Krimirajongók oldala

A nem kívánt gyermek és halálösztöne... be kell vallanom: mélységesen sajnálom, hogy Ferenczy doki már réges-régen nincs az élők sorában. Ugyanis igencsak szeretném elmesélni neki ezt a sztorit, hogy szakmailag kaphasson egy - meglehetősen drasztikus - megerősítést arra: nagyon jól gondolta az elméleteit.
Neki sajnos már nem mesélhetem el. Nektek azért elmesélem.

David Edwin Mason, egy keresztény család elsőszülött fiúgyermeke

Tudjátok, az USA déli államaiban a bigott kereszténység annyira megszokott dolog, hogy ha az ember kijelenti: nem vallásos, akkor nagyjából úgy néznek rá, mintha épp azt mondta volna: heti rendszerességgel jár sátánimádó szeánszokra, ahol bakkecskékkel fajtalankodnak és kisdedeket áldoznak.
Azonban, ha az ember jó keresztény hírében áll, jár templomba és vallásosan neveli a gyerMekeit, a születésszabályozás pedig soha nem kerül szóba - akkor bántalmazhatja a feleségét, terrorizálhatja a gyermekeit, szinte bármi rosszat megtehet, a külvilág sokkal elnézőbb lesz vele, mint ahogyan az indokolt lenne.

Ennek a tendenciának áldozataként vált felnőtt korára bűnözővé David Edwin Mason is.
Tudniillik nem kívánt gyermekként jött a világra a kaliforniai Oakland-ben: édesanyja, amint megtudta, hogy - három leánygyermek világra hozatala után - ismét teherbe esett, minden szóba jöhető módszert megpróbált, hogy elveszejtse a magzatot: lovagolt, nehéz bútorokat emelgetett... a vetélés mégsem következett be, Mrs. Mason kénytelen volt megszülni a gyermeket.

Istenfélő család volt.
Nevetésről, vagy az érzelmek kinyilvánításáról szó sem lehetett abban a keresztény fundamentalista otthonban. Egymást megölelni, megcsókolni nem volt szokásban; a szülők feltétel nélküli engedelmességet vártak el, a testi fenyítés mindennaposnak számított.
Mrs. Mason soha, egyetlen napra sem engedte a kis Davidet elfeledkezni arról: az ő érkezését soha nem kívánták. Mindkét szülő embertelenül büntette és alázta a gyermeket, akár okkal, akár ok nélkül.
Mrs. Mason főzőkanállal, palacsintasütővel, Mr. Mason pedig nadrágszíjjal verte a gyermeket: amennyiben a kis David nem adott indokot a verésre hétközben, "gondos" édesapja péntekenként akkor is kiutalta neki az ötven ütést a nadrágszíjjal. Egy alkalommal a műhelypadhoz kötözte és öntudatlanra verte.

Nem csoda, hogy a kisfiú - megfélemlített gyermekként - még nagyobb korában is ágybavizelt, sőt már felső tagozatos általános iskolás volt, amikor be is székelt.

"Szerető" édesanyja - aki egyébként megpróbálta a férjét is rábeszélni: adják állami gondozásba, vagy nevelőszülőkhoz a kisfiút; Mason apuka viszont hallani sem akart róla, hogy az elsőszülött fiúgyermektől megszabaduljanak - az összepiszkított alsóneműt David fejére kötözte, emellé szennyes pelenkákat erősített biztosítótűvel a gyermek ruháira, és egész nap így kellett járkálnia.

Davidnek már ötéves korában (!) is voltak öngyilkossági kísérletei. Egy alkalommal megkísérelte felgyújtani önmagát ÉS beszedett egy doboz gyógyszert. Az ezt követő két évtizedben legalább 25 további kísérletéről van tudomásunk. Változatos módszerekkel próbálkozott: megpróbálta megfojtani magát, levetni magát a lépcsőről... nem sikerült.
Nyolcéves korában rajtakapták, amint az újszülött kisöccse bölcsője felett állt, felemelt késsel.

A Mason családban a büntetés gyakori módszere volt egy "cellába" - valójában: bedeszkázott ablakú szobába - zárni a gyermeket. Nincs adat arról, hogy mindegyik gyermeküket szokásuk volt-e így büntetni, vagy csak Daviddel bántak el így?
A későbbi tanúvallomások szerint a Mason házaspár brutálisan verte mind a nyolc gyermekét, de mégis David volt a családi bűnbak. Egyik nővére, Darlane így vallott később: "Egészen kiskoromtól kezdve arra emlékszem, hogy anyukánk egyértelművé tette mindannyiunk számára: David nemkívánt gyerek volt. Előttünk is gyakran mondogatta, hogy azt kívánja, bárcsak soha ne szülte volna meg."

Nem meglepő, hogy az iskolában is problémás gyermeknek bizonyult: játszott a tűzzel, bántalmazta a társait - a problémák több pedagógusnak is szemet szúrtak. Mégsem tett senki semmit, mert "jó keresztény, istenfélő család".

Évtizedekkel később, a siralomházban, a börtön káplánja megpróbált az elítélt Mason lelkére beszélni. Mason felhúzta a nadrágját a lábszárán, és megmutatott a papnak egy kereszt alakú, régi sebhelyet.
"A szüleim metszették ide, azért, hogy részesülhessek a megváltás szentségében. Úgyhogy kaptam én már eleget a ti Jézusotokból."

Kilencedikes - tehát elsős gimnazista - korában kimaradt az iskolából.

16 évesen volt az első rendőrségi ügye, gyújtogatásért.

Berukkolt a Tengerészgyalogsághoz, de rövidesen leszerelték.

1977-ben, 21 évesen követte el az első súlyosabb bűncselekményét: kirabolt egy üzletet és megkéselte az eladót; életveszélyesen megfenyegette arra az esetre, ha értesíti a rendőrséget és ellene vall.
Három évet kapott, de alig több, mint másfél évet töltött le a büntetésből, amikor szabadult.

Az 1980 március elejétől 1980 december elejéig tartó időszakban öt rablógyilkosságot követett el, az utolsó gyilkosságot érdekes módon csak négy nappal a saját, 24.-ik születésnapja után!
 

Március hatodikán a 71 éves Joan Pickard-dal végzett.
Ezt az idős hölgyet kiskora óta ismerte, ugyanabba a gyülekezetbe jártak istentiszteletre. Mrs. Pickard korábban több esetben is alkalmi munkákkal bízta meg Masont, és annyira megbízott benne, hogy nemcsak beengedte a lakásába, hanem meg is mutatta neki a felszerelt riasztó berendezést.
Mason a puszta kezével fojtotta meg Mrs. Pickardot.

Augusztus 18.-án a 83 éves Arthur Jennings esett Mason áldozatául; valószínű, hogy az áldozat ismerte a tettest.
Mason fojtogatta, agyonverte és kirabolta az idős férfit: a becslések szerint körülbelül 47 ezer dollár értékű pénzérméket és ékszert tulajdonított el áldozatától.

November 11.-én a 75 éves Antoinette Brown lett Mason következő áldozata. Az idős özvegyasszonyt fojtogatta és csavarkulccsal verte agyon. A holttest nemi szervének tájékán ütések és vágások nyomai voltak láthatóak.

December hatodikán a 72 éves Dorothy Lang jutott ugyanerre a sorsra. A tettes csavarkulccsal verte agyon, letépte a ruháit; a holttest igen durván össze lett vagdalva, számos külsérelmi nyom volt rajta.

Magnóra rögzítette a vallomását - "David Mason - Sírfelirat" címmel, és a kazettát elküldte a szüleinek, akik átadták a hanganyagot a rendőrségnek.
A zsarvak döbbenten tapasztalták, hogy a vallomásban olyan részletek is szerepelnek, amelyekről az ügy akkori állásában a nyomozókon kívül senki nem tudhatott - csak maga a tettes!

Mason önként adta fel magát a rendőröknek - egy Holiday Inn-ben kapcsolták le, állítólag filmbe illő fegyveres jelenet keretében.

Ezért nem volt hitele, amikor később visszavonta a vallomását, azzal a magyarázattal: azért vállalta magára a gyilkosságokat, mert meg akart halni, miután a szeretője, Robert Groff bűncselekmény áldozatául esett. (A valóság ezzel szemben: ő maga volt az, aki az 55 éves élettársát - akivel közösen laktak egy konténer-lakásban - álmában lelőtte!) Ezért a gyilkosságért már eljárás sem indult ellene.

"Tudom, hogy meg fogok halni, és nem izgat. Egy bizonyos formában még várom is" - jelentette ki.

A börtönben sem viselkedett mintaszerű rabként.

A tárgyalásra és az ítélethozatalra várva, 1982 május 9.-én a cellatársával közösen agyonverték, illetve törölközővel megfojtották harmadik cellatársukat, Boyd Wayne Johnsont. A halottat ezután felakasztották a zuhanyfüggöny vasrúdjára, hogy öngyilkosságnak tűnjön az eset.

Legalább két, de valószínűleg inkább három szökési kísérlete volt; a cellájában is találtak fegyvert, nála is, amikor szökés közben elfogták.
1983 júniusában a börtönben fegyelmi eljárás indult ellene fegyvercsempészésért.
1984 január 27.-én ítélték halálra.

Mint akinek minden mindegy... ezután is folytatta kisebb és nagyobb fegyelemsértéseit a börtönben.
1985 január 24.-én - majdnem pontosan az ítélethirdetés első évfordulóján! - civil ruha becsempészéséért kapott büntetést.
1987 augusztusában (5.-én) a vízvezeték manipulálásával sikerült a celláját vízzel elárasztania.
1987 decemberében egy rabtársával verekedett össze, durva ökölharc alakult ki.
1988 június 30.-án egy másik rabtársához vágott egy csésze forró kávét.

Állítása szerint a halálsoron töltött 9 év alatt felfedezte a saját emberségét, fokozatosan ráébredt arra, hogy képes a szeretetre, és felfogta, milyen szenvedést okozott másoknak. Ezért, úgymond, elfogadja a büntetést, és nem kér kegyelmet.
"Elfogadom a felelősséget a tetteimért. Hiszek a halálbüntetésben. Hiszek abban, hogy a legsúlyosabb bűnökért a legsúlyosabb büntetés jár."

Noha kifejezte, hogy a gázkamrában - amelyet a börtönben fekete humorral "köhögődoboz"-nak volt szokás említeni - való kivégzést részesítené előnyben, nyomatékosította, hogy a méreginjekció ellen sem tiltakozna, amennyiben ezzel megspórolhatja a jogi bonyodalmakat és az ítélet végrehajtásának további halasztgatását.

"Nem látom be, miért volna könnyebb az egyik halálnem, mint a másik. A halott, az halott."

Saját bevallása szerint egész gyermekkorában annyira nem tapasztalt szeretetet, hogy eszébe sem jutott, hogy egyáltalán bármi más is lehetne belőle, mint bűnöző. Arról is szólt: azért is ennyire apátiás a kivégzésével kapcsolatban, mert nem hitte volna, hogy egyáltalán megéri a halálos ítélete végrehajtását. Azt gondolta - illetve remélte -, hogy a rendőrök akció közben fognak végezni vele.

(A teljesség kedvéért meg kell említeni: Mason nem volt mindvégig ennyire hajthatatlan. Kezdetben beleegyezett abba, hogy az ügyvédje beadja a fellebbezést; később azonban elbocsátotta ezt a védőjét, és választott egy másikat, aki nem azért küzdött, hogy védencét ne végezzék ki - hanem azért, hogy az történjen, amit Mason maga is szeretett volna.)

A kivégzése előtt élesen kritizálta azokat a jogászokat, akik minden lehetséges ürügyet és alkalmat megragadtak a kivégzés elhalasztására, vagy az ügy újratárgyalására. Nem is egyezett bele abba, hogy az ügyvédei kijátsszák az "elmeállapota és gyermekkori traumái miatt nem beszámítható" kártyát - holott az elmeszakértők szerint a poszttraumás stressznek minden ismert tünetét mutatta.

"Számomra ez az egyik ironikus dolog. Éppen amikor eljutok az életemben arra a pontra, amikor becsülöm a saját életemet, amikor szeretem önmagamat, amikor élvezem az időt, amelyet a családommal tölthetek - éppen azon a ponton, amikor a legértékesebbé válik, fel kell adnom, hogy őszinte és igazi maradjon, hogy ne csapjam be önmagamat. Ha becsapom magamat, akkor elveszítek mindent, amit megszereztem."

Említést tett arról: egyik áldozata lányát felkereste levélben, hogy kifejezze megbánását, és egy hatalmas békét talált abban, hogy úgy döntött: elfogadja a büntetését.

"Ez tiszta lelkiismeretet adott nekem. A családom számára fontos, hogy tiszta kezekkel, nyílt tekintettel és tiszta szívvel távozzak az életből - hogy ne gyűlölettel és haraggal eltelve menjek el."

A kivégzés előtti utolsó napját is a családjával töltötte. Utolsó vacsorát nem rendelt, csak egy kis jeges vizet kért a cellájába, miközben a kivégzésre várakozott.

1993 augusztus 24.-én, éjfél után öt perccel vezették a gázkamrába. A börtönigazgató (warden) még utoljára megkérdezte: biztos abban, hogy nem kívánja az ügyvédje útján az ítéletvégrehajtás elhalasztását kezdeményezni? Mason határozottan válaszolta: "nem, kifejezetten szeretném, ha megtörténne. Köszönöm, warden."

Éjfél után 23 perccel nyilvánították halottnak.