Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

bűnügyi múzeum

Entries feed Comments feed

Az 1700-as években ez bizony még bűncselekménynek minősült...

, 18:14

1781 novemberében egy jegyespár állt az oltár elé a drammeni fatemplomban, miután ugyanez évben, Keresztelő Szent János ünnepén eljegyezték egymást. A menyasszony, Anne Kristine Mortensdatter szövőnőként dolgozott és 35 éves volt; a vörös hajú vőlegény, Jens Andersen jó bizonyítványokat kapott kocsisként és kertészként, viszont nem tudta, hány éves.

A házaspár alig több, mint két évig élt együtt, amikor Anne Kristine felkereste a helyi plébánost, és meggyónt neki egy titkot, amely abban az időben szörnyű bűnnek számított: Jensnek női teste van!

Ez a vallomás egy hosszú eljárást indított el - amellé, hogy hosszú időre ellátta beszédtémával a helybélieket.

A plébános jelentette az esetet, mint "a természet utálatos jelenségét", a püspöknek - aki viszont továbbította a jelentést a kormányzónak, aki elrendelte Jens letartóztatását, és orvosi vizsgálat alá vételét.

A vizsgálat azzal az eredménnyel járult: Jens biológiai értelemben egy fejlett nő.

Az 1700-as évek Norvégiájában az azonos neműek együttélése nemcsak törvénytelen volt, de büntetendő is: legrosszabb esetben máglyán köthetett ki az ember.

 Anne Kristine azt állította: nem tudott arról, hogy Jens-nek női teste van, amikor feleségül ment hozzá. Egyiküket sem igazán foglalkoztatta a házasélet, ezért csak néhány héttel a házasságkötés után fedezte fel: egyszer Jens berúgva ért haza, és Anne Kristine volt kénytelen levetkőztetni.
Anne Kristine magyarázata szerint az amiatti elképedés és szégyen, hogy így meghazudtolták, vezetett ahhoz, hogy a titkot ilyen hosszú ideig őrizte. Azonban Jens részegen elkezdte bántalmazni, úgyhogy az asszony végül nem bírta tovább - meg kellett szabadulnia a nehéz kapcsolattól.

Anne Kristine számára életbevágóan fontos volt, hogy elhiggyék neki: semmit nem tudott Jens valódi identitásáról, mielőtt feleségül ment hozzá. Vagy az egyikük, vagy mindkettejük hintába ültették a papot, aki összeadta őket, és ezáltal egy nagyon törvényellenes dolgot követtek el. Vagy Jensnek kellett tartania a hátát az egész ügyért, vagy mindketten együtt buknak el.

Anne Kristine-t beidézték kihallgatásra, de ellene soha nem indult eljárás.

 Kezdetben a vizsgálóbiztosok hittek Anne Kristine-nek. Később azonban a magyarázatai gyanút keltettek: egy s más nem stimmelt.
Miért nem húzta le a férje nadrágját, a házasság megkötése után több hétig? Miért nem érdekelte egyiküket sem a házasélet, amikor a házasság fő céljának azokban a mélyen vallásos, puritán időkben a gyermeknemzést tekintették? S miért várt két évet azzal, hogy a titkot megossza a plébánossal?

Jens megtagadta a múltjára vonatkozó kérdésekre a választ, és az egyetlen név, amelyet hajlandó volt megadni, Jens Anderssen volt. Most már tudták, hogy női teste van, de amikor megkérdezték, hogy ő maga minek tekinti saját magát, a válasz abban az időben eléggé szokatlannak minősült:
"Nem tudom; azt hiszem, mindkettőhöz (mindkét nemhez) tartozhatok."
Jens azt vallotta, hogy ezt a kezdetektől fogva tisztázta Anne Kristine-nel, és hogy semmilyen nemi együttlétet nem folytattak, mert egyiküknek sem volt ehhez kedve. Jens egyszerűen azért vette el Anne Kristine-t, mert szüksége volt valakire, akivel megoszthatja az életét. 

Jens szerint akkor kezdődtek a problémák, amikor a házuk egyik szobáját kiadták albérletbe egy fiatal matróznak. A matróz és Anne Kristine kölcsönösen megtetszettek egymásnak, az asszony ezért el akart válni Jenstől - aki mindennek eredményeként inni kezdett.
A válás az 1700-as években nem volt egykönnyen elintézhető ügy, ezért Anne Kristine azért mondta el a titkot a plébánosnak, hogy a házasságot semmissé nyilváníttathassa. Ez volt Jens változata a történetről.

Ezzel elkezdődött a nyomozás Jens identitása és származása után. Jens a kihallgatások során nem volt hajlandó a múltjáról felvilágosításokkal szolgálni, de néhány nyomot lehetett találni.
A házasságkötés során a születési helyének Gran-t adta meg, de a kihallgatások alatt azt állította, hogy a norderhov-i Skogstadban született.

Mindkét helység egyházi anyakönyveit átvizsgálták, és végül találtak is információt egy családról, amely Gran-ból Norderhovba költözött. Az apát Anders Jensennek hívták, akinek Anne nevű feleségével négy gyermeke született: két lány - Sigrid és Maren -, két fiú - Jon - és Jens.
Tudott dolog volt, hogy az egyik lány, Maren, világéletében a kemény férfimunkát kedvelte. Amikor az egyik fiútestvére, Jens fiatalon meghalt, Maren elkezdte az ő nevét használni.
Jens Andersson tehát egykor Maren Andersdatter volt, és az ügy közel került a megoldáshoz.

Azonban 1784 decemberében Anne Kristine váratlanul meghalt. Abban az időben nem volt szokatlan, ha valaki fiatalon meghalt, de Jens nagyon rosszul élte meg a halálesetet: a pap szerint, aki a halálhírt közölte, Jens sírva fakadt, amikor megtudta.
Jens írt a kormányzónak, és kegyelmet kért tőle - a levelet azon a néven írta alá, amelyet hosszú évek óta nem használt, Maren (Mari) Andersdatter-ként.
Jens számára sötétek voltak a kilátások. Noha a korabeli jogszabályok - amelyek a férfiak közötti homoszexualitást máglyahalállal büntették - nem voltak egyértelműek a nők közötti kapcsolatról, az esetet nagyon komolynak tekintették, és a kényszermunka egy lehetséges szóba jöhető ítéletnek tűnt.

Jens esetében azonban soha nem történt ítélethirdetés. Az 1785-ös újévben átszállították a bragernes-i szigorúan őrzött börtönből a strømsø-i, enyhébben őrzött fogházba, és május 2.-áról 3.-áról virradó éjszakán, sikerült elszöknie.


Senki nem tudja, mi történt a továbbiakban Jens Andersson-nal.

Egy archív bűneset a hatvanas évekből

, 00:00

Ennyire régi bűneset már régóta nem volt, ezért most előhalásztam egyet.

1965.

A 25 éves L. János szerelemféltésből életveszélyesen megfenyegette barátnőjét arra az esetre, ha hűtlenségen éri.

A gyanúsítottat a hatóságok egyébként jól ismerték - kiskorúként alkoholt fogyasztott, később drogabúzus miatt is volt ügye; emellé illegális hamburgi tartózkodása is hírhedtté vált.

L. János ellen nem indult eljárás, arra való tekintettel, hogy tettestársával, a 23 éves M. Pállal - és bűnsegédjeikkel, H. Györggyel és S. Richárddal - a cselekményről széles nyilvánosság előtt beismerő vallomást tettek.

A rendőrség az audio-archívumban fellelt hangfelvételt a nagyközönség rendelkezésére bocsátotta.

Ímé.

Jørgen Jensen, a feleséggyilkos

, 22:11

1917 november 21.-én jelentkezett egy férfi a vesterbro-i Svendgade utcai rendőrkapitányságon, és kezébe temetett arccal előadta, hogy egy kissé aggódni kezdett a feleségéért, aki már egy hete eltűnt.
A férfi rendkívül udvariasan köszönt, Jørgen Jensenként mutatkozott be, és kérdésre előadta: főállásban sofőr, mellékállásban viceházmester, az Abel Cathrinesgade 18. szám alatt, a negyedik emeleten lakik feleségével, Camillával és két kisgyermekükkel.

Ekkoriban nem voltak olyan gyakoriak az életellenes bűncselekmények, mint manapság; a mainál gyakrabban fordult elő azonban az, hogy egyes személyek egyszerűen csak eltűntek és soha többé nem jelentkeztek.
Ennek hátterében nem feltétlenül bűncselekmények álltak, hanem sokan akadtak, akiknek elegük lett addigi életükből, és más városba költöztek – vagy kivándoroltak -, hogy így kezdjenek új életet.

A feleség tehát láthatóan eltávozott hazulról, a férj pedig kifejezte abbéli aggályát, hogy az asszony "zavart elmeállapotban" hagyta el közös otthonukat.
Jensen készségesen előadta: a felesége különös ismertetőjegye, hogy kis termetű, eltűnésekor pedig kék kosztüm, fekete bársonykalap és fekete, fűzős lakkcipő volt rajta.
Másnap az asszony személyleírása megjelent a rendőrség hivatalos, "Politiefterretninger" című közlönyében.

Az eltűnt nő fivére tanúként jelentkezett a rendőrségen, és vallomásában rámutatott arra, hogy az eltűnést illetően több körülmény is gyanús.
Előadta a rendőröknek, hogy tudomása volt arról: sógora viszonyt folytatott egy Nelly nevű, 18 éves hajadonnal, aki korábban pesztonkaként állt a Jensen család alkalmazásában.
A másik gyanús részlet, amely rossz sejtéseket keltett benne: amikor látogatóban volt az Abel Catherinesgade-i lakásban, a szekrényben megtalálta azt az öltözéket, amelyben Jensen állítása szerint a felesége eltűnt!

Ezeknek a felvilágosításoknak hallatán a rendőrök egyértelműnek találták, hogy itt bűncselekmény alapos gyanúja áll fenn, annak ellenére is, hogy fogalmuk sem volt arról, hol van a holttest.

Jónak látták viszont átvilágítani ennek a Jensennek minden kapcsolatát, A-tól Z-ig: kiderült, hogy ez a jóember - teljes nevén Jørgen Georg Martin Jensen - kisstílű bűnöző és szoknyavadász.
A nőügyei mellé szociális csalást is elkövetett: felvette a munkanélküli segélyt, annak ellenére, hogy két munkaviszonnyal is rendelkezett. Főállásban egy gyár dolgozója volt a városban, másodállásban pedig a főnöke Hellerup-ban elhelyezkedő nagy villájában keresett egy kis mellékest, viceházmesterként és kazánfűtőként; itt az volt a feladata, hogy naponta legalább kétszer feltöltse a kazánkályhát szénnel, illetve koksszal.

A nyomozás már három hete folyt, és a rendőröket igencsak frusztrálta a tény: egyértelmű, hogy bűncselekmény a fennforgás, de miért nincs hulla?
A rendőrőrsön az egyik tiszt humorizálva megjegyezte: "szerintem ez a Jensen eltüzelte az asszonyt a főnöke kazánházában."
A kollégák jót nevettek a viccen, de két rendőr fejébe szeget ütött a gondolat: ez talán nemcsak fekete humor? Még aznap elrobogtak a hellerup-i villába és lementek a kazánházba.
Megspórolhatták volna maguknak a kitérőt a kazánhoz; ugyanis Jensennek volt annyi esze, hogy előző nap gondosan kitisztította a kazán tűzterét és eltávolította a hamut.

A két rendőr mindenesetre kihasználta az alkalmat: ha már úgyis itt vannak, megérdeklődik a ház asszonyától – vagyis a gyárigazgató feleségétől - és a két háztartási alkalmazottól, hogy nem-e tapasztaltak valami gyanúsat a kazánház környékén az elmúlt két-három hétben.
Az asszony, a házvezetőnő és a cselédlány is egybehangzóan állították: de igen! Egyik nap - éppen három hete - valami iszonyatos bűz kezdett el terjengeni az egész házban, és az a benyomásuk támadt: a borzasztó szag a pincéből ered. Mindhárman lementek tehát, és azt találták: a kazánban pontosan úgy ég a tűz, ahogyan égnie kell, kokszdarabokkal jól megrakva a tűztérben, az alján vörösen izzó koksszal.
Azt is észlelték továbbá, hogy a kazán ajtajának egyik zsanérja letört.
Ezután a három nő elhagyta a kazánt, alaposan kiszellőztettek az egész házban – a házvezetőnő meg is jegyezte: "azt hinné az ember, hogy egy halottat égettek el odalent!"

A rendőrök látogatása után a ház asszonya telefonált a férjének az igazgatói irodába. A főnök berendelte magához Jensent és magyarázatot kért tőle a sajátos szagra.
Jensen halottsápadt lett, az arca szinte viasz-sárgává vált, amint töredelmesen bevallotta: igen, eltitkolta, hogy a kazánajtó egyik zsanérját kénytelen volt letörni, hogy be tudja az ajtót csukni; ugyanis egy kokszdarab makacsul az ajtó mellé szorult.

Bizonyíték még mindig sehol!

Egy péklegény vallomása vitte egy kis lépéssel előrébb a nyomozást: ez a legény előadta a rendőröknek, hogy november 20.-án szokás szerint kora reggel állt munkába, hogy a villanegyedben házhoz vigye a frissen sült kenyereket, zsemléket. Határozottan emlékszik, hogy aznap egy kis kerekes kocsit látott a gyárigazgató villája előtt: a kocsi női felsőruhákkal volt megpakolva, ezek tetején pedig egy varrógép volt.

Ez már érdekes volt a nyomozóknak; kihallgatták Jensen munkatársait a gyárban, és megtudták: előtte való nap, tehát 19.-én Jensen kölcsönvett egy kis kerekes kocsit, másnap pedig visszavitte.

Mindez azonban még csak gyanúokot adott – a rendőrök kezében továbbra sem volt semmilyen bizonyíték, amely azt támasztotta volna alá, hogy Jensen megölte a feleségét, majd a holttestet elégette a kazánban.

Egy véletlennek volt köszönhető, hogy Jensent bíróság elé állíthatták.

Az egyik nyomozóra – a villa kazánházának alapos átkutatása közben – rátört a szükség, ezért kénytelen volt felmenni a kertbe, ahol diszkréten félrehúzódott a szeméttárolók mögé. Dolgát végezve feltűnt neki, hogy a szemeteskukák mellett ott található három nagy vödörnyi hamu, amelyeket nem szállítottak el a szeméttel együtt.

Ez már gyanús volt. Mindhárom vödröt azonnal elszállíttatták az igazságügyi orvostani intézetbe, ahol gyorsan kiderült: a kokszhamu közé emberi csontmaradványok keveredtek: egy felső ujjpercet, egy orsócsontot és egy szárkapocs-csontot egyértelműen azonosítani lehetett.
Jensent azonnal letartóztatták.

A madár hosszas huzavonák, magyarázkodások után végül bevallotta: a puszta kezével megfojtotta nejét egy házastársi veszekedés során, november 17.-én. A holttestet elrejtette a padláson található lomtárban, letakarta régi zsákokkal, és harmadnap elszállította a kazánházba elégetni; ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kis kézikocsit tíz kilométeren át vonszolta Koppenhága belvárosán át.
A ruhákra és a varrógépre nemcsak azért volt szüksége, hogy a halott asszonyt ezek alá rejtse, miután kora reggel levitte a kiskocsira – azért is, hogy a járókelők azt véljék: egyszerű költözködést látnak. (A szöveget jelöld ki, hogy olvashasd, ha akarod - kissé durva.)

(Fekete humor, de ez az ember szerintem ideális hamvasztómester lehetett volna.
Egyrészt, a mai krematóriumi rutinok is előírják a legtöbb helyen, hogy legkorábban a halál után három nappal lehet hamvasztani (Amcsiban már két nap után is lehet) – s mit ád a jó ég, Jensen éppen három nap után tette a kazánba az asszony testét.
Másrészt a kazán szakértői vizsgálata kimutatta, hogy a tűztérben minden valószínűség szerint 1100 fok is lehetett!
Egy "standard" kremálás során manapság is éppen 1000...1100 fok körülire szokott felszökni a hőmérséklet (bár a bekezelési hőmérséklet 700...800 fok körüli, a pontos érték helyenként változik)... de a mai égetőkben nem is kezdetleges szén-, vagy koksztüzelés van, ezért találom egy morbid módon bámulatosnak, hogy ez a grillcsirke milyen "ügyesen" elérte, hogy felmenjen éppen az ideális 1100 fok körülire a hőmérséklet.
Jensen, Jensen, maga pályát tévesztett, mondanám, de ez már az én számomra is túlságosan fekete. S ha valamire már én is ezt mondom, akkor el lehet hinni: igen, csakugyan nagyon fekete.)

A kazánházban azonban felmerült egy komoly probléma: igaz ugyan, hogy Camilla Jensen apró termetű, filigrán kis nő volt, de a kazán még így sem volt elég nagy ahhoz, hogy férje és gyilkosa rá tudja zárni a holttestre az ajtót. Az egyik láb minduntalan kitüremkedett. Amikor erővel beszuszakolta és erővel csapta rá az ajtót, ekkor tört le a nyomozás elején ismertté vált zsanér.

Jensen a vallomástétel során ragaszkodott ahhoz az állításhoz: nem darabolta fel a holttestet, mielőtt elégette volna.

Jensent 1918-ban halálra ítélte a koppenhágai bíróság, felesége meggyilkolásáért és a holttesttel való kegyeletsértő bánásmódért. Az ítélet ellen Jensen fellebbezést nyújtott be, azonban a Højesteret – a dán legfelsőbb bíróság – megerősítette az ítéletet.

Dániában már 100...120 éve is csak névleg létezett halálbüntetés, a királynak jogában állt megkegyelmezni a halálraítélteknek, és ezzel a joggal rendszerint élt is; ebben az esetben sem történt ez másként.
Az ítéletet tehát kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták, és Jensent átszállították a Horsens Tugtshus-ba, hogy büntetését ott töltse le. (A "tugtshus" intézménye megfelel az egykori "dologház"-nak.)

Jensen 41 évesen hunyt el, 1930 szeptember 27.-én a Horsens Kommunehospital-ban egy operáció után.

Toni Jo Henry - az egyetlen nő, aki Louisiana állam villamosszékében végezte

, 18:46

Ezt a történetet tényleg csak saját felelősségre olvassátok!
A rutinos ténykrimi-olvasókról feltételezek némi "edzettséget" a durva bűnesetek terén, de nem kizárt, hogy kevésbé magas az ingerküszöbötök, már ami az érzelmi drámát illeti.

Egy kisvárosi lány hányattatott gyerekkora

E - halálban, szerelemben, bűnben és bűnbánatban bővelkedő - tragikus - és ráadásként igaz - történet főszereplője Annie Beatrice McQuiston néven született, 1916. január harmadikán, a Louisiana állambeli Shreveport-ban. Mindössze hatéves volt, amikor édesanyja a tuberkulózis áldozata lett.
Édesapja a tragédiát követően rászokott az ivásra, továbbá újra nősült. Mindkét tény egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kislány élete pokollá vált: napirenden voltak a bántalmazások, és a mostohaanyját soha nem tudta megkedvelni. Szerette volna, ha a nagynénjéhez kerül, de erre valamilyen ok folytán nem került sor.

13 évesen - talán apja nyomására? - már kimaradt az iskolából, és munkát vállalt egy száraztészta-gyártó üzemben. Amint azonban az üzem vezetőjének tudomására jutott, hogy a lány anyja TBC-ben halt meg, abban a pillanatban kirúgta. Amint az apja ezt megtudta, kegyetlenül megverte a kislányt - aki ekkor komolyan elhatározta, hogy megszökik otthonról.

Sodródás és züllés

Mivel nem igazán értett semmihez, amiből eltarthatta volna magát, viszont nagyon helyes, vonzó lány volt, ezért a prostitúció vált az egyetlen kézenfekvő megélhetési forrássá a számára. Nem tudni, hogy az eredeti neve helyett mikor kezdte el használni a művésznevet, amelyen később ismertté vált.
Hivatalosan ugyan táncosnőként állt alkalmazásban a helyi piros lámpás házban, de később az újságíróknak azt mesélte: szégyellte magát azon dolgok miatt, amelyeket ott művelt. Állítása szerint szerette volna abbahagyni, de nem hagyták kiszállni a business-ből.
16 évesen már dohányzott, ivott, és minden, akkoriban hozzáférhető kábítószert kipróbált. A város bűnözői körében igen sok ismerősre tett szert, ő maga is került összeütközésbe a törvénnyel - egyszer letartóztatták egy férfi elleni fizikai erőszak miatt, de fiatal korára való tekintettel nem ítélték börtönbüntetésre.

A nagy szerelem

1939-ben, mondjuk így, Toni Jo szakmai kapcsolatba került a Cowboy becenéven ismert Claude Henryvel, egy sikertelen ökölvívóval. A hivatalos ügy lebonyolításán túl is kapcsolatban maradtak, és annyira szenvedélyesen egymásba szerettek, hogy az szappanoperába illő drámákat eredményezett. A nem egészen feddhetetlen életű bokszoló és a kábítószerekkel kísérletező szexmunkás egymásra talált, és össze is házasodtak.
"Otthont nyújtott nekem, és megszabadított a drogtól - és a drog egy súlyos dolog" - emlékezett vissza később Toni Jo szeretettel. "Máig itt van előttem, milyen arcot vágott, amikor elmondtam neki, hogy kokainoztam. Azt hitte, nem volt annál keményebb tapasztalatom, hogy marihuánát szívtam, és vigyorgott. De amikor megmondtam neki, hogy a marihuánánál sokkal messzebb mentem, akkor elvitt egy szállodába, és egy hétig ott feküdtem az ágyban, ő meg időnként bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. Megpaskolgatta az arcomat egy hidegvizes törölközővel, és mindketten nevettünk."
Noha Toni Jo ilyen szépen kiszínezve adta elő a történetet az újságíróknak, a valóság mégis az volt: hangos szóváltások, sőt fizikai erőszak is kísérte - mindkettejük részéről - a kokainnal való szakítást.
A felhőtlen boldogságnak hamarosan vége szakadt: ugyanis éppen nászúton voltak, amikor Cowboy kapott egy telegramot, amelynek értelmében meg kellett jelennie a texasi bíróságon, ahol emberölési ügyét fogják tárgyalni. (Valószínűleg óvadék ellenében védekezhetett szabadlábon - erről nincs nyilvánosan hozzáférhető adat.)
Toni Jo szívszerelme ugyanis egy szolgálaton kívüli rendőrt gyilkolt meg erős felindultságból. A halálos ítélettől csak az mentette meg, hogy az illető rendőr nem volt szolgálatban - de így is kiszabtak neki ötven év szabadságvesztést. Toni Jo ugyan győzködte, hogy szökjenek meg együtt - de Cowboy engedelmesen bevonult a börtönbe, és megkezdte büntetése letöltését.

Toni Jo nem tud a férje nélkül élni

Rajongó kis felesége vakon hitt az ártatlanságában, pontosabban szólva: abban, hogy Cowboy jogos önvédelemből ölt, és így nem érdemli meg a börtönt.
"Amikor ott álltam a tárgyalóteremben, és meghallottam, hogy a bíró elmarasztaló ítéletet hoz, olyan érzés volt, mintha engem zárt volna börtönbe" - mesélte később Toni Jo egy interjúban. - "A szenvedés minden mélységét átéltem abban a pillanatban."
El is határozta, hogy megszökteti férjecskéjét a hűvösről.
Mivel kiterjedt ismeretségi köre és befolyása volt az alvilágban - legalábbis ezt hitte magáról -, terveket kezdett el kovácsolni, hogyan mentse ki imádott férjét az igazságszolgáltatás karmai közül. Ehhez az elképzeléséhez annak ellenére is ragaszkodott, hogy többen is figyelmeztették: ezt lehetetlen megvalósítani!
Csábító szépségének és egzotikus Tex-Mex kiejtésének hála, mégis könnyűszerrel talált magának segítőtársat - legalábbis ezt hitte -, egy Finnon Bourke nevű férfi személyében, akit a bűnözői körökben csak Arkansas-nak vagy Arkie-nek ismertek.
Minden jel arra utal, hogy Toni Jo - noha halálosan szerelmes volt a börtönben sínylődő férjébe - nagyon készséges és kedves volt Arkie-hez is, annak érdekében, hogy megnyerje magának a szöktetés kivitelezéséhez.
Ez a mákvirág korábban éppen abban az intézményben üdült, a texasi büntetésvégrehajtás huntsville-i egységében, ahová Cowboyt is bevarrták.
Mint állította, korábbi nyaralási tapasztalatának köszönhetően jól ismeri a börtön alaprajzát és rutinjait, ezért érdemben közre tudna működni a szöktetésben.
Toni Jo Huntsville közelébe költözött, hogy gyakran meglátogathassa imádott férjét. Lelkére kötötte: viselkedjen nagyon jól, annak érdekében, hogy megkapja azt a kedvezményt, hogy mezőgazdasági munkára jelentkezhessen a börtön farmján. (Innen ugyanis egyszerűbb lett volna a szöktetés, naiv elképzelései szerint.)

Előkészületek a kiszabadításra

Toni Jo terve rendkívül "fondorlatos" volt: kiállnak az országútra stoppolni, amíg fel nem veszi őket egy megfelelően gyors autóval rendelkező sofőr; a palimadarat aztán megölik jól, kirabolják, elveszik a ruháját (hiszen férjecskének majd kell a civil ruha a szökés során) és elhajtanak a kocsijával.

A valóság ezzel szemben az volt: Arkie-nek esze ágában sem volt ilyen kockázatos tervben részt vállalni! Éppen azért, mert korábban maga is élvezte a huntsville-i szálloda vendégszeretetét, tisztában volt azzal, hogy milyen jól szervezett és milyen keményen őrzött börtön ez. Tudta tehát, hogy Toni Jo terve egész egyszerűen abszurd. Mégis úgy tett, mintha belemenne - részint azért, mert nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy egy ilyen bomba nő társaságát élvezheti; részint azért, mert az ő - egészen eltérő - terveihez hasznosnak bizonyult Toni Jo ötlete.
Ugyanis Arkie katonaszökevény volt, akit elvileg hadbíróság elé állítottak volna. Ezért neki éppen annyira szüksége volt a készpénzre, autóra és ruhára, mint Toni Jo-nak.

A nagy terv kivitelezése előtt azért néhány kis rablást is elkövettek kettesben: a rablógyilkosság elkövetéséhez szükséges fegyvert úgy szerezték be, hogy a texasi Beaumont városban kiraboltak egy fegyverüzletet, és összeköttetéseiknek hála, a szajré további részét el is tudták passzolni a megfelelő orgazdáknak.

Az áldozat a 42 éves Joseph P. Calloway lett, aki 1940. február 14.-én egy szép, új Ford V8 Coupe-t vezetett houstoni otthonából a louisianai Lake Charles-ba. Jóhiszeműen felvette a csinos, fekete hajú stoppos lányt és partnerét - akik hamarosan levetkőztették, a csomagtartóba kényszerítették, és néhány mérföldet megtettek egy elhagyatott mezőgazdasági terület mellett. Itt kiráncigálták az áldozatot, és egy szántóföldre vonszolták. Az áldozat eközben nemcsak fázhatott - február volt és a földek még fagyosak voltak az esti órákban - és nemcsak rettegést élt át, hanem szinte az összes ujjperce eltört, amikor előrángatták a csomagtartóból, emellé - a boncolás később nyilvánvalóvá tette, hogy a szántóföldön vonszolás eredményeként - t.i. az útszéli sávot a szántóföldtől egy szögesdrót választotta el - igen súlyos sebesüléseket is szerzett.
Toni Jo ezután rászólt az áldozatra: térdeljen le és imádkozzon! - de még mielőtt egy szót is ki tudott volna nyögni a szerencsétlen, egy .32-es kaliberű revolverből golyó repült a jobb szeme fölé. Azonnal meghalt.

A bűntárs olajra lép

Toni Jo és Arkie újból beszálltak a Fordba, és elszáguldottak az arkansas-beli Camden városba, ahol az eredeti tervek szerint kiraboltak volna egy bankot - de Arkie-nek inába szállt a bátorsága. Toni Jo később így vallott erről: "Olyan sárga lett, mint valami kis patkány. Én meg fejbevágtam a fegyverem markolatával."
Egy olcsó motelben szálltak meg - az éj leple alatt, míg a lány aludt, Arkie kereket oldott, a szó szoros értelmében - magával vitte a rabolt készpénzt, az áldozat civil ruháját, és a Fordot.
Toni Jo másnap reggel döbbenten szembesült a ténnyel: bűntársa faképnél hagyta, mindössze tizenöt dollárnyi készpénzzel, és a retiküljében a fegyverrel. Jobb híján, elhatározta, hogy hazautazik Shreveportba.

Szülővárosában előbb a régi munkahelyét, a nyilvánosházat kereste fel - a madám nem tudott meg ugyan túl sok mindent Toni Jo-tól, de azt egyértelműen látta, hogy a lány nagy kalamajkába keveredett. Udvariasan azt javasolta neki: menne el inkább a nagynénjéhez. Toni Jo így is tett... a nagynénje férje viszont rendőr volt! Neki - akinek szeme láttára előkerült a retikülből a fegyver, és azonnal észrevette, hogy nemrég lőttek is vele - hivatali kötelessége volt jelenteni az esetet, ezért meggyőzte Toni Jo-t, hogy adja fel magát a rendőrségen.

Toni Jo feljelenti magát

Az ő egyik kollégájának, egy Dave Walker nevű őrmesternek tett vallomást Toni Jo. Az őrmester hitetlenkedve hallgatta a történetet: ugyan bejelentették Joseph Calloway eltűnését, de sem a holttestét, sem az autóját nem találták meg.
Mindenesetre letartóztatta a lányt, és átadta a Lake Charles-i rendőrségnek. A zsarvak kivitték Toni Jo-t az általa megjelölt helyre, ahol a szántóföldön meg is találták Joseph Calloway holttestét úgy, ahogyan a tettesek ott hagyták. A boncolás során az áldozat testéből előkerült a golyó, amely pontosan illett a revolverbe, amelyet Toni Jo-tól foglaltak le.

Közben Arkansas államban megtalálták a Ford Coupe-t, benne az áldozat ruháival; a kocsiban találtak cigarettacsikkeket, amelyeken rúzsnyomok voltak láthatóak. Toni Jo ellen hivatalosan is vádat emeltek gyilkosságért, viszont bűntársáról sokáig nem volt hajlandó vallomást tenni, mert véleménye szerint a sajtó rossz képet festett róla.

Végül mégis vallott Arkie-ről, azaz Harold Finnon Burks-ről, akit az általa adott információk alapján el is csíptek Arkansas államban, Warren városban, a nővére házában.

Ítélethozatal és fellebbezések

Noha egyikük bűnösségéhez sem fért kétség, és mindkettejüket kötél általi halálra ítélték - a jogi hercehurca igen sokáig tartott (bár még mindig nem olyan sokáig, mint amennyi időt napjainkban szokott egy halálos ítélet meghozatala és újratárgyalása igényelni.)
Toni Jo ügyvédjei - tapasztalatlanságuk ellenére is: korábban még nem dolgoztak ilyen fajsúlyú ügyekkel - a halálos ítélet megszületése után azonnal fellebbeztek, és kiharcolták, hogy az ügyet újratárgyalják - arra való tekintettel, hogy nem került egyértelmű megállapításra: a halálos lövést ki adta le? Mindkét vádlott azt állította ugyanis, hogy a másikuk tette.
1942 februárjában újabb tárgyalást tartottak; az esküdt bíróságnak egy órai tanácskozásba telt, hogy ismét halálos ítéletet hozzanak. Az ügyvédek azonnal fellebbeztek, és újabb tárgyalást követeltek.

Arkie kivégzését elhalasztották abból a célból, hogy lehetősége legyen egykori bűntársa ellen vallani. Vallomásai alapján Toni Jo-t harmadszorra is halálra ítélték.

A védelemnek ezután már csak arra lehetett esélye, hogy a kivégzés elhalasztását kérelmezzék, technikai indokokra hivatkozva: Louisiana államban ugyanis a tárgyalás-sorozat alatt vezették be az akasztás helyett a villamosszéket, mint ítéletvégrehajtó eszközt.

A kormányzó egyértelműen kijelentette: ha be is adják a kegyelmi kérvényt, ő azt el fogja utasítani.

A siralomház sztárja

Toni Jo a halálsoron egyfajta celebstátuszt élvezett. Fiatal és szép volt, a média pedig rendkívüli érdeklődést mutatott az ügy iránt. Toni Jo emellé könnyen megnyerte magának az embereket, pusztán a természetes báját és kedvességét bevetve - ezért a büntetésvégrehajtás személyzetétől is minden kedvezményt megkapott, amit csak a körülmények lehetővé tettek.
Ismeretlen jóakarói ellátták bútorokkal, olvasnivalóval, ruhákkal - tehát egészen otthonossá vált a cellája, miközben a halálos ítélet végrehajtására várt. Még kiskutyát is tarthatott, hogy ne érezze magát egyedül - amikor éppen nem rohamozták meg az újságírók, riporterek.
Egy Gibbs Duhon nevű börtönőr, aki felügyelte, nagyon barátságosan bánt vele. (Amikor szolgálaton kívül vadászni ment, még a lőtt kacsákból készült sültből is vitt másnap a börtönbe Toni Jo-nak.) A történet egyik változata szerint éppen ez a jólelkű smasszer kérte meg a helyi katolikus papot, Wayne Richard atyát, hogy látogassa meg a lányt a börtönben és nyújtson neki lelki vigaszt.

Toni Jo-ra olyan mély hatást tett a fiatal - és egészen jóképű - pap, hogy hatására igen hamar megtért és megkeresztelkedett.
Mindazonáltal a megtéréstől nem vált együttérzőbbé; úgy tűnik, hogy a lelkiismeretét sem hagyta megszólalni, akármennyire is vallásos lett.
“Leszögezem: az áldozat nem kísért az emlékeimben. Soha nem gondolok rá. Végig tudtam, hogy számára az élet ennyi volt. Hiszek abban, hogy az életem éppen annyira értékes a számomra, mint amennyit az ő élete ért saját maga számára. Néha azért elgondolkozok: miért törvényes most az, hogy valaki meg engem öljön meg."
Az újságíróknak hosszasan beszélt a Cowboy iránti szerelméről, és arról, hogy ez az egyetlen férfi törődött vele igazán, egész életében, senki más. Kifejtette továbbá: "Azt hiszem, az elítélt ember mindennél jobban aggódik amiatt, hogy elveszíti a kapcsolatot az emberi lényekkel. Úgy érzed, kimaradsz belőle."

Ezúttal Cowboy-on volt a sor, hogy kétségbeesett szenvedélyében megpróbálja megmenteni a feleségét. Megszökött a börtönből - Lake Charles-tól mindössze hatvan mérföldnyire kapták el, és visszavitték Huntsville-be.

Az idő közeledtével...

Toni Jo engedélyt kapott arra, hogy a kivégzés előtti napon telefonon beszéljen a férjével - holott ez szabályellenesnek számított. Állítólag a férjecske végig zokogott, Toni Jo pedig derűsen és élénken arra intette: igyekezzen kijutni a börtönből és kezdjen valamit az életével.

A kivégzés előtti éjjelen egy szemhunyást sem tudott aludni; megkérte a helyi seriffhelyettest, hogy maradjon vele a cellában. Ez a kívánsága is teljesült.
Az ítélet végrehajtásának időpontját déli 12 órára tűzték ki; a délelőtti órákban tehát riporterek és fotósok özönlötték el a börtönt, egyikük engedélyt is kapott arra, hogy fotózza az elítéltet. Nehéz elhinni, hogy ez a kép (balra) néhány órával a kivégzés előtt készült, ráadásként egy siralomházi cellában!
Toni Jo meg is jegyezte a képet készítő riporternek: "Nézze, uram, már kétszer is mosolyogtam. Van önnek fogalma arról, mennyi tehetség megy itt veszendőbe ma?"
Ekkoriban még nem volt az USA börtöneiben tilos a dohányzás. Toni Jo ezen is szellemeskedett, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott:
"Ezekről az öngyújtókról mindig garantálják, hogy élethosszig kitartanak. Hát, most már legalább egyvalakiről tudnak, akinek az öngyújtója élete végéig működött."
Leginkább mégis azon bánkódott, hogy soha nem tudhatta meg: kedvenc rádiósorozatának, az Abie's Irish Rose-nak mi lesz a vége.
“A sorozat folytatódni fog nélkülem is, nevetéssel meg történésekkel és csodálatos zajokkal mindenki más számára."

Utolsó kívánságaként azt jelölte meg: a kiskutyáját az unokahúgára hagyja, és azt szeretné, ha a bal kezében egy rózsafüzérrel temetnék el. A nagy eseményre egy egyszerű kis fekete ruhát választott, amelyet aznap reggel hoztak vissza a tisztítóból. (Ezt nevezem morbidnak: minden lánynak kell egy kis fekete ruha, amelyet bármilyen alkalomra fel lehet venni! Társaságba, színházba, operába... de akár a kivégzéseden is megjelenhetsz benne!)
Könnyekben tört ki, amikor tudomására hozták: a kivégzés előkészületeként le kell borotválni a haját - erre azért van szükség a villamosszékes kivégzéseknél, hogy az elítélt haja ne gyulladhasson fel az ítéletvégrehajtás során, illetve ne szigetelhesse az áramot - -; végigzokogta a műveletet - amelyet egyébként szintén igyekeztek elviselhetővé tenni a számára: ahelyett, hogy a börtön személyzetére bízták volna a feladatot, fodrászt hívattak.
Kerítettek neki egy kendőt, amelyet a fejére köthetett a cellából a kivégző helyiségbe vezető úton - amelyet egyébként Richard atya kezét fogva tett meg.
A kivégzés előtt megengedték neki, hogy imádkozzon; az utolsó szó jogán nem kívánt semmit mondani, egy szó nélkül ment a halálba.

Halálig - és még azon túl is tartó dráma

A sötét romantika természetesen nem szűnt meg Toni Jo halálával.
A kivégzés után rengetegen szerettek volna a halott Toni Jo-ra vetni legalább egy pillantást, viszont a holttestért senki nem jelentkezett. Ilyen esetekben a büntetésvégrehajtási intézet szokott megrendelni egy szerény temetést.
Természetesen Richard atya tartotta a gyászbeszédet, sőt még Toni Jo sírkövét is ő tervezte!
Claude Henry, amint tudomást szerzett arról, hogy az ítéletet végrehajtották, őrjöngeni kezdett, magán kívül tört-zúzott a cellájában.
Azt beszélik: a bíróság tárgyalótermében, ahol Toni Jo-t halálra ítélték, a mai napig is lehet időnként léptek neszét hallani, néha egy női hang suttogását, és vannak, akik érezni vélik egy olyan parfüm illatát, amilyet az 1940-es évek óta nem használ senki. A bíróság irodájában is bekapcsolódik időnként az elektromos aktakezelő berendezés, anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna. Az iroda alkalmazottainak meggyőződése, hogy Toni Jo szelleme huncutkodik. Néha a bíróság épületének kapuja is spontán kinyílik, azután, hogy kulcsra zárták.
Nagyon érdekes az is: nem tudni pontosan, hogy a kivégzés a börtönnek melyik részében, és melyik helyiségében történt meg valójában. T.k. Louisiana államban egyik helyi börtönnek sem volt saját villamosszéke, összesen egy ilyen eszközt üzemeltetett az állam.
Ez a villamosszék - amelynek az évek során a Gruesome Gertie becenevet adták - meglehetősen egyedülálló a hasonló büntetésvégrehajtási eszközök között. Saját generátora van, tehát hordozható, így minden elítéltet abban a körzetben végezhetnek ki vele, amelyben a halálbüntetést kiszabták rá (szemben az egyéb államokbéli gyakorlattal, ahol az ítéleteket egy-egy központi börtönben hajtják végre.)
Többen is beszámoltak arról, hogy az alagsorba vezető lépcső aljára érve egy női hang sikolyát hallották visszhangzani. Azok, akik hisznek a kísértethistóriákban, azt vélik: a kivégzés itt, a lépcső mellett történt meg.

A sors iróniája...

Miután három ember is meghalt - 1943 márciusában kivégezték Arkie-t is - Cowboy sikertelen kiszabadításával összefüggésben, Toni Jo imádott férje 1945-ben kegyelmet kapott, egészségi állapotára való tekintettel.

Az isdal-i rejtély - folytatás

, 17:19

Itt olvashatjátok az isdal-i rejtély első részét, ha esetleg lemaradtatok róla!

Éppen aznap, amikor a toxikológiai eredmény megérkezett, befutott az Interpol telex-üzenete is Brüsszelből, a következő szöveggel:

 

"Az Önök december negyediki telexére azt válaszolhatjuk: a holttest leírása nem vezetett a szóban forgó személy azonosításához. Kérjük, szíveskedjenek megküldeni nekünk az útlevél pontos számát, kiállítási dátumát és helyét, és az útlevél jogos tulajdonosának identitását. Lorck családnevű, Finella keresztnevű személy nem található az adatbázisunkban, és az idegenrendészet sem ismeri. Kérjük Önöket, tájékoztassanak bennünket, amennyiben új adatok kerülnek elő."

 

Huff da! - szokás ilyen esetekben felcsattanni. Az útlevél ezek szerint hamis volt!
A folyamatban lévő nyomozás ráadásként azt derítette ki: valahol útban Stavangertől Bergen felé, a név egyszerűen eltűnt. Ugyanis Finella Lorck nem jelentkezett be egyetlen bergeni szállodába sem.
Hanem akkor ki volt ez a hölgy?

A rendőrség nagy szerencséjére, a szállodai bejelentőlapokon található kézírások egyértelműen azonosíthatóak voltak (lásd a két bejelentőlapot - ha rákattintotok, előjön teljes méretben): a Kripos (a norvég bűnügyi rendőrség - A szerk.) írásszakértői megerősítették, hogy a bejelentőlapokat, továbbá több előkerült számlát is ugyanaz a személy töltötte ki és szignálta, aki a bőröndben talált kódolt szöveget írta.
Két nappal később - tehát december 7.-én - , ismét két újabb eredmény jött egyszerre.
A helyszíni szemléről készült jelentés arról referált, hogy a nő egy rövid, de intenzív égésnek volt kitéve - a bűnügyi technikusok nem fedezték fel tűzrakó hely nyomait a helyszínen, viszont a holttest alatt megtalált szőrmesapka maradványaiból benzinnyomokat tudtak izolálni.
Éppen ezen a napon érkezett meg az oslói rendőrség kódszakértőjétől, Tor Martin Røhr Andresen-től a kódolt jegyzetek megfejtése. A szakértő egy évtizedekkel későbbi interjúban így számolt be erről a feladatról:
"Egy kicsit átcsoportosítottam a kódblokkokat. Gyorsan megértettem, hogy a betűk a bal oldalon hónapokat jelöltek, középen a számok dátumokat; az egyes kódblokkok jobb oldalán található betűk pedig városok kezdőbetűi. A kódolt jegyzet tehát útvonalat jelöl; a hölgy utazásainak állomásait."

A rendőrség sorra ellenőrizte a visszafejtett kódokban szereplő városok szállodáit, és kihallgatta a személyzetet, annak kiderítése érdekében: a - már ismert - személyleírású nő mely szállodák vendége volt?
Ekkor derült ki, hogy a hölgy legalább hét - de inkább kilenc - különböző nevet használt az utazgatásai során. Hétről hétre utazgatott körbe az országban; megtörtént, hogy csak egy-egy éjszakát tartózkodott valahol, mielőtt kijelentkezett és egy másik szállodába költözött.
A nyomozás eredményeként a következőek derültek ki az ismeretlen nő útvonaláról:

Március 20: Genfből Oslóba utazott.
Március 21. – március 24.: Geneviéve Lancier néven az oslói Hotell Vikingben jelentkezett be.
Március 24: Oslóból Stavangerbe repült egy belföldi járaton, ezután kompon utazott tovább Bergenbe. Az első éjszakát a Hotell Bristolban töltötte, itt már Claudia Tielt néven.
Március 25. – április 1.: Továbbra is a Claudia Tielt nevet használva, a Hotell Scandiában tartózkodott.
Április 1.: Bergenből Stavangerbe utazott, innen továbbment Kristiansand-ba, innen Hirtshals-ba, Hamburgba és végül Baselbe.
Ezek az utolsó nyomok az ismeretlen nő után Norvégiában 1970 tavaszán: hat hónappal később ismét megérkezett Oslóba.
Október 3.: Stockholmból érkezett Oslóba, és továbbindul Oppdal-ba, ahol az Oppdal Turisthotell-ben szállt meg egy Giovanni Trimboli nevű olasz fényképész társaságában (akit egyébként a rendőrök jól ismertek: nemi erőszak miatti ügyben eljárás indult ellene korábban). Később együtt ebédeltek a loen-i Hotel Alexandrában.
Trimboli később azt vallotta: a hölgy azt állította, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban nőtt fel, és az elmúlt fél évet utazgatással töltötte, hogy szép helyeket keressen fel; neki (Trimbolinak) azt mondta, hogy a foglalkozása régiségkereskedő. (Egyébként a legtöbb bejelentőlapon ezt jelölte meg foglalkozásaként; néhány alkalommal kereskedelmi utazónak vallotta magát.)
Október 22: egy éjszakát a párizsi Hôtel Altona-ban töltött.
Október 23. – 29.: a párizsi Hôtel de Calais-ben szállt meg.
Október 29. – 30.: Párizsból Stavangerbe, és onnan Bergenbe utazott.
Október 30. – november 5.: Alexia Zarna-Merchez bejelentkezett a bergeni Hotell Neptun-ba. Egy idegen férfival találkozott a szállodában.
November 6.: Trondheimbe távozott.
November 6.-november 8.: A trondheimi Hotell Bristol-ban tartózkodott Vera Jarle néven.
November 9. : Trondheimből Oslóba utazott, és innen tovább Stavangerbe.
November 9.- november 18: Finella Lorck a stavangeri Hotell St. Svitun vendége.
November 18.: A Vingtor nevű komppal Bergenbe utazott (L. Selling néven). Egy éjszakát a Hotell Rosenkrantz-ban töltött; a bejelentőlapot Elisabeth Leenhower névre töltötte ki.
November 19. – 23.: A Hotell Hordaheimen-ben tartózkodott, továbbra is Elisabeth Leenhower-ként. A 407-es szobában töltötte élete - valószínűleg - utolsó éjszakáit. (A szoba ma is megvan, bár azóta már többször is átrendezték, jelenleg így néz ki ->)
November 23.: Reggel 9 és 10 között a közeli bankba látogatott el, ahol külföldi valutát váltott norvég koronára. Ezután kijelentkezett a Hordaheimen szállodából, és taxival a vasútállomásra ment, ahol a bőröndjeit letétbe helyezte a csomagmegőrzőben.
November 29.: Holtan találták Isdalen-ben. (A halál beálltának pontos idejét nem ismerjük. A szag alapján valószínűsíthetőnek tartották: már több napja nem élt, amikor a kirándulók ráakadtak, de a hűvös idő miatt nehezen lehetett volna az oszlás jeleiből pontosan meghatározni a halál időpontját.)
Minden név - és természetesen, minden útlevél -, amelyeket a hölgy használt, egyaránt hamis volt: a francia rendőrség nem ismert semmiféle Vera Schlosseneck-et, a német rendőrség Claudia Tielt-et, a svájci rendőrségnek pedig Geneviéve Lancier-ről nem volt tudomása.
Egyértelmű volt, hogy egy és ugyanazon személyt jelölnek a következő identitások:

Finella Lorck
Claudia Tielt
Vera Jarle
Alexia Zarna-Merchez
Claudia Nielsen
Genevieve Lancier
Elisabeth Leenhower vagy Lowenhouf
Vera Schlosseneck
E. Welding
L. Selling

A két utóbbi nevet a kompon, illetve a Trondheim és Bergen közötti repülőjáraton használta. Mivel ekkoriban a belföldi járatokon az utasoknak még nem kellett igazolniuk magukat, ezért nincs bizonyíték arra az - egyébként teljesen valószínűsíthető - feltételezésre, hogy ezeken a járatokon valóban utazott a hölgy.

Egy nappal e felfedezés után - december 8.-án - a nyomozásba - a legmélyebb titokban - bekapcsolódott az Overvåkningspolitiet, a norvég nemzetbiztonsági részleg. A mai napig nem hozták nyilvánosságra, hogy az Overvåkningspolitiet milyen mélységig vett részt a nyomozásban.
Egyes értesülések szerint a nyomozást valójában felülről állították le, s annak ellenére, hogy a derék bergeni rendőrök igencsak alaposan szerettek volna utánajárni az esetnek, kaptak egy telefont a megfelelő helyről, hogy a kelleténél jobban ne mártogassák szaglószervüket az ügybe.

Nagyon kevesen vannak ma már életben azok közül a szakértők közül, akik még részt vettek az Isdal-eset felderítésében. A - ma már 80 év felé járó - Sigbjørn Wathne ezek egyike, aki így mesélt a helyzetről:

"Hatalmas erőforrásokat fektettek az ügy felderítésébe. A bergeni rendőrségen kívül bekapcsolódott a nyomozásba a Kripos és a helyi rendőri szervek egész Európában. Sok más nyomozó kollégámhoz hasonlóan én is arra a következtetésre jutottam, hogy a hölgy nyilvánvalóan menekült valaki vagy valami elől, és ezért akarta eltitkolni, hogy valójában kicsoda. Az eset hatalmas rejtély."

Mindez számos feltételezésre, elméletre, sőt összeesküvés-elméletre adott alapot.

Egyesek szerint az isdal-i hölgy egy nemzetközi bűnszövetkezet tagja volt.
Egy másik feltételezés szerint kém lehetett, akit a saját szervezete - vagy talán egy ismeretlen ellenség - likvidált.

A harmadik elképzelés: a hölgy tényleg csak azért utazott Északra, hogy itt vessen véget az életének, és az összes rejtélyt, amely a személyét körülvette, ő maga generálta.

Akármi is a valóság, mindenesetre feltételezhető: komoly háttérszervezet állhatott a hölgy mögött. Hamis útlevelekhez ugyanis nem könnyű hozzájutni, és az Európa-szerte tett utazásokat, szállodai tartózkodásokat is finanszíroznia kellett valakinek vagy valakiknek!

Az ismeretlen nő nyomainak felderítésében a rendőrség legjobb tanúi voltak azon szállodák alkalmazottai, ahol az isdal-i nő megfordult. Ők számos érdekes és hasznos információval szolgáltak!

Több szállodai alkalmazott is azt mesélte: a hölgy határozottan kijelentette a bejelentkezéskor, hogy "egy szép szobát szeretne". Az első dolga volt az ablakhoz menni és körülnézni, majd alaposan körülnézett a szobában is; és többször megtörtént, hogy másik szobába kívánt átköltözni.

Az ablak alól elhúzta az ott található dohányzóasztalt, és a szekrénybe rejtette. Talán több helyre volt szüksége a szobában? - vallotta a rendőrségen az egyik szállodai szobalány.
Egy másik szálloda alkalmazottja arról mesélt: a hölgy kivitte a széket a szobából, amikor éppen nem tartózkodott bent.

A Hotell Neptun éttermében volt felszolgálónő az akkor 21 éves Alvhild Rangnes, akire nagyon mély benyomást tett a külföldi hölgy. 46 évvel később, Rangnes asszony így emlékezett vissza az isdal-i nővel kapcsolatos élményeire:

"Akkoriban nem volt még igazán gyakori, hogy nők egyedül járjanak étterembe. Ha ez mégis megtörtént, a legtöbben elég bizonytalanok voltak, tétováztak kicsit, mielőtt beléptek volna. De ő, ő egyenes háttal jött be, talált magának asztalt és foglalt helyet. Nyilvánvaló volt, hogy ez a nő hozzá volt szokva ahhoz, hogy egyedül utazzon. Inkább üzletasszonynak néztem volna, nem turistának. Emlékszem, odasúgtam a kolléganőmnek: remélem, hogy ha majd ennyi idős leszek, nekem is ilyen stílusom lesz, mint annak a hölgynek."

Alvhild Rangnes soha nem tudta az isdal-i nőt elfelejteni.

"Nem, nagyon mély benyomást tett rám. Magabiztosnak és megközelíthetetlennek tűnt - de egyáltalán nem volt az a típus, aki felvenné a joggingalsót, hogy felmenjen Isdalen-be hegyitúrára."

Egy fiatal szállodai londiner is azt tanúsította: a hölgy nem volt igazán beszélgetős kedvében és furcsa módon nem mosolygott, még akkor sem, amikor nagyvonalú borravalót adott. (Egészen sajátos erre gondolni: 1970-ben nagyvonalúnak számított egy ötkoronás borravaló - ekkoriban, mint megtudhattam, egy kiló étcsokoládé került 16 koronába. - A szerk.) Ez a fiatal alkalmazott is megerősítette: a hölgy rendkívül visszafogott volt, láthatóan egyáltalán nem volt kedve társalogni. Viszont "rendkívül szép hölgy volt, olyan finom arcvonásokkal, amilyeneket korábban csak filmekben és magazinokban láttam. A sminkje is hibátlan volt."

Az általános benyomás szerint nagyon igényes, intelligens nő lehetett ez a hölgy. Az egyik recepciós arra figyelt fel, hogy a legtöbb vendég nem tölti ki ennyire szépen, pontosan a bejelentőlapot; a pincérnek viszont az tűnt fel, hogy a hölgynek nagyon kifinomult ízlése volt a borfajták tekintetében. Akik pedig a folyosón vagy a szálloda előterében dohányozni látták a hölgyet, azoknak szemet szúrt: ilyen drága, hosszú cigarettát ekkoriban nem is lehetett kapni Norvégiában!

A szálloda személyzetében az a benyomás alakult ki: a hölgy talán gyászolhatott, mert mindig fekete vagy sötét színű ruhákat viselt, és soha nem látták mosolyogni. A szálloda éttermében is leginkább egyedül volt, és olvasott.
A gyenge angolságot mindenki megemlítette, aki kapcsolatba került a nővel, valamint azt is: németül folyékonyan beszélt. Egy tanú hallotta, amint a hölgy telefonon beszél valakivel németül; a társalgásból ennek a tanúnak annyit sikerült elcsípnie, hogy a hölgy a következő szavakkal tette le a telefont: "Ja, ich komme bald" (Igen, megyek hamarosan).

Az egyik szálloda recepciósa minden egyes napon látta, hogy a hölgy elhagyja a szállodát. Továbbra sincs senkinek fogalma arról, hogy mit csinált a városban.

A bergeni szálloda alkalmazottai egészen sajátos dolgokról tájékoztatták a rendőröket.
A takarítónők azt állították: a hölgy lábbelije sokszor rendkívül szennyezett volt. Pontosabban: annyira szennyezett, hogy még a bergeni időjárási viszonyokhoz szokott személyzet sem értette: hol járhatott ez a nő? Legalább egy kirándulást biztosan tett a környéki hegyekben - olvasható a kihallgatási jegyzőkönyvben.
Az egyik szobalány arról számolt be: amikor meg akarta igazítani az ágyat, a hölgy hevesen tiltakozott, és mondta, hogy majd megcsinálja ő.
A hölgy nagyon nyugtalannak tűnt. Az idő nagy részét a szobájában töltötte, a reggelit is a szobájába kérte - és feltűnő volt, hogy hosszas tűnődés után nyitott ajtót még a szobapincérnek is. A kávét sokszor érintetlenül hagyta.

A szobában érezhető erős, fűszeres parfümillatról több szállodai alkalmazott is említést tett.

A Hordaheimen akkori recepciósa, aki az egyik utolsó lehetett, aki az isdal-i nőt életben látta - és ő rendelte neki a taxit -, így emlékezett vissza: "Még most is magam előtt látom. Nagyon finom hölgy volt. Stílusos és elegáns."
Ez a recepciós azt gondolta, a nő a vasútállomásra megy. A nyomok itt tűntek el a hölgy után; semmi nem biztos, mi történt vele azután, hogy a bőröndjeit a csomagmegőrzőbe helyezte.

Egy - anonimitást kérő - tanú, aki valószínűleg az utolsó volt, aki az isdal-i nőt életben látta, 26 éves volt a történtek idején, és éppen egy hegyitúráról jött lefelé, amikor találkozott az ismeretlen nővel.

"Nagyon nyugtalannak tűnt. Az a benyomásom támadt, hogy a nő menekül. Amikor találkoztunk, olyan érzésem volt, mintha segítséget próbálna kérni, de végül nem szólt semmit, amikor elhaladt mellettem. Az is feltűnt, hogy egyáltalán nem hegyitúrához volt öltözve - inkább úgy, mintha utazásra készen állt volna, hogy elhagyja a várost. A nyomában két középkorú férfit láttam, hosszú ballonkabátokban. Ránézésre kelet-, vagy dél-európaiaknak tűntek."

(Egy norvég tanú számára valószínűleg éppen olyan nehézséget okozhat annak meghatározása, hogy egy külföldi pontosan melyik országból jöhetett, ahogyan Kelet-Európában egy norvégot jó eséllyel nézhetnek németnek, svédnek vagy akár hollandnak is - A szerk.)

Ez a tanú - évtizedekkel később - azt is elmesélte: amikor olvasta a lakossági felhívást, önként jelentkezett a rendőrségen. Miután a beszámolóját jegyzőkönyvbe vették, azt a tanácsot kapta a rendőröktől: jobb, ha megpróbál elfelejteni mindent, amit aznap látott; úgymond, az ügy valószínűleg soha nem kerül megoldásra.

Több tipp is érkezett, amelyeknek a rendőrök nem jártak utána.
Egy bejelentés szerint a hölgy meglátogatta az egyik tanú - német etnikumú - szomszédját, és hosszasan társalogtak németül.
Egy másik, ellenőrizetlen bejelentés szerint, amikor a hölgy gépe leszállt Trondheimben, az egyik KGB-főnök tíz percen belül megjelent a værnesi reptéren.

  1. december 21.-én több, a nyomozás szempontjából érdekes és fontos eredmény is megérkezett -. Az eredmények:

- a norvég államvasutak stavangeri jegyirodájában előkerült egy számla, amely azt bizonyította: az isdal-i nő, amikor legutóbb az országban járt, vonattal hagyta el Norvégiát, és Baselbe utazott.
- A Kripos bűnügyi technikusainak sikerült egy egészen apró benzinnyomot kimutatni a helyszínen talált maradványokból. Ez magyarázatot adott az égés eredetére - bár a - boncoláskor is jelen lévő Tormod Bønes egy későbbi riportban így nyilatkozott:

"Akkor sem, és most sem vagyok biztos abban, mi történt valójában a helyszínen és az égés hogyan terjedt."

Másnap, 22.-én, a rendőrség sajtótájékoztatót tartott.
Ebben az ismeretlen nő halálának okaként az öngyilkosságot jelölték meg, és határozottan elutasították a - helyi lapokban sok helyütt megírt - feltételezéseket és pletykákat a hölgy esetleges nemzetközi spion mivoltáról. Az akkori bergeni rendőrkapitány, Asbjørn Bryhn magyarázata szerint a hölgy minden bizonnyal elmebeteg volt; talán üldözési mániában szenvedett.

A magyarázat azonban nem elégítette ki - és a mai napig sem elégíti ki - sem a közvéleményt, sem az üggyel korábban foglalkozó nyomozókat. Az ügy felkutatásában részt vevő, ma már nyugalmazott nemzetbiztonsági tisztek egybehangzóan azt nyilatkozzák, ha az isdal-i esetről kérdezik őket: legnagyobb sajnálatukra, az esetet nem kommentálhatják, sőt még azt sem kommentálhatják, hogy miért nem kom... nyilatkozhatnak az ügyről.

Knut Haavik bűnügyi újságíró vélekedése szerint - "személy szerint teljesen biztos vagyok abban, hogy ez gyilkosság volt. A nőnek különféle identitásai voltak, kódokkal operált, parókákat használt, az egyik városból a másikba utazott, és néhány nap után minden szállodából kiköltözött. Ez éppen az, amit a rendőrök szoktak konspiratív viselkedésnek nevezni".

1971 február ötödikén eltemették a nőt, méghozzá cinkkel futtatott koporsóban, annak érdekében, hogy ne korhadjon el, és így később az esetleges további vizsgálatokat lehetséges legyen majd elvégezni - illetve, az esetlegesen jelentkező hozzátartozók majd azonosíthassák a holttestet. (Ez egyébként máig sem történt meg: a nő semmilyen körözési listán nem szerepel; senkit nem jelentettek be eltűntként, aki a személyleírásának megfelelt volna, sem nem jelentkezett egyetlen hozzátartozója sem.)

A Møllendal temető kápolnájában a búcsúztatón csak a rendőrség munkatársai voltak jelen - még a koporsót is rendőrök vitték ki a templomból; a gyászbeszédet a helyi katolikus pap tartotta (mivel a rendőrség ebben az időpontban még úgy gondolta, hogy a nő francia lehetett). A szertartásról készültek képek, azzal a gondolattal, hogy az esetlegesen jelentkező hozzátartozóknak majd később megmutathassák.

A sír a mai napig jeltelen (az alábbi képen: a sírhely a temetés napján és ma).
A mai napig nem tudni, ki volt ez a hölgy és miért kellett meghalnia.

A jelenleg is folyó fogászati, molekuláris genetikai és izotóp-vizsgálatok biztató eredményeket adnak.
Annyit már biztosra mondanak a szakértők, hogy a hölgy valószínűleg Dél-Németországban, vagy Észak-Olaszországban születhetett, ám gyaníthatóan egy másik országban nőhetett fel, az oxigén-és stroncium-izotópok alapján valószínűleg az egyik Benelux-államban.
Ezt a feltételezést tovább erősítik a mai írásszakértői vizsgálatok. A hölgy kézírása arra utal, hogy francia nyelvterületen járhatott általános iskolába - az írássémája mindenesetre az 1940-es évek végi francia sablonnak volt megfeleltethető.
A legoptimistább becslések szerint ez az év, amikor ezeket a sorokat írom - 2017 - a legutolsó, amikor a sírhely jeltelen és névtelen.

Az ügy 1995-ben elévült: ha esetleg ki is derítenék, kik felelnek az isdal-i nő haláláért, és az illetők még életben lennének, vallomásukat már csak jegyzőkönyvbe lehetne venni. Eljárást már nem lehetne indítani a tettesek ellen.

Az isdal-i nő rejtélye

, 18:11

A következőkben elmesélek Nektek majdnem mindent, amit csak tudok a legnagyobb rejtélyről, amellyel a bergeni rendőrség valaha is foglalkozni kényszerült. Az ügy már több, mint 46 éve felderítetlen és találgatásokra ad alkalmat.

 

 

Ez a látvány nem gyerekeknek való

1970 november 29.-én, kora délután egy édesapa a kislányaival kirándulni indult a festői Isdalen-be - ez a szép, zordon romantikájú kirándulóhely néhány kilométerre esik Bergen városközpontjától.
Délután negyed kettő körül érkeztek a Svartediket nevű természetes vízlelőhely körül elhaladó turistaösvényre. Az egyik kislány letért a kijelölt túraösvényről, és megpróbált felmászni a hegyoldalt borító köveken, amikor valami rettenetes dolgot talált egy természetes sziklacsoport közepén: egy halott nő összeégett testét.
A helyzet rémisztő volt. A gyilkos talán még most is a közelben ólálkodik? - gondolta az édesapa; gyermekeivel hanyatt-homlok igyekezett a rendőrségre.

A rendőrök délután kettőkor már meg is érkeztek (rekordteljesítménynek számíthat ez, ha mai ésszel belegondolunk, hogy a mobiltelefon előtti időkben milyen nehézkes volt ez), biztosították a helyszínt és nekifogtak a vizsgálatnak.

Ma már csak egyetlen személy van életben azok közül, akik ezen a napon jelen voltak a helyszíni szemlén. Carl Halvor Aas 31 éves volt a történtek idején, és jogászként állt alkalmazásban a bergeni rendőrkapitányságon. Így idézte fel a baljós nap történéseit:
"Emlékszem, hogy helyenként gyalogoltunk, helyenként pedig szó szerint másztunk felfelé a hegyoldalon. Eközben azon töprengtem, hová is megyünk, mert egyáltalán nem egy kellemes, könnyű kis erdei séta volt ez. AA szag volt az első, ami mellbe vágott bennünket, amint a helyszínre érkeztünk. Nem volt valami szép látvány. A kérdés az volt: a nő közel lépett egy tábortűzhöz, aztán hirtelen hátrazuhant, vagy egyéb körülmények között égett meg?"

(Ha akarjátok, megnézhetitek a helyszínelés során készült képet a holttestről, de csak ha tényleg biztosak vagytok benne! A linkre kattintva még egy figyelmeztető oldal következik, részletes leírással arról, mit várhattok, és itt találhatjátok a linket a képhez.)

A holttest környezetében, a novemberi ködben és nyirkosságban, a szakértők összegyűjtötték a nő fellelhető használati tárgyait (a képen jobbra). Ruhamaradványok, egy esernyő, sál, egy fél üveg Klosterlikør, egy elégetett útlevél maradványai, két megolvadt műanyag flakon és sok más maradvány.
A nyomozásnak már ebben a korai fázisában is feltűnt a rendőröknek, hogy az ismeretlen nő identitását nagyon alaposan megpróbálták elrejteni.
Az épen maradt ruhadarabokból valaki gondosan kivágta a címkéket; még a két műanyag flakonról is hiányzott a címke; az elégetett útlevél pedig mindennél jobban bizonyította: valakinek nagyon fontos lehetett, hogy semmiképpen ne derüljön ki, ki is volt ez a nő.
A bűnügyi technikusok a holttest fellelése utáni napon folytatták a munkát - ez azt jelentette, hogy a rendőrök egész éjszakán át őrizték a halott nőt a helyszínen, felügyelve arra, hogy a nyomokat ne károsítsa semmi.

Nem egyszerű feladat

Másnap - tehát november 30.-án - a bűnügyi technikusok munkájának végeztével, a holttestet elszállították a Haukeland kórház Gades Institutt nevű intézményébe, ahol a boncolást Jan Christian Giertsen egyetemi docens elvégezte.
A nyomozásnak ebben a pillanatában már egyértelmű volt: az eset megoldása nem lesz valami egyszerű. Egy fiatal nő, akiről senki nem tudja, ki lehet, gyanús körülmények között elhalálozik - ez egyáltalán nem egy megszokott bűneset. A bergeni rendőrség tehát erősítést kért az oslói Kriminalpolitisentralet-től; a boncolás végeztével nyilvánvalóvá vált, hogy az ügy nemzetközi fajsúlyú.

December elsején - tehát két nappal a holttest fellelése után - a rendőrség belső használatú közlönyében, a Polititidende-ben közzétették a halott nő személyleírását. (A képen balra egy rekonstrukció arról, hogyan nézhetett ki életében a hölgy.) Az első beszámoló szerint egy 25...30 év körüli, 164 cm magas, sötétbarna hajú, karcsú, de szépen fejlett testalkatú, erős csípőjű nő a halott, kicsi, kerek arccal, sötétbarna szemekkel, apró fülekkel - arany filigrán fülbevalót viselt -, két első metszőfoga között kifejezett hézaggal. Több gyökérkezelt foga is van, a hiányzó fogakat egy - részben porcelán, részben arany - korona és egy arany híd pótolja.
Ruházatának minden egyes darabja legalább részben - vagy teljesen - elégett. A test is számottevően roncsolódott az égés következtében. Amennyit rekonstruálni tudtak a maradványok alapján: sötétkék kötött kabát, fekete nadrág, nagy kék-zöld kockás sál, félmagas szárú kék gumicsizma fehér szélekkel. Egy kék női esernyőt és egy Solo márkájú acél karórát is találtak nála.

A második vizsgálat pontosította ezeket az adatokat: az ismeretlen nő kora inkább 30 és 40 év közöttire tehető. A haja - noha nagyrészt leégett - sötétbarna, majdnem fekete színű lehetett eredetileg, sötétkék alapon világos mintás szalaggal lófarokba kötve. Ruházata: sötétkék orkánkabát övvel, barna műszőrme sapka, kék pulóver, kék mintás sportharisnyanadrág, fekete vastag gyapjúharisnya, fekete nadrág.
A gyökérkezelések technikája és a fogpótlások kialakítása Nyugat-és Észak-Európában szokatlannak tetszett: Gisle Bang fogorvos szakértő véleménye szerint ilyen típusú hidak és koronák Kelet-és Dél-Európában, továbbá Latin-Amerikában gyakoriak. (Ez a fogorvos egyébként egész életében szenvedélyesen foglalkozott az üggyel, minden külföldi szaklapban közzétette az anyagot, számos külföldi kollégájával konzultált, abban a reményben, hogy közelebb jut a megoldáshoz. Ez a reménye nem teljesült: 2011-ben bekövetkezett halálakor még mindig nem derült fény arra: valójában hol kezelték ennek a hölgynek fogsorát.)

A boncolás során arra is fény derült: a nő soha nem szült gyermeket, megszakított terhessége sem volt.

A személyleírás nem illett egyetlen eltűnt és/vagy körözött személyre sem.
Az ujjlenyomatokat elküldik a Kripos-nak - a norvég bűnügyi rendőrségnek -, de nem egyeznek semmilyen ismert, körözés alatt álló - vagy a törvénnyel korábban összeütközésbe került - személy ujjlenyomataival.

Gyorsan meglesz az áttörés?

Három nappal a holttest előkerülése után úgy tűnt, megvan a nagy áttörés, amely az ügy megoldását jelentheti.
A bergeni vasútállomás csomagmegőrzőjében rátaláltak két nagy bőröndre - az egyik sötétbarna, a másik középbarna színű, feltételezhetően német gyártmányú -, amelyeket 23.-án helyeztek be; a megőrzés díja 29.-én járt le, de senki sem jelentkezett a bőröndökért.
A bőröndök egyikében találtak egy napszemüveget, amelyen kincset érő ujjlenyomatot fedeztek fel, amely megegyezett a halott nőtől vett ujjlenyomattal!
Ma már csak nagyon kevesen élnek azok közül, akik részt vettek annak idején a nyomozásban - egyikük Tormod Bønes, aki ekkor volt pályakezdő bűnügyi technikus. Visszaemlékezései szerint a rendőrségen emelkedett volt a hangulat, ő maga - fiatal technikusként - nagyon meglepődött azon, hogyan bántak a rendőrök az előkerült bizonyítékkal. Mindenki a magáénak szerette volna tudni a dicsőséget, hogy elsőként talál rá a rejtély kulcsát jelentő bizonyítékra.

Az öröm azonban nagyon hamar alábbhagyott: a bőröndök tartalmának vizsgálata, ahelyett, hogy megoldást hozott volna, csak még több rejtélyt vetett fel.

Valaki ugyanis a bőröndben található ruhákból is éppen olyan gondosan kivágta a címkéket, mint ahogyan a holttesten talált ruhákból is.
Még a fésűről és a hajkeféről is eltávolították a gyártási jelet, csakúgy, mint az összes kozmetikai cikkről (kivéve a Jacques Esteral parfümöt) és receptre felírt gyógyszerről.

A nesszeszerben a következő tárgyakat találták:

- 50 g Betnovat 0.1% (ekcéma és psoriasis elleni kenőcs) - az orvos és a páciens nevét is eltávolították a címkéről, az viszont rajta maradt, hogy a bergeni Svaneapoteket-ban adták ki a kenőcsöt, 1970. március 31.-én.
- Tonopan, recept nélkül kapható fájdalomcsillapító
- Vatta

A bőröndben talált ruhák egyáltalán nem az akkori norvég ízlést követték, ilyen holmikat ekkoriban nem is lehetett Norvégiában kapni - ez megerősítette a gyanút, hogy a halott nő külföldi állampolgár. A divathoz értők szerint valószínűbbnek tűnt, hogy a hölgy a korabeli olasz módi szerint öltözködött. Érdekes, hogy a bőröndben megtalálták a Dagbladet 1970. november 21.-iki számát, kihajtva egy, a római Montessori-iskoláról szóló cikknél!
Svájci gyártmányú velúrcipőt (eltávolított márkajelzéssel) és Salamander márkájú edzőcipőt találtak a bőröndben.

Több parókát és dioptria nélküli szemüveget is felfedeztek a bőröndökben - az ismeretlen nő tehát nemcsak az identitását igyekezett minden lehetséges eszközzel elrejteni, hanem a külseje elváltoztatására alkalmas eszközökkel is felszerelkezett!
A nagyobbik bőrönd titkos zsebében 500 német márka volt elrejtve, továbbá 130 norvég korona (hja kérem, akkoriban ez még pénz volt! Ma már legfeljebb egy pizzát rendelhet az ember ennyiért - A szerk.) és néhány belga, illetve francia frank, aprópénzben.

Személyes jellegű tárgyak egyáltalán nem kerültek elő egyik bőröndből sem, csak különféle szállodákból származó apróságok - borítékok, szalvéták, műanyag evőeszközök. Az egyetlen, valóban intimnek tekinthető tárgy egy kis piros könyv volt, fedelén egy szentképpel, amely Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal.

Gondolom, el tudjátok képzelni a bergeni rendőrök csalódottságát! A bőröndökben semmit nem találtak, ami meghatározta volna a halott nő identitását.

Viszont, a csalódások ellenére is, két jelentéktelennek tűnő, ám mégis sokat érő lelet előkerült:
a.) egy jegyzetblokk, amelynek első oldalára kódolt jeleket írtak, szép, kék tintás írással;
b.) egy nejlontasakot, amely egy stavangeri cipőüzletből származott: "Oscar Rørtvedts Skotøiforretning", hirdette a felirat.

 

"Látta valaki ezt a hölgyet?"

A rendőrök tehát felkeresték ezt a cipőboltot elsőként, és kikérdezték a személyzetet.
Az üzlet tulajdonosának fia, az akkor 22 éves Rolf Rørtvedt, elmondása szerint jól emlékezett a hölgyre, aki három héttel azelőtt járt az üzletben. Nagyon alaposan körülnézett és hosszasan válogatott, míg végül kiválasztott és megvett egy pár Kjendis márkájú, sötétkék gumicsizmát (ekkoriban nagyjából Norvégia női lakosságának fele ilyet hordott esős időben).
A fiatal Rørtvedt elmondása szerint több oka is volt annak, hogy a hölgyre ennyire jól emlékezett.
Egyértelmű, hogy külföldi volt, nagyon gyenge volt az angoltudása is.
Mindenesetre sok kérdést tett fel; az a fajta vásárló volt, aki sok kérdést tesz fel és megköveteli magának a figyelmet.

A személyleírás abszolút illett arra, akit a rendőrség keresett. "Kifejezetten helyes, nőies alakú hölgy volt, hosszú sötétbarna hajjal, szép, kifejezésteli sötét szemekkel, formás lábakkal" - erősítette meg a fiatal Rørtvedt.

Egy sajátos részlet, amelyre felfigyelt: a hölgy közvetlen közelében érezhető furcsa szag.

Erről a furcsa szagról több tanú is említést tett a kihallgatások során, és ennek mibenléte csak évekkel később került tisztázásra.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Norvégiában gyakorlatilag ismeretlen volt a fokhagyma! (Ezt tanúsíthatom: a hétvégi házból elkunyeráltam Kedvesem megboldogult nagymamájának szakácskönyvét, és ebben egyetlenegy receptet sem találtam, amelyben fokhagyma szerepelt volna - A szerk.)

A tanúk, akik erről a sajátos részletről említést tettek, csak később kapcsoltak, amikor már errefelé is lehetett kapni fokhagymát és gyakorlatilag mindenki napi rendszerességgel használta az ételekhez. Ekkor villant be - tehát évekkel a kihallgatások után - az összefüggés:
"Hopplá, EZ volt az a sajátos szag, amelyet az idegen hölgy közelében lehetett érezni!"
Az isdal-i nő nyilván olyan országban élhetett, ahol a fokhagyma fogyasztása mindennapos volt, és a norvégok, akik nem voltak hozzászokva ehhez, felfigyeltek a szagra.

Fokhagymaszagtól függetlenül, a személyleírás abszolút stimmelt.
A gumicsizma is - éppen egy ilyen színű és ilyen gyártmányú gumicsizma maradványait találták meg a holttesten, mint amilyet néhány héttel ezelőtt ebben az üzletben eladtak!

A rendőrök ezután sorra járták a város szállodáit, és az alkalmazottakat faggatták: volt-e olyan vendégük, aki erre a hölgyre emlékeztetett?

Nem kellett messzire menniük: a kérdéses cipőbolttól csak kőhajításnyira lévő Hotell St. Svithun személyzete határozottan emlékezett egy ilyen vendégre. A bejelentőlapját is meg tudták mutatni a rendőröknek.
A személyleírásra is bólogattak: "sötét hajú, sötétbarna szemű nő, aranysárgás bőrszínnel, telt csípővel, anélkül, hogy túlsúlyos lett volna, és feltűnően tört angolsággal értette meg magát".
A bejelentőlapot Finella Lorck néven töltötte ki, és belga állampolgárnak vallotta magát.

A takarító személyzet egyik tagja azt vallotta: látta a hölgyet egy ilyen gumicsizmában.
Ezzel gyakorlatilag biztosra lehetett venni, hogy a St. Svithun vendége ugyanaz a nő volt, akit a Svartediket feletti hegyoldalon megtaláltak holtan.

Éppen ezen a napon, december ötödikén érkeztek meg a toxikológiai eredmények is, amelyek a halál valószínűsíthető okát mutatták: Fenemal-túladagolás és füstmérgezés kombinációja.
A halott nő vérében találtak egy bizonyos mennyiségű alkoholt, valamint négy milligram Fenemalt (ez egy fenobarbitol hatóanyagú altató, máig ezen a néven hozzák forgalomba több országban - többek között Norvégiában - is). Ez a kombináció még nem halálos, de jó eséllyel vezet öntudatvesztéshez.
A tüdőben füstöt találtak, a gyomorban pedig 12 további Fenemal tablettát, amelyek a halál beálltakor még nem oldódtak fel, és egy "kis felhőnyi" feltételezhetően másfajta barbiturátot is észleltek.

A haláleset tehát rekonstruálható így: a nő beszedett egy csomó Fenemalt - a halála előtti órákban több alkalommal, több adagban -, ráivott még némi alkoholt (mindezt valószínűvé teszi, hogy a holttest körül találtak szétszóródott, rózsaszínű tablettákat, és egy félig kiürült likőrös üveget), és ebben az állapotban zuhant rá a tűzre. Minden jel szerint nem volt magánál, amikor a szén-monoxid végzett vele. A testen látható súlyos égésnyomok járulékos sérülések, valószínűleg a halál bekövetkezte után keletkeztek.

Tény, hogy ez meglehetősen csúnya módja az öngyilkosságnak, de végül is elképzelhető, hogy a hölgy annyira súlyosan megunta az életét, hogy így végzett magával, nem igaz?
A nyomozásnak ebben a fázisában a rendőrök még nem zárták ki annak esélyét: a hölgy annyira biztosra akart menni, hogy ezért titkolta el a kilétét mindenki előtt - nehogy bárki is rájöjjön, hogy tulajdonképpen meghalni utazott Észak-Európába.

Az öngyilkosság valószínűségét továbbá a nullával tette egyenlővé, hogy a holttesten egyetlenegy külsérelmi nyomot találtak: a nyakán egy zúzódást, amely származhatott egy karateütéstől.

A bergeni rendőrségnek tehát - elméletileg - nem lett volna más dolga ezután, mint informálni a belga hatóságokat az esetről. A hozzátartozók értesítése és a holttest kiadatása már a brüsszeli kollégák feladata lesz, és ezzel az ügyet lezártnak tekinthetik.

Azonban... ismeritek azt az - informatikus körökben már közhelyszámba menő - idétlen viccet, amely valójában nem is vicc, hanem a keserű valóság?
"Mi a különbség az elmélet és a gyakorlat között?"
"Elméletileg semmi..."

Nos, ez a vicc a rendőrök munkáját tekintve éppen ilyen helytálló. A továbbiakban azt is el fogom mesélni, mi történt ahelyett, hogy Finella Lorck belga állampolgár holttestét hazaszállították volna!

Ane Cathrine Andersdatter - az utolsó nő, akit Dániában kivégeztek

, 01:46

Ane Cathrine Andersdatter 1829 október 30.-án született a Næstved melletti Karrebæk-ben. Egészen fiatal korától fogva cselédlány volt; szolgált vidéken is, később Koppenhágában is.
Első alkalommal Herlufmagle-ben esett teherbe az udvarház intézőjétől - aki ezután rövid úton Svédországba utazott, magára hagyva a bajba jutott lányt. Ane Cathrine leánygyermeknek adott életet 1853 január 8.-án a Kongelige Fødselsstiftelse (a királyi szülőotthon-alapítvány) épületében. Hiába próbált segítséget kérni a gyermek apjától a gyermek felnevelésében. Amikor belátta, hogy a helyzete szerencsétlen és lehetetlen - egyedülálló, szegény lány egy törvénytelen gyermekkel -, elhatározta, hogy megszabadul a gyermektől.
Azt állította, hogy Ringsted-ben helyezi el a gyermeket, nevelőszülőknél. Ezért a gyermekkel együtt elhagyta a szülőotthont. A Roskilde Landevejen haladt keresztül, amíg a Vigerslev Mark-nál egy udvarházhoz nem ért. Itt leült a csatorna szélére, és megszoptatta a gyermeket. Miközben ott ült, az a gondolata támadt, hogy belefojtja a gyermeket a csatornába.
Megragadta a gyermeket, belenyomta a jéghideg vízbe, és addig tartotta a fejét a víz alatt, amíg a gyermek meg nem halt.
A saját kezével ásott egy sírt a mezőn, és ide temette a gyermeket. Az éjszakát kint töltötte a mezőn - miután azt állította, hogy Ringsted-be megy -, és csak másnap reggel tért vissza.
A kislány holttestét soha nem találták meg. Valószínű, hogy a rókák kiásták és széthordták a maradványokat.

1854 nyarán megismerkedett egy szolgalegénnyel; megtetszettek egymásnak, és néhány hónap után a házasságot tervezték. A vőlegény azonban felbontotta az eljegyzést - Ane Cathrine ekkor már várandós volt a második gyermekével! Tudta, hogy a helyzete újból ellehetetlenült. 1855 április 3.-án fiúgyermeket szült, de április 24.-én már ismét munkába kellett állnia. Ez szinte lehetetlen volt egy újszülött anyjaként.
Először arra gondolt, hogy segítséget kér a gyermeke apjától, aki egy tanyán dolgozott Rødovre-ban - de mivel a férfi korábban durva volt hozzá, mégsem merte ezt megtenni. Ezért visszatért egy kúthoz, amelyet a tanyáról kivezető úton vett észre. Anélkül, hogy bárki észrevette volna ezt, a kútba dobta a gyermekét, és gyorsan továbbállt.
A kis holttestet csak egy hónappal később fedezték fel a kútban; a rendőrség vizsgálatai során nem került semmiféle nyom napvilágra, ezért az esetet félre kellett tenniük.

1856-ban Ane Cathrine újból fiút szült, akinek apja egy másik szolgalegény volt; a gyermek az apai nagyanyjához került és ott is nőtt fel.
1861-ben Ane Cathrine ismét teherbe esett ugyanettől a férfitől; a terhességről senkinek nem szólt, még a gyermek apjának sem. Amint észrevette, hogy várandós, elhatározta, hogy megszabadul a gyermektől. Nem tudta ugyanis, számíthat-e ennek a gyermeknek felnevelésében is az apára; reménykedhet-e abban, hogy a férfi elveszi őt feleségül, vagy eltűnik az életéből, amint megtudja, hogy ő ismét teherben van?
Február elsején Koppenhágába utazott, tizenötödikén pedig fiúgyermeknek adott életet egy családnál, a Borgergade-n, ahová a szülőotthon alapítványa helyezte el. A gyermek apjának megírta, hogy Karrebæk-be megy, hogy beteg édesanyját ápolja.
Március elején azt mondta a borgergade-i családnak, hogy édesanyja elintézte: a gyermeket kiadják dajkaságba egy Karrebæk-i gazdálkodó családnál. Tehát március ötödikén el fog utazni, hogy a gyermeket elhelyezze.
A valóságban azonban egészen más tervei voltak.
Délelőtt indult el - először a Fredriksberg Slotshave kikötőhöz, hogy a csatornák egyikébe fojtsa a gyermekét. Azonban itt túl sok ember nyüzsgött, ezért a Roskilde Landevej-re ment ki - amikor a Damhussøen-hez ért, arra gondolt, hogy itt biztonságban megfojthatja a gyermeket - de itt is túl nagy volt az embersokaság, tehát másik helyet kellett találnia.
Ugyanazt a kutat szemelte ki, amelynek vizébe az előző gyermekét is belefojtotta - a Rødovrevej és a Rødager allé sarkán.

Világos nappal volt, és sok ember járt-kelt az utcán. Ane Cathrine ezért visszafordult, amikor besötétedett, hogy az éj leple alatt vízbe fojtsa a gyermeket. A víz magasan állt a kútban, és Ane Cathrine látta a gyermeket a vízben. Néhány perc után látni vélte, hogy a gyermek egyfolytában kapálózik.
Ane Cathrine elhagyta a helyszínt - és a gyermekét.
Visszatért a borgergade-i házigazdáihoz, és azt állította nekik, hogy a gyermeket elhelyezte Ringsted-ben a megbeszéltek szerint.

Ane Cathrine a bíróság elött

Március 30.-án megtalálták a kútban a gyermek holttestét. A rendőrök hamarosan eljutottak Ane Cathrine Andersdatter-hez, akit aznap több tanú is látott a környéken, és aki több gyanús kísérletet is tett a menekülésre. Letartóztatása után gyorsan vallomást tett, és a kihallgatások alatt kiderült, hogy két másik gyermekét is elrekkentette.

Nem volt kétség a bűnösségéről, és a várható ítéletről sem.
El kell mondani, hogy ebben az időben Dániában egyáltalán nem volt gyakori, hogy nőket végezzenek ki. (A teljesség kedvéért: férfiakat sem.) A királynak jogában állt kegyelmet adni az elítélteknek, és ezzel a jogával többnyire élt is.
Egy korabeli szórólapban - amely egyfajta hírlevélként funkcionált - (hű, emberek, a régimódi dán helyesírás valami gyönyörű - ha megpróbálom magyarra fordítva archaizálni, az teljesen hülyén veszi ki magát), ez áll az esetről:
"A' Ritkaságok közé tartozik, hogy itt az Országban Nőszemélyek végeztetnének ki, kiváltképp azon Bűntettért, a'melly többé-kevésbbé könnyelmű Hajadonok által követtetik el, vagyis: Gyermekgyilkosság. A' december 21.-én, Szombaton kivégzett Ane Kathrine Andersdatter mégis egy Kivétel az e' Fajta Bűnözők közül, tehát nem 1 alkalommal, amelly még bocsánatos lehetne, de 3 alkalmakkal követte el e' rettentő Bűnt."

A gyermekgyilkosságot, amennyiben szegény hajadonok követték el, Dániában ezidőtájt nem tekintették más bűncselekményekhez képest különösebben súlyosnak, és az ilyen esetekben a halálbüntetést általában nem alkalmazták.
A legfelsőbb esküdt bíróság tíz tagja közül nyolcan kegyelemre ajánlották a lányt.
A kegyelemre azért tekintették méltónak, mert megértették a lány szerencsétlen és lehetetlen helyzetét, amelyben valószínűleg nem tudta volna a gyermekeit eltartani. Azoknál a házaknál, ahol cselédlányként szolgált, munkaadói jó tanúvallomásokat adtak róla. A tény, hogy Ane Cathrine mélységesen megbánta tetteit, és a vallásban keresett vigaszt, szintén hozzájárult ahhoz, hogy az esküdtek többsége kegyelemre méltónak találta a vádlottat.

A király - VII. Frigyes - viszont nem tudott eltekinteni attól, hogy Ane Cathrine nem egy, hanem három gyermeket gyilkolt meg hasonló módokon, hidegvérrel, kegyetlenül és tette következményeinek tudatában. Ezért ebben az esetben nem élt kegyelmi jogával.
Annyi enyhítést kapott az ítélet: Ane Catherine fejét az ítélet végrehajtása után ne tegyék közszemlére - ahogyan az egyébként szokásban volt a lefejezett elítéltek esetében.

A kivégzés

Ane Cathrine nagy önfegyelemmel fogadta az ítéletet, és egészen az utolsó pillanatig megőrizte a nyugalmát.
A kivégzés előtti éjjelen mélyen és nyugodtan aludt egészen hajnali négy óráig. Ekkor felkelt és felöltözött. Mialatt a Rødovre Mark-hoz vezették - itt most már a Søtorp villanegyed áll -, teljesen hétköznapi dolgokról beszélt, mint például a ködös reggeli időjárásról. Annak ellenére, hogy rengeteg ember jelent meg, akik látni kívánták a kivégzést, az elítélt nyugodtan lépett fel a vérpadra, elmondott egy kis imádságot, levette a kendőjét a nyakából és gondosan zsebre tette, majd letérdelt a tönkre, hogy a hóhér bárdja lesújthasson.

Ane Cathrine Andersdatter holttestét a szokástól eltérően feketére festett koporsóba helyezték. A kivégzetteknek szokás szerint gyalulatlan deszkakoporsó járt.

- page 1 of 2