Tag - Norvégia - Krimirajongók oldala

Tag - Norvégia

Az 1700-as években ez bizony még bűncselekménynek minősült...

By Vinterens ridder on Monday, June 14 2021, 18:14

1781 novemberében egy jegyespár állt az oltár elé a drammeni fatemplomban, miután ugyanez évben, Keresztelő Szent János ünnepén eljegyezték egymást. A menyasszony, Anne Kristine Mortensdatter szövőnőként dolgozott és 35 éves volt; a vörös hajú vőlegény, Jens Andersen jó bizonyítványokat kapott kocsisként és kertészként, viszont nem tudta, hány éves.

A házaspár alig több, mint két évig élt együtt, amikor Anne Kristine felkereste a helyi plébánost, és meggyónt neki egy titkot, amely abban az időben szörnyű bűnnek számított: Jensnek női teste van!

Ez a vallomás egy hosszú eljárást indított el - amellé, hogy hosszú időre ellátta beszédtémával a helybélieket.

A plébános jelentette az esetet, mint "a természet utálatos jelenségét", a püspöknek - aki viszont továbbította a jelentést a kormányzónak, aki elrendelte Jens letartóztatását, és orvosi vizsgálat alá vételét.

A vizsgálat azzal az eredménnyel járult: Jens biológiai értelemben egy fejlett nő.

Az 1700-as évek Norvégiájában az azonos neműek együttélése nemcsak törvénytelen volt, de büntetendő is: legrosszabb esetben máglyán köthetett ki az ember.

Anne Kristine azt állította: nem tudott arról, hogy Jens-nek női teste van, amikor feleségül ment hozzá. Egyiküket sem igazán foglalkoztatta a házasélet, ezért csak néhány héttel a házasságkötés után fedezte fel: egyszer Jens berúgva ért haza, és Anne Kristine volt kénytelen levetkőztetni.
Anne Kristine magyarázata szerint az amiatti elképedés és szégyen, hogy így meghazudtolták, vezetett ahhoz, hogy a titkot ilyen hosszú ideig őrizte. Azonban Jens részegen elkezdte bántalmazni, úgyhogy az asszony végül nem bírta tovább - meg kellett szabadulnia a nehéz kapcsolattól.

Anne Kristine számára életbevágóan fontos volt, hogy elhiggyék neki: semmit nem tudott Jens valódi identitásáról, mielőtt feleségül ment hozzá. Vagy az egyikük, vagy mindkettejük hintába ültették a papot, aki összeadta őket, és ezáltal egy nagyon törvényellenes dolgot követtek el. Vagy Jensnek kellett tartania a hátát az egész ügyért, vagy mindketten együtt buknak el.

Anne Kristine-t beidézték kihallgatásra, de ellene soha nem indult eljárás.

Kezdetben a vizsgálóbiztosok hittek Anne Kristine-nek. Később azonban a magyarázatai gyanút keltettek: egy s más nem stimmelt.
Miért nem húzta le a férje nadrágját, a házasság megkötése után több hétig? Miért nem érdekelte egyiküket sem a házasélet, amikor a házasság fő céljának azokban a mélyen vallásos, puritán időkben a gyermeknemzést tekintették? S miért várt két évet azzal, hogy a titkot megossza a plébánossal?

Jens megtagadta a múltjára vonatkozó kérdésekre a választ, és az egyetlen név, amelyet hajlandó volt megadni, Jens Anderssen volt. Most már tudták, hogy női teste van, de amikor megkérdezték, hogy ő maga minek tekinti saját magát, a válasz abban az időben eléggé szokatlannak minősült:
"Nem tudom; azt hiszem, mindkettőhöz (mindkét nemhez) tartozhatok."
Jens azt vallotta, hogy ezt a kezdetektől fogva tisztázta Anne Kristine-nel, és hogy semmilyen nemi együttlétet nem folytattak, mert egyiküknek sem volt ehhez kedve. Jens egyszerűen azért vette el Anne Kristine-t, mert szüksége volt valakire, akivel megoszthatja az életét.

Jens szerint akkor kezdődtek a problémák, amikor a házuk egyik szobáját kiadták albérletbe egy fiatal matróznak. A matróz és Anne Kristine kölcsönösen megtetszettek egymásnak, az asszony ezért el akart válni Jenstől - aki mindennek eredményeként inni kezdett.
A válás az 1700-as években nem volt egykönnyen elintézhető ügy, ezért Anne Kristine azért mondta el a titkot a plébánosnak, hogy a házasságot semmissé nyilváníttathassa. Ez volt Jens változata a történetről.

Ezzel elkezdődött a nyomozás Jens identitása és származása után. Jens a kihallgatások során nem volt hajlandó a múltjáról felvilágosításokkal szolgálni, de néhány nyomot lehetett találni.
A házasságkötés során a születési helyének Gran-t adta meg, de a kihallgatások alatt azt állította, hogy a norderhov-i Skogstadban született.

Mindkét helység egyházi anyakönyveit átvizsgálták, és végül találtak is információt egy családról, amely Gran-ból Norderhovba költözött. Az apát Anders Jensennek hívták, akinek Anne nevű feleségével négy gyermeke született: két lány - Sigrid és Maren -, két fiú - Jon - és Jens.
Tudott dolog volt, hogy az egyik lány, Maren, világéletében a kemény férfimunkát kedvelte. Amikor az egyik fiútestvére, Jens fiatalon meghalt, Maren elkezdte az ő nevét használni.
Jens Andersson tehát egykor Maren Andersdatter volt, és az ügy közel került a megoldáshoz.

Azonban 1784 decemberében Anne Kristine váratlanul meghalt. Abban az időben nem volt szokatlan, ha valaki fiatalon meghalt, de Jens nagyon rosszul élte meg a halálesetet: a pap szerint, aki a halálhírt közölte, Jens sírva fakadt, amikor megtudta.
Jens írt a kormányzónak, és kegyelmet kért tőle - a levelet azon a néven írta alá, amelyet hosszú évek óta nem használt, Maren (Mari) Andersdatter-ként.
Jens számára sötétek voltak a kilátások. Noha a korabeli jogszabályok - amelyek a férfiak közötti homoszexualitást máglyahalállal büntették - nem voltak egyértelműek a nők közötti kapcsolatról, az esetet nagyon komolynak tekintették, és a kényszermunka egy lehetséges szóba jöhető ítéletnek tűnt.

Jens esetében azonban soha nem történt ítélethirdetés. Az 1785-ös újévben átszállították a bragernes-i szigorúan őrzött börtönből a strømsø-i, enyhébben őrzött fogházba, és május 2.-áról 3.-áról virradó éjszakán, sikerült elszöknie.

Senki nem tudja, mi történt a továbbiakban Jens Andersson-nal.

Miért nincs black metal témájú poszt a krimiblogon?

By Vinterens ridder on Sunday, April 4 2021, 23:51

Megkérdezték tőlem, hogy hallottam-e már az úgynevezett black metal szubkultúráról ("más néven: gótok", mint az illető jelezte), és hogy tervezek-e írni az e körökön belül notóriussá vált bűncselekményekről. Ha már egyszer Norvégia.

Bevallom, a felvetés kapcsán félrenyeltem a műkávémat a röhögéstől.

Hallottam ugyanis az úgynevezett black metal szubkultúráról. Sőt, olyan erőteljesen hallottam róla, hogy 18...19 éves koromban nagyjából a klisék szerinti trúbrekkert testesítettem meg. (Később viszont elkezdtem zenét tanulni, de ez nem ennek a blognak tárgykörébe tartozik.)

Ennek a szubkultúrának nincs közvetett kapcsolódása a gótokkal, a két fogalom egymással nem szinoním; benyomásaim szerint a kívülálló szemlélők annyit észlelnek mindkettőből egy felületes ránézésre, hogy "ehhh, nonkonform fiatalok, akik vonzódnak a sötét színekhez és erősen festik magukat", de valójában nincs köze a kettőnek egymáshoz, többségük kifejezett sértésnek veszi, ha a másik szubkultúrához tartozónak hiszik őket. Egyetlen black metalos sem szereti, ha "darkos gót"-nak vélik, és egyetlen gót sem szereti, ha "sátánimádó, templomgyújtogató black metalos"-nak gondolják.

Igen, hallottam a norvégiai tragédiákról, sőt, olyan infókat is végigolvastam, amelyek szerintem nem kerültek ki nemzetközi platformokra.

Viszont jó okaim vannak arra, hogy ezekről az esetekről ne publikáljak itt a Krimiblogon.

Egyrészt - akárhogyan is nézem, ezeknek a bűneseteknek legfeljebb a szenzáció-értéke tarthat számot némi érdeklődésre. Egyébként nem igazán értem: három évtized után még mindig nem minősül lejárt lemeznek mindez?

Kriminológiailag, kriminalisztikailag nem adnak különösebb extrát. Éretlen, megfontolatlan tettek voltak ezek; az elkövetők minden jel szerint nem nőttek ki a kamaszkorból, nem igazán látták a különbséget a fantázia és a valóság között, és éretlen tizenévesek módján egymást próbálták túlszárnyalni a "ki az extrémebb, ki a merészebb" kérdéskörökben, egymásnak próbáltak imponálni, hogy ki meri jobban áthágni a határokat. Gyakorlatilag egymást hergelték a hülyeségben.

Másrészt - ha a tragédiákról speciálisan akarnék említést tenni, akkor név nélkül annyit jegyzek meg:

a.) a leghírhedettebb eset megírásában részint az áldozata iránti szimpátia, részint a tettes irányában átélt mélységes undor gátol meg. Az ügyben ítéletet hozó bíró véleménye szerint a bűncselekményt felületes indokok motiválták: figyelemhajhászat és kisstílű féltékenység, és ezt a véleményt teljes mértékben osztom. Ez a tettes benyomásaim szerint a tehetségtelen színésznő kliséfigurája: mindegy neki, ha rossz kritikákat kap az alakítása, vagy ha csak egy ramaty darabban jut szerephez, de legalább mindenki róla beszél. Ezt a szívességet pedig nem teszem meg neki, kiváltképp azért, mert még grillcsirkének is tehetségtelen. Egy bizonyos minőséget el kell érnie egy grillbaromfinak ahhoz, hogy feltálaljam itt a krimiblogon, ez a bűnelkövető pedig nem üti meg a mércét.

b.) a másik, hírhedtté vált esetről: ennek elkövetője ugyan csak társtettes, illetve inkább bűnsegéd volt a cselekményben, a börtönben pedig annyira jól viselkedett, hogy kedvezménnyel szabadulhatott - de annyira magán érezte a "börtöntöltelék" stigmáját (pl. büntetett előélete miatt nem kaphatott vízumot az USÁ-ba), hogy ez hozzájárult a - már korábban is meglévő - öngyilkos késztetéseihez. Meg is tette. Kegyeleti okokból az ő esetét tehát soha meg nem írnám;

c.) a harmadik hírhedtté vált esetről (amely időrendben a legelsőként történt meg): ennek elkövetője viszonylag problémamentesen leülte a jól megérdemelt szabadságvesztését, levonta a konzekvenciákat, és nagyjából egy normális lényezetként funkcionál mostanában. Ezért úgy gondolom, hogy tiszteletben tartom a jó hírnévhez való jogát, és nem áskálódok a múltjában;

d.) a leghírhedtebbé vált öngyilkossági esetről részint kegyeleti okokból nem írok, erről sem, részint pedig ki kell ábrándítanom mindenkit, aki esetleg mást vélne: öngyilkosság volt. Egyértelműen. A helyszínt ugyan valaki brahiból átrendezte úgy, hogy a jelek ennek ellenkezőjére utaljanak, de az egyéb előkerült és ismertté vált jelek, bizonyítékok, indíziumok minden gyanút kizártak az idegenkezűségről. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom.

A templomgyújtogatásokat egyszerűen értelmetlennek és ostobának találom. Biztosan "nagy" bátorság kellett ahhoz, hogy az éjszaka leple alatt - többnyire lopott dinamittal - felgyújtsanak egy-egy elhagyatott épületet... egészen biztos vagyok abban, hogy az elkövetők "okkal" lehettek büszkék a "hőstetteikre", mert az ő fogalmi rendszerükben biztosan ez számított a keménység netovábbjának.

Nem vagyok én vallásos, de ezeket a tetteket annyira gyengének és kisszerűnek tartom, hogy ezekről részletekbe menően nem látom értelmét blogni. Ha ezekről írnék, akkor ilyen alapon legközelebb már pitiáner zsebtolvajlási ügyekről, vagy kiskamaszok bugyuta kis bolti lopásairól is publikálnék.

Van egynéhány templomgyújtogatós eset, amelyekről a hatóságok ma is csak sejtik, hogy ki vagy kik tehették, de bizonyíték hiányában nem indíthattak eljárást - ma már nem is indíthatnának, mert az esetek elévültek.

Tehát: a black metal dili egy lejárt lemez. Kriminológiailag, kriminalisztikailag nem igazán szolgál tanulságokkal. A blogot nem szenzációhajhászat, csámcsoghatnék céljából írom.

Ezen indokok miatt akkor sem lesz itt poszt akármelyik bűnesetről, ha egyébként igencsak eufémisztikus dolog volna azt mondani, hogy "igen, hallottam már az úgynevezett black metal szubkultúráról".

Most pedig kimegyek egy újabb műkávéért, hátha ezúttal nem nyelem félre.

Norvégia, Svédország
| no trackbacks

Az oslói Hotel Plaza titokzatos hölgye

By Vinterens ridder on Tuesday, May 21 2019, 19:52

Ez a bűneset 1995 pünkösdjén történt, s a mai napig felderítetlen maradt.
Ismét egy rejtélyes külföldi hölgy, akiről máig sem tudja senki: ki volt ő és miért kellett meghalnia. Halálának körülményei még most, közel 24 évvel az eset után is tisztázatlanok, sok találgatásra adnak okot.

Részint azért döntöttem úgy, hogy írok erről az esetről, mert sok szempontból rokonságot mutat az isdal-i hölgy történetével.
Részint azért lehet érdekes a magyar olvasók számára, mert a fegyver, amely kioltotta ennek a fiatal nőnek életét, magyar gyártmányú volt, és tisztázatlan körülmények között került nyugatra.

Az alábbiakban olvashatjátok az események egy valószínű rekonstrukcióját; az esetet különösen rejtélyessé és komplikálttá teszi, hogy az esetben szereplő tanúk beszámolói sem egyértelműek, tehát nagyon nehéz visszakeresni: mi is történt valójában 1995 május 31.-e és június 3.-a között az oslói Radisson Blue Hotel Plaza 28.-ik emeletén, a 2805-ös számú szobában?

Tehát. 1995 május 31.-én, szerdán egy huszonéves fiatal nő bejelentkezett az - Észak-Európa egyik legelegánsabb szállodájának számító (és természetesen legdrágább) - oslói Hotel Plazába.
A nő Jennifer Fergate néven írta alá a bejelentőlapot; a szobát eredetileg csak két napra foglalta le - e két nap leteltével meghosszabbította az ott-tartózkodását.
Szombat este - miután ismételt felszólításra sem ment le a recepcióra, hogy rendezze számláit - felküldték a szobába a biztonsági embert. Amint a biztonsági megérkezett, a szobából két lövés hangja hallatszott. A biztonsági őr azonnal elrohant a rendőrséget értesíteni - s eközben a szoba 15 percig őrizetlen maradt!
A rendőrök a fiatal nőt holtan találták az ágyon. Noha hivatalosan öngyilkosságként zárták le az ügyet, a helyszínen látható, tapasztalható részletek között több is akad, amely kizárja az önkezűséget. A helyszín úgy nézett ki, mintha valaki nagyon ügyetlenül próbált volna öngyilkosságnak álcázni egy emberölést.

A szobában semmit nem találtak, ami a hölgy valódi identitására utalt volna; sem személyazonossági iratok, sem jogosítvány, sem készpénz, sem hitelkártya, sem személyes tárgyak, kozmetikai szerek, vagy bármi egyéb, ami akár egy lépéssel is közelebb vitte volna a rendőröket annak kiderítéséhez: ki volt ez a fiatal hölgy? Miért halt meg?

Az "eltűnt" nap

Tudni kell: ebben a szállodában már a 90-es években sem köznapi kulcsok nyitották-zárták a szobákat, hanem elektronikus belépőkártyák. A szállodában alkalmazott rendszer regisztrált minden egyes kívülről történő ajtónyitást - az ajtók kívülről ugyanis csak belépőkártyával voltak nyithatóak -, de az ajtók belülről kártya nélkül is nyithatóak.
A gyakorlatban ez azt jelenti: nincs adat arról, hogy a szobából mikor ment ki valaki - akár maga a hölgy, akár valaki más, akit esetleg felvitt magával a szobába, vagy beengedett oda.

A hölgy tehát megérkezett a szállodába május 31.-én, szerdán; ekkor kapott két belépőkártyát a szobához. Az első ajtónyitást 22 óra 44 perckor rögzítette a rendszer.

Röviddel éjfél után - vagyis június elsején, csütörtökön nulla óra 21 perckor - a szobát újból kinyitották kívülről.

Szintén csütörtökön reggel 8 óra 34 perckor történt meg a harmadik ajtónyitás - a hölgy talán lement reggelizni és ezután ismét felment a szobájába?

Nem tudni, hová ment a hölgy és mit csinált az ezt követő 24 órában.
A szobát egészen biztosan elhagyta valamikor csütörtök reggel 8 óra 34 perc (a regisztrált ajtónyitás) és délután 12 óra 54 perc között - ez utóbbi időpontban ugyanis a szállodaszemélyzet takarított, és senkit nem találtak a szobában.
Egyedül az biztos, hogy másnap - tehát pénteken, június másodikán - reggel a hölgy a recepción kifejezte a szándékát, hogy szeretné az ott-tartózkodását vasárnapig meghosszabbítani.
Ekkor kapott két új belépőkártyát; a következő ajtónyitás ezen a napon reggel 8 óra 50 perckor történt meg.

Ez a gyakorlatban azt jelenti: a szoba üresen állt csütörtök reggeltől (vagy délelőttől) péntek reggelig!

A szálloda egyik alkalmazottja látta, amint a nő bement a szobába, és kiakasztotta a kilincsre a "Kérem, ne zavarjanak!" feliratú táblát.

A belépőkártyát utoljára ezen a napon, 11 óra 3 perckor használták.

Pénteken este nyolc óra hat perckor a hölgy ételt rendelt a szobájába; az étel meg is érkezett nyolc óra huszonhárom perckor.

Ezután senki nem nyitotta ki a 2805-ös szoba ajtaját kívülről - egészen szombaton este nyolc óra öt percig - amikor a rendőrök holtan találták a nőt a szobában.

A hamis identitás

A szobát Jennifer és Lois Fairgate névre foglalták le.
A recepciós Sascha René Anonsen, aki a hölgy bejelentkezését intézte, úgy emlékszik: egyedül jött a hölgy, bár több, mint 20 év távlatából, erre már nem merne megesküdni. (Balra látható a bejelentőlap: teljes méretben megnézhetitek, ha a képre kattintotok.)
A másik recepciós, Evy Tudem Gjertsen, határozottan állítja: emlékszik egy sötét hajú, a hölgynél valamivel idősebb férfire, aki 35...40 éves lehetett.

A hölgy belgának mondta magát. Németül folyékonyan beszélt, angolul erős akcentussal (meg is kérdezte a bejelentkezéskor a recepcióst, hogy beszélhetnének inkább németül?) - de flamandul vagy franciául senki nem hallotta beszélni.

A lakcím és a telefonszám, amelyet a bejelentőlapon olvashatunk, nem léteztek.
Belgiumban létezik ugyan Verlaine nevű település, de nem ez az irányítószáma, és ilyen nevű utca nincs a helységben.

A telefonszám létezik... csak éppen nem Verlaine körzetében, és természetesen egy másik körzetszámmal!

Az étel

Péntek este 20 óra 06 perckor a hölgy ételt rendelt a szobájába, egy Hotbite fantázianevű fogást, amely krumplisalátából és Bratwurst-ból állt. (A jegeces pokolba a klisékkel, szerintem is, de ez inkább német, semmint belga ízlésre utal - A szerk.)
A szobapincérnő, Kristin Andersen megérkezett az étellel 20 óra 23 perckor.
Később arról számolt be: a szobát szokatlanul "sterilnek" találta, egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha lakott volna benne valaki. Ennek láttán azt feltételezte: a vendég valószínűleg légiutas-kísérő, rájuk szokott jellemző lenni, hogy a lehető legkevésbé pakolnak szét a hotelszobában.
Arra is kitért: szokatlanul nagyvonalú borravalót, 50 koronát kapott - ezidőtájt a szállodai alkalmazottak már 10 korona borravalót is bőkezűnek találtak.
Egyébként ezen a borravalón kívül a hölgy semmit, de semmit nem fizetett a hotelben tartózkodása során. Máig rejtély, hogy ezt milyen módon tehette meg: ugyanis a szálloda ekkor érvényben lévő rutinjai szerint azoknak a vendégeknek, akik készpénzzel óhajtottak fizetni, előre kellett rendezniök számláikat.

A történet egyik legsajátosabb motívuma: a hölgy a jelek szerint csak másnap, szombat este fogyasztott bármennyit is a pénteken megrendelt ételből! A halál beálltának időpontja ugyanis egyértelműen szombat 19 óra 50 perc; a boncolás során pedig körülbelül 50 milliliternyi, csak nagyon gyengén megemésztett krumplisaláta-és virslimaradványt találtak a gyomorban. A hölgy tehát röviddel a halála előtt ehetett utoljára!

Mindent összevetve, nem vihette túlzásba a hölgy az evést-ivást a halála előtti két napban. A minibárból elfogyott egy Cola Light, egy standard Coca-Cola és egy Asina (ez az üdítő a Fanta narancs norvég konkurrense), és megbontásra került egy zacskó chips. A minibárban található szeszesitalok érintetlenek maradtak.

A recepció üzenetei

A szálloda ekkori rutinjai szerint a vendégeknek, ha készpénzzel fizettek - és így igazolniuk sem kellett magukat -, előre kellett számláikat rendezni.
Máig nem került tisztázásra, hogyan tölthetett el a hölgy akár csak egyetlen éjszakát is a szállodában anélkül, hogy személyazonosságát hitelt érdemlően igazolta, illetve anélkül, hogy előre fizetett volna.

Az első figyelmeztetést - "kérem, lépjen kapcsolatba a pénztárossal" csütörtökön, délután 2 óra 19 perckor küldte a recepció, a szálloda belső rendszerén keresztül; az üzenet másnap reggel 8 óra 55 perckor került nyugtázásra a szobából (újabb jel arra, hogy a hölgy egészen péntek reggelig valahol máshol tartózkodott; talán az első dolga volt, miután visszatért a szobába, hogy jóváhagyja az üzenetet), de a vendég nem jelentkezett a recepción.

Másnap, pénteken este 8 óra 57 perckor az üzenetet a recepcióról ismét elküldték a szobába. Az üzenet szinte azonnal, nyolc perc után jóváhagyásra került, de a hölgy továbbra sem fáradt le a recepcióra.

Harmadnap, szombaton este a szolgálatban lévő recepciós, Evy Tudem Gjertsen elkezdett rosszat sejteni, miután megtudta, hogy két figyelmeztetés sem járt eredménnyel. Elküldött tehát egy utolsó figyelmeztetést - este 7 óra 36 perckor. Ezt az üzenetet a szobából azonnal nyugtázták - azonban a recepciós - miután megtudta, hogy a "Kérem, ne zavarjanak" tábla már két nap óta ott függ a szoba kilincsén, felküldte a 28.-ik emelet 2805-ös számú szobájához a szálloda biztonsági emberét.

Röviddel ezután - este 7 óra 50 perckor - két lövés dörrent a szobából.
Ennek hallatán a biztonsági őr azonnal lerohant, hogy értesítse a rendőrséget.
Ez a gyakorlatban azt jelentette: a szoba 15 percen át őrizetlen maradt - ha volt odabent a szobában valaki, ezalatt az idő alatt feltűnés nélkül távozhatott!

Nem meglepő, mit láttak a rendőrök...

A rendőrjárőr alig egy óra múlva már meg is érkezett.
A fenti kép abban a pillanatban készült, amikor a rendőrök benyitottak a szobába. Az ágy és az ágynemű takarja a látvány nagy részét, de a lány fekete cipőjének orra egyértelműen látható; a paplan felett a fekete sziluettek a lány ruhájából származnak.

A hölgy holtan feküdt az ágy szélén, a lövés a fején érte - a golyót az ágy matracába fúródva találták meg. A másik lövésből származó golyó az egyik párnát érte - talán próbalövés volt?

Az áldozat öltözéke

Sajátos, hogy a hölgy mintha alkalomra lett volna öltözve a halálakor. Elegáns kis fekete alkalmi ing, fekete harisnya, magas sarkú fekete cipő - és minden egyes ruhadarabból gondosan kivágták a címkét, a cipőből a márkajelzést.

A halottszemle jelentése szerint diszkrét, ízléses smink volt a lányon - nem lehetett megállapítani, hogy pontosan mikor készíthette ki az arcát a halála előtt.

A holttestet hajnali két óra negyven perckor elszállították.

A szobából a vérrel szennyezett matracot és ágyneműt hajnali négy óra tíz perckor eltávolították.

Hajnali öt órakor a rendőrök befejezték a helyszíni szemlét, és a szobát újra átadták a hotelnek.

Ez nem lehetett öngyilkosság!

Noha a rendőrség öngyilkosságként zárta le az ügyet, úgy az igazságügyi orvosszakértő, mint a fegyverszakértő kizártnak tartja, hogy a hölgy főbe lőtte volna magát.

A lövés kissé felülről, a homloka közepén érte a hölgyet, aki a lövés leadásának pillanatában fekvő helyzetben volt az ágyon.
Az öngyilkosok szabály szerint vagy valamelyik oldalon a halántékukat veszik célba, vagy pedig - ha jólinformáltak - a szájukba lőnek, illetve tarkón lövik magukat, az agytörzs szétroncsolása céljából.
Ugyancsak valószerűtlen, hogy akár egy mindenre elszánt öngyilkosjelölt is pontosan a homloka közepére célozzon. A fegyvert kissé felülről tartani egyszerűen nem lett volna célszerű.

A két lövés - az egyik a párnát találta el, a másik a hölgy életét oltotta ki - egymástól körülbelül 7.5 cm távol voltak. (Az én kételyeim már itt elkezdődnek: ha öngyilkos akarsz lenni, akkor lefekszel az ágyra, és ebből a pozícióból lősz a saját fejed fölé próbaképpen?)
Mindkét golyó áthatolt az ágy matracán, az ágy alatt találták meg mindkettőt.

Az öngyilkosság esélyét a nullával teszi egyenlővé, hogy a hölgy keze nemcsak tiszta maradt, de szépen el volt rendezve a mellén.
(A képet itt tekinthetitek meg - nem túlzottan alkalmas a nyugalom megzavarására, de mégis inkább csak linkelem.
Szép, ápolt női kezek, arról árulkodva, hogy tulajdonosuk nem szokott durva fizikai munkát végezni. A fegyvert nagyon furcsán markolja a jobb kéz: az elsütőbillentyűn a hüvelykujj, a többi ujj a fegyver agyát markolja. Őszintén: el tudnátok képzelni egy öngyilkost, aki így fogja meg a fegyvert, amellyel véget vet megunt életének?)

Józan ésszel is belátható: ha valaki öngyilkos lesz, akkor nem áll módjában a halála utáni percekben még szépen elrendezni a kezeit a mellkasán.

A Browningokról tudni kell, hogy igen erősen hátrarúgnak, amikor lövést adnak le velük. Ha a hölgy saját magát lőtte volna főbe, akkor a kezén lőpornyomok lettek volna, és a fegyver kakasa nyomot hagyott volna az ujjain.

A fegyverszakértő véleménye szerint annak, aki egy ilyen kézifegyverrel iktatja ki saját magát a világból, semmi nem marad a kezében a tett elkövetése után.
Az orvosszakértő véleménye szerint gyanús, hogy az ágyon, a falon, de még a mennyezeten is rengeteg vér volt - a hölgy kezén viszont egy csepp vérnyomot sem találtak.
A szoba túlzás nélkül úgy nézett ki, mint egy mészárszék.
Erős idegzetűek itt megnézhetik, hogyan nézett ki az ágy a holttest elszállítása után. Az ágyon a kis nyíl a golyó fellelési helyét jelöli, a falon található további nyilak a falra fröccsent vércseppeket jelölik.
A lány keze meg ilyen szép tiszta és sértetlen maradt, miután egy Browninggal elintézte magát? (Aki elhiszi, hogy ez öngyilkosság volt, ugyanilyen alapon már a húsvéti nyusziban is hihet, vagy abban, hogy a karácsonyfát tényleg a Jézuska hozza.)

A fegyver

Szokás szerint a képekre rákattintva tekinthetitek meg őket teljes méretben.
Lévén hogy a fegyverszakértők véleménye szerint ez egy Magyarországon készült 9mm-es Browning Hi-Power másolat, ezért szóljon, aki tud róla valamit! (Nem, ez kivételesen nem hülye humor volt részemről.)

A gyártási számot igen profi módon távolították el: két sorozat szám-és betűkombinációt ütöttek egymás fölé, de három számjegy így is hiányzik.

A belga rendőrség véleménye szerint a fegyvert 1990-ben vagy 1991-ben gyárthatták; a Browning gyár soha nem vizsgálta meg ezt a fegyvert.

A szakértő szerint ennek a fegyvernek csak a csöve eredeti Browning, a többi részét licenc alapján gyártották és több másik, ugyanilyen típusú fegyver alkatrészeiből szerelték össze. Gyártási idejét nem lehet meghatározni, csak annyi biztos, hogy 1973 után készült.
Valószínűleg Kelet-Európában használhatták szolgálati fegyverként - a cső kopásaiból az állapítható meg, hogy viszonylag gyakran vették elő és tették vissza az egykori tokjába. A vasfüggöny leomlása után számos egykori szolgálati fegyver került a keleti blokk országaiból Nyugat-Európába.

A fegyver állapotából, karbantartottságából azt a következtetést lehetett levonni, hogy új tulajdonosa nem értett a lőfegyverekhez, nem gondozta úgy, ahogyan azt egy profi tette volna.

A szobában megtalált - és meg nem talált - tárgyak

Személyazonosságra utaló vagy intim holmik hiánya

A helyszínelés során semmit, de semmit nem találtak, amiből a halott személyazonosságára következtetni lehetett volna: sem igazolvány, sem útlevél, sem jogosítvány, sem bankkártya nem került elő.

Ez a fiatal nő láthatóan nagyon igényes volt a külsejére, a stílusára és az eleganciára. A szobában nem találtak sem sminkelési kellékeket, sem tisztálkodószereket, annak ellenére, hogy a hölgy a halála pillanatában is sminket viselt.

A fürdőszoba

A fürdőszoba úgy nézett ki, mintha nemrégiben használták volna.
A padlón egy használt törölköző hevert; a szappanon látszott, hogy nemrég vették használatba; a kis flakonok egyike - talán sampon? - is meg volt bontva.

Hiányos ruhatár

A szobában megtalált ruhadarabok nem tették volna teljessé egy nő divatos ruhatárát!

A ruhák mindegyikéből szisztematikusan el volt távolítva az összes címke és márkajelzés - csak egy szürke kiskabáton találták meg a tervező nevét, "René Lezard". A rendőrség kiderítette, hogy ezt a kiskabátot Németországban adták el.

A bőröndpolcon egy pamutpulóver és egy hosszú, elegáns fekete bőrkabát hevert - márkajelzés vagy címke nélkül. A szekrényben egy ujjatlan blúz, a szürke kiskabát és egy kissé hosszabb felleghajtó kabát függött.

A türkizszínű sporttáska - amely az egyik fotelba volt helyezve - egy fekete harisnyanadrágot, egy fekete selyem felsőt és három csipkés melltartót tartalmazott. A sporttáska is német gyártmány volt, Travelite márkájú.

A rendőrök nem találtak másik lábbelit a szobában, csak azt az egyetlen párat, amelyet a hölgy a halála idején viselt.
A szobaasszony, Vigdis Valø azonban, aki csütörtökön a szobát takarította, azt vallotta a kihallgatás során: takarítás közben látott egy másik pár - nagyon szép - cipőt is, amely egyértelműen nem volt azonos ezzel a pár magas sarkú alkalmi cipővel!

Parfümös üveg

Közvetlenül az ételmaradék mellett - egyesek szerint úgy tűnik, mintha a hölgyet evés közben zavarták volna meg; na, de akkor miért volt ideje szépen egymás mellé helyezni az evőeszközöket? - egy majdnem kiürült parfümös üveg volt látható a kisasztalon. Ez volt az egyetlenegy, személyes és intim tárgy a szobában... de nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ezt az illatot a hölgy használta volna!

Az illat férfiak számára lett tervezve - Ungaro Pour L’Homme 1. Nagyon stílusos illat volt ez a maga idejében, ma már nem gyártják - amit sokan sajnálnak.
Az üvegen nem találtak más ujjlenyomatokat, mint a lányét.

Diplomatatáska lőszerrel

A diplomatatáska eredetileg 25 darab, a Browningba való lőszert tartalmazott (lehet, hogy maga a fegyver is ebben a táskában került a szobába).

A táska oldalán a "Braun Büffel" márkajelzés volt látható - ez a német cég luxuskivitelű bőráruk gyártására szakosodott. A táska egy olyan kollekcióból származott, amelyet 1986 és 1991 között gyártottak - arról nincs adat, hogy hány példányban, és hol adtak el ilyen táskákat.

Az áldozat holtteste

Az igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint a hölgy nem 21 éves lehetett, hanem valamivel idősebb, 28...30 éves, plusz-mínusz öt év. 159 cm magas, 67 kg; kék szemek; egészen rövidre vágott, sötét mahagónibarna - valószínűleg festett - haj. (Ez egy kifejezetten csajos dolog, illetve csajos gyanú részemről. Mit tesz egy nő, ha szakítani akar a múltjával, vagy ha azt szeretné, ha senky nem ismerne rá? Levágatja és átfesteti a haját. Hm. - A szerk.)

Nézhettek képeket, ha akartok. Nyugi, kipreparálták a holttestet, mielőtt a nyilvánosságnak szánt képeket készítettek volna róla - esetleges azonosítás céljából -, a golyónyom nem látszik a lány homlokán! A képek nem durvák, de azért csak linkelem őket, mert idekívánkozik a figyelmeztetés: a lány nem "úgy néz ki, mintha csak aludna". Pontosan úgy néz ki, mint aki meghalt.
Amennyiben így is látni szeretnétek a képeket, úgy itt az egyik, és itt van a másik.

A fogak vizsgálata sem vezetett semmi közelebbire: viszonylag drágának számító aranytöméseket és porcelán pótlásokat találtak a nő fogsorában, de ilyen módon kezelt fogazatot gyakran látni úgy Németországban, mint Svájcban, Hollandiában, vagy akár az USA-ban is.

Egyedül volt-e a szobában a hölgy?

A hölgy - ha valóban ő volt az - telefonált a szállodába szerda délután, az érkezés időpontját pontosította aznap estére, és jelezte, hogy ketten fognak érkezni. Megadta a másik vendég nevét: Lois (!) Fergate!
(Véleményem szerint ez egyértelműen utal a hölgy gyenge angolságára. Angolban ugyanis a Lois női név, férfi párja a Louis-nak! S ismét hibásan adta meg a vezetéknevet.)

A két akkori recepciós eltérően emlékszik a bejelentkezésre; Evy Tudem Gjertsen máig nem biztos abban, hogy a hölgynél néhány évvel idősebb férfit a bejelentkezéskor látta-e, vagy az este folyamán később.

Senki nem számolt be arról, hogy férfivendéget észlelt volna a 2805-ös szobában.
A helyszínen talált parfüm férfiaknak való illat ugyan, de csak a hölgy ujjlenyomatait találták rajta.

Az ágy rejtélye: egy személyre, vagy két személyre ágyaztak?

A délután kapott telefonnak megfelelően, a szobalányok két személyre készítették elő az ágyat. A hölgy aznap éjjel valószínűleg maga tette át az egyik, nem használt paplant az egyik fotelbe.
Másnap, amikor a személyzet bement a szobába takarítani, ezt a paplant a gardróbszekrénybe helyezte, és egy személyre igazította meg az ágyat. (Tudjuk, hogy ebben az időszakban a hölgy egy egész napot házon kívül töltött.)

Péntek este az ágy még mindig csak egy személyre volt előkészítve.

Szombat este viszont, amikor holtan találták a hölgyet, már újból két személyre volt ágyazva, és az ágy úgy nézett ki, mint amit ketten használtak a lövések eldördülése előtt!

A nyomozás belga szálai

A hölgy ugyebár belgának vallotta magát - de minden apró jel arra utal, hogy nem mondott igazat.

a.) A név, amelyet megadott, nem jellemzően belga - ha azt akarom, hogy belgának gondoljanak, akkor mondjuk Béatrice Dufevreux-nek vagy esetleg Fleertje Voormarkt-nak nevezem magamat, nem? Semmiképpen nem angolszász nevet adok meg.
b.) Németül nagyon jól, angolul erős akcentussal beszélt. Franciául vagy flamandul senki nem hallotta beszélni.
c.) A megtalált személyes holmijai német gyártmányúak voltak, vagy Németországban kerültek kereskedelmi forgalomba.
d.) A Bratwurst krumplisalátával annyira német ízlésre valló választás, hogy szerintem - ennyi más részlettel összevetve - üvölt arról: a hölgy bizony nem belga volt, hanem német.

A történetben viszont több, valóban Belgiumba vezető szál is felfedezhető - és ezek közül nem mindegyiknek járt utána a rendőrség!

A város, amelyet a hölgy megadott a bejelentőlapon, valóban létezik, de egy másik irányítószámmal és telefon-körzetszámmal. Rue de la Stehde nevű utca nem létezik - és Belgiumban - annak ellenére, hogy többnyelvű ország - az utcák nevei nem kevert nyelvűek! Tehát ha létezne is ilyen utca, akkor Rue de la Station volna a neve.

A hölgy két alkalommal is próbált belgiumi telefonszámokat hívni a hotelben tartózkodása alatt - de egyik számot sem tudta kapcsolni a központ, mert nem léteztek.
A belga telefontársaság a norvég rendőrség kérésére hét darab, a hívottakhoz hasonló számot adott meg. Ezen számok mindegyike két szomszédos város - Grâce-Hollogne, illetve Seraing - valamelyikéhez tartozott.

A fegyvernek, amely a hölgy életének véget vetett, legalábbis a csöve belga gyártmányú volt.

A hölgy állítólagos neve: Fairgate. Egyértelműen nem tipikus belga név - ráadásként a hölgy a bejelentőlapon el is tévesztette, Fergate-ként írta alá a nevét -, viszont egy Fairgate nevű belga cég a mai napig is létezik!

A hölgy szobájával, a 2805-össel szemben, a 2804-es számúban egy belga vendég lakott.
Ez a vendég, egy bizonyos Monsieur F., szombaton reggel jelentkezett ki a szállodából - azaz jó fél nappal a hölgy halála előtt.
Ennek ellenére később, a norvég VG magazin riportereinek azt állította: kijelentkezésekor hallotta, hogy egy nőt holtan találtak a szobájában.
A VG kérdésére: ugyan honnan tudhatott a halálesetről előre, amikor az csak aznap este történt meg - amikor Monsieur F. valószínűleg már haza is ért -, a férfi csak ennyit felelt:
"Semmit nem tudok. Csak arra emlékszem, hogy megkérdeztek. Ez minden, amit tudok."

A szomszédos szobák további rejtélyei

A szállodának ebben a részlegében, a "business" osztályon a szolgáltatásba beletartozott a napi sajtó ingyenes kézbesítése a hotelszobákba. Nos, amikor "Jennifer Fairgate"-et holtan találták a szobában, az íróasztalon megtalálták a "USA Today" magazin aznapi számát egy nejlontasakban - a tasakon azonban egy másik szobának, az ugyanezen a szinten található 2816-osnak száma szerepelt! A tasakon idegen ujjlenyomatokat találtak, amelyek ismeretlenek voltak a rendőrség számára. Az Interpolnak azért elküldték, azóta is azonosítatlanok.
Ma már senki nem tudja, hogy ezeken a napokon ki lakott a 2816-os szobában!

A 2818-as szobában egy norvég hölgy, Borghild Strandenes lakott, aki - az eset nyilvánossá tétele után hat nappal - jelentkezett a rendőrségen, és elmondta, hogy a szállodában tartózkodása alatt felfigyelt egy külföldi párra - de további kihallgatásokra nem került sor.

Az ügy utóélete

A bizonyítékokat csak néhány évig őrizték; az eset után 4...5 évvel a hotelszobában talált ingóságokat és tárgyakat megsemmisítették.

A gyűrűt, a fülbevalót, a hölgy karóráját és a fegyvert elárverezték a rendőrségen belül. (!)

A halott lány egy évig hevert azonosítatlanul a hűtőkamrában - mivel egy év után sem került elő semmilyen új nyom, s nem jelentkezett egyetlen hozzátartozó sem, akik agnoszkálták volna a lányt -, egy év után kiadták a temetési engedélyt.
Mondhatni, hogy a hatóságok ismét hibát hibára halmoztak: egyrészt nem vettek elégséges mennyiségű szövetmintát a temetés előtt, másrészt közönséges koporsóban temették el a lányt, nem légmentesen lezárt vagy cinkkel futtatott - tehát nem korhadó - koporsóban. Ez a későbbi azonosítást csak még jobban megnehezíti!
A jelenlévők azt mesélték: a világ legmagányosabb és legszomorúbb temetése volt ez. Még pap sem volt - a hölgy identitásáról még annyit sem sikerült kideríteni, hogy milyen vallású lehetett -, csak a temetkezési intézet dolgozói. Egy sírkerti alkalmazott annyira megsajnálta az ismeretlen lányt, hogy a temetést követő években rendszeresen vitt virágot a jeltelen sírra!

2016-ban exhumálták a titokzatos lány testét, hogy azonosításra alkalmas szövetmintákat vegyenek a maradványokból.
(Haladó Skorpió Holdú szívcsakralakók megnézhetnek egy képet a sír felnyitásáról.
Nem túlságosan durva látvány: egy jómunkásember áll a kiásott gödörben, kétoldalt elkorhadt koporsó-maradványok láthatóak, továbbá az épen maradt - bár természetesen erősen elszennyeződött - szemfedél. Semmi nem látszik a szemfedél alatt mindabból, ami a lányból megmaradt! Akit érdekel, nyif, az itt megnézheti a képet.)

A fogakból készített metszetek izotópos vizsgálata azt erősítette meg: nem, a hölgy nem Belgiumban nőtt fel, hanem Németországban.

Az is nyilvánvalóvá vált: a hölgy legalábbis az életkorát illetően nem lódított akkorát, mint a halottvizsgálat során vélték. A bejelentőlapon 21 évesnek mondta magát, de az izotóp-analízis azt teszi valószínűvé: csak 3...4 évet tagadhatott le a valós korából, gyaníthatóan 24...25 éves lehetett.

A hölgy jobb középső ujján talált aranygyűrű, és a bal fülét díszítő kis aranykarika sem volt egyedi darab - jellegtelen divatékszer, ám a nyomok Németországba vezetnek.
A gyűrű belső oldalán "333000" jelzés található - ez az ékszer viszonylag kis aranytartalmára utal, 333 ezrelék - ami 8 karátnak felel meg. A legtöbb országban az ékszerek aranytartalmát karátban szokás feltüntetni, az ezrelék-értékek megadása Németországra jellemző; a norvég ékszerszakértői vélemény szerint a kis gyűrűt Németországban gyárthatták és ott is adhatták el, minden valószínűség szerint egy bevásárlóközpontban vagy egy diszkont üzletben, de semmiképpen sem valami neves ékszerészetben.

A hölgy kézírásának vizsgálata csak nagyon bizonytalan eredményt ad - részint azért, mert csak igen kevés minta áll a szakértők rendelkezésére; a szállodai bejelentőlap, valamint az aláírt számla a szobaszervizről (utóbbiért feltúrtam a fél internetet, de nem találtam meg sehol, pedig nagyon érdekelne engem is, nyif - A szerk.)

A német írásszakértői vélemény szerint az írás származhat akár német, akár belga, akár osztrák, akár svájci duktortól is. Nem látható az íráson semmi, ami ne volna jellemző egy német eredetű írásmintára - de semmi olyasmi sem, ami teljes mértékben bizonyosságot adna arról, hogy a duktor német. Semmi nincs az írásmintában, ami egyértelműen más ország irányába mutatna.

Az aláírások - a szakértő, aki ezt szakvélekedte, elég szerencsés volt ahhoz, hogy mindkét mintát lássa - különbözősége nagyon szembetűnő. Annyira eltér egymástól a két szignatúra, mintha két különböző személytől származna! Ez biztosan betudható annak, hogy a hölgy álnevet használt, és talán nem emlékezett rá pontosan, hogy első alkalommal hogyan írta alá ezt a nevet.

A klemetsrudi gyilkosság

By Vinterens ridder on Saturday, February 2 2019, 23:37

Ez a bűncselekmény 2011 nyarán történt - ekkor, mint tudjuk, egy 77 áldozatot követelő tömeggyilkosság sokkolta a norvég közvéleményt és az egész világot, ezért a többi helyi bűneset eltörpült mellette.

Több okból is érdemesnek találom ezt az esetet feldolgozni.
Ezek egyike: a párkapcsolaton belüli erőszak problematikája nagyon erőteljesen előtérbe kerül ebben a történetben. Sok eset van, amelyek során nem lehet eldönteni: valójában áldozatból vált elkövetővé a tettes? Ez a történet is ebbe a kategóriába tartozik.

Másfelől, nagyon felkaptam a fejemet a tettes modus operandiján.

Egészen megdöbbentő, hogy a gyilkosság módszere is, a holttest elrejtésének módja is rendkívül emlékeztetett engem egy másik esetre.
Az utolsó nő, akit Magyarországon halálra ítéltek és kivégeztek - az 54 éves Besze Imréné, az 1960-as évek végén, Heves megyében - elképesztően hasonló módon (bár egészen eltérő motivációkkal) követte el tettét, mint egy fiatal norvég nő a 2010-es évek elején, Oslo mellett!
Ennek az utóbbi gyilkosságnak történetét fogom most elmesélni.

(Extra véletlen, hogy éppen február másodikán kerül ez a történet ki a blogra. Besze Imrénén 1969 február másodikán hajtották végre a halálos ítéletet.)

____________________________________________________________________

2011 október 13.-án két fiatal nő kutyát sétáltatott a zöldben: az Oslóból Klemetsrudba vezető túraösvényen haladtak át. Amint végighaladtak a Dølerudveien-en, egy - láthatóan használaton kívüli - garázs mellett elhaladva a kutya nyugtalanná vált, és jelezte, hogy szokatlan szagot érez. A két fiatal nő benyitott az épületbe - amelyet tulajdonosai láthatóan lomtárnak használtak -, és egy régi kanapé alatt egy sátorlapba csomagolt holttestet találtak.

Azonnal értesítették a rendőrséget.
A rendőrök megtartották a helyszíni szemlét, melynek eredményéről a lakosságot is tájékoztatták. Ole-Petter Jacobsen - a bűnügyi csoporttól - bejelentette:
"Az ügyet gyanús halálesetként kezeljük. Ebben az is bennfoglaltatik, hogy egyelőre nem tudjuk, mi volt az illető halálának oka".
Hanne Kristin Rohde vizsgálótiszt tömören ennyit válaszolt a sajtó kérdésére:
"Nem mondhatunk részleteiben semmit arról, hogy miért okoz ez nehézséget - azon kívül, hogy nagyon sokat követel tőlünk az elhunyt identitásának meghatározása. De reménykedünk abban, hogy nemsokára azonosítani tudjuk a holttestet."

A később nyilvánosságra került információk szerint a tetem ekkor már annyira erősen feloszlott állapotban volt, hogy az azonosítása rendkívüli feladatot jelentett a szakértőknek! Ráadásként nem volt nála sem mobiltelefon, sem személyes okiratok. Először még azt sem volt könnyű meghatározni, hogy egyáltalán nő, vagy férfi volt-e az elhunyt.
A garázs mellett lévő gazdaság alkalmazottai azt állították: június vagy július óta felfigyeltek egy sajátos szagra a közelben.

Négy nappal később napvilágra került a vizsgálatok eredménye: az elhunytról megállapították, hogy erőszakos halált halt: életét fejszével vagy hasonló súlyos, éles tárggyal olthatták ki, továbbá hivatalosan is azonosították a 23 éves Hans Rickard Strømner-ként - akit folyó év július kilencedike óta senki nem látott.
Nagyszülei augusztus 8.-án értesítették a rendőrséget; a fiatalembert hivatalosan augusztus 13.-án nyilvánították eltűntnek.

A rendőrségi szóvivő hivatalos nyilatkozata szerint: "Nem vagyunk biztosak abban, hogy a tetem fellelési helye egyben a gyilkosság helyszíne is. Nem zárhatjuk ki, hogy valahol máshol gyilkolták meg, és ezután szállították a megtalálás helyszínére."
Amint az szokásos egy ilyen halálesetet követően, kihallgatások sorozata kezdődött el: mindenkit beidéztek, aki bármilyen kapcsolatban is állt az elhunyttal. Minden információ egyformán fontos lehet.
Az áldozat ismerősei, barátai arról számoltak be: Strømner az utolsó évben egyfolytában attól félt, hogy rosszakarói követik az állandó útvonalakon, amelyeken járni szokott. Nagyon sokat beszélt erről.
Strømnert a közeli barátai úgy mutatják be, mint egy visszahúzódó egyént, aki rendkívül szűk komfortzónával rendelkezett, igen merev, állandósult szokásai voltak. Amikor kint járt a természetben, mindig ugyanazokat a helyeket kereste fel és ugyanazokon az útvonalakon ment végig.

Az utolsó életjel július 9.-én érkezett tőle - sms-eket küldött egyik legjobb barátjának, aki segített neki állást szerezni.
"Kilencedike volt. De még mielőtt megerősítést kaptam volna arra, hogy megvan az állás, ő eltűnt".

"Nagyon sokszor járt azon a területen, ahol végül is megtalálták. Ez volt az első gondolatom, amikor hallottam, hogy ismeretlen holttestet találtak Klemetsrud-ban: ez biztosan Rickard", vallotta egy másik közeli barátja.

Alig egy héttel a holttest felfedezése után, október 21.-én Strømner élettársát, a 22 éves May Lene Christiansent, és barátnőjét, a 23 éves Aleksandra Østli Kjeve-t letartóztatták emberölés, illetve emberölésben közreműködés vádjával.
Az aznap esti kihallgatás során mindketten tagadták, hogy közük lenne a halálesethez.

Másnap, 22.-én azonban Christiansen (a képen balra) vallomást tett: beismerte, hogy a gyilkosságot ő követte el, de tagadta, hogy bűnös lenne. Állítása szerint preventív jelleggel gyilkolt - mint magyarázta, Strømner rendszeresen bántalmazta és totális irányítás alatt tartotta. "Rickard annyira kontrollmániás volt. Például megtiltotta, hogy délután három után elhagyjam a lakást."

Christiansen tehát saját bevallása szerint önvédelemből ölt - fejszével.

"Egy erőszakos jelenet során Rickard úgy megvert, hogy kék-zöld foltok lettek rajtam. Sokat megkérdezték, mi történt, még a munkahelyemen is. Azt feleltem, hogy baleset ért. Ezután az eset után szerettem volna egyszerűen kidobni Rickardot, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Biztos voltam abban, hogy ha ezt teszem, akkor a nyomomban lesz és megöl."

Ezután az epizód után a két vádlott közös sétára indult az erdőben, ahol is megbeszélték annak lehetőségeit, hogy megöljék Strømnert.

"Úgy éreztem, hogy bántalmazás áldozata lettem, és megkérdeztem a barátnőmet, mit tegyek. Emlékszem, azt gondoltam, nem bírnék leélni rabságban egy életet, ezért inkább megölöm" - vallotta a 22 éves May Lene Christiansen az oslói tárgyaláson.
A két lány különböző módszereket vett számba, hogyan tehetnék el láb alól az erőszakos fiút.
"Arról tárgyaltunk, hogy elvághatnánk a torkát késsel, vagy megmérgezhetnénk. Aleksandra említést tett a patkányméregről, én pedig megkértem, hogy nézzen utána a kérdésnek. Ő azt mesélte, hogy az USA-ban több nő is így szabadult meg a férjétől."

"Az erdőben beszéltünk arról is, hogy nem volna értelme értesíteni a rendőrséget; hogy megölhetnénk késsel, vagy használhatnánk patkánymérget. Ezen az estén mindketten megpróbáltuk megölni. Emlékszem, hogy nálunk voltunk, Rustadsaga-ban - én, Aleksandra és Rickard. Kés volt nálunk. Az este folyamán mindketten megkíséreltük véghezvinni a tettet, de egyikünk sem volt képes arra, hogy megtegye. Az este eltelt, és Rickard nem gyanakodott semmire. Másnap, amikor felébredtem, az első érzésem az volt: minden remény elveszett. Azt éreztem, soha nem szabadulhatok ki ebből a kapcsolatból."

A két barátnő kiment a verandára. Egyetértettek abban, hogy meggyilkolják Rickardot. Christiansen megkérdezte barátnőjét, képes volna-e elkövetni a tettet.
"Nem mertem én magam megtenni. Láttam rajta, hogy nem szeretné ő megcsinálni, de mégis megkérdeztem."

Elmondta, hogy ezen a reggelen nagyon sok emléke bevillant mindarról a sok kegyetlenségről, amelyeket Strømner korábban elkövetett ellene.
"Ennek eredményeként rászántam magamat, hogy hozzak egy fejszét és bementem a hálószobába. Felemeltem a fejszét a fejem fölé, és maximális erővel lesújtottam. Abban a másodpercben, amint eltalálta, eleresztettem. Ezután pánikba estem, és mindketten kirohantunk a házból. Adrenalinsokkot kaptam, és nem tudtam sem azt, hogy eltaláltam-e, sem azt, hogy meghalt-e vagy élt-e még."

A gyilkossághoz használt eszköz - egy másfél kiló súlyú fejsze - volt a házban található legélesebb szerszám, amelyet egyébként néhány hónappal korábban kapták ajándékba a lakásszentelő bulin, amikor a házba költöztek.
A patkánymérgen és a késen kívül még egy másik fejsze is szóba jött potenciális eszközként, de a két lány választása végül a képen látható fejszére esett, mert ez volt a legélesebb.
Körülbelül egy óra után mindkét lány visszatért a házba; Christiansen hozott egy másik fejszét arra az esetre, ha Strømner még életben volna.
"A korábbi tapasztalataim alapján esélyesnek tűnt, hogy képes volna azon véresen utánam rohanni és üldözni engem az erdőben."

Elsőként a barátnő merészkedett be a hálószobába, ahol az áldozatot halottan találta az ágyban. Aleksandra, vallomása szerint, csendben beóvakodott a szobába, és egy ideig némán, lélegzetét is visszafojtva figyelte az áldozatot, mielőtt konstatálta: Rickard csakugyan meghalt.
A két lány ezután a fürdőszobába vonszolta a tetemet; bezárták a bejárati ajtót és nekiláttak eltakarítani a nyomokat.

"A gyilkosság után olyan felszabadultság vett rajtam erőt, mintha fogságból szabadultam volna" - vallotta Christiansen később a tárgyaláson. "Hét vagy nyolc alkalommal bántalmazott az együttélésünk során, ebből kétszer igen súlyosan. Egyszer megkötözött, egyszer pedig fojtogatni kezdett. Több alkalommal hallottam tőle életveszélyes fenyegetéseket."

"Nem óhajtottuk, hogy elkapjanak, ezért a lehető legtöbb bizonyítéktól megszabadultunk. Hosszú időt töltöttünk azzal, hogy takarítsunk, felmossunk és kidobáljunk mindenfélét. Takarítás közben észrevettem, hogy Aleksandra arcán vérfoltok vannak. Lemostam ezeket."

Az áldozat ruháit két nejlonszatyorba gyűjtötték és egy fredrikstadi adománygyűjtő konténerbe helyezték, amelyet az Üdvhadsereg helyezett ki. Christiansen továbbá elajándékozta az áldozatával közös macskájukat, mert túlságosan is emlékeztette a meggyilkolt élettársra.

"Ezután nagyon sokat szenvedtem azzal, hogy egyedül maradjak a házban. Ez hihetetlenül kemény volt. Továbbra is azt hiszem, hogy most nem mernék ott maradni egyedül."

Amikor visszatértek, elkezdtek azon munkálkodni, hogy a holttestet eltávolítsák.
"Hihetetlenül undorító volt. Nem élveztem. Ráadásként a szag elkezdett terjengeni a házban. A Jif (a Cif termékek Norvégiában Jif néven kerülnek forgalomba. Nyif! - A szerk.) takarítószer és a vér szaga annyira mélyen megmaradt bennem, hogy azóta nem bírom elviselni a Jif szagát.
Én ragadtam meg a lábait, Aleksandra pedig a felsőtestét."

May Lene Christiansen nyugodtan és részletesen számolt be a gyilkos tettről, mielőtt megállt és megjegyezte: "Megöltem egy embert, és ezzel együtt kell élnem. Teljesen magamon kívülre kerültem, de Aleksandra kedvéért próbáltam uralkodni az érzéseimen."

A holttest eltávolítása érdekében Christiansen kölcsönvett egy teherszállításra is alkalmas terepjárót a munkahelyéről - t.i. egy erdészeti és fakitermelő cégnél állt alkalmazásban.

A későbbi büntetőeljárás során az ügynek egyébként lett egy harmad- és egy negyedrendű vádlottja is. Egy férfi, aki segített a két tettesnek darabokra fűrészelni és eltüzelni az ágyat, és egy nő, aki a történésekről tudomást szerzett, mégsem jelentette az esetet egyikük sem a rendőrségnek: sem akkor, amikor tudomást szereztek róla, sem október 13.-a után, amikor a rendőrök tanúként hallgatták ki őket.

Skullerudnél a lányok leparkolták a járművet.
"Amikor Skullerud-be érkeztünk, figyelmesek lettünk a kék fényre; a rendőrök megállítottak bennünket, és megkérdezték, mit csinálunk ilyen késő éjszaka idekint. Elmondhatatlanul ideges voltam, de azt feleltem, hogy szemetet gyűjtünk."
A rendőrök nagyot néztek, és egy ideig csak bámulták a két lányt, de végül sok sikert kívántak nekik, és továbbhajtottak a járőrkocsival. Semmit nem tudtak a holttestről, amely a száz méterre parkoló kocsiban hevert.

"Azt hittem, már azon a napon elkapnak, és mindennek vége" - kommentálta ezt az epizódot Christiansen - "de nem gyanakodtak semmire."
A rendőrökkel való affér után a két barátnő egy elhagyatott sufnihoz ment, és a - nejlonzsákba, illetve műanyag sátorlapba burkolt - holttestet egy régi kanapé alá rejtették.
"Visszafelé az E6-os úton haladtunk. Azon az éjjelen egyikünk sem aludt sokat."

Október 17.-én - tehát aznap, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Strømner gyilkosság áldozatául esett -, az áldozat anyai nagymamája maga vigasztalta Christiansent és barátnőjét - akiket három nappal később letartóztattak a gyilkosságért.
Kedden reggel még kereste telefonon Christiansen az idős hölgyet - aki éppen tanúkihallgatáson ült a bűnügyi osztályon. Christiansen kifejtette, hogy borzasztó élmény volt az agnoszkálás, és kifejezte azt a kívánságát: elmehetne-e hozzájuk - t.k. Strømner anyai nagyszüleihez?
"Nagyon sajnáltam. Zokogva jött fel a lépcsőn, és mindkettőnket megölelt. Aztán ő is, a barátnője is több órán át itt ültek és beszéltek. Elmondták, hogy kidobták Rickard ruháit és az ágyát. A barátnője konkrétan azt mondta: "összetörtük az ágyát", én pedig megkérdeztem, miért.
"Mert olyan sok rossz emlék kötődött hozzá" - válaszolták.
Egyébként is nagyon sok rosszat mondtak róla.
Még arról az eszközről is beszéltek, amely feltételezéseik szerint a gyilkosság eszköze lehetett: az a fejsze, amelyet May Lene ajándékba kapott a lakásszentelőn, amikor május végén beköltöztek a házba.

Amikor az idős hölgy, napokkal később, megtudta, hogy éppen a tettesek látogatták meg, teljesen megdöbbent: azon az estén egyáltalán nem gyanakodott rájuk.
Másnap, szerdán, azonnal találkozott Christiansennel, aki akkor egy több órás kihallgatáson vett részt.
"Ekkor elkezdtem gondolkozni. Tudtam, hogy aznap kilenckor kezdődött a kihallgatása, és amikor én befejeztem a vallomásomat délután négykor, ő még mindig ott volt. Ez már gyanús volt egy kicsit."
Állítása szerint Strømner egy magányos, félénk fiú volt, aki teljes mértékben függött tőle és más gondozó személyektől.
"Onnantól kezdve, hogy elköltözött 18 éves korában, naponta többször is küldött nekem sms-eket, illetve felhívott. Ilyen kérdései voltak, mint hogyan kell krumplit főzni, hogyan szokás a pünkösdöt megünnepelni, vagy hogy figyelmeztessen, hogy szerinte járókeretet kellene szereznem.
Hatalmas figyelmet tanúsított az irányunkban. De hát nagyszülők vagyunk, úgyhogy nem tudom, hinne-e nekünk valaki."

Strømner, aki háromévesen veszítette el édesapját, és egészen 23 éves koráig az ifjúságvédelem felügyelete alá tartozott (édesanyja alkoholproblémái miatt), nagyon félt minden ismeretlen embertől és új helyzettől.
Képes volt teljesen magán kívülre kerülni egy munkaügyi tanácsadás előtt, vagy ha csak néhány órát is késett a szociális támogatás átutalása a bankszámlájára. Ilyen esetekben képes volt akár húsz alkalommal is telefonálni a bankba.
"Minden alkalommal, ha szélesebb körű családi összejövetelek voltak, mindig muszáj volt velünk jönnie. Képtelen lett volna arra, hogy egyedül érkezzen meg és csak ott találkozzon velünk. Amikor pedig ott voltunk, mindig mellettem ült, legutoljára most tavasszal. Olyan fiú volt, aki elfutott a nehéz helyzetekből."
A nagymama nem rejtegette, hogy Strømnernek voltak nehezen elviselhető pillanatai, és akadtak dühkitörései - soha nem az ő irányukban, hanem a barátnői felé.
"Tudunk arról, hogy erőszakosan viselkedett, még ha részleteket nem is ismerünk."
- May Lene úgy tűnt, mintha félt volna tőle? - merült fel a kérdés.
Az idős hölgy tagadólag válaszolt. "Nem, de nagyon dühös tudott lenni rá. Minden nagyon pompás volt, amikor eljöttek - és gyakran jöttek el. De amikor legutoljára itt ült a kanapén kedden, úgy adta elő, mintha Rickard szinte napi 24 órában verte volna."
Június 19.-én látta utoljára az unokáját.
"Ekkor is itt ültek, és lelkesen tárgyalták, hogy meglátogatnak bennünket a hétvégi házunkban. Rickard arról beszélt, hogy megmutatja a lánynak a helyet, és úgy tűnt, hogy ő meg örül neki."
Július negyedikén érkezett Rickard utolsó sms-e, amelyben megírta, hogy May Lene egyik barátnője be fog költözni a házukba.
"Naponta többször is szokása volt felhívni, de mindennek ellenére, mégiscsak 23 éves volt, úgyhogy először nem gondoltam, hogy bármi baj lehet; de amikor telt az idő és nem kaptam róla hírt, akkor felhívtam a barátnőjét, aki elmondta, hogy kidobta Rickardot, aki erre öngyilkossággal fenyegetőzött."
Egy idő után a - gyilkossággal később megvádolt - exbarátnő felhagyott azzal, hogy válaszoljon az sms-ekre, és nem adott magáról jelet, egészen addig, amíg kedden váratlanul fel nem hívta az idős hölgyet.
- Egészen rettenetes - mondta a nagymama, és elsírta magát a gondolatra, hogy unokája három hónapig hevert kint a vadonban, mielőtt megtalálták - fejszével meggyilkolva és műanyag zsákba csomagolva.
Miközben Strømnert eltűntként tartották számon, exbarátnője azt állította egy ismerősnek: azt hiszi, Rickard öngyilkos lett - holott a valóságban éppen ő ölte meg!

"Hans Rickardnak voltak problémái, és az ismeretségi körében többekben is felmerült a gondolat, amikor eltűnt: talán véget vetett az életének" - mondja a közös ismerős, aki október 14-én chatelt Christiansennel - tehát egy nappal azután, hogy a holttestet megtalálták, de még azelőtt, hogy agnoszkálták volna.

"Elképesztő és borzalmas érzés, hogy ilyen manipulatív volt: elültette és megerősítette bennünk ezeket a gondolatokat, miközben ő maga volt az, aki kioltotta Rickard életét" - kommentálta a neve elhallgatását kérő fiatal.

Az áldozat családja részéről a nagybátyja, Hans Henrik Fagerås is erről számol be: attól féltek, hogy Strømner öngyilkos lett.
"Tulajdonképpen nem jutott eszünkbe, hogy bűneset történt. Azt feltételeztük, hogy megszökött, vagy hogy valami ostobaságot követett el."

Christiansen ugyanis az eltűnés után mindenkinek azt állította, hogy kidobta Strømnert a házból, amelyben közösen laktak, és hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor látta.

"Hazudott nekünk. Azt mondta, Rickard elköltözött, holott tudta az igazságot is, azt is, mennyire aggódtunk".
A családtagok, barátok és ismerősök több keresőakciót is szerveztek Strømner eltűnése után. Még házilag készített körözőplakátokat is kiragasztottak.
"Az a legrosszabb, hogy ebben a szakaszban félrevezetett bennünket. Hamis információt adott meg, amelyet alkalmaztunk, amikor Rickardot kerestük. Erre egyszerűen iszonyatos gondolni."

Egy alkalommal Christiansen meglehetős szarkazmussal válaszolt, amikor ismét a segítségét kérték a keresésében.
"Magam részéről végeztem Rickarddal. Szeretném, ha a továbbiakban békén hagynátok vele. Előre is köszönöm."
Végül is igazat mondott...

A Facebook-chaten az elhunyt egy ismerőse azt írta október 14.-én, egy nappal a holttest megtalálása után: következő szombaton részt vesz egy ilyen keresőakcióban. A - gyilkossággal azóta meggyanúsított - exbarátnő erre azt válaszolta: "Sok sikert szombatra."

"Ez elképesztő cinizmusra utal. Pontosan tudta, hogy a holttest, amelyet megtaláltak, Rickardé."
A tárgyalóteremben elhangzott brutális magyarázat után az ügyész Bjørn Kristiansen azt kérdezte:
"Azért öltél, hogy megakadályozd, hogy több másik nővel is erőszakosan viselkedjen?"
(NB Norvégiában mindenki tegez mindenkit, még egy bírósági büntetőper során is. A nyelvben létezik a magázás, de már évtizedek óta nem használják, elvileg csak a királyt illik magázni.)

"Igen, meglehet, hogy ezt mondtam a rendőrségi kihallgatás során, de főként azért öltem meg, mert féltettem az életemet. Nem láttam más kiutat, mint hogy megöljem."

Miután meggyilkolta Hans Rickard Strømnert, egy kibaszott szaralaknak nevezte egyébként.

"Ez azt jelenti, hogy megbüntetted azért, amit más lányokkal művelt?" - folytatta Kristiansen, aki azt szerette volna tudni: volt-e az önvédelmen kívül más motiváció.

"Úgy éreztem, csapdába kerültem. Azért öltem meg, hogy visszakapjam az életemet" - felelte a vádlott.

Egy, a 20-as éveiben lévő tanú elmondta: Fredrikstadban ismerte meg Christiansent, egy keresztény ifjúsági táborban, röviddel azután, hogy a brutális fejszés gyilkosság megtörtént.
"2011 júliusában ismerkedtem meg May Lene-vel. A TenOase-ban találkoztunk először, Fredrikstadban. Az első napon, amikor beültünk a Peppes-be, May Lene elmesélte, hogy megölt valakit egy fejszével. Emlékszem, hogy ezt nem akartam elhinni. Annyira valószerűtlennek tűnt a történet - meg az is, hogy elmesélje nekem, akit aznap ismert meg. Azt gondoltam, hogy kedves, aranyos és rendes lány, hiszen egy vallási táborba jött el."
"Később ő és a barátnője azt mondta, hogy át kell mennem a tesztjükön. Két napot velük kellett töltenem a házban, mielőtt azt mondták: rendben, megfeleltem."

A kapcsolat véget ért, amikor a lányt letartóztatták a gyilkosságért.
__________________________________________________________________________

A büntetőper során a védelem mindenképpen megpróbálta önvédelemnek beállítani az esetet.
A bíróság ezt a megközelítést elvetette, arra való tekintettel, hogy a gyilkosságot előzetes tervezés előzte meg, és a holttest elrejtése, a bizonyítékok szisztematikus eltüntetése is a kiterveltséget erősíti meg.

Érdemes tudni: valóban létezik számos eset, amelyben az áldozatból elkövető válik. A párkapcsolaton vagy házasságon belüli erőszak és lelki terror sajnos rengeteg esetben vezet odáig, hogy a bántalmazásokat éveken vagy akár évtizedeken keresztül elviselő barátnő vagy feleség "egy összegben adja vissza a kölcsönt", és agyonüti vagy leszúrja bántalmazó partnerét.
Az ilyen esetekben azonban szabályszerűbb, hogy az áldozatból lett tettes maga hívja ki a mentőket, vagy adja fel magát a rendőrségen! Továbbá a hirtelen felindulás jellemzőbb, mint az - ebben a klemetsrudi esetben - látható kiterveltség.

Az ügyész a kiszabható legsúlyosabb büntetést, 21 év szabadságvesztést javasolta.
A bíróság viszont enyhítő körülményként értékelte a vádlottak őszinte beismerését, továbbá a tényt, hogy Strømner csakugyan bántalmazó partner volt - és ezért úgy May Lene Christiansent, mint Aleksandra Østli Kjeve-t 12-12 év börtönbüntetésre ítélte, továbbá az áldozat hozzátartozóinak kifizetendő 27 595 korona összegű jóvátételre.
A barátnő ítéletének indoklásában az szerepelt: felbujtói minőségben volt jelen, elsősorban pszichikai nyomás gyakorlásával vált bűnrészessé, és azáltal, hogy a tervezésben aktívan részt vett. A bíróság elhanyagolhatónak tekintette a tényt, hogy Aleksandra végül nem mert lesújtani a fejszével.

Az isdal-i rejtély - folytatás

By Vinterens ridder on Monday, June 12 2017, 17:19

Itt olvashatjátok az isdal-i rejtély első részét, ha esetleg lemaradtatok róla!

Éppen aznap, amikor a toxikológiai eredmény megérkezett, befutott az Interpol telex-üzenete is Brüsszelből, a következő szöveggel:

"Az Önök december negyediki telexére azt válaszolhatjuk: a holttest leírása nem vezetett a szóban forgó személy azonosításához. Kérjük, szíveskedjenek megküldeni nekünk az útlevél pontos számát, kiállítási dátumát és helyét, és az útlevél jogos tulajdonosának identitását. Lorck családnevű, Finella keresztnevű személy nem található az adatbázisunkban, és az idegenrendészet sem ismeri. Kérjük Önöket, tájékoztassanak bennünket, amennyiben új adatok kerülnek elő."

Huff da! - szokás ilyen esetekben felcsattanni. Az útlevél ezek szerint hamis volt!
A folyamatban lévő nyomozás ráadásként azt derítette ki: valahol útban Stavangertől Bergen felé, a név egyszerűen eltűnt. Ugyanis Finella Lorck nem jelentkezett be egyetlen bergeni szállodába sem.
Hanem akkor ki volt ez a hölgy?

A rendőrség nagy szerencséjére, a szállodai bejelentőlapokon található kézírások egyértelműen azonosíthatóak voltak (lásd a két bejelentőlapot - ha rákattintotok, előjön teljes méretben): a Kripos (a norvég bűnügyi rendőrség - A szerk.) írásszakértői megerősítették, hogy a bejelentőlapokat, továbbá több előkerült számlát is ugyanaz a személy töltötte ki és szignálta, aki a bőröndben talált kódolt szöveget írta.
Két nappal később - tehát december 7.-én - , ismét két újabb eredmény jött egyszerre.
A helyszíni szemléről készült jelentés arról referált, hogy a nő egy rövid, de intenzív égésnek volt kitéve - a bűnügyi technikusok nem fedezték fel tűzrakó hely nyomait a helyszínen, viszont a holttest alatt megtalált szőrmesapka maradványaiból benzinnyomokat tudtak izolálni.
Éppen ezen a napon érkezett meg az oslói rendőrség kódszakértőjétől, Tor Martin Røhr Andresen-től a kódolt jegyzetek megfejtése. A szakértő egy évtizedekkel későbbi interjúban így számolt be erről a feladatról:
"Egy kicsit átcsoportosítottam a kódblokkokat. Gyorsan megértettem, hogy a betűk a bal oldalon hónapokat jelöltek, középen a számok dátumokat; az egyes kódblokkok jobb oldalán található betűk pedig városok kezdőbetűi. A kódolt jegyzet tehát útvonalat jelöl; a hölgy utazásainak állomásait."

A rendőrség sorra ellenőrizte a visszafejtett kódokban szereplő városok szállodáit, és kihallgatta a személyzetet, annak kiderítése érdekében: a - már ismert - személyleírású nő mely szállodák vendége volt?
Ekkor derült ki, hogy a hölgy legalább hét - de inkább kilenc - különböző nevet használt az utazgatásai során. Hétről hétre utazgatott körbe az országban; megtörtént, hogy csak egy-egy éjszakát tartózkodott valahol, mielőtt kijelentkezett és egy másik szállodába költözött.
A nyomozás eredményeként a következőek derültek ki az ismeretlen nő útvonaláról:

Március 20: Genfből Oslóba utazott.
Március 21. – március 24.: Geneviéve Lancier néven az oslói Hotell Vikingben jelentkezett be.
Március 24: Oslóból Stavangerbe repült egy belföldi járaton, ezután kompon utazott tovább Bergenbe. Az első éjszakát a Hotell Bristolban töltötte, itt már Claudia Tielt néven.
Március 25. – április 1.: Továbbra is a Claudia Tielt nevet használva, a Hotell Scandiában tartózkodott.
Április 1.: Bergenből Stavangerbe utazott, innen továbbment Kristiansand-ba, innen Hirtshals-ba, Hamburgba és végül Baselbe.
Ezek az utolsó nyomok az ismeretlen nő után Norvégiában 1970 tavaszán: hat hónappal később ismét megérkezett Oslóba.
Október 3.: Stockholmból érkezett Oslóba, és továbbindul Oppdal-ba, ahol az Oppdal Turisthotell-ben szállt meg egy Giovanni Trimboli nevű olasz fényképész társaságában (akit egyébként a rendőrök jól ismertek: nemi erőszak miatti ügyben eljárás indult ellene korábban). Később együtt ebédeltek a loen-i Hotel Alexandrában.
Trimboli később azt vallotta: a hölgy azt állította, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban nőtt fel, és az elmúlt fél évet utazgatással töltötte, hogy szép helyeket keressen fel; neki (Trimbolinak) azt mondta, hogy a foglalkozása régiségkereskedő. (Egyébként a legtöbb bejelentőlapon ezt jelölte meg foglalkozásaként; néhány alkalommal kereskedelmi utazónak vallotta magát.)
Október 22: egy éjszakát a párizsi Hôtel Altona-ban töltött.
Október 23. – 29.: a párizsi Hôtel de Calais-ben szállt meg.
Október 29. – 30.: Párizsból Stavangerbe, és onnan Bergenbe utazott.
Október 30. – november 5.: Alexia Zarna-Merchez bejelentkezett a bergeni Hotell Neptun-ba. Egy idegen férfival találkozott a szállodában.
November 6.: Trondheimbe távozott.
November 6.-november 8.: A trondheimi Hotell Bristol-ban tartózkodott Vera Jarle néven.
November 9. : Trondheimből Oslóba utazott, és innen tovább Stavangerbe.
November 9.- november 18: Finella Lorck a stavangeri Hotell St. Svitun vendége.
November 18.: A Vingtor nevű komppal Bergenbe utazott (L. Selling néven). Egy éjszakát a Hotell Rosenkrantz-ban töltött; a bejelentőlapot Elisabeth Leenhower névre töltötte ki.
November 19. – 23.: A Hotell Hordaheimen-ben tartózkodott, továbbra is Elisabeth Leenhower-ként. A 407-es szobában töltötte élete - valószínűleg - utolsó éjszakáit. (A szoba ma is megvan, bár azóta már többször is átrendezték, jelenleg így néz ki ->)
November 23.: Reggel 9 és 10 között a közeli bankba látogatott el, ahol külföldi valutát váltott norvég koronára. Ezután kijelentkezett a Hordaheimen szállodából, és taxival a vasútállomásra ment, ahol a bőröndjeit letétbe helyezte a csomagmegőrzőben.
November 29.: Holtan találták Isdalen-ben. (A halál beálltának pontos idejét nem ismerjük. A szag alapján valószínűsíthetőnek tartották: már több napja nem élt, amikor a kirándulók ráakadtak, de a hűvös idő miatt nehezen lehetett volna az oszlás jeleiből pontosan meghatározni a halál időpontját.)
Minden név - és természetesen, minden útlevél -, amelyeket a hölgy használt, egyaránt hamis volt: a francia rendőrség nem ismert semmiféle Vera Schlosseneck-et, a német rendőrség Claudia Tielt-et, a svájci rendőrségnek pedig Geneviéve Lancier-ről nem volt tudomása.
Egyértelmű volt, hogy egy és ugyanazon személyt jelölnek a következő identitások:

Finella Lorck
Claudia Tielt
Vera Jarle
Alexia Zarna-Merchez
Claudia Nielsen
Genevieve Lancier
Elisabeth Leenhower vagy Lowenhouf
Vera Schlosseneck
E. Welding
L. Selling

A két utóbbi nevet a kompon, illetve a Trondheim és Bergen közötti repülőjáraton használta. Mivel ekkoriban a belföldi járatokon az utasoknak még nem kellett igazolniuk magukat, ezért nincs bizonyíték arra az - egyébként teljesen valószínűsíthető - feltételezésre, hogy ezeken a járatokon valóban utazott a hölgy.

Egy nappal e felfedezés után - december 8.-án - a nyomozásba - a legmélyebb titokban - bekapcsolódott az Overvåkningspolitiet, a norvég nemzetbiztonsági részleg. A mai napig nem hozták nyilvánosságra, hogy az Overvåkningspolitiet milyen mélységig vett részt a nyomozásban.
Egyes értesülések szerint a nyomozást valójában felülről állították le, s annak ellenére, hogy a derék bergeni rendőrök igencsak alaposan szerettek volna utánajárni az esetnek, kaptak egy telefont a megfelelő helyről, hogy a kelleténél jobban ne mártogassák szaglószervüket az ügybe.

Nagyon kevesen vannak ma már életben azok közül a szakértők közül, akik még részt vettek az Isdal-eset felderítésében. A - ma már 80 év felé járó - Sigbjørn Wathne ezek egyike, aki így mesélt a helyzetről:

"Hatalmas erőforrásokat fektettek az ügy felderítésébe. A bergeni rendőrségen kívül bekapcsolódott a nyomozásba a Kripos és a helyi rendőri szervek egész Európában. Sok más nyomozó kollégámhoz hasonlóan én is arra a következtetésre jutottam, hogy a hölgy nyilvánvalóan menekült valaki vagy valami elől, és ezért akarta eltitkolni, hogy valójában kicsoda. Az eset hatalmas rejtély."

Mindez számos feltételezésre, elméletre, sőt összeesküvés-elméletre adott alapot.

Egyesek szerint az isdal-i hölgy egy nemzetközi bűnszövetkezet tagja volt.
Egy másik feltételezés szerint kém lehetett, akit a saját szervezete - vagy talán egy ismeretlen ellenség - likvidált.

A harmadik elképzelés: a hölgy tényleg csak azért utazott Északra, hogy itt vessen véget az életének, és az összes rejtélyt, amely a személyét körülvette, ő maga generálta.

Akármi is a valóság, mindenesetre feltételezhető: komoly háttérszervezet állhatott a hölgy mögött. Hamis útlevelekhez ugyanis nem könnyű hozzájutni, és az Európa-szerte tett utazásokat, szállodai tartózkodásokat is finanszíroznia kellett valakinek vagy valakiknek!

Az ismeretlen nő nyomainak felderítésében a rendőrség legjobb tanúi voltak azon szállodák alkalmazottai, ahol az isdal-i nő megfordult. Ők számos érdekes és hasznos információval szolgáltak!

Több szállodai alkalmazott is azt mesélte: a hölgy határozottan kijelentette a bejelentkezéskor, hogy "egy szép szobát szeretne". Az első dolga volt az ablakhoz menni és körülnézni, majd alaposan körülnézett a szobában is; és többször megtörtént, hogy másik szobába kívánt átköltözni.

Az ablak alól elhúzta az ott található dohányzóasztalt, és a szekrénybe rejtette. Talán több helyre volt szüksége a szobában? - vallotta a rendőrségen az egyik szállodai szobalány.
Egy másik szálloda alkalmazottja arról mesélt: a hölgy kivitte a széket a szobából, amikor éppen nem tartózkodott bent.

A Hotell Neptun éttermében volt felszolgálónő az akkor 21 éves Alvhild Rangnes, akire nagyon mély benyomást tett a külföldi hölgy. 46 évvel később, Rangnes asszony így emlékezett vissza az isdal-i nővel kapcsolatos élményeire:

"Akkoriban nem volt még igazán gyakori, hogy nők egyedül járjanak étterembe. Ha ez mégis megtörtént, a legtöbben elég bizonytalanok voltak, tétováztak kicsit, mielőtt beléptek volna. De ő, ő egyenes háttal jött be, talált magának asztalt és foglalt helyet. Nyilvánvaló volt, hogy ez a nő hozzá volt szokva ahhoz, hogy egyedül utazzon. Inkább üzletasszonynak néztem volna, nem turistának. Emlékszem, odasúgtam a kolléganőmnek: remélem, hogy ha majd ennyi idős leszek, nekem is ilyen stílusom lesz, mint annak a hölgynek."

Alvhild Rangnes soha nem tudta az isdal-i nőt elfelejteni.

"Nem, nagyon mély benyomást tett rám. Magabiztosnak és megközelíthetetlennek tűnt - de egyáltalán nem volt az a típus, aki felvenné a joggingalsót, hogy felmenjen Isdalen-be hegyitúrára."

Egy fiatal szállodai londiner is azt tanúsította: a hölgy nem volt igazán beszélgetős kedvében és furcsa módon nem mosolygott, még akkor sem, amikor nagyvonalú borravalót adott. (Egészen sajátos erre gondolni: 1970-ben nagyvonalúnak számított egy ötkoronás borravaló - ekkoriban, mint megtudhattam, egy kiló étcsokoládé került 16 koronába. - A szerk.) Ez a fiatal alkalmazott is megerősítette: a hölgy rendkívül visszafogott volt, láthatóan egyáltalán nem volt kedve társalogni. Viszont "rendkívül szép hölgy volt, olyan finom arcvonásokkal, amilyeneket korábban csak filmekben és magazinokban láttam. A sminkje is hibátlan volt."

Az általános benyomás szerint nagyon igényes, intelligens nő lehetett ez a hölgy. Az egyik recepciós arra figyelt fel, hogy a legtöbb vendég nem tölti ki ennyire szépen, pontosan a bejelentőlapot; a pincérnek viszont az tűnt fel, hogy a hölgynek nagyon kifinomult ízlése volt a borfajták tekintetében. Akik pedig a folyosón vagy a szálloda előterében dohányozni látták a hölgyet, azoknak szemet szúrt: ilyen drága, hosszú cigarettát ekkoriban nem is lehetett kapni Norvégiában!

A szálloda személyzetében az a benyomás alakult ki: a hölgy talán gyászolhatott, mert mindig fekete vagy sötét színű ruhákat viselt, és soha nem látták mosolyogni. A szálloda éttermében is leginkább egyedül volt, és olvasott.
A gyenge angolságot mindenki megemlítette, aki kapcsolatba került a nővel, valamint azt is: németül folyékonyan beszélt. Egy tanú hallotta, amint a hölgy telefonon beszél valakivel németül; a társalgásból ennek a tanúnak annyit sikerült elcsípnie, hogy a hölgy a következő szavakkal tette le a telefont: "Ja, ich komme bald" (Igen, megyek hamarosan).

Az egyik szálloda recepciósa minden egyes napon látta, hogy a hölgy elhagyja a szállodát. Továbbra sincs senkinek fogalma arról, hogy mit csinált a városban.

A bergeni szálloda alkalmazottai egészen sajátos dolgokról tájékoztatták a rendőröket.
A takarítónők azt állították: a hölgy lábbelije sokszor rendkívül szennyezett volt. Pontosabban: annyira szennyezett, hogy még a bergeni időjárási viszonyokhoz szokott személyzet sem értette: hol járhatott ez a nő? Legalább egy kirándulást biztosan tett a környéki hegyekben - olvasható a kihallgatási jegyzőkönyvben.
Az egyik szobalány arról számolt be: amikor meg akarta igazítani az ágyat, a hölgy hevesen tiltakozott, és mondta, hogy majd megcsinálja ő.
A hölgy nagyon nyugtalannak tűnt. Az idő nagy részét a szobájában töltötte, a reggelit is a szobájába kérte - és feltűnő volt, hogy hosszas tűnődés után nyitott ajtót még a szobapincérnek is. A kávét sokszor érintetlenül hagyta.

A szobában érezhető erős, fűszeres parfümillatról több szállodai alkalmazott is említést tett.

A Hordaheimen akkori recepciósa, aki az egyik utolsó lehetett, aki az isdal-i nőt életben látta - és ő rendelte neki a taxit -, így emlékezett vissza: "Még most is magam előtt látom. Nagyon finom hölgy volt. Stílusos és elegáns."
Ez a recepciós azt gondolta, a nő a vasútállomásra megy. A nyomok itt tűntek el a hölgy után; semmi nem biztos, mi történt vele azután, hogy a bőröndjeit a csomagmegőrzőbe helyezte.

Egy - anonimitást kérő - tanú, aki valószínűleg az utolsó volt, aki az isdal-i nőt életben látta, 26 éves volt a történtek idején, és éppen egy hegyitúráról jött lefelé, amikor találkozott az ismeretlen nővel.

"Nagyon nyugtalannak tűnt. Az a benyomásom támadt, hogy a nő menekül. Amikor találkoztunk, olyan érzésem volt, mintha segítséget próbálna kérni, de végül nem szólt semmit, amikor elhaladt mellettem. Az is feltűnt, hogy egyáltalán nem hegyitúrához volt öltözve - inkább úgy, mintha utazásra készen állt volna, hogy elhagyja a várost. A nyomában két középkorú férfit láttam, hosszú ballonkabátokban. Ránézésre kelet-, vagy dél-európaiaknak tűntek."

(Egy norvég tanú számára valószínűleg éppen olyan nehézséget okozhat annak meghatározása, hogy egy külföldi pontosan melyik országból jöhetett, ahogyan Kelet-Európában egy norvégot jó eséllyel nézhetnek németnek, svédnek vagy akár hollandnak is - A szerk.)

Ez a tanú - évtizedekkel később - azt is elmesélte: amikor olvasta a lakossági felhívást, önként jelentkezett a rendőrségen. Miután a beszámolóját jegyzőkönyvbe vették, azt a tanácsot kapta a rendőröktől: jobb, ha megpróbál elfelejteni mindent, amit aznap látott; úgymond, az ügy valószínűleg soha nem kerül megoldásra.

Több tipp is érkezett, amelyeknek a rendőrök nem jártak utána.
Egy bejelentés szerint a hölgy meglátogatta az egyik tanú - német etnikumú - szomszédját, és hosszasan társalogtak németül.
Egy másik, ellenőrizetlen bejelentés szerint, amikor a hölgy gépe leszállt Trondheimben, az egyik KGB-főnök tíz percen belül megjelent a værnesi reptéren.

december 21.-én több, a nyomozás szempontjából érdekes és fontos eredmény is megérkezett -. Az eredmények:

- a norvég államvasutak stavangeri jegyirodájában előkerült egy számla, amely azt bizonyította: az isdal-i nő, amikor legutóbb az országban járt, vonattal hagyta el Norvégiát, és Baselbe utazott.
- A Kripos bűnügyi technikusainak sikerült egy egészen apró benzinnyomot kimutatni a helyszínen talált maradványokból. Ez magyarázatot adott az égés eredetére - bár a - boncoláskor is jelen lévő Tormod Bønes egy későbbi riportban így nyilatkozott:

"Akkor sem, és most sem vagyok biztos abban, mi történt valójában a helyszínen és az égés hogyan terjedt."

Másnap, 22.-én, a rendőrség sajtótájékoztatót tartott.
Ebben az ismeretlen nő halálának okaként az öngyilkosságot jelölték meg, és határozottan elutasították a - helyi lapokban sok helyütt megírt - feltételezéseket és pletykákat a hölgy esetleges nemzetközi spion mivoltáról. Az akkori bergeni rendőrkapitány, Asbjørn Bryhn magyarázata szerint a hölgy minden bizonnyal elmebeteg volt; talán üldözési mániában szenvedett.

A magyarázat azonban nem elégítette ki - és a mai napig sem elégíti ki - sem a közvéleményt, sem az üggyel korábban foglalkozó nyomozókat. Az ügy felkutatásában részt vevő, ma már nyugalmazott nemzetbiztonsági tisztek egybehangzóan azt nyilatkozzák, ha az isdal-i esetről kérdezik őket: legnagyobb sajnálatukra, az esetet nem kommentálhatják, sőt még azt sem kommentálhatják, hogy miért nem kom... nyilatkozhatnak az ügyről.

Knut Haavik bűnügyi újságíró vélekedése szerint - "személy szerint teljesen biztos vagyok abban, hogy ez gyilkosság volt. A nőnek különféle identitásai voltak, kódokkal operált, parókákat használt, az egyik városból a másikba utazott, és néhány nap után minden szállodából kiköltözött. Ez éppen az, amit a rendőrök szoktak konspiratív viselkedésnek nevezni".

1971 február ötödikén eltemették a nőt, méghozzá cinkkel futtatott koporsóban, annak érdekében, hogy ne korhadjon el, és így később az esetleges további vizsgálatokat lehetséges legyen majd elvégezni - illetve, az esetlegesen jelentkező hozzátartozók majd azonosíthassák a holttestet. (Ez egyébként máig sem történt meg: a nő semmilyen körözési listán nem szerepel; senkit nem jelentettek be eltűntként, aki a személyleírásának megfelelt volna, sem nem jelentkezett egyetlen hozzátartozója sem.)

A Møllendal temető kápolnájában a búcsúztatón csak a rendőrség munkatársai voltak jelen - még a koporsót is rendőrök vitték ki a templomból; a gyászbeszédet a helyi katolikus pap tartotta (mivel a rendőrség ebben az időpontban még úgy gondolta, hogy a nő francia lehetett). A szertartásról készültek képek, azzal a gondolattal, hogy az esetlegesen jelentkező hozzátartozóknak majd később megmutathassák.

A sír a mai napig jeltelen (az alábbi képen: a sírhely a temetés napján és ma).
A mai napig nem tudni, ki volt ez a hölgy és miért kellett meghalnia.

A jelenleg is folyó fogászati, molekuláris genetikai és izotóp-vizsgálatok biztató eredményeket adnak.
Annyit már biztosra mondanak a szakértők, hogy a hölgy valószínűleg Dél-Németországban, vagy Észak-Olaszországban születhetett, ám gyaníthatóan egy másik országban nőhetett fel, az oxigén-és stroncium-izotópok alapján valószínűleg az egyik Benelux-államban.
Ezt a feltételezést tovább erősítik a mai írásszakértői vizsgálatok. A hölgy kézírása arra utal, hogy francia nyelvterületen járhatott általános iskolába - az írássémája mindenesetre az 1940-es évek végi francia sablonnak volt megfeleltethető.
A legoptimistább becslések szerint ez az év, amikor ezeket a sorokat írom - 2017 - a legutolsó, amikor a sírhely jeltelen és névtelen.

Az ügy 1995-ben elévült: ha esetleg ki is derítenék, kik felelnek az isdal-i nő haláláért, és az illetők még életben lennének, vallomásukat már csak jegyzőkönyvbe lehetne venni. Eljárást már nem lehetne indítani a tettesek ellen.

Az isdal-i nő rejtélye

By Vinterens ridder on Saturday, June 10 2017, 18:11

A következőkben elmesélek Nektek majdnem mindent, amit csak tudok a legnagyobb rejtélyről, amellyel a bergeni rendőrség valaha is foglalkozni kényszerült. Az ügy már több, mint 46 éve felderítetlen és találgatásokra ad alkalmat.

Ez a látvány nem gyerekeknek való

1970 november 29.-én, kora délután egy édesapa a kislányaival kirándulni indult a festői Isdalen-be - ez a szép, zordon romantikájú kirándulóhely néhány kilométerre esik Bergen városközpontjától.
Délután negyed kettő körül érkeztek a Svartediket nevű természetes vízlelőhely körül elhaladó turistaösvényre. Az egyik kislány letért a kijelölt túraösvényről, és megpróbált felmászni a hegyoldalt borító köveken, amikor valami rettenetes dolgot talált egy természetes sziklacsoport közepén: egy halott nő összeégett testét.
A helyzet rémisztő volt. A gyilkos talán még most is a közelben ólálkodik? - gondolta az édesapa; gyermekeivel hanyatt-homlok igyekezett a rendőrségre.

A rendőrök délután kettőkor már meg is érkeztek (rekordteljesítménynek számíthat ez, ha mai ésszel belegondolunk, hogy a mobiltelefon előtti időkben milyen nehézkes volt ez), biztosították a helyszínt és nekifogtak a vizsgálatnak.

Ma már csak egyetlen személy van életben azok közül, akik ezen a napon jelen voltak a helyszíni szemlén. Carl Halvor Aas 31 éves volt a történtek idején, és jogászként állt alkalmazásban a bergeni rendőrkapitányságon. Így idézte fel a baljós nap történéseit:
"Emlékszem, hogy helyenként gyalogoltunk, helyenként pedig szó szerint másztunk felfelé a hegyoldalon. Eközben azon töprengtem, hová is megyünk, mert egyáltalán nem egy kellemes, könnyű kis erdei séta volt ez. AA szag volt az első, ami mellbe vágott bennünket, amint a helyszínre érkeztünk. Nem volt valami szép látvány. A kérdés az volt: a nő közel lépett egy tábortűzhöz, aztán hirtelen hátrazuhant, vagy egyéb körülmények között égett meg?"

(Ha akarjátok, megnézhetitek a helyszínelés során készült képet a holttestről, de csak ha tényleg biztosak vagytok benne! A linkre kattintva még egy figyelmeztető oldal következik, részletes leírással arról, mit várhattok, és itt találhatjátok a linket a képhez.)

A holttest környezetében, a novemberi ködben és nyirkosságban, a szakértők összegyűjtötték a nő fellelhető használati tárgyait (a képen jobbra). Ruhamaradványok, egy esernyő, sál, egy fél üveg Klosterlikør, egy elégetett útlevél maradványai, két megolvadt műanyag flakon és sok más maradvány.
A nyomozásnak már ebben a korai fázisában is feltűnt a rendőröknek, hogy az ismeretlen nő identitását nagyon alaposan megpróbálták elrejteni.
Az épen maradt ruhadarabokból valaki gondosan kivágta a címkéket; még a két műanyag flakonról is hiányzott a címke; az elégetett útlevél pedig mindennél jobban bizonyította: valakinek nagyon fontos lehetett, hogy semmiképpen ne derüljön ki, ki is volt ez a nő.
A bűnügyi technikusok a holttest fellelése utáni napon folytatták a munkát - ez azt jelentette, hogy a rendőrök egész éjszakán át őrizték a halott nőt a helyszínen, felügyelve arra, hogy a nyomokat ne károsítsa semmi.

Nem egyszerű feladat

Másnap - tehát november 30.-án - a bűnügyi technikusok munkájának végeztével, a holttestet elszállították a Haukeland kórház Gades Institutt nevű intézményébe, ahol a boncolást Jan Christian Giertsen egyetemi docens elvégezte.
A nyomozásnak ebben a pillanatában már egyértelmű volt: az eset megoldása nem lesz valami egyszerű. Egy fiatal nő, akiről senki nem tudja, ki lehet, gyanús körülmények között elhalálozik - ez egyáltalán nem egy megszokott bűneset. A bergeni rendőrség tehát erősítést kért az oslói Kriminalpolitisentralet-től; a boncolás végeztével nyilvánvalóvá vált, hogy az ügy nemzetközi fajsúlyú.

December elsején - tehát két nappal a holttest fellelése után - a rendőrség belső használatú közlönyében, a Polititidende-ben közzétették a halott nő személyleírását. (A képen balra egy rekonstrukció arról, hogyan nézhetett ki életében a hölgy.) Az első beszámoló szerint egy 25...30 év körüli, 164 cm magas, sötétbarna hajú, karcsú, de szépen fejlett testalkatú, erős csípőjű nő a halott, kicsi, kerek arccal, sötétbarna szemekkel, apró fülekkel - arany filigrán fülbevalót viselt -, két első metszőfoga között kifejezett hézaggal. Több gyökérkezelt foga is van, a hiányzó fogakat egy - részben porcelán, részben arany - korona és egy arany híd pótolja.
Ruházatának minden egyes darabja legalább részben - vagy teljesen - elégett. A test is számottevően roncsolódott az égés következtében. Amennyit rekonstruálni tudtak a maradványok alapján: sötétkék kötött kabát, fekete nadrág, nagy kék-zöld kockás sál, félmagas szárú kék gumicsizma fehér szélekkel. Egy kék női esernyőt és egy Solo márkájú acél karórát is találtak nála.

A második vizsgálat pontosította ezeket az adatokat: az ismeretlen nő kora inkább 30 és 40 év közöttire tehető. A haja - noha nagyrészt leégett - sötétbarna, majdnem fekete színű lehetett eredetileg, sötétkék alapon világos mintás szalaggal lófarokba kötve. Ruházata: sötétkék orkánkabát övvel, barna műszőrme sapka, kék pulóver, kék mintás sportharisnyanadrág, fekete vastag gyapjúharisnya, fekete nadrág.
A gyökérkezelések technikája és a fogpótlások kialakítása Nyugat-és Észak-Európában szokatlannak tetszett: Gisle Bang fogorvos szakértő véleménye szerint ilyen típusú hidak és koronák Kelet-és Dél-Európában, továbbá Latin-Amerikában gyakoriak. (Ez a fogorvos egyébként egész életében szenvedélyesen foglalkozott az üggyel, minden külföldi szaklapban közzétette az anyagot, számos külföldi kollégájával konzultált, abban a reményben, hogy közelebb jut a megoldáshoz. Ez a reménye nem teljesült: 2011-ben bekövetkezett halálakor még mindig nem derült fény arra: valójában hol kezelték ennek a hölgynek fogsorát.)

A boncolás során arra is fény derült: a nő soha nem szült gyermeket, megszakított terhessége sem volt.

A személyleírás nem illett egyetlen eltűnt és/vagy körözött személyre sem.
Az ujjlenyomatokat elküldik a Kripos-nak - a norvég bűnügyi rendőrségnek -, de nem egyeznek semmilyen ismert, körözés alatt álló - vagy a törvénnyel korábban összeütközésbe került - személy ujjlenyomataival.

Gyorsan meglesz az áttörés?

Három nappal a holttest előkerülése után úgy tűnt, megvan a nagy áttörés, amely az ügy megoldását jelentheti.
A bergeni vasútállomás csomagmegőrzőjében rátaláltak két nagy bőröndre - az egyik sötétbarna, a másik középbarna színű, feltételezhetően német gyártmányú -, amelyeket 23.-án helyeztek be; a megőrzés díja 29.-én járt le, de senki sem jelentkezett a bőröndökért.
A bőröndök egyikében találtak egy napszemüveget, amelyen kincset érő ujjlenyomatot fedeztek fel, amely megegyezett a halott nőtől vett ujjlenyomattal!
Ma már csak nagyon kevesen élnek azok közül, akik részt vettek annak idején a nyomozásban - egyikük Tormod Bønes, aki ekkor volt pályakezdő bűnügyi technikus. Visszaemlékezései szerint a rendőrségen emelkedett volt a hangulat, ő maga - fiatal technikusként - nagyon meglepődött azon, hogyan bántak a rendőrök az előkerült bizonyítékkal. Mindenki a magáénak szerette volna tudni a dicsőséget, hogy elsőként talál rá a rejtély kulcsát jelentő bizonyítékra.

Az öröm azonban nagyon hamar alábbhagyott: a bőröndök tartalmának vizsgálata, ahelyett, hogy megoldást hozott volna, csak még több rejtélyt vetett fel.

Valaki ugyanis a bőröndben található ruhákból is éppen olyan gondosan kivágta a címkéket, mint ahogyan a holttesten talált ruhákból is.
Még a fésűről és a hajkeféről is eltávolították a gyártási jelet, csakúgy, mint az összes kozmetikai cikkről (kivéve a Jacques Esteral parfümöt) és receptre felírt gyógyszerről.

A nesszeszerben a következő tárgyakat találták:

- 50 g Betnovat 0.1% (ekcéma és psoriasis elleni kenőcs) - az orvos és a páciens nevét is eltávolították a címkéről, az viszont rajta maradt, hogy a bergeni Svaneapoteket-ban adták ki a kenőcsöt, 1970. március 31.-én.
- Tonopan, recept nélkül kapható fájdalomcsillapító
- Vatta

A bőröndben talált ruhák egyáltalán nem az akkori norvég ízlést követték, ilyen holmikat ekkoriban nem is lehetett Norvégiában kapni - ez megerősítette a gyanút, hogy a halott nő külföldi állampolgár. A divathoz értők szerint valószínűbbnek tűnt, hogy a hölgy a korabeli olasz módi szerint öltözködött. Érdekes, hogy a bőröndben megtalálták a Dagbladet 1970. november 21.-iki számát, kihajtva egy, a római Montessori-iskoláról szóló cikknél!
Svájci gyártmányú velúrcipőt (eltávolított márkajelzéssel) és Salamander márkájú edzőcipőt találtak a bőröndben.

Több parókát és dioptria nélküli szemüveget is felfedeztek a bőröndökben - az ismeretlen nő tehát nemcsak az identitását igyekezett minden lehetséges eszközzel elrejteni, hanem a külseje elváltoztatására alkalmas eszközökkel is felszerelkezett!
A nagyobbik bőrönd titkos zsebében 500 német márka volt elrejtve, továbbá 130 norvég korona (hja kérem, akkoriban ez még pénz volt! Ma már legfeljebb egy pizzát rendelhet az ember ennyiért - A szerk.) és néhány belga, illetve francia frank, aprópénzben.

Személyes jellegű tárgyak egyáltalán nem kerültek elő egyik bőröndből sem, csak különféle szállodákból származó apróságok - borítékok, szalvéták, műanyag evőeszközök. Az egyetlen, valóban intimnek tekinthető tárgy egy kis piros könyv volt, fedelén egy szentképpel, amely Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal.

Gondolom, el tudjátok képzelni a bergeni rendőrök csalódottságát! A bőröndökben semmit nem találtak, ami meghatározta volna a halott nő identitását.

Viszont, a csalódások ellenére is, két jelentéktelennek tűnő, ám mégis sokat érő lelet előkerült:
a.) egy jegyzetblokk, amelynek első oldalára kódolt jeleket írtak, szép, kék tintás írással;
b.) egy nejlontasakot, amely egy stavangeri cipőüzletből származott: "Oscar Rørtvedts Skotøiforretning", hirdette a felirat.

"Látta valaki ezt a hölgyet?"

A rendőrök tehát felkeresték ezt a cipőboltot elsőként, és kikérdezték a személyzetet.
Az üzlet tulajdonosának fia, az akkor 22 éves Rolf Rørtvedt, elmondása szerint jól emlékezett a hölgyre, aki három héttel azelőtt járt az üzletben. Nagyon alaposan körülnézett és hosszasan válogatott, míg végül kiválasztott és megvett egy pár Kjendis márkájú, sötétkék gumicsizmát (ekkoriban nagyjából Norvégia női lakosságának fele ilyet hordott esős időben).
A fiatal Rørtvedt elmondása szerint több oka is volt annak, hogy a hölgyre ennyire jól emlékezett.
Egyértelmű, hogy külföldi volt, nagyon gyenge volt az angoltudása is.
Mindenesetre sok kérdést tett fel; az a fajta vásárló volt, aki sok kérdést tesz fel és megköveteli magának a figyelmet.

A személyleírás abszolút illett arra, akit a rendőrség keresett. "Kifejezetten helyes, nőies alakú hölgy volt, hosszú sötétbarna hajjal, szép, kifejezésteli sötét szemekkel, formás lábakkal" - erősítette meg a fiatal Rørtvedt.

Egy sajátos részlet, amelyre felfigyelt: a hölgy közvetlen közelében érezhető furcsa szag.

Erről a furcsa szagról több tanú is említést tett a kihallgatások során, és ennek mibenléte csak évekkel később került tisztázásra.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Norvégiában gyakorlatilag ismeretlen volt a fokhagyma! (Ezt tanúsíthatom: a hétvégi házból elkunyeráltam Kedvesem megboldogult nagymamájának szakácskönyvét, és ebben egyetlenegy receptet sem találtam, amelyben fokhagyma szerepelt volna - A szerk.)

A tanúk, akik erről a sajátos részletről említést tettek, csak később kapcsoltak, amikor már errefelé is lehetett kapni fokhagymát és gyakorlatilag mindenki napi rendszerességgel használta az ételekhez. Ekkor villant be - tehát évekkel a kihallgatások után - az összefüggés:
"Hopplá, EZ volt az a sajátos szag, amelyet az idegen hölgy közelében lehetett érezni!"
Az isdal-i nő nyilván olyan országban élhetett, ahol a fokhagyma fogyasztása mindennapos volt, és a norvégok, akik nem voltak hozzászokva ehhez, felfigyeltek a szagra.

Fokhagymaszagtól függetlenül, a személyleírás abszolút stimmelt.
A gumicsizma is - éppen egy ilyen színű és ilyen gyártmányú gumicsizma maradványait találták meg a holttesten, mint amilyet néhány héttel ezelőtt ebben az üzletben eladtak!

A rendőrök ezután sorra járták a város szállodáit, és az alkalmazottakat faggatták: volt-e olyan vendégük, aki erre a hölgyre emlékeztetett?

Nem kellett messzire menniük: a kérdéses cipőbolttól csak kőhajításnyira lévő Hotell St. Svithun személyzete határozottan emlékezett egy ilyen vendégre. A bejelentőlapját is meg tudták mutatni a rendőröknek.
A személyleírásra is bólogattak: "sötét hajú, sötétbarna szemű nő, aranysárgás bőrszínnel, telt csípővel, anélkül, hogy túlsúlyos lett volna, és feltűnően tört angolsággal értette meg magát".
A bejelentőlapot Finella Lorck néven töltötte ki, és belga állampolgárnak vallotta magát.

A takarító személyzet egyik tagja azt vallotta: látta a hölgyet egy ilyen gumicsizmában.
Ezzel gyakorlatilag biztosra lehetett venni, hogy a St. Svithun vendége ugyanaz a nő volt, akit a Svartediket feletti hegyoldalon megtaláltak holtan.

Éppen ezen a napon, december ötödikén érkeztek meg a toxikológiai eredmények is, amelyek a halál valószínűsíthető okát mutatták: Fenemal-túladagolás és füstmérgezés kombinációja.
A halott nő vérében találtak egy bizonyos mennyiségű alkoholt, valamint négy milligram Fenemalt (ez egy fenobarbitol hatóanyagú altató, máig ezen a néven hozzák forgalomba több országban - többek között Norvégiában - is). Ez a kombináció még nem halálos, de jó eséllyel vezet öntudatvesztéshez.
A tüdőben füstöt találtak, a gyomorban pedig 12 további Fenemal tablettát, amelyek a halál beálltakor még nem oldódtak fel, és egy "kis felhőnyi" feltételezhetően másfajta barbiturátot is észleltek.

A haláleset tehát rekonstruálható így: a nő beszedett egy csomó Fenemalt - a halála előtti órákban több alkalommal, több adagban -, ráivott még némi alkoholt (mindezt valószínűvé teszi, hogy a holttest körül találtak szétszóródott, rózsaszínű tablettákat, és egy félig kiürült likőrös üveget), és ebben az állapotban zuhant rá a tűzre. Minden jel szerint nem volt magánál, amikor a szén-monoxid végzett vele. A testen látható súlyos égésnyomok járulékos sérülések, valószínűleg a halál bekövetkezte után keletkeztek.

Tény, hogy ez meglehetősen csúnya módja az öngyilkosságnak, de végül is elképzelhető, hogy a hölgy annyira súlyosan megunta az életét, hogy így végzett magával, nem igaz?
A nyomozásnak ebben a fázisában a rendőrök még nem zárták ki annak esélyét: a hölgy annyira biztosra akart menni, hogy ezért titkolta el a kilétét mindenki előtt - nehogy bárki is rájöjjön, hogy tulajdonképpen meghalni utazott Észak-Európába.

Az öngyilkosság valószínűségét továbbá a nullával tette egyenlővé, hogy a holttesten egyetlenegy külsérelmi nyomot találtak: a nyakán egy zúzódást, amely származhatott egy karateütéstől.

A bergeni rendőrségnek tehát - elméletileg - nem lett volna más dolga ezután, mint informálni a belga hatóságokat az esetről. A hozzátartozók értesítése és a holttest kiadatása már a brüsszeli kollégák feladata lesz, és ezzel az ügyet lezártnak tekinthetik.

Azonban... ismeritek azt az - informatikus körökben már közhelyszámba menő - idétlen viccet, amely valójában nem is vicc, hanem a keserű valóság?
"Mi a különbség az elmélet és a gyakorlat között?"
"Elméletileg semmi..."

Nos, ez a vicc a rendőrök munkáját tekintve éppen ilyen helytálló. A továbbiakban azt is el fogom mesélni, mi történt ahelyett, hogy Finella Lorck belga állampolgár holttestét hazaszállították volna!

A trondheimi tallium-eset

By Vinterens ridder on Monday, October 3 2016, 01:49

Ez a bűnügy különösen érdekes a számomra. Írtam már egy másik, ugyanezzel az anyaggal elkövetett mérgezésről, és mondhatni, rácuppantam a témára. Trondheimben is történt egy talliumos eset, amely felzaklatta a lelkivilágomat és felkeltette az érdeklődésemet!
A magyar ténykrimi-rajongók biztosan nem ismerik a sztorit!

Miután már a legutóbbi krimiposztom talliumos mérgezési esetről szólt, akkor egy helyi történetet is megírok Nektek. A kilencvenes évek végén történt, és kegyetlen eset, de érdemes ismerni: kriminálpszichológiai és viktimológiai szempontból is tanulságos.

A főszereplők: egy elvált, kétgyerekes anyuka, Inger Lise Bakken—és egy nem túl előnyös külsejű, de remek kiállású, sármos mérnök, a középkorú Terje Wiik. Kapcsolatuk jószomszédi viszonyból fejlődött érett, felnőtt emberek viszonyává. Szép és kedves szerelmi történet lehetne ez, csakugyan; hanem az események messze nem a Courts-Mahler meg Bianca regények világát idézik.

Inger Lise—ha hinni lehet az ismerősöknek és a családtagoknak—üdítően fiatalos, mondhatni: gyermeki jelenség volt. A kislányai mindennél többet jelentettek a számára, és inkább játszópajtásuk volt, mint szigorú nevelőjük. Noha a lányok apjától elvált, nem akadályozta meg a kapcsolattartást, a gyerekek is akkor látogatták meg apjukat, amikor csak akarták, a volt férj is gyakran ment el a gyerekekhez.

Terje Wiik nem volt szívdöglesztő külsejű, de bizalomgerjesztő, intelligens és rendkívül jó fej embernek bizonyult.
A kapcsolat 7...8 éven át tartott, egy időben a házasságot is tervezték. (A pár nem lakott együtt; Terje sokat utazott a munkája kapcsán—a StatOil-nál állt alkalmazásban kutató mérnökként -, de hétvégekre Inger Lise-hez járt “haza”.)

A rémálom az 1997/98-as év fordulóján kezdődött, amikor Inger Lise bejelentette Terjének: szüneteltetni szeretné a kapcsolatot, amely—több tanú egybehangzó vallomása szerint—igencsak viharos volt. Inger Lise már többször is megkísérelte a szakítást, de Terje valahogyan mindig sikeresen visszakönyörögte magát.
Terjét ezúttal is magával ragadta a féltékenység; öngyilkossággal fenyegetőzött; követelte, hogy Inger Lise vallja be, hogy kik a szeretői; vissza akarta követelni magának a nőt. Megtörtént, hogy bezárkózott a lakásba és nem volt hajlandó távozni.

1998. május 23.-án, egy fájdalmas jelenet után—amely során Terje szándékosan lelökte Inger Lise-t a lépcsőn—a nő azt kiabálta: vége a kapcsolatnak.

A lidércnyomás ekkor kezdődött.
Terje folyamatosan felügyelet alatt tartotta Inger Lise-t, minden lépését és minden percét számon tartotta. Ha a nő akár csak bevásárolni is elment, Terje rögtön felhívta a lányokat, és kifaggatta őket: Inger Lise mit csinál, hová megy és kivel találkozik?
Inger Lise annyira irritálónak találta ezt, hogy sokszor kihúzta a telefont (t.i. a kilencvenes években még Norvégiában sem mindenkinek volt mobiltelefonja!—A szerk.)—erre Terje azzal válaszolt, hogy zsarolni kezdte volt kedvesét: “Ne tedd ezt; ugye, nem akarod, hogy valami történjen a lányaiddal?”
A két nagylány és anyukájuk behúzott függönyök mögött élték a mindennapjaikat, hogy legalább egy kis magánéletük maradjon.

Terje mindezek tetejében nem volt hajlandó visszaadni a szakítás után a lakáskulcsot sem. Inger Lise naivan közölte vele: “ha a kulcsot vissza nem adod, akkor kicseréltetem a zárat”. Terje válasza: “Eszedbe ne jusson ilyet tenni. Nem tudod, kivel van dolgod?”

(Már ez a két dolog elegendő lett volna ahhoz, hogy feljelentsék Terje Wiik-et zaklatásért és életveszélyes fenyegetésért. Érdekes kérdés: miért nem történt meg a feljelentés?
Viktimológiai szempontból figyelemre méltó, hogy Inger Lise láthatóan “jól idomított” áldozatként viselkedett: nem tett feljelentést; nem változtatta meg a telefonszámát; és—noha tapasztalatból tudhatta, hogy Terje mennyire rafinált és erőszakos—megpróbált korrekten egyezkedni vele, ahelyett, hogy egy szó nélkül kicseréltette volna a zárat. El sem költözött, hanem hozzáedződött ahhoz, hogy bántalmazó exbarátja szomszédságában lakjon.
Mindez arra utal: hozzászokott már ahhoz, hogy rettegésben éljen, és valószínűleg meg volt annyira félemlítve, hogy nem tudott, illetve nem mert segítséget kérni.
Ismert tény ezen kívül: egy bántalmazó partner erősen kétarcú tud lenni: olyan hitelesen képes játszani a bűnbánót, és olyan jó fej tud lenni, ha akar, hogy az áldozat kész bármit elnézni neki, vagy akár el is felejteni.)

Terje Wiik ekkor a neten keresett rá a “murder”, “identify”, “tissue”, “thallium” és “traceability” kulcsszavakra. Legalábbis a lefoglalt gépén, a keresőarchívumban ilyeneket találtak. Wiik átlátszó magyarázatot adott ezekre a keresőszavakra: sok téma iránt érdeklődik, és nyilván ilyen tárgykörben is kutakodott a neten.
A lakásán megtalálták továbbá a “The Terrorist’s Handbook” című hírhedt kiadvány egy példányát is.
A nyomozás során átvizsgálták Inger Lise gépét is, és az elküldött mailjei arról tanúskodnak: szisztematikus partnerbántalmazás áldozata volt a kapcsolatban. Meglehetősen sok kérdést vet fel ez: Inger Lise környezetében többen is tudtak arról, hogy Wiik veszélyes partnerbántalmazó, és mégsem tett senki semmit, hanem hagyták a nőt félelemben élni. Talán tényleg annyira jól beidomított áldozat volt, hogy már nem hagyta, hogy segítsenek rajta?

Wiik elég gátlástalan volt ahhoz, hogy a saját munkahelyén keresztül rendelje meg a talliumot. Jellemző módon, amikor a későbbi jogi eljárás miatt a StatOil felmondott neki ezért, ő beperelte a StatOil-t, azzal az indoklással: igaz ugyan, hogy a cég költségére rendelte a talliumot—amely alig párszáz koronát kóstált -, de kompenzálta ezt azáltal, hogy egyszer szabadnapon is bement dolgozni! (A pozícióval való visszaélés nem számít, ugyebár.)

Inger Lise hamarosan beteg lett. A haja csomókban hullott, emellé iszonyatosan erős fájdalmai voltak a gyomrában, a végtagjaiban rendkívül fájdalmas zsibbadásokat érzett. Az egyik lánya azt vallotta később: “Anya éjszakánként néha sikoltozott fájdalmában, és ha odamentem hozzá, hogy átöleljem, még ez is elviselhetetlen szenvedést okozott neki.”
Az orvosok tanácstalanok voltak— Inger Lise egyik orvost a másik után kereste fel, de nem tudtak semmit tenni, azon túl, hogy egyik fájdalomcsillapítót a másik után írták fel; és ezek egyike sem használt. (Elég ironikus módon, egyszer maga Terje vitte őt orvoshoz; egy másik alkalommal egy álló hétig ápolta.)

Szeptember elején, egy átmeneti javulást követően, Inger Lise fájdalmai újból jelentkeztek, egyre erősebben. Most már naponta akár hatszor is telefonált neki “aggódó” exbarátja—aki ennek az ősznek folyamán később egy profi tolvajkulcs-készletet vásárolt. Később—karácsony és újév között—behatolt Inger Lise lakásába egy betört pinceablakon keresztül, egy újabb adagot a halálos méregből feloldott egy üveg konyakban.
Ezután telefonon figyelmeztette Inger Lise édesanyját arról, hogy a pinceablak be van törve—és felajánlotta, hogy nagyon szívesen megjavítja.

1999 január végén Inger Lise kórházba került; néhány nappal később az orvosok megállapították, hogy ez talliummérgezés. A sors iróniája, hogy ha erre hamarabb jöttek volna rá, akkor az áldozatot meg tudták volna menteni!
Ezzel egyidőben indult meg az eljárás is Terje Wiik ellen, kiderítették, hogy neki állt módjában talliumot rendelni.

Az áldozat élete utolsó egy hetét eszméletlenül töltötte, mesterségesen lélegeztették; február tizenhetedikén meghalt.

Az áldozat édesanyjának vallomása erős érzelmeket kavart fel . A 63 éves Lisa Bakken azt vallotta: január 23.-án ellátogatott a lányához, aki aznap estére tervezte a 40. születésnapját megünnepelni. Lisa Bakken azt vallotta: lányát a fürdőkádban kuporogva találta, fájdalmai enyhítése céljából. “Már megint beteg lettem!”
Azon az éjjelen még a szomszédok is hallották, hogy Inger Lise sikoltozik fájdalmában.

“1998 egy borzalmas és gyötrelmes év volt, de 1999 még rosszabb lett”—vallotta Lisa Bakken a tárgyalóteremben. “Annyira tehetetlenek voltunk.”
Inger Lise a kislányaival szemben nagyon hősiesen viselkedett; még ő vigasztalta őket, kérte őket, hogy ne sírjanak, és nem is említette nekik, hogy életveszélyben van.
A volt férj, Trond Nygård vallomása szerint Inger Lise sejtette, hogy Terje Wiik mérgezte meg. A kórházi főorvos, Harald Hovdal beszámolt arról: az áldozat—röviddel azelőtt, hogy elveszítette volna az eszméletét—említést tett egy konyakosüvegről, amelyet mindenképpen át kell vizsgálni.
Inger Lise lakásán csakugyan találtak egy megbontott üveg konyakot, amely a tallium-szulfát halálos dózisának többszörösét tartalmazta.

Terje Wiik vallomást tett, beismerte, hogy ő mérgezte meg exkedvesét, összesen három (egy másik vallomásban azt állította: négy) alkalommal adta be neki a talliumot. Elsőként egy pohár üdítőben oldotta fel a kristályokat; másodszor egy üveg ásványvízben (ennek hallatán minden jelenlévő elképedt, hiszen az ásványvízből a gyerekek is ugyanúgy ihattak volna); harmadszor pedig a—már ismert—konyakban.
Egy negyedik alkalomról is tett említést, amely során egy üveg vörösbort mérgezett meg. Erre az esetre direkt bizonyíték ugyan nem volt, a borosüveg nem került elő, de Inger Lise egyik barátnője azt vallotta: egy alkalommal, amikor meglátogatta az áldozatot, és vörösboroztak együtt, utána furcsa zsibbadást érzett az egyik karjában, és fájt a gyomra.

Az eljárást vezető rendőrtiszt, Hans Vikhals kertelés nélkül kijelentette: “ez az ember egy önsajnáltató pojáca. A történtek után még saját magát érezte áldozatnak, és azt állította, hogy szó szerint az életéért harcol.”
Wiik egyébként azt állította: nem is akarta megölni Inger Lisét, csak azt szerette volna elérni, hogy hulljon ki a haja, és így kevésbé legyen vonzó más férfiak számára. Ezt abból a megfontolásból tette, hogy Inger Lise így majd várhatóan meg fog hatódni, amiért ő így is ragaszkodik hozzá. Mint elmondta, azt remélte: visszakaphatja a nőt (akiről ekkor már tudta, hogy van egy új udvarlója), aki ráadásul még hálás is lesz neki, amiért ekkora szeretettel ápolja.
Azt állította: a tallium-szulfátból összesen csak egypár porszemnyit használt fel. Ehhez képest, amikor a lakásán megtalálták a mérget tartalmazó üveget (továbbá egy üveg berlinikéket, amely a tallium antiszéruma), abból 42 grammnyi mennyiség hiányzott. Mármost a tallium halálos adagja egy (1) gramm egy felnőtt ember számára!
Wiik ezt úgy magyarázta ki: a méreg rendkívül rosszul oldódott fel az üdítőben, ezért a nagy részét végül a mosogatóba öntötte.
Azt is állította: ellenméreggel megkísérelte talpra állítani Inger Lisét, elmondása szerint áfonyalekvárba oldott berlinikékkel. Ez nagyon szép mese, Wiik ötletességét és romantikus hajlamait jellemzi—de akkor miért halt meg a nő?
Ennek a “nem is akartam én megmérgezni, csak így sikeredett” megfontolásnak hátterében az állt: Terje Wiik-nek fiatalkorában volt egy paraszuicid kísérlete. Szerelmi csalódás miatt megpróbálta megmérgezni magát egyfajta—akkoriban még forgalomban lévő—talliumtartalmú patkányméreggel. Ám semmi komoly baja nem lett tőle, éppen csak a haja hullott ki átmenetileg.

(Szubjektív, amatőr wannabe-kriminológus hozzáállásommal azt vélekedem: elég dörzsölt róka lehetett ez a Wiik már fiatalabb korában is. Éppen csak annyi talliumot szedett be, amennyivel már elért egy ilyen látványos tünetet, mint a hajhullás, és ezért felfigyeltek az ő hatalmas szívfájdalmára, jól. Mindenesetre ügyelt, hogy véletlenül meg ne haljon, vagy maradandó károsodást ne szenvedjen. Elég átlátszónak tűnik a ripacskodása: a tallium témája szakmába vágó kérdés volt Wiik számára—tehát minden valószínűség szerint pontosan tudta, hogy mennyi mérget kell adagolnia egy adott hatás elérésére, nem “véletlenül” adagolta túl.
Kisszerű bosszúállásnak hatna mindenesetre az egész akkor is, ha tényleg igaz lenne, hogy “csak” enyhébb mérgezést szándékozott előidézni. Meglehetősen éretlen, infantilis hozzáállásnak tekinthető ez: “annak idején, amikor rossz volt nekem, mert egy másik nő elutasított, kihullott a hajam a méregtől, amelyet önként vettem be… most akkor NEKED hulljon ki a hajad, büntetésből, amiért TE is elutasítottál! Én meg bezzeg olyan rendes vagyok, hogy így sem hagylak ott.”)

Az igazságügyi pszichiáterek állítása szerint Wiik minden jel szerint szociopata.
A magam részéről ezt az esetet egy jellemző “nehezen elkülöníthető” díszpéldánynak tartom. Tudjuk, hogy a szociopátiát, pszichopátiát sok esetben nem könnyű elválasztani a különösen rosszindulatú narcizmustól.
Wiik a rosszindulatú narcisztikus viselkedésnek több jellemző motívumát is mutatta. Ő ölt aljasul (az áldozat nagyobbik lánya, az akkor 13 éves Cecilie később úgy fogalmazott: “szívfájdalom nélkül halálra kínozta anyámat”), de mégis azt várta el, hogy őt sajnálják.
Velejéig szívtelen szociopatákra kevésbé jellemző, hogy ennyire mélyen beleéljék magukat az önsajnáltató drámába—kérdés, hogy egy ügyes szociopata képes eljátszani még a narcisztikus típusú komédiát is. Ezért nehéz eldönteni, hogy Wiik esetében csakugyan szociopátiáról van-e szó.

A narcisztikus kifelé vetítésnek egy másik motívuma is megjelent a történetben.
Kiderült ugyanis az eljárás során: Inger Lise szerelemféltés miatti mérgezgetése közben a féltékenységtől őrjöngő, áldozatát hűtlenséggel gyanúsítgató Terje Wiik teljesen nyugodt lelkiismerettel udvarolgatott egy belga hölgynek is; rendszeresen utazgattak el egymáshoz. A belga hölgy azt vallotta: Wiik elbűvölő, nagyon snájdig kiállású pasinak bizonyult, roppant intelligens és szellemes volt; ám ő kicsit meghökkent, amikor Terje Wiik alig két hónap ismeretség után házassági ajánlattal állt elő.
(Más tanúk is azt állították, hogy Wiik egy szoknyavadász volt. Miközben Inger Lisén számonkérte a—valóságban nem is létező—szeretőit, és egyébként is teljes ellenőrzés alatt igyekezett tartani—ő maga több nőt is szédített. Annak ürügyén, hogy a munkája kapcsán sokat kell utaznia, jó alibit talált az alkalmi kapcsolatai leplezésére. Ez a kórosan narcisztikus ember kifelé-vetítő jellegzetessége.)

Egyébként 21 év szabadságvesztésre ítélték, és ebből 14 évet le is kellett ülnie. A norvég büntetőjog t.i. lehetővé teszi, hogy a büntetés kétharmadának letöltése után az elítélt kérelmezhesse a feltételes szabadlábra helyezését.

A büntetés letöltése azonban nem történt zökkenőmentesen.
Jó magaviseletéért, szorgalmáért (pl. elkezdett németül is tanulni a hűvösön!) Wiik rendszeresen kapott többnapos eltávozási engedélyeket a dutyiból—ha hinni lehet a norvég forrásoknak, öt év alatt 24 ilyen eltávozásra nyílt alkalma.
Azt hiszem, sejteni lehetett volna, hogy “tervez valamit”, mert az eltávozásai alatt megújíttatta az útlevelét. A következő eltáv során alaposan használatba is vette azt: külföldre szökött, és Németországban kapcsolták le végül. Ennek során is rendezte a drámát: rosszullétet szimulált, és játszotta a nagybeteget, amikor végre kontaktot teremtett a norvég rendőrséggel.
Mindenesetre 2012-ben szabadult. Nem tudni, mit csinál azóta. Azt tudni: ha Inger Lise élne, már kétszeres nagymama lenne. Az egyik unokája egyfolytában kérdezgeti anyukáját: “mi történt a nagyival?”, de mivel még csak ötéves, mindig azt a választ kapja: “majd ha nagyobb leszel, megtudod.”

Krimirajongók oldala