Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

Tag - bűnösök vagy betegek

Entries feed Comments feed

Kimveer Singh Gill, a Columbine-fanboy - 2. rész

, 15:12

(Itt az első rész a sztoriból)

Déli fél egykor eszeveszett fanboy-unk leparkolta autóját a de Maisonneuve Boulevard-on, a Dawson College mellett. Több tanú észlelte, amint a csomagtartójából fegyvereket vesz elő.

A fiatalok azt gondolták, hogy ez valamiféle színházi kellék, úgyhogy folytatták útjukat az iskolai étkezdébe.

Egy csoport fiatal elhaladt Kimveer Gill autója - egy fekete Pontiac Sunfire - mellett, és észrevették a kezében a lőfegyvert. Az egyik fiú visszafordult - és nagy rémületére, azt látta, hogy Gill meredten bámul rá és céloz. A tizenéves fiú megfordult és továbbhaladt, magában imádkozva azon, hogy ez csak egy ostoba vicc legyen.

Sajnos nem volt az. Gill befejezte a fegyverei megtöltését: amikor elhagyta az autóját, a már említett Beretta Cx4 Storm öntöltő gépkarabéllyal, a 9 mm kaliberű Glock pisztollyal és egy Norinco HP9-1 rövid csövű shotgunnal volt felszerelve; a vállán egy nagy, nehéz táskát cipelt. (A cselekmény során egyébként a lövések nagy részét a gépkarabéllyal adta le; a Glock-kal csak öt lövést, közöttük azt is, amellyel a saját életét is kioltotta.)

Egy véletlenül arra haladó járókelőt fegyverrel kényszerített arra, hogy vigye utána a lőszerrel - és egy negyedik fegyverrel - megpakolt táskát, majd elkezdett az iskola bejárata körül ténfergő és dohányzó diákokra lövöldözni.

"Normálisan viselkedett. Nem futott el. Nem volt ideges. Egyszerűen higgadt volt" - mesélte később Hernat Monawar, főiskolai hallgató. - "Először azt hittük, hogy csak színjáték az egész. De a valóság a sikolyokkal, a vérrel...

Pánikba esett diákok rohantak az épületbe, Gill higgadtan követte őket.

A 17 éves Mathieu Dominique így idézte fel az eseményeket: "Odakint voltam a feljáró mellett és cigarettáztam. Meglátok egy rendőrautót elhúzni előttem, szirénák nélkül. Úgyhogy azt gondolom: oké, ennek biztosan az új dohányzásellenes szabályokhoz lehet köze. Aztán meghallok egy tűzijátékra emlékeztető hangot. Nem figyeltem fel a lövöldözőre első pillanatban, de amint a fejemet elfordítottam, körülbelül 4...5 láb távoltásra tőlem, hát ott áll egy srác fekete felleghajtóban és mohikánfrizurával" - számolt be az esetről Dominique. "Amikor az arcát megláttam, nagyon eszelősnek tűnt... Teljesen megszállottan lőtt... golyó golyó után. Inkább golyózáporhoz hasonlított - ilyen hat lövés két másodperc alatt."

Még az első lövés eldördülése előtt egy járőrautó - a Cruiser 12-1 jelű - húzott el az utcán; teljesen más ügyben érkeztek a Dawson College-ba: az iskola biztonsági őre, Vincent Pascale, egy droggal kapcsolatos probléma ügyében hívta ki őket.

A fegyvertűz és a diákok kiáltozásai után a rendőrök meglátták Gill-t az iskola épületébe belépni. Azonnal erősítést kértek. Egy újonc rendőr, Alain Diallo - aki ekkor még alig egy hónapja szolgált a testületben - kivont fegyverrel ment Gill után.

A 18 éves Marie Vigouroux és a 20 éves Fehr Marouf éppen elhagyni készülték az iskola épületét, amikor meglátták Gill-t, aki négy méterre lehetett tőlük.
"Mindkét kezével egy hosszú lőfegyvert tartott a dereka magasságában, ilyen Rambo-stílusban pásztázva vele egyik oldalról a másikra" - számolt be a történtekről Marouf a Globe-nak és a Mail-nek.
"Megláttam a fegyvert, és rögtön azt gondoltam: futnunk kell" - számolt be Vigouroux az élményről. Visszarángatta Marouf-ot az iskola épületébe. "Visszarohantunk a Dawsonba és az aulán keresztül, hogy tudassuk mindenkivel: menjenek innen". "Káosz volt mindenfelé. Csak káosz."

 

Ennek a káosznak közepébe lépett Kimveer Gill. Az órák közötti szünetről és a tanteremből tanterembe vándorlásról ugyan lemaradt - holott valószínűleg így időzíthette az akciót, hogy a lehető legtöbb áldozatot szedhessen -, de úgy tűnik, volt másik terve is.

Nem úgy viselkedett, mint aki soha életében nem tette még be a lábát a Dawson College-be. (Később a biztonsági kamerák felvételeit visszanézve kiderült, hogy több, mint egy hónappal azelőtt, az augusztus 10.-iki felvételen látható volt. Alaposan felmérte a terepet, már jóelőre.)

Egy diáklány, aki testközelbe került Gill-lel, úgy írta le: nagyon kecsesen lépett utána, szinte mintha táncolna.

Céltudatosan igyekezett a második szinten található aulába - ahol a lehető legtöbb diákot találhatta meg egy helyen, tehát tökéletes terep volt a tömeggyilkossághoz.
A közbeeső időben ráadásként alkalmi célpontokat is találhatott.

A második szinti aulába tartva, Gill véletlenszerűen rálőtt emberekre.
A 17 éves Elizabeth Gagnon éppen egy óráról jött ki, amikor meghallott két lövést. Egy lány tartott felé, futva. "Vér borította. Eltakarta az arcát. Vércsíkot húzott maga után."
A 19 éves Alexander Matthew ugyancsak épp óráról jött; a lépcsőházban négy vagy öt lányba szaladt bele. "Meglőttek" - mondta egyikük. Matthew először azt hitte, csak viccelnek, de aztán meglátta, hogy a lánynak vérzik a dereka.
Simon Davies, aki filmművészetet tanított ebben az iskolában, azt állította, hogy egy diákot hallott a lövöldözésről kiabálni, ezután meglátta, amint a fiatal vérrel borított arccal rohan el mellette.
"Kimentem a folyosóra, és megláttam egy rendőrt kivont fegyverrel - eközben további lövéseket hallottam."
Dipti Gupta, egy másik főiskolai tanár, rémült diákoknak nyújtott menedéket a tantermében - egyikük attól félt, hogy elveszíti a lábát, amelyet lövés ért.
Az iskola alkalmazásában álló Yves Morin egy menekülő lány elé vetette magát - Gill lövése így az ő vállát találta el.

Az első segélyhívás 12 óra 42 perckor érkezett, a rendőrök 12 óra 50 perckor jelentek meg a helyszínen, és Gill nyomába eredtek.

Az újonc rendőr Diallo végig Gill nyomában volt az aula felé.

Körülbelül 70 diák tartózkodott az aulában - nem hallották a lövéseket, amelyek pánikot keltettek az iskolában.

 

Gill a 9mm-esével tüzet nyitott, mielőtt bárki bármit tehetett volna.
A 22 éves Leslie Markofsky - aki nem is volt az intézmény hallgatója, csak a volt osztálytársait látogatta meg a Dawsonban - fejét két golyó érte.
A 17 éves James Santos épp a 18 éves Anastasia de Sousa-val beszélgetett, amikor meglátta a fegyveres ámokfutót. Abban a pillanatban a padlóra vetette magát - ahogyan majdnem mindenki az aulában. De Sousa felállt, hogy megnézze, Santos mire reagált. Kimveer rálőtt a lányra, aki így Santos mellé zuhant.
A 17 éves Andrea Barone később azt vallotta: ekkor előugrott egy rendőr és rálőtt Gill-re, de elhibázta. (Ez a rendőr vélhetően Diallo lehetett.)

Gill az ital-és édességautomaták mögé rejtőzött, és innen folytatta a lövöldözést.

Nikola Guidi a földszinten tartózkodott, amikor a barátnőjét, Lisa Mezzacapa-t egy-egy lövedék eltalálta a lábán és a karján. "A padlón kúszva igyekeztünk menekülni, amikor találat érte. El sem tudtam hinni. Nekem kellett elvonszolnom." Guidi megpróbálta elállítani a lány vérzéseit, a nadrágja övét használva.
Másodpercekkel azután, hogy Lisa Mezzacapa-t találat érte, két rendőr lépett az aulába, és felszólították Gill-t, hogy dobja el a fegyverét.
"Húzzatok a p*csába innen" - válaszolta Gill. "Maradjatok ki*ottul hátul."

A rendőrök által bekerítve, Gill folytatta a lövöldözést. Alex Zannis látta, amint Gill eldobja a kézifegyverét, és egy puskát húz elő a kabátja alól. Többször is tárat cserélt, miközben diákokra lövöldözött.

A 18 éves Devansh Srivastava felszaladt a lépcsőn a harmadik emeletre - megpróbált a mobiltelefonjával fotót készíteni Gill-ről, aki erre őt is célba vette. A lövedék nem Srivastavát találta el, hanem a mögötte menekülő 19 éves Kaloyan Gueorguiev-et - az egyik golyó a bal szeme fölött találta el, egy másik a bal alkarját. (Az orvosok később tudatták vele: ha a szemöldökcsontja nem állítja meg, akkor a golyó szétroncsolta volna az agyát.)

Egy másik diákot megbénított a rémület, így könnyű célpontot jelentett - Gill így is csak a karját találta el.

A 18 éves Josh Perl azt gondolta, már biztonságban van, amikor látta, hogy a rendőrök megérkeznek az aulába. Egy lányt próbált meg védelmezni a karjával, amikor hallotta, hogy a rendőrök szót váltanak az elkövetővel. Perl könyöke a levegőben volt, amikor Gill rálőtt a lányra - a golyó a fiú karján ment keresztül.

A rendőrök természetesen nemcsak szót váltottak a lövöldözővel, hanem lövéseket is. Egy diák, Alex Zannis később azt vallotta: a rendőrök minden 30. másodpercben egy-egy sortüzet küldtek az automaták irányába. Gill puskatűzzel válaszolt.
Egy lövés csaknem fejen talált egy rendőrt; a rendőrség becslései szerint a húszperces tűzharcban nagyjából 50 lövés történt meg. A rendőrök már azt tervezték, hogy puskával fogják keresztüllőni a falat, hogy egyszer s mindenkorra ártalmatlanná tegyék az ámokfutót.
Azonban mielőtt ezt megtehették volna, Gill taktikát váltott.
Túszt ejtett.

James Santos megpróbálta a sebesült Anastasia De Sousa-t egy fal mögé vinni, ahol nagyjából nyolc ember rejtőzött. A lány még élt, de sokkban volt és összefüggéstelenül beszélt.

Gill a fegyverét Santos-ra szegezte, és ráparancsolt, hogy álljon őközé és a rendőrök közé. Santos 2...3 méterre álllhatott Gilltől.

Ezután Anastasia-ról kérdezte.

"Halott?" - Santos azt felelte, nem tudja, és könyörgött az elkövetőnek, hogy ne tegyen semmit. Gill nem hallgatott rá.
Odalépett a megsebesített lányhoz, és négyszer rálőtt teljes hidegvérrel.
"Most már halott."

Tovább folytatta a rendőrökre lövöldözést.
Eközben csevegett Santos-szal, elmondta neki, hogy ő - Gill - a mai napon fog meghalni.
Ráparancsolt Santos-ra, hogy felvegye a lőszerrel és fegyverekkel teli táskát. Fegyverét egy másik diákra szegezte, aki De Sousa teste mellett hevert.

"Meg akarsz halni?" - kérdezte. A rémült fiatal azt felelte: "Nem, nem, nem".
"Gyere velem" - rendelkezett Gill. A fiú Santos-szal együtt felvette a nehéz táskát.

Gill nem több, mint öt lépést tett feléjük, amikor a térdét szorongatva a padlóra esett.
Denis Cote, egy veterán rendőr meglőtte.

A tanúk hat lövés sorozatáról vallottak. A boncolás később megmutatta, hogy Gill-nek a karját is eltalálta egy lövedék.

Felismerve, hogy a játszmának vége, Gill a kézifegyvert az álla alá helyezte és golyót eresztett a saját fejébe.

A rendőrök odarohantak, és az épületen kívülre szállították a testet - mindenesetre megbilincselték, mielőtt a mentők megnézhették volna, hogy meg tudják-e menteni az életét. (NB ez nemcsak rendőrségi rutinintézkedés volt - megdöbbentő módon, történtek már esetek, amelyek során az öngyilkosjelölt csodával határos módon túlélt egy ilyen komoly szuicid akciót! - A szerk.)

Halott volt.
Déli 12 óra 48 perc.

A 22 éves Leslie Markofsky - aki a főiskolán az ismerőseit meglátogatni volt jelen, két fejlövést élt túl. Intenzív sebészeti beavatkozást végeztek rajta, eltávolították az egyik lövedéket, Markofsky pedig egy hétig kómában volt, miközben az orvosok azon tanakodtak, hogy a másik lövedéket is el lehet-e távolítani. A fiatalember október végére már öntudatánál volt, jó állapotban, és rehabilitációs osztályon kezelték. Mivel azonban a másik lövedéket műtéti úton nem lehetett eltávoltani, élete hátralévő részében be fogja riasztani a reptéri kontrollnál a fémdetektorokat. (Ezt nevezik tragikomikusnak? - A szerk.)
Egy másik túlélő, Jessica Albert, az altestét ért rendkívüli trauma miatt szeptember végéig mesterséges kómában tartották. Később felépült.

A gyilkosság-öngyilkosság után megtaláltak Kimveer zsebében egy búcsúlevelet, amelyben az édesanyjától és az egész családjától bocsánatot kért a történtekért. A levél keltezése aznap hajnali két óra 22 perc.
A rendőrök, amint az eset után házkutatást tartottak, Kimveer szobájában, a búcsúlevél mellé ráadásnak megtaláltak egy - Eric Harris és Dylan Klebold emlékének írt - rajongói levelet, néhány kéziratos listát további potenciális célpontokról, valamint fegyverleírásokat.

Édesanyja meggyőződése szerint nem volt előre kitervelt gyilkosság-öngyilkosság ez a cselekedet: a "gyerek" ugyanis a megelőző hétvégén egy egész hétre való szennyes holmit kimosott magára, és több üvegnyi kontaktlencse-tisztító folyadékkal állított haza. Anyukája meglepve kérdezte: miért vettél ennyit, fiam? A "gyerek" vállrándítással felelt: így legalább több hónapra elég lesz. (Holott már tisztában volt vele, hogy nem lesz szüksége rá!
A szülői elfogultságtól mentes kívülállónak okkal támadhat az a gyanúja: a "gyerek" valójában tudatosan szándékozta elaltatni a szülei gyanúját.)

Kimveer édesanyja nyilvánosan kért bocsánatot az egyetlen halálos áldozat szüleitől, és együttérzését fejezte ki. Hangot adott annak is, hogy szeretné személyesen is kinyilvánítani részvétét, azonban a De Sousa család elzárkózott ettől, nyilvánosan kifejezésre juttatva, hogy semmiféle szimpátiát nem éreznek a tettes családja iránt.  

 

 

Kimveer Singh Gill, a Columbine-fanboy, 1. rész

, 09:36

Hűha! Már egy éve nem frissítettem volna itt?! Sürgősen összeszégyellem magamat, és még sürgősebben írok új posztot.

Egy kevésbé ismert kanadai esetet szemeltem ki újrakezdésnek - egy sok szempontból tanulságos esetet.

Sokat lehet vitatkozni azon, hogy a rossz példa mennyire ragadós; azon, hogy úgymond a "Született gyilkosok" filmmel kezdődött minden, és folytatódott a Columbine-tragédiával; még tovább folytatódott azzal, hogy számos kétségbeesett, a helyét nem találó - vagy felnőni nem tudó - fiatal tekintette példaképnek, követendő szerepmodellnek a Klebold-Harris párost.

Egy ilyen rajongó szomorú történetét írom most meg.

Azért választottam éppen az ő sztoriját, mert sok tekintetben együtt tudok érezni a sráccal és megértem a problémáit - viszont egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy hasonló problémákkal, hasonló attitűdökkel ő miért választott egy értelmetlen, ostoba, romboló kiutat a helyzetéből.
Megértem, és együttérzek vele, csak éppen azt nem foghatom fel: ugyanilyen alapon, vagyunk jó néhányan, akik feljogosítva érezhetnénk magunkat őrültségek elkövetésére, és mégsem tesszük meg.

Az érzéseivel tehát tudok szimpatizálni, a tettét viszont sem megérteni, sem elfogadni nem vagyok képes.

Kimveer Singh Gill egy pundzsábi (indiai) származású fiatal volt, a szülei - akik a szikh vallást gyakorolják - még az ő világrajövetele előtt emigráltak Kanadába.

Infantilis hülyegyerek felhúzott kapucnival álldigál a Harley Davidson posztere előtt

Nem volt problémás gyerek kiskorában, de mindenkinek feltűnt, hogy eléggé csendes és zárkózott.
A suliban jó eredményeket ért el, a tanárok elégedettek voltak vele, de az volt a benyomásuk, hogy kissé túlérzékeny.
Bántalmazni nem merték a társai - lévén hogy jól megtermett legény volt -, de mélységesen felzaklatta, ha ilyen esetnek volt tanúja. Figyelemre méltó igazságérzettel rendelkezhetett, sőt, hatodikos korában még jogász akart lenni.

Érettségi után néhány osztálytársával együtt főiskolára jelentkezett; ismeretlen okok miatt egy félév után kimaradt.

Röviddel ezután berukkolt a katonaságba, de ez sem tartott sokáig: az alapkiképzésről egy hónap után - még a fegyveres tréning elkezdődése előtt - leszerelt.

Lehet, hogy csak túl jólinformált vagyok, de a vészlámpa nálam már ennél a motívumnál elkezdett villogni.
A katonaságból rendszerint leszerelik a fegyvermániás, láthatóan agressziófétissel rendelkező egyéneket; jó katona ugyanis éppen abból lesz, akiben van megfelelő szociális gátlás, aki kontroll alatt tudja tartani az agresszióját és képes háttérbe szorítani az érzelmeit. Ellenkező esetben problémái lesznek a fegyelemmel, a parancsok teljesítésével, a bajtársakkal való együttműködéssel.

Nem tudok nem asszociálni Sylvia Seegrist történetére - ezen a blogon már megírtam korábban -, ő is nagyon fegyvermániás és extrém agresszív volt; s neki sem engedték, hogy a háromhónapos alapkiképzést elvégezze, nagyon hamar leszerelték.

Kimveer Singh Gill ugyanígy járt.
Egy hónap után behívták egy elbeszélgetésre a feletteseivel, és közös megegyezéssel a leszerelés mellett döntöttek.
Nem egyértelmű, hogy emberünk önként látta be: a katonai szolgálat nem neki való, vagy a kiképző tiszthelyettesek figyeltek fel arra, hogy labilis a gyerek - csak azt tudni, hogy a fegyveres alapkiképzést már nem is csinálhatta végig.
Édesanyja szerint azért szerelt le, mert honvágya volt.
Két kistársa elmondása szerint viszont azért, mert nem teljesítette a hadseregben elvárt viselkedési normákat. 

A vészjelző a történet folytatásánál már nem is villogott nálam, hanem folyamatosan élénkvörösben világított: az agresszió-, és egyenruhafétis nemhogy jellemző maradt a srácra, hanem csak tovább súlyosbodott.
Benyomásaim szerint nagyon megviselte, hogy a seregben megváltak tőle - ezután ugyanis mintha gellert kapott volna az élete.
Egykori osztálytársai véleménye szerint Kimveer huszonéves korában "mentális értelemben véve még mindig a középiskolás szinten volt". 

Munkát vállalt egy kereskedelmi cégnél - a főnökei és a kollégái szerint nagyon tisztességesen viselkedett, nem volt vele probléma.
Egy kolléganője az együttérzéséről számolt be: amikor a kolléganő szomorú volt amiatt, hogy egy kismadár az iroda üvegfalának csapódott és elpusztult, Kimveer segített neki eltemetni a madarat az irodaház mögötti parkban.

Miután ez az állása megszűnt, a srác is mintha egyszer s mindenkorra megszűnt volna funkcionálni. Voltak további kísérletei az elhelyezkedésre, de valahogyan semmi nem jött össze; vagy ismét megszűnt az állás, vagy ő maga mondott fel.
Édesanyjának azt állította: nagyon belefáradt abba, ahogyan a multik viselkednek a munkavállalókkal.

Huszonévesen mintha tényleg regrediált volna a kamaszkorba: nem költözött el a szüleitől, nem volt állása, nem tanult tovább és nem volt barátnője... Magába zárkózott, csak ült a szobájában, lődözős játékokat játszott, ivott, és ökörségeket írt az internetre. 

Problémás ivó - és egy problémás barát

Rászokott az italozásra - "tütükélős" típus volt, az a fajta, aki soha nem részeg, de ritkán józan: stresszoldásra használta a szeszes alkoholt. Saját bevallása szerint átlagban napi két sört fogyasztott legalább, de sokszor akár hatot vagy hetet is elnyalogatott a nap folyamán. A blogsite-ján említést tett arról is, hogy élvezett whiskyzgetni, vodkázgatni. (Ez a motívum kétszeresen is gyanúokot ad. Eleve nem jó jel, ha valaki az idegességét italozással enyhíti; Kimveer esetében súlyosbítja a helyzetet az, hogy a szülei a szikh vallás elvei szerint nevelték! A szikhizmus pedig rendkívül helyteleníti az alkoholfogyasztást. Ezért erősen gyanakszom arra, hogy az italozásra rászokásban lehetett egy nagy adag "hű, mekkorát lázadok" motívum is.)

Járt pszichológusnál - elsősorban a depressziójával; azt mondták neki, hogy meg kellene próbálnia józannak maradnia, és nem innia napi rendszerességgel, mert ez befolyásolja a vizsgálatok eredményét - tehát amíg így iszogat napközben, addig diagnosztizálni sem tudják!
Ekkor maradt el a terápiáról.

Rajeev Rajan, vigyorogva pózol a Berettával

Egyre több időt töltött egy régi barátjával, Rajiv Rajan-nal, akit még az általános iskolából ismert.
Ez a Rajiv több szempontból is gyanús. Egyfelől azért, mert dicsekedett azzal, hogy Kimveer-t milyen könnyű befolyásolni, mert annyira őszinte és annyira könnyen megbízik az emberekben. Másfelől azért, mert diagnosztizált skizofrén volt. Nagyon erős az a gyanú, hogy ő adta leginkább a lovat Kimveer eleve meglévő fegyvermániája alá, rengeteg, az itt láthatóhoz hasonló képet készítettek együtt. (Szubjektíven: őszintén, mi az első benyomásotok a csáveszről? Szerintem látszik rajta, hogy enyhén zakkant; az is, hogy a fegyver úgy áll a kezében, mint aki kész használni is, bármelyik pillanatban - A szerk.)

Találtam még egy adalékot arról, hogy Kimveer mennyire befolyásolható volt és mennyire szeretett volna imponálni a haverjainak. Andrew Page nevű barátja azt állította, nagyon jó viszonyban voltak a középiskola óta, és sok hülyeséget műveltek annak idején - jellemzően kamaszos hülyeségeket. Page azt állította: Kimveer mindenben utánozta. Ha például rosszalkodni mentek és ő összetört egy fénycsövet, akkor Kimveer mindjárt kettőt vandalizált. Akármit is csináltak együtt, Kimveer mindenben túl akarta szárnyalni a barátját - aki egyébként a tragédia megtörténtekor nem ismert rá a régi haverjára, aki annyiszor meghívta hozzájuk és jóltartotta kajával, sörrel.
Andrew Page véleménye szerint: "A legcsendesebb, legbékésebb természetű srác volt az egész suliban - és akkor hirtelen bűnözővé válik? Az emberek azóta egyfolytában zargatnak, hogy közeli barátja voltam Kimveer Gill-nek. Azt hiszem, amikor a tettet elkövette, nem volt önmaga."

Fegyvermánia

A fegyver megvan, a bakancsát nem találjaVan a fegyvermániának egészséges határa - és Kimveer bőven túlment ezen a határon.
A VF-os blogsite-ján a lőfegyvereket "a nagy egyenlőségtevő"-ként említette. A profilképeken előszeretettel pózolt a fegyvereivel - amelyekhez egyébként teljesen legálisan jutott hozzá.

Átment minden hivatalos biztonsági teszten és alkalmasnak találták a fegyvertartásra; hacsak valakinek nincs priusza, akkor nagyon kevés kizáró ok van arra, hogy fegyvertartási engedélyt kapjon Kanadában. A pszichiátriai betegségek ezen kevés kizáró okok közé tartoznak, de Kimveer-nek nem volt diagnosztizált pszichiátriai betegsége (holott enyhén szólva is voltak problémái).
A szülői beleegyezéssel akadt némi nehézség: az akkor hatályos kanadai törvények értelmében ugyanis mindkét szülőnek alá kellett írnia a beleegyezést. Kimveer édesapja azonnal aláírta, édesanyja viszont több, mint két hónap gondolkozás után volt erre hajlandó.

Legalább két montréal-i klubon keresztül vásárolt fegyvereket, ezek közül az egyik a Club de Tir Ville St-Pierre volt, amelynek körülbelül egy évig tartozott a tagságába.

Marco Pendenza, a klub egyik alkalmazottja, azt vallotta a tragédia után, hogy a közeli múltban eladott Kimveer Singh Gill-nek egy tízlövetű öntöltő Glock pisztolyt (ezt a fegyvert egyébként az 1980-as években vezették be az osztrák rendőrségben, egyértelműen a legjobban teljesített a megbízhatósági és biztonsági teszteken; újabb változatát a francia rendfenntartás is használja). Pendenza hozzátette: "önmagában véve egy lőfegyver-klubtagság még senkit nem tesz bűnözővé. Ha valaki megkattan, ezt nem lehet szabályozni."

Egy Sergay Sevunts nevű kamionsofőr, aki egy másik lőfegyver-klubból ismerte Kimveer-t, így emlékezett rá vissza: egy magas termetű fiatal férfi, aki nagyon nyugodtan viselkedett, mindig acélbetétes bakancsban és sötét ballonkabátban járt.
Sevunts visszaemlékezett egy párbeszédre, amelyet lefolytattak, amikor Kimveer egy .45-ös kaliberű öntöltő Beretta gépkarabélyt vett.
"Azt mondom, minek kell Neked egy negyvenötös? Ez nagyon nagy. Milyen célod van vele?"
Kimveer azt válaszolta, hogy nagyon tetszenek neki a nagy kaliberű fegyverek.
Édesanyja sem hagyta szó nélkül ezt a vételt, ő is kommentálta: "Kisebbet kellett volna venned." (A közismert házibulis mondás: "ha már többen is mondják, hogy részeg vagy, akkor a legokosabb, amit tehetsz, az, ha elmész lefeküdni", itt is alkalmazható lett volna - A szerk.)

Andrew Page barátjának küldött képet az új fegyveréről, és megjövendölte, hogy nemsoká a CNN-en fognak róla hallani.

Hülyeségek a Vampirefreaks-en

Nehezen lehetett volna kiszűrni a potenciális iskolai lövöldözőt a Vampirefreaks-es aktivitása alapján, mert azon a site-on (amíg még egy közösségi site volt és nemcsak egy gót encsem-bencsemeket forgalmazó webüzlet) rengetegen írtak ehhez hasonló baromságokat - annak ellenére, hogy képesek voltak egy normálisnak tekinthető hétköznapi életben is funkcionálni.
A VF profilok láttán sokszor nem volt könnyű eldönteni: ezek az emberek most komolyan gondolják a hülyeséget, vagy csak a ki nem élt vágyvilágukat vetítgetik egy ilyen hű, de extrém, hű de setét, elképzelt énideálba?

Figyelemre méltónak találtam Kimveer profilja és a blogbejegyzései olvastán, hogy mintha csak a látszat kedvéért erőltette volna a Németország-mániát és a német nyelv kerékbe törését.
Még csak jobboldali szimpatizánsnak sem tűnik az attitűdjei alapján, nemhogy szélsőjobboldalinak... Rendszeresen fejezett ki szimpátiát az afro-amerikaiak irányában, elítélte a rasszizmust és felháborította a nőkkel szembeni tiszteletlenség. Általában véve ellenszenvét fejezte ki a politikusokkal és az erőszak-szervezetekkel szemben. Ez nem kifejezetten egy "elkényeztetett neonáci suhanc" világlátása.

Hogy tetszik a frizurám?Az archivált profilja és blogsite-ja alapján annyira sztereotip "érdekes egyéniség" benyomását kelti, hogy a fejemet fogom rajta. Megvolt az összes kötelező kedvenc zenekar és előadó a kedvenclistáján,
Nem tudok nem gondolni arra, hogy ez a szerencsétlen fiú az egyenruhamániáját és a katonaságban átélt kudarcát szublimálta az uniformizált darkosdiba.
Előírásosan talpig feketében, előírásos acélbetétes bakancs, előírásos felleghajtó, előírásosan merész hajviselet... ilyen körökben meglehetősen sajátos frizurákat lehet látni, de erre a hajzatra tapasztalataim szerint csak az átlag felettien bevállalós "érdekes egyéniségek" szánják rá magukat.
S éppen a dark klisék ilyen maradéktalan teljesítése láttán támadt nagyon erősen az a benyomásom: ez a Kimveer gyerek a jelek szerint a saját egyéniségét szíves-örömest feladta, és öltött előírásszerű darkos uniformist, csak hogy tartozhasson valahová. Melyik pszichológus ne hümmögne ennek láttán valami roppant szakszerűt a kamaszkori fixációról?

2006 szeptember 13.-a

Fanboyunk legutolsó loginja a VampireFreaks-en ezen a napon délelőtt 10 óra 45 perckor történt meg. Nem igazán lehetett volna előrejelezni a posztjai alapján, hogy mire határozta el magát - néhány apró utalás található a bejegyzésekben, de ezekből önmagában véve nem lehetett volna sejteni, mi fog történni néhány óra múlva.

Hajnali 3 óra 19 perc  - Jégnyalókák

A jégnyalókák királyak

Éppen egy lilát eszek, várjatok, lefotózom........

B*A MEG
Az akkumulátor lemerült, fel kell töltenem
Grrrrrr

Mindegy, egy kis zöld figura van rajta, gördeszkán, és olyan boldognak látszik, cuki :)

Hangulat:.......
Zene: Subway to Sally - Unsterblich (csúcs szám)

Hajnali 3 óra 33 perc - Én vagyok az :)

Német metal
Yaaaaaaaaaa

Ahogyan láthatjátok, ma semmi érdemleges írnivalóm nincs. Én szegény :(

Talán nem kellene több hasznontalan dolgot írnom? Mmmmmmmmm, érdekes észrevétel, nem gondolnátok? LOL (Nem fogom megfogadni ezt a tanácsot, nem uram, nem, nem fogom)

Hangulat: Postal
Zene: Subway to Sally - Unsterblich (Ja, megint ezt hallgatom, Muhahahaha)

Reggel 8 óra 50 perc - Szerdda 13-a

30 perce ébredtem. Utálom, amikor várnom kell arra, hogy megszáradjon a kontaktlencsém tokja, mert most csak ott vannak az asztalomon, rumlisnak néz ki meg minden.

Lássuk, mi a kaja... tojás és pirítós, nyami.

Hangulat: őrült
Zene: Megadeth - A Tout le Monde

Délelőtt 10 óra 41 -

Whiskey reggel, mmmmmmm, mmmmmmmmm, jó!! :)

U.I. Amikor másokat "niggának" nevezek a naplóimban...... ennek semmi köze a bőrszínükhöz. Fehéreket is niggának nevezek, ez csak poén.

Az egész Dave Chappelle hibája, mióta elkezdtem a The Chappelle Show-t nézni, nem tudok leállni azzal, hogy mindenkit niggának nevezzek :(

Hangulat: Nincs hangulat :(
Zene: Megadeth - A Tout le Monde

 

Nos?... Ebből az infantilis hülyéskedésből ki lehetett volna szűrni, hogy aznapra tervezte a saját és még sok másik ember halálát?... Ha nagyítóval nézem, akkor csak a "postal" hangulat alapján lehetne bármire gyanakodni (és ezt sem a legutolsó bejegyzéshez írta), valamint arra, hogy a "nigga" titulusra adott magyarázatait utóiratként tette közzé.

Mindenesetre az utolsó login utáni történtek... már egy újabb posztba kerülnek. Lapozz!

 

Christina Marie Riggs, aki a gyermekei után ment a mennyországba

, 01:43

Másfél hónap kihagyás - mea culpa, mea maxima culpa! - után ismét egy gyermekgyilkosság történetével jelentkezek.

Ezúttal egy olyan szülő esetéről van szó, aki ténylegesen meg akart halni a gyermekeivel együtt - miután ez nem sikerült neki, Arkansas állam büntetésvégrehajtása megtette neki a szívességet, hogy lehetővé tegye számára: a gyermekeivel együtt lehessen a mennyországban. Így lett ő az első nő, akit a modern Arkansas-ban kivégeztek: Christina Marie Riggs.
Abból a szempontból is különösnek számít az eset, hogy - a legtöbb halálraítélttel ellentétben, akik addig küzdenek az életükért, ameddig csak a jogi lehetőségek erre esélyt adnak (újratárgyalások és halasztások kérelmezése, illetve fellebbezések formájában) - Ms. Riggs csak a forma kedvéért adta be a kegyelmi kérvényét. Kifejezett kívánsága volt, hogy ítéljék halálra és az ítéletet hajtsák is rajta végre.

1997 november ötödikén a 28 éves Christina Marie Riggs ápolónő nem jelent meg munkahelyén, a Baptist Memorial Center kórházban. Ezt édesanyja, Carol Thomas - aki ugyanennek a kórháznak konyháján állt alkalmazásban - gyanúsnak találta, ezért telefonált leánya lakására; amikor a telefont senki sem vette fel, akkor Mrs. Thomas a leánya lakására ment.
A hálószobában találta Christina Riggs két gyermekét, a kétéves Justint és az ötéves Shelby-t, holtan, szépen betakarva; a padlón mozdulatlanul feküdt édesanyjuk is; az éjjeliszekrényen rövid búcsúlevél hevert.
"Remélem, egy napon meg fogtok nekem bocsájtani, amiért végeztem magammal és a gyermekeimmel. De nem tudok így élni tovább, és nem tudnám elviselni annak gondolatát, hogy hátrahagyjam a gyermekeimet, hogy tehert jelentsenek a számotokra, vagy hogy elszakítsák őket az apjuktól, és abban a tudatban kelljen élniük, hogy az anyjuk megölte magát."

"Képtelen voltam arra, hogy bármi mást tegyek, mint azt sikoltozzam: "Nem. Nem. Nem." - idézte fel a jelenetet később Mrs. Thomas. "Nem találok szavakat, hogy leírjam, mit éreztem."
A sokk ellenére volt annyi lélekjelenléte, hogy tárcsázza a 911-et (ez az amerikai sürgősségi segélyhívás száma), és tömören ennyit mondott az ügyeletesnek: "A lányom és a kisgyerekei halottak!"
A mentők és a rendőrök felfedezték, hogy Riggs csak eszméletlen, de életben van. A búcsúlevél mellett használt fecskendőket is találtak a helyszínen. A sürgősségi osztályra szállították a nőt, majd - állapota stabilizálása után - az intenzívre vitték, ahol a rendőrök állandó felügyelet alatt tartották, és amint magához tért annyira, hogy képes legyen a vallomástételre, kihallgatták.

Ms. Riggs a kórházban részletesen előadta, hogy előző nap beszerezte a gyermekei és a saját élete kioltásához szükséges szereket: egy Elavil nevű, vényköteles antidepresszánst (ezt egyébként orvosi előírásra szednie is kellett, tehát teljesen legálisan váltotta ki); a munkahelyéről eltulajdonított egy nagyobb tétel morfint és fiziológiás sóoldatot - ez utóbbi, elég ironikus módon, a szívsebészet mellett a kivégzések során is használatos arra, hogy megállítsa a szívverést.

Ezután lenyelt 28 darab Elavil tablettát és saját magának is beadott egy sóoldat-injekciót.
Nem teátrális, paraszuicid akció volt ez részéről: ennyi Elavil elvileg már halálos, a sóoldat-injekció pedig (amelynek töménysége a szakértők szerint négy embert is megölhetett volna) pénzérme nagyságú sebet égetett Ms. Riggs karjába. Szinte csodával határos, hogy életben maradt - amikor édesanyja felfedezte a történteket, a gyermekek már 10...14 órája halottak lehettek.
Amint az orvosok úgy ítélték, hogy a kórházból elbocsátható, a nőt a rendőrök azonnal letartóztatták.

A tárgyalás

Ms. Riggs, elmeállapotára hivatkozva, nem vallotta magát bűnösnek. A védelem nem vitatta a tényt, hogy a gyilkosságokat valóban elkövette a hölgy, de arra alapozták a védelmet: hosszú depressziós időszak állt mögötte, és rendkívül alacsony önbecsüléssel rendelkezett. Anyagi nehézségekkel küszködött - vallomásában a többi között azt is megemlítette: kénytelen volt eladni a videolejátszóját, hogy születésnapi zsúrt tudjon rendezni Justinnak -, egyedülálló szülőként minden problémáért ő felelt, és ráadásul rendkívül túlsúlyos volt - 127 kiló!
(A szerk. megj.: el tudjátok képzelni, hogy ez mennyi megaláztatást eredményezhet a "csodálatos Amerikában", ahol a kövérek megbélyegzése a mindennapok természetes része?
"Ha kövér vagy, ez azt jelenti: szégyelld magadat, mert csóró vagy és nem futja egészséges ételekre. Ha kövér vagy, ez azt jelenti: lusta vagy, mert nem töltöd a fél életedet az edzőteremben. Szégyelld magadat!")

Az esetben megszólaltatott elmeorvos véleménye szerint Ms. Riggs súlyos depresszióban szenvedett, és ebben a labilis állapotban szilárdul hitte: a szeretetét azzal fejezheti ki, ha magával viszi a gyermekeit a másvilágra. Annyira ragaszkodott a gyerekeihez, hogy nem akarta, hogy elszakítsák őket tőle, még a halála után sem.
A védelem oldalán tanúskodó szakértők felhívták a figyelmet arra is: a nő családjában több depressziós eset és öngyilkosság is előfordult.

A védelem megpróbálta azt a momentumot is felhasználni, hogy Ms. Riggs poszttraumás stressz szindrómában is szenvedett, miután az Oklahoma City-beli bombázások áldozatait ellátó kórházban dolgozott - azonban nem volt bizonyíték arra, hogy a kérdéses napon valóban ügyelt-e és valóban látott-e el sérülteket.

Ms. Riggs saját bevallása szerint a legutolsó évek gyötrelmeit egy egész életen át tartó szexuális abúzus, depresszió, és csődbe ment kapcsolatok sorozata előzte meg. A börtönnaplójában megírta, hogy 7 és 13 éves kora között a mostohatestvére erőszakoskodott vele, 13 éves korában pedig a szomszéd szemelte ki. Ő ezután egy éven belül rászokott minden rosszra: cigarettára, alkoholra, marihuánára.
A kisebbrendűségi érzései már ekkor is igen komolyak voltak. Mint írta: "Úgy éreztem, a súlyom miatt soha nem tetszenék egyetlen fiúnak sem. Így lettem szexuálisan promiszkuus, mert azt gondoltam: másként nem jöhetnék össze soha senkivel."

16 évesen teherbe esett; a megszületett kisfiút örökbe adta.
Érettségi után ápolónőként helyezkedett el; főállásban egy veteránok számára létesített kórházban, másodállásban pedig házi ápolást is vállalt, mert kellett a pénz. Eközben több férfival is voltak afférjai - aztán jött a nagy szerelem, egy Timothy Thompson nevű katona, aki a Tinker-i légibázison teljesített szolgálatot.
1991 októberében Christina felfedezte, hogy gyermeket vár, ezt Thompson-nak a leszerelés előtti napon újságolta el. A férfi makacsul állította: kizárt, hogy a gyermek tőle fogant volna, és a leszerelés után hazaköltözött Minnesota államba.
"Chrissy szerencséje a férfiakkal a semmitől a nulláig terjedt" - összegezte édesanyja a történteket.

Christina, miközben várandós volt, újból összejött egy korábbi barátjával, a tengerész Jon Riggs-szel.
"Csodálatos volt" - idézte fel az időszakot a börtönnaplóban. "Érezte a pici első rúgásait. A saját gyermekének tekintette."
1992. június hetedikén megszületett a kis Justin - a három évvel később született húga csak Bubbie-nek nevezte, és a név rajta ragadt.
"Ahogyan a karjaimban tartottam, és a kis arcába néztem, annyira megrémültem. Jó anyukája leszek? Meg tudok neki adni mindent, amire szüksége van?" - emlékezett vissza Christina a szülés utáni első gondolataira.

A Jon Riggs-szel való kapcsolata a kezdetektől fogva problémás volt - ennek ellenére Christina 1993-ban ismét teherbe esett, és az esküvőt tervezgették. A gyermeket a nászéjszakán elvetélte.

A házasság továbbra is boldogtalan maradt, minden jel szerint küszöbön állt a válás. Christina depressziója egy gyógyszer mellékhatásaként tovább súlyosbodott; az orvos Prozacot írt fel neki, a nő azonban abbahagyta a szedését, amint elkezdte jobban érezni magát.
Édesanyja tudott arról, hogy Christina boldogtalan, de fegyelmezi magát a külvilág előtt. "Általában megtartotta magának az érzéseit, ritkán beszélt a problémákról. Világéletében ilyen volt."

1994 nyarán Christina újból teherbe esett; decemberben megszületett Shelby Alexis Riggs.
"Olyan boldogok voltunk. Nem hittem, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Jon sírt örömében. Én is. Annyi szeretet volt benne, ahogyan ránézett!"
A házasság és a "megjavult" családi élet azonban zátonyra futott. A férj egyszer úgy hasba verte Justint, hogy az orvosi ügyeletet kellett hozzá kihívni. Christina belátta, hogy mostanáig álomvilágban élt, és azonnal beadta a válókeresetet.
A kis Justin ezt így élte meg: "Apa bántott, aztán itthagyott" - a nagymamának legalábbis ezekkel a szavakkal adta elő.

Christina anyagi nehézségei tovább fokozódtak; a volt férj csak rendszertelenül fizette a tartásdíjat, Christina pedig szenvedett a kettős tehertől: a kórházi munkája mellé ismét másodállást kellett vállalnia, hogy a bölcsődei és az óvodai díjat ki tudja fizetni, eközben lelkifurdalása volt, amiért napközben nem foglalkozott a gyermekeivel. Bevallása szerint a szíve szakadt meg, amikor otthagyta a gyerekeket az oviban.
Az anyagi helyzetéről a következőt mesélte: "olyan volt, mintha egy süllyedő csónakban eveztem volna, és a lék egyre csak nagyobb lett". Az autója műszaki vizsgáját és biztosítását is meg kellett volna újíttatnia, de erre sem volt kerete.
"Belefáradtam és feladtam, az öngyilkosság tűnt az egyetlen kiútnak" - magyarázta. A problémáiról megpróbált beszélni másoknak, de valahogy senki nem ért rá, hogy odafigyeljen. Édesanyjának azt állította: csak kimerült, mert a kelleténél többet túlórázik.

Az ügyészség ezzel szemben egy egészen más képet festett a vádlottról: szerintük a nő azért gyilkolta meg a gyermekeit, mert terhet jelentettek a számára, és hetekkel a bűncselekmény elkövetése előtt tervelte ki a tettet. Azt is állították, hogy felelőtlen szülő volt, aki egyedül hagyta a lakásban a gyermekeit - vagy a nagymama gondjaira bízta őket -, míg ő maga karaoke-bárokba járt szórakozni. (A bizonyítási eljárás során egyetlenegy ilyen esetre derült fény. Csókolom, ha egy egyedülálló anyuka akár egyetlenegyszer is elmegy este szórakozni, ezzel már felelőtlen és alkalmatlan szülőnek minősül, akinek a számára teher a gyerek? - A szerk.)

Larry Jegley, a Pulaski megyei államügyész az újságírók kérdésére azt válaszolta: ő aztán nem veszi be a nő "kifogásait" a gyilkosságokra. "Röviden szólva, egy énközpontú, önző, számító gyilkos, aki elkövette azt a leírhatatlan tettet, hogy a saját gyermekei életét kioltsa. A világon az összes létező kifogást és ürügyet felhasználta. Szerintem az esküdtek csak olyan manipulatív és önző egyénnek találták, amilyen valójában. A saját érdekeit mindennél előrébb valónak tekintette, a gyermekei pedig akadályozták a céljai elérésében.
Azt állítja, hogy rettenetesen depressziós volt, hogy túlsúlyos volt, hogy egyedülálló szülő volt, és nem volt elég pénze. Erre az a válaszom: üdvözlünk Amerikában. Rengetegen vannak sokkal rosszabb helyzetben, mint amilyenben ő volt."
Jegley szerint az öngyilkossági kísérlet is színpadias volt; úgy vélekedett, hogy a nő éppen csak annyira adagolta túl magát, hogy elveszítse az eszméletét.

Az ítélet

1998 június 30.-án az esküdtszéknek 55 percébe telt, hogy bűnösnek találják a nőt kétrendbéli emberölésben.
Riggs összeomlott a tárgyalóteremben a verdikt hallatán.
A tárgyalás ekkor a büntetőjogi fázisba ért, Ms. Riggs azt mondta a bíróságnak: "Meg akarok halni. A gyerekeimmel akarok lenni. Azt akarom, hogy ítéljenek halálra."

Nem egyezett bele, hogy az ügyvédje védőbeszédet tartson, ragaszkodott ahhoz a kéréséhez: végezzék ki. Amikor a bíró kimondta a halálos ítéletet, Riggs megköszönte neki, és megszorította az ügyvédje kezét.

Az ügyész véleménye szerint ez is csak egy manipulatív kísérlet volt a vádlott részéről.

Christina mindazonáltal hozzájárult, hogy újratárgyalást kérvényezzenek, abból az indokból: tárgyalása nem volt fair, mert a rendőröknek tett vallomását (az ellene szóló legfontosabb bizonyítékot) használták fel a büntetőeljárás során.
Ügyvédje azt adta elő: Christina még az Elavil hatása alatt állt, amikor vallomást tett a rendőröknek, és az Elavil zavarodottságot okozhat. Christina nem tudta, hol volt, sem azt, hogy milyen nap volt aznap, és arról hallucinált, hogy a rendőrökkel együtt a liften más, idős emberek is megérkeztek a kórterembe. Az egyik, hallucinált személyről azt gondolta, hogy a kihallgatást vezető detektív édesanyja.

Az újratárgyalás kérelmezésének másik indoka az volt: Christina és a védője elfogultságot jelentett be, mivel az eljárást vezető ügyész olyan kijelentéseket tett a tárgyalás során, amelyek egyáltalán nem tekinthetőek objektívnek.

A halálsoron

Christina volt az egyetlen elítélt a - mindössze három cellából álló - női siralomházban a büntetésvégrehajtás newporti McPherson Unit nevű egységében.
Minden jel szerint nem részesült rossz bánásmódban; látogatókat fogadhatott (más államokban, például Texasban és Kaliforniában, a halálraítélt fegyencek beszélőhöz való jogát is szigorúan korlátozzák), kiterjedt levelezést folytatott - más fegyencekkel, illetve halálbüntetés-ellenes aktivistákkal -; a bv. tisztek megengedték neki, hogy sminkeljen, és saját bevallása szerint egyáltalán nem volt elégedetlen az élelmezéssel.
"A börtönkoszt jó. Tényleg, túl jó" jegyezte meg egy látogatójának; a siralomházban eltöltött idő csak súlyosbította a fölös kilókkal folytatott élethosszig tartó küzdelmét. "15 kilót szedtem fel, mióta itt vagyok" - mesélte mosolyogva.
"Meglepődnél azon, mennyi mindent lehet megtanulni a börtönben" - csevegett: elmagyarázta, hogy zoknikból készített göndörítők segítségével csinált magának frizurát.

Úgy tűnt, a helyzethez képest egyáltalán nem volt rossz hangulatban. Arról is beszámolt: rákapott az olvasásra. "Mielőtt börtönbe kerültem volna, egyáltalán nem olvastam. Utáltam olvasni. Most heti 3...4 regényt olvasok el, anyukám küldi őket."

Az elítéltek, akikkel levelezett, "képzést adtak neki arról, hogyan kell a Halálsoron elítéltnek lenni". A brit és osztrák halálbüntetés-ellenes aktivistákkal, akik megkeresték, viszont nem értett egyet.
"Hiszek a halálbüntetésben, még akkor is, ha itt ülök a siralomházban. Az én esetemben, örülök, hogy megkaptam erre az esélyt. A tényleges életfogytiglan csak az adófizetők pénzét pazarolná, és kegyetlenség az elítélt számára, aki a börtönt úgyis csak lábbal előre hagyhatná el."

El volt szánva arra, hogy meghaljon.
"A gyermekeimmel leszek és az Istennel. Oda kerülök, ahol nincs több fájdalom. Talán részem lesz egy kis békében" - magyarázta.

Édesanyja reménykedett abban, hogy Christina meggondolja magát, és kegyelmet kér, de megértette leánya döntését.
"Azt mondja, teljesen hajthatatlan, nem akar életfogytiglant. Azt akarom, hogy azt tegye, amire szüksége van. Tudom, milyen nehéz magánzárkában lenni."

Ezt a hajthatatlanságot talán tovább erősítette a többi elítélt hozzáállása is.
Tudni kell, hogy a gyermekgyilkosokat egyetlen börtönben sem szokták kedvelni. Még a férfi börtönökben is megvetés és utálat vár a gyermekgyilkosokra, még a legbrutálisabb nehéz fiúk részéről is; egy női börtönben pedig, ahol sok elítélt akad, akiket nagyon megvisel, hogy a gyermekeivel nem lehet együtt - egy nőre, aki a saját gyermekeit gyilkolta meg, talán még kevesebb jó várhat.
Christina is megtapasztalta ezt a leplezetlen undort és ellenszenvet. Az egyik elítélt nő utána köpött, mások pedig sértéseket kiabáltak utána.

Bűntudat

Nehezen tudta elviselni annak lelkiismereti terhét, hogy mit művelt a gyermekeivel - akiknek képei a cellájában függő tükröt díszítették. Egy látogatója benyomása szerint időnként úgy beszélt a gyerekekről, mintha még mindig életben lennének - de élesen tudatában volt a valóságnak.
"Néha képtelen vagyok rájuk gondolni. Olyan, mintha újra és újra elszakítanák őket tőlem. Rengeteg megbánás - ez jár az eszemben, nap mint nap. Az Isten büntet engem. Életben hagyott, hogy szenvedhessek."

Egy Mianette Layne nevű pszichológushallgató, aki levelezett vele, így vélekedett erről: "úgy látom, vigaszt merít a tényből, hogy elnyeri méltó büntetését azért, amit tett. A napjai bűntudatban telnek, és semmiféle segítséget nem kap, hogy ezt kezelni tudja. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy halála után a mennyországba kerül, hogy újból együtt lehet a gyermekeivel, és ez a gondolat vigasztalja."

Fellebbezés

Az állam Legfelsőbb Bírósága 1998 augusztusában visszautasított minden fellebbezést, és elfogadta Riggs kijelentését, miszerint büntetőjogilag felelősségre vonható, és elmeállapota alapján végrehajtható rajta a halálos ítélet.

Arkansas állam akkori kormányzója, Mike Huckabee felülvizsgálta az esetet, de nem adott kegyelmet, és kitűzte a kivégzés időpontját 2000 május 3.-ára.
Az ítélet végrehajtása mégis másodikán történt meg, tizennyolc perc késéssel - ennek oka az volt, hogy nehezen találtak szúrható vénát az elítélt karjain. Az elítélt - maga is egészségügyi dolgozó lévén - beleegyezett, hogy a kanülöket a csuklóján található vénákba vezessék be.

Utolsó szavai: "Nincs szó, nincs mód rá, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom, hogy elvettem a kicsijeim életét. Most velük lehetek, ahogyan mindig is akartam. Szeretlek benneteket, kicsijeim".
A kivégzés komplikációk nélkül zajlott, Riggset kilenc perccel később halottnak nyilvánították.

David Edwin Mason államilag támogatott öngyilkossága

, 01:40

A nem kívánt gyermek és halálösztöne... be kell vallanom: mélységesen sajnálom, hogy Ferenczy doki már réges-régen nincs az élők sorában. Ugyanis igencsak szeretném elmesélni neki ezt a sztorit, hogy szakmailag kaphasson egy - meglehetősen drasztikus - megerősítést arra: nagyon jól gondolta az elméleteit.
Neki sajnos már nem mesélhetem el. Nektek azért elmesélem.

David Edwin Mason, egy keresztény család elsőszülött fiúgyermeke

Tudjátok, az USA déli államaiban a bigott kereszténység annyira megszokott dolog, hogy ha az ember kijelenti: nem vallásos, akkor nagyjából úgy néznek rá, mintha épp azt mondta volna: heti rendszerességgel jár sátánimádó szeánszokra, ahol bakkecskékkel fajtalankodnak és kisdedeket áldoznak.
Azonban, ha az ember jó keresztény hírében áll, jár templomba és vallásosan neveli a gyerMekeit, a születésszabályozás pedig soha nem kerül szóba - akkor bántalmazhatja a feleségét, terrorizálhatja a gyermekeit, szinte bármi rosszat megtehet, a külvilág sokkal elnézőbb lesz vele, mint ahogyan az indokolt lenne.

Ennek a tendenciának áldozataként vált felnőtt korára bűnözővé David Edwin Mason is.
Tudniillik nem kívánt gyermekként jött a világra a kaliforniai Oakland-ben: édesanyja, amint megtudta, hogy - három leánygyermek világra hozatala után - ismét teherbe esett, minden szóba jöhető módszert megpróbált, hogy elveszejtse a magzatot: lovagolt, nehéz bútorokat emelgetett... a vetélés mégsem következett be, Mrs. Mason kénytelen volt megszülni a gyermeket.

Istenfélő család volt.
Nevetésről, vagy az érzelmek kinyilvánításáról szó sem lehetett abban a keresztény fundamentalista otthonban. Egymást megölelni, megcsókolni nem volt szokásban; a szülők feltétel nélküli engedelmességet vártak el, a testi fenyítés mindennaposnak számított.
Mrs. Mason soha, egyetlen napra sem engedte a kis Davidet elfeledkezni arról: az ő érkezését soha nem kívánták. Mindkét szülő embertelenül büntette és alázta a gyermeket, akár okkal, akár ok nélkül.
Mrs. Mason főzőkanállal, palacsintasütővel, Mr. Mason pedig nadrágszíjjal verte a gyermeket: amennyiben a kis David nem adott indokot a verésre hétközben, "gondos" édesapja péntekenként akkor is kiutalta neki az ötven ütést a nadrágszíjjal. Egy alkalommal a műhelypadhoz kötözte és öntudatlanra verte.

Nem csoda, hogy a kisfiú - megfélemlített gyermekként - még nagyobb korában is ágybavizelt, sőt már felső tagozatos általános iskolás volt, amikor be is székelt.

"Szerető" édesanyja - aki egyébként megpróbálta a férjét is rábeszélni: adják állami gondozásba, vagy nevelőszülőkhoz a kisfiút; Mason apuka viszont hallani sem akart róla, hogy az elsőszülött fiúgyermektől megszabaduljanak - az összepiszkított alsóneműt David fejére kötözte, emellé szennyes pelenkákat erősített biztosítótűvel a gyermek ruháira, és egész nap így kellett járkálnia.

Davidnek már ötéves korában (!) is voltak öngyilkossági kísérletei. Egy alkalommal megkísérelte felgyújtani önmagát ÉS beszedett egy doboz gyógyszert. Az ezt követő két évtizedben legalább 25 további kísérletéről van tudomásunk. Változatos módszerekkel próbálkozott: megpróbálta megfojtani magát, levetni magát a lépcsőről... nem sikerült.
Nyolcéves korában rajtakapták, amint az újszülött kisöccse bölcsője felett állt, felemelt késsel.

A Mason családban a büntetés gyakori módszere volt egy "cellába" - valójában: bedeszkázott ablakú szobába - zárni a gyermeket. Nincs adat arról, hogy mindegyik gyermeküket szokásuk volt-e így büntetni, vagy csak Daviddel bántak el így?
A későbbi tanúvallomások szerint a Mason házaspár brutálisan verte mind a nyolc gyermekét, de mégis David volt a családi bűnbak. Egyik nővére, Darlane így vallott később: "Egészen kiskoromtól kezdve arra emlékszem, hogy anyukánk egyértelművé tette mindannyiunk számára: David nemkívánt gyerek volt. Előttünk is gyakran mondogatta, hogy azt kívánja, bárcsak soha ne szülte volna meg."

Nem meglepő, hogy az iskolában is problémás gyermeknek bizonyult: játszott a tűzzel, bántalmazta a társait - a problémák több pedagógusnak is szemet szúrtak. Mégsem tett senki semmit, mert "jó keresztény, istenfélő család".

Évtizedekkel később, a siralomházban, a börtön káplánja megpróbált az elítélt Mason lelkére beszélni. Mason felhúzta a nadrágját a lábszárán, és megmutatott a papnak egy kereszt alakú, régi sebhelyet.
"A szüleim metszették ide, azért, hogy részesülhessek a megváltás szentségében. Úgyhogy kaptam én már eleget a ti Jézusotokból."

Kilencedikes - tehát elsős gimnazista - korában kimaradt az iskolából.

16 évesen volt az első rendőrségi ügye, gyújtogatásért.

Berukkolt a Tengerészgyalogsághoz, de rövidesen leszerelték.

1977-ben, 21 évesen követte el az első súlyosabb bűncselekményét: kirabolt egy üzletet és megkéselte az eladót; életveszélyesen megfenyegette arra az esetre, ha értesíti a rendőrséget és ellene vall.
Három évet kapott, de alig több, mint másfél évet töltött le a büntetésből, amikor szabadult.

Az 1980 március elejétől 1980 december elejéig tartó időszakban öt rablógyilkosságot követett el, az utolsó gyilkosságot érdekes módon csak négy nappal a saját, 24.-ik születésnapja után!
 

Március hatodikán a 71 éves Joan Pickard-dal végzett.
Ezt az idős hölgyet kiskora óta ismerte, ugyanabba a gyülekezetbe jártak istentiszteletre. Mrs. Pickard korábban több esetben is alkalmi munkákkal bízta meg Masont, és annyira megbízott benne, hogy nemcsak beengedte a lakásába, hanem meg is mutatta neki a felszerelt riasztó berendezést.
Mason a puszta kezével fojtotta meg Mrs. Pickardot.

Augusztus 18.-án a 83 éves Arthur Jennings esett Mason áldozatául; valószínű, hogy az áldozat ismerte a tettest.
Mason fojtogatta, agyonverte és kirabolta az idős férfit: a becslések szerint körülbelül 47 ezer dollár értékű pénzérméket és ékszert tulajdonított el áldozatától.

November 11.-én a 75 éves Antoinette Brown lett Mason következő áldozata. Az idős özvegyasszonyt fojtogatta és csavarkulccsal verte agyon. A holttest nemi szervének tájékán ütések és vágások nyomai voltak láthatóak.

December hatodikán a 72 éves Dorothy Lang jutott ugyanerre a sorsra. A tettes csavarkulccsal verte agyon, letépte a ruháit; a holttest igen durván össze lett vagdalva, számos külsérelmi nyom volt rajta.

Magnóra rögzítette a vallomását - "David Mason - Sírfelirat" címmel, és a kazettát elküldte a szüleinek, akik átadták a hanganyagot a rendőrségnek.
A zsarvak döbbenten tapasztalták, hogy a vallomásban olyan részletek is szerepelnek, amelyekről az ügy akkori állásában a nyomozókon kívül senki nem tudhatott - csak maga a tettes!

Mason önként adta fel magát a rendőröknek - egy Holiday Inn-ben kapcsolták le, állítólag filmbe illő fegyveres jelenet keretében.

Ezért nem volt hitele, amikor később visszavonta a vallomását, azzal a magyarázattal: azért vállalta magára a gyilkosságokat, mert meg akart halni, miután a szeretője, Robert Groff bűncselekmény áldozatául esett. (A valóság ezzel szemben: ő maga volt az, aki az 55 éves élettársát - akivel közösen laktak egy konténer-lakásban - álmában lelőtte!) Ezért a gyilkosságért már eljárás sem indult ellene.

"Tudom, hogy meg fogok halni, és nem izgat. Egy bizonyos formában még várom is" - jelentette ki.

A börtönben sem viselkedett mintaszerű rabként.

A tárgyalásra és az ítélethozatalra várva, 1982 május 9.-én a cellatársával közösen agyonverték, illetve törölközővel megfojtották harmadik cellatársukat, Boyd Wayne Johnsont. A halottat ezután felakasztották a zuhanyfüggöny vasrúdjára, hogy öngyilkosságnak tűnjön az eset.

Legalább két, de valószínűleg inkább három szökési kísérlete volt; a cellájában is találtak fegyvert, nála is, amikor szökés közben elfogták.
1983 júniusában a börtönben fegyelmi eljárás indult ellene fegyvercsempészésért.
1984 január 27.-én ítélték halálra.

Mint akinek minden mindegy... ezután is folytatta kisebb és nagyobb fegyelemsértéseit a börtönben.
1985 január 24.-én - majdnem pontosan az ítélethirdetés első évfordulóján! - civil ruha becsempészéséért kapott büntetést.
1987 augusztusában (5.-én) a vízvezeték manipulálásával sikerült a celláját vízzel elárasztania.
1987 decemberében egy rabtársával verekedett össze, durva ökölharc alakult ki.
1988 június 30.-án egy másik rabtársához vágott egy csésze forró kávét.

Állítása szerint a halálsoron töltött 9 év alatt felfedezte a saját emberségét, fokozatosan ráébredt arra, hogy képes a szeretetre, és felfogta, milyen szenvedést okozott másoknak. Ezért, úgymond, elfogadja a büntetést, és nem kér kegyelmet.
"Elfogadom a felelősséget a tetteimért. Hiszek a halálbüntetésben. Hiszek abban, hogy a legsúlyosabb bűnökért a legsúlyosabb büntetés jár."

Noha kifejezte, hogy a gázkamrában - amelyet a börtönben fekete humorral "köhögődoboz"-nak volt szokás említeni - való kivégzést részesítené előnyben, nyomatékosította, hogy a méreginjekció ellen sem tiltakozna, amennyiben ezzel megspórolhatja a jogi bonyodalmakat és az ítélet végrehajtásának további halasztgatását.

"Nem látom be, miért volna könnyebb az egyik halálnem, mint a másik. A halott, az halott."

Saját bevallása szerint egész gyermekkorában annyira nem tapasztalt szeretetet, hogy eszébe sem jutott, hogy egyáltalán bármi más is lehetne belőle, mint bűnöző. Arról is szólt: azért is ennyire apátiás a kivégzésével kapcsolatban, mert nem hitte volna, hogy egyáltalán megéri a halálos ítélete végrehajtását. Azt gondolta - illetve remélte -, hogy a rendőrök akció közben fognak végezni vele.

(A teljesség kedvéért meg kell említeni: Mason nem volt mindvégig ennyire hajthatatlan. Kezdetben beleegyezett abba, hogy az ügyvédje beadja a fellebbezést; később azonban elbocsátotta ezt a védőjét, és választott egy másikat, aki nem azért küzdött, hogy védencét ne végezzék ki - hanem azért, hogy az történjen, amit Mason maga is szeretett volna.)

A kivégzése előtt élesen kritizálta azokat a jogászokat, akik minden lehetséges ürügyet és alkalmat megragadtak a kivégzés elhalasztására, vagy az ügy újratárgyalására. Nem is egyezett bele abba, hogy az ügyvédei kijátsszák az "elmeállapota és gyermekkori traumái miatt nem beszámítható" kártyát - holott az elmeszakértők szerint a poszttraumás stressznek minden ismert tünetét mutatta.

"Számomra ez az egyik ironikus dolog. Éppen amikor eljutok az életemben arra a pontra, amikor becsülöm a saját életemet, amikor szeretem önmagamat, amikor élvezem az időt, amelyet a családommal tölthetek - éppen azon a ponton, amikor a legértékesebbé válik, fel kell adnom, hogy őszinte és igazi maradjon, hogy ne csapjam be önmagamat. Ha becsapom magamat, akkor elveszítek mindent, amit megszereztem."

Említést tett arról: egyik áldozata lányát felkereste levélben, hogy kifejezze megbánását, és egy hatalmas békét talált abban, hogy úgy döntött: elfogadja a büntetését.

"Ez tiszta lelkiismeretet adott nekem. A családom számára fontos, hogy tiszta kezekkel, nyílt tekintettel és tiszta szívvel távozzak az életből - hogy ne gyűlölettel és haraggal eltelve menjek el."

A kivégzés előtti utolsó napját is a családjával töltötte. Utolsó vacsorát nem rendelt, csak egy kis jeges vizet kért a cellájába, miközben a kivégzésre várakozott.

1993 augusztus 24.-én, éjfél után öt perccel vezették a gázkamrába. A börtönigazgató (warden) még utoljára megkérdezte: biztos abban, hogy nem kívánja az ügyvédje útján az ítéletvégrehajtás elhalasztását kezdeményezni? Mason határozottan válaszolta: "nem, kifejezetten szeretném, ha megtörténne. Köszönöm, warden."

Éjfél után 23 perccel nyilvánították halottnak.

Marie Fikácková, akit megőrjített a csecsemősírás

, 18:37

 

Ugye, milyen bájos, bizalomgerjesztő ez a kedves hölgy? Tiszta nosztalgikus hangulatba kerül az ember e régi kép láttán. Retro feeling, ahogyan mostanában ezt mondani szokás.
A hölgy neve Marie Fikácková, született Schmiedl. Ő az egyik legkegyetlenebb gyermekgyilkos, akinek ténykedését évtizedekig titokban tartották, politikai okokból. Az akkori fő-fontosemberek ugyanis úgy vélték, hogy beláthatatlan következményekkel járó presztízs-veszteséget jelentett volna, ha kitudódik: az állítólag bűnözésmentes rendszerben is előfordulnak ilyen esetek.

Gyanús halálesetek az újszülöttosztályon

1960 február 23.-án a sušice-i körzeti kórház szülészeti osztályán két újszülött leánycsecsemő hunyt el. A boncolás mindkét esetben kimutatta, hogy a halál oka súlyos agysérülés volt. Az egyik kisgyermeknek még a karjai is eltörtek.

Négy nappal később letartóztatták az akkor 23 éves Marie Fikácková ápolónőt, aki a két haláleset idején ügyeletben volt.

A kihallgatás másnap, február 28-án kezdődött el, és majdnem hat órán át tartott, mígnem röviddel éjfél után Fikáčková megtört, és vallomást tett.
Február 23.-án betörte a felügyeletére bízott, alig egynapos leánycsecsemő fejét az újszülöttosztályon. Ugyanezen a napon halálra bántalmazott egy másik, öthetes gyermeket is. Előadta, hogy korábban tíz másik újszülöttet is bántalmazott, de ezek a gyermekek túlélték a sérüléseket.

A vallomás jegyzőkönyvbe vétele után kihallgatták Fikáčková környezetét: egybehangzóan arról számol be mindenki, hogy Fikáčková rendes nő és nagyon szorgalmas ápolónő. A kórházban viszont pletykák keltek szárnyra arról, hogy a felfedezettnél több újszülött is gyilkosság áldozatául esett. A pletykálkodók kiszínezték a gyilkosságok elkövetésének módját is: a rendőrök egészen vad történeteket hallhattak a kisgyermekek szemeibe, illetve kutacsába szúrt tűkről.
Minderre ugyan nem találtak bizonyítékot, de a kórházban minden, a közeli múltban bekövetkezett csecsemőhalálért a most letartóztatott ápolónőt tették felelőssé.

A vádlott előélete - sajnos nem meglepő

A rendőrök a következőket tudták meg Fikáčková hátteréről: anyagilag nehéz helyzetű családból származott, a szülei pedig erőteljesen rokonszenveztek a németekkel. Édesapja erőszakos, iszákos ember, aki bevallottan gyűlölte a cseheket. Fikáčková viszonya az édesanyjával sem volt meghitt, igen gyakran veszekedtek.
Az iskolában viszont nagyon jó eredményei voltak; 1955-ben sikeresen elvégezte az ápolónőképzőt Klatovy-ban. Még ebben az évben munkába állt a sušice-i körzeti egészségügyi központban; 1957 októberében áthelyezték a szülészeti osztályra. Úgy tűnt, hogy elégedett volt az ottani állásával, még arra is esélye volt, hogy főnővérré léptessék elő.
A rendőrség kérdéseire Fikáčková előadta, hogy korábban sok bántalmazást és kínzásokat kellett elviselnie az elmebeteg fivérétől. Említést tett egy erőszakos szomszédról is.
A bűncselekmény elkövetésekor már férjnél volt, de gyermeke nem született; házasságát nem írja le boldognak.

Mi motiválta a gyilkosságokra?

Ki nem állhatta a síró csecsemőket. Tömören közölte: "Csak a menzeszem alatt, vagy közvetlenül előtte bántalmaztam csecsemőket. A síró újszülöttek az őrületbe kergettek, és az irántuk érzett gyűlöletem csak erősödött." Saját bevallása szerint még a saját gyermekét is megütötte volna, ha túl gyakran sírna.
Az orvosi szakértők véleménye szerint Fikáčkovának egyértelműen hajlama volt a hisztériára és a dühkitörésekre, amelyeket képtelen volt kontrollálni. Idegileg tehát nem volt rendben, viszont a bűncselekmények elkövetése során nem volt beszámíthatatlan, elmezavarra utaló jelet nem találtak nála.

Mindez azt jelenti: a nő csak a csillapíthatatlanul síró csecsemőkre jelentett veszélyt. Egy-egy hisztériás roham során töltötte ki féktelen haragját az újszülötteken.
Egy részlet a vallomásából:
"Amikor a kis Prosserová fejét nyomtam, éreztem, ahogyan az ujjaim belemélyedtek a kutacsába. Nem éreztem, hogy a koponyacsont betört volna. Csak nyomtam a kis fejet, és az ujjaim mélyebbre és mélyebbre merültek benne. Egy idő után enyhült a dühöm, és képes voltam arra, hogy folytassam a munkámat."

 

 

(Fikáčková az eljárás alatt, amikor felszólították, hogy mutassa be, hogyan ölte meg a csecsemőket)

Az ügy gyorsan megoldódott

A rendőrök utánajártak, hogy Fikáčková nem gyilkolt-e esetleg meg további csecsemőket. A nyomozás során végignézték az összes kórházi dokumentumot, az ápolónők beosztásáról és a boncolások eredményeiről, de nem találtak további gyanús haláleseteket.
(A szárnyra kelő pletykáktól függetlenül, az akkori kórházi protokollok egyszerűen lehetetlenné tették volna, hogy az esetleges további gyilkosságok felfedezetlenül maradjanak; a boncolás ugyanis kötelező volt minden csecsemőhalál esetében.)
Viszont két újszülött esetében találtak feljegyzést arról, hogy a gyermekek megsérültek, amikor éppen Marie Fikáčková volt ügyeletben. A két gyermek sérülései pelenkázás, illetve a mérlegre fektetés közben keletkeztek - Fikáčková erről a két esetről is részletes vallomást tett, és ezekben is vádat indítottak ellene.

Marie Fikáčkovát 1960 október hatodikán - csaknem nyolc hónappal a letartóztatása után - halálra ítélték. Védője kétszer is megfellebbezte az ítéletet, de ezt mindkét alkalommal elutasították. A kivégzést 1961 április 13.-án hajtották végre, a prágai Pankrác börtönben, a kora reggeli órákban.

A csodálatos Carmencita

, 18:03

Már annyi durva bűnesetet olvashattatok ezen a site-on, hogy a sok "megmérgezte, agyoncsapta baltával, megfojtotta, megfőzte, felhentelte, sátorlapba csomagolva elásta, leütötte, agyonlőtte, ittas állapotban, tényleges életfogytiglan, kivégezték, kényszergyógykezelésre ítélték" után egy könnyedebb hangvételű svéd bűnesetet választottam most.
El tudjátok képzelni, hogy egy bűneset lehet izgalmas akkor is, ha senkit nem gyilkolásztak le (és akkor is, ha ezúttal nyugodtan nassolhattok olvasás közben)?

Magam részéről sírva röhögtem a sztorin. Most Ti jöttök: igazán megérdemlitek, hogy ennyi véreskedés után nyeríthessetek is egy jóízűt.
A történet szereplői és áldozatai költött néven szerepelnek; kivéve a főszereplő hölgységet.

1973 nyara - a történet kezdete

A 38 éves Åke Norberg, egy malmö-i ingatlanközvetítő vállalkozás munkatársa, üzleti ügyben találkozott először a tőle jó tíz évvel fiatalabb Ragnhild Olssonnal, aki egy üzlethelyiséget vett bérbe, "Chez Moi" nevű fodrász-szalonja számára. Annak ellenére, hogy Norberg nős volt és két gyermek apja, a nő annyira mély benyomást tett rá, hogy elkezdett találkozgatni vele a bérleti szerződés megkötése után. Moziba, színházba, étterembe, kirándulni jártak együtt, és Åke-t egyre jobban elbűvölte a nő lenyűgöző személyisége és láthatóan sziporkázó intelligenciája.
Még egy külön lakást is kibéreltek a légyottjaik számára; Åke itt ismerte meg a nő Janne nevű fivérét.
A kapcsolat komolyabbra fordult ősz tájékán. A nő ekkor meghökkentő dolgot közölt Åke-val: valójában nem is Ragnhild Olsson a neve, hanem Carmencita Capelane; amerikai állampolgár, a híres Rockefeller-dinasztia sarja, Nelson Rockefeller unokahúga, és álnéven él Svédországban. Ennek oka az, hogy - lévén gazdag, számos vállalkozás tulajdonosa, emellé diplomata is. S valójában nem is fodrász, hanem orvosprofesszor. A fodrászüzlet, amelyet bérelt, tulajdonképpen egy fedő vállalkozás, hogy az itteni kapcsolatait és hírszerzési tevékenységét elrejtse. Hivatalosan ugyan férjnél van, de éppen válófélben Ted Capelane nevű, orvos férjétől, akire gyanakszik, hogy meggyilkolta közös gyermeküket. Ragnhild - azaz Carmencita - azt gyanítja, ennek a tettnek oka szakmai féltékenység lehetett; a férje ugyanis nem volt olyan jó hírű orvos, mint ő maga. Ugyanis rákkutató, több nehéz esetet is operált, és új kezelési protokollok kifejlesztésén is dolgozik.

Rockefellerként és multimilliomosként, természetesen állandó fenyegetettségnek van kitéve, magyarázta Carmencita. Az elrablás és a merényletek veszélye bármikor fennállhat, ezért él Malmö-ben álnéven és fiktív identitással, gyermekeivel és féltestvérével - akinek valójában Bing a neve, és az ő biztonsági team-jének főnöke. Carmencita körül állandó jelleggel aktív több amerikai biztonsági ügynök is. Bing pedig az amerikai nagykövetség biztonsági főnöke, Koppenhágában.

Åke mindezek hallatán kezdett elbizonytalanodni.
"Nem tudtam, mit higgyek - ahogyan előadta magát, és ahogyan alátámasztotta az állításait, teljesen hihetővé tett mindent, amit csak mondott."
Érthetőnek találta azt is, hogy egy ilyen magas pozíciójú személynek ügyelnie kell a biztonságára, és teljes mértékben érthető, hogy egy nyugodt helyen kíván élni.
Kiváltképp azután, hogy - egy alkalommal Carmencita lakására telefonált. Bing vette fel, és drámai hangon előadta: Carmencita ellen merényletet kíséreltek meg; a támadást sikerült elhárítani, de Carmencita jelenleg kórházban van. "A fiúk dolgoznak az ügyön" - biztosította Bing a döbbent Åke-t, aki úgy találta: az egész helyzet annyira reális és Bing annyira hihetően adta elő, hogy minden további nélkül elfogadta a magyarázatot.

Titkosügynökök

Egy alkalommal Bing és Carmencita előadta, hogy "a fiúk" fantasztikus munkát végeztek, és hogy szokás szerint egész hétvégén a lakásban található rádióközpontot fogják felügyelni. Ezekkel a fiúkkal - akiket a testvérpár Mac és Steve néven említett - Åke soha nem találkozott, mindenesetre együttérzett velük, amiért egész hétvégén melózniuk kell, és ezért küldött nekik egy kosárnyi delikátesz ínyencséget.
Néhány nappal később Åke-t virágcsokor várta az irodájában, a következő üdvözlőkártyával:
kort
El lehet képzelni, mennyire el lehetett Åke a szerelemtől vakítva, ha ez a rossz angolsággal megfogalmazott üzenet nem keltette fel a gyanúját!


Történt egy alkalom, amely tovább erősítette Åke meggyőződését arról, hogy Carmencita rendkívül gazdag. Az Översten nevű luxusétteremben egy rakás nyilatkozattal alátámasztva, ünnepélyes beszéd keretében átengedte - hálája jeléül - Bingnek az egyik jól menő amerikai vállalkozását. Åke-re mély benyomást tett Carmencita nagyvonalúsága - ezt tovább fokozta az ígéret, hogy amint Carmencita válását kimondják, ő és Åke együtt költöznek az USA-ba, Åke pedig az egyik ismert ingatlancég főnöke lesz.

Az állítólagos biztonsági emberek jelenlétére bizonyítékként élte meg, hogy több alkalommal is mintha más autók vették volna őket körül. Carmencita a kézitáskájában pedig adóvevőt tartott.

Fantasztikus operáció

1974 májusában Åke apósa súlyosan megbetegedett. Åke megosztotta aggályait Carmencitával, és azt is elmondta: egy ismert specialista fogja az apóst operálni.
Carmencita nagyon meggyőzően előadta, hogy ismeri ezt az orvost, asszisztált is neki egy műtétnél. Ez az operáció sikertelen volt, és diplomáciai utakon Carmencita gondoskodott arról, hogy az orvos kapjon egy figyelmeztetést felsőbb körökből.
Ez Åke-t nyugtalanná tette.
Amikor az operáció napján Åke felhívta Carmencitát, a nő beszámolt arról, hogy ő maga végezte el az operációt, amely négy és fél órán át tartott, és egy új, egyedülálló módszert alkalmazott. Åke - aki korábban részletekbe menően tájékoztatta Carmencitát az apósa betegségéről - most azt hallhatta a nőtől, hogy "a megtámadott csontvelő-folyadék eltávolításra került, és egy újonnan kifejlesztett folyadékot juttattak a helyébe".
Ebben az érzelmileg megviselt állapotban Åke rendkívül hálás volt Carmencitának, és teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy minden úgy is történt, ahogyan a nő azt elmesélte.

Åke azt is megtudhatta, hogy Carmencita fivére, Bing, is orvosi diplomával rendelkezik, de valójában az amerikai hadsereg generálisa, és magas pozícióban áll a Pentagonban. Biztonsági okokból nem látogathatta meg őket a lakásukon, mint megtudhatta.

Åke, aki annyira szerelmes volt, hogy már közös jövőt kezdett tervezni Carmencitával, azt hallhatta Bingtől, hogy Carmencita gyermeket szeretne tőle. 1974 júniusában Carmencita a boldogságtól ragyogva közölte Åke-val, hogy közös gyermeküket várja. 1975 elején megszületett a kislány, aki a Jennifer nevet kapta. Åke-ben soha nem merült fel kétség a saját apasága felől, bár a szülésen nem lehetett jelen.

Röviddel a kislány születése után Bing elkezdte kapacitálni Åke-t: adja be a válókeresetet, hogy elkezdhesse a Carmencitával közös jövőt tervezni! Azzal kecsegtette, hogy Åke nagy fejes lesz a Ralph's üzletláncban.
1976 elején Carmencita egyre erősebben utalt rá: Åke-nek tennie kell valamit, hogy megalapozza leányuk jövőjét. Véleménye szerint Åke-nak be kellene fektetnie az ő - Carmencita - egyik amerikai cégébe, a gyermek javára.

Válás és eljegyzés

1976 tavaszán Bing elkezdte pedzegetni, hogy ideje az eljegyzésnek, leginkább a Rockefeller család jó hírnevének megőrzése, illetve a pletykák elkerülése kedvéért. Åke édesanyjának és Bing-nek jelenlétében, a Kronprinsen nevű étteremben, Carmencita és Åke eljegyezték egymást. Bing ünnepélyes köszöntőt tartott a jegyespár tiszteletére.

1976 júliusában Åke és volt felesége eladták a közös lakást; ennek árából 94500 korona jutott Åke-nak, aki már másnap átnyújtott 25 ezer koronát Bingnek, azzal, hogy ezt befektetheti a Carmencita által említett vállalkozások egyikébe. Egy levelet is mellékelt, azzal, hogy ezt majd adják át a kis Jennifernek, ha felnő.

Néhány nappal e tranzakció után szóba került egy közös üdülés, és július végén Åke a két saját gyermekével, az amerikai testvérpár pedig Carmencita négy gyermekével kéthetes üdülésre utazott Görögországba. Åke fizette a saját és gyermekei költségét, de arra nem is gondolt, hogy valójában ki fedezte Carmencita és Bing költségeit.

Carmencita - egy elegáns nő, akivel meg lehet jelenni elit társaságban

Åke, tartalékos tisztként, egy alkalommal egy bankett házigazdája volt a Kungsparken nevű, sokcsillagos étteremben. A megjelent magas rangú tisztek előtt Carmencitát a menyasszonyaként mutatta be - aki gyorsan az este középpontja lett. Az asztalhoz éppen egy Öfverman nevű vezérkari tiszt vezette.
Ez az alkalom vált az Öfverman házaspár és Carmencita - és Åke - közelebbi barátságának kezdetévé. Carmencita - Åke oldalán - rendszeresen jelent meg különféle fogadásokon, rangos eseményeken. Miután elmesélte, hogy fivére, Bing az amerikai haditengerészet generálisa, különösen szívélyes fogadtatásra lelt a rangos társaságban. A rangos társaságban feltűnt többeknek is, hogy Carmencita, noha erős akcentussal beszélt svédül, az idegenszerű kiejtése fokozatosan eltűnt, amint az este előrehaladtával oldottabbá vált a hangulat. Ha valaki angolul szólt hozzá, mindig ragaszkodott ahhoz: beszéljenek csak svédül, hogy "gyakorolhassa a nyelvet".
Bing-et soha nem lehetett rajtakapni, hogy akár egy teljes mondatot is kiejtett volna angolul. Azért viszont, hogy hibátlanul beszélt svédül, nemcsak számos elismerést kapott, hanem sokan felfigyeltek a hamisítatlan österlandi dialektusra. Carmencita felvilágosította az egybegyűlteket: Bing házitanítója "österlending" volt.

Az Öfverman házaspár és Carmencitáék kapcsolata egyre közelebbi barátsággá érlelődött, míg Carmencita meghívta a házaspárt texasi ranch-jeinek egyikére. Öfverman generális felvetette, hogy az utazás meglehetősen drága lesz, de Carmencita - a tőle megszokott nagyvonalúsággal - biztosította őt: a költségeke és a repülőjegyre ne legyen gondja, mert a Rockefeller család magánrepülőgépén fognak utazni!
Az Öfverman házaspár semmilyen indokot nem látott arra, hogy kételkedjen mindabban, amit Carmencitától és Bing-től hallottak. Åke Norberget évek óta ismerték, megbízhatónak tartották - és a hadseregben bizalmi pozíciókat töltött be.
Öfverman tehát engedélyt kért arra, hogy szabadságra menjen, és a kiutazáshoz szükséges vízumot is megkapta.

Két nappal az utazás tervezett időpontja előtt azonban Bing mélységesen megrendült hangon tudatta Åke-val telefonon, hogy valami rettenetes történt. Az USA-ba történő utazást kénytelenek visszamondani, és azonnal Öfvermanékhoz kell menniük, hogy magyarázatot adjanak erre.
Útban az Öfverman-rezidencia felé, az autóban Bing elmondta: Hasakatara nevű, japán felesége, és közös gyermekük, Angelique autóbaleset áldozata lett New York-ban. Hasakatara éppen egy veseátültetés után volt, és a kórházból a hotelbe tartó úton történt a tragédia. Carmencita teljesen összeomlott, mert a sógornőjét nagyon szerette. (Åke soha nem találkozott Hasakatarával, de egy alkalommal kapott egy üdvözlőkártyát, amelyen az ő aláírása is szerepelt. Egy alkalommal Carmencita megemlítette, hogy anyai ágon szegről-végről rokonságban áll a japán császárral.)

Az Öfverman házaspár természetesen megértette, hogy ilyen körülmények között az utazást elhalasztják egy későbbi alkalomra.

Åke tudta nélkül, Carmencita és Bing egy későbbi alkalommal ismét felkereste Öfvermanékat, talpig gyászban.
Åke-t is mélységesen lesújtották a történtek, és osztozott a Rockefeller család gyászában. Ezzel egyidőben az is lesújtotta, hogy csalódást kellett okoznia az Öfverman házaspárnak, akik már nagyon várták az amerikai utazást; úgy gondolta, hogy a Rockefeller családnak illene kárpótolnia őket valamilyen formában. Ezért saját költségére befizette az Öfverman házaspárt egy olaszországi útra, anélkül, hogy tudatta volna velük, hogy az üdülés költségeit ki állta.

A mélységesen lesújtott Bing és Carmencita elmondták, hogy a temetés Atlantában lesz, ahol Carmencitának van egy vidéki birtoka. A szűk családi körben megrendezett temetésen csak Carmencita lesz jelen; Bing több okból sem tart vele. Részint biztonsági megfontolásokból; részint a gyermekekre való tekintettel; részint pedig azért, mert annyira megbénította a kettős tragédia, hogy képtelen volna a temetésen jelen lenni.
Bing azt kérte, hogy Åke tartson vele abban az időpontban, amikor az USA-ban a temetés zajlik: ebben az időpontban tehát Malmö keleti temetőjében jelentek meg, ahol az emlékparkban, gyászba és némaságba öltözve, ezen az indirekt módon részt vettek a gyászos ünnepélyen.

Újabb aggodalmak

Az év vége tájékán Åke újabb rossz hírekről szerezhetett tudomást. Carmencita másik fivére, Roger merénylet áldozata lett, legidősebb leányát pedig leukémiával diagnosztizálták.
Åke emiatt csak nagyon ritkán találkozhatott jegyesével, aki hosszasan tartózkodott az USA-ban, hogy az ottani kutatóintézetekben részt vegyen az ellenszer kifejlesztésében. Elmesélte, hogy a Rockefeller-intézetben az ismert svéd rákkutatóval, Waldenström professzorral dolgozik együtt.

1977-ben egyre ritkábbá váltak az alkalmak, amikor Åke láthatta szeretett Carmencitáját, aki ezt azzal magyarázta: amellé, hogy a kutatásai nagyon lefoglalják, ő maga is megbetegedett rákban, és többször is kórházban volt. Átmenetileg megvakult, és Åke-t kerekesszékben kísérte el egy dániai protokolláris rendezvényre. Közös gyermeküket, Jennifert Åke csak nagyon ritkán láthatta - mint megtudhatta, ennek biztonsági okai vannak.

Carmencita a többi között Florida kormányzója is volt. Amikor Åke rámutatott: nem még mindig Ronald Reagan a kormányzó? - Carmencita szívbaj nélkül felelte: igen, papíron csakugyan ő a kormányzó, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ekkora színész végzi el a kormányzói feladatokat.

Végrendelkezések

Mivel Åke - úgymond - minden alkalommal veszélynek van kitéve, amikor Carmencitával mutatkozik, ezért Carmencita már 1976-ban elkezdett arról beszélni, hogy végrendelkezniük kellene egymás javára. Addig is, amíg összeházasodnak, szükséges egy végrendelet, Jennifer javára.
1977 áprilisában Åke írt egy végrendeletet, amelyben Jennifer mellé kedvezményezettként említette meg Carmencita adoptált gyermekét, egy Annika nevű kislányt, aki az USA-ban élt. Åke ezt az Annikát soha nem látta.

1979-ben született meg a végrendelet végleges formája; Carmencita ragaszkodott hozzá, hogy Åke őt jelölje meg a végrendeletében első számú kedvezményezettnek; hiszen nemsoká úgyis összeházasodnak!

Åke tehát a vagyonának felét a végrendeletében Carmencitára hagyta. A végrendelet szabályszerűen volt kiállítva, Carmencitát Ragnhild Olsson néven, svéd személyi számmal említve, a dokumentumot két tanú írta alá.
Minden alkalommal, amikor Åke új végrendeletet írt, az eredeti példányt az ügyvédjénél helyezte el, egy példányt pedig Carmencitának adott át - akit ismételten kért arra, hogy mutassa meg az ő javára írott végrendeletét. Åke soha nem láthatta Carmencita végrendeletét.

Az utolsó végrendelet még érvényben volt, amikor Åke feljelentette Carmencitát a rendőrségen. Ekkor tett vallomást arról is, hogy az életbiztosításában is Carmencitát jelölte meg kedvezményezettként: Åke halála esetén Carmencitát nem kevesebb, mint 250 000 korona illette volna. Ez a körülmény önmagában elég volt ahhoz, hogy durva csalás kísérletéért eljárást indítsanak Carmencita ellen.

Szélhámosság

Az említetteken túl, Åke nem esett további gazdasági bűncselekmények áldozatául; de mindaz, amivel Carmencita és Bing szédítette Åke-t, még Münchausen báró nagyotmondásain is túllépett. Ez jogilag nem büntethető, viszont az évek során egyre szégyentelenebb hazugságokkal traktálták Åke-t is, mindenki mást is, akiket Åke révén megismerhettek.
Carmencitáról megtudhatták, hogy egy rövid ideig John F. Kennedy volt a vőlegénye; hogy az USA politikájában is van némi befolyása; hogy van beleszólása abba, ki nyeri el az orvosi Nobel-díjat; hogy egy alkalommal elsimított egy incidenst, amikor egy amerikai repülőgép-hordozó jogtalanul kínai felségterületre hajózott be.

Åke révén Carmencita és Bing bejáratosak lettek a svéd vezérkar bankettjeire, fogadásaira, és rengeteg új, befolyásos ismerősre, barátra tettek szert.

1979-ben egy fogadáson Carmencita megismerkedett Åke egyik tartalékos tiszt kollégájával, Lars Nilssonnal és ennek feleségével, Ingegärd-del. A Nilsson házaspár, az Åke-val való ismeretség miatt, már eleve bizalmat szavazott Carmencitának és Bingnek. Ne felejtsük el: Åke nagyon befolyásos volt, bizalmi pozíciókat is betöltött, tehát az ő neve, ismeretsége egyfajta garanciát jelentett számos dologra!
Később, a nyomozati eljárás során, Åke is, a súlyos rákbeteg Ingegärd szülei is tanúsították: Ingegärd a kezdetektől fogva mélységes bizalommal és tisztelettel tekintett Carmencita Capelane-ra, a híres rákkutatóra.

Még mielőtt túlzottan felháborodnátok: a nyomozás során semmilyen bizonyíték nem került elő, amely arra utalt volna, hogy a korkedvezménnyel nyugdíjazott ex-fodrásznő, Ragnhild Olsson illegálisan orvosi gyakorlatot folytatott volna! Annak ellenére, hogy a társaságban orvosprofesszornak adta ki magát, soha nem praktizált orvosként. A viselkedése és a cinizmusa tehát morálisan mélységesen elítélendő, de a szégyentelen hazudozás önmagában véve nem büntetőjogi kategória.

Vesetranszplantáció (már megint?)

1979 vége, 1980 eleje táján ismét újabb akadályai voltak annak, hogy Carmencita és Åke találkozzanak. Carmencita súlyos vesebántalmakról panaszkodott, mankóval közlekedett egy katonai díszszemle alkalmával, és elárulta Åke-nak: veseátültetésre van szüksége. Bing lesz a donor, mert ő a legközelebbi rokona.

1980 májusában Carmencita és Bing Spanyolországba utazott, és Åke ezt a képeslapot kapta:

A szöveg jelentése: "Minden rendben,az op. most csütörtökön történik. A telefonok itt Spanyolországban romosak, nem tudom, mikor javul a vonal. (Jennifer) jól van és melegen üdvözöl - A belső kör"

Amikor hazaértek, megnyugtatták az aggódó Åke-t, hogy az operáció rendben lezajlott.(A valóságban az Olsson család az évenként megszokott spanyolországi üdülését folytatta, veseműtét helyett.)

1980 tavaszán Åke gyanúja egyre erősebbé vált azzal kapcsolatban: az amerikai testvérpár rendszeresen találkozgat a Nilsson házaspárral az ő - Åke - távollétében.

Júliusban Ingegärd elhunyt mellrákban.
A hamvasztás utáni búcsúztatójára Carmencita és Åke - mint az elhunyt közeli barátai - elutaztak Göteborgba.
A szertartás alatt Åke-nek feltűnt, hogy Carmencita gondolatai mintha egészen máshol jártak volna a gyászbeszéd alatt.
Az özvegy Lars Nilsson fivérének, Jöns-nek hasonló benyomása támadt: ő emlékezett ugyanis arra, hogy elhunyt sógornője nagyon mély bizalommal és csodálattal tekintett a rákkutató Carmencita Capelane professzorra. Mivel Jöns Nilsson maga is orvos volt, ezért gyanakodni kezdett arra: ez a nő egy szélhámos, és Lars az ő csalásának áldozata. Nagyjából két héttel azután, hogy a helyi lapokban megjelent a hír Lars Nilsson és Carmencita Capelane eljegyzéséről, Jöns Nilssonnak alkalma nyílt arra, hogy egy családi fogadáson közelebbről elbeszélgessen leendő sógornőjével.
Carmencita elmesélte Jöns és édesanyja jelenlétében, hogy ismert kutató és sebészprofesszor Amerikában, szakterülete a rákkutatás, és továbbképző előadásokat is tart. Azt is állította, hogy egy malmö-i világhírű rákspecialistát személyesen is ismer, az illető járt is az ő előadásaira.

Jöns Nilsson ezeket a kijelentéseket elég valószerűtlennek találta. Később, a nyomozás során folytatott kihallgatáson - és a tárgyaláson is, a vád tanújaként - elmondta: "Felvetettem néhány szakmai kérdést, és a dilettáns válaszaiból azonnal nyilvánvaló volt, hogy ez a nő nem lehet orvos."
Doktor Nilsson emellé az illető malmö-i rákkutatót is felkereste, és megkérdezte tőle: ismer-e egy Carmencita Cappelane professzort. Az illető kutató orvos kijelentette: "Soha életemben nem hallottam erről a nőről."
Ezzel Jöns Nilsson számára 100%-ig bizonyossá vált, hogy Carmencita nem nemzetközi hírű kutató, hanem egy egyszerű csaló, aki most éppen az ő fivérére, Larsra vetette ki hálóját.
Annak ellenére, hogy a tárgyalás során Jöns Nilssont csak tanúként és nem orvosi szakértőként idézték be, a vallomásában megemlítette: véleménye szerint ez a Carmencita minden jelét mutatta a nyilvánvaló pszichopátiának.
Azt is előadta, hogy ő is, édesanyjuk is igyekezett meggyőzni a szerelmes Larsot arról: menyasszonya valójában egy szélhámos, és egyáltalán nem az, akinek kiadja magát. Lars viszont, a szerelemtől elvakítva, maradéktalanul bízott Carmencitában.

Åke, aki utoljára 1980 augusztusában, Ingegärd temetésén találkozott szeretett Carmencitájával - a következő évben lezajlott tárgyalásig nem is látták egymást - megsejtette, hogy nem minden megy úgy, ahogyan kellene. Szeptemberben szembesült a brutális valósággal: egyik tartalékos tiszt bajtársától ugyanis megtudhatta, hogy a számos protokolláris fogadáson és banketten, amelyeken Carmencita részt vett - különböző, magas rangú tisztek vacsorapartnereként - egészen vad dolgokat hallhattak a nőtől.
Fennhangon dicsekedett azzal, hogy CIA-ügynök; hogy az utóbbi évek orvosi Nobel-díjai mögött ő állt; hogy rákkutató; hogy Brezsnyevet is operálta; hogy folyékonyan beszél japánul és szuahéli nyelven is; hogy anyai ágon Hirohito császár távoli rokona; hogy Nelson Rockefeller unokahúga; hogy magánrepülőgéppel közlekedik az USA és Malmö között úgy, ahogyan mások Malmö és Göteborg között ingáznak; hogy saját magán is végzett orvosi kísérleteket; hogy az amerikai biztonsági szolgálat részére végzett hírszerzéseit leplezendő, fodrászüzlete van Malmö-ben.

Åke álla leesett, amikor meghallotta, hogy Carmencita a fodrászüzletéről mesélt az elit társaságban. Sok évvel ezelőtt, ennek az üzlethelyiségnek bérleti szerződése kapcsán ismerte meg Carmencitát, Ragnhild Olsson-ként!
Åke soha, senkinek nem beszélt Carmencita "fedőnevéről", mert ünnepélyesen titoktartást esküdött szeretett kedvesének - egy sor másik közléssel együtt, amelyeket Carmencita bizalmasan osztott meg vele. A nő meg nyilvánosan locsog mindarról, amivel kapcsolatban őt titoktartásra eskette meg?

Házassági tervek

Lars eljegyzése bombaként csapódott be 1980 októberében. A tartalékos tisztek szövetségében több körlevél is készült, amelyek arról szóltak, hogy Lars Nilsson és Åke Norberg szélhámosság áldozatai lettek.
1980 januárjában a helyi lapokban megjelent a hír, hogy Carmencita és Lars össze fognak házasodni, és az USA-ba költöznek. Carmencita emellé, állítása szerint, gyermeket várt Lars-tól.
Ennek kapcsán tanácsolta Åke-nak egyik tartalékos tiszt kollégája: forduljon már a rendőrséghez, és tegye fel a kérdést: ki ez a nő - aki nem is olyan régen még Åke jegyese volt - és az állítólagos féltestvére valójában?

Amikor Åke végre belátta, hogy alaposan átejtették - a rendőrséghez fordult, és előadta történetét. Az ekkor tett vallomása 55 gépelt oldalt tett ki; az előadott tartalmak első hallásra hihetetlennek tetszettek, és ennek alapján a nyomozás vezetője azonnal elhatározta, hogy Ragnhild és Janne Olssont azonnal be kell idézni kihallgatásra. A rendőrség nyilvántartásából kiviláglott, hogy nem testvérek, hanem házastársak.

Janne Olssont otthonában találták, négy kiskorú gyermeke társaságában. Nem volt hajlandó felvilágosítást adni arról, hogy Ragnhild Olsson hol tartózkodik. A házkutatás során számos dokumentum került elő, amelyek tartalma kompromittáló volt, de az Åke által említett 25 ezer koronával kapcsolatban semmi sem került elő. Három borítékot találtak, Åke végrendeletének különböző változataival. Kettő ezek közül felbontatlan volt.
A következő kihallgatás során Olsson tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt vagy kihágást követett volna el; a feljelentés tartalmát légből kapott fantáziálásnak aposztrofálta. Nem, ő soha nem adta ki magát Ragnhild fivérének, a kis Jennifer az ő gyermeke, házasságon belül született. Tudomása szerint a feleségének nem volt viszonya Åke Norberggel.

A fenyegetésre, hogy körözést írnak ki ellene, Carmencita - azaz Ragnhild - néhány nappal később jelentkezett a rendőrségen. Ő is tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt elkövetett volna, és határozottan tagadta, hogy abban a szerepben lépett volna valaha is fel, amelyben Åke feljelentése szerint tetszelgett. Carmencita Capelane egy létező személy, egy ismerőse, aki egy időben nála és a férjénél lakott.
Az állítást, hogy Åke lenne Jennifer apja, és hogy 25 ezer koronát kapott volna 1976 júliusában, ezzel kommentálta: "ez a legrosszabb, amit valaha hallottam." Azt a vádat, hogy rákspecialistának adta ki magát - többek között Lars és Ingegärd Nilsson előtt is -, hasonlóképpen tagadta, és kifejtette, hogy mindez színtiszta képzelgés Åke Norberg részéről.

Nem volt a rendőrök kezében semmiféle indok, hogy az Olsson házaspárt letartóztassák. Az ügyész viszont utazási tilalmat rendelt el Ragnhild számára. A kihallgatás alól egy orvosi igazolással sikerült kibújnia, miszerint trombózis, súlyos isiász és valószínűsíthető tüdőgyulladás miatt nem jelenhet meg a rendőrségen.

Súlyos csalás alapos gyanúja miatt indult a nyomozás; az ügy felgöngyölítése során kihallgatott számos tanú egybehangzó vallomása alátámasztotta: Åke minden egyes szava igaz volt. El kellett viszont ismerni, hogy a feljelentéskor tett vallomásában olyan elképesztő dolgok szerepeltek, amelyektől még a legtapasztaltabb nyomozóknak is leesett az álluk.

A nyomozás...

...során előkerült egy főorvos, akinek 1976-ban afférja volt egy Ragnhild Olsson nevű pácienssel, akinek a visszér-problémáit kezelte.
A nő, hogy háláját kifejezze, meghívta vacsorázni a főorvost - aki, lévén válságban volt a házassága, elfogadta az invitációt - az elsőt is, a továbbiakat is.
A nő hamarosan előadta neki, hogy hamis identitással él Malmö-ben. A valódi neve Carmencita Rockefeller, és inkognitóban tartózkodik Svédországban. Mivel állandó veszélyben állt, hogy merénylet áldozata lehet, egy egész csoport biztonsági ügynökkel vette körül magát. Ennek a stábnak vezetője egy Steve nevű amerikai férfi. Itt, Svédországban az ő - Carmencita - feladata az, hogy információkat szerezzen aukciós cégekről, nagyvállalatok tranzakcióiról és hasonlóakról.

A főorvos kezdett gyanakodni az egyre vadabb és képtelenebb históriák hallatán, de a nőt nehezen lehetett sarokba szorítani.

Ez a főorvos az elé tett útlevélképek alapján felismerte Ragnhild Olssont alias Carmencita Rockefellert, valamint férjét, Janne Olssont, azaz biztonsági főnökét, Steve-et.

Mivel a főorvos nem esett semmiféle csalás áldozatául, ezért további nyomozásokat nem folytattak az ügyben. Viszont amikor a csalás lelepleződése után beidézték az orvost tanúnak, nagyjából ugyanazt a vallomást tette, mint amit Åke-től is hallani lehetett. Ugyanazokat a fantáziadús eseményeket adta elő az amerikai hírszerzésről, a Rockefeller-rokonságról, a biztonsági stábról. (Annyi esze mégis volt ennek a szélhámos nőnek, hogy egy főorvos előtt ne rákkutatónak adja ki magát.)

A nyomozók kérdésére, hogy orvosként milyen benyomása volt Carmencitáról, akarom mondani Ragnhild-ről, a férfi a következőket vallotta:

"Nagyon meggyőzően tudta magát előadni, és könnyen el lehetett neki hinni dolgokat. Nehéz lett volna nem hinni neki, annyira bizalomgerjesztő és lenyűgöző volt a személyisége. Mégis, a történetei annyira fantasztikusak voltak, hogy az ember nem tudta megállni, hogy csodálkozzon vagy kételkedjen a sztorijaiban, ha józanul átgondolta, amit Carmencitától hallott. Mindenesetre nem volt egyszerű sarokba szorítani - állandóan erre tettem kísérleteket. Egyszer például azt mesélte, hogy édesanyjának több cége is van Tokióban, és több divatos szórakozóhelynek is tulajdonosa. Amikor egy tokiói üdülésről tértem haza, Carmencita meg tudta említeni számos ismert hely és cég nevét is."

A főorvos végül azzal konfrontálta Carmencitát, hogy kérdéseket tett fel azzal kapcsolatban: a Rockefeller klán egyik tagját jó tíz évvel a történtekkel azelőtt elkapták és megették az új-guineai kannibálok. Ha a nő tényleg a Rockefeller dinasztia tagja lett volna, akkor tudott volna részletekről szolgálni erről az incidensről (amelyről egyébként az újságok is sokat írtak akkoriban) - de Carmencita láthatóan még csak nem is hallott erről a durva esetről.
Ám ennek ellenére sem volt egyszerű leleplezni a nő hazugságait. Egyszerűen olyan meggyőző, megnyerő személyisége volt, hogy könnyen a csapdájába esett bárki, aki a környezetében tartózkodott.

A főorvos, aki gyakran töprengett azon: tulajdonképpen milyen szándékai vannak ennek a nőnek, miért csinálja ezt - soha nem vált gazdasági természetű csalás áldozatává. S amikor nem sikerült azzal sem átejteni, hogy Carmencita állítólag "gyereket vár tőle", akkor ennek az évnek őszén "zátonyra futott a kapcsolatuk".

A legfrissebb áldozat - az özvegy Lars Nilsson...

...volt az egyetlen, aki nem mutatott készséges együttműködést a Carmencita-rejtély megoldásában.
Irodájából az a hír érkezett, hogy hamarosan házasságot köt egy Carmencita Capelane nevű amerikai orvosprofesszorral, és terveik vannak arra, hogy a nő gyermekeivel együtt hamarosan elhagyják Svédországot.

A rendőrség által összegyűjtött képanyagból Nilsson legközelebbi munkatársa azonosítani tudta a nőt, akit Nilsson egy fél évvel korábban eljegyzett. Ez a tanú maga is jelen volt azon a díszvacsorán, amelyen Lars Nilsson kihirdette Capelane professzorral történt eljegyzését. Kifejezetten elbűvölő személyiségűnek és intelligensnek találta Nilsson jegyesét (egyébként az első áldozat, Åke Norberg is azt vallotta a rendőröknek: a nő egyszerűen lenyűgözte; úgy élte meg, hogy Carmencita jóval intelligensebb őnála!)- és annak ellenére, hogy kissé csodálkozott az egész helyzeten, soha nem kérdőjelezte meg sem Nilsson, sem menyasszonya szavahihetőségét.

A rendőröknek ezzel szemben minden okuk megvolt arra, hogy megkérdőjelezzék Nilsson szavahihetőségét, amikor kihallgatták a Carmencita-val - alias Ragnhild Olsson-nal - való kapcsolatáról. Azt vallotta, hogy Åke Norberg révén valóban megismert egy Ragnhild Olsson nevű nőt, akivel utoljára a felesége, Ingegärd temetésén találkozott.
Nilsson minden erejével azt a meggyőződést próbálta elültetni a rendőrökben: Ragnhild Olsson és Carmencita két különböző személy.

Egy kérdésre azt válaszolta: Carmencita, aki - a külső hasonlóság miatt valószínűleg összetéveszthető Ragnhild Olssonnal, jelenleg New York-ban tartózkodik. A kérdésre, hogy mit csinál ott a nő, és mi a vezetékneve, Nilsson csak azt válaszolta, ezt nem kommentálja. Ezt a kifejezést alkalmazta minden alkalommal, amikor a kihallgatást vezető tiszt tolakodó kérdéseket tett fel Carmencitával kapcsolatban.

Ki is volt ez a csodálatos Carmencita (és a csodálatos Bing) valójában?

Carmencita, azaz Ragnhild, Malmö-ben született, egy varrónő és egy köztisztasági alkalmazott gyermekeként.
Az iskolában közepes eredményei voltak; a kémiatudása, noha nem lett volna elegendő ahhoz, hogy bekerüljön az orvosi egyetemre -, a hajfestékek és a dauervíz kérdéseihez viszont bőségesen megfelelt. Így lett női fodrász.
17 évesen férjhez ment; két év és két gyermek után elvált az első férjétől. Ekkor ismerkedett meg Janne-val, aki szintén elvált, neki is volt két gyermeke az előző házasságából; egyébként egy kifőzdében volt szakács (más források szerint pék). 14 éves kora óta, amikor elhagyta a szülői házat, éttermek konyháin dolgozott. Élete legnagyobb ambíciója volt, hogy saját éttermet nyithasson, de ehhez hiányzott a megfelelő kezdőtőke.
Házasságukat jónak írták le, a felmerülő anyagi nehézségek ellenére is.

Mindaz, ami egykor viccnek indult - vagy legalábbis egy abszurd társasági játéknak -, ahol az Olsson házaspárból Ragnhild volt a hangadó, hatalmas médiavisszhangot kapott szenzációvá duzzadt. Nagy publicitást kapott az ügy, a korabeli sajtóban rengeteget cikkeztek az esetről. A közvéleményt nagyon izgatta és szórakoztatta, hogy két - "alacsony státuszú"-nak minősülő személy - milyen fantasztikus ügyességgel érzett rá az emberek gyenge pontjaira, és hogyan vezette a társadalom elitjét az orruknál fogva, kihasználva, hogy mennyien harapnak rá a gazdagság illúziójára, a hangzatos címekre és a Rockefeller név mögött álló hatalomra.

cikkekz
Néhány szalagcím a korabeli újságokból: "Mindenki hitt a szép Carmencitának", "A női fodrász átverte mindannyiukat: generálisokat, bírókat, orvosokat és igazgatókat"; "Mindenki bedőlt Carmencitának"

A házaspárt bűnösnek találták csalás vétségében - tévedésben tartották Åke Norberget a kis Jennifer apaságát illetően, és ezáltal kicsaltak tőle 25 ezer koronát, miközben Norberg abban a hitben élt, hogy ez a gyermek jövőjét biztosítja, valójában ez az összeg az Olsson család futó kiadásait fedezte.
A feleséget durva csalás kísérlete miatt is elítélték, hiszen a végrendelet és az életbiztosítás kérdésében a saját javára befolyásolta Åke Norberget. Azzal árulta el magát, hogy a kihallgatások során határozottan állította: "soha nem állt szándékomban összetenni magamat Åke Norberggel".

Carmencita, azaz Ragnhild cinizmusa nem ismert határt.
A tárgyaláson kijelentette: "egyetlen épeszű ember sem hitte volna el a hazugságaimat". Az ügyvédje is ezzel érvelt: nem tekinthető félrevezetésnek, amit védence művelt, hiszen józan ésszel egy felnőtt ember nem hitt volna el ilyen vad állításokat.

A bíróság véleménye szerint "arra való tekintettel, hogy az ügy milyen figyelmet kapott, és miután ez valószínűleg visszatartó erővel bír, ezért a Tingsrätt úgy ítéli, hogy nem szükséges szabadságvesztéssel büntetni az elkövetőket."
Az esküdtek véleménye szerint feltételezhető, hogy az Olsson házaspár a továbbiakban tartózkodik a csalástól és mások tévedésben tartásától; ezért mindössze pénzbírságra és kártérítésre kötelezték őket. A feleséget, mint hangadó, 750 koronára, a férjet pedig 500 koronára bírságolták; továbbá kötelezték őket, hogy fizessenek kártérítést Åke Norberg-nek. Más szóval: kötelesek visszafizetni a 25 ezer koronát, amely végül nem került befektetésre, továbbá a közös szerelmi fészek bérleti díját.

Carmencita, akarom mondani Ragnhild, korábban soha nem volt büntetőeljárás alatt.
Bing, akarom mondani Janne ellen, 1971-ben és 1973-ban is eljárás volt foganatban, csekkhamisítás miatt.

Az elmeorvosi vizsgálatok egyértelművé tették, hogy sem a férj, sem a feleség nem szenved elmezavarban, zárt intézeti gyógykezelésük tehát nem szükséges.

A nagy, nyilvános jogi cirkusz zárójelenetében az államügyész kifejtette: a rendkívül szórakoztató tárgyalássorozat hátterében egy sor társadalmi és személyes tragédia is húzódott, nemcsak a vádló, hanem több tanú esetében is.
Az ügyész véleménye szerint Carmencita színjátéka hallatlan cinizmusra utal, és arra, hogy a nő egyáltalán nem volt tekintettel az érintetteket sújtó következményekre. Szabályszerű pszichopataként viselkedett az elmúlt hét évben, s mivel erre semmilyen ésszerű indoka nem volt, ezért az elmeállapotát alaposabban meg kellene vizsgálni.

A végjáték

Åke Norberg az eset után sikerrel kibékült a feleségével.
Nilsson sikeresen felülkerekedett az ügy kapcsán elszenvedett presztízs-veszteségén, de továbbra is jó viszonyban maradt Carmencitával és Binggel.

Janne Olsson 2012-ben elhunyt. Ragnhild, azaz Carmencita ma is Malmö-ben él, pontosabban a város Limhamn nevű külső kerületében. (NB a korabeli sajtóban, identitása védelme érdekében, szintén költött néven szerepelt - de a valóságban egyetlen, Solveig Johansson nevű nőt sem lehetett megfeleltetni a csodálatos Carmencitának!)

A történetből 2016-ban musical is készült.

Sylvia Seegrist a.k.a. Rambo kisasszony

, 01:37

 

Igazán ritka példányt hoztam most Nektek: egy női ámokfutó elmebeteget - konkrétan a legelső ismert ámokfutó tömeggyilkos nőt -, aki egy bevásárlóközpontban rendezett lövöldözést, két halálos áldozattal, hét súlyos sebesülttel. Mindez 1985-ben történt, pontosan a Halloween előtti napon, október harmincadikán, a pennsylvaniai Springfield helység - roppant fantáziadúsan - Springfield Mall néven ismert bevásárlóközpontjában.

Az esetben azt tekinthetjük a leginkább sokkolónak, hogy a hölgynek problémás előélete volt, tíz év alatt 12 alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt - de mindannyiszor elbocsátották, azzal, hogy nem jelent veszélyt sem önmagára, sem a környezetére. Tudott dolog volt: agresszióproblémái akadtak, sokszor beszélt arról, hogy ölni akar, a hivatalos szervek mégsem vették komolyan, hogy "ez a csaj súlyosan zakkant!"

Kisiskolásként és kiskamaszként problémamentesnek tűnt: okos, értelmes lány volt, érdekelték a természettudományok, de jól teljesített pszichológiából is.

A normális látszat mögött egy rettenetes titok rejtőzött: a kis Sylvia nyolcéves volt, amikor a nagyapja incesztust követett el ellene. Mrs. Seegrist erről évekig nem is tudott; Sylvia elmúlt 13 éves, amikor a nagyapjáról ezt mesélte: "anya, nem is tudod, milyen intim kapcsolat volt közöttünk!" Kiderült, hogy a nagyfater rendszeresen onanizált a kis Sylvia előtt, és különböző szexuális szívességeket is kicsikart tőle.

Sylviával 15 éves kora körül kezdődtek a problémák. Tanulmányi eredménye ekkoriban romlott le, és az erőszakos kitörések, dührohamok, agresszív fantáziák, fenyegetőzések és rögeszmék, amelyek mindennapossá váltak nála, már messze túlmutattak a megszokott tizenéves kori bolondériákon. Egyszer még a haját is leborotválta.
Pszichiátriára került, ahol rövid úton diagnosztizálták nála a paranoid skizofréniát, és tájékoztatták arról, hogy két lehetősége van: vagy élete végéig gyógyszert kell szednie, vagy hosszú távú kórházi kezelésekre számíthat.

Évről évre súlyosbodott az állapota, a fantáziatartalmai csak durvábbak lettek, és a kezelések gyakorlatilag semmit sem segítettek: azon túl, hogy egyik dilisbogyót a másik után írták fel neki - és nem ellenőrizték, hogy szedi-e rendszeresen -, nem törődtek vele. Volt egy olyan rögeszméje is, mely szerint a szülei és az orvosok valójában meg akarják mérgezni a gyógyszerekkel.

Amikor Sylvia elérte a nagykorúságot, berukkolt a seregbe - sokat beszélt arról, hogy gerillaharcos akar lenni Iránban -, de a kiképzés alatt rögtön a szívatások célpontjává vált. A többi újonc azzal ugratta, hogy leszbikus - nincs adatunk arról, hogy erre hogyan reagált, de okkal feltételezhetjük, hogy nem vette jó néven, nem tudta viccnek tekinteni. A kiképző tisztek is észrevették, hogy idegileg nincs egészen rendben: a viselkedési problémái miatt már a kiképzést sem csinálhatta végig, két hónap után leszerelték. Ez érzékenyen érintette. Az agresszió-és egyenruhafétis a továbbiakban is jellemző maradt rá.

25 éves korára már képtelen volt arra, hogy önálló életvitelt folytasson; szociális segélyből élt, a plázában tengett-lengett naphosszat, és lassanként egyre furcsábbá, különcebbé vált.
Sajátos szokásai akadtak. Hajnali négykor volt képes kimenni avart gereblyézni; gyakran fel-le járkált a lépcsőházban; kedvelt beszédtémája volt a nukleáris háború és az, hogy az egész világ ellene van; megszállott arckifejezéssel bámult az emberekre; gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen kontaktusba került vele vagy akár látásból ismerte, volt legalább egy bizarr sztorija. Többen is beszámoltak arról: Ms. Seegrist "utált mindenkit, és sokat beszélt arról, hogy kiket ölne meg".

Szenvedélyesen imádta a military cuccokat - kedvence volt az olívazöld színű gyakorló és zakó, fekete barettsapkával. E holmikat még a szaunában sem volt szokása levetni. Mániákusan edzett, megszokott látvány volt az edzőteremben, amint súlyokat emelgetett. A fitneszközpont alkalmazottai és vendégei szerint Seegrist vagy magában motyogott összefüggéstelenül, vagy a többi vendéget inzultálta.
Sajátos politikai kijelentéseket tett, akár az utcán, idegeneknek is. Rokonszenvezett a kommunista eszmékkel, magánszorgalomból oroszul is tanult (el tudjátok képzelni, hogy ez az 1980-as évek USÁ-jában micsoda bizarr, különc és lázadó megnyilvánulásnak számított? - A szerk.)
Állítólag bútorfényező folyadékot is ivott, ismeretlen indokból.

Egy legális fegyvervásárlási kísérlete kudarcba fulladt. A K-Mart szaküzlet alkalmazottai, meglátva a hölgy militáns külsejét és sajátos viselkedését, nem szolgálták ki - azzal mentve ki magukat, hogy sajnos nincs raktáron az a típus, amelyet keres. Végül egy másik üzletben tudott fegyvert venni - a vásárláshoz szükséges kérdőív kitöltése során eltitkolta a tényt, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt (és ekkoriban még nem volt törvényben előírva, hogy leellenőrizzék azok hátterét, akik lőfegyvert szeretnének venni!) -, egy Ruger 10/22-est (volt önkritikája talán? Ez a fegyver a szakértők szerint kifejezetten kezdő-, illetve amatőrbarát.)

A plázában, mondhatni, "ismerték, mint a rossz pénzt" - rendszeresen provokálta és zaklatta a többi vendéget, ezért számos alkalommal a biztonsági őrök, néhányszor pedig a rendőrök tessékelték ki barátságosan a helyről. Az ilyen esetek ellenére, nem sokáig volt szokása távol maradni a plázából, szinte a második otthonává vált; az itteni gyógyszertárban váltotta ki a dilisbogyókat is. A tulaj - Richard Zensen - szellemeskedve Ms. Rambo-nak szólította, aztán egy sötét tekintetet kapott válaszul: "mintha démonok szállták volna meg". Legutoljára akkor látta Seegristet, amikor egy antipszichotikumot próbált kiváltani, de nem adhatták ki neki, mert nem volt nála a társadalombiztosítási kártyája. Zensen később így referált erről az esetről: "úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne: ha fegyver is lenne nála, biztosan használná" (lehet, hogy ez lett volna az utolsó szalmaszál Seegrist számára? Édesanyja szerint az lehetett Sylvia ámokfutásának a közvetlen előzménye, hogy rettenetesen félt attól: a szülei ismét elmeosztályra juttatják; ismételten kifejezte korábban, hogy szíve szerint inkább meghalna, semmint hogy újból pszichiátriai intézetbe kerüljön.)

A pláza és a fitneszterem mellett a könyvtárat is gyakran látogatta, orosz nyelvkönyveket, szótárakat forgatott, bombakészítési leírásokat fordított, továbbá rendkívül érdeklődött a "negatív energia" témája iránt, erről a tárgykörről minden hozzáférhető anyagot elolvasott.

Zavart és mások számára is zavaró viselkedése az idők során fokozatosan súlyosbodott: 1984-ben egy alkalommal berontott a pláza egyik éttermébe, emelt hangon kijelentve: "lelövöm azt az anyab*szó szarházit!"
Nem derült ki, hogy pontosan kire gondolt, mert elhagyta a helyszínt, mielőtt bármilyen erőszakos cselekedetre ragadtatta volna magát.

1985 október 30.-án a megszokott szerelésében - gyakorló, zakó, bakancs, barettsapka - jelent meg a plázában, kiváltotta a gyógyszereit, majd a fitneszterembe ment, ahol csendben dolgozott a súlyokkal egy ideig. Ezután egy kis időt a könyvtárban töltött, majd délután kettő körül hazaugrott a lakására; fél négy tájékában ismét megjelent a plázában, ekkor azonban nála volt egy .22 kaliberű félautomata lőfegyver!

Egy telefonszerelőt vett célba elsőként, de - lévén hogy csípőből próbált lőni - elvétette, a férfi megmenekült - és, mivel megismerte Seegrist kocsiját, elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy leeressze az egyik autógumit - hogy megakadályozza a nő elmenekülését a tett színhelyéről.
Seegrist ezután egy nőt vett célba, aki éppen pénzt vett ki a bankjegykiadó automatából; egyetlen lőszer sem talált, holott fél tucat csapódott be a célpont körül.

Az ámokfutás következő célpontja egy csoport kisgyermek volt; egy Recife Cosmen nevű kétéves kisfiú a helyszínen életét vesztette - Seegrist pontosan szíven találta -, két további kiskorú súlyosan megsebesült.

Seegrist ezután a bevásárlóközpont bejáratához rohant, és véletlenszerűen lőtt az alkalmazottakra és vendégekre, vegyesen. A kirakatüvegeket és az üzletek bejáratait is válogatás nélkül szétlőtte - mivel ez éppen a Halloween előtti nap volt, sok látogató azt gondolta, hogy az ünnepi műsor része egy kommandósnak öltözött nő, aki őrülten lövöldözik.
Egy korábbi halloween alkalmával az üzletközpont alkalmazott valakit, hogy az ünnep alkalmával cowboynak öltözve játék fegyverrel lövöldözzön a látogatókra. A pláza vendégei ezért először azt hitték, hogy ez is egy szokott Mindenszentek-napi morbid vicc, és ez a fura csaj is a pláza megbízásából csinálja a fesztivált.

Ahogyan keresztülviharzott a bevásárlóközponton, Seegrist két lövést adott le egy nő irányában, aki egy jégkrémes stand közelében tartózkodott; mindkét lövés a hasán találta el az áldozatot. Két másik nőre is rálőtt, ezután célba vett egy idősebb férfit, aki egy evőeszközöket forgalmazó üzlet kirakatában állt.
A férfit - a 67 éves Earl Trout-ot - az arcán és a hasán érték a lövések, és később belehalt a sérülésekbe.
A plázában tartózkodó emberek, végre felismerve, hogy ez nem egy Mindenszentek napi idétlen tréfa, igyekeztek fedezéket találni, miközben Seegrist folytatta ámokfutását. Egy Augusto Ferrara nevű férfi, egy nyugalmazott állami hivatalnok - egy cipőbolt kirakata előtt téblábolt a feleségével - nem reagált elég gyorsan, és így lett az öldöklés utolsó halálos áldozata: a tarkóján érte a halálos lövés.

Amint Seegrist a pláza bejárata irányába indult vissza, a 24 éves John Laufer megállította.
A fiatal férfi maga sem volt biztos benne, mi történt ekkor - az első gondolata az volt: egy kommandósnak öltözött nő, játék fegyverrel, egyáltalán nem vicces, még ezen a napon sem -, és Seegrist őt is célba vette. Csodával határos módon, egyetlen golyó sem találta el Laufert, aki haragosan kicsavarta Seegrist kezéből a fegyvert, és közölte vele: "Rossz célpontot választottál arra, hogy szórakozzál. Most rendőrkézre foglak adni."
Seegrist láthatóan megdöbbent és összezavarodott, amikor lefegyverezték, és azt válaszolta: "Nő vagyok, családi problémáim vannak és rohamaim szoktak lenni." Laufer ezután egy közeli üzletbe rángatta be, és a pláza biztonsági személyzetét értesítették. Seegrist a következő szavakat intézte Lauferhez: "Siess, ember, tudod, hogy bűnös vagyok. Ölj meg a helyszínen."

Ettől a ponttól kezdve, Sylvia Seegrist csendes és megadó volt.
Amikor a biztonsági őrök megkérdezték, miért támadta le a plázát, azt felelte: "A családom az idegeimre megy. Nem akartam ezt. Nem akartam ezt."
Összesen két áldozat veszítette életét a helyszínen, egy harmadik később halt bele sérüléseibe, nyolc ember pedig súlyosan megsebesült az összesen négy percig tartó ámokfutásban. John Laufer lélekjelenléte nélkül kétségkívül sokkal magasabb lett volna az áldozatok száma.

Az eset nagy port kavart fel. A közvéleményt leginkább az háborította fel: az illetékes szervek tudtak arról, hogy a nő szabályszerű őrült - mégsem szűrték ki, hogy veszélyt jelenthet a környezetére. A legutolsó alkalom, amikor bármilyen interakcióba került szakemberekkel, egy telefonbeszélgetés volt, amelynek során a receptjeit megújították.
Utóbb kiderült: Seegrist kisasszony nem szedte rendesen a dilisbogyókat, mert borzasztóan szenvedett a mellékhatásoktól: főként azt élte meg nagyon rosszul, hogy az egyik gyógyszertől meghízott.

A bűnbakgyártás és a felelősség tologatása több szinten is zajlott: miközben az egészségügyi rendszert is hibáztatták, amely nem szűrte ki idejében, hogy Seegrist kisasszony nem egyszerűen őrült, hanem közveszélyes őrült - a jogi eljárás során őt magát is pellengérre vonták, úgymond azért, hogy eldöntsék: őrült ugyan, de vajon elég őrült-e ahhoz, hogy ez kizárja a büntethetőségét?
A letartóztatás után ugyanis egy évig mást sem tettek a vizsgálóbírók, mint azon tanakodtak: mennyire elmebeteg a csaj? Úgy tűnik, nem volt számukra elég bizonyíték - a tanúk beszámolói mellett - az sem, hogy Seegrist mezítláb jelent meg a tárgyaláson, és a következő szavakat intézte a bíróhoz: "Bassza meg. Remélem, éhezik, maga anyabaszó. Nem élvezem ezt az érzést, de ez van."

Amikor az életkorát kérdezték, Seegrist elárulta, hogy 25 éves, és hozzátette: nem számít arra, hogy ennél hosszabb ideig éljen. A telefonszámát firtató kérdésre egy hosszú, véletlenszerű számsorozatot sziszegett el, haragtól fűtött hangon. Azt is kifejtette: azt kívánja, bárcsak soha nem született volna meg, és tette okaként azt jelölte meg: problémái voltak a szüleivel.
"A szüleim vertek, természetesen" - magyarázta. - "A rendőrség soha nem állította elő a szüleimet."

A bíróságon két, figyelemre méltóan bizarr kijelentést tett.
"Tettem valami iszonyatos dolgot, igen - és akkor mi van? Lepaktáltam a kommunistákkal. A férfiak mindig készek arra, hogy háborúba menjenek."

Miután felolvasták neki a vádakat, a következőt mondta:
"Van fekete dobozuk? Az az én vallomásom."
(A későbbi házkutatás során derült ki, hogy ez nem volt egy teljesen zavart kijelentés. Seegrist kisasszonynak tényleg volt odahaza egy fekete doboza, amelyben a bombareceptjeit és a naplóit tartotta.)

A további kutatások egyértelművé tették, hogy Ms. Seegrist korábban is különösen viselkedett, voltak aggodalomra okot adó megnyilvánulásai.
1980-ban megkísérelte hátba szúrni az egyik terapeutát, aki foglalkozott vele. Annak ellenére, hogy ez a terapeuta kifejezésre juttatta: Seegrist kisasszony túlságosan erőszakos ahhoz, hogy a társadalomban szabadon járhasson-kelhessen - csak rövid időtartamú zárt intézeti gyógykezelését rendelték el.
Kiderült továbbá, hogy Seegrist egyszer egy lángoló gyufát vágott egy pszichiáter arcába; plüssállatokat is felgyújtott, és a lakásában ilyen tartalmú idézeteket festett a falra, mint "Gyűlöllek benneteket!" és "Öld meg mindet".
Képtelen volt másokkal közösen élni. Több korábbi albérletéből is azért dobták ki, mert pokollá tette a lakótársai életét, többeket is rettegésben tartott.

A lövöldözést megelőző évben tett egy kísérletet arra, hogy megfojtsa a saját anyját a nyílt utcán. A rendőrség közbelépett, de sajátos módon, Sylviát mindössze három hét után elbocsátották a pszichiátriáról, annak ellenére, hogy az orvosok nagyon rossz prognózist jósoltak neki.

Tanúk vallomása szerint Seegrist nagyon nagy lelkesedéssel nyilatkozott egy másik, hasonló esetről, amely a kaliforniai San Ysidro-ban történt, egy évvel Seegrist akciója előtt. Itt egy James Huberty nevű fiatal férfi rendezett tömeggyilkosságot egy McDonald's étteremben.
Seegristet rendkívül izgatta ez az eset, és jelezte: szívesen tenne valami hasonlót. A helyi McDonald's-ben tett olyan gesztusokat, amelyek a lövöldözést imitálták.

Ruth Seegrist tanúvallomásában azt adta elő: leánya az ámokfutást megelőző napokban a szokottnál zavartabban viselkedett, azt téve valószínűvé, hogy felhagyott a gyógyszerszedéssel. A lövöldözés előtti reggelen Mrs. Seegrist arra kérte leányát, menjen vissza a kórházba, de Sylvia azt felelte: inkább börtönbe megy. Mrs. Seegrist megpróbálta elérni, hogy kényszergyógykezelésre utalják a lányát, de az illetékes orvosok tájékoztatták: ez csak egy nyilvánvalóan erőszakos, durva incidens esetén volna lehetséges.

"Véleményem szerint Sylvia Seegrist a lövések leadásának időpontjában olyan súlyos pszichózisban szenvedett, amely meggátolta abban, hogy a valóságot helyesen észlelje, és tette súlyosságát felmérje. Amikor elsütötte a fegyvert, elméje annyira zavart volt, hogy tökéletesen meg volt győződve arról: helyesen cselekszik" - jelentette ki dr. Robert Sadoff, a védelem tanújaként szereplő elmeorvos.

Összesen három szakértő tanúskodott egyébként az ügyben, két pszichiáter és egy pszichológus; egybehangzó véleményük szerint Seegrist, elmeállapota következményeként, nem látta be, mit tett. Azzal a gondolattal ment az üzletközpontba öldökölni, hogy a gyilkosságokkal megszabadítja az embereket a szenvedéseiktől. Meglátásai szerint ugyanis sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne születtek volna meg.
Azt a reményét is kifejezte, hogy ezáltal megtanítja a mentőalakulatokat, hogyan reagáljanak vészhelyzet esetén, és ezért a hadsereg majd büszke lesz rá. Ezzel egyidejűleg annak a vágyának is hangot adott, hogy híres bűnözővé váljon és ezáltal identitást találjon magának. Mindhárom szakértő - Dr Gerald Cooke, Dr. Robert Bowman és Dr. Robert Sadoff - egyetértettek abban, hogy Seegrist gondolkodása zavart és szétesett. Ezt a vélekedést a bíróság által megbízott pszichiáter, Dr. James Ewing is megerősítette.

Az ügyészség viszont azt emelte ki: Seegrist nagyon jól teljesített a pszichológiaórákon, tehát tudta, hogyan ejtse át az orvosokat.
Az ügyészség által megbízott pszichiáter, Dr. Park Dietz véleménye szerint Seegrist tudta, mit művel, és tudta, hogy rosszat tesz. Igaz, hogy nyilvánvalóan elmekórtani eset, de inkább bipoláris zavarokra utal a viselkedése, semmint skizofréniára. Előre kitervelten cselekedett - az öldöklést megelőző napon végrendelkezett, és ügyvéddel hitelesíttette végakaratát -, ezért jogi értelemben beszámíthatónak tekinthető.

A védelem tehát azzal érvelt: Seegrist elmebetegség áldozata.
Az ügyészség pedig azzal: Seegrist a saját élete kudarcaiért a társadalmat hibáztatta.

A bíró tudatta az esküdtekkel, hogy négy verdikt közül van lehetőségük választani: a vádlott bűnös; nem bűnös; bűnös, de elmebeteg; elmeállapota miatt nem tekinthető bűnösnek.

Eközben a harmadik áldozat, Earl Trout, a kórházban belehalt sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletét egy percre is visszanyerte volna. Az orvosok kijelentették: ha Mr. Trout túl is élte volna a sérüléseket, élete hátralévő részét tolószékben és világtalanul kellett volna töltenie.
Ez a tény különösen nagy politikai nyomást jelentett az ügyet tárgyaló jogászok számára. Egy ilyen fajsúlyú ügyben a közvélemény mindig követeli, hogy statuáljanak példát és húzzák rá a vizes lepedőt a tettesre.

Annak ellenére, hogy a vádlott ennyire egyértelműen elmezavarban szenvedett, a szakemberek eldöntötték: Seegrist bíróság elé állítható, kompetens arra, hogy a tárgyalást végigcsinálja, bár az elmeállapota eközben valószínűleg rosszabbodni fog.

Az esküdtek a következő verdiktre jutottak: Ms. Seegrist bűnös ugyan, de elmebeteg.
Három tényleges életfogytiglant szabtak ki büntetésül, minden egyes halálos áldozatért, továbbá tíz-tíz évet minden egyes gyilkossági kísérletért. A bíró szerint Ms. Seegristnek valamilyen formájú elzárásban kell töltenie hátralévő életét.

Sajátos mindazonáltal, hogy az elmebetegnek nyilvánítás ellenére is, Seegristet két és fél év után átszállították az ideggyógyintézetből a börtönbe. Tény: ügyeltek arra, hogy rendesen szedje a gyógyszereit, és ennek látható eredményei is lettek. Seegristet továbbra sem nyilvánították gyógyultnak, de a tudata letisztult annyira, hogy hasznossá tudja magát tenni: a kilencvenes években legalábbis már matekot tanított azoknak az elítélteknek, akik a börtönben fejezték be a sulit, továbbá elvégezte a pszichológia szakot. Az ezredforduló előtt néhány évvel megszakította a szüleivel a kapcsolatot.
Egy újságíró érdeklődésére azt felelte: minden év október harmincadika körül rettenetes érzései támadnak, és nehezére esik nem sírnia. Mint állította: a gondolat, hogy embereket bántott, nehéz leírni, milyen érzés ezzel együtt élnie. Az állapotát az új gyógyszerek sikerrel stabilizálták, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszanyeri a szabadságát. Az utóbbi 15 évben viszont semmit sem tudni róla.

- page 1 of 2