Tag - prostitúció - Krimirajongók oldala

Tag - prostitúció

Toni Jo Henry - az egyetlen nő, aki Louisiana állam villamosszékében végezte

By Vinterens ridder on Tuesday, January 23 2018, 18:46

Ezt a történetet tényleg csak saját felelősségre olvassátok!
A rutinos ténykrimi-olvasókról feltételezek némi "edzettséget" a durva bűnesetek terén, de nem kizárt, hogy kevésbé magas az ingerküszöbötök, már ami az érzelmi drámát illeti.

Egy kisvárosi lány hányattatott gyerekkora

E - halálban, szerelemben, bűnben és bűnbánatban bővelkedő - tragikus - és ráadásként igaz - történet főszereplője Annie Beatrice McQuiston néven született, 1916. január harmadikán, a Louisiana állambeli Shreveport-ban. Mindössze hatéves volt, amikor édesanyja a tuberkulózis áldozata lett.
Édesapja a tragédiát követően rászokott az ivásra, továbbá újra nősült. Mindkét tény egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kislány élete pokollá vált: napirenden voltak a bántalmazások, és a mostohaanyját soha nem tudta megkedvelni. Szerette volna, ha a nagynénjéhez kerül, de erre valamilyen ok folytán nem került sor.

13 évesen - talán apja nyomására? - már kimaradt az iskolából, és munkát vállalt egy száraztészta-gyártó üzemben. Amint azonban az üzem vezetőjének tudomására jutott, hogy a lány anyja TBC-ben halt meg, abban a pillanatban kirúgta. Amint az apja ezt megtudta, kegyetlenül megverte a kislányt - aki ekkor komolyan elhatározta, hogy megszökik otthonról.

Sodródás és züllés

Mivel nem igazán értett semmihez, amiből eltarthatta volna magát, viszont nagyon helyes, vonzó lány volt, ezért a prostitúció vált az egyetlen kézenfekvő megélhetési forrássá a számára. Nem tudni, hogy az eredeti neve helyett mikor kezdte el használni a művésznevet, amelyen később ismertté vált.
Hivatalosan ugyan táncosnőként állt alkalmazásban a helyi piros lámpás házban, de később az újságíróknak azt mesélte: szégyellte magát azon dolgok miatt, amelyeket ott művelt. Állítása szerint szerette volna abbahagyni, de nem hagyták kiszállni a business-ből.
16 évesen már dohányzott, ivott, és minden, akkoriban hozzáférhető kábítószert kipróbált. A város bűnözői körében igen sok ismerősre tett szert, ő maga is került összeütközésbe a törvénnyel - egyszer letartóztatták egy férfi elleni fizikai erőszak miatt, de fiatal korára való tekintettel nem ítélték börtönbüntetésre.

A nagy szerelem

1939-ben, mondjuk így, Toni Jo szakmai kapcsolatba került a Cowboy becenéven ismert Claude Henryvel, egy sikertelen ökölvívóval. A hivatalos ügy lebonyolításán túl is kapcsolatban maradtak, és annyira szenvedélyesen egymásba szerettek, hogy az szappanoperába illő drámákat eredményezett. A nem egészen feddhetetlen életű bokszoló és a kábítószerekkel kísérletező szexmunkás egymásra talált, és össze is házasodtak.
"Otthont nyújtott nekem, és megszabadított a drogtól - és a drog egy súlyos dolog" - emlékezett vissza később Toni Jo szeretettel. "Máig itt van előttem, milyen arcot vágott, amikor elmondtam neki, hogy kokainoztam. Azt hitte, nem volt annál keményebb tapasztalatom, hogy marihuánát szívtam, és vigyorgott. De amikor megmondtam neki, hogy a marihuánánál sokkal messzebb mentem, akkor elvitt egy szállodába, és egy hétig ott feküdtem az ágyban, ő meg időnként bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. Megpaskolgatta az arcomat egy hidegvizes törölközővel, és mindketten nevettünk."
Noha Toni Jo ilyen szépen kiszínezve adta elő a történetet az újságíróknak, a valóság mégis az volt: hangos szóváltások, sőt fizikai erőszak is kísérte - mindkettejük részéről - a kokainnal való szakítást.
A felhőtlen boldogságnak hamarosan vége szakadt: ugyanis éppen nászúton voltak, amikor Cowboy kapott egy telegramot, amelynek értelmében meg kellett jelennie a texasi bíróságon, ahol emberölési ügyét fogják tárgyalni. (Valószínűleg óvadék ellenében védekezhetett szabadlábon - erről nincs nyilvánosan hozzáférhető adat.)
Toni Jo szívszerelme ugyanis egy szolgálaton kívüli rendőrt gyilkolt meg erős felindultságból. A halálos ítélettől csak az mentette meg, hogy az illető rendőr nem volt szolgálatban - de így is kiszabtak neki ötven év szabadságvesztést. Toni Jo ugyan győzködte, hogy szökjenek meg együtt - de Cowboy engedelmesen bevonult a börtönbe, és megkezdte büntetése letöltését.

Toni Jo nem tud a férje nélkül élni

Rajongó kis felesége vakon hitt az ártatlanságában, pontosabban szólva: abban, hogy Cowboy jogos önvédelemből ölt, és így nem érdemli meg a börtönt.
"Amikor ott álltam a tárgyalóteremben, és meghallottam, hogy a bíró elmarasztaló ítéletet hoz, olyan érzés volt, mintha engem zárt volna börtönbe" - mesélte később Toni Jo egy interjúban. - "A szenvedés minden mélységét átéltem abban a pillanatban."
El is határozta, hogy megszökteti férjecskéjét a hűvösről.
Mivel kiterjedt ismeretségi köre és befolyása volt az alvilágban - legalábbis ezt hitte magáról -, terveket kezdett el kovácsolni, hogyan mentse ki imádott férjét az igazságszolgáltatás karmai közül. Ehhez az elképzeléséhez annak ellenére is ragaszkodott, hogy többen is figyelmeztették: ezt lehetetlen megvalósítani!
Csábító szépségének és egzotikus Tex-Mex kiejtésének hála, mégis könnyűszerrel talált magának segítőtársat - legalábbis ezt hitte -, egy Finnon Bourke nevű férfi személyében, akit a bűnözői körökben csak Arkansas-nak vagy Arkie-nek ismertek.
Minden jel arra utal, hogy Toni Jo - noha halálosan szerelmes volt a börtönben sínylődő férjébe - nagyon készséges és kedves volt Arkie-hez is, annak érdekében, hogy megnyerje magának a szöktetés kivitelezéséhez.
Ez a mákvirág korábban éppen abban az intézményben üdült, a texasi büntetésvégrehajtás huntsville-i egységében, ahová Cowboyt is bevarrták.
Mint állította, korábbi nyaralási tapasztalatának köszönhetően jól ismeri a börtön alaprajzát és rutinjait, ezért érdemben közre tudna működni a szöktetésben.
Toni Jo Huntsville közelébe költözött, hogy gyakran meglátogathassa imádott férjét. Lelkére kötötte: viselkedjen nagyon jól, annak érdekében, hogy megkapja azt a kedvezményt, hogy mezőgazdasági munkára jelentkezhessen a börtön farmján. (Innen ugyanis egyszerűbb lett volna a szöktetés, naiv elképzelései szerint.)

Előkészületek a kiszabadításra

Toni Jo terve rendkívül "fondorlatos" volt: kiállnak az országútra stoppolni, amíg fel nem veszi őket egy megfelelően gyors autóval rendelkező sofőr; a palimadarat aztán megölik jól, kirabolják, elveszik a ruháját (hiszen férjecskének majd kell a civil ruha a szökés során) és elhajtanak a kocsijával.

A valóság ezzel szemben az volt: Arkie-nek esze ágában sem volt ilyen kockázatos tervben részt vállalni! Éppen azért, mert korábban maga is élvezte a huntsville-i szálloda vendégszeretetét, tisztában volt azzal, hogy milyen jól szervezett és milyen keményen őrzött börtön ez. Tudta tehát, hogy Toni Jo terve egész egyszerűen abszurd. Mégis úgy tett, mintha belemenne - részint azért, mert nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy egy ilyen bomba nő társaságát élvezheti; részint azért, mert az ő - egészen eltérő - terveihez hasznosnak bizonyult Toni Jo ötlete.
Ugyanis Arkie katonaszökevény volt, akit elvileg hadbíróság elé állítottak volna. Ezért neki éppen annyira szüksége volt a készpénzre, autóra és ruhára, mint Toni Jo-nak.

A nagy terv kivitelezése előtt azért néhány kis rablást is elkövettek kettesben: a rablógyilkosság elkövetéséhez szükséges fegyvert úgy szerezték be, hogy a texasi Beaumont városban kiraboltak egy fegyverüzletet, és összeköttetéseiknek hála, a szajré további részét el is tudták passzolni a megfelelő orgazdáknak.

Az áldozat a 42 éves Joseph P. Calloway lett, aki 1940. február 14.-én egy szép, új Ford V8 Coupe-t vezetett houstoni otthonából a louisianai Lake Charles-ba. Jóhiszeműen felvette a csinos, fekete hajú stoppos lányt és partnerét - akik hamarosan levetkőztették, a csomagtartóba kényszerítették, és néhány mérföldet megtettek egy elhagyatott mezőgazdasági terület mellett. Itt kiráncigálták az áldozatot, és egy szántóföldre vonszolták. Az áldozat eközben nemcsak fázhatott - február volt és a földek még fagyosak voltak az esti órákban - és nemcsak rettegést élt át, hanem szinte az összes ujjperce eltört, amikor előrángatták a csomagtartóból, emellé - a boncolás később nyilvánvalóvá tette, hogy a szántóföldön vonszolás eredményeként - t.i. az útszéli sávot a szántóföldtől egy szögesdrót választotta el - igen súlyos sebesüléseket is szerzett.
Toni Jo ezután rászólt az áldozatra: térdeljen le és imádkozzon! - de még mielőtt egy szót is ki tudott volna nyögni a szerencsétlen, egy .32-es kaliberű revolverből golyó repült a jobb szeme fölé. Azonnal meghalt.

A bűntárs olajra lép

Toni Jo és Arkie újból beszálltak a Fordba, és elszáguldottak az arkansas-beli Camden városba, ahol az eredeti tervek szerint kiraboltak volna egy bankot - de Arkie-nek inába szállt a bátorsága. Toni Jo később így vallott erről: "Olyan sárga lett, mint valami kis patkány. Én meg fejbevágtam a fegyverem markolatával."
Egy olcsó motelben szálltak meg - az éj leple alatt, míg a lány aludt, Arkie kereket oldott, a szó szoros értelmében - magával vitte a rabolt készpénzt, az áldozat civil ruháját, és a Fordot.
Toni Jo másnap reggel döbbenten szembesült a ténnyel: bűntársa faképnél hagyta, mindössze tizenöt dollárnyi készpénzzel, és a retiküljében a fegyverrel. Jobb híján, elhatározta, hogy hazautazik Shreveportba.

Szülővárosában előbb a régi munkahelyét, a nyilvánosházat kereste fel - a madám nem tudott meg ugyan túl sok mindent Toni Jo-tól, de azt egyértelműen látta, hogy a lány nagy kalamajkába keveredett. Udvariasan azt javasolta neki: menne el inkább a nagynénjéhez. Toni Jo így is tett... a nagynénje férje viszont rendőr volt! Neki - akinek szeme láttára előkerült a retikülből a fegyver, és azonnal észrevette, hogy nemrég lőttek is vele - hivatali kötelessége volt jelenteni az esetet, ezért meggyőzte Toni Jo-t, hogy adja fel magát a rendőrségen.

Toni Jo feljelenti magát

Az ő egyik kollégájának, egy Dave Walker nevű őrmesternek tett vallomást Toni Jo. Az őrmester hitetlenkedve hallgatta a történetet: ugyan bejelentették Joseph Calloway eltűnését, de sem a holttestét, sem az autóját nem találták meg.
Mindenesetre letartóztatta a lányt, és átadta a Lake Charles-i rendőrségnek. A zsarvak kivitték Toni Jo-t az általa megjelölt helyre, ahol a szántóföldön meg is találták Joseph Calloway holttestét úgy, ahogyan a tettesek ott hagyták. A boncolás során az áldozat testéből előkerült a golyó, amely pontosan illett a revolverbe, amelyet Toni Jo-tól foglaltak le.

Közben Arkansas államban megtalálták a Ford Coupe-t, benne az áldozat ruháival; a kocsiban találtak cigarettacsikkeket, amelyeken rúzsnyomok voltak láthatóak. Toni Jo ellen hivatalosan is vádat emeltek gyilkosságért, viszont bűntársáról sokáig nem volt hajlandó vallomást tenni, mert véleménye szerint a sajtó rossz képet festett róla.

Végül mégis vallott Arkie-ről, azaz Harold Finnon Burks-ről, akit az általa adott információk alapján el is csíptek Arkansas államban, Warren városban, a nővére házában.

Ítélethozatal és fellebbezések

Noha egyikük bűnösségéhez sem fért kétség, és mindkettejüket kötél általi halálra ítélték - a jogi hercehurca igen sokáig tartott (bár még mindig nem olyan sokáig, mint amennyi időt napjainkban szokott egy halálos ítélet meghozatala és újratárgyalása igényelni.)
Toni Jo ügyvédjei - tapasztalatlanságuk ellenére is: korábban még nem dolgoztak ilyen fajsúlyú ügyekkel - a halálos ítélet megszületése után azonnal fellebbeztek, és kiharcolták, hogy az ügyet újratárgyalják - arra való tekintettel, hogy nem került egyértelmű megállapításra: a halálos lövést ki adta le? Mindkét vádlott azt állította ugyanis, hogy a másikuk tette.
1942 februárjában újabb tárgyalást tartottak; az esküdt bíróságnak egy órai tanácskozásba telt, hogy ismét halálos ítéletet hozzanak. Az ügyvédek azonnal fellebbeztek, és újabb tárgyalást követeltek.

Arkie kivégzését elhalasztották abból a célból, hogy lehetősége legyen egykori bűntársa ellen vallani. Vallomásai alapján Toni Jo-t harmadszorra is halálra ítélték.

A védelemnek ezután már csak arra lehetett esélye, hogy a kivégzés elhalasztását kérelmezzék, technikai indokokra hivatkozva: Louisiana államban ugyanis a tárgyalás-sorozat alatt vezették be az akasztás helyett a villamosszéket, mint ítéletvégrehajtó eszközt.

A kormányzó egyértelműen kijelentette: ha be is adják a kegyelmi kérvényt, ő azt el fogja utasítani.

A siralomház sztárja

Toni Jo a halálsoron egyfajta celebstátuszt élvezett. Fiatal és szép volt, a média pedig rendkívüli érdeklődést mutatott az ügy iránt. Toni Jo emellé könnyen megnyerte magának az embereket, pusztán a természetes báját és kedvességét bevetve - ezért a büntetésvégrehajtás személyzetétől is minden kedvezményt megkapott, amit csak a körülmények lehetővé tettek.
Ismeretlen jóakarói ellátták bútorokkal, olvasnivalóval, ruhákkal - tehát egészen otthonossá vált a cellája, miközben a halálos ítélet végrehajtására várt. Még kiskutyát is tarthatott, hogy ne érezze magát egyedül - amikor éppen nem rohamozták meg az újságírók, riporterek.
Egy Gibbs Duhon nevű börtönőr, aki felügyelte, nagyon barátságosan bánt vele. (Amikor szolgálaton kívül vadászni ment, még a lőtt kacsákból készült sültből is vitt másnap a börtönbe Toni Jo-nak.) A történet egyik változata szerint éppen ez a jólelkű smasszer kérte meg a helyi katolikus papot, Wayne Richard atyát, hogy látogassa meg a lányt a börtönben és nyújtson neki lelki vigaszt.

Toni Jo-ra olyan mély hatást tett a fiatal - és egészen jóképű - pap, hogy hatására igen hamar megtért és megkeresztelkedett.
Mindazonáltal a megtéréstől nem vált együttérzőbbé; úgy tűnik, hogy a lelkiismeretét sem hagyta megszólalni, akármennyire is vallásos lett.
“Leszögezem: az áldozat nem kísért az emlékeimben. Soha nem gondolok rá. Végig tudtam, hogy számára az élet ennyi volt. Hiszek abban, hogy az életem éppen annyira értékes a számomra, mint amennyit az ő élete ért saját maga számára. Néha azért elgondolkozok: miért törvényes most az, hogy valaki meg engem öljön meg."
Az újságíróknak hosszasan beszélt a Cowboy iránti szerelméről, és arról, hogy ez az egyetlen férfi törődött vele igazán, egész életében, senki más. Kifejtette továbbá: "Azt hiszem, az elítélt ember mindennél jobban aggódik amiatt, hogy elveszíti a kapcsolatot az emberi lényekkel. Úgy érzed, kimaradsz belőle."

Ezúttal Cowboy-on volt a sor, hogy kétségbeesett szenvedélyében megpróbálja megmenteni a feleségét. Megszökött a börtönből - Lake Charles-tól mindössze hatvan mérföldnyire kapták el, és visszavitték Huntsville-be.

Az idő közeledtével...

Toni Jo engedélyt kapott arra, hogy a kivégzés előtti napon telefonon beszéljen a férjével - holott ez szabályellenesnek számított. Állítólag a férjecske végig zokogott, Toni Jo pedig derűsen és élénken arra intette: igyekezzen kijutni a börtönből és kezdjen valamit az életével.

A kivégzés előtti éjjelen egy szemhunyást sem tudott aludni; megkérte a helyi seriffhelyettest, hogy maradjon vele a cellában. Ez a kívánsága is teljesült.
Az ítélet végrehajtásának időpontját déli 12 órára tűzték ki; a délelőtti órákban tehát riporterek és fotósok özönlötték el a börtönt, egyikük engedélyt is kapott arra, hogy fotózza az elítéltet. Nehéz elhinni, hogy ez a kép (balra) néhány órával a kivégzés előtt készült, ráadásként egy siralomházi cellában!
Toni Jo meg is jegyezte a képet készítő riporternek: "Nézze, uram, már kétszer is mosolyogtam. Van önnek fogalma arról, mennyi tehetség megy itt veszendőbe ma?"
Ekkoriban még nem volt az USA börtöneiben tilos a dohányzás. Toni Jo ezen is szellemeskedett, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott:
"Ezekről az öngyújtókról mindig garantálják, hogy élethosszig kitartanak. Hát, most már legalább egyvalakiről tudnak, akinek az öngyújtója élete végéig működött."
Leginkább mégis azon bánkódott, hogy soha nem tudhatta meg: kedvenc rádiósorozatának, az Abie's Irish Rose-nak mi lesz a vége.
“A sorozat folytatódni fog nélkülem is, nevetéssel meg történésekkel és csodálatos zajokkal mindenki más számára."

Utolsó kívánságaként azt jelölte meg: a kiskutyáját az unokahúgára hagyja, és azt szeretné, ha a bal kezében egy rózsafüzérrel temetnék el. A nagy eseményre egy egyszerű kis fekete ruhát választott, amelyet aznap reggel hoztak vissza a tisztítóból. (Ezt nevezem morbidnak: minden lánynak kell egy kis fekete ruha, amelyet bármilyen alkalomra fel lehet venni! Társaságba, színházba, operába... de akár a kivégzéseden is megjelenhetsz benne!)
Könnyekben tört ki, amikor tudomására hozták: a kivégzés előkészületeként le kell borotválni a haját - erre azért van szükség a villamosszékes kivégzéseknél, hogy az elítélt haja ne gyulladhasson fel az ítéletvégrehajtás során, illetve ne szigetelhesse az áramot - -; végigzokogta a műveletet - amelyet egyébként szintén igyekeztek elviselhetővé tenni a számára: ahelyett, hogy a börtön személyzetére bízták volna a feladatot, fodrászt hívattak.
Kerítettek neki egy kendőt, amelyet a fejére köthetett a cellából a kivégző helyiségbe vezető úton - amelyet egyébként Richard atya kezét fogva tett meg.
A kivégzés előtt megengedték neki, hogy imádkozzon; az utolsó szó jogán nem kívánt semmit mondani, egy szó nélkül ment a halálba.

Halálig - és még azon túl is tartó dráma

A sötét romantika természetesen nem szűnt meg Toni Jo halálával.
A kivégzés után rengetegen szerettek volna a halott Toni Jo-ra vetni legalább egy pillantást, viszont a holttestért senki nem jelentkezett. Ilyen esetekben a büntetésvégrehajtási intézet szokott megrendelni egy szerény temetést.
Természetesen Richard atya tartotta a gyászbeszédet, sőt még Toni Jo sírkövét is ő tervezte!
Claude Henry, amint tudomást szerzett arról, hogy az ítéletet végrehajtották, őrjöngeni kezdett, magán kívül tört-zúzott a cellájában.
Azt beszélik: a bíróság tárgyalótermében, ahol Toni Jo-t halálra ítélték, a mai napig is lehet időnként léptek neszét hallani, néha egy női hang suttogását, és vannak, akik érezni vélik egy olyan parfüm illatát, amilyet az 1940-es évek óta nem használ senki. A bíróság irodájában is bekapcsolódik időnként az elektromos aktakezelő berendezés, anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna. Az iroda alkalmazottainak meggyőződése, hogy Toni Jo szelleme huncutkodik. Néha a bíróság épületének kapuja is spontán kinyílik, azután, hogy kulcsra zárták.
Nagyon érdekes az is: nem tudni pontosan, hogy a kivégzés a börtönnek melyik részében, és melyik helyiségében történt meg valójában. T.k. Louisiana államban egyik helyi börtönnek sem volt saját villamosszéke, összesen egy ilyen eszközt üzemeltetett az állam.
Ez a villamosszék - amelynek az évek során a Gruesome Gertie becenevet adták - meglehetősen egyedülálló a hasonló büntetésvégrehajtási eszközök között. Saját generátora van, tehát hordozható, így minden elítéltet abban a körzetben végezhetnek ki vele, amelyben a halálbüntetést kiszabták rá (szemben az egyéb államokbéli gyakorlattal, ahol az ítéleteket egy-egy központi börtönben hajtják végre.)
Többen is beszámoltak arról, hogy az alagsorba vezető lépcső aljára érve egy női hang sikolyát hallották visszhangzani. Azok, akik hisznek a kísértethistóriákban, azt vélik: a kivégzés itt, a lépcső mellett történt meg.

A sors iróniája...

Miután három ember is meghalt - 1943 márciusában kivégezték Arkie-t is - Cowboy sikertelen kiszabadításával összefüggésben, Toni Jo imádott férje 1945-ben kegyelmet kapott, egészségi állapotára való tekintettel.

Hová tűnt a piás Ebba? - 2. rész

By Vinterens ridder on Sunday, April 10 2016, 01:20

Ha esetleg lemaradtál az első részről, akkor itt olvashatod el az előzményeket :}

Már 17 év is eltelt, mire az esettel kapcsolatban új nyomok bukkantak elő.

1984 májusának utolsó hetében, a skibhusvej-i háznak új tulajdonosa lett, aki elhatározta: a ház előtér-részét lebontja és újat épít a helyébe. (Ez, azt hiszem, igényel némi magyarázatot: a skandináviai faházak esetén, praktikus okokból, az előtér rendszerint szinte egy külön kis épület, amely a házhoz van toldva. Ennek egyrészt az az oka, hogy a kemény teleken a ház belsejébe kevesebb szél és hó jusson, amikor az épületbe belép valaki, vagy onnan távozik; másrészt pedig a sílécet, bakancsot, gumicsizmát, horgászfelszerelést, egyéb holmit—amely a lakásban zavaró volna—itt az előtérben biztonságban le lehet tenni.)

Nos, a skibhusvej-i ház előépületét nagyban bontotta lefelé az új tulaj és nagy kamasz fia. Amint a falak eltávolítása után a padlót is felszedték, az ásó nyomán egy koponya fordult ki a földből.

Természetesen azonnal hívták a rendőrséget. Jöttek a fakabátok, hozták a bűnügyi technikusi gárdát is. Átfésülték a frissen lebontott előtér egész alapját, és mindaz, amit találtak, összerakható volt egy teljes csontvázzá. Bónuszként találtak még egészen jó állapotban lévő ruhamaradványokat is a csontvázon, mellette pedig—az extrák extrájaként—egy női táskára emlékeztető tárgyat.
A mi számunkra—amikor ezt a történetet mesélgetem—azonnal egyértelmű, hogy bizony a piás Ebba földi maradványait találták meg—azonban a bűnügyi apparátus számára ez akkor és azon a helyen egyáltalán nem volt egyértelmű! Tudni kell ugyanis, hogy a hetvenes években igen nagy cserélődés, fluktuáció történt a rendőrség állományában, ennek eredményeként ezen a napon, amikor a csontvázat felfedezték, már senki nem szolgált a testületben azok közül a nyomozók közül, akik korábban a Piás eltűnésének ügyén dolgoztak.

Hasonló nehézséget okozott az is, hogy a házban és a környéken már szinte senki nem emlékezett az esetre, a korábbi lakók jó része már nem is élt ekkor, vagy máshová költöztek—alig egy-két idősebb lakó emlékezett arra, hogy “igen, több mint másfél évtizede is nyomoztak éppen ezen a környéken valami nő eltűnése miatt”—de az eltűnt nő nevét senki sem tudta megmondani. Ez tovább nehezítette az újabb nyomozást.

Mindenesetre, kétséget kizáróan egy bűncselekmény áldozatának csontjaira bukkantak, ez teljesen egyértelmű volt. Az előtér egyszerű deszkapadlós helyiség volt, tehát a tettes—vagy tettesek—valószínűleg könnyedén fel tudták feszegetni a padlódeszkákat, a holttestet és a hozzá tartozó holmikat egy sebtében ásott gödörbe betemetni, utána pedig újraszögelni a padlódeszkákat. Akármilyen bűncselekmény lehetett is ez—tűnődtek a zsarvak—igen nagy merészségre utal, hogy a tettesnek a ház falain belül volt pofája elrejteni a tetemet!
Bűncselekmény, bűncselekmény, hümmögtek: na, de mikor történhetett? Ennek a kérdésnek a megválaszolása során derült ki, hogy a táska maradványai aranyat érnek. A táskából ugyanis meglepően jó állapotú női ruhák kerültek elő. Nyári ruhák, méghozzá. Többen is emlékeztek arra, hogy ilyen cuccok az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején voltak divatban! Ebből aztán könnyen be tudták határolni időben a bűncselekmény megtörténtét.

Következett az igazságügyi orvosszakértők munkája. Szépen összerakták a csontvázat, rekonstruálták belőle, hogy egy körülbelül 170…175 centiméter magas, 40 és 50 év közötti életkorú nő maradványai lehetnek ezek; a koponya formájából az arcot is rekonstruálni tudták.
Ezután már könnyű dolga volt a nyomozóknak: az eltűnt személyek listáját szemügyre vették, és most már szinte teljes bizonyossággal állíthatták, hogy bizony a piás Ebba maradványai ezek.

Ó igen: azt állítani, hogy a nyomozóknak könnyű dolga volt, erős túlzás, ugyanis a csontvázon nem volt olyan külsérelmi nyom, amely a halál okára utalt volna. Három borda ugyan törött volt a jobb oldalon, de egyrészt ezek a törések önmagukban nem lettek volna halálosak, másrészt pedig a halál beállta után is keletkezhettek—például a tetem szállítása, vagy elásása során.

Médiahisztéria és a régi akták

Az 1967-es nyomozás anyagait azonnal elővették. Az akkori kihallgatások eredményei most bizonyultak igazán értékesnek! Az akták tartalmait elég volt egyszer átolvasni ahhoz, hogy a határozat megszülessen: Norman Askov Madsen az ügyben alaposan gyanúsítható, ezért azonnal le kell tartóztatni és eljárást indítani ellene.

A rendőrök úgy vélekedtek: Madsent le kell kapcsolni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt a média szagot fog, és túl sok infót szellőztetnének meg az ügyről.

Ez különösen fontos volt, mert a nő halálának oka továbbra is felderítetlen maradt—a rendőrök pedig tudták, hogy ha bárki is részletekbe menő felvilágosítással szolgálhat arról: mi történt a Piással, akkor az csakis Madsen lehet

Madsen ekkor már több éve Koppenhágában élt—de a rendőröket szinte már meg sem lepte, hogy a madárka elröppent. A média ugyanis túl sokat írt a csontvázról, az újságok szalagcímeiben ott virított az “Odense, Skibhusvej” szenzációja. Madsen szomszédságát kihallgatva egyértelművé vált: a jómadár ekkor távozott ismeretlen helyre, amikor a napilapok megteltek az esettel kapcsolatos híradásokkal, cikkekkel.
Egy hét sem telt el azonban… és a kedves, drága Madsen a saját lábán, önszántából jelent meg az odense-i rendőrségen.

Igen—ugyanaz a Madsen, aki 1967-ben olyan makacsul tagadta, hogy bármi köze lenne a Piás eltűnéséhez—most feladta magát, és töredelmes beismerő vallomást tett.
Elzokogta: igen, a puszta kezével fojtotta meg a piás Ebbát 1961. május elsején, az akkori lakásán, a Skibhusvej-i házban. 23 év alatt sem tudta elfelejteni a pontos dátumot. Mélyen beleégett az agyába. A következő években lidércnyomásként nehezedett rá az évforduló, minden alkalommal.
Állandóan rettegett, hogy Ebba holttestét egyszer felfedezik. A titkot 23 éven át egyedül cipelte, csak a legutolsó, koppenhágai lakásából távozása során osztotta meg a titkot a jelenlegi élettársával.

Madsen beismerte, hogy megfojtotta Ebbát, és részletesen elmesélte—ezúttal a valóságnak és a tanúk vallomásának megfelelően -, hogyan találkozott a Piással egy szórakozóhelyen, és később hogyan ittak együtt a kertben hármasban. Ezúttal őszintén beismerte azt, amit az 1967-es kihallgatásakor makacsul tagadott: igen, “szobára vitte” Ebbát, aki prostituáltként volt ismert. A hivatalos akció lebonyolítása után azonban nézeteltérés és hangos szóváltás bontakozott ki kettejük között—és, hogy elhallgattassa a nőt, Madsen elkezdte fojtogatni.
Ő maga úgy emlékezett rá: csak egy rövid ideig szorította a Piás nyakát, de a nő teljesen elernyedt a kezei között, és még azután sem lélegzett, hogy Madsen eleresztette. Megpróbált elsősegélyt nyújtani—teljesen eredménytelenül. Semmi sem segített.
Ekkor határozta el Madsen, hogy minden nyomot eltüntet. Az éjszaka folyamán felfeszegette az előtér padlódeszkáit, és a puszta kezével—éppen úgy, ahogyan puszta kézzel is intézte el a Piást—elásta a padlódeszkák alatti földbe. Ő maga úgy élte meg, hogy egész éjjelen át csak ásott. Méghozzá teljes sötétben végezte el a szennyes munkát, hogy senki ne kapja rajta.

Arról, hogy végül is mi váltotta ki belőle az erőszakos viselkedést, Madsen nem tudott semmilyen magyarázatot adni. Csak arra emlékezett, hogy veszekedni kezdtek.

Fenntartotta, hogy nem állt eredetileg szándékában meggyilkolni a nőt. Meg sem ütötte—ezért az eltört bordák kérdéséről sem tudott felvilágosítással szolgálni. Tapasztalt bűnelkövetőként, a büntetőjogi kategóriákat is jól ismerte, ezért szakszerűen elő tudta adni: emberölésben nem érzi magát bűnösnek, halált okozó testi sértésben viszont igen.

Az ügyész azt óbégatta, hogy a vádlott egészen biztosan tisztában volt azzal, hogy ha fojtogatja a piás Ebbát, akkor a Piás ennek következményeként jó eséllyel meg is fog halni, ezért nem halált okozó testi sértésért kell vádat emelni, hanem minimum hirtelen felindulásból, de inkább pillanatnyi elmezavarból következő emberölésért.

A védelem erre visszaóbégatott, hogy igenigen, de már több, mint két évtized telt el a történtek óta, a vádlottat a lelkiismerete már eléggé megbüntethette ez alatt az idő alatt, és különben is. Madsen önként jelentkezett, hogy feladja magát, tehát a lehetőségek szerint kiszabható legenyhébb büntetést érdemli—akkor is, ha nincs indok, amely a büntethetőséget kizárná.
Mindezek eredményeként Madsennek végül csak négy évet kellett leülnie halált okozó testi sértésért, visszamenőleg a 23 évvel azelőtt történtekért. Talán túl enyhének tűnhet ez a büntetés, de azt hiszem: a tény, hogy Madsen ezalatt a 23 év alatt végig csak szenvedett és görcsölt, ez VOLT olyan büntetés a számára, mint 30 év fegyház lett volna.

Hová tűnt a piás Ebba? - 1. rész

By Vinterens ridder on Thursday, April 7 2016, 01:19

Jópár hónap kihagyás után ismét egy izgalmas észak-európai históriával jelentkezek. A helyszín Dánia, közelebbről Odense kikötővárosa, az 1960-as évek közepén.
A kedélyeket éppen egy fiatal nő sérelmére elkövetett gyilkosság borzolta - az áldozatot egy pincében található mosókonyhában fojtották meg -, azonban az esetet környező médiaszenzáció eredményeként a rendőrségen egy középkorú hölgy is jelentkezett. Azt állította, hogy Ebba Elvira Jensen nevű nővére - amikor legutoljára találkoztak -, éppen annak az embernek a társaságában volt, akiben most felismerni vélte a nagy sajtóvisszhangot kapott gyilkosság gyanúsítottját. S a nővérével már évek óta nem találkozott.
A rendőrök természetesen hümmögtek, jegyzőkönyvbe vették a vallomást, és nekiláttak nyomozni. Szerették volna kihallgatni többek között ezt az Ebba Elvira Jensent is - akiről ekkor derült ki, hogy már évek óta senki nem látta, és senkinek fogalma sincs arról, hogy hová tűnhetett! Csak egypár szárnyra kelt pletyka maradt a nyomában arról, hogy a ruháit megtalálták egy pincében, darabokra szaggatva.

Az eltűnt nő

A bejelentést tevő hölgy nővére, mint kiderült, ismert alakja volt az odense-i éjszakai életnek. Italozó életmódja miatt mindenki csak "a piás Ebba" néven ismerte - és bizony minden kocsmában ismerték; házassága tönkremenetelében is a részegeskedés játszotta a legfőbb szerepet. Volt férje vallomása szerint Ebba több időt töltött a különböző bárokban, sörözőkben, mint otthon.
A válás után is folytatta alkoholizáló életmódját; érett negyvenes nő létére állandó lakhelye rendszerint nem volt, prostitúcióból tartotta el magát, és alkalmi férfiismerősei, ügyfelei lakásán volt szokása "csövezni" néhány napot vagy egy-két hetet, ezután odébbállt.
Ebba eléggé szorosan kötődött Odense városához; előfordult ugyan, hogy néhány hónapra elutazott, de mindenki, aki ismerte, egybehangzóan állította: nem tudják elképzelni, hogy a nő máshová költözött volna.
Mindez gyanússá tette a történetet, kiváltképp annak fényében: a jelenlegi bűnesetnek és Ebba eltűnésének köze lehetett egymáshoz.
Ezért kikérdezték a piás Ebba családtagjait és feltételezett alkalmi partnereit is. Kiderült, hogy évek óta senki nem látta a Piást, és senkinek nem volt fogalma sem arról, hogy mi lehet vele.
Többek között kihallgattak egy férfit, akivel Ebba egy rövid ideig együtt lakott; bebizonyosodott, hogy ő az, akinek a társaságában Ebbát a nővére legutoljára látta - és aki később elmesélte a történetet a pincéről, meg a darabokra tépett ruhákról.
Egy alapos kutatás eredményeként gyorsan tisztázódott: ez a férfi szóba sem jöhet a mosókonyhai gyilkosság tetteseként, és a két esetnek biztosan semmi köze egymáshoz. Mindenesetre a rendőrség akkor is ott állt egy gyanús körülmények között eltűnt nő aktájával, és az újra meg újra előkerülő történetek, híresztelések a pincében megtalált, szétszaggatott ruhákról, ezt a gyanút csak még inkább alátámasztották.
Eközben bebizonyosodott: ez a férfi, akivel Ebba egy rövid ideig kapcsolatban volt, igen fontos felvilágosításokkal tud szolgálni. Az eltűnést képes volt időben behatárolni - 1961-re, tehát hat évvel a nyomozás előttre. Azt is elmondta, hogy Ebba ekkor költözött el tőle egy másik, idősebb férfihez egy kertvárosi negyedbe, és néhány napig itt lakott. Aztán, valahol - a tanú már maga sem tudta, hogy hol - hallotta, hogy Ebba a belvárosban ellátogatott egy kisebb szórakozóhelyre május elején, és ekkor lépett ki - az alig egyhetes kaland után - az idősebb férfi életéből. A szórakozóhelyet már egy újonnan megismert partnerrel hagyta el a nő, és azóta senki nem tud róla semmit.
Nosza, a kitartó nyomozók nem nyugodtak, amíg fel nem kajtatták ezt a bizonyos idősebb férfit - aki egyébként készségesen meg is erősítette mindazt, amit a zsarvak már korábban is tudtak. A Piás legutoljára nála lakott, a kerti kisházban, körülbelül nyolc napig. Május első napjának délutánján egy Norman nevű férfivel tért haza - akinek még a címére is emlékezett a tanú: a Skibshusvej külső végén, a Skibhuskro-nál.
Nos, hármasban iddogáltak a kertben egészen késő délutánig, majd együtt elmentek a belvárosba szórakozni. Ott Ebba és Norman elköszöntek az idősebb férfitől, azzal, hogy beülnének még valahová meginni egypár sört - de azt már nem mondták, hogy hová ülnek be.
Ezután az idősebb férfi soha többé nem látta a piás Ebbát. Eleinte tett néhány kísérletet arra, hogy megtalálja a nőt a törzshelyei valamelyikén, de még azokban a csehókban sem tudott róla senki, ahol a Piás egyébként napi rendszerességgel fordult meg. A kocsmatöltelékek meg más, félig alvilági elemek között szárnyra kelt a pletyka, hogy a Piás részegen belefulladt a tengerbe.
A tanú - egy vagy két évvel a történtek után - véletlenül összetalálkozott Norman-nal, és meg is kérdezte: nem tud-e valamit Ebbáról, de a férfi tagadólag válaszolt. Azt állította, semmit sem tud.
Az idősebb férfinek régebben a birtokában voltak ugyan Ebba ruhái, amelyeket hátrahagyott a kerti házban, de ezek elkallódtak azóta. A tanúnak nem jutottak a fülébe a pletykák a darabokra szaggatott ruhákról.
Ennek a tanúnak a kapcsolatai természetesen rendkívül alaposan át lettek világítva, de minden jel arra utalt: a rendőrségnek semmi oka azt feltételezni, hogy a férfinek bármi köze is lenne a Piás eltűnéséhez.

Norman, az utolsó üzletfél

Tudjuk: ha nincs hulla, nincs gyilkosság sem, tehát a rendőrségnek továbbra sem volt bizonyítéka arra, hogy a Piás bűncselekmény áldozata lett. Hé, mondhatni, végül is egy züllött életű nő tűnt el egy olyan környezetből, ahol az élet egyáltalán nem egyszerű!
A nyomozás során természetesen érdekessé vált ennek a bizonyos Norman-nak a személye, mert ő volt az, akit utoljára láttak az eltűnt nővel. Nos, maga Norman is ismert alakja volt az éjszakai életnek, sok kikötői kricsmi tekintette őt állandó vendégének. Nos - ugyanezt a rendőrség is elmondhatta magáról, ugyanis különféle erőszakos bűncselekmények folytán jó néhányszor vendégeskedett náluk is a derék Norman Askov Madsen, a tapasztalt, kipróbált kocsmatöltelék. 38 évesen már több elrontott házasság állt mögötte - feleségbántalmazás miatt több ügye is volt, és párszor kocsmai verekedések, garázdálkodások miatt is bekísérték egy kis barátságos elbeszélgetés céljából az őrszobára.
1961 tavaszán éppen a Skibhuskroen-nél lakott, de azóta többször is költözött, Odense-n belül is, majd az ország más városaiban is élt. Az utóbbi években az a sajátos szokása támadt, hogy mindig eltűnt, valahányszor csak a rendőrség beszélni szeretett volna vele. Több hónap telt el, mire Odense-ben egész véletlenül összetalálkozott vele a járőr, és a véletlen találkozáson fellelkesülve, be is tessékelte a jardra, mert hogy olyan régóta szeretnének már bájcsevegni vele a rendőrök.
A bűnügyesek tényleg örültek a szerencsének, roppantul érdeklődtek a kedves kis Madsen személye és hogyléte iránt. Ennek megfelelően lelkesen kérdezgették is, leginkább a nőügyeiről. Azonban Madsen ügyes fiú volt, ártatlan képet vágva bizonygatta, hogy nem emlékszik Ebba Elvira Jensen nevű nőismerősre. Erőteljes, szívhezszóló ráhatás eredményére aztán kénytelen-kelletlen mégis beismerte, hogy debizony. Azért a biztonság kedvéért adta az ártatlant, hogy "jaaa? Piás Ebba? Hát persze, hogy ismertem, miért nem így tetszettek említeni, furfangos rendőr bácsik?" Mindenesetre nagyban hangoztatta, hogy már évek teltek el azóta, és különben is csak futó ismeretségről volt szó, tetszik tudni.
Amint azonban ezek a makacs, konok fakabátok Madsen elé tárták a tanúk vallomását, akkor beismerte, hogy csakugyan csapott egy görbe estét a Piással. Óvatosan, a szavahihetőség fenntartása érdekében, eldudorászta halkan: segített is a piás Ebbának átcuccolni a kerti kisházba, utána pedig édes hármasban söröztek a kertben. Később, folytatta, tényleg kimentek a városba dajdajozni, aztán valamelyik kricsmiben a Piás elköszönt tőle és egyszerűen felszívódott, azóta pedig egyszer sem találkozott vele.
A fakabátok nem hagyták annyiban, és tovább faggatóztak. Madsen szabadkozott.
Ugyan már, csúnya rendőr bácsik, miért nem tetszenek már békét hagyni ezzel a hülyeséggel? Több, mint hat évvel ezelőtt történt az egész, különben sem olyan fajta vagyok, aki nőkkel erőszakoskodik, és egyáltalán, kinek tetszenek engem nézni, hát nem szokásom nekem ittas nőket a lakásomra cepelni, hogy aztán az ágyban henteregjek velük! Ugyan hová tetszenek gondolni, rendőr bácsik?
A zsekák kezdtek fejgörcsöt kapni. Ugyanis egészen indokoltnak látszott a gyanú, hogy ez a Norman Askov Madsen sokkal, de sokkal többet tud arról, mi történhetett a Piással, mint amennyit elárulni hajlandó. Viszont bizonyíték semmire nem volt, még arra sem, hogy a piás Ebba bűncselekmény áldozatául esett!
A zsaruk tehát jobb belátásuk ellenére kénytelenek voltak elereszteni Madsent. A nyomozást mindenesetre nem függesztették fel.

Norman Askov Madsen korábbi lakóhelye

Ezek a csúnya, személyeskedő rendőr bácsik, akik Norman Askov Madsent ilyen tapintatlan, tolakodó kérdésekkel zargatták, most a Skibhusvej végén lévő ház lakóit kezdték el háborgatni a faggatózásukkal - 1961-ben, amikor az izgalmas események történtek, Madsen ugyebár itt lakott pár hónapig az akkori feleségével - akivel igen viharos és rövid kapcsolata volt. A főbérlő egy idősebb néni volt, aki a történtek óta már jobblétre szenderült, és a szomszédságból is olyan sokan elköltöztek, hogy felvilágosításokkal alig tudtak szolgálni Madsenkéről.
A rossz-gonosz, gyanakvó rendőrök arra a rosszhiszemű következtetésre jutottak: Madsen bizony a lakására cipelte a Piást, kinyírta, és utána jól elásta a kertben.
A rosszhiszeműségüket Madsen exfelesége tovább mélyítette. Az asszony előadta: hallott ő is ennek a piás nőnek az eltűnéséről, és az ismerősei azt rebesgették, hogy Madsennel látták a városban. Az asszony ekkor - április végétől május közepéig - Koppenhágában volt a rokonainál, és amikor hazaérkezett, azt kellett tapasztalnia: három hét alatt nagyon megváltozott az ő Norman-ja! Valami nyugtalanság és ingerlékenység vett erőt rajta, és hirtelen rátört a Koppenhágába költözhetnék. Sürgette a feleséget: adják el a bútoraikat, és költözzenek el mihamarább, de a miértekre soha nem volt hajlandó magyarázatot adni.
A házasság egyébként viharos véget ért 1961 nyarán. Madsen erőszakos, agresszív viselkedése felszínre került; rendszeresen itta le magát és verte a feleségét; egy alkalommal oly durván, hogy a nő egy hétig az ágyat nyomta. Nem csoda, hogy a feleség beadta a válókeresetet.
A rendőrök mindeközben az elmebaj küszöbén táncoltak: egyre erősebb volt a gyanújuk, hogy a Piás bűncselekmény áldozata lett, és arra is egyre több indirekt jel utalt, hogy éppen Madsen rekkentette őt el - de bizonyíték, az egy szál sem. S mivel hulla sem volt, egy szál sem, a rendőrök egyre idegesebbek lettek. Idegességükben már nemcsak a falat kaparták, hanem Madsen egykori házának kertjét is. Felásták tehát annak rendje-módja szerint az egészet. Találtak is ugyan valami csontmaradványokat; de ezekről hamar kiviláglott, hogy állati és nem emberi maradványok.
A nyomozók kedélyét tovább borzolta, hogy a nyomozással párhuzamosan újabb és újabb pletykákat, meg bejelentéseket kellett hallaniok. Volt, aki azt állította: látta a Piást, és volt olyan is, aki azt jelentette ki: Ebba felhagyott a korábbi, züllött, félvilági életvitelével, és külföldre költözött, vagy másik városba, ahol senki nem ismerte és így tiszta lappal kezdhetett új életet; akik viszont ismerték a Piást, azok csak a fejüket csóválták. A piás Ebba annyira közismert alakja volt Odense-nek, hogy a városnak szinte szerves része volt. Különben is, eltűnésekor már elmúlt 46 éves, ebben a korban már ritkán változik meg gyökeresen az ember;
A rendőrök tovább tépték a hajukat. Még mindig nincs bizonyíték arra, hogy a Piást meggyilkolták volna! Annál is inkább, mert abban a miliőben, ahol a nő élt, az élet néha nagyon kemény tud lenni és az öngyilkosság egyáltalán nem ritkaság a kiöregedőfélben lévő prostik között. És annál is inkább, mert tényleg nem kizárt, hogy Ebba új életet kezdett valahol máshol!
Nos, az ügy tehát a felderítetlen eltűnések közé került, és a következő években különös figyelmet fordítottak minden agnoszkálatlan női holttestre, amely csak előkerült. Ezek egyike sem bizonyult a piás Ebba maradványainak.

A történet folytatását nemsoká megkapjátok. Tudom, hogy csúnya dolog éppen a legizgalmasabb pontnál hagyni félbe a mesélgetést; igen, nagyon piszok vagyok, elismerem, meg fáradt is. A következő posztban elmesélem, hová tűnt a piás Ebba, addig rágjátok nyugodtan a körmötöket, mint tették a dán rendőrök is :}

Krimirajongók oldala