Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

gyermekgyilkosság

Entries feed Comments feed

Christina Marie Riggs, aki a gyermekei után ment a mennyországba

, 01:43

Másfél hónap kihagyás - mea culpa, mea maxima culpa! - után ismét egy gyermekgyilkosság történetével jelentkezek.

Ezúttal egy olyan szülő esetéről van szó, aki ténylegesen meg akart halni a gyermekeivel együtt - miután ez nem sikerült neki, Arkansas állam büntetésvégrehajtása megtette neki a szívességet, hogy lehetővé tegye számára: a gyermekeivel együtt lehessen a mennyországban. Így lett ő az első nő, akit a modern Arkansas-ban kivégeztek: Christina Marie Riggs.
Abból a szempontból is különösnek számít az eset, hogy - a legtöbb halálraítélttel ellentétben, akik addig küzdenek az életükért, ameddig csak a jogi lehetőségek erre esélyt adnak (újratárgyalások és halasztások kérelmezése, illetve fellebbezések formájában) - Ms. Riggs csak a forma kedvéért adta be a kegyelmi kérvényét. Kifejezett kívánsága volt, hogy ítéljék halálra és az ítéletet hajtsák is rajta végre.

1997 november ötödikén a 28 éves Christina Marie Riggs ápolónő nem jelent meg munkahelyén, a Baptist Memorial Center kórházban. Ezt édesanyja, Carol Thomas - aki ugyanennek a kórháznak konyháján állt alkalmazásban - gyanúsnak találta, ezért telefonált leánya lakására; amikor a telefont senki sem vette fel, akkor Mrs. Thomas a leánya lakására ment.
A hálószobában találta Christina Riggs két gyermekét, a kétéves Justint és az ötéves Shelby-t, holtan, szépen betakarva; a padlón mozdulatlanul feküdt édesanyjuk is; az éjjeliszekrényen rövid búcsúlevél hevert.
"Remélem, egy napon meg fogtok nekem bocsájtani, amiért végeztem magammal és a gyermekeimmel. De nem tudok így élni tovább, és nem tudnám elviselni annak gondolatát, hogy hátrahagyjam a gyermekeimet, hogy tehert jelentsenek a számotokra, vagy hogy elszakítsák őket az apjuktól, és abban a tudatban kelljen élniük, hogy az anyjuk megölte magát."

"Képtelen voltam arra, hogy bármi mást tegyek, mint azt sikoltozzam: "Nem. Nem. Nem." - idézte fel a jelenetet később Mrs. Thomas. "Nem találok szavakat, hogy leírjam, mit éreztem."
A sokk ellenére volt annyi lélekjelenléte, hogy tárcsázza a 911-et (ez az amerikai sürgősségi segélyhívás száma), és tömören ennyit mondott az ügyeletesnek: "A lányom és a kisgyerekei halottak!"
A mentők és a rendőrök felfedezték, hogy Riggs csak eszméletlen, de életben van. A búcsúlevél mellett használt fecskendőket is találtak a helyszínen. A sürgősségi osztályra szállították a nőt, majd - állapota stabilizálása után - az intenzívre vitték, ahol a rendőrök állandó felügyelet alatt tartották, és amint magához tért annyira, hogy képes legyen a vallomástételre, kihallgatták.

Ms. Riggs a kórházban részletesen előadta, hogy előző nap beszerezte a gyermekei és a saját élete kioltásához szükséges szereket: egy Elavil nevű, vényköteles antidepresszánst (ezt egyébként orvosi előírásra szednie is kellett, tehát teljesen legálisan váltotta ki); a munkahelyéről eltulajdonított egy nagyobb tétel morfint és fiziológiás sóoldatot - ez utóbbi, elég ironikus módon, a szívsebészet mellett a kivégzések során is használatos arra, hogy megállítsa a szívverést.

Ezután lenyelt 28 darab Elavil tablettát és saját magának is beadott egy sóoldat-injekciót.
Nem teátrális, paraszuicid akció volt ez részéről: ennyi Elavil elvileg már halálos, a sóoldat-injekció pedig (amelynek töménysége a szakértők szerint négy embert is megölhetett volna) pénzérme nagyságú sebet égetett Ms. Riggs karjába. Szinte csodával határos, hogy életben maradt - amikor édesanyja felfedezte a történteket, a gyermekek már 10...14 órája halottak lehettek.
Amint az orvosok úgy ítélték, hogy a kórházból elbocsátható, a nőt a rendőrök azonnal letartóztatták.

A tárgyalás

Ms. Riggs, elmeállapotára hivatkozva, nem vallotta magát bűnösnek. A védelem nem vitatta a tényt, hogy a gyilkosságokat valóban elkövette a hölgy, de arra alapozták a védelmet: hosszú depressziós időszak állt mögötte, és rendkívül alacsony önbecsüléssel rendelkezett. Anyagi nehézségekkel küszködött - vallomásában a többi között azt is megemlítette: kénytelen volt eladni a videolejátszóját, hogy születésnapi zsúrt tudjon rendezni Justinnak -, egyedülálló szülőként minden problémáért ő felelt, és ráadásul rendkívül túlsúlyos volt - 127 kiló!
(A szerk. megj.: el tudjátok képzelni, hogy ez mennyi megaláztatást eredményezhet a "csodálatos Amerikában", ahol a kövérek megbélyegzése a mindennapok természetes része?
"Ha kövér vagy, ez azt jelenti: szégyelld magadat, mert csóró vagy és nem futja egészséges ételekre. Ha kövér vagy, ez azt jelenti: lusta vagy, mert nem töltöd a fél életedet az edzőteremben. Szégyelld magadat!")

Az esetben megszólaltatott elmeorvos véleménye szerint Ms. Riggs súlyos depresszióban szenvedett, és ebben a labilis állapotban szilárdul hitte: a szeretetét azzal fejezheti ki, ha magával viszi a gyermekeit a másvilágra. Annyira ragaszkodott a gyerekeihez, hogy nem akarta, hogy elszakítsák őket tőle, még a halála után sem.
A védelem oldalán tanúskodó szakértők felhívták a figyelmet arra is: a nő családjában több depressziós eset és öngyilkosság is előfordult.

A védelem megpróbálta azt a momentumot is felhasználni, hogy Ms. Riggs poszttraumás stressz szindrómában is szenvedett, miután az Oklahoma City-beli bombázások áldozatait ellátó kórházban dolgozott - azonban nem volt bizonyíték arra, hogy a kérdéses napon valóban ügyelt-e és valóban látott-e el sérülteket.

Ms. Riggs saját bevallása szerint a legutolsó évek gyötrelmeit egy egész életen át tartó szexuális abúzus, depresszió, és csődbe ment kapcsolatok sorozata előzte meg. A börtönnaplójában megírta, hogy 7 és 13 éves kora között a mostohatestvére erőszakoskodott vele, 13 éves korában pedig a szomszéd szemelte ki. Ő ezután egy éven belül rászokott minden rosszra: cigarettára, alkoholra, marihuánára.
A kisebbrendűségi érzései már ekkor is igen komolyak voltak. Mint írta: "Úgy éreztem, a súlyom miatt soha nem tetszenék egyetlen fiúnak sem. Így lettem szexuálisan promiszkuus, mert azt gondoltam: másként nem jöhetnék össze soha senkivel."

16 évesen teherbe esett; a megszületett kisfiút örökbe adta.
Érettségi után ápolónőként helyezkedett el; főállásban egy veteránok számára létesített kórházban, másodállásban pedig házi ápolást is vállalt, mert kellett a pénz. Eközben több férfival is voltak afférjai - aztán jött a nagy szerelem, egy Timothy Thompson nevű katona, aki a Tinker-i légibázison teljesített szolgálatot.
1991 októberében Christina felfedezte, hogy gyermeket vár, ezt Thompson-nak a leszerelés előtti napon újságolta el. A férfi makacsul állította: kizárt, hogy a gyermek tőle fogant volna, és a leszerelés után hazaköltözött Minnesota államba.
"Chrissy szerencséje a férfiakkal a semmitől a nulláig terjedt" - összegezte édesanyja a történteket.

Christina, miközben várandós volt, újból összejött egy korábbi barátjával, a tengerész Jon Riggs-szel.
"Csodálatos volt" - idézte fel az időszakot a börtönnaplóban. "Érezte a pici első rúgásait. A saját gyermekének tekintette."
1992. június hetedikén megszületett a kis Justin - a három évvel később született húga csak Bubbie-nek nevezte, és a név rajta ragadt.
"Ahogyan a karjaimban tartottam, és a kis arcába néztem, annyira megrémültem. Jó anyukája leszek? Meg tudok neki adni mindent, amire szüksége van?" - emlékezett vissza Christina a szülés utáni első gondolataira.

A Jon Riggs-szel való kapcsolata a kezdetektől fogva problémás volt - ennek ellenére Christina 1993-ban ismét teherbe esett, és az esküvőt tervezgették. A gyermeket a nászéjszakán elvetélte.

A házasság továbbra is boldogtalan maradt, minden jel szerint küszöbön állt a válás. Christina depressziója egy gyógyszer mellékhatásaként tovább súlyosbodott; az orvos Prozacot írt fel neki, a nő azonban abbahagyta a szedését, amint elkezdte jobban érezni magát.
Édesanyja tudott arról, hogy Christina boldogtalan, de fegyelmezi magát a külvilág előtt. "Általában megtartotta magának az érzéseit, ritkán beszélt a problémákról. Világéletében ilyen volt."

1994 nyarán Christina újból teherbe esett; decemberben megszületett Shelby Alexis Riggs.
"Olyan boldogok voltunk. Nem hittem, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Jon sírt örömében. Én is. Annyi szeretet volt benne, ahogyan ránézett!"
A házasság és a "megjavult" családi élet azonban zátonyra futott. A férj egyszer úgy hasba verte Justint, hogy az orvosi ügyeletet kellett hozzá kihívni. Christina belátta, hogy mostanáig álomvilágban élt, és azonnal beadta a válókeresetet.
A kis Justin ezt így élte meg: "Apa bántott, aztán itthagyott" - a nagymamának legalábbis ezekkel a szavakkal adta elő.

Christina anyagi nehézségei tovább fokozódtak; a volt férj csak rendszertelenül fizette a tartásdíjat, Christina pedig szenvedett a kettős tehertől: a kórházi munkája mellé ismét másodállást kellett vállalnia, hogy a bölcsődei és az óvodai díjat ki tudja fizetni, eközben lelkifurdalása volt, amiért napközben nem foglalkozott a gyermekeivel. Bevallása szerint a szíve szakadt meg, amikor otthagyta a gyerekeket az oviban.
Az anyagi helyzetéről a következőt mesélte: "olyan volt, mintha egy süllyedő csónakban eveztem volna, és a lék egyre csak nagyobb lett". Az autója műszaki vizsgáját és biztosítását is meg kellett volna újíttatnia, de erre sem volt kerete.
"Belefáradtam és feladtam, az öngyilkosság tűnt az egyetlen kiútnak" - magyarázta. A problémáiról megpróbált beszélni másoknak, de valahogy senki nem ért rá, hogy odafigyeljen. Édesanyjának azt állította: csak kimerült, mert a kelleténél többet túlórázik.

Az ügyészség ezzel szemben egy egészen más képet festett a vádlottról: szerintük a nő azért gyilkolta meg a gyermekeit, mert terhet jelentettek a számára, és hetekkel a bűncselekmény elkövetése előtt tervelte ki a tettet. Azt is állították, hogy felelőtlen szülő volt, aki egyedül hagyta a lakásban a gyermekeit - vagy a nagymama gondjaira bízta őket -, míg ő maga karaoke-bárokba járt szórakozni. (A bizonyítási eljárás során egyetlenegy ilyen esetre derült fény. Csókolom, ha egy egyedülálló anyuka akár egyetlenegyszer is elmegy este szórakozni, ezzel már felelőtlen és alkalmatlan szülőnek minősül, akinek a számára teher a gyerek? - A szerk.)

Larry Jegley, a Pulaski megyei államügyész az újságírók kérdésére azt válaszolta: ő aztán nem veszi be a nő "kifogásait" a gyilkosságokra. "Röviden szólva, egy énközpontú, önző, számító gyilkos, aki elkövette azt a leírhatatlan tettet, hogy a saját gyermekei életét kioltsa. A világon az összes létező kifogást és ürügyet felhasználta. Szerintem az esküdtek csak olyan manipulatív és önző egyénnek találták, amilyen valójában. A saját érdekeit mindennél előrébb valónak tekintette, a gyermekei pedig akadályozták a céljai elérésében.
Azt állítja, hogy rettenetesen depressziós volt, hogy túlsúlyos volt, hogy egyedülálló szülő volt, és nem volt elég pénze. Erre az a válaszom: üdvözlünk Amerikában. Rengetegen vannak sokkal rosszabb helyzetben, mint amilyenben ő volt."
Jegley szerint az öngyilkossági kísérlet is színpadias volt; úgy vélekedett, hogy a nő éppen csak annyira adagolta túl magát, hogy elveszítse az eszméletét.

Az ítélet

1998 június 30.-án az esküdtszéknek 55 percébe telt, hogy bűnösnek találják a nőt kétrendbéli emberölésben.
Riggs összeomlott a tárgyalóteremben a verdikt hallatán.
A tárgyalás ekkor a büntetőjogi fázisba ért, Ms. Riggs azt mondta a bíróságnak: "Meg akarok halni. A gyerekeimmel akarok lenni. Azt akarom, hogy ítéljenek halálra."

Nem egyezett bele, hogy az ügyvédje védőbeszédet tartson, ragaszkodott ahhoz a kéréséhez: végezzék ki. Amikor a bíró kimondta a halálos ítéletet, Riggs megköszönte neki, és megszorította az ügyvédje kezét.

Az ügyész véleménye szerint ez is csak egy manipulatív kísérlet volt a vádlott részéről.

Christina mindazonáltal hozzájárult, hogy újratárgyalást kérvényezzenek, abból az indokból: tárgyalása nem volt fair, mert a rendőröknek tett vallomását (az ellene szóló legfontosabb bizonyítékot) használták fel a büntetőeljárás során.
Ügyvédje azt adta elő: Christina még az Elavil hatása alatt állt, amikor vallomást tett a rendőröknek, és az Elavil zavarodottságot okozhat. Christina nem tudta, hol volt, sem azt, hogy milyen nap volt aznap, és arról hallucinált, hogy a rendőrökkel együtt a liften más, idős emberek is megérkeztek a kórterembe. Az egyik, hallucinált személyről azt gondolta, hogy a kihallgatást vezető detektív édesanyja.

Az újratárgyalás kérelmezésének másik indoka az volt: Christina és a védője elfogultságot jelentett be, mivel az eljárást vezető ügyész olyan kijelentéseket tett a tárgyalás során, amelyek egyáltalán nem tekinthetőek objektívnek.

A halálsoron

Christina volt az egyetlen elítélt a - mindössze három cellából álló - női siralomházban a büntetésvégrehajtás newporti McPherson Unit nevű egységében.
Minden jel szerint nem részesült rossz bánásmódban; látogatókat fogadhatott (más államokban, például Texasban és Kaliforniában, a halálraítélt fegyencek beszélőhöz való jogát is szigorúan korlátozzák), kiterjedt levelezést folytatott - más fegyencekkel, illetve halálbüntetés-ellenes aktivistákkal -; a bv. tisztek megengedték neki, hogy sminkeljen, és saját bevallása szerint egyáltalán nem volt elégedetlen az élelmezéssel.
"A börtönkoszt jó. Tényleg, túl jó" jegyezte meg egy látogatójának; a siralomházban eltöltött idő csak súlyosbította a fölös kilókkal folytatott élethosszig tartó küzdelmét. "15 kilót szedtem fel, mióta itt vagyok" - mesélte mosolyogva.
"Meglepődnél azon, mennyi mindent lehet megtanulni a börtönben" - csevegett: elmagyarázta, hogy zoknikból készített göndörítők segítségével csinált magának frizurát.

Úgy tűnt, a helyzethez képest egyáltalán nem volt rossz hangulatban. Arról is beszámolt: rákapott az olvasásra. "Mielőtt börtönbe kerültem volna, egyáltalán nem olvastam. Utáltam olvasni. Most heti 3...4 regényt olvasok el, anyukám küldi őket."

Az elítéltek, akikkel levelezett, "képzést adtak neki arról, hogyan kell a Halálsoron elítéltnek lenni". A brit és osztrák halálbüntetés-ellenes aktivistákkal, akik megkeresték, viszont nem értett egyet.
"Hiszek a halálbüntetésben, még akkor is, ha itt ülök a siralomházban. Az én esetemben, örülök, hogy megkaptam erre az esélyt. A tényleges életfogytiglan csak az adófizetők pénzét pazarolná, és kegyetlenség az elítélt számára, aki a börtönt úgyis csak lábbal előre hagyhatná el."

El volt szánva arra, hogy meghaljon.
"A gyermekeimmel leszek és az Istennel. Oda kerülök, ahol nincs több fájdalom. Talán részem lesz egy kis békében" - magyarázta.

Édesanyja reménykedett abban, hogy Christina meggondolja magát, és kegyelmet kér, de megértette leánya döntését.
"Azt mondja, teljesen hajthatatlan, nem akar életfogytiglant. Azt akarom, hogy azt tegye, amire szüksége van. Tudom, milyen nehéz magánzárkában lenni."

Ezt a hajthatatlanságot talán tovább erősítette a többi elítélt hozzáállása is.
Tudni kell, hogy a gyermekgyilkosokat egyetlen börtönben sem szokták kedvelni. Még a férfi börtönökben is megvetés és utálat vár a gyermekgyilkosokra, még a legbrutálisabb nehéz fiúk részéről is; egy női börtönben pedig, ahol sok elítélt akad, akiket nagyon megvisel, hogy a gyermekeivel nem lehet együtt - egy nőre, aki a saját gyermekeit gyilkolta meg, talán még kevesebb jó várhat.
Christina is megtapasztalta ezt a leplezetlen undort és ellenszenvet. Az egyik elítélt nő utána köpött, mások pedig sértéseket kiabáltak utána.

Bűntudat

Nehezen tudta elviselni annak lelkiismereti terhét, hogy mit művelt a gyermekeivel - akiknek képei a cellájában függő tükröt díszítették. Egy látogatója benyomása szerint időnként úgy beszélt a gyerekekről, mintha még mindig életben lennének - de élesen tudatában volt a valóságnak.
"Néha képtelen vagyok rájuk gondolni. Olyan, mintha újra és újra elszakítanák őket tőlem. Rengeteg megbánás - ez jár az eszemben, nap mint nap. Az Isten büntet engem. Életben hagyott, hogy szenvedhessek."

Egy Mianette Layne nevű pszichológushallgató, aki levelezett vele, így vélekedett erről: "úgy látom, vigaszt merít a tényből, hogy elnyeri méltó büntetését azért, amit tett. A napjai bűntudatban telnek, és semmiféle segítséget nem kap, hogy ezt kezelni tudja. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy halála után a mennyországba kerül, hogy újból együtt lehet a gyermekeivel, és ez a gondolat vigasztalja."

Fellebbezés

Az állam Legfelsőbb Bírósága 1998 augusztusában visszautasított minden fellebbezést, és elfogadta Riggs kijelentését, miszerint büntetőjogilag felelősségre vonható, és elmeállapota alapján végrehajtható rajta a halálos ítélet.

Arkansas állam akkori kormányzója, Mike Huckabee felülvizsgálta az esetet, de nem adott kegyelmet, és kitűzte a kivégzés időpontját 2000 május 3.-ára.
Az ítélet végrehajtása mégis másodikán történt meg, tizennyolc perc késéssel - ennek oka az volt, hogy nehezen találtak szúrható vénát az elítélt karjain. Az elítélt - maga is egészségügyi dolgozó lévén - beleegyezett, hogy a kanülöket a csuklóján található vénákba vezessék be.

Utolsó szavai: "Nincs szó, nincs mód rá, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom, hogy elvettem a kicsijeim életét. Most velük lehetek, ahogyan mindig is akartam. Szeretlek benneteket, kicsijeim".
A kivégzés komplikációk nélkül zajlott, Riggset kilenc perccel később halottnak nyilvánították.

Frances Lydia Knorr, az angyalcsináló

, 18:42

 

Mielőtt azt gondolná bárki, hogy a krimiblog hiátusra került, gyorsan elmesélek egy kisebb, ám megfelelően borzasztó történetet - addig is, amíg egy nagyobb kaliberű iszonyat feldolgozása zajlik a háttérben. A kedélyek megnyugtatása... akarom mondani, felkorbácsolása érdekében tehát íme, itt van Nektek Minnie Thwaites, akarom mondani, Frances Lydia Alice Knorr, az angyalcsináló története.

Mi az, hogy angyalcsinálás?

Ez a régivágású kifejezés, amelyet ma már valószínűleg csak kevesen ismernek, abból az időből származik, amikor a születésszabályozás kérdése nem volt (még) annyira (sem) megoldott, mint jelenleg. Az "angyalcsinálás" terminus a nem kívánt csecsemő titokban történt "elrekkentését" jelentette.
Minnie Thwaites - a képen balra - 1868 decemberében született a middlesex-i Hoxton New Town-ban. A visszaemlékezések szerint igen engedetlen gyermek volt, a serdülőkorba érve erkölcstelen életet kezdett élni.
Legalább egy afférja volt egy katonatiszttel, mielőtt 19 éves korában a szülei megelégelték kicsapongásait, és elküldték Ausztráliába, hogy csinálja meg ott a szerencséjét. Sydney-ben vállalt munkát, először háztartási alkalmazottként, később felszolgálónőként. A munkahelyén ismerkedett meg egy Rudolph Knorr nevű német emigránssal (nem tudni, hogy rokona volt-e az instant készételeket gyártó Knorr cég alapítójának), akihez 1889 novemberében feleségül ment - és akit kisstílű bűncselekményei miatt a melbourne-i és a sydney-i rendőrség jól ismert.
Minnie - aki ekkor már az elegánsabban, előkelőbben hangzó Frances nevet használta - rövidesen viszonyt kezdett egy Edward Thompson nevű férfival, akivel Melbourne-be költözött. Ez a kapcsolat nem tartott sokáig; Minnie-nek bevételi forrás után kellett néznie, hogy eltartsa magát és kislányát.
1892 februárjában Ausztráliában a gazdasági recesszió mélypontjára esett, a munkanélküliség hatalmas volt. Ráadásként Rudi Knorr börtönbe került, holmi kétes bútorügyletek miatt.
Minnie, várandósan és kilátástalan anyagi helyzetben, előbb varrónőként próbálkozott megélhetést teremteni, majd e terv sikertelensége után elhatározta, hogy gyermekelhelyezési vállalkozásba kezd.

Óh, azok a viktoriánus erkölcsök!

A történet megértéséhez tudni kell: ebben az időben még nem szorították a gyermekek örökbeadását, örökbefogadását olyan szigorú törvényi keretek közé, mint manapság.
Mivel ekkoriban még csak igen megbízhatatlan módszerek álltak rendelkezésre a nem kívánt terhesség megelőzésére, továbbá a korabeli erkölcsi normák a leányanyákat rendkívül súlyosan elítélték és megbélyegezték - emiatt teljesen megszokott gyakorlat volt, hogy a megszületett gyermeket - megfelelő anyagi juttatás fejében - kiadták dajkaságba, illetve nevelőszülőkhöz.
Ez a gyakorlat azt is jelentette, hogy ezekben az időkben a gyermektelen házaspárok egyszerűen adoptálhattak egy-egy újszülöttet, akire az eredeti szülei nem tartottak igényt.
Viszont az ily módon adott-vett csecsemők számára egyáltalán nem volt életbiztosítás, ha egy gyermekelhelyező vállalkozás vette gondjaiba őket! Nagyon sok kisgyermek halt meg néhány naposan, az elégtelen bánásmód és hanyag ellátás miatt, még mielőtt alkalmas - értsd: fizetni hajlandó - örökbefogadó szülőkhöz kerülhetett volna. Az ilyen gyermekek haláláról sok esetben nem is tudott senki - hiszen az eredeti szüleik örültek, hogy megszabadultak tőlük, vagy féltek attól, hogy a rendőrség eljárást indít ellenük.

Minnie tehát Melbourne-ban élt a Moreland Road-on; a város környékén tevékenykedett, és sok családdal kapcsolatban állt. Felváltva használta a leánykori és az asszonynevét, amikor "árubeszerzési" körútjain járt. Gyakran változtatta lakhelyeit, nem maradt soká egyetlen házban sem.
Amikor viszont Rudi Knorr letöltötte büntetését és kiszabadult a börtönből, a házaspár visszaköltözött Sydney-be. Minnie (alias Alice alias Lydia) ekkor várta második közös gyermeküket.

Azonban a Moreland Road-i ház új tulajdonosa felásatta a kertet, és három halott kisgyermek maradványaira talált! A nyomozás nem volt hosszú: hamarosan kopogtattak a sydney-i Knorr-lakás ajtaján a rendőrök. Mrs. Knorr ezzel fogadta őket: "uraim, tudom, mi a látogatásuk célja".
A rendőrök letartóztatták az - ekkor már "mindenórás" - Misziz Knorr-t, aki 1893 szeptember negyedikén fiúgyermeknek adott életet; ezután a hatóságok visszaszállították Melbourne-be, és pert indítottak ellene gyermekgyilkosságért.

Érdekességképpen, közlöm a rendőrség feljegyzéseiből származó személyleírást: Mrs. Knorr "öt láb két hüvelyk (157.4 cm) magas, világos bőrű, kifejezetten erőteljes testalkatú nő, világosbarna hajjal, szokatlanul nagy, jellegzetesen formált ajkakkal. Nagyon közlékeny, és selypítve beszél."

A tárgyalásra várva, Minnie levelet írt volt szeretőjének, és arra kérte, hogy gyártson hamis bizonyítékokat, amelyek majd mellette tanúskodnának. Ez a kísérlete kudarcot vallott: Thompson édesanyja ugyanis bemutatta ezt a levelet a bíróságnak.
Ez a levél volt a legsúlyosabb terhelő bizonyíték. Minnie ebben megpróbálta ugyanis Edward Thompsont is "bemártani", hogy a hatóságok azt véljék: Thompson maga is bűnrészes volt a csecsemők halálában és holttesteik eltüntetésében. A levélben Minnie arra utasította Thompsont, fizessen le egy bizonyos házaspárt, annak érdekében, hogy azt vallják: ők ásták el a Minnie és Thompson közös - halvaszületett - gyermekét!

Thompson tagadta, hogy ilyen bűnrészességet vállalt volna, és a rendőröknek nem volt okuk arra, hogy kételkedjenek ebben.

Az ügy 33 tanúja közül a legfontosabb egy 13 éves kis pesztonka volt, aki eskü alatt vallotta: Mrs. Knorr kölcsönkért egy ásót a szomszédból, ezután arra panaszkodott, hogy a ház előtti kertben túl köves a talaj, lehetetlenség ásni, úgyhogy kénytelen a hátsó kert végében ásni.

Minnie a fejlemények után taktikát váltott: beismerte, hogy csakugyan ő ásta el a halott gyermekeket a kert végében, de természetes halállal haltak meg.

Erre az állításra rácáfolt az igazságügyi orvosszakértő véleménye: a kis tetemeken egy ujjnyi vastag szalaggal történő fojtogatás egyértelmű nyomai voltak láthatóak; az egyik csecsemő nyakát több, mint az eredeti vastagságának felére szorították össze!

Az eljárás során kiderült, hogy Mrs. Knorrnak annyi ügylete volt leányanyákkal és balkézről született gyermekeikkel, hogy szinte lehetetlenség lett volna nyomon követni a történteket. Még a saját kislányáról, Gladys-ről is azt állította, hogy egy másik nő gyermeke!

Ebben az időszakban Melbourne körzetében a rendőrségnek több, mint hatvan csecsemőről volt tudomása, akiket holtan találtak. Ezek közül legalább húsz eset volt, amelyek egyértelmű erőszakos halálra utaltak, de a tettes egyszerűen eltűnt és senki ellen nem lehetett eljárást indítani. Más esetekben egyes csecsemők egyszerűen eltűntek - őket feltételezhetően eladták. Nagyon sok anya akadt, akik nem mertek a rendőrségen bejelentést tenni arról, hogy a dajkaságba kiadott gyermeküknek nyoma veszett.

A rendőrök tehát okkal feltételezték, hogy Frances - azaz Minnie - sokkal több gyermek haláláért felel, mint amennyiért eljárást indítottak ellene. A korabeli erkölcsi normák miatt az ügynek sok sértettje nem is jelentkezett vallomástételre.

A tárgyalássorozat 1893 április 11.-én kezdődött meg, eredetileg csak egy leánycsecsemő sérelmére elkövetett emberölés vádjával. A vádirat véleménye szerint Minnie (alias Frances alias Alice alias Lydia) nemcsak promiszkuus volt és csaló, hanem egy szégyentelen szélhámos is. Lelkiismeret nélkül gyilkolta meg azokat a gyermekeket, akiket nem tudott értékesíteni.

A védelem viszont azzal érvelt: a vádlott egy rossz sorú fiatal nő, akinek nehéz körülmények között kellett boldogulnia. Néhány gyermekkel valóban törődött, egyet pedig visszajuttatott szülőanyjához. Más esetekben - alacsonyabb díjazás fejében - más nőknek juttatta a gyermekeket. A védelem kihangsúlyozta: Mrs. Knorrnak nem származott hatalmas haszna ezen ügyletek egyikéből sem.

A bíróságnak ezután mindössze öt napjába telt, hogy meghozzák az ítéletet: a korabeli jog szerint egy ilyen ügyben kizárólag a halálbüntetés jöhetett számításba.

A verdikt kihirdetésének pillanatában Minnie felkiáltott: "Isten segítse szegény anyámat! Isten segítse szegény gyermekeimet! Ed, Isten bocsássa meg vétkeidet!"
Annak ellenére, hogy a napi sajtóban nem kapott túl nagy támogatást, az ügy megosztotta a közvéleményt.

A helyi nőegylet tiltakozó beadványt nyújtott be, azzal a megindoklással: a közösség moráljával összeegyeztethetetlen, hogy egy nő - bármilyen nő - életét egy férfi oltsa ki. (Nem tartozik a tárgyhoz és a bejegyzés témájához, de ezt a kérdést "remekül" megoldották az iszlám világban: ha egy nőt halálra ítélnek, a kivégzést csakis női hóhér hajthatja végre. A szent erkölcsiség nevében :((((()

Thomas Jones, az állami ítéletvégrehajtó, hivatásában tapasztaltnak számított: pályafutása során már tizenöt férfin hajtotta végre a halálos ítéletet, a hóhéroknál megszokottnak számító szakmai ártalomban is szenvedett: súlyosan ivott. A munkával járó megterhelés, a saját húzódozása az ellen, hogy egy nőt akasszon fel, tovább súlyosbodott, amikor a felesége (aki ellenezte Minnie kivégzését) ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez: elhagyja Jones-t, ha az felakasztja Minnie-t. Két nappal a kivégzés előtt Jones tehát tökrészegen elvágta a saját torkát. Ám hamarosan kerítettek egy másik hóhért, egy Roberts nevű embert.
A képen jobbra az Old Melbourne Gaol - ma már múzeumként üzemelő - siralomházi cellája látható, amelyből - rendkívül lélekemelő módon - rá lehet látni a kivégző helyiségre. Talán azért konstruálták így annak idején, hogy a halálraítéltek egy pillanatra se feledkezhessenek meg arról, mi vár rájuk?

A halálraítélt megtért

Az elítélt eközben példásan viselkedett a siralomházban. Igen mély bűnbánatot tanúsított, és napjait imádkozással, zsoltárok éneklésével töltötte a kivégzésre várva. Élete utolsó napján írott vallomást tett:

 

"Most, amint néhány óra választ el a haláltól, kifejezem erős vágyamat arra, hogy ez a vallomás nyilvánosságra kerüljön, abban a reményben, hogy bukásom nemcsak figyelmeztetésként szolgál majd mások számára, hanem elrettentő erővel is bír majd azok előtt, akik talán ugyanezt a gyakorlatot űzik. Ezúttal kívánom kijelenteni, hogy azokban a vádakban, amelyek a bizonyítási eljárás során Nr. 1 & 2. csecsemőként voltak ismertek, bűnösnek vallom magamat."

Ebben a vallomásban arra is tett javaslatokat, hogyan lehetne jobban szabályozni a gyermekelhelyezéseket, az újszülöttek élete védelmében.

 

Az akasztás

Kivégzése egy hétfői napon történt meg, 1894. január 15.-én, délelőtt tíz órakor.
Várható volt, hogy az esemény rendkívül fel fogja kavarni a kedélyeket, úgy az Old Melbourne Gaol falain belül és kívül is. Míg a börtön előtt tiltakozók egy csoportja jelent meg és demonstrált, a börtönben Mrs. Knorr rabtársai a környező cellákban zsoltárokat énekeltek, főként a Safe In The Arms of Jesus és az Abide With Me címűt.
Az ítélet végrehajtásának késlekedéséről így számolt be a korabeli sajtó: félő volt, hogy az elítélt hosszú, bő szoknyái megakadnak az akasztófa alatti akna falán, ezért gyorsan bele kellett varrni a ruhába egy font tömegű ólomsúlyt, mielőtt a szoknyákat összekötözték az elítélt bokájánál.
A szokásos kérdésre, hogy van-e valami mondanivalója az ítélet végrehajtása előtt, utolsó szavai a következők voltak: "Igen, az Úr velem van! Nem félek semmitől, amit bárki emberfia tehet velem, mert megbékéltem, tökéletesen megbékéltem!"

Az akasztást hosszú eséses módszerrel hajtották végre: a csapóajtó nyílásakor az elítélt hét láb hat hüvelyket (körülbelül két méter huszonnyolc centimétert) zuhant. A feljegyzések szerint a halál azonnal beállt. Minnie halotti maszkja az Old Melbourne Gaol kiállításán megtekinthető.


Marie Fikácková, akit megőrjített a csecsemősírás

, 18:37

 

Ugye, milyen bájos, bizalomgerjesztő ez a kedves hölgy? Tiszta nosztalgikus hangulatba kerül az ember e régi kép láttán. Retro feeling, ahogyan mostanában ezt mondani szokás.
A hölgy neve Marie Fikácková, született Schmiedl. Ő az egyik legkegyetlenebb gyermekgyilkos, akinek ténykedését évtizedekig titokban tartották, politikai okokból. Az akkori fő-fontosemberek ugyanis úgy vélték, hogy beláthatatlan következményekkel járó presztízs-veszteséget jelentett volna, ha kitudódik: az állítólag bűnözésmentes rendszerben is előfordulnak ilyen esetek.

Gyanús halálesetek az újszülöttosztályon

1960 február 23.-án a sušice-i körzeti kórház szülészeti osztályán két újszülött leánycsecsemő hunyt el. A boncolás mindkét esetben kimutatta, hogy a halál oka súlyos agysérülés volt. Az egyik kisgyermeknek még a karjai is eltörtek.

Négy nappal később letartóztatták az akkor 23 éves Marie Fikácková ápolónőt, aki a két haláleset idején ügyeletben volt.

A kihallgatás másnap, február 28-án kezdődött el, és majdnem hat órán át tartott, mígnem röviddel éjfél után Fikáčková megtört, és vallomást tett.
Február 23.-án betörte a felügyeletére bízott, alig egynapos leánycsecsemő fejét az újszülöttosztályon. Ugyanezen a napon halálra bántalmazott egy másik, öthetes gyermeket is. Előadta, hogy korábban tíz másik újszülöttet is bántalmazott, de ezek a gyermekek túlélték a sérüléseket.

A vallomás jegyzőkönyvbe vétele után kihallgatták Fikáčková környezetét: egybehangzóan arról számol be mindenki, hogy Fikáčková rendes nő és nagyon szorgalmas ápolónő. A kórházban viszont pletykák keltek szárnyra arról, hogy a felfedezettnél több újszülött is gyilkosság áldozatául esett. A pletykálkodók kiszínezték a gyilkosságok elkövetésének módját is: a rendőrök egészen vad történeteket hallhattak a kisgyermekek szemeibe, illetve kutacsába szúrt tűkről.
Minderre ugyan nem találtak bizonyítékot, de a kórházban minden, a közeli múltban bekövetkezett csecsemőhalálért a most letartóztatott ápolónőt tették felelőssé.

A vádlott előélete - sajnos nem meglepő

A rendőrök a következőket tudták meg Fikáčková hátteréről: anyagilag nehéz helyzetű családból származott, a szülei pedig erőteljesen rokonszenveztek a németekkel. Édesapja erőszakos, iszákos ember, aki bevallottan gyűlölte a cseheket. Fikáčková viszonya az édesanyjával sem volt meghitt, igen gyakran veszekedtek.
Az iskolában viszont nagyon jó eredményei voltak; 1955-ben sikeresen elvégezte az ápolónőképzőt Klatovy-ban. Még ebben az évben munkába állt a sušice-i körzeti egészségügyi központban; 1957 októberében áthelyezték a szülészeti osztályra. Úgy tűnt, hogy elégedett volt az ottani állásával, még arra is esélye volt, hogy főnővérré léptessék elő.
A rendőrség kérdéseire Fikáčková előadta, hogy korábban sok bántalmazást és kínzásokat kellett elviselnie az elmebeteg fivérétől. Említést tett egy erőszakos szomszédról is.
A bűncselekmény elkövetésekor már férjnél volt, de gyermeke nem született; házasságát nem írja le boldognak.

Mi motiválta a gyilkosságokra?

Ki nem állhatta a síró csecsemőket. Tömören közölte: "Csak a menzeszem alatt, vagy közvetlenül előtte bántalmaztam csecsemőket. A síró újszülöttek az őrületbe kergettek, és az irántuk érzett gyűlöletem csak erősödött." Saját bevallása szerint még a saját gyermekét is megütötte volna, ha túl gyakran sírna.
Az orvosi szakértők véleménye szerint Fikáčkovának egyértelműen hajlama volt a hisztériára és a dühkitörésekre, amelyeket képtelen volt kontrollálni. Idegileg tehát nem volt rendben, viszont a bűncselekmények elkövetése során nem volt beszámíthatatlan, elmezavarra utaló jelet nem találtak nála.

Mindez azt jelenti: a nő csak a csillapíthatatlanul síró csecsemőkre jelentett veszélyt. Egy-egy hisztériás roham során töltötte ki féktelen haragját az újszülötteken.
Egy részlet a vallomásából:
"Amikor a kis Prosserová fejét nyomtam, éreztem, ahogyan az ujjaim belemélyedtek a kutacsába. Nem éreztem, hogy a koponyacsont betört volna. Csak nyomtam a kis fejet, és az ujjaim mélyebbre és mélyebbre merültek benne. Egy idő után enyhült a dühöm, és képes voltam arra, hogy folytassam a munkámat."

 

 

(Fikáčková az eljárás alatt, amikor felszólították, hogy mutassa be, hogyan ölte meg a csecsemőket)

Az ügy gyorsan megoldódott

A rendőrök utánajártak, hogy Fikáčková nem gyilkolt-e esetleg meg további csecsemőket. A nyomozás során végignézték az összes kórházi dokumentumot, az ápolónők beosztásáról és a boncolások eredményeiről, de nem találtak további gyanús haláleseteket.
(A szárnyra kelő pletykáktól függetlenül, az akkori kórházi protokollok egyszerűen lehetetlenné tették volna, hogy az esetleges további gyilkosságok felfedezetlenül maradjanak; a boncolás ugyanis kötelező volt minden csecsemőhalál esetében.)
Viszont két újszülött esetében találtak feljegyzést arról, hogy a gyermekek megsérültek, amikor éppen Marie Fikáčková volt ügyeletben. A két gyermek sérülései pelenkázás, illetve a mérlegre fektetés közben keletkeztek - Fikáčková erről a két esetről is részletes vallomást tett, és ezekben is vádat indítottak ellene.

Marie Fikáčkovát 1960 október hatodikán - csaknem nyolc hónappal a letartóztatása után - halálra ítélték. Védője kétszer is megfellebbezte az ítéletet, de ezt mindkét alkalommal elutasították. A kivégzést 1961 április 13.-án hajtották végre, a prágai Pankrác börtönben, a kora reggeli órákban.