Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

Tag - vallási fanatizmus

Entries feed Comments feed

Christina Marie Riggs, aki a gyermekei után ment a mennyországba

, 01:43

Másfél hónap kihagyás - mea culpa, mea maxima culpa! - után ismét egy gyermekgyilkosság történetével jelentkezek.

Ezúttal egy olyan szülő esetéről van szó, aki ténylegesen meg akart halni a gyermekeivel együtt - miután ez nem sikerült neki, Arkansas állam büntetésvégrehajtása megtette neki a szívességet, hogy lehetővé tegye számára: a gyermekeivel együtt lehessen a mennyországban. Így lett ő az első nő, akit a modern Arkansas-ban kivégeztek: Christina Marie Riggs.
Abból a szempontból is különösnek számít az eset, hogy - a legtöbb halálraítélttel ellentétben, akik addig küzdenek az életükért, ameddig csak a jogi lehetőségek erre esélyt adnak (újratárgyalások és halasztások kérelmezése, illetve fellebbezések formájában) - Ms. Riggs csak a forma kedvéért adta be a kegyelmi kérvényét. Kifejezett kívánsága volt, hogy ítéljék halálra és az ítéletet hajtsák is rajta végre.

1997 november ötödikén a 28 éves Christina Marie Riggs ápolónő nem jelent meg munkahelyén, a Baptist Memorial Center kórházban. Ezt édesanyja, Carol Thomas - aki ugyanennek a kórháznak konyháján állt alkalmazásban - gyanúsnak találta, ezért telefonált leánya lakására; amikor a telefont senki sem vette fel, akkor Mrs. Thomas a leánya lakására ment.
A hálószobában találta Christina Riggs két gyermekét, a kétéves Justint és az ötéves Shelby-t, holtan, szépen betakarva; a padlón mozdulatlanul feküdt édesanyjuk is; az éjjeliszekrényen rövid búcsúlevél hevert.
"Remélem, egy napon meg fogtok nekem bocsájtani, amiért végeztem magammal és a gyermekeimmel. De nem tudok így élni tovább, és nem tudnám elviselni annak gondolatát, hogy hátrahagyjam a gyermekeimet, hogy tehert jelentsenek a számotokra, vagy hogy elszakítsák őket az apjuktól, és abban a tudatban kelljen élniük, hogy az anyjuk megölte magát."

"Képtelen voltam arra, hogy bármi mást tegyek, mint azt sikoltozzam: "Nem. Nem. Nem." - idézte fel a jelenetet később Mrs. Thomas. "Nem találok szavakat, hogy leírjam, mit éreztem."
A sokk ellenére volt annyi lélekjelenléte, hogy tárcsázza a 911-et (ez az amerikai sürgősségi segélyhívás száma), és tömören ennyit mondott az ügyeletesnek: "A lányom és a kisgyerekei halottak!"
A mentők és a rendőrök felfedezték, hogy Riggs csak eszméletlen, de életben van. A búcsúlevél mellett használt fecskendőket is találtak a helyszínen. A sürgősségi osztályra szállították a nőt, majd - állapota stabilizálása után - az intenzívre vitték, ahol a rendőrök állandó felügyelet alatt tartották, és amint magához tért annyira, hogy képes legyen a vallomástételre, kihallgatták.

Ms. Riggs a kórházban részletesen előadta, hogy előző nap beszerezte a gyermekei és a saját élete kioltásához szükséges szereket: egy Elavil nevű, vényköteles antidepresszánst (ezt egyébként orvosi előírásra szednie is kellett, tehát teljesen legálisan váltotta ki); a munkahelyéről eltulajdonított egy nagyobb tétel morfint és fiziológiás sóoldatot - ez utóbbi, elég ironikus módon, a szívsebészet mellett a kivégzések során is használatos arra, hogy megállítsa a szívverést.

Ezután lenyelt 28 darab Elavil tablettát és saját magának is beadott egy sóoldat-injekciót.
Nem teátrális, paraszuicid akció volt ez részéről: ennyi Elavil elvileg már halálos, a sóoldat-injekció pedig (amelynek töménysége a szakértők szerint négy embert is megölhetett volna) pénzérme nagyságú sebet égetett Ms. Riggs karjába. Szinte csodával határos, hogy életben maradt - amikor édesanyja felfedezte a történteket, a gyermekek már 10...14 órája halottak lehettek.
Amint az orvosok úgy ítélték, hogy a kórházból elbocsátható, a nőt a rendőrök azonnal letartóztatták.

A tárgyalás

Ms. Riggs, elmeállapotára hivatkozva, nem vallotta magát bűnösnek. A védelem nem vitatta a tényt, hogy a gyilkosságokat valóban elkövette a hölgy, de arra alapozták a védelmet: hosszú depressziós időszak állt mögötte, és rendkívül alacsony önbecsüléssel rendelkezett. Anyagi nehézségekkel küszködött - vallomásában a többi között azt is megemlítette: kénytelen volt eladni a videolejátszóját, hogy születésnapi zsúrt tudjon rendezni Justinnak -, egyedülálló szülőként minden problémáért ő felelt, és ráadásul rendkívül túlsúlyos volt - 127 kiló!
(A szerk. megj.: el tudjátok képzelni, hogy ez mennyi megaláztatást eredményezhet a "csodálatos Amerikában", ahol a kövérek megbélyegzése a mindennapok természetes része?
"Ha kövér vagy, ez azt jelenti: szégyelld magadat, mert csóró vagy és nem futja egészséges ételekre. Ha kövér vagy, ez azt jelenti: lusta vagy, mert nem töltöd a fél életedet az edzőteremben. Szégyelld magadat!")

Az esetben megszólaltatott elmeorvos véleménye szerint Ms. Riggs súlyos depresszióban szenvedett, és ebben a labilis állapotban szilárdul hitte: a szeretetét azzal fejezheti ki, ha magával viszi a gyermekeit a másvilágra. Annyira ragaszkodott a gyerekeihez, hogy nem akarta, hogy elszakítsák őket tőle, még a halála után sem.
A védelem oldalán tanúskodó szakértők felhívták a figyelmet arra is: a nő családjában több depressziós eset és öngyilkosság is előfordult.

A védelem megpróbálta azt a momentumot is felhasználni, hogy Ms. Riggs poszttraumás stressz szindrómában is szenvedett, miután az Oklahoma City-beli bombázások áldozatait ellátó kórházban dolgozott - azonban nem volt bizonyíték arra, hogy a kérdéses napon valóban ügyelt-e és valóban látott-e el sérülteket.

Ms. Riggs saját bevallása szerint a legutolsó évek gyötrelmeit egy egész életen át tartó szexuális abúzus, depresszió, és csődbe ment kapcsolatok sorozata előzte meg. A börtönnaplójában megírta, hogy 7 és 13 éves kora között a mostohatestvére erőszakoskodott vele, 13 éves korában pedig a szomszéd szemelte ki. Ő ezután egy éven belül rászokott minden rosszra: cigarettára, alkoholra, marihuánára.
A kisebbrendűségi érzései már ekkor is igen komolyak voltak. Mint írta: "Úgy éreztem, a súlyom miatt soha nem tetszenék egyetlen fiúnak sem. Így lettem szexuálisan promiszkuus, mert azt gondoltam: másként nem jöhetnék össze soha senkivel."

16 évesen teherbe esett; a megszületett kisfiút örökbe adta.
Érettségi után ápolónőként helyezkedett el; főállásban egy veteránok számára létesített kórházban, másodállásban pedig házi ápolást is vállalt, mert kellett a pénz. Eközben több férfival is voltak afférjai - aztán jött a nagy szerelem, egy Timothy Thompson nevű katona, aki a Tinker-i légibázison teljesített szolgálatot.
1991 októberében Christina felfedezte, hogy gyermeket vár, ezt Thompson-nak a leszerelés előtti napon újságolta el. A férfi makacsul állította: kizárt, hogy a gyermek tőle fogant volna, és a leszerelés után hazaköltözött Minnesota államba.
"Chrissy szerencséje a férfiakkal a semmitől a nulláig terjedt" - összegezte édesanyja a történteket.

Christina, miközben várandós volt, újból összejött egy korábbi barátjával, a tengerész Jon Riggs-szel.
"Csodálatos volt" - idézte fel az időszakot a börtönnaplóban. "Érezte a pici első rúgásait. A saját gyermekének tekintette."
1992. június hetedikén megszületett a kis Justin - a három évvel később született húga csak Bubbie-nek nevezte, és a név rajta ragadt.
"Ahogyan a karjaimban tartottam, és a kis arcába néztem, annyira megrémültem. Jó anyukája leszek? Meg tudok neki adni mindent, amire szüksége van?" - emlékezett vissza Christina a szülés utáni első gondolataira.

A Jon Riggs-szel való kapcsolata a kezdetektől fogva problémás volt - ennek ellenére Christina 1993-ban ismét teherbe esett, és az esküvőt tervezgették. A gyermeket a nászéjszakán elvetélte.

A házasság továbbra is boldogtalan maradt, minden jel szerint küszöbön állt a válás. Christina depressziója egy gyógyszer mellékhatásaként tovább súlyosbodott; az orvos Prozacot írt fel neki, a nő azonban abbahagyta a szedését, amint elkezdte jobban érezni magát.
Édesanyja tudott arról, hogy Christina boldogtalan, de fegyelmezi magát a külvilág előtt. "Általában megtartotta magának az érzéseit, ritkán beszélt a problémákról. Világéletében ilyen volt."

1994 nyarán Christina újból teherbe esett; decemberben megszületett Shelby Alexis Riggs.
"Olyan boldogok voltunk. Nem hittem, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Jon sírt örömében. Én is. Annyi szeretet volt benne, ahogyan ránézett!"
A házasság és a "megjavult" családi élet azonban zátonyra futott. A férj egyszer úgy hasba verte Justint, hogy az orvosi ügyeletet kellett hozzá kihívni. Christina belátta, hogy mostanáig álomvilágban élt, és azonnal beadta a válókeresetet.
A kis Justin ezt így élte meg: "Apa bántott, aztán itthagyott" - a nagymamának legalábbis ezekkel a szavakkal adta elő.

Christina anyagi nehézségei tovább fokozódtak; a volt férj csak rendszertelenül fizette a tartásdíjat, Christina pedig szenvedett a kettős tehertől: a kórházi munkája mellé ismét másodállást kellett vállalnia, hogy a bölcsődei és az óvodai díjat ki tudja fizetni, eközben lelkifurdalása volt, amiért napközben nem foglalkozott a gyermekeivel. Bevallása szerint a szíve szakadt meg, amikor otthagyta a gyerekeket az oviban.
Az anyagi helyzetéről a következőt mesélte: "olyan volt, mintha egy süllyedő csónakban eveztem volna, és a lék egyre csak nagyobb lett". Az autója műszaki vizsgáját és biztosítását is meg kellett volna újíttatnia, de erre sem volt kerete.
"Belefáradtam és feladtam, az öngyilkosság tűnt az egyetlen kiútnak" - magyarázta. A problémáiról megpróbált beszélni másoknak, de valahogy senki nem ért rá, hogy odafigyeljen. Édesanyjának azt állította: csak kimerült, mert a kelleténél többet túlórázik.

Az ügyészség ezzel szemben egy egészen más képet festett a vádlottról: szerintük a nő azért gyilkolta meg a gyermekeit, mert terhet jelentettek a számára, és hetekkel a bűncselekmény elkövetése előtt tervelte ki a tettet. Azt is állították, hogy felelőtlen szülő volt, aki egyedül hagyta a lakásban a gyermekeit - vagy a nagymama gondjaira bízta őket -, míg ő maga karaoke-bárokba járt szórakozni. (A bizonyítási eljárás során egyetlenegy ilyen esetre derült fény. Csókolom, ha egy egyedülálló anyuka akár egyetlenegyszer is elmegy este szórakozni, ezzel már felelőtlen és alkalmatlan szülőnek minősül, akinek a számára teher a gyerek? - A szerk.)

Larry Jegley, a Pulaski megyei államügyész az újságírók kérdésére azt válaszolta: ő aztán nem veszi be a nő "kifogásait" a gyilkosságokra. "Röviden szólva, egy énközpontú, önző, számító gyilkos, aki elkövette azt a leírhatatlan tettet, hogy a saját gyermekei életét kioltsa. A világon az összes létező kifogást és ürügyet felhasználta. Szerintem az esküdtek csak olyan manipulatív és önző egyénnek találták, amilyen valójában. A saját érdekeit mindennél előrébb valónak tekintette, a gyermekei pedig akadályozták a céljai elérésében.
Azt állítja, hogy rettenetesen depressziós volt, hogy túlsúlyos volt, hogy egyedülálló szülő volt, és nem volt elég pénze. Erre az a válaszom: üdvözlünk Amerikában. Rengetegen vannak sokkal rosszabb helyzetben, mint amilyenben ő volt."
Jegley szerint az öngyilkossági kísérlet is színpadias volt; úgy vélekedett, hogy a nő éppen csak annyira adagolta túl magát, hogy elveszítse az eszméletét.

Az ítélet

1998 június 30.-án az esküdtszéknek 55 percébe telt, hogy bűnösnek találják a nőt kétrendbéli emberölésben.
Riggs összeomlott a tárgyalóteremben a verdikt hallatán.
A tárgyalás ekkor a büntetőjogi fázisba ért, Ms. Riggs azt mondta a bíróságnak: "Meg akarok halni. A gyerekeimmel akarok lenni. Azt akarom, hogy ítéljenek halálra."

Nem egyezett bele, hogy az ügyvédje védőbeszédet tartson, ragaszkodott ahhoz a kéréséhez: végezzék ki. Amikor a bíró kimondta a halálos ítéletet, Riggs megköszönte neki, és megszorította az ügyvédje kezét.

Az ügyész véleménye szerint ez is csak egy manipulatív kísérlet volt a vádlott részéről.

Christina mindazonáltal hozzájárult, hogy újratárgyalást kérvényezzenek, abból az indokból: tárgyalása nem volt fair, mert a rendőröknek tett vallomását (az ellene szóló legfontosabb bizonyítékot) használták fel a büntetőeljárás során.
Ügyvédje azt adta elő: Christina még az Elavil hatása alatt állt, amikor vallomást tett a rendőröknek, és az Elavil zavarodottságot okozhat. Christina nem tudta, hol volt, sem azt, hogy milyen nap volt aznap, és arról hallucinált, hogy a rendőrökkel együtt a liften más, idős emberek is megérkeztek a kórterembe. Az egyik, hallucinált személyről azt gondolta, hogy a kihallgatást vezető detektív édesanyja.

Az újratárgyalás kérelmezésének másik indoka az volt: Christina és a védője elfogultságot jelentett be, mivel az eljárást vezető ügyész olyan kijelentéseket tett a tárgyalás során, amelyek egyáltalán nem tekinthetőek objektívnek.

A halálsoron

Christina volt az egyetlen elítélt a - mindössze három cellából álló - női siralomházban a büntetésvégrehajtás newporti McPherson Unit nevű egységében.
Minden jel szerint nem részesült rossz bánásmódban; látogatókat fogadhatott (más államokban, például Texasban és Kaliforniában, a halálraítélt fegyencek beszélőhöz való jogát is szigorúan korlátozzák), kiterjedt levelezést folytatott - más fegyencekkel, illetve halálbüntetés-ellenes aktivistákkal -; a bv. tisztek megengedték neki, hogy sminkeljen, és saját bevallása szerint egyáltalán nem volt elégedetlen az élelmezéssel.
"A börtönkoszt jó. Tényleg, túl jó" jegyezte meg egy látogatójának; a siralomházban eltöltött idő csak súlyosbította a fölös kilókkal folytatott élethosszig tartó küzdelmét. "15 kilót szedtem fel, mióta itt vagyok" - mesélte mosolyogva.
"Meglepődnél azon, mennyi mindent lehet megtanulni a börtönben" - csevegett: elmagyarázta, hogy zoknikból készített göndörítők segítségével csinált magának frizurát.

Úgy tűnt, a helyzethez képest egyáltalán nem volt rossz hangulatban. Arról is beszámolt: rákapott az olvasásra. "Mielőtt börtönbe kerültem volna, egyáltalán nem olvastam. Utáltam olvasni. Most heti 3...4 regényt olvasok el, anyukám küldi őket."

Az elítéltek, akikkel levelezett, "képzést adtak neki arról, hogyan kell a Halálsoron elítéltnek lenni". A brit és osztrák halálbüntetés-ellenes aktivistákkal, akik megkeresték, viszont nem értett egyet.
"Hiszek a halálbüntetésben, még akkor is, ha itt ülök a siralomházban. Az én esetemben, örülök, hogy megkaptam erre az esélyt. A tényleges életfogytiglan csak az adófizetők pénzét pazarolná, és kegyetlenség az elítélt számára, aki a börtönt úgyis csak lábbal előre hagyhatná el."

El volt szánva arra, hogy meghaljon.
"A gyermekeimmel leszek és az Istennel. Oda kerülök, ahol nincs több fájdalom. Talán részem lesz egy kis békében" - magyarázta.

Édesanyja reménykedett abban, hogy Christina meggondolja magát, és kegyelmet kér, de megértette leánya döntését.
"Azt mondja, teljesen hajthatatlan, nem akar életfogytiglant. Azt akarom, hogy azt tegye, amire szüksége van. Tudom, milyen nehéz magánzárkában lenni."

Ezt a hajthatatlanságot talán tovább erősítette a többi elítélt hozzáállása is.
Tudni kell, hogy a gyermekgyilkosokat egyetlen börtönben sem szokták kedvelni. Még a férfi börtönökben is megvetés és utálat vár a gyermekgyilkosokra, még a legbrutálisabb nehéz fiúk részéről is; egy női börtönben pedig, ahol sok elítélt akad, akiket nagyon megvisel, hogy a gyermekeivel nem lehet együtt - egy nőre, aki a saját gyermekeit gyilkolta meg, talán még kevesebb jó várhat.
Christina is megtapasztalta ezt a leplezetlen undort és ellenszenvet. Az egyik elítélt nő utána köpött, mások pedig sértéseket kiabáltak utána.

Bűntudat

Nehezen tudta elviselni annak lelkiismereti terhét, hogy mit művelt a gyermekeivel - akiknek képei a cellájában függő tükröt díszítették. Egy látogatója benyomása szerint időnként úgy beszélt a gyerekekről, mintha még mindig életben lennének - de élesen tudatában volt a valóságnak.
"Néha képtelen vagyok rájuk gondolni. Olyan, mintha újra és újra elszakítanák őket tőlem. Rengeteg megbánás - ez jár az eszemben, nap mint nap. Az Isten büntet engem. Életben hagyott, hogy szenvedhessek."

Egy Mianette Layne nevű pszichológushallgató, aki levelezett vele, így vélekedett erről: "úgy látom, vigaszt merít a tényből, hogy elnyeri méltó büntetését azért, amit tett. A napjai bűntudatban telnek, és semmiféle segítséget nem kap, hogy ezt kezelni tudja. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy halála után a mennyországba kerül, hogy újból együtt lehet a gyermekeivel, és ez a gondolat vigasztalja."

Fellebbezés

Az állam Legfelsőbb Bírósága 1998 augusztusában visszautasított minden fellebbezést, és elfogadta Riggs kijelentését, miszerint büntetőjogilag felelősségre vonható, és elmeállapota alapján végrehajtható rajta a halálos ítélet.

Arkansas állam akkori kormányzója, Mike Huckabee felülvizsgálta az esetet, de nem adott kegyelmet, és kitűzte a kivégzés időpontját 2000 május 3.-ára.
Az ítélet végrehajtása mégis másodikán történt meg, tizennyolc perc késéssel - ennek oka az volt, hogy nehezen találtak szúrható vénát az elítélt karjain. Az elítélt - maga is egészségügyi dolgozó lévén - beleegyezett, hogy a kanülöket a csuklóján található vénákba vezessék be.

Utolsó szavai: "Nincs szó, nincs mód rá, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom, hogy elvettem a kicsijeim életét. Most velük lehetek, ahogyan mindig is akartam. Szeretlek benneteket, kicsijeim".
A kivégzés komplikációk nélkül zajlott, Riggset kilenc perccel később halottnak nyilvánították.

David Edwin Mason államilag támogatott öngyilkossága

, 01:40

A nem kívánt gyermek és halálösztöne... be kell vallanom: mélységesen sajnálom, hogy Ferenczy doki már réges-régen nincs az élők sorában. Ugyanis igencsak szeretném elmesélni neki ezt a sztorit, hogy szakmailag kaphasson egy - meglehetősen drasztikus - megerősítést arra: nagyon jól gondolta az elméleteit.
Neki sajnos már nem mesélhetem el. Nektek azért elmesélem.

David Edwin Mason, egy keresztény család elsőszülött fiúgyermeke

Tudjátok, az USA déli államaiban a bigott kereszténység annyira megszokott dolog, hogy ha az ember kijelenti: nem vallásos, akkor nagyjából úgy néznek rá, mintha épp azt mondta volna: heti rendszerességgel jár sátánimádó szeánszokra, ahol bakkecskékkel fajtalankodnak és kisdedeket áldoznak.
Azonban, ha az ember jó keresztény hírében áll, jár templomba és vallásosan neveli a gyerMekeit, a születésszabályozás pedig soha nem kerül szóba - akkor bántalmazhatja a feleségét, terrorizálhatja a gyermekeit, szinte bármi rosszat megtehet, a külvilág sokkal elnézőbb lesz vele, mint ahogyan az indokolt lenne.

Ennek a tendenciának áldozataként vált felnőtt korára bűnözővé David Edwin Mason is.
Tudniillik nem kívánt gyermekként jött a világra a kaliforniai Oakland-ben: édesanyja, amint megtudta, hogy - három leánygyermek világra hozatala után - ismét teherbe esett, minden szóba jöhető módszert megpróbált, hogy elveszejtse a magzatot: lovagolt, nehéz bútorokat emelgetett... a vetélés mégsem következett be, Mrs. Mason kénytelen volt megszülni a gyermeket.

Istenfélő család volt.
Nevetésről, vagy az érzelmek kinyilvánításáról szó sem lehetett abban a keresztény fundamentalista otthonban. Egymást megölelni, megcsókolni nem volt szokásban; a szülők feltétel nélküli engedelmességet vártak el, a testi fenyítés mindennaposnak számított.
Mrs. Mason soha, egyetlen napra sem engedte a kis Davidet elfeledkezni arról: az ő érkezését soha nem kívánták. Mindkét szülő embertelenül büntette és alázta a gyermeket, akár okkal, akár ok nélkül.
Mrs. Mason főzőkanállal, palacsintasütővel, Mr. Mason pedig nadrágszíjjal verte a gyermeket: amennyiben a kis David nem adott indokot a verésre hétközben, "gondos" édesapja péntekenként akkor is kiutalta neki az ötven ütést a nadrágszíjjal. Egy alkalommal a műhelypadhoz kötözte és öntudatlanra verte.

Nem csoda, hogy a kisfiú - megfélemlített gyermekként - még nagyobb korában is ágybavizelt, sőt már felső tagozatos általános iskolás volt, amikor be is székelt.

"Szerető" édesanyja - aki egyébként megpróbálta a férjét is rábeszélni: adják állami gondozásba, vagy nevelőszülőkhoz a kisfiút; Mason apuka viszont hallani sem akart róla, hogy az elsőszülött fiúgyermektől megszabaduljanak - az összepiszkított alsóneműt David fejére kötözte, emellé szennyes pelenkákat erősített biztosítótűvel a gyermek ruháira, és egész nap így kellett járkálnia.

Davidnek már ötéves korában (!) is voltak öngyilkossági kísérletei. Egy alkalommal megkísérelte felgyújtani önmagát ÉS beszedett egy doboz gyógyszert. Az ezt követő két évtizedben legalább 25 további kísérletéről van tudomásunk. Változatos módszerekkel próbálkozott: megpróbálta megfojtani magát, levetni magát a lépcsőről... nem sikerült.
Nyolcéves korában rajtakapták, amint az újszülött kisöccse bölcsője felett állt, felemelt késsel.

A Mason családban a büntetés gyakori módszere volt egy "cellába" - valójában: bedeszkázott ablakú szobába - zárni a gyermeket. Nincs adat arról, hogy mindegyik gyermeküket szokásuk volt-e így büntetni, vagy csak Daviddel bántak el így?
A későbbi tanúvallomások szerint a Mason házaspár brutálisan verte mind a nyolc gyermekét, de mégis David volt a családi bűnbak. Egyik nővére, Darlane így vallott később: "Egészen kiskoromtól kezdve arra emlékszem, hogy anyukánk egyértelművé tette mindannyiunk számára: David nemkívánt gyerek volt. Előttünk is gyakran mondogatta, hogy azt kívánja, bárcsak soha ne szülte volna meg."

Nem meglepő, hogy az iskolában is problémás gyermeknek bizonyult: játszott a tűzzel, bántalmazta a társait - a problémák több pedagógusnak is szemet szúrtak. Mégsem tett senki semmit, mert "jó keresztény, istenfélő család".

Évtizedekkel később, a siralomházban, a börtön káplánja megpróbált az elítélt Mason lelkére beszélni. Mason felhúzta a nadrágját a lábszárán, és megmutatott a papnak egy kereszt alakú, régi sebhelyet.
"A szüleim metszették ide, azért, hogy részesülhessek a megváltás szentségében. Úgyhogy kaptam én már eleget a ti Jézusotokból."

Kilencedikes - tehát elsős gimnazista - korában kimaradt az iskolából.

16 évesen volt az első rendőrségi ügye, gyújtogatásért.

Berukkolt a Tengerészgyalogsághoz, de rövidesen leszerelték.

1977-ben, 21 évesen követte el az első súlyosabb bűncselekményét: kirabolt egy üzletet és megkéselte az eladót; életveszélyesen megfenyegette arra az esetre, ha értesíti a rendőrséget és ellene vall.
Három évet kapott, de alig több, mint másfél évet töltött le a büntetésből, amikor szabadult.

Az 1980 március elejétől 1980 december elejéig tartó időszakban öt rablógyilkosságot követett el, az utolsó gyilkosságot érdekes módon csak négy nappal a saját, 24.-ik születésnapja után!
 

Március hatodikán a 71 éves Joan Pickard-dal végzett.
Ezt az idős hölgyet kiskora óta ismerte, ugyanabba a gyülekezetbe jártak istentiszteletre. Mrs. Pickard korábban több esetben is alkalmi munkákkal bízta meg Masont, és annyira megbízott benne, hogy nemcsak beengedte a lakásába, hanem meg is mutatta neki a felszerelt riasztó berendezést.
Mason a puszta kezével fojtotta meg Mrs. Pickardot.

Augusztus 18.-án a 83 éves Arthur Jennings esett Mason áldozatául; valószínű, hogy az áldozat ismerte a tettest.
Mason fojtogatta, agyonverte és kirabolta az idős férfit: a becslések szerint körülbelül 47 ezer dollár értékű pénzérméket és ékszert tulajdonított el áldozatától.

November 11.-én a 75 éves Antoinette Brown lett Mason következő áldozata. Az idős özvegyasszonyt fojtogatta és csavarkulccsal verte agyon. A holttest nemi szervének tájékán ütések és vágások nyomai voltak láthatóak.

December hatodikán a 72 éves Dorothy Lang jutott ugyanerre a sorsra. A tettes csavarkulccsal verte agyon, letépte a ruháit; a holttest igen durván össze lett vagdalva, számos külsérelmi nyom volt rajta.

Magnóra rögzítette a vallomását - "David Mason - Sírfelirat" címmel, és a kazettát elküldte a szüleinek, akik átadták a hanganyagot a rendőrségnek.
A zsarvak döbbenten tapasztalták, hogy a vallomásban olyan részletek is szerepelnek, amelyekről az ügy akkori állásában a nyomozókon kívül senki nem tudhatott - csak maga a tettes!

Mason önként adta fel magát a rendőröknek - egy Holiday Inn-ben kapcsolták le, állítólag filmbe illő fegyveres jelenet keretében.

Ezért nem volt hitele, amikor később visszavonta a vallomását, azzal a magyarázattal: azért vállalta magára a gyilkosságokat, mert meg akart halni, miután a szeretője, Robert Groff bűncselekmény áldozatául esett. (A valóság ezzel szemben: ő maga volt az, aki az 55 éves élettársát - akivel közösen laktak egy konténer-lakásban - álmában lelőtte!) Ezért a gyilkosságért már eljárás sem indult ellene.

"Tudom, hogy meg fogok halni, és nem izgat. Egy bizonyos formában még várom is" - jelentette ki.

A börtönben sem viselkedett mintaszerű rabként.

A tárgyalásra és az ítélethozatalra várva, 1982 május 9.-én a cellatársával közösen agyonverték, illetve törölközővel megfojtották harmadik cellatársukat, Boyd Wayne Johnsont. A halottat ezután felakasztották a zuhanyfüggöny vasrúdjára, hogy öngyilkosságnak tűnjön az eset.

Legalább két, de valószínűleg inkább három szökési kísérlete volt; a cellájában is találtak fegyvert, nála is, amikor szökés közben elfogták.
1983 júniusában a börtönben fegyelmi eljárás indult ellene fegyvercsempészésért.
1984 január 27.-én ítélték halálra.

Mint akinek minden mindegy... ezután is folytatta kisebb és nagyobb fegyelemsértéseit a börtönben.
1985 január 24.-én - majdnem pontosan az ítélethirdetés első évfordulóján! - civil ruha becsempészéséért kapott büntetést.
1987 augusztusában (5.-én) a vízvezeték manipulálásával sikerült a celláját vízzel elárasztania.
1987 decemberében egy rabtársával verekedett össze, durva ökölharc alakult ki.
1988 június 30.-án egy másik rabtársához vágott egy csésze forró kávét.

Állítása szerint a halálsoron töltött 9 év alatt felfedezte a saját emberségét, fokozatosan ráébredt arra, hogy képes a szeretetre, és felfogta, milyen szenvedést okozott másoknak. Ezért, úgymond, elfogadja a büntetést, és nem kér kegyelmet.
"Elfogadom a felelősséget a tetteimért. Hiszek a halálbüntetésben. Hiszek abban, hogy a legsúlyosabb bűnökért a legsúlyosabb büntetés jár."

Noha kifejezte, hogy a gázkamrában - amelyet a börtönben fekete humorral "köhögődoboz"-nak volt szokás említeni - való kivégzést részesítené előnyben, nyomatékosította, hogy a méreginjekció ellen sem tiltakozna, amennyiben ezzel megspórolhatja a jogi bonyodalmakat és az ítélet végrehajtásának további halasztgatását.

"Nem látom be, miért volna könnyebb az egyik halálnem, mint a másik. A halott, az halott."

Saját bevallása szerint egész gyermekkorában annyira nem tapasztalt szeretetet, hogy eszébe sem jutott, hogy egyáltalán bármi más is lehetne belőle, mint bűnöző. Arról is szólt: azért is ennyire apátiás a kivégzésével kapcsolatban, mert nem hitte volna, hogy egyáltalán megéri a halálos ítélete végrehajtását. Azt gondolta - illetve remélte -, hogy a rendőrök akció közben fognak végezni vele.

(A teljesség kedvéért meg kell említeni: Mason nem volt mindvégig ennyire hajthatatlan. Kezdetben beleegyezett abba, hogy az ügyvédje beadja a fellebbezést; később azonban elbocsátotta ezt a védőjét, és választott egy másikat, aki nem azért küzdött, hogy védencét ne végezzék ki - hanem azért, hogy az történjen, amit Mason maga is szeretett volna.)

A kivégzése előtt élesen kritizálta azokat a jogászokat, akik minden lehetséges ürügyet és alkalmat megragadtak a kivégzés elhalasztására, vagy az ügy újratárgyalására. Nem is egyezett bele abba, hogy az ügyvédei kijátsszák az "elmeállapota és gyermekkori traumái miatt nem beszámítható" kártyát - holott az elmeszakértők szerint a poszttraumás stressznek minden ismert tünetét mutatta.

"Számomra ez az egyik ironikus dolog. Éppen amikor eljutok az életemben arra a pontra, amikor becsülöm a saját életemet, amikor szeretem önmagamat, amikor élvezem az időt, amelyet a családommal tölthetek - éppen azon a ponton, amikor a legértékesebbé válik, fel kell adnom, hogy őszinte és igazi maradjon, hogy ne csapjam be önmagamat. Ha becsapom magamat, akkor elveszítek mindent, amit megszereztem."

Említést tett arról: egyik áldozata lányát felkereste levélben, hogy kifejezze megbánását, és egy hatalmas békét talált abban, hogy úgy döntött: elfogadja a büntetését.

"Ez tiszta lelkiismeretet adott nekem. A családom számára fontos, hogy tiszta kezekkel, nyílt tekintettel és tiszta szívvel távozzak az életből - hogy ne gyűlölettel és haraggal eltelve menjek el."

A kivégzés előtti utolsó napját is a családjával töltötte. Utolsó vacsorát nem rendelt, csak egy kis jeges vizet kért a cellájába, miközben a kivégzésre várakozott.

1993 augusztus 24.-én, éjfél után öt perccel vezették a gázkamrába. A börtönigazgató (warden) még utoljára megkérdezte: biztos abban, hogy nem kívánja az ügyvédje útján az ítéletvégrehajtás elhalasztását kezdeményezni? Mason határozottan válaszolta: "nem, kifejezetten szeretném, ha megtörténne. Köszönöm, warden."

Éjfél után 23 perccel nyilvánították halottnak.

Angel Maturino Reséndiz, ki égi sugallatra gyilkolt

, 01:24

Ez a mexikói fazon, akinek a történetét most elmesélem, egy iszonyatosan kegyetlen és brutális sorozatgyilkos volt—még iszonyúbb azonban annak története, hogy hogyan vált ilyen iszonyatos gyilkossá.
Az anyja maga is bántalmazások áldozata volt a szülei részéről is, a férjétől is. Az ebből fakadó stresszt levezetendő, rendszeresen verte Reséndiz-t; a kis Reséndiz később nevelőszülőkhöz került, akik nem biztosítottak a számára sokkal több figyelmet és törődést, mint az eredeti családja.
Szinte borítékolva volt, hogy Reséndiz sérüléseket szerez a felnövése során. Kisiskolás korában nemi erőszak áldozata lett; a suliban rendszeresen bántalmazták a többiek; egyszer egy téglával csapták fejbe: nemcsak vérzett és eszméletét vesztette, hanem minden valószínűség szerint ekkor szerzett olyan agyi sérüléseket, amelyek a későbbi személyiségkárosodásaihoz hozzájárultak.

11 évesen pattant meg otthonról, ekkor szokott rá a szipuzásra; gyakorlatilag az utcán élt. Tizenéves volt, amikor illegálisan átszökött Mexikóból az USA-ba, feketén dolgozott—aztán lopásokért, hamisításokért a fiatalkorúak fegyintézetébe került. Itt rendszeresen került áldozathelyzetbe: bántalmazták, több férfi is használta szexuális játékszernek.
Ekkoriban kezdett el “furcsa” lenni—ez a későbbi szkizoid tünetek előfutára volt; emellé akadtak paraszuicid kísérletei is.

19 éves kora tájékán bomlott meg igazán az elméje: kényszeresen tanulmányozta a Bibliát, mert úgy érezte, hogy üldözik, a nyomában vannak és el akarják kapni. Ekkoriban bukkant fel az a heppje, hogy a Jelenések Könyve személy szerint hozzá szól, mintha ő lenne az említett gonosz teremtmény fia; hogy olyan kapcsolata van a Mindenhatóval, amilyen másoknak nincsen; hogy különleges képességei vannak, többek között képes érzékelni a Gonosz jelenlétét, továbbá a gondolataival befolyásolni a világ nagyobb történéseit; hogy az Örökkévaló megbízta azzal, hogy büntesse meg azokat, akik a gonosszal cimborálnak és vétkeznek az Úr ellen.

Gyilkolászni a nyolcvanas években kezdett, és folytatta is egészen 1999-ig, amikor feladta magát az amerikai hatóságoknak. A modus operandija egyébként egészen jellemző volt: “a vasúti gyilkos” epiteton ornans-t kapta, mert rendszerint az illegális határátlépései során dolgozgatott. Síndarabokat, beton talpfát, vagy az áldozat lakásán talált súlyos tárgyak valamelyikét használta munkaeszköznek—mivel határátlépni rendszeresen tehervonatokra felugrálással volt szokása.

Rablógyilkosként nagyon érdekes módszerekkel “dolgozott”—szerintem egyszerre sokkoló és szívszorító, hogy sok áldozatát kirabolta, de pénzt nem volt szokása elvinni. Általában személyes holmikat, aranytárgyakat tulajdonított el (ezeket eljuttatta Mexikóba a feleségének, aki ezek nagy részét értékesítette, de némelyiket, Reséndiz letartóztatása után, az asszony visszajuttatta a károsultak hozzátartozóinak.) Rendkívül ambivalensnek találom, hogy ez az elmebeteg, brutális gyilkos egy-egy elvégzett meló után napokig csövezett az áldozata lakásán, és igyekezett megismerni azt az életet, amelyet éppen kioltott. Ez NAGYON beteg, de van benne rendszer!

Reséndiz belefért a “klasszikus” sorozatgyilkosok profiljába, de voltak jellegzetes sajátosságai: az elkövetett bűncselekményeiben jóval több előre kiterveltséget lehetett felfedezni, mint akár Berkowitz, akár a bostoni fojtogató gyilkosságaiban. A kéjgyilkosság, nekrofília pedig másodrangú szempontnak tűnt a számára—igen, követett el nemi erőszakot, de—mint egy FBI-profilalkotó megfogalmazta—a szex mintha csak mellékes lett volna a számára. Jellemzően inkább értéktárgyakért és menedékhelyért gyilkolt. Érdekes jellemzője volt a szervezetlenség és egy—sajátos fajta—módszeresség egyidejű jelenléte a ténykedésében.

Egyrészt spontán utazgatott—nem szükségszerűen tudta előre, hogy merre megy az a vonat, amelynek alvázában elrejtőzött -, másrészt viszont gyakorlott betörőként, a megérkezés után azonnal felmérte a terepet a vasútállomás környékén; gyorsan felismerte, mely házakba érdemes betörni—és ezt ügyesen meg is tette. Technikásan benyomott mindig egy-egy ablakot, és—kis termetű ember lévén—könnyen be is tudott rajta jutni.

A gyilkossághoz eleinte alkalmi eszközöket használt—bármit, ami a lakásban kéznél volt, és amivel az áldozatot hatékonyan agyon lehetett csapni: kalapács, dísztárgy, -, de később tökéletesítette a technikáját. Esetenként síndarabot használt, egy esetben pedig téglát—nem tudok nem asszociálni arra, hogy Reséndiz egyik legsúlyosabb korai sérülését éppen egy tégla okozta.

14 áldozatát ismerik teljes bizonyossággal; valószínűleg nem teljes ez a lista. Reséndiz, saját állítása szerint, Mexikóban is gyilkolt, de az ottani esetekért nem is indult ellene eljárás. Az Egyesült Államokban, feltehetőleg, nemcsak Texas, hanem Kentucky államban is követett el gyilkosságokat, de ezek felderítetlenek vagy bizonyíték hiányában “ejtett” ügyek maradtak.

Az esetek jó részében a motivációt Reséndiz vallási tébolya adta.

Egy színesbőrű nőt és annak barátját azért ölte meg, mert meglátása szerint démonimádók voltak.
Több másik áldozatáról egyértelműen tudta, hogy homoszexuálisok—nekik azért kellett pusztulniuk, mert írva vagyon, hogy a fajtalankodók az Úrnak nem kedvesek. (Ismét kénytelen vagyok arra gondolni: ez a mintázat Reséndiz paranoid nagyzási mániáját mutathatja. A javítóintézetben vele erőszakoskodtak egyes férfiak; ő pedig, lelki alkatából következően, a sérelmekre nagyzási mániával reagált. A lelke mélyén tehát önmagát kezdte el az Isten küldöttének képzelni, a megaláztatást kompenzálandó. A fajtalankodók az Úrnak nem kedvesek, emelte ki—de mivel saját magát tekintette a Mindenható küldöttének, így, a saját beteges elméjében úgy vélhette: helyénvaló az, ha az Úr ítéletét végrehajtja.)

Elmeállapotára jellemző: önként adta fel magát, méghozzá Amcsiban, Texas államban—amelyről köztudott, hogy az USA-n belül a legtöbb halálos ítéletet itt írják alá és hajtják végre!—és nem Mexikóban (ahol a halálbüntetés már 2005 előtt is csak papíron létezett), bevallott mindent, és állítása szerint hét gyilkosságot Mexikóban is elkövetett—ezek ügyében nem is indult nyomozás, tudtommal.

Ebből már lazán lehetett volna látni: ez az ember őrült, a szónak köznapi értelmében; de az amerikai büntetőjog nem normális. Az amerikai büntetőjog értelmezése szerint: attól még, hogy valaki elmebeteg, halálra lehet ítélni és az ítéletet végre lehet rajta hajtani… amennyiben az elmeállapota nem akadályozza meg annak felfogásában: mindez azt jelenti, hogy ő ki lesz végezve és ennek eredményeként meg is lesz halva, visszavonhatatlanul. Nem számít, ha téveszméi vagy hallucinációi vannak; nem számít, ha ufónak képzeli magát, vagy akár ha meg van róla győződve, hogy a gaz iszlám összeesküvők megmérgezik az ételét; ha a mániái nem akadályozzák meg annak felfogásában, hogy mit jelent a kivégzés fogalma—akkor halálra lehet ítélni.

Ezzel szemben, az elmekórtani értelmezés szerint: ha valaki elmebeteg, azt jelenti: “ezt az embert az ön-, vagy közveszélyes cselekedeteiért nem lehet felelősségre vonni, mert őrült, ami a gyakorlatban annyit tesz: a tetteit nem nyereségvágy, bosszú vagy indulat motiválta, hanem az, hogy elveszítette a kapcsolatot a valósággal, és nem tudta, hogy az általa megtapasztalt valóság NEM objektív.”

Reséndiz is ennek a nyakatekert huzavonának lett kitéve. Orvosi értelemben őrült volt ugyan, de amerikai büntetőjogi értelemben nem—holott olyan szinten volt zavart, hogy már a dutyiban a kezelőorvosnak is — aki NEM pszichiáter, csak általános orvos! — feltűnt: “ez a sittes mintha tankönyvi illusztráció lenne a paranoid szkizofréniáról tanultakra.”
Később a pszichiáter ránézésre vágta a diagnózist, hogy “szkizotip személyiségzavar, továbbá pszichotikus súlyosságú epizódokkal súlyosbított major depresszió. MINIMUM.” A neurológus vélekedése: Reséndiz ránézésre elmebeteg, neki—a neurológusnak—el is újságolta, hogy próféta. Az EEG-je totál abnorma volt, homloklebenyi károsodásra utalt. (A tégla, ugye... egyébként elég meghökkentő, hogy az egyik áldozat éppen egy téglával került agyonvágásra. Nem véletlenül, azt hiszem.) Ebből gondolja, hogy a delikvens nem szimulál, nemcsak tetteti az elmebetegséget azért, hogy elkerülje a halálbüntetést.
Másik pszichiáter megaszondta: “Reséndiz urat az elmeállapota megakadályozza abban, hogy a rendelkezésre álló döntési lehetőségek közül az ésszerűt válassza. Kifejezett egy sor racionális és irracionális indokot is arra, hogy miért szeretné a halálát siettetni. A szorongása és a nyugtalansága a kivégzésre várva egyre súlyosbodik, és egyre kevésbé képes felismerni, hogy a gondolkodása a valóságtól távol esik."

Reséndiz a kihallgatások során azt állította: kisugárzás alapján választotta ki azokat a házakat, ahová betört. Azokat a helyeket szemelte ki, ahol a Gonosz kisugárzását érezte. (Egyik áldozatának házában például az ablakon keresztül egy jelentékeny etnográfiai gyűjteményt látott meg, amelyet démoninak tekintett.)

Egészen elképesztő: ez az ember brutálisan ölt, de ezzel együtt sem a börtönben, hanem az elmeosztályon lett volna a helye. Már a fiatalkorúak fegyintézetéből is az ideggyogyóba kellett volna vinni! Ezt nem tették meg a nagy demokrácia, szabadság és a nagy lehetőségek hazájában. Az ilyen félrecsúszott elemeket Amcsiban RENDSZERESEN nem szűrik ki idejében—hanem kivárják, hogy gyilkoljon, aztán bevarrják életfogytra, illetve ha az adott államban van halálbüntetés, akkor ki is végzik.


Reséndiz a kivégzése előtt egyébként kijelentette: őt nem ölhetik meg, mert ő csak félig ember, félig viszont angyal, és a halála után három nappal fel fog támadni, hogy folytassa a gaz összeesküvők sorainak ritkítását. És ezt az embert büntetőjogilag felelősségre vonhatónak ítélték, és ki is végezték a nagy lehetőségek és a szabadság hazájában.