Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

családirtás

Entries feed Comments feed

Steen Lassen, a mintaapa

, 17:39

 

Önnek anyagi nehézségei vannak? Adósságokba verte magát? A házat jelzálog-hitel terheli? A bankszámláját zárolták? Mit tesz ön, ha felelősségteljes családapaként meg akarja óvni szeretteit az anyagi nehézségekből fakadó megaláztatásoktól? Emellé még saját lakhatását és kosztját is biztosítani óhajtja, egész hátralévő életére?
Steen Lassen, ez a bizalomgerjesztő dán kisvállalkozó hatékony módszert dolgozott ki e komplex problémák egyszerű megoldására. Az alábbiakban ezt a módszert részletezem, azzal a kifejezett kéréssel: még a legkétségbeejtőbb anyagi helyzetbe kerülve sem ajánlom ezt a megoldást!

 

Egy sajátos közúti baleset

 

2010 május hetedikén, délután két óra tizennyolc perckor, a Holbæk melletti Kvanløse-ben a Skovvejenen, a mentőket egy sajátos közlekedési balesethez riasztották. Egy gépkocsi teljes sebességgel futott bele egy álló teherautóba.
Amikor a mentők megérkeztek, a kocsiban egy középkorú férfit találtak, könnyű sérülésekkel, valamint egy kislányt, holtan. Egyértelmű volt, hogy a gyermek nem az ütközés áldozatául esett. Az autóban késelték halálra.
A rendőrök az első helyszíni szemle során nem tudták egyértelműen megállapítani, hogy a kislányt a baleset előtt, vagy után gyilkolták meg.
Azonosították a - könnyű sérülésekkel kórházba szállított - sofőrt és a halott gyermeket is: az 50 éves Steen Lassen-t és kisebbik leányát, a 12 éves Josefine-t.

 

Meghökkentö vallomás

 

A kórházba szállítást követően Lassen beismerte: szándékosan hajtott bele a teherautóba, hogy véget vessen saját és gyermeke életének is.
Azonban a baleset nem volt halálos, a légzsákoknak köszönhetően mindketten túlélték az ütközést. Ekkor Lassen elővette a hobbikést, amelyet a munkaruhája zsebében hordott magával, és ezzel vágta el gyermeke torkát. Állítása szerint a saját ütőereit is fel akarta vágni, de ez nem sikerült neki, mert a kés a gyermekgyilkosság közben kicsorbult.
Lassen azt is bevallotta: otthonukban aznap meggyilkolta a feleségét és nagyobbik leányukat, Emilie-t is.
A rendőrök fél háromkor már megjelentek a Greve-ben, a Tværager 46. szám alatti villában, és meg is találták Lassen feleségét, az 50 éves Bende Grosen Lassen-t és 18 éves leányukat, Emilie Grosen Lassen-t - halálra késelve.
Azonnal letartóztatták Steen Lassent, háromszoros gyilkosság vádjával. Fizikailag nem volt kritikus az állapota, de pszichésen nagyon zavarodottnak tűnt, ezért az első tárgyalásokon nem is volt jelen, amikor a vizsgálóbíró elrendelte az előzetes letartóztatását.
Ebben az időpontban a rendőrök még csak annyit feltételezhettek: családi tragédia történt; valamely ok folytán az utolsó csepp is kicsordult a pohárból, és a családfő ámokfutásba kezdett.

 

Mi motiválta ezt a vérengzést?

Könnyű ügy volt, a madár azonnal dalra fakadt. Már a kihallgatás elején kitört belőle: "agyonütöttem az édes, drága lányaimat!"
Kérdés, hogy milyen indítéka lehet egy tisztes, középkorú családapának egy ilyen módszeres családirtásra?
Kiderült: a tragédia előtti napon Steen Lassennek elvileg meg kellett volna jelennie egy banki ügyintézésen, de nem volt bátorsága elmenni. Aznap este a felesége megkísérelt színházjegyet vásárolni a neten - mivel azonban a bankszámla zárolásra került, a tranzakció sikertelen volt. Lassen kénytelen volt beismerni: adósságokat halmozott fel. Nemcsak a közös házat terhelte jelzálog, hanem Lassen szerencsejáték-tartozásai is gyarapították az adósságokat. A kisvállalkozás az utóbbi időben veszteségessé vált.
Az anyagi nehézségeket - és a mindennapok stresszét - csak fokozta, hogy Lassen felesége nemrégiben elveszítette az állását.

 

A kétségbeesett családapa

"Úgy éreztem, hogy minden elveszett. Egész éjjel nem aludtam, csak fel-le járkáltam a nappaliban. Végül elhatároztam, hogy végzek magammal, de ugyanakkor azt éreztem, hogy ezzel cserbenhagynám a családomat. Ezért tettem azt, amit tettem" - így hangzott Lassen magyarázata a bíróság előtt.
Amikor Steen Lassen elhatározta: meggyilkolja feleségét és leányaikat, azt tekintette legfontosabbnak, hogy "semmit ne vegyenek észre".
Reggel elvitte kocsival a kisebbik lányát, Josefine-t az iskolába, ezután ismét hazatért. Egy fadorongot vitt magával a házba, mert a feleségét és a nagyobbik lányát álmukban szándékozott agyonütni.
A hálószobába lépett, és fejbecsapta a feleségét (a képen balra) a doronggal, ezután Emilie szobájába ment volna, de hirtelen kinyílt a szülők hálószobájának ajtaja, és Bende a fürdőszobába indult.
"Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy eszméletlen. Röviddel ezután Bende visszatért a hálószobába. Láttam, hogy rengeteg vér volt a fürdőszobában és a folyosón is. Feltakarítottam a vért a folyosón, hogy Emilie ne lássa meg, ha felébred. Bezártam a fürdőszoba ajtaját."

Eközben Emilie (a képen jobbra) felébredt, és kiment a ház másik fürdőszobájába. Amint visszatért volna a szobájába, Lassen hátulról leütötte a doronggal.
"Nem emlékszem, hányszor ütöttem, de elveszítette az eszméletét, és a szobájába vonszoltam" - vallotta Lassen.
Munkaruhát viselt, amelynek zsebében egy hobbikés rejtőzött. Lassen elővette a kést, átvágta leánya torkát, és bezárta a szoba ajtaját.
Ezután a feleségével közös hálószobába ment, ahol Bende eszméletlenül hevert a padlón, az ágy mellett. Lassen az asszony torkát is átvágta, majd bezárta a hálószoba ajtaját.
A két gyilkosság után Lassen a gépéhez ült, és búcsúlevelet fogalmazott. Ebben a levélben megírta, hogy soha életében nem volt boldog; hogy eljátszotta az életét, és mások életét is tönkretette, s emiatt nagyon rossz a lelkiismerete. Részletezte, hogy milyen anyagi gondok nyomasztották, továbbá azt is, hogy az utóbbi időben megromlott a feleségével a kapcsolata. Abbéli reményét is kifejezte, hogy mindenki megbocsájt neki.
Rendet rakott és kitakarított a nappaliban, majd átöltözött egy tiszta munkaruhába.

 

 

Az utolsó közös kocsikázás a kisebbik lánnyal

Ezután elhozta a 12 éves Josefine-t (a képen jobbra) az iskolából. Ekkor délelőtt fél 12 volt. Otthon Josefine - mit sem sejtve arról, hogy a házban holtan hever az édesanyja és a nővére is - letette az iskolatáskáját, ezután édesapjával elmentek még kocsikázni kicsit - ez korábban rendes szokásuk volt.
"Arra gondoltam, hogy így intézem el a helyzetet, és kerestem valamit, amibe belehajthatnék. Fontolóra vettem, hogy egy szemben haladó járművel ütközzek szándékosan, de erre nem tudtam rászánni magamat, mert tekintettel akartam lenni a velem szemben haladó, vétlen autósra" - magyarázta Steen Lassen.
Viszont megpillantott egy parkoló teherautót az út másik oldalán. Ekkor letért az útról, egy hídra, majd le az útra és teljes sebességre kapcsolt. Azt gondolta: "ha belehajtok, akkor mindkettőnknek vége."
"Szándékosan elejtettem a telefonomat, és megkértem Josefine-t, hogy keresse meg - hogy a figyelmét eltereljem, és ne jöjjön rá, mi történt. Belehajtottam a teherautóba, hogy mindketten odavesszünk - de a kocsi légzsákjai kioldódtak és mindketten életben maradtunk. Josefine rám nézett..."
Steen Lassen zsebében továbbra is ott lapult a hobbikés. Most elővette, és elvágta vele a kislány torkát. Gyorsan kellett cselekednie, és többször is torkon szúrta a gyermekét; a nagy sietségben a gyermek arcát is összevagdalta.
Egy civil ruhás rendőrjárőr sietett a szerencsétlenség helyszínére. Josefine feje az apja ölében nyugodott.

"Nem tudom, hogy ebben az időpontban halott volt-e már. Öngyilkosságot kíséreltem meg, megpróbáltam felvágni a csuklómon az ütőereket, de nem sikerült elég mélyre vágnom, mert a penge eltört" - magyarázta Lassen.
A bíróság előtt azzal kísérelte meg a megmagyarázhatatlant megmagyarázni: szerette volna megkímélni a családját az anyagi ellehetetlenedés okozta megaláztatásoktól.
A szakértők közben rekonstruálták a balesetet is, és egyértelműen kijelentették: az a sebesség (70 km/h), amellyel Lassen az álló teherautóba hajtott, gyakorlatilag nulla esélyt adott a halálos balesetre.

A tökéletes látszat - csalóka volt

A család egy ismerőse a következőképpen nyilatkozott: "Igazán mintaszerű apa volt, amilyet mindenki szeretne magának. Nagyon, nagyon aranyos ember volt. Mindent megtett a gyermekeiért, egyszerűen imádta őket. A lányok feltétel nélkül szerették, soha nem hallottam őket panaszkodni az apjukra."
A tragédiát megelőző időszakban Lassen elmesélte több ismerősének is, hogy depresszióban szenved, és anyagi gondjai vannak. A baráti körben mindenki tudott tehát arról, hogy Lassen cége csődbe ment, a felesége pedig munkanélküli lett.
Arról már nem tudtak az ismerősök sem, hogy az - 1991-ben vásárolt - családi ház továbbra sem volt tehermentes, ráadásként 700 ezer korona egyéb tartozásuk is volt.
Az anyagi nehézségek ellenére, az ismeretségi körben mindenki úgy látta: a gyerekek mindketten boldogok, Lassent pedig barátságos, vendégszerető és segítőkész embernek ismerték.

Sérülékeny pszichéjű - de beszámítható

Lassen elmeállapotának vizsgálata a következő eredménnyel zárult: világéletében érzékenykedő volt, és egy bizonyos szintig konfliktuskerülő. A gyilkosságokat megelőző napokban erős érzelmi bizonytalanságot élt át: a valóságészlelése elbizonytalanodott, és az anyagi helyzetét övező kilátástalanság kétségbeejtette. Ezek az érzelmek viszont nem befolyásolták a beszámíthatóságát, az elmeállapota alapján büntethető.
Amikor a tárgyalás során a boncolási jegyzőkönyvek felolvasásra kerültek - a három áldozatot ért brutális ütésekről és szúrásokról -, Steen Lassen nem volt hajlandó jelen lenni a tárgyalóteremben. A bíró ezért elrendelte, hogy a vádlottat vezessék el, amíg az igazságügyi orvosszakértő véleménye elhangzik.
Lassent életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték; halmazati büntetésként pedig semmit sem kaphat meg a felesége hagyatékából, illetve a gyermekei örökségéből.
Noha Lassen elismerte bűnösségét, az ítéletet megfellebbezte. A fellebbezést elutasították.
Az utolsó szó jogán Lassen bocsánatot kért mindazoktól, aki a tette következményei miatt most szenvednek. Elmondta továbbá: szeretet és nem gyűlölet motiválta arra, hogy meggyilkolja a családját. Ő maga ötéves volt, amikor édesapja elhagyta a családot, és ezt ő egész életében nem tudta kiheverni. Nem szerette volna cserbenhagyni a feleségét és a gyermekeit, ezért inkább kiirtotta őket.


Egyetlen vércseppen múlt

, 01:34

Nagyon tévednek azok, akik azt vélik, hogy a valódi bűnesetek éppen olyanok, mint a népszerű Agatha Christie-regények esetei. S ez nemcsak azt jelenti, hogy a bűncselekmények felderítéséhez, a tettes bíróság elé állításához távolról sem elegendő egyetlenegy, zseniális kombinációs készségű és csalhatatlan intuíciójú nyomozó jelenléte!
Érdemes tudni azt is: sok eset akad, ahol a rendőrök tisztában vannak a tettes kilétével, mégsem adhatják át a jómadarat az ügyészségnek, mert bizonyítékok híján még csak le sem tartóztathatják. Tehát nem feltétlenül a "hülye rendőr" sztereotípiák igazolódnak be minden alkalommal, amikor egy-egy bűncselekmény felderítetlen marad, vagy a tettes szabadlábon röhint a markába.
Az alábbiakban egy olyan esetet mesélek el Nektek - ismét Dániából, Koppenhágából -, amelyben a szó szoros értelmében egyetlenegy vércseppen múlt, hogy a tettest végül bíróság elé állíthatták.


Elvira med sin datter1981 november tizedikén a 43 éves Elvira Karina Poulsen (született 1938 április 15.-én Norvégiában, leánykori neve Salo) nem jelent meg munkahelyén, egy időseket segítő betegellátónál. Mivel nem jelentett beteget, ezért a főnöke megpróbálta a lakásán elérni, de Fru Poulsen nem vette fel a telefont.
Ez már aggasztó volt, ezért a főnök megkérte az egyik kolléganőt - aki hazafelé azon az útvonalon szokott végighajtani -, hogy álljon már meg Fru Poulsen lakásánál - Nørrebro, Fælledvejens Passage 12 - és nézze már meg, mi a helyzet.

A kolléganő így is tett: munkaideje lejártával, délután négy körül megjelent a Fælledvejens Passage 12. számnál, de amikor becsengetett, senki nem nyitott ajtót. A lakásban teljes csend uralkodott.
A kolléganő becsengetett a szomszédokhoz is, elmagyarázva érkezése célját. Az egyik szomszédasszonynak volt kulcsa Fru Poulsen lakásához, és ketten együtt léptek be a gyanúsan csendes lakásba. Úgy tűnt, senki nincs otthon, de minden teljesen normálisnak tűnt... az előszoba, az étkező, a nappali is, míg a lakás utolsó helyiségébe - a hálószobába - értek, ahol iszonyatos látvány tárult a szemük elé.
A hálószoba úgy nézett ki, mint valami mészárszék. A padló és a fal is vérrel volt telefröcskölve. A kiságyban élettelenül hevert a kis Karina Elida, Fru Poulsen négyéves gyermeke, vérbefagyva. A padlón, közvetlenül a kiságy mellett, maga Fru Poulsen feküdt egy vértócsa közepén - teljesen felöltözve, holtan. A két nő, amint felocsúdtak első rémületükből, azonnal értesítették a rendőrséget.

A rendőrök egy igazságügyi orvosszakértővel jelentek meg, és a helyszíni szemle során megállapították, hogy mindkét áldozat halála előző este - tehát november kilencedikén - következett be, vagy valamikor az éjszaka folyamán.
Sokan vélik úgy, hogy ilyen esetekben egy szakértő azonnal meg tudja állapítani a halál beálltának időpontját nagy bizonyossággal. Ez természetesen nagyban leegyszerűsítené a nyomozók munkáját, hiszen így a nyomozást le lehetne szűkíteni arra: ki járt a helyszínen a kérdéses időpontban, illetve kinek nincs alibije a kérdéses időpontra?
A valóság sajnos kiábrándító: ha a halál beállta után már néhány óránál több eltelt, akkor csak körülbelüli, óvatos becsléseket lehet tenni arra: vajon mikor következhetett be a halál?

Egyértelműen látszott, hogy mindkét áldozatot több késszúrással ölték meg, a "különös kegyetlenség" fennforgása nyilvánvaló volt.

Az anya testén összesen 32 késszúrást találtak - a fején, a nyakán, a testén éppúgy, mint a végtagjain. A legdurvább késszúrások (ezek bármelyike önmagában is halálos lehetett volna) közül kettő a fejet érte, több késszúrás pedig a mellkast.
Emellé a karján és a kezein is több vágásnyomot találtak, amelyek arra utaltak, hogy az áldozat keményen küzdött az életéért, védekezett, és megpróbálta kicsavarni támadója kezéből a kést.

A kisgyermek testén összesen 11 késszúrást fedeztek fel, ezek egyike egyenesen a szívet érte. Minden jel arra utalt, hogy a kislányt álmában érte a halál: a késszúrások igen közel helyezkedtek el egymáshoz.

A helyszíni szemle folyamán fény derült egy sor további sajátos körülményre.

A bejárati ajtó érintetlen volt.
Erőszakos, idegen behatolás jelét nem találták, tehát a rendőrök biztosak lehettek abban: az áldozat ismerte gyilkosát, saját maga engedte be a lakásba. Erről árulkodott az, hogy dulakodásnak semmilyen nyomát nem találták a lakás többi helyiségében: sem a konyhában, sem az étkezőben, sem a nappaliban.
Csak a hálószobában voltak egyértelmű nyomai annak, hogy Fru Poulsen kétségbeesett elszántsággal próbálta megmenteni gyermekét, és a saját életét is védte.

A gyilkos eszköz nem került elő, sem a lakásban, sem a későbbi nyomozás folyamán. Semmilyen gyanús ujjlenyomatot nem találtak, amely az elkövető nyomára vezethetett volna.

A lakás berendezését nem forgatta fel a tettes - a fiókok, szekrények érintetlenek voltak, és semmilyen értéktárgy vagy készpénz nem hiányzott a lakásból. Ezzel a nyereségvágy, mint a tettes feltételezhető indítéka, kikerült a képből.

A gyilkosság embertelen brutalitása láttán a rendőrök arra gondoltak: ilyen csúnya mészárosmunkát csak egy elmebeteg végezhet.

"Az ügy ronda ugyan, de legalább egyszerű?"

Ebből a két momentumból:
1.) az áldozat minden bizonnyal ismerte a tettest, aki
2.) valószínűleg pszichiátriai kezelés alatt állhatott a tett elkövetésének idején, vagy korábban -
- a nyomozás elején arra a naiv feltételezésre jutottak a rendőrök: ez az ügy egyszerű feladatot fog jelenteni. Egy feltételezhetően elmebeteg személyt kell keresni az áldozat közvetlen környezetében!

A nyomozás előrehaladtával a feladat bonyolultabbnak bizonyult, mint hitték, mert Fru Poulsennek a vártnál szélesebb ismeretségi köre volt. Ezért nemcsak az egész gyilkossági csoport, hanem a rendőrség többi részlegének bűnügyi szakértői is részt vettek a munkában: Fru Poulsen baráti körének és rokonságának felderítését, kihallgatását. A kihallgatások célja elsősorban az alibiket ellenőrzése, illetve az értelmetlennek tűnő gyilkosságok indítékának felderítése.

Környezetvizsgálat - szűkül a kör

Fru Poulsen legtöbb ismerőse gyorsan kizárható volt a potenciális gyanúsítottak köréből - rendelkeztek alibikkel, amelyeket több tanú is megerősített. Azonban még így is több lehetséges elkövető akadt fent a rostán.
Ezek egyike volt az áldozat fivére, a 45 éves Hans Alwin Salo (született 1936 április 29.-én, Norvégiában); úgy is, mint az áldozattal közeli kapcsolatban álló egyén, és úgy is, mint pszichiátriai kezelés alatt álló páciens.

Hans Alwin Salo a feleségétől elvált, a Nordvestkvartalet-ben volt albérlete, eléggé közel lakott a húgához.
Többször is bekerült az elmeosztályra; paranoid pszichózissal, illetve üldöztetéses téveszmével diagnosztizálták.
Kóros féltékenység gyötörte: meggyőződése szerint a felesége egyszerre több szeretőt is tartott. A nőt a válás után is igyekezett ellenőrzése alatt tartani. Elképzelése szerint a húga volt a kerítőnő, ő szerezte a férfitársaságot a feleség számára, ő "tartotta nekik a gyertyát" és ő is falazott előtte, Salo előtt.
Az elképzelés távol esett a valóságól; mindez csak Salo beteges képzeletében létezett.
Ezzel kapcsolatban került elő egy fontos részlet, amely a rendőrök gyanúját felkeltette!
A volt feleség a válás után is jó kapcsolatot tartott fenn ex-sógornőjével. Barátnőkként gyakran mentek együtt vásárolni, vagy kávézni - ilyen alkalmakkor az exférj rendszerint a sarkukban volt.

Gyanús volt az is, ahogyan Salo az első kihallgatáskor viselkedett. Tudniillik már a gyilkosság felfedezése után, tehát november 10.-én kihallgatták, és ekkor egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a férfit megrázta volna a húga és az unokahúga halála.
A kihallgatás során azt adta elő: a gyilkosság estéjén az exfeleségénél és közös gyermeküknél volt, egészen este hét óráig. Ekkor bement a munkahelyére, munka után ismét a volt nejénél töltött néhány órát, majd hazament az albérletbe. Megivott néhány sört és bevett egypár altatót, és ez annyira kiütötte, hogy reggelig aludt.

Már ekkor, a tizedikei elbeszélgetés alkalmával gyanús volt a fószer a zsarvaknak, és itt látható a nyomozói munka egyik legnagyobb nehézsége: a gyanú, a ráutaló viselkedés egy dolog. Viszont pusztán a felmerülő gyanú alapján senkit nem tartóztathatnak le!

Egyetlen csepp vér

A bűnügyi techikusok alaposan átvizsgálták az egész lakást, de nem találtak semmit, ami a feltételezett elkövető személyére utalhatott volna.
A konyhában, az egyik szék támláján - amely éppen a villanykapcsoló alatt helyezkedett el - azonban felfedeztek egy beszáradt vércseppet. Ezt az anyagot az igazságügyi orvostani intézetbe szállították, a vércsoport meghatározása céljából.

Öszesen 23 személy volt, akiknek elvileg módjában állhatott ezt a széket vérrel szennyezni. Ezért mind a 23 személytől vérmintát vettek, abból a célból, hogy a beszáradt vércseppel összevessék.
Ebben az időben - az 1980-as évek elején - az ilyen vizsgálatok hosszú időt követeltek, kiváltképp azért, mert különböző vércsoport-rendszerekre és alcsoportokra is teszteltek. Tehát legkorábban 1982. január elejére lehetett az eredményeket várni.

Holtponton a nyomozás

Az eredmények megérkezéséig eltelt időszakban a rendőrök nem jutottak különösebben sok eredményre.
Hans Alwin Salo-t több alkalommal is kihallgatták, de minden egyes alkalommal azt vallotta: exfeleségétől egyenesen az albérletébe távozott, és egészen másnap reggelig ott tartózkodott. A rendőrségnek nem állt a rendelkezésére semmi, amivel az állítását megcáfolhatták volna. Nem volt semmi, ami alátámaszthatta volna, hogy a férfi hazudik.

Salo ruházatát és személyes tárgyait is átvizsgálták, de nem találtak semmilyen vérnyomot. Az ujján viszont találtak egy sebhelyet, amely - az igazságügyi orvosszakértők vélekedése szerint - nagyon jó eséllyel keletkezhetett a gyilkosság ideje tájékán.
Erre a sebhelyre Salo azt a magyarázatot adta: a gyilkosságot megelőző éjjelen egy kocsmában szerezte.
Ez a magyarázat önmagában véve nem volt valószínűtlen, és így nem is volt miért vitatni.
Mindenesetre a sebhely fontos indíziumként - közvetett bizonyítékként - szolgált: egybevetve a férfi motivációjával - az őrült féltékenységgel -, a hiányzó alibivel, valamint a ténnyel, hogy Salo elmebeteg, csak tovább erősítette a rendőrök gyanúját. A gyanú azonban még mindig nem adott indokot vagy jogosultságot arra, hogy a rendőrök letartóztassák a jómadarat! A bizonyítékra várni kellett tehát...

Végre megjött az eredmény!

Amikor az igazságügyi orvostani intézetből megérkezett a várva várt eredmény, nyilvánvalóvá vált, hogy a szék támláján talált, beszáradt vérszennyeződés nem származhatott az áldozatoktól.
A 23 kérdéses személytől levett vérminták között a szakértők csak egyetlenegyet találtak, amelynek minden csoportanyag-tulajdonsága megegyezett a széktámlán talált vérnyom csoportanyag-tulajdonságaival - és ez nem volt más, mint Hans Alwin Salo vérmintája.
Ez egy meglehetősen ritka vércsoport-kombináció volt, a dán lakosság körében nagyjából csak minden tízezredik felnőtt ember rendelkezik ilyen vércsoport-jellemzőkkel. Ez a gyakorlatban annyit tett, hogy az egész országban csak néhány száz ember akadt, akiktől származhatott a kérdéses vércsepp. Hans Alwin Salo pedig e néhány száz ember közé tartozott.

Ez az egyetlen indízium már elégséges indokot adott a rendőröknek, hogy végre őrizetbe vehessék ezt az állatot. Január hatodikán tehát berángatták az őrszobára, anélkül, hogy tudatták volna vele a vércsoport-tesztek eredményét, és újból kikérdezték: ugyan-vajon mit csinált 1981. november kilencedikéről tizedikére virradó éjjelen?

A történet újabb verziója

Hatodikán délután, a kihallgatást vezető nyomozótiszt tudatta Salo-val a vérvizsgálatok eredményét. "Salo, a maga vérét találták meg a helyszínen!"
Salo egy rövid szünetet tartott, gondolkozott, és kijelentette, hogy meg szeretné változtatni a vallomását. Igen, valójában járt a húgánál aznap este, de amikor megérkezett, már halott volt a húga is és az unokahúga is.
Amikor hazaért este fél tíz tájékán, akkor eszébe jutott: korábban megígérte a húgának, hogy segít kifesteni a lakást, és talán meg kellene most beszélnie ezt vele közelebbről.
Amikor megérkezett a húgához, kopogtatott az ajtón. Senki nem válaszolt, de az ajtó csak kilincsre volt zárva - Salo tehát benyitott. A lakásban égett a villany, de csend volt. Salo végigjárta a lakást, míg végül a hálószobában megtalálta a húgát és az unokahúgát, holtan, úgy, ahogyan később a rendőrök is rájuk találtak. Amikor észlelte, hogy mindketten halottak, akkor lekapcsolt minden világítást a lakásban, és elhagyta a helyszínt, miután bezárta maga mögött a bejárati ajtót. Állítása szerint azért nem értesítette a rendőrséget, mert attól tartott, hogy őt fogják a gyilkosságokkal gyanúsítani.

Hurrá. Előzetesben a madár.

Újabb indízium: Salo igenis járt a helyszínen a gyilkosság estéjén. Másnap tehát bíróság elé citálták, és előzetes letartóztatását rendelték el, mint a kettős gyilkossággal alaposan gyanúsítható személyt.
Az elmeorvosi vizsgálatát is elrendelték.
A szakértők véleménye: a férfi egyértelműen elmebeteg (üldözési mániában szenved), továbbá súlyos személyiségkárosodásai vannak, gyakorlatilag pszichopata. (Hja, ez még nem a modern pszichiátria és a DSM-IV... - A szerk.)

A további kihallgatások során is makacsul tagadta, hogy a gyilkosságokat ő követte volna el. Kitartott azon állítása mellett: amikor megérkezett a lakásba, már mindketten halottak voltak.

Tárgyalás

Az ügyet 1982 augusztusában tárgyalták, esküdt bíróság előtt.
Ez az elmebeteg barom továbbra is azt állította: ártatlan a gyilkosságokban.

Továbbra sem állt rendelkezésre semmiféle direkt bizonyíték, amely egyértelműen igazolta volna, hogy ez az agykárosodott őrült követte el ezt a borzasztó tettet.
Az ismert indirekt bizonyítékok viszont erőteljesen abba az irányba mutattak, hogy ez az abnormális állat hentelte le a húgát és annak kislányát:

  1.) Az áldozat legközelebbi ismeretségi körébe tartozott - az elkövetőnek feltétlenül ismernie kellett az áldozatot, máskülönben nem engedte volna be a lakásba, kiváltképp ilyen szokatlan időpontban nem.
2.) Salo-nak volt motivációja - a beteges féltékenység.
3.) Nem volt alibije. Éppen ellenkezőleg: ő maga ismerte be, hogy járt a lakásban a bűncselekmény elkövetésének idején.
4.) Egy rendkívül ritka vércsoporttal rendelkezett, amely egyezett a konyhaszék támláján talált vérnyom csoportanyag-tulajdonságaival. Az áldozat rokonai, ismerősei közül senki más nem rendelkezett ilyen vércsoport-kombinációval.
5.) Volt egy sebhelye, amely jó eséllyel lehetett éppen az a seb, amelyből a konyhaszéken talált vérnyom származott.
6.)Egymásnak ellentmondó vallomásokat tett arról, hogy hol tartózkodott a gyilkosság estéjén.

Az esküdtek hosszasan tanácskoztak, mielőtt határozatot hoztak arról, hogy bűnösnek nyilvánítják-e Salo-t, vagy sem.
A szokatlanul sok időt igénybe vevő tanácskozás után visszatértek a tárgyalóterembe, és kihirdették: Hans Alwin Salo bűnös a kettős gyilkosságban.
Ezután, elmeállapotára való tekintettel, meghatározatlan idejű zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítélték.

Ez a bűncselekmény egyes-egyedül azért nem maradt felderítetlen, mert - akármilyen alaposan is megpróbálta a tettes eltüntetni a nyomokat - egyetlen vércseppet maga után hagyott.
Enélkül a vércsepp nélkül - amelyet kevésbé körültekintő rendőrök és bűnügyi technikusok talán figyelmen kívül hagytak volna - ez a gyilkosság talán a mai napig a felderítetlen bűnesetek aktáit gazdagítaná.