Krimirajongók oldala

Utolsó utáni figyelmeztetés az olvasóknak
Amennyiben a disclaimer nem intene elég óvatosságra, úgy szólok ismét: ha megvan az a rossz szokásotok (mint nekem is), hogy evés közben neteztek, akkor most javaslom, hogy döntsétek el: inkább félbehagyjátok most az olvasást, vagy félreteszitek a harapnivalót, és tovább olvastok. A kettőt együtt egyáltalán nem ajánlom.

 

Miután az előző részben alaposan megismertük Dennis Nilsen barátunk szomorú, magányos életét - most elmesélem, mennyire súlyosan bekattant bánatában, és miféle gyilkolászásra adta a fejét.

Az első áldozat

Nilsen 1978. december 30.-án gyilkolta meg első áldozatát, a 14 éves Stephen Holmes-t, akit egy közeli sörözőben ismert meg. Nilsen aznap sokat ivott, és meginvitálta Holmes-t - akit kinézete alapján 17 évesnek vélt - a lakására egy kis közös iszogatásra. A fiút csábította az ajánlat, hiszen a kocsmában nem szolgálhatták ki alkohollal. Az este hátralévő részében tehát Dennis lakásán ittak. Másnap reggel, amikor Nilsen felébredt, a fiatal Holmes az ágyán elterülve aludt. Nilsen-be belehasított a félelem, nem merte felébreszteni a srácot, mert attól tartott: ha felébred, azonnal elköszön és elmegy. Miután átölelte az alvó fiút, Nilsen-ben hirtelen megfogalmazódott az ötlet és a döntés: Stephen vele fogja tölteni a szilvesztert, akár akarja, akár nem.
Ezért a nyakkendője után nyúlt, és addig fojtogatta vele a fiút, amíg az el nem veszítette az eszméletét. Ekkor egy vödör víz segítségével megfojtotta.
Nilsen kétszer onanizált Holmes teste felett, mielőtt a padlódeszkák alá rejtette volna. Később, az írott vallomásában a következőképpen vallott erről:

"Az új ágyába vittem (a padlódeszkák alá). Egy héttel később, azon gondolkoztam, hogy vajon megváltozott-e a teste, vagy elkezdett-e bomlani. Kiemeltem és a padlóra húztam a földdel szennyezett fiatalt. A bőre rendkívül piszkos volt. Meztelenre vetkőztem, a fürdőszobába vittem és megmostam a testét. Gyakorlatilag semmilyen elszíneződést sem fedeztem fel, és a bőre sápadt fehér volt. A tagjai ernyedtebbek voltak, mint amikor letettem oda."

A holttest körülbelül nyolc hónapig hevert a padlódeszkák alatt, mielőtt Nilsen a hátsó kertben elégette a maradványokat, 1979 augusztus 11.-én.

 

Ez az áldozat sokáig agnoszkálatlan maradt; Nilsen letartóztatásakor a fiatal Holmes még mindig az eltűnt személyek körözési listáján volt. Nilsen már évek óta töltötte az életfogytiglani szabadságvesztését, amikor a nyomozók felkeresték a börtönben, és egy igazolványkép fénymásolatát megmutatták neki. Nilsen készségesen együttműködött a nyomozókkal, de őszintén válaszolta: a kép annyira homályos és gyenge minőségű, hogy ennek alapján a fotó akárkiről készülhetett volna. Később egy családi fotó alapján - amelyet az áldozat szülei bocsátottak a hatóságok rendelkezésére - igenlően válaszolt: valóban, csakugyan ez a fiatalember volt az első áldozata. Ezért a gyilkosságért már eljárás sem indult ellene, hiszen eleve az életfogytiglanját töltötte.

Erről az első esetről Nilsen így vallott később:
"Álmokat idéztem elő, amelyek viszont halált idéztek elő. Ez az én bűnöm."

1979 októberében egy Andrew Ho nevű hongkongi diákot csalt el a lakására, intim együttlét ígéretével. A lakásban azonban a közös élmény helyett elkezdte fojtogatni a srácot - aki valamilyen módon ki tudta magát szabadítani, és értesítette a rendőrséget.
Noha kihallgatták Nilsent az incidenssel kapcsolatban, Ho végül úgy döntött, nem tesz feljelentést.

Két hónappal ezen incidens után, 1979 december harmadikán, Nilsen - szokás szerint egyik törzskocsmájában - megismerkedett egy Kenneth Ockenden nevű - brit születésű, de Kanadában élő - egyetemistával, aki rokonlátogatásra jött Londonba. Egy baráti hangvételű sörözést követően, Nilsen felajánlotta neki, hogy megmutatja neki London legfőbb látványosságait, és természetesen vendégszeretetével is kitüntette. Nilsen lakása felé útbaejtettek egy italboltot, ahol nagy mennyiségű sört, rumot és whiskyt vásároltak.
Nilsen később azt állította: nem tud határozottan visszaemlékezni, pontosan milyen körülmények között és hogyan fojtotta meg Ockendent; az egyetlen, amire biztosan emlékezett, az, hogy a gyilkossághoz a fejhallgató vezetékét használta fel. Miután a fiatalembert meggyilkolta, Nilsen teljes lelki nyugalomban töltött magának egy vizespohár rumot, elnyújtózott a karosszékben, és ugyanezen a fejhallgatón keresztül folytatta a zenehallgatást.

Másnap vásárolt egy Polaroid fényképezőgépet, és Ockenden testét különféle izgalmas pozíciókba rendezve az ágyon, fotókat készített róla. Ezután magához húzta a holttestet, és órákon át testközelben volt vele, miközben a tévét nézte. A hullát a következő két hétben négy alkalommal vette elő a padlódeszkák alól - és csomagolta ki a plasztikzsákból -, a karosszékbe ültette maga mellé, csevegett vele - ebben a bizarr szerepjátékban sokat mesélt a halott fiúnak arról, mi történt aznap a munkahelyén -, és békésen sörözgetett a tévé előtt, a meggyilkolt Ockenden társaságában.

A következő áldozat a 16 éves Martyn Duffey volt.
Ez a fiú vendéglátóipari szakiskolába járt Birkenhead-ben, és a szülei tudta nélkül távozott Londonba - autóstoppal méghozzá, miután a rendőrök leszállították a vonatról, ugyanis az ifjú Duffey nem volt hajlandó a diákigazolványát kitölteni. Az elcsavargott tizenéves négy éjszakát töltött a Euston vasútállomás környékén, amikor Nilsen - aki épp egy munkahelyi konferenciáról tért vissza Southport-ból - felfigyelt rá, 1980 május 17.-én. Nilsen később úgy emlékezett vissza: a csavargástól és nélkülözéstől kimerült Duffey hálásan fogadta az ajánlatot, hogy Nilsennél töltheti az éjszakát és meleg vacsorát kap.
Amint a fiatal Duffey álomba szenderült Nilsen ágyán, figyelmes vendéglátója nyakkendővel fojtogatta, miközben mellkasára térdelt. Amint Nilsen érezte, hogy a fiú teste az eszméletlenségtől elernyed, a korábban is alkalmazott módszerrel - a vizesvödör segítségével - tette bombabiztossá, hogy ez a fiatal barátja sem fogja elhagyni, soha többé. Duffey testét előbb egy konyhaszékre helyezte, majd az ágyba fektette. Bókokkal és csókokkal halmozta el, szenvedélyesen ölelgette; több alkalommal is a halott hasára ült, miközben önkielégítést folytatott. Nilsen később így vallott erről az áldozatáról: "ő nézett ki a legfiatalabbnak, akit valaha is láttam."

Duffey teste két napig állt a konyhaszekrényben, ekkor Nilsen észrevette rajta a puffadás első jeleit. Ezért "azonnal a padlódeszkák alá ment", Nilsen szavaival élve.

A Duffey-esetet követően a gyilkosságok gyakorisága fokozódott. Ennek az évnek hátralévő részében, saját becslése szerint, öt további áldozatot gyilkolt meg, és egy további áldozatot kísérelt meg meggyilkolni; ezen áldozatok közül azonban csak egyet sikerült azonosítani - a 26 éves William David Sutherland-et. Sutherland - annak ellenére, hogy nős volt és egy gyermek apja - férfi prostituáltként volt ismert, és Nilsen eredetileg nem is szándékozott kikezdeni vele, aztán mégiscsak leültek együtt inni... Sutherland szerencsétlenségére. Ő volt talán az egyetlen, akit Nilsen a puszta kezével fojtott meg.
Nilsen viszont sok részletre emlékezett arról, hogy az egyes áldozatok testével mennyi ideig játszadozott, mielőtt a padlódeszkák alá száműzte őket.
Visszaemlékezett arra, hogy egy azonosítatlan áldozat a lábaival körkörös mozdulatokat tett öntudatlanságában, de az eszméletvesztés előtt is kitartóan védekezett; ennek eredményeként Nilsen beteget jelentett, és nem jelent meg a munkahelyén az év november 11.-e és 18.-a közötti héten.

A szerencsésen megmenekült jelölt neve Douglas Stewart volt; őt is a szokott módszerrel igyekezett Nilsen az örökkévalóságra a magáévá tenni, de Stewart védekezett, lelökte magáról Nilsent, aki arra utasította ezután, hogy húzzon el. Stewart azonnal értesítette a rendőrséget; az ügyeletes tiszt látta rajta, hogy ivott, de azért kimentek a rendőrök Nilsen lakására. Nilsen meglepődött azon, hogy a zsarvak kopogtattak. Megtörtént a szembesítés és a kihallgatás is. A rendőrök végül semmilyen eljárást nem indítottak, mert azt gondolták: tipikus párkapcsolati dráma esete foroghat fenn, és mindkét fél elhallgatott valamit az igazságból.

Hullakezelés a'la Dennis Nilsen

Az idő előrehaladtával, és az áldozatok számának növekedésével azonban az enyészet félreismerhetetlen jelei törtek elő a padlódeszkák alól. Annak ellenére is, hogy Nilsen akkurátusan beszórta a padlódeszkák alatti üreget rovarirtóval, valamint szagtalanító szereket is alkalmazott napjában kétszer. Az átható szag és a legyek tömeges jelenléte cselekvésre késztette Nilsent: nem volt más választása, mint rászánnia magát a testek feldarabolására, és a hátsó kertben történő elégetésükre. A szag ellen - és a környékbeli gyerekek kíváncsisága ellen - védekezve, egy régi gumiköpennyel borította le a feldarabolt holttesteket, mielőtt felgyújtotta volna a halmot.
Miután a lángok elültek, a csontmaradványok nagyrészt épen kerültek elő a hamukupac alól. (Nem mindenki tudja: a csontok még 1000 °C körüli hőmérsékleten sem égnek el, csak kalcinálódnak. Egy pár száz fokos, kert végében rakott háztáji tűztől még kevésbé lehet hatékony égetést elvárni... - A szerk.) Egy koponya teljesen érintetlen maradt! Nilsen fogott egy gereblyét, és szétzúzta vele a hőtől törékennyé vált maradványokat. Ezután elásta a hamuból és csonttörmelékből álló elegyet; javíthatatlanul művészi hajlandóságú, romantikus lélek lévén, még rózsabokrokat is ültetett föléjük.

1980 novembere és 1981 májusa között Nilsen hét fiatal férfit ölt meg, akik közül egyet sem sikerült azonosítani. (Feltételezhető, hogy e hét áldozat közül, akikről Nilsen végül vallott, néhány valójában nem is létezett. A személyleírások alapján legalábbis, amelyeket megadott a vallomásában, a törzskocsmákban senki számára nem voltak ismerősek ilyen arcok.)
Az azonosítatlan áldozatok egyikéről Nilsen azt vallotta: miután ráébredt, mit is művelt, megpróbálta magához téríteni az áldozatot. Amikor ez nem sikerült, térdre esve zokogni kezdett, majd a fürdőszobában szemen köpte a tükörképét.

A következő - ismert és azonosított - áldozat a 24 éves Malcolm Barlow volt. (Teljesen érdekes: micsoda szép, patinás, igazi régimódi angol nevek halmozódnak itt! - A szerk.) 1981. szeptember 18.-án vendégeskedett Nilsennél.
Ez a fiú árvaházban nőtt fel és kóros hazudozási kényszerben szenvedett. Nilsen a lakásához közel talált rá; a fiú azt állította, epilepsziás és ezért esett össze az utcán. Nilsen mentőt hívott, a mentők el is vitték a fiút - aki másnap ismét megjelent Nilsen ajtaja előtt, állítása szerint azért, hogy köszönetet mondjon.
Mi várható el egy igazi angol úriembertől egy ilyen kellemetlen helyzetben? Nem, természetesen nem zavarta el a gyereket, annak ellenére sem, hogy a terhére volt. Imponáló jómodorral beinvitálta a lakásba, rummal kínálta - és a szokott módon, nyakkendővel megfojtotta.

Költözés az albérletből

1981 közepén a Melrose Avenue-i lakás tulajdonosa elhatározta, hogy felújíttatja a házat, és ezért felmondja a lakáshasználati szerződést. Nilsen először nem volt hajlandó beleegyezni a döntésbe, de végül - ezer font kaució fejében - meggondolta magát.
Mit tesz egy tisztességtudó albérlő ilyenkor?
Magától értetődő, hogy ugyanolyan állapotban adja át a lakást a tulajdonosnak, amilyenben azt a beköltözéskor találta; a bútorokat visszarendezi az eredeti helyükre, és a felhalmozódott ingóságokat, az esetlegesen a padló alatt található halott fiatalembereket is eltávolítja a lakásból, és jólnevelten elégeti őket egy újabb gumiköpeny alatt, mielőtt kiköltözne.
Nilsen ilyen tisztességtudó albérlő volt, bizony.

Az új albérlet, amelyet találnia sikerült - Cranley Gardens, Muswell Hill címen -, némiképp bekorlátozta sorozatgyilkoló karrierjét. Ez tudniillik egy tetőtéri lakás volt, ahol a padlódeszkákat felszedni nem sok értelme lett volna.

Ebben a lakásban két, sikertelen gyilkossági kísérlet következett - a szerencsés véletlenek, illetve Nilsen túlzott alkoholos befolyásoltsága okán.

1981 november 23.-án - éppen Nilsen 36.-ik születésnapján! - egy Paul Nobbs nevű egyetemista volt az aktuális áldozat. A szokásos forgatókönyv szerint történt az eset: Nilsen barátságosan elbeszélgetett a sörözőben a 19 éves fiúval, meghívta a lakására, ittak, beszélgettek, majd nyugovóra tértek. Nobbs legalábbis úgy hitte, hogy mindketten nyugovóra tértek... de hajnali fél három körül iszonyatos fejfájásra ébredt, majd ismét eszméletlen mély álomba zuhant - azt vélhette, hogy ez az elfogyasztott mértéktelen mennyiségű whisky és gin eredménye. Reggel hatkor ismét felébredt, kivánszorgott a fürdőszobába, és megrémült saját látványától, amikor tükörbe nézett. A szemei vörösek voltak, a nyakán vörös nyomok húzódtak végig, és az arcán véraláfutásokat vett észre.
Vendéglátója, felébredvén, maga is megjegyezte: "rettenetesen nézel ki", és amilyen figyelmes, előzékeny ember volt, kifejezte aggodalmát, és javasolta vendégének: minél előbb forduljon orvoshoz.
Nobbs így is tett; amikor ellátogatott az egyetemi rendelőbe, az orvos első ránézésre kijelentette: "fiam, magát valaki megpróbálta megfojtani az éjjel."
Az ügyben semmilyen eljárás nem indult.

Ugyanezen év szilveszterén Nilsen a szokottnál is magányosabbnak érezte magát. Meghívta a szomszédokat szilveszterezni, de nekik más terveik voltak az estére; ráadásként Nilsen már ekkor is ittasnak tűnt, ami a szomszédokat erősen taszította. Hallották, hogy ezután Nilsen elrohant hazulról; néhány óra múlva valaki mással tért haza. Rövidesen dulakodás zaját hallották, és azt, hogy valaki levegő után kapkodva rohan le a lépcsőn, ki az utcára.
Ez az illető egy Toshimitsu Ozawa nevű japán diák volt, aki azonnal a rendőrségre rohant, ahol előadta, hogy ez az ember megpróbálta megfojtani. Ebben az ügyben sem indult eljárás.

1982 márciusában a 23 éves John Howlettnek akadt afférja Nilsennel. Futólag ismerték egymást korábbról, egy alkalommal hosszasan beszélgettek az egyik kocsmában. Ezen az estén újból összefutottak, és Nilsen a szokott módon, finoman utalt arra: az ő bárszekrényében van még egypár üveg, ha Howlett-nek kedve tartja nyugodtabb körülmények között folytatni az ivást.
Így is tettek: a meghitt agglegénylakásban nyakalták a rumot, miközben filmet néztek.
Ezzel az áldozattal Nilsennek nagyon keményen meg kellett küzdenie: Howlett nem adta könnyen magát, megkísérelte megfojtani támadóját - aki, miután felülkerekedett áldozatán - és a szokott módon, a szokott rituálé szerint járt el vele - egy hétig viselte magán Howlett fojtogatásának és karmolásainak nyomait.

Ezután ismét egy sikertelen kísérlet következett: a 21 éves Carl Stottor, aki Khara Le Fox művésznéven szokott fellépni a Black Cap nevű szórakozóhelyen. Stottor éppen egy fájdalmas szakítás után volt, és megosztotta Nilsennel azzal kapcsolatos gondolatait, hogy a történtek után már élni sem igen van kedve. Nilsen vigasztalta: "Ne őrülj meg, előtted áll az egész élet!" Hogy jobb kedvre derítse, természetesen elhívta egy kis közös iddogálásra.
A menetrend a szokásos volt... kivéve azt, hogy Nilsen, amikor már azt hitte, hogy Stottor-ban nincs élet, Bleep nevű kutyája elkezdte nyalogatni az előadóművész arcát. A kutya ugyanis érezte, hogy Stottor csak eszméletlen!
Nilsen tehát elsősegélyt nyújtott vendégének, kikísérte a pályaudvarra, és kifejezte abbéli reményét: bízik benne, hogy még találkoznak majd.

1981 októberében - három hónappal azután, hogy Nilsent magasabb beosztásba helyezték a munkahelyén, egy 27 éves, Graham Allen nevű fiatalembert véletlenül ismert meg az utcán, amint Allen éppen taxit próbált fogni magának a Shaftesbury Avenue-n.
Nilsen a szokott barátságos, megnyerő, bizalomgerjesztő fellépésével - szokás szerint - a lakására csalta a fiatalembert. Omlettet készített neki, mielőtt megfojtotta. Sajátos módon, maga Nilsen sem emlékezett pontosan a gyilkosság elkövetésének részleteire. A nyomozóknak később nem tudott beszámolni arról, milyen körülmények között és milyen elmeállapotban követte el ezt a gyilkosságot. Fanyar humorral adta elő a kihallgatáson: "először azt gondoltam, talán a torkán akadt az omlett, és ez okozta halálát. Mivel azonban az omlettek általában nem hagynak az ember nyakán vörös nyomokat, ezért feltételezem, hogy az én művem volt."
Mindenesetre bizonyos volt: Allen holtteste három napon át hevert a fürdőkádban, mielőtt Nilsen szakszerűen feldolgozta volna. Ennek érdekében a munkahelyére ismét betelefonált, hogy tudassa feletteseivel: sajnos nem érzi jól magát, és aznap nem tud bemenni.

A következő áldozat egy Stephen Sinclair nevű, hányattatott sorsú fiatal lett, aki már 20 évesen alkoholbeteg és heroinfüggő volt.
Sinclairt utoljára Nilsen társaságában látták egy metróállomáson, 1983 január 26.-án.
Nilsen lakásán Sinclair - aki nemcsak belőtte magát, hanem erre még rá is ivott - önkívületben terült el egy karosszékben, miközben Nilsen a Tommy című rockoperát hallgatta. Nilsen letérdelt Sinclair elé, halkan megjegyezte neki: "Ó, Stephen, itt vagyok megint" - és megfojtotta egy nyakkendő és kötél kombinációjával létrehozott eszközzel. Ekkor vette észre, hogy a fiú csuklóin ragtapaszok találhatóak: ezek eltávolításával észrevette, hogy mély vágásnyomok éktelenkedtek Sinclair kezein. A fiú nemrégiben megpróbált véget vetni az életének.

Nilsen a szokásos rituálét követte a test megfürdetésével - ezután az ágyára fektette a halott fiatalembert, három tükröt helyezett el a megfelelő szögekben az ágy körül, és meztelenül a holttest mellé feküdt. Több órával ezt követően, Stephen fejét maga felé fordította, homlokon csókolta, és gyengéden jó éjszakát kívánt neki - majd elaludt a holttest mellett.

Itt szakadt vége a gyilkosságok sorozatának...
Miért nem ölt többet Nilsen barátunk? Ezt a következő részben fogom elmesélni - egy nagyon fontos részlettel együtt. Nem gondoljátok, hogy valamit kihagytam, Nilsen tetőtéri lakásában elkövetett csínytevéseivel kapcsolatban? Pedig kihagytam! Előre kitervelt szándékból, aljas indokkal. Valami nagyon fontosat, ami egyben Nilsen előéletével is szoros összefüggésben áll.