Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

Tag - angyalcsinálás

Entries feed Comments feed

Frances Lydia Knorr, az angyalcsináló

, 18:42

 

Mielőtt azt gondolná bárki, hogy a krimiblog hiátusra került, gyorsan elmesélek egy kisebb, ám megfelelően borzasztó történetet - addig is, amíg egy nagyobb kaliberű iszonyat feldolgozása zajlik a háttérben. A kedélyek megnyugtatása... akarom mondani, felkorbácsolása érdekében tehát íme, itt van Nektek Minnie Thwaites, akarom mondani, Frances Lydia Alice Knorr, az angyalcsináló története.

Mi az, hogy angyalcsinálás?

Ez a régivágású kifejezés, amelyet ma már valószínűleg csak kevesen ismernek, abból az időből származik, amikor a születésszabályozás kérdése nem volt (még) annyira (sem) megoldott, mint jelenleg. Az "angyalcsinálás" terminus a nem kívánt csecsemő titokban történt "elrekkentését" jelentette.
Minnie Thwaites - a képen balra - 1868 decemberében született a middlesex-i Hoxton New Town-ban. A visszaemlékezések szerint igen engedetlen gyermek volt, a serdülőkorba érve erkölcstelen életet kezdett élni.
Legalább egy afférja volt egy katonatiszttel, mielőtt 19 éves korában a szülei megelégelték kicsapongásait, és elküldték Ausztráliába, hogy csinálja meg ott a szerencséjét. Sydney-ben vállalt munkát, először háztartási alkalmazottként, később felszolgálónőként. A munkahelyén ismerkedett meg egy Rudolph Knorr nevű német emigránssal (nem tudni, hogy rokona volt-e az instant készételeket gyártó Knorr cég alapítójának), akihez 1889 novemberében feleségül ment - és akit kisstílű bűncselekményei miatt a melbourne-i és a sydney-i rendőrség jól ismert.
Minnie - aki ekkor már az elegánsabban, előkelőbben hangzó Frances nevet használta - rövidesen viszonyt kezdett egy Edward Thompson nevű férfival, akivel Melbourne-be költözött. Ez a kapcsolat nem tartott sokáig; Minnie-nek bevételi forrás után kellett néznie, hogy eltartsa magát és kislányát.
1892 februárjában Ausztráliában a gazdasági recesszió mélypontjára esett, a munkanélküliség hatalmas volt. Ráadásként Rudi Knorr börtönbe került, holmi kétes bútorügyletek miatt.
Minnie, várandósan és kilátástalan anyagi helyzetben, előbb varrónőként próbálkozott megélhetést teremteni, majd e terv sikertelensége után elhatározta, hogy gyermekelhelyezési vállalkozásba kezd.

Óh, azok a viktoriánus erkölcsök!

A történet megértéséhez tudni kell: ebben az időben még nem szorították a gyermekek örökbeadását, örökbefogadását olyan szigorú törvényi keretek közé, mint manapság.
Mivel ekkoriban még csak igen megbízhatatlan módszerek álltak rendelkezésre a nem kívánt terhesség megelőzésére, továbbá a korabeli erkölcsi normák a leányanyákat rendkívül súlyosan elítélték és megbélyegezték - emiatt teljesen megszokott gyakorlat volt, hogy a megszületett gyermeket - megfelelő anyagi juttatás fejében - kiadták dajkaságba, illetve nevelőszülőkhöz.
Ez a gyakorlat azt is jelentette, hogy ezekben az időkben a gyermektelen házaspárok egyszerűen adoptálhattak egy-egy újszülöttet, akire az eredeti szülei nem tartottak igényt.
Viszont az ily módon adott-vett csecsemők számára egyáltalán nem volt életbiztosítás, ha egy gyermekelhelyező vállalkozás vette gondjaiba őket! Nagyon sok kisgyermek halt meg néhány naposan, az elégtelen bánásmód és hanyag ellátás miatt, még mielőtt alkalmas - értsd: fizetni hajlandó - örökbefogadó szülőkhöz kerülhetett volna. Az ilyen gyermekek haláláról sok esetben nem is tudott senki - hiszen az eredeti szüleik örültek, hogy megszabadultak tőlük, vagy féltek attól, hogy a rendőrség eljárást indít ellenük.

Minnie tehát Melbourne-ban élt a Moreland Road-on; a város környékén tevékenykedett, és sok családdal kapcsolatban állt. Felváltva használta a leánykori és az asszonynevét, amikor "árubeszerzési" körútjain járt. Gyakran változtatta lakhelyeit, nem maradt soká egyetlen házban sem.
Amikor viszont Rudi Knorr letöltötte büntetését és kiszabadult a börtönből, a házaspár visszaköltözött Sydney-be. Minnie (alias Alice alias Lydia) ekkor várta második közös gyermeküket.

Azonban a Moreland Road-i ház új tulajdonosa felásatta a kertet, és három halott kisgyermek maradványaira talált! A nyomozás nem volt hosszú: hamarosan kopogtattak a sydney-i Knorr-lakás ajtaján a rendőrök. Mrs. Knorr ezzel fogadta őket: "uraim, tudom, mi a látogatásuk célja".
A rendőrök letartóztatták az - ekkor már "mindenórás" - Misziz Knorr-t, aki 1893 szeptember negyedikén fiúgyermeknek adott életet; ezután a hatóságok visszaszállították Melbourne-be, és pert indítottak ellene gyermekgyilkosságért.

Érdekességképpen, közlöm a rendőrség feljegyzéseiből származó személyleírást: Mrs. Knorr "öt láb két hüvelyk (157.4 cm) magas, világos bőrű, kifejezetten erőteljes testalkatú nő, világosbarna hajjal, szokatlanul nagy, jellegzetesen formált ajkakkal. Nagyon közlékeny, és selypítve beszél."

A tárgyalásra várva, Minnie levelet írt volt szeretőjének, és arra kérte, hogy gyártson hamis bizonyítékokat, amelyek majd mellette tanúskodnának. Ez a kísérlete kudarcot vallott: Thompson édesanyja ugyanis bemutatta ezt a levelet a bíróságnak.
Ez a levél volt a legsúlyosabb terhelő bizonyíték. Minnie ebben megpróbálta ugyanis Edward Thompsont is "bemártani", hogy a hatóságok azt véljék: Thompson maga is bűnrészes volt a csecsemők halálában és holttesteik eltüntetésében. A levélben Minnie arra utasította Thompsont, fizessen le egy bizonyos házaspárt, annak érdekében, hogy azt vallják: ők ásták el a Minnie és Thompson közös - halvaszületett - gyermekét!

Thompson tagadta, hogy ilyen bűnrészességet vállalt volna, és a rendőröknek nem volt okuk arra, hogy kételkedjenek ebben.

Az ügy 33 tanúja közül a legfontosabb egy 13 éves kis pesztonka volt, aki eskü alatt vallotta: Mrs. Knorr kölcsönkért egy ásót a szomszédból, ezután arra panaszkodott, hogy a ház előtti kertben túl köves a talaj, lehetetlenség ásni, úgyhogy kénytelen a hátsó kert végében ásni.

Minnie a fejlemények után taktikát váltott: beismerte, hogy csakugyan ő ásta el a halott gyermekeket a kert végében, de természetes halállal haltak meg.

Erre az állításra rácáfolt az igazságügyi orvosszakértő véleménye: a kis tetemeken egy ujjnyi vastag szalaggal történő fojtogatás egyértelmű nyomai voltak láthatóak; az egyik csecsemő nyakát több, mint az eredeti vastagságának felére szorították össze!

Az eljárás során kiderült, hogy Mrs. Knorrnak annyi ügylete volt leányanyákkal és balkézről született gyermekeikkel, hogy szinte lehetetlenség lett volna nyomon követni a történteket. Még a saját kislányáról, Gladys-ről is azt állította, hogy egy másik nő gyermeke!

Ebben az időszakban Melbourne körzetében a rendőrségnek több, mint hatvan csecsemőről volt tudomása, akiket holtan találtak. Ezek közül legalább húsz eset volt, amelyek egyértelmű erőszakos halálra utaltak, de a tettes egyszerűen eltűnt és senki ellen nem lehetett eljárást indítani. Más esetekben egyes csecsemők egyszerűen eltűntek - őket feltételezhetően eladták. Nagyon sok anya akadt, akik nem mertek a rendőrségen bejelentést tenni arról, hogy a dajkaságba kiadott gyermeküknek nyoma veszett.

A rendőrök tehát okkal feltételezték, hogy Frances - azaz Minnie - sokkal több gyermek haláláért felel, mint amennyiért eljárást indítottak ellene. A korabeli erkölcsi normák miatt az ügynek sok sértettje nem is jelentkezett vallomástételre.

A tárgyalássorozat 1893 április 11.-én kezdődött meg, eredetileg csak egy leánycsecsemő sérelmére elkövetett emberölés vádjával. A vádirat véleménye szerint Minnie (alias Frances alias Alice alias Lydia) nemcsak promiszkuus volt és csaló, hanem egy szégyentelen szélhámos is. Lelkiismeret nélkül gyilkolta meg azokat a gyermekeket, akiket nem tudott értékesíteni.

A védelem viszont azzal érvelt: a vádlott egy rossz sorú fiatal nő, akinek nehéz körülmények között kellett boldogulnia. Néhány gyermekkel valóban törődött, egyet pedig visszajuttatott szülőanyjához. Más esetekben - alacsonyabb díjazás fejében - más nőknek juttatta a gyermekeket. A védelem kihangsúlyozta: Mrs. Knorrnak nem származott hatalmas haszna ezen ügyletek egyikéből sem.

A bíróságnak ezután mindössze öt napjába telt, hogy meghozzák az ítéletet: a korabeli jog szerint egy ilyen ügyben kizárólag a halálbüntetés jöhetett számításba.

A verdikt kihirdetésének pillanatában Minnie felkiáltott: "Isten segítse szegény anyámat! Isten segítse szegény gyermekeimet! Ed, Isten bocsássa meg vétkeidet!"
Annak ellenére, hogy a napi sajtóban nem kapott túl nagy támogatást, az ügy megosztotta a közvéleményt.

A helyi nőegylet tiltakozó beadványt nyújtott be, azzal a megindoklással: a közösség moráljával összeegyeztethetetlen, hogy egy nő - bármilyen nő - életét egy férfi oltsa ki. (Nem tartozik a tárgyhoz és a bejegyzés témájához, de ezt a kérdést "remekül" megoldották az iszlám világban: ha egy nőt halálra ítélnek, a kivégzést csakis női hóhér hajthatja végre. A szent erkölcsiség nevében :((((()

Thomas Jones, az állami ítéletvégrehajtó, hivatásában tapasztaltnak számított: pályafutása során már tizenöt férfin hajtotta végre a halálos ítéletet, a hóhéroknál megszokottnak számító szakmai ártalomban is szenvedett: súlyosan ivott. A munkával járó megterhelés, a saját húzódozása az ellen, hogy egy nőt akasszon fel, tovább súlyosbodott, amikor a felesége (aki ellenezte Minnie kivégzését) ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez: elhagyja Jones-t, ha az felakasztja Minnie-t. Két nappal a kivégzés előtt Jones tehát tökrészegen elvágta a saját torkát. Ám hamarosan kerítettek egy másik hóhért, egy Roberts nevű embert.
A képen jobbra az Old Melbourne Gaol - ma már múzeumként üzemelő - siralomházi cellája látható, amelyből - rendkívül lélekemelő módon - rá lehet látni a kivégző helyiségre. Talán azért konstruálták így annak idején, hogy a halálraítéltek egy pillanatra se feledkezhessenek meg arról, mi vár rájuk?

A halálraítélt megtért

Az elítélt eközben példásan viselkedett a siralomházban. Igen mély bűnbánatot tanúsított, és napjait imádkozással, zsoltárok éneklésével töltötte a kivégzésre várva. Élete utolsó napján írott vallomást tett:

 

"Most, amint néhány óra választ el a haláltól, kifejezem erős vágyamat arra, hogy ez a vallomás nyilvánosságra kerüljön, abban a reményben, hogy bukásom nemcsak figyelmeztetésként szolgál majd mások számára, hanem elrettentő erővel is bír majd azok előtt, akik talán ugyanezt a gyakorlatot űzik. Ezúttal kívánom kijelenteni, hogy azokban a vádakban, amelyek a bizonyítási eljárás során Nr. 1 & 2. csecsemőként voltak ismertek, bűnösnek vallom magamat."

Ebben a vallomásban arra is tett javaslatokat, hogyan lehetne jobban szabályozni a gyermekelhelyezéseket, az újszülöttek élete védelmében.

 

Az akasztás

Kivégzése egy hétfői napon történt meg, 1894. január 15.-én, délelőtt tíz órakor.
Várható volt, hogy az esemény rendkívül fel fogja kavarni a kedélyeket, úgy az Old Melbourne Gaol falain belül és kívül is. Míg a börtön előtt tiltakozók egy csoportja jelent meg és demonstrált, a börtönben Mrs. Knorr rabtársai a környező cellákban zsoltárokat énekeltek, főként a Safe In The Arms of Jesus és az Abide With Me címűt.
Az ítélet végrehajtásának késlekedéséről így számolt be a korabeli sajtó: félő volt, hogy az elítélt hosszú, bő szoknyái megakadnak az akasztófa alatti akna falán, ezért gyorsan bele kellett varrni a ruhába egy font tömegű ólomsúlyt, mielőtt a szoknyákat összekötözték az elítélt bokájánál.
A szokásos kérdésre, hogy van-e valami mondanivalója az ítélet végrehajtása előtt, utolsó szavai a következők voltak: "Igen, az Úr velem van! Nem félek semmitől, amit bárki emberfia tehet velem, mert megbékéltem, tökéletesen megbékéltem!"

Az akasztást hosszú eséses módszerrel hajtották végre: a csapóajtó nyílásakor az elítélt hét láb hat hüvelyket (körülbelül két méter huszonnyolc centimétert) zuhant. A feljegyzések szerint a halál azonnal beállt. Minnie halotti maszkja az Old Melbourne Gaol kiállításán megtekinthető.