1917 november 21.-én jelentkezett egy férfi a vesterbro-i Svendgade utcai rendőrkapitányságon, és kezébe temetett arccal előadta, hogy egy kissé aggódni kezdett a feleségéért, aki már egy hete eltűnt.
A férfi rendkívül udvariasan köszönt, Jørgen Jensenként mutatkozott be, és kérdésre előadta: főállásban sofőr, mellékállásban viceházmester, az Abel Cathrinesgade 18. szám alatt, a negyedik emeleten lakik feleségével, Camillával és két kisgyermekükkel.
Ekkoriban nem voltak olyan gyakoriak az életellenes bűncselekmények, mint manapság; a mainál gyakrabban fordult elő azonban az, hogy egyes személyek egyszerűen csak eltűntek és soha többé nem jelentkeztek.
Ennek hátterében nem feltétlenül bűncselekmények álltak, hanem sokan akadtak, akiknek elegük lett addigi életükből, és más városba költöztek – vagy kivándoroltak -, hogy így kezdjenek új életet.
A feleség tehát láthatóan eltávozott hazulról, a férj pedig kifejezte abbéli aggályát, hogy az asszony "zavart elmeállapotban" hagyta el közös otthonukat.
Jensen készségesen előadta: a felesége különös ismertetőjegye, hogy kis termetű, eltűnésekor pedig kék kosztüm, fekete bársonykalap és fekete, fűzős lakkcipő volt rajta.
Másnap az asszony személyleírása megjelent a rendőrség hivatalos, "Politiefterretninger" című közlönyében.
Az eltűnt nő fivére tanúként jelentkezett a rendőrségen, és vallomásában rámutatott arra, hogy az eltűnést illetően több körülmény is gyanús.
Előadta a rendőröknek, hogy tudomása volt arról: sógora viszonyt folytatott egy Nelly nevű, 18 éves hajadonnal, aki korábban pesztonkaként állt a Jensen család alkalmazásában.
A másik gyanús részlet, amely rossz sejtéseket keltett benne: amikor látogatóban volt az Abel Catherinesgade-i lakásban, a szekrényben megtalálta azt az öltözéket, amelyben Jensen állítása szerint a felesége eltűnt!
Ezeknek a felvilágosításoknak hallatán a rendőrök egyértelműnek találták, hogy itt bűncselekmény alapos gyanúja áll fenn, annak ellenére is, hogy fogalmuk sem volt arról, hol van a holttest.
Jónak látták viszont átvilágítani ennek a Jensennek minden kapcsolatát, A-tól Z-ig: kiderült, hogy ez a jóember - teljes nevén Jørgen Georg Martin Jensen - kisstílű bűnöző és szoknyavadász.
A nőügyei mellé szociális csalást is elkövetett: felvette a munkanélküli segélyt, annak ellenére, hogy két munkaviszonnyal is rendelkezett. Főállásban egy gyár dolgozója volt a városban, másodállásban pedig a főnöke Hellerup-ban elhelyezkedő nagy villájában keresett egy kis mellékest, viceházmesterként és kazánfűtőként; itt az volt a feladata, hogy naponta legalább kétszer feltöltse a kazánkályhát szénnel, illetve koksszal.
A nyomozás már három hete folyt, és a rendőröket igencsak frusztrálta a tény: egyértelmű, hogy bűncselekmény a fennforgás, de miért nincs hulla?
A rendőrőrsön az egyik tiszt humorizálva megjegyezte: "szerintem ez a Jensen eltüzelte az asszonyt a főnöke kazánházában."
A kollégák jót nevettek a viccen, de két rendőr fejébe szeget ütött a gondolat: ez talán nemcsak fekete humor? Még aznap elrobogtak a hellerup-i villába és lementek a kazánházba.
Megspórolhatták volna maguknak a kitérőt a kazánhoz; ugyanis Jensennek volt annyi esze, hogy előző nap gondosan kitisztította a kazán tűzterét és eltávolította a hamut.
A két rendőr mindenesetre kihasználta az alkalmat: ha már úgyis itt vannak, megérdeklődik a ház asszonyától – vagyis a gyárigazgató feleségétől - és a két háztartási alkalmazottól, hogy nem-e tapasztaltak valami gyanúsat a kazánház környékén az elmúlt két-három hétben.
Az asszony, a házvezetőnő és a cselédlány is egybehangzóan állították: de igen! Egyik nap - éppen három hete - valami iszonyatos bűz kezdett el terjengeni az egész házban, és az a benyomásuk támadt: a borzasztó szag a pincéből ered. Mindhárman lementek tehát, és azt találták: a kazánban pontosan úgy ég a tűz, ahogyan égnie kell, kokszdarabokkal jól megrakva a tűztérben, az alján vörösen izzó koksszal.
Azt is észlelték továbbá, hogy a kazán ajtajának egyik zsanérja letört.
Ezután a három nő elhagyta a kazánt, alaposan kiszellőztettek az egész házban – a házvezetőnő meg is jegyezte: "azt hinné az ember, hogy egy halottat égettek el odalent!"
A rendőrök látogatása után a ház asszonya telefonált a férjének az igazgatói irodába. A főnök berendelte magához Jensent és magyarázatot kért tőle a sajátos szagra.
Jensen halottsápadt lett, az arca szinte viasz-sárgává vált, amint töredelmesen bevallotta: igen, eltitkolta, hogy a kazánajtó egyik zsanérját kénytelen volt letörni, hogy be tudja az ajtót csukni; ugyanis egy kokszdarab makacsul az ajtó mellé szorult.
Bizonyíték még mindig sehol!
Egy péklegény vallomása vitte egy kis lépéssel előrébb a nyomozást: ez a legény előadta a rendőröknek, hogy november 20.-án szokás szerint kora reggel állt munkába, hogy a villanegyedben házhoz vigye a frissen sült kenyereket, zsemléket. Határozottan emlékszik, hogy aznap egy kis kerekes kocsit látott a gyárigazgató villája előtt: a kocsi női felsőruhákkal volt megpakolva, ezek tetején pedig egy varrógép volt.
Ez már érdekes volt a nyomozóknak; kihallgatták Jensen munkatársait a gyárban, és megtudták: előtte való nap, tehát 19.-én Jensen kölcsönvett egy kis kerekes kocsit, másnap pedig visszavitte.
Mindez azonban még csak gyanúokot adott – a rendőrök kezében továbbra sem volt semmilyen bizonyíték, amely azt támasztotta volna alá, hogy Jensen megölte a feleségét, majd a holttestet elégette a kazánban.
Egy véletlennek volt köszönhető, hogy Jensent bíróság elé állíthatták.
Az egyik nyomozóra – a villa kazánházának alapos átkutatása közben – rátört a szükség, ezért kénytelen volt felmenni a kertbe, ahol diszkréten félrehúzódott a szeméttárolók mögé. Dolgát végezve feltűnt neki, hogy a szemeteskukák mellett ott található három nagy vödörnyi hamu, amelyeket nem szállítottak el a szeméttel együtt.
Ez már gyanús volt. Mindhárom vödröt azonnal elszállíttatták az igazságügyi orvostani intézetbe, ahol gyorsan kiderült: a kokszhamu közé emberi csontmaradványok keveredtek: egy felső ujjpercet, egy orsócsontot és egy szárkapocs-csontot egyértelműen azonosítani lehetett.
Jensent azonnal letartóztatták.
A madár hosszas huzavonák, magyarázkodások után végül bevallotta: a puszta kezével megfojtotta nejét egy házastársi veszekedés során, november 17.-én. A holttestet elrejtette a padláson található lomtárban, letakarta régi zsákokkal, és harmadnap elszállította a kazánházba elégetni; ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kis kézikocsit tíz kilométeren át vonszolta Koppenhága belvárosán át.
A ruhákra és a varrógépre nemcsak azért volt szüksége, hogy a halott asszonyt ezek alá rejtse, miután kora reggel levitte a kiskocsira – azért is, hogy a járókelők azt véljék: egyszerű költözködést látnak. (A szöveget jelöld ki, hogy olvashasd, ha akarod - kissé durva.)
(Fekete humor, de ez az ember szerintem ideális hamvasztómester lehetett volna.
Egyrészt, a mai krematóriumi rutinok is előírják a legtöbb helyen, hogy legkorábban a halál után három nappal lehet hamvasztani (Amcsiban már két nap után is lehet) – s mit ád a jó ég, Jensen éppen három nap után tette a kazánba az asszony testét.
Másrészt a kazán szakértői vizsgálata kimutatta, hogy a tűztérben minden valószínűség szerint 1100 fok is lehetett!
Egy "standard" kremálás során manapság is éppen 1000...1100 fok körülire szokott felszökni a hőmérséklet (bár a bekezelési hőmérséklet 700...800 fok körüli, a pontos érték helyenként változik)... de a mai égetőkben nem is kezdetleges szén-, vagy koksztüzelés van, ezért találom egy morbid módon bámulatosnak, hogy ez a grillcsirke milyen "ügyesen" elérte, hogy felmenjen éppen az ideális 1100 fok körülire a hőmérséklet.
Jensen, Jensen, maga pályát tévesztett, mondanám, de ez már az én számomra is túlságosan fekete. S ha valamire már én is ezt mondom, akkor el lehet hinni: igen, csakugyan nagyon fekete.)
A kazánházban azonban felmerült egy komoly probléma: igaz ugyan, hogy Camilla Jensen apró termetű, filigrán kis nő volt, de a kazán még így sem volt elég nagy ahhoz, hogy férje és gyilkosa rá tudja zárni a holttestre az ajtót. Az egyik láb minduntalan kitüremkedett. Amikor erővel beszuszakolta és erővel csapta rá az ajtót, ekkor tört le a nyomozás elején ismertté vált zsanér.
Jensen a vallomástétel során ragaszkodott ahhoz az állításhoz: nem darabolta fel a holttestet, mielőtt elégette volna.
Jensent 1918-ban halálra ítélte a koppenhágai bíróság, felesége meggyilkolásáért és a holttesttel való kegyeletsértő bánásmódért. Az ítélet ellen Jensen fellebbezést nyújtott be, azonban a Højesteret – a dán legfelsőbb bíróság – megerősítette az ítéletet.
Dániában már 100...120 éve is csak névleg létezett halálbüntetés, a királynak jogában állt megkegyelmezni a halálraítélteknek, és ezzel a joggal rendszerint élt is; ebben az esetben sem történt ez másként.
Az ítéletet tehát kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták, és Jensent átszállították a Horsens Tugtshus-ba, hogy büntetését ott töltse le. (A "tugtshus" intézménye megfelel az egykori "dologház"-nak.)
Jensen 41 évesen hunyt el, 1930 szeptember 27.-én a Horsens Kommunehospital-ban egy operáció után.