Krimirajongók oldala

Utolsó utáni figyelmeztetés az olvasóknak
A történetnek erre a részére kiváltképpen érvényes a főoldalon található disclaimer. Sőt. 16 éven aluliaknak nagyon, nagyon nem ajánlott a sztori befejező része, de 16 éven felülieknek is javaslom, hogy ne evés közben olvassátok, mert esetleg kifordul a gyomrotok. Ritka durva.

(A történet első két része: itt és itt. )

1983 február elején a Cranley Garden 23. szám alatt dugulást jeleztek a lakók. Több alkalommal is értesítették a háztulajdonost arról, hogy a helyzet az elviselhetőség határán kezd túlmenni. A többi között Nilsen is panaszt tett a gondnokságnál, mire végül kihívták a Dyno-Rod nevű, csőtörésekre és dugulásokra specializálódott cég szakemberét.
Ez a jóember, Michael Cattran, lelkiismeretesen megvizsgálta a csőgörény segedelmével a szennyvízelvezető csöveket, de nem talált semmit, úgyhogy indokoltnak látta, hogy a derítőt is ellenőrizze. Kivonult tehát az épület mögé, és felemelte a derítő fedelét... és rosszul lett a romlott hús kiáramló szagától. Amint a penetráns szag kissé elült, a szakember egy fémcső segítségével megkísérelte szétkotorni a húsdarabokat... aztán egy levágott emberi kéz ujjaira lett figyelmes a romló húscafatok között.

A munkát félbeszakítva, becsengetett a földszinti lakásba - ahol két fiatal nő lakott - és engedélyt kért, hogy használja a telefont. (Milyen furcsa erről a részletről olvasni ma, amikor gyakorlatilag már senki sem használ vezetékes telefont! - A szerk.) Cattran felhívta a főnökét, Gary Wheelert - beszámolt neki a látottakról, és kérte, hogy azonnal értesítsék a rendőrséget.
A főnök hitetlenkedve fogadta a híreket, és azt a döntést hozta: másnap folytatják a munkát. Cattran kénytelen-kelletlen elhagyta a házat.

Másnap a Dyno-Rod emberei ismét megjelentek a háznál. Ismét felemelték a derítő fedelét - csodával határos módon, az emberi kéz, amelyről előző nap Cattran beszámolt, sehol sem volt. A húsmaradványok közül is soknak nyoma veszett. Wheeler gyanakodva nézett alkalmazottjára. "Cattran, csak nem tütükélt munkaidőben?"
A helyzet mégiscsak gyanúsnak tűnt, mivel - még az eltűnt darabok ellenére is - számos oszló húscafatot találtak a derítőben. Hiányzó emberi kéz ide vagy oda, most már Mr. Wheeler is belátta, hogy ideje értesíteni a rendőrséget; annak ellenére is, hogy Nilsen, aki - néhány másik lakóval együtt - figyelemmel kísérte a műveletet, azt állította: véleménye szerint inkább úgy néz ki, mintha valaki a Kentucky Fried Chickens-ből származó maradékokat húzta volna le a klozetten.
Nilsen aznap a munkahelyén tett egy fanyar humorú megjegyzést a kollégáinak: "ha esetleg holnap nem jönnék be, akkor letartóztattak." (Irónia a köbön: a brit magatartáskultúra értelmében az ilyen kommentárok hozzátartoznak a szociális normákhoz. Erről az akasztófahumorról sem sejtette senki a munkatársak közül, hogy valójában véresen komoly.)

A rendőrök mindenesetre megérkeztek, és felügyelték a Dyno-Rod embereinek munkáját, amint a maradványokat kiemelték a szennyvíztárolóból. Peter Jay főinspektor és a kíséretében lévő két detektív minden kétséget kizáróan megállapították, hogy a romlott húsdarabok egyértelműen nem a KFC-ből származó maradékok - ez a gyorsétterem-hálózat ugyanis nem a kannibál vendégek igényeinek kielégítésére szakosodott.
A maradványokat azonnal elküldték tehát a Charing Cross Hospital patológiai osztályára, ahol is az igazságügyi orvosszakértő David Bowen megerősítette a rendőrök feltételezését: ezek a húsdarabok emberi hullából származnak, mégpedig minden valószínűség szerint több ember maradványai!
Az üggyel kapcsolatos nyomozás ezzel kiemelt prioritást kapott.

Amikor a rendőrök becsengettek, nem találták otthon Nilsent, aki szokás szerint korán ment be a munkahelyére - az ajtó túloldaláról kutyaugatás hallatszott, és ebből a fakabátok arra következtettek: a madár aznap haza fog jönni.
Hogy addig is hasznosan töltsék idejüket, a zsarvak a két alsóbb szint lakóival is elbeszélgettek, és házkutatást is rögtönöztek náluk. Semmi nyomot nem találtak, sem a földszinti, sem az első emeleti lakóknál.
A földszinten lakó két fiatal nő azt vallotta: az éjszaka folyamán arra lettek figyelmesek, hogy valaki elhalad az ablak alatt, és a derítő irányába megy. Az illetőben felismerték a tetőtéri lakást bérlő Mr. Nilsent!
Természetesen nem sokat tudtak aludni ezen az éjjelen. Bútorokkal torlaszolták el a bejárati ajtót, még a villanyt sem merték felkapcsolni; a sötétben tapogatózva készítettek egy kanna teát, és egymáshoz bújva várták, hogy vége legyen a rettenetes éjszakának.

A rendőröknek ezzel alapos indoka támadt arra, hogy Nilsent gyanúsítsák. Ha nem lenne sáros az ügyben, akkor ugyanis mit keresett volna éjszaka a derítő nyílásánál? Továbbá Michael Cattran valószínűleg nem hallucinálta azt a levágott emberi kezet a derítőben.

A zsarvak tehát figyelték a tisztes távolból, mikor ér haza Nilsen, és rövidesen becsengettek hozzá.
Jay főinspektor igazolta magát, és udvariasan elmagyarázta, hogy az eldugult szennyvízelvezető csővel kapcsolatban bátorkodik Nilsent zavarni.
"Nem is tudtam, hogy a rendőrséget újabban a szennyvízvezetékek dugulásai is foglalkoztatják. A másik két úr talán a járványügyi hatóságoktól érkezett?" - kérdezte Nilsen - az ajtóban állva, eltorlaszolva a bejáratot Jay inspektor előtt. A detektív félretolta Nilsent, és belépett az előszobába: az ösztönei azt súgták, hogy Nilsen valamiért okkal nem akarja őt beengedni.
"A rendőr kollégáimmal azért jöttünk, mert a lefolyót emberi húsból származó maradványok tömítették el" - magyarázta Jay higgadtan.
"Ó, istenem, hát ez borzasztó" - felelte Nilsen, gyászos arcot vágva.
"Szeretnénk házkutatást végezni a lakásban" - folytatta Jay.
"Semmi kifogásom ellene" - válaszolta Nilsen - "de azt javaslom, jöjjenek vissza holnap. Nemsokára ugyanis egy szakszervezeti gyűlésre kell mennem, éppen csak hazaugrottam a kutyát megetetni."
"Úgy gondoltam, hogy a házkutatást mindenképpen most szeretnénk megejteni. A szakszervezeti gyűlést megtarthatják az ön távollétében is" - mondta Jay, a szemével jelzett a bejárat előtt várakozó detektíveknek - akik beléptek a lakásba, és becsukták az ajtót maguk után.
"Hová tette a kezet és a többi maradványt a derítőből?" - kérdezte Jay egy jól megalapozott blöffel.

A blöff bejött.
"Abban a két nejlontasakban, ott a gardróbszekrényben" - mutatott Nilsen az előszobai szekrényre. A három rendőr, ha meg is voltak lepődve, ennek semmilyen jelét nem adták. Jay csak intett a két asszisztensének, akik kinyitották a gardrób ajtaját.
Romlott hús bűze tört elő az ajtó mögül. Nem volt többé kétség: a rendőrök megtalálták azt az embert, aki választ adhat a rejtélyekre.

Amikor a rendőrök nekifogtak a házkutatásnak, Nilsen - Bleep nevű kutyájával az ölében - helyet foglalt egy karosszékben; minden jel szerint belátta, hogy a játszmának vége. Nem telt el túl sok idő, és a rendőrök ráakadtak egy új leletre, a hálószobaszekrényben. Ennek aljában ugyanis egy bőrönd volt eldugva, mint kiderült: feldarabolt emberi húst rejtett.

Peter Jay detektívként 25 év tapasztalatot tudhatott a háta mögött, és asszisztensei sem voltak pályakezdők, az eset súlyosságánál fogva azonnal belátták, hogy az ügy nagy port fog felkavarni.
Jay telefonon kért erősítést a Scotland Yard-tól, miközben a másik két detektív folyamatos ellenőrzés alatt tartotta Nilsent: egy öngyilkosság, vagy szökési kísérlet ugyanis felmérhetetlen károkat okozott volna az ügy felgöngyölítésének.
A detektívek megkérdezték Nilsent, vannak-e még további holttest-darabok a lakásán. Nilsen válasza: "Ez egy hosszú történet; hosszú időkre nyúlik vissza. Elmondok mindent. Könnyíteni akarok a lelkemen. Nem itt - a rendőrkapitányságon."
Nilsent tehát emberölés alapos gyanújával letartóztatták, és betessékelték a meseautóba. Útban a Hornsey rendőrkapitányság felé, Jay megkérdezte tőle: a holttest-darabok egy vagy két személytől származnak-e? "15 vagy 16 személytől, 1978 óta" - felelte Nilsen, miközben kibámult az ablakon.

Aznap a rendőrök befejezték a házkutatást: alighogy előhalászták a koffert a hulladarabokkal, egy régimódi ruhásládában újabb gyászos leleteket találtak: többek között egy levágott emberi fejet és egyéb maradványokat. A későbbi azonosítás során bizonyítást nyert, hogy ezek Nilsen legutolsó áldozatától származtak, a heroinfüggő Stephen Sinclairtől.
Ez még messze nem volt minden; a fürdőszobában, egy ruhafogas alatt jól elleplezve, egy fekete nejlonzsákot fedeztek fel; ebben egy fiatal férfi holttestének alsó felét találták a rendőrök. A ház hátsó kertjének tövében még egy nejlonzsákot találtak, ebben voltak a szennyvíztárolóból származó húsdarabok. Itt találták meg azt a kezet is, amelyről Michael Cattran tett említést.

Két további nejlonzsákot is találtak, amelyeket a Hornsey halottasházban vetettek alá tüzetes vizsgálódásnak. Az egyik tartalma: két feldarabolt emberi törzs - az egyik függőleges irányban feldarabolva -, egy bevásárlótasak, amely különféle belső szerveket tartalmazott; a másik nejlonzsákban viszont két emberi fej oszladozott, az egyik már szinte csak a puszta koponya volt (később kiderült, hogy ezekről Nilsen akkurátusan lefőzte a húst... hiába, a hadtáp korában szakácsként és hentesként szerzett tapasztalatokat hatékonyan tudta hasznosítani sorozatgyilkosként is), valamint egy felsőtest, karokkal, de fej és kézfejek nélkül.
Nilsen meglepően készséges volt a kihallgatás során, nagyon is hajlandó volt együttműködni a rendőrökkel. Vallomásában megemlítette: további tetemdarabok találhatóak a fürdőszobában egy lefelé fordított fiók alatt - a rendőrök csakugyan megtalálták ezt a fiókot, két emberi láb és egy törzs bomladozott benne -, valamint a nappaliban egy nagyobb teásládában - ebben különféle csontokat, többek között egy koponyát is találtak.

Egy temetkezési vállalatot bíztak meg azzal, hogy a hullamaradványokat a Charing Cross kórház patológiai osztályára szállítsa; e célra egy külön hűtőhelyiséget vettek igénybe. Egy szakértői csoport feladatául jelölték meg az áldozatok agnoszkálását; még a sokat látott patológus szakértők is elképedtek a leletek láttán. Még repülőgép-szerencsétlenségek áldozatainak azonosítása sem követelt tőlük korábban ilyen nehéz és időigényes munkát.

Nilsen készségesen bevallotta, hogy a Cranley Garden-i lakásban meggyilkolt három fiatal férfit; a többi - 12 vagy 13 - áldozatát a Melrose Avenue-i házban ölte meg.

A Melrose Avenue-i ház átkutatása során a rendőrök igénybe vették Nilsen segítségét; felfedezték, hogy több padlódeszka is fel volt feszítve és később visszahelyezve. Ezek eltávolítása után egy újabb adag műanyag zsákot találtak, hullamaradványokkal. A hátsó kertben Nilsen megmutatta azt a három helyet, ahol áldozatainak maradványait megkísérelte ömlesztve elégetni.
Ezen maradványok összegyűjtéséhez nem kevesebb, mint harminc rendőrtanonc munkájára volt szükség - a februári szélben és havazásban ez még kevésbé volt könnyű, finom munka, mint lett volna máskor. Az egész kertet felásták. Összesen több, mint ezer maradványt találtak: csontdarabokat, fogakat, gyűrűket, egy csekkfüzetet és egy karórát.

Az angol jogszabályok szerint az előállított gyanúsított ellen 48 órán belül vádat kell emelni, vagy szabadon kell ereszteni. Nilsent tehát február 11.-én - röviddel azután, hogy a patológiai osztályon azonosították utolsó áldozatát - délután öt óra negyven perckor letartóztatták Stephen Sinclair meggyilkolásának vádjával. Már aznap este elkezdődött a hivatalos kihallgatás: Nilsen barátunkkal 16 alkalommal beszélgettek el a rendőrök, összesen 30 órányi kihallgatást folytattak le vele.

A jómadár határozottan állította: egyáltalán nem biztos abban, hogy tudja, miért ölt. Amikor a motivációit kérdezték a gyilkosságokra, egyszerűen csak azt felelte: "Remélem, hogy ezt majd megtudhatom önöktől". Határozottan állította azt is: nem előre kitervelten gyilkolt, mindig csak percekkel a tett elkövetése előtt született meg benne az elhatározás. Részletesen vallott arról: az áldozatok többségét megfojtotta, bár több alkalommal is előfordult, hogy csak az eszméletvesztésig fojtogatta áldozatait, mielőtt vízbe fojtotta volna őket.
Beszámolt a gyilkosságok utáni, rutinszerű rituálékról is. Megfürdette a halottat, leborotvált a felsőtestéről minden testszőrzetet - mert ez illett a fantáziájában létező ideálhoz -, és alapozót használt, hogy eltüntesse az áldozat bőrén található esetleges szépséghibákat, egyenetlenségeket. Rendszerint alsónadrágot és zoknit adott a holttestre, majd maga köré rendezte annak karjait, és beszélt a halotthoz.
A legtöbb áldozat esetében Nilsen a test mellett, vagy fölött térdelve onanizált, és - noha bevallotta, hogy alkalmanként kielégült azáltal, hogy az áldozatai combjai közé hatolt be, nyomatékosította, hogy anális behatolást soha nem folytatott. Mint magyarázta, áldozatai "túlságosan gyönyörűek és tökéletesek voltak a közönséges szex szánandó aktusához".

Az áldozatok minden személyes ingósága megsemmisítésre került a fürdetés rituáléját követően, abból a célból, hogy a gyilkosság előtti identitásuk megszűnjön, és ezáltal - ahogyan Nilsen fantáziájában ez megfogalmazódott - teljesen az ő tulajdonává váljanak. Több esetben is megtörtént, hogy Nilsen udvarolt a halott fiúk testének, kitörő érzelmekkel csodálva áldozatai testének szépségét. Az egyik áldozat - a kanadai-brit Kenneth Ockenden - esetében, Nilsen részletezte, hogy Ockenden test és bőre csodálatosan szép volt, hozzátéve, hogy a látvány "csaknem könnyeket csalt a szemembe". Egy másik, azonosítatlan áldozat azonban annyira csontsovány volt, hogy egyszerűen csak a padlódeszkák alá lett száműzve.

A korábbi lakásban megölt áldozatok testeit olyan sokáig tartotta meg, ameddig csak a bomlás folyamata ezt lehetővé tette; amint az oszlás számottevő jeleit észrevette, Nilsen a padlódeszkák alá rejtette a testet. Amennyiben a test még nem oszlott, Nilsen alkalmanként elővette a padlódeszkák alól, és újból felhasználta szexuális fantáziái kiélésére. Néha újra is sminkelte a halottakat, hogy javítson külsejükön és eltakarja a bőrhibákat.

A kérdésre: miért főzte meg az áldozatok fejét a Cranley Gardens-i lakásban, Nilsen azt felelte: ezt rendszeresen csinálta, abból a célból, hogy az agy és a fejhús eltávolításával ne kelljen sokat bajlódnia. Az itteni áldozatok törzsei és végtagjai nagyjából egy héttel a haláluk után kerültek feldarabolásra, mielőtt nejlonzsákokba csomagolta volna őket. A belső szerveket és a kisebb csontokat a klozetten húzta le. Ez a gyakorlat - amely végül a letartóztatásához vezetett - volt az egyetlen számba jövő módszer a belső szervek és lágyszöveti részek eltávolítására, hiszen - nem úgy, mint a Melrose Avenue-i lakásban - itt az ingatlanhoz tartozó kert használati joga nem volt kizárólagosan az övé.

1983 február 11.-én, Nilsen ellen hivatalos vádat emeltek Stephen Sinclair meggyilkolásáért. Átszállították a Brixton börtönbe - saját bevallása szerint a hangulatát megadás és megkönnyebbülés jellemezte, és szilárdan hitte, hogy a törvény szerint is ártatlannak fogják tekinteni, amíg a bűnösségét be nem bizonyítják. Annak ellenére, hogy voltak ellenvetései azzal kapcsolatban, hogy rabruhát kell viselnie már a tárgyalások alatt is, végül elfogadta, hogy nem tesznek kivételt az ő esetében. Ennek előzménye viszont az volt, hogy kilátásba helyezte: egyáltalán semmilyen ruhát nem fog viselni. Ennek a fenyegetőzésnek eredményeként megvonták tőle a jogot, hogy elhagyja a celláját. Augusztus elsején Nilsen az éjjeliedénye tartalmát kiöntötte a cellája ablakán, eltalálva több büntetésvégrehajtási tisztet is. Ennek az incidensnek következményeként Nilsen 56 napot magánzárkában volt kénytelen tölteni.

1983 május 26.-án Nilsen tárgyalása megkezdődött az Old Bailey-ben (ez a brit központi büntetőbíróság köznapi neve), öt rendbeli emberölés és két rendbeli gyilkossági kísérlet vádjával (egy hatodik gyilkosságot később adtak a vádpontokhoz). Az első tárgyalások alkalmával egy Ronald Moss nevű ügyvéd látta el a védelmét - akit Nilsen korábban elutasított, mivel szerette volna a saját védelmét ellátni. Azonban, miután Nilsen panaszt tett, amiért a börtönben nem teszik lehetővé számára, hogy a saját védelme ellátásához szükséges eszközök a rendelkezésére álljanak, ezért ismét Moss lett a jogi képviselője. (Ugyanezt a játékot Nilsen egy évvel később ismét eljátszotta.)

A jogi huzavonánál - Nilsennek először azt tanácsolta a védője, hogy vallja magát bűnösnek; azonban, amikor egy másik védőt fogadott - egy Ralph Haeems nevű ügyvédet -, aki viszont azt javasolta: korlátozott beszámíthatóságára hivatkozva ne vallja magát bűnösnek - sokkal érdekesebb az ügyben megszólaltatott pszichiáter szakértők véleménye. (Az izgalmakat megspórolom Nektek: mindkét pszichiáter azt szakvélekedte, hogy Nilsen nem enyhén zakkant, de annyira azért mégsem zakkant, hogy ezért zárt osztályra lehessen utalni. Mindaz, amit alább olvashattok, ennek a tömör véleménynek részletezett formája.)

Dr. James MacKeith, az első elmeorvos, kifejtette: Nilsennek, aki érzelemszegény és rideg környezetben nőtt fel, a haragon kívül minden más érzelem kimutatásával súlyos nehézségei voltak; ugyanez az érzelemszegénység áll annak hátterében, hogy hajlamos más emberi lényeket a saját fantáziálása tárgyaként kezelni. Az elmeorvos leírta Nilsen asszociatív tartalmait: a vizsgált személy az öntudatlan testeket szexuális izgalommal hozza kapcsolatba; rámutatott továbbá, hogy Nilsennek narcisztikus, önimádó vonásai vannak, kiemelt fontosságtudata, és hajlama arra, hogy más egyéneket személyiségüktől megfosszon. A szakértői vélemény összegzése szerint Nilsen a maladaptív viselkedésnek számos jelét mutatja, amelyek kombinációja - egy személyben összesűrűsödve - halálos következményekkel járt.
Ezek a tényezők egy súlyos személyiségkárosodásra utalnak, amely jelentős mértékben korlátozza Nilsen felelősségét.

"Nem állítom, hogy Nilsen elmebeteg - de az idő nagy részét egy külön fantáziavilágban tölti, és személyiségzavaros. Rendkívül énközpontú és előszeretettel dicsekszik, illetve idéz fel helyzeteket, amelyekben ő maga áll a központban. Súlyosan aggódik amiatt, hogy elmebetegnek nyilváníthatják, és élete hátralévő részét pszichiátriai osztályon kell eltöltenie. Viselkedése mögött több indok állhat: állandó magány, aberrált szexuális élet, paranoid tendenciák, illetve a kényszer, hogy állandóan saját magát állítsa a középpontba. Arról fantáziál, hogy az évszázad gyilkosaként lesz ismert - ez meglehetősen különös módja a híressé válásnak. Magam részéről azt hiszem, hogy viselkedésének nagy része a gyermekkorában gyökerezik."

Előadta továbbá: Nilsen élvezettel mesélt történeteket saját magáról. Tagadta, hogy homoszexuális lenne - annak ellenére, hogy beszámolt a katonaságban átélt, ilyen irányú tapasztalatairól, noha a történetei közül több is akad, amelyekről nem lehet eldönteni: fantázia-e, vagy tényként előadott fantáziatartalom. Azt mondta: amikor melegbárokat látogatott, egyszerűen csak hagyta, hogy a társaságban azt higgyék, ő is meleg, de állítása szerint nőkkel érezte magát jobban - feltéve, hogy nem ittak túl sokat.

Ezt a dicsekvési hajlamot egyébként a kihallgatásokat vezető detektív, Geoffrey Chambers is kiemelte. "A ritkaságok közé tartozik, ha egy bűnelkövető a letartóztatása után ennyire gyorsan hajlandó az asztalra teríteni a kártyáit. Dennis azt állította a rendőrségnek, hogy akár több száz embert is megölhetett volna, ha 65 éves koráig folytathatja az ipart."

Dr. MacKeith felhívta a figyelmet arra: Nilsen sokszor említette, mennyire magányos volt a leszerelés után. Nem voltak barátai. Nem kapott karácsonyi üdvözleteket, és ő maga sem küldött soha senkinek. A karácsonyi bevásárlás ismeretlen fogalom volt a számára.

Nilsen a pszichiátriai vizsgálatok során elmesélte: nagyon szereti a zenét. Amikor kedvenc lemezét, az "Oi Super man"-t hallgatta, úgy érezte magát, mintha egy másik világban volna. Ezt a lemezt akár tízszer is képes volt meghallgatni egymás után, miközben a gines üveg felett üldögélt. Ekkor úgy érezte, hogy az erők beléáramlanak, úgy találta, hogy óriási hatalmat kapott.
Ebbe az elmeállapotba kerülve rontott rá áldozataira, és fojtotta meg őket. Gyorsan és csendben. Ez soha nem történt meg, amíg az áldozatok ébren voltak és társalogtak vele - de amint elaludtak, Nilsen lecsapott rájuk. Az ő szóhasználatával élve: olyan egyszerű volt végezni velük, mint egy cukorkát elvenni egy gyerektől. Szabály szerint szánakozást érzett irántuk, mert nyomorúságos életet éltek. Egyik napról a másikra lézengtek, ő - Nilsen - pedig tulajdonképpen a könyörület gesztusát gyakorolta irányukban, amikor megszabadította őket szenvedéseiktől; ezért őt hála és megbocsátás illeti.

Az alkohol és zene adta mámorban Nilsen istennek képzelte magát, és ítélkezett azok felett az emberek felett, akikkel együtt ült és ivott. Viszont nehézségei támadtak annak felidézésében, hogy a gyilkosságokat hogyan hajtotta végre. Impulzívan és gyorsan történt, ennyit tudott előadni - mint amikor egy ragadozó elkapja a prédáját, magyarázta. Ezután órák hosszat képes volt ott ülni, zenét hallgatva és iddogálva, az áldozata mellett.
Az áldozatok néha napokig feküdtek a lakásban, anélkül, hogy Nilsen elvégezte volna rajtuk a - már ismertetett - rituálét. Mivel nem voltak ismerősei, barátai, akik meglátogatták volna, ez nem jelentett veszélyt a lebukásra.

Nilsen, saját megjelölése szerint, "időszakos pszichopata" volt. A kedvenc lemezei és a szesz befolyása nélkül teljesen más ember volt, de a zene és az alkohol hatására előbukkant benne egy ellenállhatatlan késztetés a gyilkolásra. Ránézett az áldozatára, töltött egy újabb pohár rumot, hallgatta a zenét, és azt gondolta magában: "Nemsoká vége a problémáidnak, vége a napnak, és vége az életednek."
A mámor elmúltával képtelen volt magyarázatot adni a történtekre. Megmagyarázhatatlan volt, az ő számára is, állította.
"Talán eleve rossz embernek születtem" - vélte Nilsen. "Egy könnycseppet sem ejtettem soha, sem önmagamért, sem az áldozatokért. Lehetett volna ezeken az embereken segíteni? A hivatalos szervek a legkevésbé sem érdeklődtek irántuk, amíg éltek. A világot egy olyan emberiség népesíti be, amely nagyon komplikált. Személy szerint én sajnálom az embereket. Egyszerűen iszonyatos, hogy ezzel egyidejűleg megvan bennem a gyilkolás ösztöne is."

Geoffroy Chambers detektív a narcisztikus hajlamokról, illetve a "deperszonalizáló" készségről alkotott szakértői véleményt is alátámasztotta: "A gyilkosságok és gyilkossági kísérletek egy meghatározott mintázatot követtek. Az áldozatokat vendéglőkben és sörözőkben szemelte ki, szabály szerint állandó munkahely és állandó lakhely nélküli személyek kerültek a hálójába. A legtöbbjük homoszexuális volt, egyesek férfiprostituáltként tevékenykedtek. Az áldozatok közül többet is ismertünk a rendőrségen, drogabúzussal összefüggő ügyeik kapcsán."
"Nagyvonalúan meghívta őket, vacsorára és italra. Ezután a lakására csábította őket, szánalomból. Soha nem voltak előre kitervelt szándékai arra, hogy megölje őket, csak szeretett volna egy kis társaságot, mert annyira egyedül érezte magát. Tehát lemezeket tett fel, tovább itatta az áldozatokat és csevegett velük. Annyira vágyott a figyelemre. Ezért vált annyira ingerültté, amikor vendégei elveszítették az érdeklődésüket és elaludtak. Ez volt az a pont, ahol a gyilkos ösztön előbújt Nilsenből, és megfojtotta őket."

A Nilsen elmeállapotát vizsgáló másik pszichiáter, egy bizonyos dr. Patrick Gallwey, többféle személyiségzavarral is diagnosztizálta Nilsent: "borderline, narcisztikus személyiség egy pszeudo-normális, hamis selffel és időközönkénti skizoid zavarokkal, amelyeket Nilsen nagyrészt képes volt kontroll alatt tartani, de bizonyos alkalmakkor Nilsen skizoidként reagált, impulzív, erőszakos és előre nem látható módon.
Dr. Gallwey hozzátette, hogy az ilyen epizódszerű skizoid kitöréseket produkáló személyiségek nagy valószínűséggel esnek szét, hullanak darabjaikra szociális izoláció esetén.
Viszont az ő szakvéleménye is ezt tartalmazta:
"Nem állítom, hogy Nilsen őrült, viszont nagyon veszélyesen közel állt ehhez a kategóriához azokban a percekben, amikor a gyilkosságokat elkövette. Nem emlékszik rá, hogy pontosan miként követte el a tetteket. Ennek oka lehet az is, hogy súlyosan ittas állapotban gyilkolt, de meglátásom szerint a személyiségzavarai eredményeként nem volt teljesen beszámítható, amikor ölt."
"Ez az ember olyan, mint egy ház" - folytatta. "A homlokzat teljesen rendben lévőnek látszik, de amint belépünk, észrevesszük, hogy nem minden olyan, amilyennek lennie kellene."

Az egyik, dr. Gallwey-jel folytatott beszélgetés közben Nilsen zokogva viharzott ki a szobából - miután előadta, hogy az első gyilkosság elkövetése után órák hosszat ült tökéletes apátiában, mert egyszerűen maga sem volt képes felfogni, mit is tett az imént. Minden barátja otthagyta. A kutyája volt az egyetlen igazi barátja.

Ezen szakvélemények után még egy harmadik szakembert is megkérdeztek, dr. Paul Bowdent, aki a börtönben folytatott le beszélgetéseket Nilsennel, összesen tíz alkalommal.

"Nilsen semmiképpen nem őrült. Tény, hogy számos abnormális viselkedésforma megfigyelhető rajta, de ezzel együtt egy manipulatív egyén, aki képes arra, hogy emberi kapcsolatokat alakítson ki. Magas az intelligenciája, művelt, és kiváló színész, aki bárkit félre tudna vezetni.
Ügyesen választotta ki áldozatait - állás és lakás nélküli egyénekre csapott le, akikről tudta, hogy senkinek nem fognak hiányozni. Leitatta őket, hogy ne tanúsítsanak ellenállást. Gondoskodott arról, hogy eltüntessen minden nyomot, hogy ne kapják rajta."

A készségét a disszociációra, alátámasztotta Peter Jay detektív is, aki a bíróságon azt vallotta: Nilsen kihallgatása rendkívül nehéz feladatot jelentett, mert nevezett nagyon szórakozott volt, mintha állandóan máshol járna a figyelme. Úgy tűnt, mintha egy teljesen másik személy lenne, mint az, aki 15 ember életét kioltotta. "Még a rendőrök is észrevették, hogy Nilsen mintha hasadt lenne egy kicsit. Őszinte volt a nyomozókkal és készségesen együttműködött, de nem emlékezett magukra a gyilkosságokra."

Az esküdt bíróság végül arra a következtetésre jutott: minden személyiségkárosodás ellenére, Nilsen elmeállapota nem zárja ki a büntetőjogi felelősségre vonást. Ezért tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték - az első ítélethozatalkor azzal a kikötéssel, hogy legkorábban 25 év után bocsátható feltételesen szabadlábra.(2008-ban azonban újabb ítélet született, amely kimondta, hogy Nilsen soha, még próbaidőre sem helyezhető szabadlábra.)

Az ítélet kihirdetése után Nilsennek volt egy kívánsága a hatóságok felé. Azt kérte, hogy büntetését tölthesse ugyanabban a börtönben, ahol az akkoriban hírhedtté vált David Martin is ül, akit (többek között) egy rendőr agyonlövéséért ítéltek életfogytiglanra.
Nilsen óhaja teljesült; mindketten népszerűtlennek számítottak a börtönpopulációban, de egymással remekül kijöttek.

Nilsen szabadon érintkezhetett más elítéltekkel.
Az egyik séta alkalmával - pontosan 1983 december 21.-én - azonban egy Albert Moffatt nevű elítélt megtámadta Nilsent, és olyan súlyos sebeket ejtett az arcán és mellkasán, hogy összesen 89 öltéssel kellett összevarrni.

1984 március 13.-án, kedden, David Martint felakasztva, holtan találták a cellájában. A brit hatóságok nem kívánnak nyilatkozni, hogy öngyilkosság történt-e.