tömeggyilkosság

Egy tömeggyilkos, aki nem hajlandó békében nyugodni

By Vinterens ridder on Tuesday, January 18 2022, 18:48

2011 július 22.-e után telve volt a hazai és a nemzetközi sajtó is az értelmetlen, eszetlen, embertelen terrorcselekménnyel, amelyet egy magányos, súlyosan személyiségzavaros, s mindennek tetejében gyűlöletideológiáktól zavaros fejű személy követett el (akitől egyébként még a szélsőjobboldalon is nagyon sokan elhatárolódtak). Bomba robbant a Regjeringskvartalet-ben - kormányzati negyed -, megölve nyolc embert. Ezután az ámokfutó, magát rendőrnek álcázva, komppal utazott Utøya szigetére, ahol az a politikai párt, amellyel szemben a tettes ellenséges érzéseket élt meg, épp az éves nyári ifjúsági táborát tartotta. Az ámokfutó a szigeten 67 ember életét oltotta ki, szabályszerűen kivégezve őket. Két további halálos áldozata is lett az ámokfutásnak - ők a vízbe fulladtak, miközben menekülni, vagy rejtőzni próbáltak a tömeggyilkos elől -; azon túlélők száma, akik súlyos vagy életveszélyes sérülésekkel vészelték át a terrorcselekményt, maradandó testi és/vagy pszichés károsodásokat szenvedve el, több százra tehető.

A tettes saját magát a nemzet romantikus hősének tekinti; tetteit a mai napig sem bánta meg, sőt úgy gondolja, hogy az áldozatok hozzátartozói tulajdonképpen hálát kellene, hogy érezzenek iránta, elvégre ő az áldozatokat - saját megfogalmazásában - "árulókból mártírokká tette". (Ez még mindig csak a legenyhébb az öncsodáló, mások érzéseit semmibe vevő, betegesen önhitt megnyilvánulásai közül. Elhihetitek: voltak ennél is tenyérbe mászóbb alakításai is, amelyek tudtommal nem kerültek ki a nemzetközi médiába.)

Azt hiszem, ez az apró momentum már önmagában is elég sokat elmond arról, miért is ment hónapokig a huzavona és a különböző elmeorvos szakértők közötti vita arról: épelméjű-e egyáltalán ez az ember? Tudatában van-e egyáltalán annyira a valóságnak, hogy felfogja, mit tett?
Végül kénytelenek voltak arra a konklúzióra jutni: noha a tettes valóban súlyosan torzult személyiséggel rendelkezik - gyakorlatilag a karikírozott megnyilvánulása mindannak, amit a pszichiátria ma tud a kóros súlyosságot elérő narcisztikus és paranoid tendenciákról -, a valóságészlelése nem sérült, affektív zavarai sincsenek. Pontosan értette, mit művelt, és tisztában volt a tette várható következményeivel is. "Mindössze" túlkompenzálja a rossz gyerekkorát azáltal, hogy túl sokat képzel magáról, szeretné magát roppantul fontosnak, egyedülállónak, sőt történelmi jelentőségűnek tudni. Szüksége volt egy jól definiált ellenségképre is, amelyhez képest önmagát eredendően szépnek, jónak és felsőbbrendűnek érezheti, ezért jöttek neki kapóra az eszelős ideológiák.
Köznapi nyelvre lefordítva mindezt: laikus ember nem nevezné ugyan normálisnak ezt a viselkedést, attitűdöt, de annyira nem zakkant az illető, hogy emiatt diliházba lehessen csukni, vagy büntetőjogilag ne lehetne felelősségre vonni.

Felelősségre is vonták. Megkapta a jól megérdemelt 21 év szabadságvesztését, azzal a záradékkal: ha a büntetés letöltése után még mindig úgy találják, hogy a bűnismétlés esélye fennáll - tehát az illető továbbra is potenciális veszélyt jelenthet a táhsadalomra -, akkor öt-öt évvel minden esetben meghosszabbíthatják a büntetést. (Már 2012-ben, az első tárgyalások után nyilvánvaló volt: ez a gyakorlatban valószínűleg azt jelenti, hogy ez az ember soha nem fog kikerülni a börtönből.)

Tudnotok kell: a norvég jogrendszer eléggé sajátos.

Elvileg 21 év szabadságvesztés a maximálisan kiszabható büntetés, függetlenül a bűncselekmény súlyától. Feltételes szabadlábra helyezését legkorábban 10 leült év után kérelmezheti az elítélt.

(Elvileg 30 év letöltendőt ki lehet szabni egy emberiségellenes bűncselekményért, ebben az esetben viszont nem ad lehetőséget a törvény arra, hogy meghosszabbítsák a büntetést, ha a jómadár még mindig nem elég jó madár ahhoz, hogy kimehessen a hűvösről.)

Nos, idén letelt a 10 év, és a tettes - aki még arra sem méltó, hogy grillcsirkének említsem - az első adódó pillanatban élt a jog kínálta lehetőséggel, annak ellenére, hogy a saját védőügyvédje is figyelmeztette: nagyon, nagyon kicsi - gyakorlatilag a nullával egyenlő - esélyt lát arra, hogy próbaidőre szabadon bocsássák.

A tettes a figyelmeztetés ellenére kérvényezte a cirkuszt. Láthatóan nem tévedtek az elmeorvos szakértők a diagnózissal: egy kórosan narcisztikus személynek lételeme, ha ő lehet a figyelem középpontjában, szerepelhet, az ő képeivel vannak telve az újságok és a hírportálok.

Nem először rendezett ilyen drámát, egyébként.
Néhány éve beperelte az államot, mert a börtönviszonyok annyira viszontagságosak - szerinte -, hogy az sérti az ő emberi jogait.
Az önjelölt hős lovag, a "bátor katona" - akit egyébként a sorozáson alkalmatlannak találtak a sorkatonai szolgálat letöltésére; aki fegyvertelen, védtelen embereket (többségükben tizenéves fiatalokat) végzett ki, kihasználva a rendőri egyenruha keltette bizalmat; s aki a sajátkezűleg összeábdált díszegyenruháját, a saját magának adományozott kitüntetésekkel, amelyeket bagóért szerzett az interneten, a hadtörténeti múzeumnak akarta adományozni - olyan bagatell problémákon siránkozott a tárgyaláson, mint hogy a reggelihez nem kap elég vajat, a kávé nem elég meleg, ráadásként, óh borzalom, ebédre rendszeresen kap Fjordland termékeket! (Ennek a készétel-márkának egyetlen előnye, hogy csak fel kell melegíteni... elvileg alkalmas emberi fogyasztásra - A szerk.) A nagyságos lovag úr, a nemzet hőse, a tárgyaláson így próbált szellemeskedni: úgy gondolja, a helyében bárki más az Oslo Vestkant-ról (körülbelül a Rózsadomb norvég megfelelője) egyetértene abban, hogy ez még a víztortúránál is rosszabb.
A bátor lovag kifejtette, hogy a méltatlan börtönviszonyok eredményeként ő mentálisan összeroppant, az állam az öngyilkosságba akarja hajszolni, a norvég börtönökben egyébként is a leggyakoribbak az öngyilkosságok egész Nyugat-Európában, és pszichés leépülését mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy az utóbbi időben már elkezdte élvezni a Paradise Hotel tévésorozatot!

Ebben a perben kihallgatták tanúként a Skien börtönben felügyelő pszichiáter orvosnőt, dr. Rosenqvist-et, aki azt vallotta: a tömeggyilkos pszichés értelemben szokatlanul stabil. Azon túl, hogy a hangulata alkalmanként kissé nyomott - ez természetes, normális reakciónak számít, ha az ember a sitten ül -, és átmeneti ingerültség tapasztalható nála, ha új elítélt érkezik abba a részlegbe, ahová a tömeggyilkost elszállásolták - ez is normálisnak tekinthető, egészséges válasz a stresszre -, nem látott a tömeggyilkoson mentális összeomlásra utaló jeleket, épp ellenkezőleg: rendkívül jó idegzete van, láthatóan jobban viseli az izolációt, mint sok másik elítélt, akikkel dr. Rosenqvist korábban foglalkozott.

A pert tehát elveszítette az állam ellen a lovag úr; az ENSZ-ig már nem is jutott el az ügy, pedig roppantul szerette volna a "nagy hős", ha egészen Strassbourg-ig eljut annak híre, hogy őt micsoda méltánytalanságok érik, és ez nem demokratikus (miközben ő maga politikai meggyőződésből tagadja mások demokratikus jogait.)

Ezután újból hallatott magáról a hős lovag. Kitalálta, hogy a nevét hivatalosan megváltoztatja, és ennek alkalmából ismét össze kellett hívni a megfelelő jogi apparátust, a börtön tornatermét ismét be kellett rendezni tárgyalóteremnek - biztonsági okokból ugyanis nem megoldható, hogy a lovag urat átszállítsák rabomobilon az oslói törvényházba, hogy szereplésvágyát ott élhesse ki. A névváltoztatásnak biztosan nagyon örült mindenki, akinek Anders a keresztneve, illetve Behring vagy Breivik a családneve; viszont az egész ország azon röhög, hogy a barom idiótája a Fjotolf Hansen nevet választotta. (Nem választhatott ugyanis sem túl gyakori keresztnevet, elvégre ki szeretne egy tömeggyilkos névrokona lenni? Túl ritka családnevet sem választhatott, elvégre kínos volna, ha egy - tegyük fel - Espedal-tól, Flatås-tól vagy Hegerberg-től megkérdezik, hogy "rokonok vagytok azzal a 77-szeres gyilkossal?") "Fjott" nagyjából az "ostoba, hülye, lúzer, gyáva barom" informális megjelölése, tehát mélységes egyetértésben röhögött az egész ország azon, hogy a nemes lovag úrban, életében valószínűleg először, feltámadt az önkritika. Sokan vagyunk, akik egyszerűen csak "fjotten"-nek említjük azóta.

Az összes szakértő - akár jogi, akár elmeorvosi, akár rendőri, extrémizmus-kutató - egy véleményen van: a fjotten minden adódó alkalmat megragad arra, hogy a buta, beteg ideológiáját propagálja; a tárgyalásokon soha nem hagyná ki, hogy ha szóhoz jut, akkor elkezdje a náci propagandát nyomatni. Amint belép a tárgyalóterembe, soha nem hagyná ki a náci karlendítést, holott már többször is rendreutasították, hogy ennek egy tárgyaláson semmi helye.

Miután felismerte, hogy (még) a szélsőjobboldalon sem aratott egyöntetű sikert, újra és újra rebrandingelte ugyanazt a gyűlöletideológiát abban a reményben, hogy ezzel hátha meg tud nyerni magának elvbarátokat.
Miután rájött, hogy nevetségessé tette magát a tényként előadott "templomos lovag" fantáziavilágával, gyorsan imázst váltott, és egy nemlétező náci párt elnökének és főtitkárának adta ki magát. (Semmi újat nem tud kitalálni... a lovagrend, amelynek állítása szerint főtempláriusa volt, sem létezett sehol máshol, csak az ő képzeletében. Annyit sikerült észlelnie a problémából, hogy a nagyok politikai pártokban gondolkodnak és nem 15 éves fiúk fantáziájához illő romantikus lovagrendekben; az már elkerülte a figyelmét, hogy egy nemlétező szélsőjobboldali pártot pontosan annyira vesznek komolyan, mint egy nemlétező templomos lovagrendet.)
Miután ezt sem vették komolyan, azt találta ki, hogy ő odinista, és Odin az egyetlen isten, akit ismer. (Nem egészen értem, miért nem publikált erről tiltakozó cikket valamelyik helyi Åsatro főmufti - na jó, főgoði - ugyanúgy, ahogyan korábban egy evangélikus teológus fejtette ki, hogy ez blaszfémia, amikor a fjotten még "kulturálisan keresztény"-nek vallotta magát, és nézetei szerint ő a keresztény értékek védelmében tette, amit tett - A szerk.)

Nos, a legújabb tárgyaláson sem okozott csalódást ez a fjotten.
Ismét a náci karlendítéssel idétlenkedett; a jogi apparátus ismét rászólt, hogy fejezze ezt abba; azonban annyi újdonsággal szolgál a hülyéje az előzőekhez képest, hogy már nemcsak a szélsőjobboldali dumát nyomatja, hanem az öltönyére is, a táskájára is aggatott náci propaganda-szórólapokat. Továbbá megpróbálta elhitetni a bírósággal, hogy nem is náci karlendítés az, hanem ősi északi üdvözlő gesztus, amelyet az ő ősapái már évezrede használtak.

A jelenlegi tárgyalás azt hivatott eldönteni, hogy a fjotten továbbra is potenciális veszélyt jelent-e a társadalomra, vagy sem. (Egyértelműen igen.)

A baromja arról próbálja győzködni a bíróságot és az államügyészt, hogy igen, ő náci, de higgyék el, hogy lehet az ember náci anélkül, hogy militáns lenne.
Azt állítja, hogy az ő katonai karrierje 2011 július 22.-én véget ért, és a továbbiakban elhatárolódik az erőszakos tettekről (nem kell ahhoz Joe Navarro-nak lenni, hogy a metakommunikációjából valami egészen mást véljünk kihallani. Úgy szólalt fel a tárgyaláson, ahogyan egy izgatott ötödikes kisdiák, amikor a suliban kihívják felelni, és a kézmozdulatain egyértelműen látni lehetett, hol nem mond igazat, és ezt ő maga tudja a legjobban).
Hosszasan fejtegette, hogy tervei vannak arról, hogy egy békés, civil módon szervez ellenállást a fehér felsőbbrendűség védelme érdekében, és nézetei szerint 200 elnyomott fehér nemzet támogatja ebben.

Nyilván azt megerősítendő, hogy ő a továbbiakban elhatárolódik az erőszaktól, és azt, hogy - mint mondta - ha a bíróság ezt szabja feltételként, akkor hajlandó felhagyni mindenfajta politikai aktivizmussal, írta le magát náci pártelnöknek, és egy jövendőbeli náci képviselő-jelöltnek is.
Nyilván az erőszaktól való távolmaradását igyekezett kifejezni az üres fenyegetőzésekkel, hogy ha most megbocsájtanak neki, akkor később az ő náci kormánya is meg fogja nekik bocsájtani mindazt, amit ellene elkövettek (!)

A bátor katona, a nemes lovag most éppen egy másik náci szervezetre hárítja a felelősséget azért, hogy a 2000-es évek végén annyira radikalizálódott.
Azt állította, hogy a Breivik-ként ismert személy 2009-ben meghalt, amikor a Bér és kerület (vagy mi annak a társaságnak a neve - A szerk.) nevű csoportosulás agymosásnak vetette alá. A terrorcselekményekért tehát nem ő a felelős, hanem ez a náci társaság, akik agymosottá tették és radikalizálták őt. (Mintha a saját befolyásolhatóságáért, önálló értékítéletre való képtelenségéért ezt a szervezetet kárhoztatná, de még ez is több, mint valószínű, hogy hazugság.
Érdekes, a Dér és felület neve a 2011/2012-es tárgyalássorozaton elő sem került. Más szélsőjobboldali csoportosulások neve viszont igen, a fjotten nagy hangon dicsekedett azzal, hogy ő aztán mekkora nagy valaki volt ezekben a körökben; de amikor ezek tagjait hallgatták ki, akkor jobb esetben "ja, a Brévik? Tudom, ki ő, láttam néhányszor a gyűléseken, de nagyjából egy senkinek számított közöttünk" választ kapták a zsarvak, de gyakran zsákutcába vezetett a kihallgatás, mert több dísznáci is "Soha nem beszéltem vele" választ adott. Többek között az a dísznáci is, akinek blogjáról a fjotten a nagy manifesztumához nyúlt anyagot, azt vallotta: a fjotten váltott vele néhány mailt, és szeretett volna vele találkozni, sőt ideológiailag együttműködni, de ez a dísznáci is úgy találta: a fjotten nem komoly, egy üres, unalmas egyén, nagyjából egy senki, és beszüntette a vele való kommunikációt.)

Nem lepne meg, ha - amint kikerül a tárgyalás anyaga a nemzetközi hírekbe - a Tér és terület nyilvánosan adná írásba, hogy nekik közük sem volt a fjottenhez, soha nem volt náluk tag, ezért a terrorcselekményekért nem ők felelnek.

A fjotten viszont az önhittségét a szokottnál is erőteljesebben bizonyította, amikor az államügyészt rendreutasította és kétségbe vonta a kompetenciáját, közölve vele, hogy "civil ügyész vagy, nem értesz a katonai joghoz". (Ó igen, mert a fjotten, aki még az érettségit is csak a sitten tette le, bőven túl a 30-on és a terrorcselekményen, aztán szakértő a katonai jogi kérdésekben.)

Hitvallást tett arról, hogy 12 éves kora óta nemzetiszocialista, a Mein Kampf-ot is kiskamaszként olvasta (ez szemenszedett hazugság. A jobboldali ideológiák az ezredforduló tájékán kezdték el foglalkoztatni, amikor internethozzáférése lett. Még 18...20 éves korában is "csak" masszívan jobboldali volt, tagja volt a Fremskrittpartiet-nek, amely egy radikálisan konzervatív, de nem nemzetiszocialista párt. A fjotten csak 2003 után vált hithű, meggyőződéses nácivá, az online aktivitása ezt bizonyítja. Továbbá, tudtommal a Mein Kampf Norvégiában is be van tiltva; elég nehezen tudom elképzelni, hogy a 90-es években a fjotten honnan szerezhette be), és állítása szerint jobban ismeri ezt a könyvet, mint a legtöbb nemzetiszocialista Skandináviában, de ezt sokáig rejtve tartotta. Saját kijelentése szerint 25 éve harcol elkötelezetten a nemzetiszocializmusért, és haláláig folytatni is fogja ezt a tevékenységét.

A kérdésre viszont, hogy érez-e megbánást az elkövetett tettei miatt, nem volt hajlandó válaszolni.

Jelenleg itt tartanak az események. Ha lesz még fejlemény, amelyen minden jóérzésű emberi lényezet csak röhög kínjában, akkor megírom azt is, de nagyon erőteljesen abba az irányba mutat minden: a fjotten, miután ~~kiélte a szereplésvágyát~~ bohócot csinált magából a nyilvánosság előtt, megy szépen vissza a cellájába, hogy tovább elmélkedhessen azon: milyen borzalmas, borzalmas méltánytalanságok érték őt.

Igen, egyetértek, ha úgy gondoljátok: ez a poszt szokatlanul szubjektív hangvételű és szabadszájú, de a fjottennel szemben máshogyan nem lehet eljárni. Barom. 77 ember haláláért felelős, de a helyzet már ott tart, hogy néhány áldozat hozzátartozói is csak röhögnek rajta kínjukban.

Oppdatering, den 19. jan. : a fjotten a tárgyaláson eldicsekedett azzal is, hogy 2018-ban, civil tiltakozását erőszakmentes módon kifejezendő, önnön ürülékével rajzolt horogkeresztet a falra, egy 1979-es IRA-akciót másolva. Véleménye szerint ez nagyon rosszul működött, és búskomor lett tőle. Azonban, tette hozzá, ezt az egy esetet leszámítva mindig betartotta a szabályokat. Hajlandó a szabályokat követni, nyomatékosította.
Dr. Rosenqvist szerint ezzel a magánakcióval a fjotten inkább csak önmagának ártott, mint a börtön személyzetének, hiszen ügyes kis művét sajátkezűleg kellett a falról eltávolítania, és kérése ellenére nem biztosítottak gumikesztyűt a művelethez.
(A szerk. kommentárja: nocsak-nocsak! A lovag úrban a lelke mélyén mégiscsak feltámadt az őszinteség, és egy szimbolikus módon kifejezésre juttatta, hogy az egész ideológiája egy bélsár?)

A börtönigazgató ezt a vallomást kiegészítette azzal: ennek az évnek nyarán nem ez volt a fjotten egyetlen fegyelemsértése. Egy másik alkalommal is firkált horogkeresztet a falra; az ominózus széklet-esetet megelőzően pedig nem volt hajlandó elhagyni a sétálóudvart, és náci jelszavakat ordítozott.

A pszichiátriai vélemény szerint a fjotten 2011 óta ugyanolyan barom maradt, teljesen irreális elképzelései vannak arról, hogyan fogadnák őt a kinti életben. Egyértelműen nem látja be, hogy a külvilág hogyan értékeli őt. Ahelyett, hogy megkapná a - szerinte - neki kijáró elismerést, csodálatot, minden bizonnyal kiesne a társadalomból. A tapasztalt megvetés, ellenérzések valószínűleg agressziót váltanának ki belőle és újabb erőszakos cselekményekre motiválnák. Édesanyja halála óta nem tart kapcsolatot egyetlen családtagjával sem. Nincs körülötte semmilyen szociális háló, legfeljebb a fajgyűlölő eszmetársaival kommunikálna, mert nagyon úgy tűnik: kizárólag szélsőjobboldali sültbunkók társaságát próbálja keresni. (Kérvényezte például, hogy szállítsák át egy másik börtönbe, hogy együtt ülhessen Philip Manshaus-szal, aki nagy fjotten-fanboy, és hasonló irányelvek mentén követett el gyűlöletbűncselekményt. Amikor pedig a börtön felügyeleti szervei elvágták a nemzetiszocialista elemekkel való levelezését, telefonbeszélgetéseit, akkor arról panaszkodott: nem érti, miért baj az, hogy szeretne magának egy szélsőjobboldali feleséget és néhány szélsőjobboldali barátot. Mintha nem látná be, hogy a börtön fejesei értik: a fjotten nem annyira az emberi kapcsolatokra vágyik, mint arra, hogy olyan egyének vegyék körbe, akik a bárgyú ideológiáját bégetik.)

A próbaidőre bocsájtás gyakorlati feltételeit is nehéz volna biztosítani - szigorú rendőrségi felügyelet, csak meghatározott lakcímen lakhatna, hetente kellene megjelennie rapporton a zsarvaknál; kijárási tilalommal este 11-től reggel 6-ig, a kapcsolatait állandó monitorozás alatt kellene tartani; az adatforgalmat a gépén is, a telefonján is folytonos nyomonkövetésnek kellene alávetni - hogy hasonszőrű szélsőjobboldali nyikhajokkal ne szervezkedhessen -, nem juthatna sem alkoholhoz, sem más tudatmódosítókhoz vagy anabolikus szteroid doppingszerekhez.

További problémát jelentene, hogy a börtönön kívül hogyan teremtene a fjotten egzisztenciát? "Kinti" lakhelye nincsen, állásajánlatokat nem kapott (a börtönben is elutasította a felkínált munkalehetőségeket, mondván, hogy ez számára méltóságon aluli); a szociális segélyt valószínűleg megkapná, de saját céget - mint próbaidős elítélt - nem alapíthatna. A terrorcselekmények egyik következményeként kártérítésre van kötelezve az áldozatok hozzátartozói irányában, más szóval: úszik az adósságban. Ezért a diákhitelt sem biztos, hogy felvehetné, tehát a tanulmányai befejezése sem garantált.

Mindent összevetve: a fjottennek a külvilág biztonsága miatt is, a saját érdekében is jobb a hűvösön maradnia, de a tárgyalásokon még ennek részleteit fejtegetik.

Kimveer Singh Gill, a Columbine-fanboy - 2. rész

By Vinterens ridder on Thursday, July 9 2020, 15:12

(Itt az első rész a sztoriból)

Déli fél egykor eszeveszett fanboy-unk leparkolta autóját a de Maisonneuve Boulevard-on, a Dawson College mellett. Több tanú észlelte, amint a csomagtartójából fegyvereket vesz elő.

A fiatalok azt gondolták, hogy ez valamiféle színházi kellék, úgyhogy folytatták útjukat az iskolai étkezdébe.

Egy csoport fiatal elhaladt Kimveer Gill autója - egy fekete Pontiac Sunfire - mellett, és észrevették a kezében a lőfegyvert. Az egyik fiú visszafordult - és nagy rémületére, azt látta, hogy Gill meredten bámul rá és céloz. A tizenéves fiú megfordult és továbbhaladt, magában imádkozva azon, hogy ez csak egy ostoba vicc legyen.

Sajnos nem volt az. Gill befejezte a fegyverei megtöltését: amikor elhagyta az autóját, a már említett Beretta Cx4 Storm öntöltő gépkarabéllyal, a 9 mm kaliberű Glock pisztollyal és egy Norinco HP9-1 rövid csövű shotgunnal volt felszerelve; a vállán egy nagy, nehéz táskát cipelt. (A cselekmény során egyébként a lövések nagy részét a gépkarabéllyal adta le; a Glock-kal csak öt lövést, közöttük azt is, amellyel a saját életét is kioltotta.)

Egy véletlenül arra haladó járókelőt fegyverrel kényszerített arra, hogy vigye utána a lőszerrel - és egy negyedik fegyverrel - megpakolt táskát, majd elkezdett az iskola bejárata körül ténfergő és dohányzó diákokra lövöldözni.

"Normálisan viselkedett. Nem futott el. Nem volt ideges. Egyszerűen higgadt volt" - mesélte később Hernat Monawar, főiskolai hallgató. - "Először azt hittük, hogy csak színjáték az egész. De a valóság a sikolyokkal, a vérrel...

Pánikba esett diákok rohantak az épületbe, Gill higgadtan követte őket.

A 17 éves Mathieu Dominique így idézte fel az eseményeket: "Odakint voltam a feljáró mellett és cigarettáztam. Meglátok egy rendőrautót elhúzni előttem, szirénák nélkül. Úgyhogy azt gondolom: oké, ennek biztosan az új dohányzásellenes szabályokhoz lehet köze. Aztán meghallok egy tűzijátékra emlékeztető hangot. Nem figyeltem fel a lövöldözőre első pillanatban, de amint a fejemet elfordítottam, körülbelül 4...5 láb távoltásra tőlem, hát ott áll egy srác fekete felleghajtóban és mohikánfrizurával" - számolt be az esetről Dominique. "Amikor az arcát megláttam, nagyon eszelősnek tűnt... Teljesen megszállottan lőtt... golyó golyó után. Inkább golyózáporhoz hasonlított - ilyen hat lövés két másodperc alatt."

Még az első lövés eldördülése előtt egy járőrautó - a Cruiser 12-1 jelű - húzott el az utcán; teljesen más ügyben érkeztek a Dawson College-ba: az iskola biztonsági őre, Vincent Pascale, egy droggal kapcsolatos probléma ügyében hívta ki őket.

A fegyvertűz és a diákok kiáltozásai után a rendőrök meglátták Gill-t az iskola épületébe belépni. Azonnal erősítést kértek. Egy újonc rendőr, Alain Diallo - aki ekkor még alig egy hónapja szolgált a testületben - kivont fegyverrel ment Gill után.

A 18 éves Marie Vigouroux és a 20 éves Fehr Marouf éppen elhagyni készülték az iskola épületét, amikor meglátták Gill-t, aki négy méterre lehetett tőlük.
"Mindkét kezével egy hosszú lőfegyvert tartott a dereka magasságában, ilyen Rambo-stílusban pásztázva vele egyik oldalról a másikra" - számolt be a történtekről Marouf a Globe-nak és a Mail-nek.
"Megláttam a fegyvert, és rögtön azt gondoltam: futnunk kell" - számolt be Vigouroux az élményről. Visszarángatta Marouf-ot az iskola épületébe. "Visszarohantunk a Dawsonba és az aulán keresztül, hogy tudassuk mindenkivel: menjenek innen". "Káosz volt mindenfelé. Csak káosz."

Ennek a káosznak közepébe lépett Kimveer Gill. Az órák közötti szünetről és a tanteremből tanterembe vándorlásról ugyan lemaradt - holott valószínűleg így időzíthette az akciót, hogy a lehető legtöbb áldozatot szedhessen -, de úgy tűnik, volt másik terve is.

Nem úgy viselkedett, mint aki soha életében nem tette még be a lábát a Dawson College-be. (Később a biztonsági kamerák felvételeit visszanézve kiderült, hogy több, mint egy hónappal azelőtt, az augusztus 10.-iki felvételen látható volt. Alaposan felmérte a terepet, már jóelőre.)

Egy diáklány, aki testközelbe került Gill-lel, úgy írta le: nagyon kecsesen lépett utána, szinte mintha táncolna.

Céltudatosan igyekezett a második szinten található aulába - ahol a lehető legtöbb diákot találhatta meg egy helyen, tehát tökéletes terep volt a tömeggyilkossághoz.
A közbeeső időben ráadásként alkalmi célpontokat is találhatott.

A második szinti aulába tartva, Gill véletlenszerűen rálőtt emberekre.
A 17 éves Elizabeth Gagnon éppen egy óráról jött ki, amikor meghallott két lövést. Egy lány tartott felé, futva. "Vér borította. Eltakarta az arcát. Vércsíkot húzott maga után."
A 19 éves Alexander Matthew ugyancsak épp óráról jött; a lépcsőházban négy vagy öt lányba szaladt bele. "Meglőttek" - mondta egyikük. Matthew először azt hitte, csak viccelnek, de aztán meglátta, hogy a lánynak vérzik a dereka.
Simon Davies, aki filmművészetet tanított ebben az iskolában, azt állította, hogy egy diákot hallott a lövöldözésről kiabálni, ezután meglátta, amint a fiatal vérrel borított arccal rohan el mellette.
"Kimentem a folyosóra, és megláttam egy rendőrt kivont fegyverrel - eközben további lövéseket hallottam."
Dipti Gupta, egy másik főiskolai tanár, rémült diákoknak nyújtott menedéket a tantermében - egyikük attól félt, hogy elveszíti a lábát, amelyet lövés ért.
Az iskola alkalmazásában álló Yves Morin egy menekülő lány elé vetette magát - Gill lövése így az ő vállát találta el.

Az első segélyhívás 12 óra 42 perckor érkezett, a rendőrök 12 óra 50 perckor jelentek meg a helyszínen, és Gill nyomába eredtek.

Az újonc rendőr Diallo végig Gill nyomában volt az aula felé.

Körülbelül 70 diák tartózkodott az aulában - nem hallották a lövéseket, amelyek pánikot keltettek az iskolában.

Gill a 9mm-esével tüzet nyitott, mielőtt bárki bármit tehetett volna.
A 22 éves Leslie Markofsky - aki nem is volt az intézmény hallgatója, csak a volt osztálytársait látogatta meg a Dawsonban - fejét két golyó érte.
A 17 éves James Santos épp a 18 éves Anastasia de Sousa-val beszélgetett, amikor meglátta a fegyveres ámokfutót. Abban a pillanatban a padlóra vetette magát - ahogyan majdnem mindenki az aulában. De Sousa felállt, hogy megnézze, Santos mire reagált. Kimveer rálőtt a lányra, aki így Santos mellé zuhant.
A 17 éves Andrea Barone később azt vallotta: ekkor előugrott egy rendőr és rálőtt Gill-re, de elhibázta. (Ez a rendőr vélhetően Diallo lehetett.)

Gill az ital-és édességautomaták mögé rejtőzött, és innen folytatta a lövöldözést.

Nikola Guidi a földszinten tartózkodott, amikor a barátnőjét, Lisa Mezzacapa-t egy-egy lövedék eltalálta a lábán és a karján. "A padlón kúszva igyekeztünk menekülni, amikor találat érte. El sem tudtam hinni. Nekem kellett elvonszolnom." Guidi megpróbálta elállítani a lány vérzéseit, a nadrágja övét használva.
Másodpercekkel azután, hogy Lisa Mezzacapa-t találat érte, két rendőr lépett az aulába, és felszólították Gill-t, hogy dobja el a fegyverét.
"Húzzatok a p*csába innen" - válaszolta Gill. "Maradjatok ki*ottul hátul."

A rendőrök által bekerítve, Gill folytatta a lövöldözést. Alex Zannis látta, amint Gill eldobja a kézifegyverét, és egy puskát húz elő a kabátja alól. Többször is tárat cserélt, miközben diákokra lövöldözött.

A 18 éves Devansh Srivastava felszaladt a lépcsőn a harmadik emeletre - megpróbált a mobiltelefonjával fotót készíteni Gill-ről, aki erre őt is célba vette. A lövedék nem Srivastavát találta el, hanem a mögötte menekülő 19 éves Kaloyan Gueorguiev-et - az egyik golyó a bal szeme fölött találta el, egy másik a bal alkarját. (Az orvosok később tudatták vele: ha a szemöldökcsontja nem állítja meg, akkor a golyó szétroncsolta volna az agyát.)

Egy másik diákot megbénított a rémület, így könnyű célpontot jelentett - Gill így is csak a karját találta el.

A 18 éves Josh Perl azt gondolta, már biztonságban van, amikor látta, hogy a rendőrök megérkeznek az aulába. Egy lányt próbált meg védelmezni a karjával, amikor hallotta, hogy a rendőrök szót váltanak az elkövetővel. Perl könyöke a levegőben volt, amikor Gill rálőtt a lányra - a golyó a fiú karján ment keresztül.

A rendőrök természetesen nemcsak szót váltottak a lövöldözővel, hanem lövéseket is. Egy diák, Alex Zannis később azt vallotta: a rendőrök minden 30. másodpercben egy-egy sortüzet küldtek az automaták irányába. Gill puskatűzzel válaszolt.
Egy lövés csaknem fejen talált egy rendőrt; a rendőrség becslései szerint a húszperces tűzharcban nagyjából 50 lövés történt meg. A rendőrök már azt tervezték, hogy puskával fogják keresztüllőni a falat, hogy egyszer s mindenkorra ártalmatlanná tegyék az ámokfutót.
Azonban mielőtt ezt megtehették volna, Gill taktikát váltott.
Túszt ejtett.

James Santos megpróbálta a sebesült Anastasia De Sousa-t egy fal mögé vinni, ahol nagyjából nyolc ember rejtőzött. A lány még élt, de sokkban volt és összefüggéstelenül beszélt.

Gill a fegyverét Santos-ra szegezte, és ráparancsolt, hogy álljon őközé és a rendőrök közé. Santos 2...3 méterre álllhatott Gilltől.

Ezután Anastasia-ról kérdezte.

"Halott?" - Santos azt felelte, nem tudja, és könyörgött az elkövetőnek, hogy ne tegyen semmit. Gill nem hallgatott rá.
Odalépett a megsebesített lányhoz, és négyszer rálőtt teljes hidegvérrel.
"Most már halott."

Tovább folytatta a rendőrökre lövöldözést.
Eközben csevegett Santos-szal, elmondta neki, hogy ő - Gill - a mai napon fog meghalni.
Ráparancsolt Santos-ra, hogy felvegye a lőszerrel és fegyverekkel teli táskát. Fegyverét egy másik diákra szegezte, aki De Sousa teste mellett hevert.

"Meg akarsz halni?" - kérdezte. A rémült fiatal azt felelte: "Nem, nem, nem".
"Gyere velem" - rendelkezett Gill. A fiú Santos-szal együtt felvette a nehéz táskát.

Gill nem több, mint öt lépést tett feléjük, amikor a térdét szorongatva a padlóra esett.
Denis Cote, egy veterán rendőr meglőtte.

A tanúk hat lövés sorozatáról vallottak. A boncolás később megmutatta, hogy Gill-nek a karját is eltalálta egy lövedék.

Felismerve, hogy a játszmának vége, Gill a kézifegyvert az álla alá helyezte és golyót eresztett a saját fejébe.

A rendőrök odarohantak, és az épületen kívülre szállították a testet - mindenesetre megbilincselték, mielőtt a mentők megnézhették volna, hogy meg tudják-e menteni az életét. (NB ez nemcsak rendőrségi rutinintézkedés volt - megdöbbentő módon, történtek már esetek, amelyek során az öngyilkosjelölt csodával határos módon túlélt egy ilyen komoly szuicid akciót! - A szerk.)

Halott volt.
Déli 12 óra 48 perc.

A 22 éves Leslie Markofsky - aki a főiskolán az ismerőseit meglátogatni volt jelen, két fejlövést élt túl. Intenzív sebészeti beavatkozást végeztek rajta, eltávolították az egyik lövedéket, Markofsky pedig egy hétig kómában volt, miközben az orvosok azon tanakodtak, hogy a másik lövedéket is el lehet-e távolítani. A fiatalember október végére már öntudatánál volt, jó állapotban, és rehabilitációs osztályon kezelték. Mivel azonban a másik lövedéket műtéti úton nem lehetett eltávoltani, élete hátralévő részében be fogja riasztani a reptéri kontrollnál a fémdetektorokat. (Ezt nevezik tragikomikusnak? - A szerk.)
Egy másik túlélő, Jessica Albert, az altestét ért rendkívüli trauma miatt szeptember végéig mesterséges kómában tartották. Később felépült.

A gyilkosság-öngyilkosság után megtaláltak Kimveer zsebében egy búcsúlevelet, amelyben az édesanyjától és az egész családjától bocsánatot kért a történtekért. A levél keltezése aznap hajnali két óra 22 perc.
A rendőrök, amint az eset után házkutatást tartottak, Kimveer szobájában, a búcsúlevél mellé ráadásnak megtaláltak egy - Eric Harris és Dylan Klebold emlékének írt - rajongói levelet, néhány kéziratos listát további potenciális célpontokról, valamint fegyverleírásokat.

Édesanyja meggyőződése szerint nem volt előre kitervelt gyilkosság-öngyilkosság ez a cselekedet: a "gyerek" ugyanis a megelőző hétvégén egy egész hétre való szennyes holmit kimosott magára, és több üvegnyi kontaktlencse-tisztító folyadékkal állított haza. Anyukája meglepve kérdezte: miért vettél ennyit, fiam? A "gyerek" vállrándítással felelt: így legalább több hónapra elég lesz. (Holott már tisztában volt vele, hogy nem lesz szüksége rá!
A szülői elfogultságtól mentes kívülállónak okkal támadhat az a gyanúja: a "gyerek" valójában tudatosan szándékozta elaltatni a szülei gyanúját.)

Kimveer édesanyja nyilvánosan kért bocsánatot az egyetlen halálos áldozat szüleitől, és együttérzését fejezte ki. Hangot adott annak is, hogy szeretné személyesen is kinyilvánítani részvétét, azonban a De Sousa család elzárkózott ettől, nyilvánosan kifejezésre juttatva, hogy semmiféle szimpátiát nem éreznek a tettes családja iránt.

Sylvia Seegrist a.k.a. Rambo kisasszony

By Vinterens ridder on Saturday, July 29 2017, 01:37

Igazán ritka példányt hoztam most Nektek: egy női ámokfutó elmebeteget - konkrétan a legelső ismert ámokfutó tömeggyilkos nőt -, aki egy bevásárlóközpontban rendezett lövöldözést, két halálos áldozattal, hét súlyos sebesülttel. Mindez 1985-ben történt, pontosan a Halloween előtti napon, október harmincadikán, a pennsylvaniai Springfield helység - roppant fantáziadúsan - Springfield Mall néven ismert bevásárlóközpontjában.

Az esetben azt tekinthetjük a leginkább sokkolónak, hogy a hölgynek problémás előélete volt, tíz év alatt 12 alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt - de mindannyiszor elbocsátották, azzal, hogy nem jelent veszélyt sem önmagára, sem a környezetére. Tudott dolog volt: agresszióproblémái akadtak, sokszor beszélt arról, hogy ölni akar, a hivatalos szervek mégsem vették komolyan, hogy "ez a csaj súlyosan zakkant!"

Kisiskolásként és kiskamaszként problémamentesnek tűnt: okos, értelmes lány volt, érdekelték a természettudományok, de jól teljesített pszichológiából is.

A normális látszat mögött egy rettenetes titok rejtőzött: a kis Sylvia nyolcéves volt, amikor a nagyapja incesztust követett el ellene. Mrs. Seegrist erről évekig nem is tudott; Sylvia elmúlt 13 éves, amikor a nagyapjáról ezt mesélte: "anya, nem is tudod, milyen intim kapcsolat volt közöttünk!" Kiderült, hogy a nagyfater rendszeresen onanizált a kis Sylvia előtt, és különböző szexuális szívességeket is kicsikart tőle.

Sylviával 15 éves kora körül kezdődtek a problémák. Tanulmányi eredménye ekkoriban romlott le, és az erőszakos kitörések, dührohamok, agresszív fantáziák, fenyegetőzések és rögeszmék, amelyek mindennapossá váltak nála, már messze túlmutattak a megszokott tizenéves kori bolondériákon. Egyszer még a haját is leborotválta.
Pszichiátriára került, ahol rövid úton diagnosztizálták nála a paranoid skizofréniát, és tájékoztatták arról, hogy két lehetősége van: vagy élete végéig gyógyszert kell szednie, vagy hosszú távú kórházi kezelésekre számíthat.

Évről évre súlyosbodott az állapota, a fantáziatartalmai csak durvábbak lettek, és a kezelések gyakorlatilag semmit sem segítettek: azon túl, hogy egyik dilisbogyót a másik után írták fel neki - és nem ellenőrizték, hogy szedi-e rendszeresen -, nem törődtek vele. Volt egy olyan rögeszméje is, mely szerint a szülei és az orvosok valójában meg akarják mérgezni a gyógyszerekkel.

Amikor Sylvia elérte a nagykorúságot, berukkolt a seregbe - sokat beszélt arról, hogy gerillaharcos akar lenni Iránban -, de a kiképzés alatt rögtön a szívatások célpontjává vált. A többi újonc azzal ugratta, hogy leszbikus - nincs adatunk arról, hogy erre hogyan reagált, de okkal feltételezhetjük, hogy nem vette jó néven, nem tudta viccnek tekinteni. A kiképző tisztek is észrevették, hogy idegileg nincs egészen rendben: a viselkedési problémái miatt már a kiképzést sem csinálhatta végig, két hónap után leszerelték. Ez érzékenyen érintette. Az agresszió-és egyenruhafétis a továbbiakban is jellemző maradt rá.

25 éves korára már képtelen volt arra, hogy önálló életvitelt folytasson; szociális segélyből élt, a plázában tengett-lengett naphosszat, és lassanként egyre furcsábbá, különcebbé vált.
Sajátos szokásai akadtak. Hajnali négykor volt képes kimenni avart gereblyézni; gyakran fel-le járkált a lépcsőházban; kedvelt beszédtémája volt a nukleáris háború és az, hogy az egész világ ellene van; megszállott arckifejezéssel bámult az emberekre; gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen kontaktusba került vele vagy akár látásból ismerte, volt legalább egy bizarr sztorija. Többen is beszámoltak arról: Ms. Seegrist "utált mindenkit, és sokat beszélt arról, hogy kiket ölne meg".

Szenvedélyesen imádta a military cuccokat - kedvence volt az olívazöld színű gyakorló és zakó, fekete barettsapkával. E holmikat még a szaunában sem volt szokása levetni. Mániákusan edzett, megszokott látvány volt az edzőteremben, amint súlyokat emelgetett. A fitneszközpont alkalmazottai és vendégei szerint Seegrist vagy magában motyogott összefüggéstelenül, vagy a többi vendéget inzultálta.
Sajátos politikai kijelentéseket tett, akár az utcán, idegeneknek is. Rokonszenvezett a kommunista eszmékkel, magánszorgalomból oroszul is tanult (el tudjátok képzelni, hogy ez az 1980-as évek USÁ-jában micsoda bizarr, különc és lázadó megnyilvánulásnak számított? - A szerk.)
Állítólag bútorfényező folyadékot is ivott, ismeretlen indokból.

Egy legális fegyvervásárlási kísérlete kudarcba fulladt. A K-Mart szaküzlet alkalmazottai, meglátva a hölgy militáns külsejét és sajátos viselkedését, nem szolgálták ki - azzal mentve ki magukat, hogy sajnos nincs raktáron az a típus, amelyet keres. Végül egy másik üzletben tudott fegyvert venni - a vásárláshoz szükséges kérdőív kitöltése során eltitkolta a tényt, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt (és ekkoriban még nem volt törvényben előírva, hogy leellenőrizzék azok hátterét, akik lőfegyvert szeretnének venni!) -, egy Ruger 10/22-est (volt önkritikája talán? Ez a fegyver a szakértők szerint kifejezetten kezdő-, illetve amatőrbarát.)

A plázában, mondhatni, "ismerték, mint a rossz pénzt" - rendszeresen provokálta és zaklatta a többi vendéget, ezért számos alkalommal a biztonsági őrök, néhányszor pedig a rendőrök tessékelték ki barátságosan a helyről. Az ilyen esetek ellenére, nem sokáig volt szokása távol maradni a plázából, szinte a második otthonává vált; az itteni gyógyszertárban váltotta ki a dilisbogyókat is. A tulaj - Richard Zensen - szellemeskedve Ms. Rambo-nak szólította, aztán egy sötét tekintetet kapott válaszul: "mintha démonok szállták volna meg". Legutoljára akkor látta Seegristet, amikor egy antipszichotikumot próbált kiváltani, de nem adhatták ki neki, mert nem volt nála a társadalombiztosítási kártyája. Zensen később így referált erről az esetről: "úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne: ha fegyver is lenne nála, biztosan használná" (lehet, hogy ez lett volna az utolsó szalmaszál Seegrist számára? Édesanyja szerint az lehetett Sylvia ámokfutásának a közvetlen előzménye, hogy rettenetesen félt attól: a szülei ismét elmeosztályra juttatják; ismételten kifejezte korábban, hogy szíve szerint inkább meghalna, semmint hogy újból pszichiátriai intézetbe kerüljön.)

A pláza és a fitneszterem mellett a könyvtárat is gyakran látogatta, orosz nyelvkönyveket, szótárakat forgatott, bombakészítési leírásokat fordított, továbbá rendkívül érdeklődött a "negatív energia" témája iránt, erről a tárgykörről minden hozzáférhető anyagot elolvasott.

Zavart és mások számára is zavaró viselkedése az idők során fokozatosan súlyosbodott: 1984-ben egy alkalommal berontott a pláza egyik éttermébe, emelt hangon kijelentve: "lelövöm azt az anyab*szó szarházit!"
Nem derült ki, hogy pontosan kire gondolt, mert elhagyta a helyszínt, mielőtt bármilyen erőszakos cselekedetre ragadtatta volna magát.

1985 október 30.-án a megszokott szerelésében - gyakorló, zakó, bakancs, barettsapka - jelent meg a plázában, kiváltotta a gyógyszereit, majd a fitneszterembe ment, ahol csendben dolgozott a súlyokkal egy ideig. Ezután egy kis időt a könyvtárban töltött, majd délután kettő körül hazaugrott a lakására; fél négy tájékában ismét megjelent a plázában, ekkor azonban nála volt egy .22 kaliberű félautomata lőfegyver!

Egy telefonszerelőt vett célba elsőként, de - lévén hogy csípőből próbált lőni - elvétette, a férfi megmenekült - és, mivel megismerte Seegrist kocsiját, elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy leeressze az egyik autógumit - hogy megakadályozza a nő elmenekülését a tett színhelyéről.
Seegrist ezután egy nőt vett célba, aki éppen pénzt vett ki a bankjegykiadó automatából; egyetlen lőszer sem talált, holott fél tucat csapódott be a célpont körül.

Az ámokfutás következő célpontja egy csoport kisgyermek volt; egy Recife Cosmen nevű kétéves kisfiú a helyszínen életét vesztette - Seegrist pontosan szíven találta -, két további kiskorú súlyosan megsebesült.

Seegrist ezután a bevásárlóközpont bejáratához rohant, és véletlenszerűen lőtt az alkalmazottakra és vendégekre, vegyesen. A kirakatüvegeket és az üzletek bejáratait is válogatás nélkül szétlőtte - mivel ez éppen a Halloween előtti nap volt, sok látogató azt gondolta, hogy az ünnepi műsor része egy kommandósnak öltözött nő, aki őrülten lövöldözik.
Egy korábbi halloween alkalmával az üzletközpont alkalmazott valakit, hogy az ünnep alkalmával cowboynak öltözve játék fegyverrel lövöldözzön a látogatókra. A pláza vendégei ezért először azt hitték, hogy ez is egy szokott Mindenszentek-napi morbid vicc, és ez a fura csaj is a pláza megbízásából csinálja a fesztivált.

Ahogyan keresztülviharzott a bevásárlóközponton, Seegrist két lövést adott le egy nő irányában, aki egy jégkrémes stand közelében tartózkodott; mindkét lövés a hasán találta el az áldozatot. Két másik nőre is rálőtt, ezután célba vett egy idősebb férfit, aki egy evőeszközöket forgalmazó üzlet kirakatában állt.
A férfit - a 67 éves Earl Trout-ot - az arcán és a hasán érték a lövések, és később belehalt a sérülésekbe.
A plázában tartózkodó emberek, végre felismerve, hogy ez nem egy Mindenszentek napi idétlen tréfa, igyekeztek fedezéket találni, miközben Seegrist folytatta ámokfutását. Egy Augusto Ferrara nevű férfi, egy nyugalmazott állami hivatalnok - egy cipőbolt kirakata előtt téblábolt a feleségével - nem reagált elég gyorsan, és így lett az öldöklés utolsó halálos áldozata: a tarkóján érte a halálos lövés.

Amint Seegrist a pláza bejárata irányába indult vissza, a 24 éves John Laufer megállította.
A fiatal férfi maga sem volt biztos benne, mi történt ekkor - az első gondolata az volt: egy kommandósnak öltözött nő, játék fegyverrel, egyáltalán nem vicces, még ezen a napon sem -, és Seegrist őt is célba vette. Csodával határos módon, egyetlen golyó sem találta el Laufert, aki haragosan kicsavarta Seegrist kezéből a fegyvert, és közölte vele: "Rossz célpontot választottál arra, hogy szórakozzál. Most rendőrkézre foglak adni."
Seegrist láthatóan megdöbbent és összezavarodott, amikor lefegyverezték, és azt válaszolta: "Nő vagyok, családi problémáim vannak és rohamaim szoktak lenni." Laufer ezután egy közeli üzletbe rángatta be, és a pláza biztonsági személyzetét értesítették. Seegrist a következő szavakat intézte Lauferhez: "Siess, ember, tudod, hogy bűnös vagyok. Ölj meg a helyszínen."

Ettől a ponttól kezdve, Sylvia Seegrist csendes és megadó volt.
Amikor a biztonsági őrök megkérdezték, miért támadta le a plázát, azt felelte: "A családom az idegeimre megy. Nem akartam ezt. Nem akartam ezt."
Összesen két áldozat veszítette életét a helyszínen, egy harmadik később halt bele sérüléseibe, nyolc ember pedig súlyosan megsebesült az összesen négy percig tartó ámokfutásban. John Laufer lélekjelenléte nélkül kétségkívül sokkal magasabb lett volna az áldozatok száma.

Az eset nagy port kavart fel. A közvéleményt leginkább az háborította fel: az illetékes szervek tudtak arról, hogy a nő szabályszerű őrült - mégsem szűrték ki, hogy veszélyt jelenthet a környezetére. A legutolsó alkalom, amikor bármilyen interakcióba került szakemberekkel, egy telefonbeszélgetés volt, amelynek során a receptjeit megújították.
Utóbb kiderült: Seegrist kisasszony nem szedte rendesen a dilisbogyókat, mert borzasztóan szenvedett a mellékhatásoktól: főként azt élte meg nagyon rosszul, hogy az egyik gyógyszertől meghízott.

A bűnbakgyártás és a felelősség tologatása több szinten is zajlott: miközben az egészségügyi rendszert is hibáztatták, amely nem szűrte ki idejében, hogy Seegrist kisasszony nem egyszerűen őrült, hanem közveszélyes őrült - a jogi eljárás során őt magát is pellengérre vonták, úgymond azért, hogy eldöntsék: őrült ugyan, de vajon elég őrült-e ahhoz, hogy ez kizárja a büntethetőségét?
A letartóztatás után ugyanis egy évig mást sem tettek a vizsgálóbírók, mint azon tanakodtak: mennyire elmebeteg a csaj? Úgy tűnik, nem volt számukra elég bizonyíték - a tanúk beszámolói mellett - az sem, hogy Seegrist mezítláb jelent meg a tárgyaláson, és a következő szavakat intézte a bíróhoz: "Bassza meg. Remélem, éhezik, maga anyabaszó. Nem élvezem ezt az érzést, de ez van."

Amikor az életkorát kérdezték, Seegrist elárulta, hogy 25 éves, és hozzátette: nem számít arra, hogy ennél hosszabb ideig éljen. A telefonszámát firtató kérdésre egy hosszú, véletlenszerű számsorozatot sziszegett el, haragtól fűtött hangon. Azt is kifejtette: azt kívánja, bárcsak soha nem született volna meg, és tette okaként azt jelölte meg: problémái voltak a szüleivel.
"A szüleim vertek, természetesen" - magyarázta. - "A rendőrség soha nem állította elő a szüleimet."

A bíróságon két, figyelemre méltóan bizarr kijelentést tett.
"Tettem valami iszonyatos dolgot, igen - és akkor mi van? Lepaktáltam a kommunistákkal. A férfiak mindig készek arra, hogy háborúba menjenek."

Miután felolvasták neki a vádakat, a következőt mondta:
"Van fekete dobozuk? Az az én vallomásom."
(A későbbi házkutatás során derült ki, hogy ez nem volt egy teljesen zavart kijelentés. Seegrist kisasszonynak tényleg volt odahaza egy fekete doboza, amelyben a bombareceptjeit és a naplóit tartotta.)

A további kutatások egyértelművé tették, hogy Ms. Seegrist korábban is különösen viselkedett, voltak aggodalomra okot adó megnyilvánulásai.
1980-ban megkísérelte hátba szúrni az egyik terapeutát, aki foglalkozott vele. Annak ellenére, hogy ez a terapeuta kifejezésre juttatta: Seegrist kisasszony túlságosan erőszakos ahhoz, hogy a társadalomban szabadon járhasson-kelhessen - csak rövid időtartamú zárt intézeti gyógykezelését rendelték el.
Kiderült továbbá, hogy Seegrist egyszer egy lángoló gyufát vágott egy pszichiáter arcába; plüssállatokat is felgyújtott, és a lakásában ilyen tartalmú idézeteket festett a falra, mint "Gyűlöllek benneteket!" és "Öld meg mindet".
Képtelen volt másokkal közösen élni. Több korábbi albérletéből is azért dobták ki, mert pokollá tette a lakótársai életét, többeket is rettegésben tartott.

A lövöldözést megelőző évben tett egy kísérletet arra, hogy megfojtsa a saját anyját a nyílt utcán. A rendőrség közbelépett, de sajátos módon, Sylviát mindössze három hét után elbocsátották a pszichiátriáról, annak ellenére, hogy az orvosok nagyon rossz prognózist jósoltak neki.

Tanúk vallomása szerint Seegrist nagyon nagy lelkesedéssel nyilatkozott egy másik, hasonló esetről, amely a kaliforniai San Ysidro-ban történt, egy évvel Seegrist akciója előtt. Itt egy James Huberty nevű fiatal férfi rendezett tömeggyilkosságot egy McDonald's étteremben.
Seegristet rendkívül izgatta ez az eset, és jelezte: szívesen tenne valami hasonlót. A helyi McDonald's-ben tett olyan gesztusokat, amelyek a lövöldözést imitálták.

Ruth Seegrist tanúvallomásában azt adta elő: leánya az ámokfutást megelőző napokban a szokottnál zavartabban viselkedett, azt téve valószínűvé, hogy felhagyott a gyógyszerszedéssel. A lövöldözés előtti reggelen Mrs. Seegrist arra kérte leányát, menjen vissza a kórházba, de Sylvia azt felelte: inkább börtönbe megy. Mrs. Seegrist megpróbálta elérni, hogy kényszergyógykezelésre utalják a lányát, de az illetékes orvosok tájékoztatták: ez csak egy nyilvánvalóan erőszakos, durva incidens esetén volna lehetséges.

"Véleményem szerint Sylvia Seegrist a lövések leadásának időpontjában olyan súlyos pszichózisban szenvedett, amely meggátolta abban, hogy a valóságot helyesen észlelje, és tette súlyosságát felmérje. Amikor elsütötte a fegyvert, elméje annyira zavart volt, hogy tökéletesen meg volt győződve arról: helyesen cselekszik" - jelentette ki dr. Robert Sadoff, a védelem tanújaként szereplő elmeorvos.

Összesen három szakértő tanúskodott egyébként az ügyben, két pszichiáter és egy pszichológus; egybehangzó véleményük szerint Seegrist, elmeállapota következményeként, nem látta be, mit tett. Azzal a gondolattal ment az üzletközpontba öldökölni, hogy a gyilkosságokkal megszabadítja az embereket a szenvedéseiktől. Meglátásai szerint ugyanis sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne születtek volna meg.
Azt a reményét is kifejezte, hogy ezáltal megtanítja a mentőalakulatokat, hogyan reagáljanak vészhelyzet esetén, és ezért a hadsereg majd büszke lesz rá. Ezzel egyidejűleg annak a vágyának is hangot adott, hogy híres bűnözővé váljon és ezáltal identitást találjon magának. Mindhárom szakértő - Dr Gerald Cooke, Dr. Robert Bowman és Dr. Robert Sadoff - egyetértettek abban, hogy Seegrist gondolkodása zavart és szétesett. Ezt a vélekedést a bíróság által megbízott pszichiáter, Dr. James Ewing is megerősítette.

Az ügyészség viszont azt emelte ki: Seegrist nagyon jól teljesített a pszichológiaórákon, tehát tudta, hogyan ejtse át az orvosokat.
Az ügyészség által megbízott pszichiáter, Dr. Park Dietz véleménye szerint Seegrist tudta, mit művel, és tudta, hogy rosszat tesz. Igaz, hogy nyilvánvalóan elmekórtani eset, de inkább bipoláris zavarokra utal a viselkedése, semmint skizofréniára. Előre kitervelten cselekedett - az öldöklést megelőző napon végrendelkezett, és ügyvéddel hitelesíttette végakaratát -, ezért jogi értelemben beszámíthatónak tekinthető.

A védelem tehát azzal érvelt: Seegrist elmebetegség áldozata.
Az ügyészség pedig azzal: Seegrist a saját élete kudarcaiért a társadalmat hibáztatta.

A bíró tudatta az esküdtekkel, hogy négy verdikt közül van lehetőségük választani: a vádlott bűnös; nem bűnös; bűnös, de elmebeteg; elmeállapota miatt nem tekinthető bűnösnek.

Eközben a harmadik áldozat, Earl Trout, a kórházban belehalt sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletét egy percre is visszanyerte volna. Az orvosok kijelentették: ha Mr. Trout túl is élte volna a sérüléseket, élete hátralévő részét tolószékben és világtalanul kellett volna töltenie.
Ez a tény különösen nagy politikai nyomást jelentett az ügyet tárgyaló jogászok számára. Egy ilyen fajsúlyú ügyben a közvélemény mindig követeli, hogy statuáljanak példát és húzzák rá a vizes lepedőt a tettesre.

Annak ellenére, hogy a vádlott ennyire egyértelműen elmezavarban szenvedett, a szakemberek eldöntötték: Seegrist bíróság elé állítható, kompetens arra, hogy a tárgyalást végigcsinálja, bár az elmeállapota eközben valószínűleg rosszabbodni fog.

Az esküdtek a következő verdiktre jutottak: Ms. Seegrist bűnös ugyan, de elmebeteg.
Három tényleges életfogytiglant szabtak ki büntetésül, minden egyes halálos áldozatért, továbbá tíz-tíz évet minden egyes gyilkossági kísérletért. A bíró szerint Ms. Seegristnek valamilyen formájú elzárásban kell töltenie hátralévő életét.

Sajátos mindazonáltal, hogy az elmebetegnek nyilvánítás ellenére is, Seegristet két és fél év után átszállították az ideggyógyintézetből a börtönbe. Tény: ügyeltek arra, hogy rendesen szedje a gyógyszereit, és ennek látható eredményei is lettek. Seegristet továbbra sem nyilvánították gyógyultnak, de a tudata letisztult annyira, hogy hasznossá tudja magát tenni: a kilencvenes években legalábbis már matekot tanított azoknak az elítélteknek, akik a börtönben fejezték be a sulit, továbbá elvégezte a pszichológia szakot. Az ezredforduló előtt néhány évvel megszakította a szüleivel a kapcsolatot.
Egy újságíró érdeklődésére azt felelte: minden év október harmincadika körül rettenetes érzései támadnak, és nehezére esik nem sírnia. Mint állította: a gondolat, hogy embereket bántott, nehéz leírni, milyen érzés ezzel együtt élnie. Az állapotát az új gyógyszerek sikerrel stabilizálták, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszanyeri a szabadságát. Az utóbbi 15 évben viszont semmit sem tudni róla.

A columbine-i iskolai mészárlás

By Vinterens ridder on Thursday, February 16 2017, 17:45

Érdemes volna tisztázni a tényeket: nem, nem a lődözősjáték meg a keményzene felelős az ilyen tragikus esetekért.

Arra az esetre, ha nem ismernétek a sztorit: 1999 április 20.-án a coloradói Columbine High School két gimnazistája, a 18 éves Eric Harris (a képen balra) és a 17 éves Dylan Klebold (a képen jobbra) bombákat helyezett el az iskola épületében (ezek szerencsére nem robbantak fel, ellenkező esetben nem 15, hanem több száz halálos áldozata lett volna a mészárlásnak), fegyveres mészárlást rendeztek, megölve 12 diákot és egy tanárt, megsebesítve további 24 embert; a mészárlást követően magukkal is végeztek.

Az eset nagy médiavisszhangot kapott, és - ahogyan az ilyen alkalmakkor már lenni szokott - a felnőttek elkezdték az "erőszakos videojátékokat" meg az "agresszív rockzenét", továbbá a dark/goth szubkultúrát hibáztatni. Ezek a dolgok kétségkívül remek bűnbakként szolgálnak minden egyes atrocitás esetén - de lévén hogy fiatalok ezrei meg százezrei játszanak ilyen játékokkal, hallgatnak ilyen zenét, és tartoznak ebbe a szubkultúrába (amelyhez a valóságban úgy a Harris, mint a Klebold fiúnak nagyon kevés köze volt), anélkül, hogy vérengzést rendeznének, ezért érdemes a történések mögé nézni.

Nem könnyű az igazságtétel. Sokan akadnak, akik a két tettest elvetemült és velejéig romlott szörnyetegeknek tekintik, mások viszont szabályszerű rajongótábort alkotnak ("olyan helyes, rokonszenves fiatal srácok voltak, kár értük, hüpp!") A lányok néha még szavazásokat is rendeznek: kinek tetszik inkább Eric, és kinek inkább Dylan az esete? Borzasztó.

Anélkül, hogy ítélkezni próbálnék, szeretném felhívni a figyelmet arra: a merényletnek nem 13, hanem 15 halálos áldozata volt. Ezért döntöttem úgy, hogy írok a columbine-i mészárlásról.

A merényletet valójában legalább nyolc hónapnyi tervezés előzte meg. A fiúk amatőr bombakészítési szkilljeinek köszönhető, hogy "csak" 15 halálos áldozata és további 24 sérültje lett a merényletnek.
Az eredeti tervek szerint csőbombákat és pokolgépeket robbantottak volna az egész iskolában - ha ez sikerült volna, akkor az iskola egyik emelete teljesen beomlott volna, maga alá temetve az alsóbb szinten tartózkodókat; a fejetlenséget kihasználva pedig a robbanást túlélő és menekülő tömegbe lőttek volna, a lehető legtöbb áldozatot szedve. Terveik szerint rendőröket is megöltek volna - ugyanis az 1998 januárjában lezajlott rendőrségi ügy különösen nagy dühöt váltott ki mindkettejükből (t.i. a két fiú unalmában és brahiból feltört és kirabolt egy kocsit; emiatt indult ellenük eljárás), és úgy érezték, jogukban állt revansot venni ezért.
A bombák viszont nem robbantak fel - a lőpor, amelyet használtak az elkészítéshez, annyira gyenge minőségű volt, hogy éppenhogy elég volt a bombák fedelének eltávolításához.
Ezért nem sikerült a két tettes eredeti terve: gyakorlatilag a földdel egyenlővé tenni az iskolát, annyi halálos áldozatot szedni, amennyit csak módjukban áll, majd saját magukkal is végezni.

A lövöldözést követő vizsgálatok során felmerült a gyanú, hogy Dylan Klebold nem öngyilkos lett - mert a golyó bemeneti nyílása a bal halántékon volt található -, hanem Eric Harris lőtte le őt is. Csak később került tisztázásra: a Klebold fiú balkezes volt.

A mai napig folynak a spekulációk arról: miért lett végül csak 15 halálos áldozata a merényletnek?
A tettesek talán csalódottak voltak, amiért a bombák nem robbantak. Talán elbátortalanította őket, hogy - a tervekkel ellentétben - kénytelenek voltak közvetlen kontaktusba kerülni az áldozatokkal, eredetileg ugyanis az iskola épülete mögül terveztek a menekülő tömegbe lövöldözni.
Tudni kell, hogy sok áldozatot hagytak elmenekülni! Ez ad indokot egy másik spekulációra: talán örömüket lelték abban, hogy a helyzetben élet-halál urai voltak, ők döntötték el, ki maradhat életben. A játszmájuk leginkább a hatalomról szólt. A merénylet során végigjárták az iskola tantermeit, néhány terembe éppen hogy benyitottak, élvezve, hogy fegyvereikkel sakkban tarthatják a bent tartózkodókat.

A könyvtári lövöldözés során véletlenszerűen megkegyelmeztek egyeseknek, másokat pedig szabályszerűen kivégeztek. A túlélő szemtanúk vallomása szerint, Eric egy áldozatot egy játékos "Ipiapacs!" kiáltással kísérve lőtt agyon.
Figyelemre méltó momentum a történetben az is: egy Brooks Brown nevű srácot - akit egyébként rendszeresen szívattak korábban - a terrorakció reggelén figyelmeztettek: "Brooks, bírunk Téged. Légy szíves, menj most haza."

Profilok

Eric és Dylan tökéletes párost alkotott. Egyértelmű, hogy nem voltak melegek, viszont hibátlanul tudtak rezonálni egymás tartalmaira. Amellé, hogy sok közös vonásuk és attitűdjük volt, vérmérséklet tekintetében túl jól kiegészítették egymást. Egy sajátos, morbid módon azt lehet mondani: barátságuk irigylésre méltóan mély és tartalmas volt. Félelmetes belegondolni, hogy milyen kiváló egyetértésben működtek együtt; gyakorlatilag egymást motiválták a destruktivitásban. Eric tettrekészsége, nyílt agressziója stimulációként hatott az érzelmesebb, zárkózottabb alkatú Dylan számára; az ő érzelmi hullámzásai viszont Ericet stimulálták.
Egy sajátos szimbóluma ennek a partnerségnek és együvé tartozásnak, hogy a mészárlás alkalmával ugyanannak a pár (levágott ujjú) kesztyűnek egy-egy felét viselték: Eric - aki jobbkezes volt - a jobb, Dylan - aki balkezes volt - a bal párját vette fel a kesztyűnek, mielőtt öldökölni kezdtek.

Eric Harris - alias Reb, Rebdoomer, Rebdomine

Kettejük közül ő volt az agresszívebb, extravertáltabb egyéniség, bár figyelemre méltó a kétarcúsága és a színlelés terén mutatott tehetsége.

A kétarcúságáról egy adalék: amikor 1998-ban eljárás indult ellene kocsifeltörés és rablás miatt, arra kötelezték, hogy részt vegyen egy csoportterápián, amely a düh kezelését célozta meg. Eric olyan remekül viselte magát, hogy hamarabb elengedték a programról; nagyon meggyőző és empátiáról tanúskodó levelet fogalmazott az áldozatnak, akinek kocsiját feltörte. Ezzel egyidejűleg a privát naplójába haragtól fűtött bejegyzést írt arról: aki olyan hülye, hogy kiteszi a kocsiját a feltörés esélyének, az meg is érdemli, hogy kirabolják, és miért nincs neki joga ehhez?

Eric-nek igen jelentékeny online aktivitása is volt, a neten hosszas és indulatos eszmefuttatásokat tett közzé arról, hogy mi mindent utál. (Ma már nem érhető el egyik website-ja sem.)
Tévhit, hogy Eric álma lett volna a tengerészgyalogságban karriert kezdeni!
Sok helyütt olvasni: Eric agresszióját és csalódottságát fokozta - és így a tragédia bekövetkeztéhez hozzájárult - a tény, hogy Eric nem ment át az alkalmassági teszten (mivel egy Luvox nevű idegcsillapítót kellett szednie az agresszióproblémáira.)
Mindez csak részigazság.
Az idegcsillapítót valóban felírták.
Az iskola valóban összeállított egy listát a potenciális újoncok nevével a tengerészgyalogság toborzótisztje számára.
Ericet - holott egy formális interjún és néhány családlátogatással egybekötött elbeszélgetésen valóban részt vett - azonban ez már réges-régen nem érdekelte, hiszen ekkorra már jó ideje eldöntötték Dylan-nel, hogy véghez viszik az akciót és végeznek magukkal is. (Ez viszont nem gátolta meg abban, hogy "falból" beadja a jelentkezési lapot az elbeszélgetés után, motivációként megjelölve: "ha bekerülnék, ez motiválna arra, hogy jó legyek"...)
A Luvox mellékhatása is valószínűleg csak csekély szerepet játszott a tragédiában. Bár tény, hogy sok idegcsillapító, antipszichotikum és nyugtató rendelkezik efféle mellékhatásokkal - minden jel arra utal, hogy Eric jól reagált a Luvoxra, mérséklődtek a dühkitörései.
Éppen ezért hagyta abba a szedését - nem tudni pontosan, hogy a merénylet előtt napokkal vagy hetekkel, de a naplójában olvasható, hogy beszüntette a gyógyszerhasználatot.
(Sajnos ez nem egyedi eset: egy másik öngyilkos esetében is dokumentált tény, hogy éppen azért hagyta abba a gyógyszerszedést, mert túl jól működött, túl jól enyhítette az illető reménytelenség-érzését meg búskomorságát. Az illető éppen azért függesztette fel a gyógyszert, mert ez demotiválta a - már korábban eltervezett - öngyilkosság kivitelezésére!)

Sok helyütt olvasni a feltételezést: Eric súlyos személyiségzavarban szenvedett, antiszociális személyiségzavart, egyesek egyenesen pszichopátiát tulajdonítanak neki.
Ez az állítás nem bizonyítható.
Ahhoz, hogy bárkiről is fel lehessen állítani bármilyen személyiségzavar diagnózisát, szükséges az illetőt személyesen megfigyelni, elvégezni a szükséges vizsgálatokat, elbeszélgetéseket. Erre - mivel Eric már nem él - soha nem kerülhet sor.
Abból a tényből, hogy ismerjük valakinek akár több - egyik vagy másik személyiségzavarra utaló - megnyilvánulását is, nem lehet posztumusz diagnózist felállítani.
Érdemes tudni azt is: sok szakember szerint nem helyes dolog ilyen fiatal korban személyiségzavart diagnosztizálni! Hiszen tizenéveseknél még nagyon képlékeny, alakulófélben van a személyiség, akár 1-2 év alatt is sokat változhat.

Dylan Klebold - alias VoDkA

A páros érzékenyebb, befelé forduló tagja, ironikusan mondhatjuk: a lányok kedvence.
Egyértelmű, hogy súlyos depresszióban szenvedett - a hátrahagyott feljegyzéseiből igen mély szomorúság és elkeseredés árad, jó táptalajul szolgálva a "szegény, búskomor, befolyásolható Dylant az erőszakos Eric manipulálta az öngyilkos merényletre" feltételezésekhez.

A valóság: Dylan minden életuntságával együtt is rendkívül agresszív volt. Meglehet, hogy külső ráhatás nélkül ez önmagában nem vezetett volna terrorcselekményhez, de tény, hogy Dylan igen aktívan benne volt a buliban. Nem lehet tehát felosztani a cselekményt és a tetteseket így, hogy az agresszív Eric volt az értelmi szerző, az érzékenyebb, szuggesztibilis Dylan pedig csak követte.

Rendkívül alacsony önbizalmú, gátlásos és frusztrált fiatal volt (naplójából kiderül, hogy nem mert udvarolni annak a lánynak, aki tetszett neki, még a megírt szerelmes leveleket sem küldte el), de rendkívül jó szellemi képességekkel és sokoldalú tehetséggel rendelkezett. Érdekelte a számítástechnika - a gépén volt Linux partíció is! extra dolog volt ez az 1990-es évek végén egy középiskolástól! -, a film-és videofelvételek, hangtechnika, emellé az íráshoz és a színjátszáshoz is kifejezett affinitást mutatott.

Az agresszióproblémák kérdése: Dylan egyik - egyébként nagyon jól megírt - fogalmazásában olyan agresszív, durva fantáziatartalmakat írt le, hogy a tanárnő nem is volt hajlandó leosztályozni ezt a dolgozatot, viszont iskolapszichológushoz irányította Dylant és a szüleivel is beszélt. Ezt az epizódot mégsem vette senki igazán komolyan. Nagyon sok fiatalnak támadnak romboló és agresszív fantáziái, de a tanárnő nagyon helyesen látta: Dylan esetében ez túlmutat a megszokott kamaszos "hű, de mekkorát lázadunk" sémán. Máig nyitott kérdés, hogy a többi "felnőtt" miért nem vette ezt a problémát éppen ennyire komolyan? Érthetetlen, hogy miért tekintették a kérdést elintézettnek azzal, hogy Dylan csak vállat vont: "Ez csak egy fogalmazás."
A fogalmazás ugyanis részletes leírást tartalmazott a később valóban véghezvitt terrorakcióról!

Dylan állítólagos személyiségzavaráról is ugyanazt mondhatjuk el, amit Eric esetében említettem. Túl fiatal volt ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen személyiségzavart hivatalosan fel lehetett volna állítani.
Az édesanyja könyvében olvasható feltételezések, az "averzív személyiségzavar súlyosbodása szkizotippé" állítás - mármint, ha elfogadjuk a DSM-IV definícióit - szakmai nonszensz.
Az averzív személyiségzavar - egy dolog. Cluster C, a "félénkek" csoportjába tartozik, és amit Dylan-ről tudni lehet, annak alapján gyaníthatjuk, hogy csakugyan hajlamos volt erre a személyiségzavarra.
A szkizotip személyiségzavar viszont a Cluster A-ba, a "különcök" csoportjába tartozik. Tehát azt állítani, hogy Dylan esetében az averzív személyiségzavar súlyosbodott szkizotippé, nagyjából olyan, mintha azt mondanánk valakiről: "krónikus bronchitise az idők során gyomorfekéllyé súlyosbodott".
A félreértést, illetve a kérdés körüli bizonytalanságot az alábbiakkal lehet magyarázni:
a.) Éppen ez a két személyiségzavar - averzív és szkizotip - felületesen szemlélve, egymáshoz igen hasonló tüneteket, megnyilvánulásokat mutat, akkor is, ha a hátterükben egészen más lélektani folyamatok, motivációk állnak.
b.) Komorbiditás természetesen létezhet, és fennállhatott Dylan esetében is. Nem kizárt, hogy az averzív hajlamai mellett akadt néhány szkizotip vonása is, amelyek nem érték talán el a személyiségzavar súlyosságát.
c.) Dylan még a 18-at sem töltötte be, amikor egy tömegmészárlással egybekötött öngyilkosság keretében kiiktatta magát a világból. Tehát a világ legfelkészültebb pszichiátere sem mondhatná már meg, hogy mi a valóság.

Felszín vs. valóság

Bántalmazás és mobbing?

Sokan vélik úgy: az iskolai mobbing egyenes következménye volt a tragédia.
Ez is féligazság.
Tény, hogy kiközösítést és mobbingot mindkét tettes megtapasztalt.

Eric, aki az előző sulijában népszerűnek számított és jól beilleszkedett, az új közösségben kívülállóvá vált. A naplójában írt arról, hogy mennyire dühítette és sértette ez: a gyakori költözések miatt mindig ő volt "az új fiú".

Dylan a félénksége és az introverzióra való hajlama miatt lett alkalmas áldozat; egy különösen megalázó esetről - amikor ketchupbe mártott tamponokkal dobálták meg - is tudunk.

Azonban - önmagában véve ez nem indok, nem ürügy és nem magyarázat. Kiváltképp azért nem, mert a korábbi mobbing, és a későbbi "outsider" státusz ellenére is megvolt a fiúknak a maguk baráti köre.
A média ezt is tévesen mutatta be: noha Eric és Dylan csakugyan nem voltak a legnépszerűbbek - jó tanulónak lenni eleve helyzeti hátrányt jelenthet a népszerűség tekintetében; ők ráadásul részt vettek az iskola CHIPS programjában is, amelyet különösen jó képességű tanulók tehetséggondozására alakítottak... nem szorul részletes magyarázatra, hogy ez mennyire erősíteni tudja a csoporton belüli kívülálló státuszt -, azért nem voltak tökéletesen kirekesztve. Voltak barátaik, jó ismerőseik az iskolában is, a munkahelyükön is.

A "Trenchcoat Mafia"

Ez a "rejtélyes" csoportosulás remek lehetőségeket ad a kiszínezésre és hozzámesélésekre.
A legvadabb változatok szerint ez a csoport, amely valójában egy démoni szekta volt - tagjai rokonszenveztek a nácikkal, és diabolista szeánszokat tartottak - bujtotta fel a két fiút a terrorcselekményre.

A tények - ezen izgalmas híresztelésekhez képest - csalódást okozhatnak azok számára, akiket a szenzációéhség hajt.
Ez a társaság valójában a "különc" fiatalok klikkje volt az iskolán belül. Ők voltak a "furák", akik nem tudtak vagy akartak beilleszkedni a mainstream-be. Nem voltak népszerűek az iskolában.
A társaságot egy Tad Boles nevű fiú alapította - és hozta divatba a sötét ballonkabátot a társaságon belül -, aki 1998-ban érettségizett - a tragédia idején tehát már nem is volt az iskola diákja! Ismerte ugyan a két tettest, voltak közös óráik az iskolában, és paintballoztak is együtt, de ez a - haverinak tekinthető - kapcsolat nem jelentett egyet azzal, hogy akár Eric, akár Dylan a körbe tartozott volna.
Noha a merénylet elkövetésekor hasonló fekete felleghajtókat viseltek, mint amilyeneket a Trenchcoat Mafia tagjai hordtak, nem volt közvetlen kapcsolódásuk a csoporthoz - az iskolai évkönyvben sem szerepelnek a Mafia közös képén.

Tad Boles elmondása szerint a csoport nem volt náci szimpatizáns, annak ellenére sem, hogy a tagok többsége járt németórákra. (NB Eric Harris híresen gyenge volt németből! Tanulta ugyan a nyelvet, mert ezt menőnek tekintette, de nem lehetne kijelenteni, hogy tudott is...)
A társaság továbbá - a híresztelésekkel ellentétben - egyáltalán nem volt erőszakos; nézeteltérésekre csak az iskola focicsapatával szemben került sor.
Az alkoholfogyasztás ugyan szokásban volt a társaságban, de drogot nem használtak.

Kiábrándító, nem igaz?

Keményzene, szubkultúra, agresszív játék?

Ezeket a tényezőket a felnőttek élvezettel szokták elővenni, mint kézenfekvő bűnbakot. Ezért szeretném tisztázni ezeket a kérdéseket is ebben a cikkben.

Igen, Eric és Dylan hallgattak a többi között Marilyn Mansont és Rammsteint is.
(Fiatalok százezrei szeretik ezeket az előadókat, anélkül, hogy gyilkosokká válnának.)

Amikor Marilyn Mansont a tragédia után megkérdezték, mit mondott volna ezeknek a fiúknak, ha lehetősége lett volna beszélni velük, ezt felelte:
"Nem mondtam volna semmit. Inkább figyelmesen végighallgattam volna azt, amit ők szerettek volna elmondani - azt hiszem, erre lett volna a legnagyobb szükségük."

A Rammsteint egyébként a fiúk szélsőjobboldallal való szimpatizálásával is összefüggésbe hozták - ez is a féligazságok közé tartozik. Két szempontból is.
Egyrészt, a Rammstein nem náci zenekar. A frontember Till Lindemann a fellépések elején ki szokta jelenteni: "akik azt hiszik, hogy egy náci koncertre jöttek el, azok most azonnal haza is mehetnek".
Másrészt, Eric valóban intenzíven foglalkozott a náci Németországgal, és részletes fogalmazást is írt róla - amelyben még a fogalmazást értékelő tanárnak is szolgált új információkkal! -, de a naplójegyzetei tartalma alapján az a benyomásom: tény, hogy Eric erősen jobboldali volt, de minden jel szerint nem volt újnáci.
Dylan viszont ezt inkább csak tolerálta barátjától, hiszen az ő édesanyja izraelita (a családon belül mindkét vallás hagyományait egyformán betartották: Mr. Klebold református keresztény és Mrs. Klebold zsidó hagyományait is!), így vallásjogi szempontból Dylan maga is izraelitának számított.
Ráadásul Dylan boncolási jegyzőkönyvében szerepel: a bakancsán egy vörös csillag medál függött!

A dark/goth szubkultúrát belekeverni fölösleges volt: tudniillik sem Eric, sem Dylan nem tartozott ebbe a szubkultúrába.
Nem mindenki "darkos", aki feketét hord. (Eric egyébként csak Dylan hatására kezdett el sötét holmikat viselni, ezt megelőzően eléggé sportosan öltözködött. A sötét ballonkabátot is levetette a terrorakció első tíz perce után.)
Nem mindenki goth, aki olyan zenekarokat hallgat, akiket a goth körökben is "illik" kedvelni. Ennyi.
Nem mindenki potenciális tömeggyilkos, aki - többek között - Mansont, Rammsteint, Nine Inch Nails-t és KMFDM-t bőget.

Lövöldözős játékkal is játszanak több százezren - anélkül, hogy ettől tömeggyilkolási vágyaik támadnának, és azokat a gyakorlatban is kiélnék.
Ha mindenki tömegvérengzést akarna rendezni, aki "lődözősjátékot" (Doom, Quake, Counter-Strike és társaik) játszik, akkor valószínűleg nem is jutna elég áldozat mindannyiuknak a világon...
Eric, noha előszeretettel említette magát profi Doom-játékosként, valójában csak a helyi Doom közösségben számított "valakinek" - a nemzetközi gamer szubkultúrában, illetve a Doom témájú IRC csatornákon senki nem ismerte.

Hitler születésnapja?

Nem egyértelmű, hogy a terrorakciót éppen az évforduló miatt időzítették április huszadikára. Az eredeti tervek szerint 15.-én tették volna meg, és máig nem tudja senki, miért változtattak e terveken.

Végtisztesség - a tetteseknek nem járt?

Mindkét elkövető családja úgy gondolta: fiaik nyughelye vandalizmus célpontjává válhatna, ezért sem Ericnek, sem Dylannek nincs síremléke. Az is titokban maradt, hogy a hamvaikat hol helyezték el vagy szórták szét.

Engem mégis felkavart, amit Dylan hamvasztás előtti búcsúztatójáról olvastam: tudjátok, az USA-ban a nyitott koporsós szertartás dívik. Nos, ebben az esetben a nyilvánvaló problémát roppant kreatívan oldották meg a temetkezési intézet munkatársai: a nyitott koporsóba, Dylan feje köré Beanie Baby-ket halmoztak (ez egy népszerű plüssjáték-család), a halálos lövés nyomán támadt lyukat eltakarandó.
Lehet, hogy velem van a baj, de ez a momentum rendkívül mélyen felkavart.

Krimirajongók oldala