Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

Tag - szerelmi dráma

Entries feed Comments feed

Az 1700-as években ez bizony még bűncselekménynek minősült...

, 18:14

1781 novemberében egy jegyespár állt az oltár elé a drammeni fatemplomban, miután ugyanez évben, Keresztelő Szent János ünnepén eljegyezték egymást. A menyasszony, Anne Kristine Mortensdatter szövőnőként dolgozott és 35 éves volt; a vörös hajú vőlegény, Jens Andersen jó bizonyítványokat kapott kocsisként és kertészként, viszont nem tudta, hány éves.

A házaspár alig több, mint két évig élt együtt, amikor Anne Kristine felkereste a helyi plébánost, és meggyónt neki egy titkot, amely abban az időben szörnyű bűnnek számított: Jensnek női teste van!

Ez a vallomás egy hosszú eljárást indított el - amellé, hogy hosszú időre ellátta beszédtémával a helybélieket.

A plébános jelentette az esetet, mint "a természet utálatos jelenségét", a püspöknek - aki viszont továbbította a jelentést a kormányzónak, aki elrendelte Jens letartóztatását, és orvosi vizsgálat alá vételét.

A vizsgálat azzal az eredménnyel járult: Jens biológiai értelemben egy fejlett nő.

Az 1700-as évek Norvégiájában az azonos neműek együttélése nemcsak törvénytelen volt, de büntetendő is: legrosszabb esetben máglyán köthetett ki az ember.

 Anne Kristine azt állította: nem tudott arról, hogy Jens-nek női teste van, amikor feleségül ment hozzá. Egyiküket sem igazán foglalkoztatta a házasélet, ezért csak néhány héttel a házasságkötés után fedezte fel: egyszer Jens berúgva ért haza, és Anne Kristine volt kénytelen levetkőztetni.
Anne Kristine magyarázata szerint az amiatti elképedés és szégyen, hogy így meghazudtolták, vezetett ahhoz, hogy a titkot ilyen hosszú ideig őrizte. Azonban Jens részegen elkezdte bántalmazni, úgyhogy az asszony végül nem bírta tovább - meg kellett szabadulnia a nehéz kapcsolattól.

Anne Kristine számára életbevágóan fontos volt, hogy elhiggyék neki: semmit nem tudott Jens valódi identitásáról, mielőtt feleségül ment hozzá. Vagy az egyikük, vagy mindkettejük hintába ültették a papot, aki összeadta őket, és ezáltal egy nagyon törvényellenes dolgot követtek el. Vagy Jensnek kellett tartania a hátát az egész ügyért, vagy mindketten együtt buknak el.

Anne Kristine-t beidézték kihallgatásra, de ellene soha nem indult eljárás.

 Kezdetben a vizsgálóbiztosok hittek Anne Kristine-nek. Később azonban a magyarázatai gyanút keltettek: egy s más nem stimmelt.
Miért nem húzta le a férje nadrágját, a házasság megkötése után több hétig? Miért nem érdekelte egyiküket sem a házasélet, amikor a házasság fő céljának azokban a mélyen vallásos, puritán időkben a gyermeknemzést tekintették? S miért várt két évet azzal, hogy a titkot megossza a plébánossal?

Jens megtagadta a múltjára vonatkozó kérdésekre a választ, és az egyetlen név, amelyet hajlandó volt megadni, Jens Anderssen volt. Most már tudták, hogy női teste van, de amikor megkérdezték, hogy ő maga minek tekinti saját magát, a válasz abban az időben eléggé szokatlannak minősült:
"Nem tudom; azt hiszem, mindkettőhöz (mindkét nemhez) tartozhatok."
Jens azt vallotta, hogy ezt a kezdetektől fogva tisztázta Anne Kristine-nel, és hogy semmilyen nemi együttlétet nem folytattak, mert egyiküknek sem volt ehhez kedve. Jens egyszerűen azért vette el Anne Kristine-t, mert szüksége volt valakire, akivel megoszthatja az életét. 

Jens szerint akkor kezdődtek a problémák, amikor a házuk egyik szobáját kiadták albérletbe egy fiatal matróznak. A matróz és Anne Kristine kölcsönösen megtetszettek egymásnak, az asszony ezért el akart válni Jenstől - aki mindennek eredményeként inni kezdett.
A válás az 1700-as években nem volt egykönnyen elintézhető ügy, ezért Anne Kristine azért mondta el a titkot a plébánosnak, hogy a házasságot semmissé nyilváníttathassa. Ez volt Jens változata a történetről.

Ezzel elkezdődött a nyomozás Jens identitása és származása után. Jens a kihallgatások során nem volt hajlandó a múltjáról felvilágosításokkal szolgálni, de néhány nyomot lehetett találni.
A házasságkötés során a születési helyének Gran-t adta meg, de a kihallgatások alatt azt állította, hogy a norderhov-i Skogstadban született.

Mindkét helység egyházi anyakönyveit átvizsgálták, és végül találtak is információt egy családról, amely Gran-ból Norderhovba költözött. Az apát Anders Jensennek hívták, akinek Anne nevű feleségével négy gyermeke született: két lány - Sigrid és Maren -, két fiú - Jon - és Jens.
Tudott dolog volt, hogy az egyik lány, Maren, világéletében a kemény férfimunkát kedvelte. Amikor az egyik fiútestvére, Jens fiatalon meghalt, Maren elkezdte az ő nevét használni.
Jens Andersson tehát egykor Maren Andersdatter volt, és az ügy közel került a megoldáshoz.

Azonban 1784 decemberében Anne Kristine váratlanul meghalt. Abban az időben nem volt szokatlan, ha valaki fiatalon meghalt, de Jens nagyon rosszul élte meg a halálesetet: a pap szerint, aki a halálhírt közölte, Jens sírva fakadt, amikor megtudta.
Jens írt a kormányzónak, és kegyelmet kért tőle - a levelet azon a néven írta alá, amelyet hosszú évek óta nem használt, Maren (Mari) Andersdatter-ként.
Jens számára sötétek voltak a kilátások. Noha a korabeli jogszabályok - amelyek a férfiak közötti homoszexualitást máglyahalállal büntették - nem voltak egyértelműek a nők közötti kapcsolatról, az esetet nagyon komolynak tekintették, és a kényszermunka egy lehetséges szóba jöhető ítéletnek tűnt.

Jens esetében azonban soha nem történt ítélethirdetés. Az 1785-ös újévben átszállították a bragernes-i szigorúan őrzött börtönből a strømsø-i, enyhébben őrzött fogházba, és május 2.-áról 3.-áról virradó éjszakán, sikerült elszöknie.


Senki nem tudja, mi történt a továbbiakban Jens Andersson-nal.

A klemetsrudi gyilkosság

, 23:37

Ez a bűncselekmény 2011 nyarán történt - ekkor, mint tudjuk, egy 77 áldozatot követelő tömeggyilkosság sokkolta a norvég közvéleményt és az egész világot, ezért a többi helyi bűneset eltörpült mellette.

Több okból is érdemesnek találom ezt az esetet feldolgozni.
Ezek egyike: a párkapcsolaton belüli erőszak problematikája nagyon erőteljesen előtérbe kerül ebben a történetben. Sok eset van, amelyek során nem lehet eldönteni: valójában áldozatból vált elkövetővé a tettes? Ez a történet is ebbe a kategóriába tartozik.

Másfelől, nagyon felkaptam a fejemet a tettes modus operandiján.

Egészen megdöbbentő, hogy a gyilkosság módszere is, a holttest elrejtésének módja is rendkívül emlékeztetett engem egy másik esetre.
Az utolsó nő, akit Magyarországon halálra ítéltek és kivégeztek - az 54 éves Besze Imréné, az 1960-as évek végén, Heves megyében - elképesztően hasonló módon (bár egészen eltérő motivációkkal) követte el tettét, mint egy fiatal norvég nő a 2010-es évek elején, Oslo mellett!
Ennek az utóbbi gyilkosságnak történetét fogom most elmesélni.

(Extra véletlen, hogy éppen február másodikán kerül ez a történet ki a blogra. Besze Imrénén 1969 február másodikán hajtották végre a halálos ítéletet.)

____________________________________________________________________

2011 október 13.-án két fiatal nő kutyát sétáltatott a zöldben: az Oslóból Klemetsrudba vezető túraösvényen haladtak át. Amint végighaladtak a Dølerudveien-en, egy - láthatóan használaton kívüli - garázs mellett elhaladva a kutya nyugtalanná vált, és jelezte, hogy szokatlan szagot érez. A két fiatal nő benyitott az épületbe - amelyet tulajdonosai láthatóan lomtárnak használtak -, és egy régi kanapé alatt egy sátorlapba csomagolt holttestet találtak.

Azonnal értesítették a rendőrséget.
A rendőrök megtartották a helyszíni szemlét, melynek eredményéről a lakosságot is tájékoztatták. Ole-Petter Jacobsen - a bűnügyi csoporttól - bejelentette:
"Az ügyet gyanús halálesetként kezeljük. Ebben az is bennfoglaltatik, hogy egyelőre nem tudjuk, mi volt az illető halálának oka".
Hanne Kristin Rohde vizsgálótiszt tömören ennyit válaszolt a sajtó kérdésére:
"Nem mondhatunk részleteiben semmit arról, hogy miért okoz ez nehézséget - azon kívül, hogy nagyon sokat követel tőlünk az elhunyt identitásának meghatározása. De reménykedünk abban, hogy nemsokára azonosítani tudjuk a holttestet."

A később nyilvánosságra került információk szerint a tetem ekkor már annyira erősen feloszlott állapotban volt, hogy az azonosítása rendkívüli feladatot jelentett a szakértőknek! Ráadásként nem volt nála sem mobiltelefon, sem személyes okiratok. Először még azt sem volt könnyű meghatározni, hogy egyáltalán nő, vagy férfi volt-e az elhunyt.
A garázs mellett lévő gazdaság alkalmazottai azt állították: június vagy július óta felfigyeltek egy sajátos szagra a közelben.

Négy nappal később napvilágra került a vizsgálatok eredménye: az elhunytról megállapították, hogy erőszakos halált halt: életét fejszével vagy hasonló súlyos, éles tárggyal olthatták ki, továbbá hivatalosan is azonosították a 23 éves Hans Rickard Strømner-ként - akit folyó év július kilencedike óta senki nem látott.
Nagyszülei augusztus 8.-án értesítették a rendőrséget; a fiatalembert hivatalosan augusztus 13.-án nyilvánították eltűntnek.

A rendőrségi szóvivő hivatalos nyilatkozata szerint: "Nem vagyunk biztosak abban, hogy a tetem fellelési helye egyben a gyilkosság helyszíne is. Nem zárhatjuk ki, hogy valahol máshol gyilkolták meg, és ezután szállították a megtalálás helyszínére."
Amint az szokásos egy ilyen halálesetet követően, kihallgatások sorozata kezdődött el: mindenkit beidéztek, aki bármilyen kapcsolatban is állt az elhunyttal. Minden információ egyformán fontos lehet.
Az áldozat ismerősei, barátai arról számoltak be: Strømner az utolsó évben egyfolytában attól félt, hogy rosszakarói követik az állandó útvonalakon, amelyeken járni szokott. Nagyon sokat beszélt erről.
Strømnert a közeli barátai úgy mutatják be, mint egy visszahúzódó egyént, aki rendkívül szűk komfortzónával rendelkezett, igen merev, állandósult szokásai voltak. Amikor kint járt a természetben, mindig ugyanazokat a helyeket kereste fel és ugyanazokon az útvonalakon ment végig.

Az utolsó életjel július 9.-én érkezett tőle - sms-eket küldött egyik legjobb barátjának, aki segített neki állást szerezni.
"Kilencedike volt. De még mielőtt megerősítést kaptam volna arra, hogy megvan az állás, ő eltűnt".

"Nagyon sokszor járt azon a területen, ahol végül is megtalálták. Ez volt az első gondolatom, amikor hallottam, hogy ismeretlen holttestet találtak Klemetsrud-ban: ez biztosan Rickard", vallotta egy másik közeli barátja.

Alig egy héttel a holttest felfedezése után, október 21.-én Strømner élettársát, a 22 éves May Lene Christiansent, és barátnőjét, a 23 éves Aleksandra Østli Kjeve-t letartóztatták emberölés, illetve emberölésben közreműködés vádjával.
Az aznap esti kihallgatás során mindketten tagadták, hogy közük lenne a halálesethez.

Másnap, 22.-én azonban Christiansen (a képen balra) vallomást tett: beismerte, hogy a gyilkosságot ő követte el, de tagadta, hogy bűnös lenne. Állítása szerint preventív jelleggel gyilkolt - mint magyarázta, Strømner rendszeresen bántalmazta és totális irányítás alatt tartotta. "Rickard annyira kontrollmániás volt. Például megtiltotta, hogy délután három után elhagyjam a lakást."

Christiansen tehát saját bevallása szerint önvédelemből ölt - fejszével.

"Egy erőszakos jelenet során Rickard úgy megvert, hogy kék-zöld foltok lettek rajtam. Sokat megkérdezték, mi történt, még a munkahelyemen is. Azt feleltem, hogy baleset ért. Ezután az eset után szerettem volna egyszerűen kidobni Rickardot, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Biztos voltam abban, hogy ha ezt teszem, akkor a nyomomban lesz és megöl."

Ezután az epizód után a két vádlott közös sétára indult az erdőben, ahol is megbeszélték annak lehetőségeit, hogy megöljék Strømnert.

"Úgy éreztem, hogy bántalmazás áldozata lettem, és megkérdeztem a barátnőmet, mit tegyek. Emlékszem, azt gondoltam, nem bírnék leélni rabságban egy életet, ezért inkább megölöm" - vallotta a 22 éves May Lene Christiansen az oslói tárgyaláson.
A két lány különböző módszereket vett számba, hogyan tehetnék el láb alól az erőszakos fiút.
"Arról tárgyaltunk, hogy elvághatnánk a torkát késsel, vagy megmérgezhetnénk. Aleksandra említést tett a patkányméregről, én pedig megkértem, hogy nézzen utána a kérdésnek. Ő azt mesélte, hogy az USA-ban több nő is így szabadult meg a férjétől."

"Az erdőben beszéltünk arról is, hogy nem volna értelme értesíteni a rendőrséget; hogy megölhetnénk késsel, vagy használhatnánk patkánymérget. Ezen az estén mindketten megpróbáltuk megölni. Emlékszem, hogy nálunk voltunk, Rustadsaga-ban - én, Aleksandra és Rickard. Kés volt nálunk. Az este folyamán mindketten megkíséreltük véghezvinni a tettet, de egyikünk sem volt képes arra, hogy megtegye. Az este eltelt, és Rickard nem gyanakodott semmire. Másnap, amikor felébredtem, az első érzésem az volt: minden remény elveszett. Azt éreztem, soha nem szabadulhatok ki ebből a kapcsolatból."

A két barátnő kiment a verandára. Egyetértettek abban, hogy meggyilkolják Rickardot. Christiansen megkérdezte barátnőjét, képes volna-e elkövetni a tettet.
"Nem mertem én magam megtenni. Láttam rajta, hogy nem szeretné ő megcsinálni, de mégis megkérdeztem."

Elmondta, hogy ezen a reggelen nagyon sok emléke bevillant mindarról a sok kegyetlenségről, amelyeket Strømner korábban elkövetett ellene.
"Ennek eredményeként rászántam magamat, hogy hozzak egy fejszét és bementem a hálószobába. Felemeltem a fejszét a fejem fölé, és maximális erővel lesújtottam. Abban a másodpercben, amint eltalálta, eleresztettem. Ezután pánikba estem, és mindketten kirohantunk a házból. Adrenalinsokkot kaptam, és nem tudtam sem azt, hogy eltaláltam-e, sem azt, hogy meghalt-e vagy élt-e még."

A gyilkossághoz használt eszköz - egy másfél kiló súlyú fejsze - volt a házban található legélesebb szerszám, amelyet egyébként néhány hónappal korábban kapták ajándékba a lakásszentelő bulin, amikor a házba költöztek.
A patkánymérgen és a késen kívül még egy másik fejsze is szóba jött potenciális eszközként, de a két lány választása végül a képen látható fejszére esett, mert ez volt a legélesebb.
Körülbelül egy óra után mindkét lány visszatért a házba; Christiansen hozott egy másik fejszét arra az esetre, ha Strømner még életben volna.
"A korábbi tapasztalataim alapján esélyesnek tűnt, hogy képes volna azon véresen utánam rohanni és üldözni engem az erdőben."

Elsőként a barátnő merészkedett be a hálószobába, ahol az áldozatot halottan találta az ágyban. Aleksandra, vallomása szerint, csendben beóvakodott a szobába, és egy ideig némán, lélegzetét is visszafojtva figyelte az áldozatot, mielőtt konstatálta: Rickard csakugyan meghalt.
A két lány ezután a fürdőszobába vonszolta a tetemet; bezárták a bejárati ajtót és nekiláttak eltakarítani a nyomokat.

"A gyilkosság után olyan felszabadultság vett rajtam erőt, mintha fogságból szabadultam volna" - vallotta Christiansen később a tárgyaláson. "Hét vagy nyolc alkalommal bántalmazott az együttélésünk során, ebből kétszer igen súlyosan. Egyszer megkötözött, egyszer pedig fojtogatni kezdett. Több alkalommal hallottam tőle életveszélyes fenyegetéseket."

"Nem óhajtottuk, hogy elkapjanak, ezért a lehető legtöbb bizonyítéktól megszabadultunk. Hosszú időt töltöttünk azzal, hogy takarítsunk, felmossunk és kidobáljunk mindenfélét. Takarítás közben észrevettem, hogy Aleksandra arcán vérfoltok vannak. Lemostam ezeket."

Az áldozat ruháit két nejlonszatyorba gyűjtötték és egy fredrikstadi adománygyűjtő konténerbe helyezték, amelyet az Üdvhadsereg helyezett ki. Christiansen továbbá elajándékozta az áldozatával közös macskájukat, mert túlságosan is emlékeztette a meggyilkolt élettársra.

"Ezután nagyon sokat szenvedtem azzal, hogy egyedül maradjak a házban. Ez hihetetlenül kemény volt. Továbbra is azt hiszem, hogy most nem mernék ott maradni egyedül."

Amikor visszatértek, elkezdtek azon munkálkodni, hogy a holttestet eltávolítsák.
"Hihetetlenül undorító volt. Nem élveztem. Ráadásként a szag elkezdett terjengeni a házban. A Jif (a Cif termékek Norvégiában Jif néven kerülnek forgalomba. Nyif! - A szerk.) takarítószer és a vér szaga annyira mélyen megmaradt bennem, hogy azóta nem bírom elviselni a Jif szagát.
Én ragadtam meg a lábait, Aleksandra pedig a felsőtestét."

May Lene Christiansen nyugodtan és részletesen számolt be a gyilkos tettről, mielőtt megállt és megjegyezte: "Megöltem egy embert, és ezzel együtt kell élnem. Teljesen magamon kívülre kerültem, de Aleksandra kedvéért próbáltam uralkodni az érzéseimen."

A holttest eltávolítása érdekében Christiansen kölcsönvett egy teherszállításra is alkalmas terepjárót a munkahelyéről - t.i. egy erdészeti és fakitermelő cégnél állt alkalmazásban.

A későbbi büntetőeljárás során az ügynek egyébként lett egy harmad- és egy negyedrendű vádlottja is. Egy férfi, aki segített a két tettesnek darabokra fűrészelni és eltüzelni az ágyat, és egy nő, aki a történésekről tudomást szerzett, mégsem jelentette az esetet egyikük sem a rendőrségnek: sem akkor, amikor tudomást szereztek róla, sem október 13.-a után, amikor a rendőrök tanúként hallgatták ki őket.



Skullerudnél a lányok leparkolták a járművet.
"Amikor Skullerud-be érkeztünk, figyelmesek lettünk a kék fényre; a rendőrök megállítottak bennünket, és megkérdezték, mit csinálunk ilyen késő éjszaka idekint. Elmondhatatlanul ideges voltam, de azt feleltem, hogy szemetet gyűjtünk."
A rendőrök nagyot néztek, és egy ideig csak bámulták a két lányt, de végül sok sikert kívántak nekik, és továbbhajtottak a járőrkocsival. Semmit nem tudtak a holttestről, amely a száz méterre parkoló kocsiban hevert.

"Azt hittem, már azon a napon elkapnak, és mindennek vége" - kommentálta ezt az epizódot Christiansen - "de nem gyanakodtak semmire."
A rendőrökkel való affér után a két barátnő egy elhagyatott sufnihoz ment, és a - nejlonzsákba, illetve műanyag sátorlapba burkolt - holttestet egy régi kanapé alá rejtették.
"Visszafelé az E6-os úton haladtunk. Azon az éjjelen egyikünk sem aludt sokat."

Október 17.-én - tehát aznap, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Strømner gyilkosság áldozatául esett -, az áldozat anyai nagymamája maga vigasztalta Christiansent és barátnőjét - akiket három nappal később letartóztattak a gyilkosságért.
Kedden reggel még kereste telefonon Christiansen az idős hölgyet - aki éppen tanúkihallgatáson ült a bűnügyi osztályon. Christiansen kifejtette, hogy borzasztó élmény volt az agnoszkálás, és kifejezte azt a kívánságát: elmehetne-e hozzájuk - t.k. Strømner anyai nagyszüleihez?
"Nagyon sajnáltam. Zokogva jött fel a lépcsőn, és mindkettőnket megölelt. Aztán ő is, a barátnője is több órán át itt ültek és beszéltek. Elmondták, hogy kidobták Rickard ruháit és az ágyát. A barátnője konkrétan azt mondta: "összetörtük az ágyát", én pedig megkérdeztem, miért.
"Mert olyan sok rossz emlék kötődött hozzá" - válaszolták.
Egyébként is nagyon sok rosszat mondtak róla.
Még arról az eszközről is beszéltek, amely feltételezéseik szerint a gyilkosság eszköze lehetett: az a fejsze, amelyet May Lene ajándékba kapott a lakásszentelőn, amikor május végén beköltöztek a házba.

Amikor az idős hölgy, napokkal később, megtudta, hogy éppen a tettesek látogatták meg, teljesen megdöbbent: azon az estén egyáltalán nem gyanakodott rájuk.
Másnap, szerdán, azonnal találkozott Christiansennel, aki akkor egy több órás kihallgatáson vett részt.
"Ekkor elkezdtem gondolkozni. Tudtam, hogy aznap kilenckor kezdődött a kihallgatása, és amikor én befejeztem a vallomásomat délután négykor, ő még mindig ott volt. Ez már gyanús volt egy kicsit."
Állítása szerint Strømner egy magányos, félénk fiú volt, aki teljes mértékben függött tőle és más gondozó személyektől.
"Onnantól kezdve, hogy elköltözött 18 éves korában, naponta többször is küldött nekem sms-eket, illetve felhívott. Ilyen kérdései voltak, mint hogyan kell krumplit főzni, hogyan szokás a pünkösdöt megünnepelni, vagy hogy figyelmeztessen, hogy szerinte járókeretet kellene szereznem.
Hatalmas figyelmet tanúsított az irányunkban. De hát nagyszülők vagyunk, úgyhogy nem tudom, hinne-e nekünk valaki."

Strømner, aki háromévesen veszítette el édesapját, és egészen 23 éves koráig az ifjúságvédelem felügyelete alá tartozott (édesanyja alkoholproblémái miatt), nagyon félt minden ismeretlen embertől és új helyzettől.
Képes volt teljesen magán kívülre kerülni egy munkaügyi tanácsadás előtt, vagy ha csak néhány órát is késett a szociális támogatás átutalása a bankszámlájára. Ilyen esetekben képes volt akár húsz alkalommal is telefonálni a bankba.
"Minden alkalommal, ha szélesebb körű családi összejövetelek voltak, mindig muszáj volt velünk jönnie. Képtelen lett volna arra, hogy egyedül érkezzen meg és csak ott találkozzon velünk. Amikor pedig ott voltunk, mindig mellettem ült, legutoljára most tavasszal. Olyan fiú volt, aki elfutott a nehéz helyzetekből."
A nagymama nem rejtegette, hogy Strømnernek voltak nehezen elviselhető pillanatai, és akadtak dühkitörései - soha nem az ő irányukban, hanem a barátnői felé.
"Tudunk arról, hogy erőszakosan viselkedett, még ha részleteket nem is ismerünk."
- May Lene úgy tűnt, mintha félt volna tőle? - merült fel a kérdés.
Az idős hölgy tagadólag válaszolt. "Nem, de nagyon dühös tudott lenni rá. Minden nagyon pompás volt, amikor eljöttek - és gyakran jöttek el. De amikor legutoljára itt ült a kanapén kedden, úgy adta elő, mintha Rickard szinte napi 24 órában verte volna."
Június 19.-én látta utoljára az unokáját.
"Ekkor is itt ültek, és lelkesen tárgyalták, hogy meglátogatnak bennünket a hétvégi házunkban. Rickard arról beszélt, hogy megmutatja a lánynak a helyet, és úgy tűnt, hogy ő meg örül neki."
Július negyedikén érkezett Rickard utolsó sms-e, amelyben megírta, hogy May Lene egyik barátnője be fog költözni a házukba.
"Naponta többször is szokása volt felhívni, de mindennek ellenére, mégiscsak 23 éves volt, úgyhogy először nem gondoltam, hogy bármi baj lehet; de amikor telt az idő és nem kaptam róla hírt, akkor felhívtam a barátnőjét, aki elmondta, hogy kidobta Rickardot, aki erre öngyilkossággal fenyegetőzött."
Egy idő után a - gyilkossággal később megvádolt - exbarátnő felhagyott azzal, hogy válaszoljon az sms-ekre, és nem adott magáról jelet, egészen addig, amíg kedden váratlanul fel nem hívta az idős hölgyet.
- Egészen rettenetes - mondta a nagymama, és elsírta magát a gondolatra, hogy unokája három hónapig hevert kint a vadonban, mielőtt megtalálták - fejszével meggyilkolva és műanyag zsákba csomagolva.
Miközben Strømnert eltűntként tartották számon, exbarátnője azt állította egy ismerősnek: azt hiszi, Rickard öngyilkos lett - holott a valóságban éppen ő ölte meg!

"Hans Rickardnak voltak problémái, és az ismeretségi körében többekben is felmerült a gondolat, amikor eltűnt: talán véget vetett az életének" - mondja a közös ismerős, aki október 14-én chatelt Christiansennel - tehát egy nappal azután, hogy a holttestet megtalálták, de még azelőtt, hogy agnoszkálták volna.

"Elképesztő és borzalmas érzés, hogy ilyen manipulatív volt: elültette és megerősítette bennünk ezeket a gondolatokat, miközben ő maga volt az, aki kioltotta Rickard életét" - kommentálta a neve elhallgatását kérő fiatal.

Az áldozat családja részéről a nagybátyja, Hans Henrik Fagerås is erről számol be: attól féltek, hogy Strømner öngyilkos lett.
"Tulajdonképpen nem jutott eszünkbe, hogy bűneset történt. Azt feltételeztük, hogy megszökött, vagy hogy valami ostobaságot követett el."

Christiansen ugyanis az eltűnés után mindenkinek azt állította, hogy kidobta Strømnert a házból, amelyben közösen laktak, és hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor látta.


"Hazudott nekünk. Azt mondta, Rickard elköltözött, holott tudta az igazságot is, azt is, mennyire aggódtunk".
A családtagok, barátok és ismerősök több keresőakciót is szerveztek Strømner eltűnése után. Még házilag készített körözőplakátokat is kiragasztottak.
"Az a legrosszabb, hogy ebben a szakaszban félrevezetett bennünket. Hamis információt adott meg, amelyet alkalmaztunk, amikor Rickardot kerestük. Erre egyszerűen iszonyatos gondolni."

Egy alkalommal Christiansen meglehetős szarkazmussal válaszolt, amikor ismét a segítségét kérték a keresésében.
"Magam részéről végeztem Rickarddal. Szeretném, ha a továbbiakban békén hagynátok vele. Előre is köszönöm."
Végül is igazat mondott...

A Facebook-chaten az elhunyt egy ismerőse azt írta október 14.-én, egy nappal a holttest megtalálása után: következő szombaton részt vesz egy ilyen keresőakcióban. A - gyilkossággal azóta meggyanúsított - exbarátnő erre azt válaszolta: "Sok sikert szombatra."

"Ez elképesztő cinizmusra utal. Pontosan tudta, hogy a holttest, amelyet megtaláltak, Rickardé."
A tárgyalóteremben elhangzott brutális magyarázat után az ügyész Bjørn Kristiansen azt kérdezte:
"Azért öltél, hogy megakadályozd, hogy több másik nővel is erőszakosan viselkedjen?"
(NB Norvégiában mindenki tegez mindenkit, még egy bírósági büntetőper során is. A nyelvben létezik a magázás, de már évtizedek óta nem használják, elvileg csak a királyt illik magázni.)

"Igen, meglehet, hogy ezt mondtam a rendőrségi kihallgatás során, de főként azért öltem meg, mert féltettem az életemet. Nem láttam más kiutat, mint hogy megöljem."

Miután meggyilkolta Hans Rickard Strømnert, egy kibaszott szaralaknak nevezte egyébként.

"Ez azt jelenti, hogy megbüntetted azért, amit más lányokkal művelt?" - folytatta Kristiansen, aki azt szerette volna tudni: volt-e az önvédelmen kívül más motiváció.

"Úgy éreztem, csapdába kerültem. Azért öltem meg, hogy visszakapjam az életemet" - felelte a vádlott.

Egy, a 20-as éveiben lévő tanú elmondta: Fredrikstadban ismerte meg Christiansent, egy keresztény ifjúsági táborban, röviddel azután, hogy a brutális fejszés gyilkosság megtörtént.
"2011 júliusában ismerkedtem meg May Lene-vel. A TenOase-ban találkoztunk először, Fredrikstadban. Az első napon, amikor beültünk a Peppes-be, May Lene elmesélte, hogy megölt valakit egy fejszével. Emlékszem, hogy ezt nem akartam elhinni. Annyira valószerűtlennek tűnt a történet - meg az is, hogy elmesélje nekem, akit aznap ismert meg. Azt gondoltam, hogy kedves, aranyos és rendes lány, hiszen egy vallási táborba jött el."
"Később ő és a barátnője azt mondta, hogy át kell mennem a tesztjükön. Két napot velük kellett töltenem a házban, mielőtt azt mondták: rendben, megfeleltem."

A kapcsolat véget ért, amikor a lányt letartóztatták a gyilkosságért.
__________________________________________________________________________

A büntetőper során a védelem mindenképpen megpróbálta önvédelemnek beállítani az esetet.
A bíróság ezt a megközelítést elvetette, arra való tekintettel, hogy a gyilkosságot előzetes tervezés előzte meg, és a holttest elrejtése, a bizonyítékok szisztematikus eltüntetése is a kiterveltséget erősíti meg.

Érdemes tudni: valóban létezik számos eset, amelyben az áldozatból elkövető válik. A párkapcsolaton vagy házasságon belüli erőszak és lelki terror sajnos rengeteg esetben vezet odáig, hogy a bántalmazásokat éveken vagy akár évtizedeken keresztül elviselő barátnő vagy feleség "egy összegben adja vissza a kölcsönt", és agyonüti vagy leszúrja bántalmazó partnerét.
Az ilyen esetekben azonban szabályszerűbb, hogy az áldozatból lett tettes maga hívja ki a mentőket, vagy adja fel magát a rendőrségen! Továbbá a hirtelen felindulás jellemzőbb, mint az - ebben a klemetsrudi esetben - látható kiterveltség.

Az ügyész a kiszabható legsúlyosabb büntetést, 21 év szabadságvesztést javasolta.
A bíróság viszont enyhítő körülményként értékelte a vádlottak őszinte beismerését, továbbá a tényt, hogy Strømner csakugyan bántalmazó partner volt - és ezért úgy May Lene Christiansent, mint Aleksandra Østli Kjeve-t 12-12 év börtönbüntetésre ítélte, továbbá az áldozat hozzátartozóinak kifizetendő 27 595 korona összegű jóvátételre.
A barátnő ítéletének indoklásában az szerepelt: felbujtói minőségben volt jelen, elsősorban pszichikai nyomás gyakorlásával vált bűnrészessé, és azáltal, hogy a tervezésben aktívan részt vett. A bíróság elhanyagolhatónak tekintette a tényt, hogy Aleksandra végül nem mert lesújtani a fejszével.

Toni Jo Henry - az egyetlen nő, aki Louisiana állam villamosszékében végezte

, 18:46

Ezt a történetet tényleg csak saját felelősségre olvassátok!
A rutinos ténykrimi-olvasókról feltételezek némi "edzettséget" a durva bűnesetek terén, de nem kizárt, hogy kevésbé magas az ingerküszöbötök, már ami az érzelmi drámát illeti.

Egy kisvárosi lány hányattatott gyerekkora

E - halálban, szerelemben, bűnben és bűnbánatban bővelkedő - tragikus - és ráadásként igaz - történet főszereplője Annie Beatrice McQuiston néven született, 1916. január harmadikán, a Louisiana állambeli Shreveport-ban. Mindössze hatéves volt, amikor édesanyja a tuberkulózis áldozata lett.
Édesapja a tragédiát követően rászokott az ivásra, továbbá újra nősült. Mindkét tény egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kislány élete pokollá vált: napirenden voltak a bántalmazások, és a mostohaanyját soha nem tudta megkedvelni. Szerette volna, ha a nagynénjéhez kerül, de erre valamilyen ok folytán nem került sor.

13 évesen - talán apja nyomására? - már kimaradt az iskolából, és munkát vállalt egy száraztészta-gyártó üzemben. Amint azonban az üzem vezetőjének tudomására jutott, hogy a lány anyja TBC-ben halt meg, abban a pillanatban kirúgta. Amint az apja ezt megtudta, kegyetlenül megverte a kislányt - aki ekkor komolyan elhatározta, hogy megszökik otthonról.

Sodródás és züllés

Mivel nem igazán értett semmihez, amiből eltarthatta volna magát, viszont nagyon helyes, vonzó lány volt, ezért a prostitúció vált az egyetlen kézenfekvő megélhetési forrássá a számára. Nem tudni, hogy az eredeti neve helyett mikor kezdte el használni a művésznevet, amelyen később ismertté vált.
Hivatalosan ugyan táncosnőként állt alkalmazásban a helyi piros lámpás házban, de később az újságíróknak azt mesélte: szégyellte magát azon dolgok miatt, amelyeket ott művelt. Állítása szerint szerette volna abbahagyni, de nem hagyták kiszállni a business-ből.
16 évesen már dohányzott, ivott, és minden, akkoriban hozzáférhető kábítószert kipróbált. A város bűnözői körében igen sok ismerősre tett szert, ő maga is került összeütközésbe a törvénnyel - egyszer letartóztatták egy férfi elleni fizikai erőszak miatt, de fiatal korára való tekintettel nem ítélték börtönbüntetésre.

A nagy szerelem

1939-ben, mondjuk így, Toni Jo szakmai kapcsolatba került a Cowboy becenéven ismert Claude Henryvel, egy sikertelen ökölvívóval. A hivatalos ügy lebonyolításán túl is kapcsolatban maradtak, és annyira szenvedélyesen egymásba szerettek, hogy az szappanoperába illő drámákat eredményezett. A nem egészen feddhetetlen életű bokszoló és a kábítószerekkel kísérletező szexmunkás egymásra talált, és össze is házasodtak.
"Otthont nyújtott nekem, és megszabadított a drogtól - és a drog egy súlyos dolog" - emlékezett vissza később Toni Jo szeretettel. "Máig itt van előttem, milyen arcot vágott, amikor elmondtam neki, hogy kokainoztam. Azt hitte, nem volt annál keményebb tapasztalatom, hogy marihuánát szívtam, és vigyorgott. De amikor megmondtam neki, hogy a marihuánánál sokkal messzebb mentem, akkor elvitt egy szállodába, és egy hétig ott feküdtem az ágyban, ő meg időnként bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. Megpaskolgatta az arcomat egy hidegvizes törölközővel, és mindketten nevettünk."
Noha Toni Jo ilyen szépen kiszínezve adta elő a történetet az újságíróknak, a valóság mégis az volt: hangos szóváltások, sőt fizikai erőszak is kísérte - mindkettejük részéről - a kokainnal való szakítást.
A felhőtlen boldogságnak hamarosan vége szakadt: ugyanis éppen nászúton voltak, amikor Cowboy kapott egy telegramot, amelynek értelmében meg kellett jelennie a texasi bíróságon, ahol emberölési ügyét fogják tárgyalni. (Valószínűleg óvadék ellenében védekezhetett szabadlábon - erről nincs nyilvánosan hozzáférhető adat.)
Toni Jo szívszerelme ugyanis egy szolgálaton kívüli rendőrt gyilkolt meg erős felindultságból. A halálos ítélettől csak az mentette meg, hogy az illető rendőr nem volt szolgálatban - de így is kiszabtak neki ötven év szabadságvesztést. Toni Jo ugyan győzködte, hogy szökjenek meg együtt - de Cowboy engedelmesen bevonult a börtönbe, és megkezdte büntetése letöltését.

Toni Jo nem tud a férje nélkül élni

Rajongó kis felesége vakon hitt az ártatlanságában, pontosabban szólva: abban, hogy Cowboy jogos önvédelemből ölt, és így nem érdemli meg a börtönt.
"Amikor ott álltam a tárgyalóteremben, és meghallottam, hogy a bíró elmarasztaló ítéletet hoz, olyan érzés volt, mintha engem zárt volna börtönbe" - mesélte később Toni Jo egy interjúban. - "A szenvedés minden mélységét átéltem abban a pillanatban."
El is határozta, hogy megszökteti férjecskéjét a hűvösről.
Mivel kiterjedt ismeretségi köre és befolyása volt az alvilágban - legalábbis ezt hitte magáról -, terveket kezdett el kovácsolni, hogyan mentse ki imádott férjét az igazságszolgáltatás karmai közül. Ehhez az elképzeléséhez annak ellenére is ragaszkodott, hogy többen is figyelmeztették: ezt lehetetlen megvalósítani!
Csábító szépségének és egzotikus Tex-Mex kiejtésének hála, mégis könnyűszerrel talált magának segítőtársat - legalábbis ezt hitte -, egy Finnon Bourke nevű férfi személyében, akit a bűnözői körökben csak Arkansas-nak vagy Arkie-nek ismertek.
Minden jel arra utal, hogy Toni Jo - noha halálosan szerelmes volt a börtönben sínylődő férjébe - nagyon készséges és kedves volt Arkie-hez is, annak érdekében, hogy megnyerje magának a szöktetés kivitelezéséhez.
Ez a mákvirág korábban éppen abban az intézményben üdült, a texasi büntetésvégrehajtás huntsville-i egységében, ahová Cowboyt is bevarrták.
Mint állította, korábbi nyaralási tapasztalatának köszönhetően jól ismeri a börtön alaprajzát és rutinjait, ezért érdemben közre tudna működni a szöktetésben.
Toni Jo Huntsville közelébe költözött, hogy gyakran meglátogathassa imádott férjét. Lelkére kötötte: viselkedjen nagyon jól, annak érdekében, hogy megkapja azt a kedvezményt, hogy mezőgazdasági munkára jelentkezhessen a börtön farmján. (Innen ugyanis egyszerűbb lett volna a szöktetés, naiv elképzelései szerint.)

Előkészületek a kiszabadításra

Toni Jo terve rendkívül "fondorlatos" volt: kiállnak az országútra stoppolni, amíg fel nem veszi őket egy megfelelően gyors autóval rendelkező sofőr; a palimadarat aztán megölik jól, kirabolják, elveszik a ruháját (hiszen férjecskének majd kell a civil ruha a szökés során) és elhajtanak a kocsijával.

A valóság ezzel szemben az volt: Arkie-nek esze ágában sem volt ilyen kockázatos tervben részt vállalni! Éppen azért, mert korábban maga is élvezte a huntsville-i szálloda vendégszeretetét, tisztában volt azzal, hogy milyen jól szervezett és milyen keményen őrzött börtön ez. Tudta tehát, hogy Toni Jo terve egész egyszerűen abszurd. Mégis úgy tett, mintha belemenne - részint azért, mert nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy egy ilyen bomba nő társaságát élvezheti; részint azért, mert az ő - egészen eltérő - terveihez hasznosnak bizonyult Toni Jo ötlete.
Ugyanis Arkie katonaszökevény volt, akit elvileg hadbíróság elé állítottak volna. Ezért neki éppen annyira szüksége volt a készpénzre, autóra és ruhára, mint Toni Jo-nak.

A nagy terv kivitelezése előtt azért néhány kis rablást is elkövettek kettesben: a rablógyilkosság elkövetéséhez szükséges fegyvert úgy szerezték be, hogy a texasi Beaumont városban kiraboltak egy fegyverüzletet, és összeköttetéseiknek hála, a szajré további részét el is tudták passzolni a megfelelő orgazdáknak.

Az áldozat a 42 éves Joseph P. Calloway lett, aki 1940. február 14.-én egy szép, új Ford V8 Coupe-t vezetett houstoni otthonából a louisianai Lake Charles-ba. Jóhiszeműen felvette a csinos, fekete hajú stoppos lányt és partnerét - akik hamarosan levetkőztették, a csomagtartóba kényszerítették, és néhány mérföldet megtettek egy elhagyatott mezőgazdasági terület mellett. Itt kiráncigálták az áldozatot, és egy szántóföldre vonszolták. Az áldozat eközben nemcsak fázhatott - február volt és a földek még fagyosak voltak az esti órákban - és nemcsak rettegést élt át, hanem szinte az összes ujjperce eltört, amikor előrángatták a csomagtartóból, emellé - a boncolás később nyilvánvalóvá tette, hogy a szántóföldön vonszolás eredményeként - t.i. az útszéli sávot a szántóföldtől egy szögesdrót választotta el - igen súlyos sebesüléseket is szerzett.
Toni Jo ezután rászólt az áldozatra: térdeljen le és imádkozzon! - de még mielőtt egy szót is ki tudott volna nyögni a szerencsétlen, egy .32-es kaliberű revolverből golyó repült a jobb szeme fölé. Azonnal meghalt.

A bűntárs olajra lép

Toni Jo és Arkie újból beszálltak a Fordba, és elszáguldottak az arkansas-beli Camden városba, ahol az eredeti tervek szerint kiraboltak volna egy bankot - de Arkie-nek inába szállt a bátorsága. Toni Jo később így vallott erről: "Olyan sárga lett, mint valami kis patkány. Én meg fejbevágtam a fegyverem markolatával."
Egy olcsó motelben szálltak meg - az éj leple alatt, míg a lány aludt, Arkie kereket oldott, a szó szoros értelmében - magával vitte a rabolt készpénzt, az áldozat civil ruháját, és a Fordot.
Toni Jo másnap reggel döbbenten szembesült a ténnyel: bűntársa faképnél hagyta, mindössze tizenöt dollárnyi készpénzzel, és a retiküljében a fegyverrel. Jobb híján, elhatározta, hogy hazautazik Shreveportba.

Szülővárosában előbb a régi munkahelyét, a nyilvánosházat kereste fel - a madám nem tudott meg ugyan túl sok mindent Toni Jo-tól, de azt egyértelműen látta, hogy a lány nagy kalamajkába keveredett. Udvariasan azt javasolta neki: menne el inkább a nagynénjéhez. Toni Jo így is tett... a nagynénje férje viszont rendőr volt! Neki - akinek szeme láttára előkerült a retikülből a fegyver, és azonnal észrevette, hogy nemrég lőttek is vele - hivatali kötelessége volt jelenteni az esetet, ezért meggyőzte Toni Jo-t, hogy adja fel magát a rendőrségen.

Toni Jo feljelenti magát

Az ő egyik kollégájának, egy Dave Walker nevű őrmesternek tett vallomást Toni Jo. Az őrmester hitetlenkedve hallgatta a történetet: ugyan bejelentették Joseph Calloway eltűnését, de sem a holttestét, sem az autóját nem találták meg.
Mindenesetre letartóztatta a lányt, és átadta a Lake Charles-i rendőrségnek. A zsarvak kivitték Toni Jo-t az általa megjelölt helyre, ahol a szántóföldön meg is találták Joseph Calloway holttestét úgy, ahogyan a tettesek ott hagyták. A boncolás során az áldozat testéből előkerült a golyó, amely pontosan illett a revolverbe, amelyet Toni Jo-tól foglaltak le.

Közben Arkansas államban megtalálták a Ford Coupe-t, benne az áldozat ruháival; a kocsiban találtak cigarettacsikkeket, amelyeken rúzsnyomok voltak láthatóak. Toni Jo ellen hivatalosan is vádat emeltek gyilkosságért, viszont bűntársáról sokáig nem volt hajlandó vallomást tenni, mert véleménye szerint a sajtó rossz képet festett róla.

Végül mégis vallott Arkie-ről, azaz Harold Finnon Burks-ről, akit az általa adott információk alapján el is csíptek Arkansas államban, Warren városban, a nővére házában.

Ítélethozatal és fellebbezések

Noha egyikük bűnösségéhez sem fért kétség, és mindkettejüket kötél általi halálra ítélték - a jogi hercehurca igen sokáig tartott (bár még mindig nem olyan sokáig, mint amennyi időt napjainkban szokott egy halálos ítélet meghozatala és újratárgyalása igényelni.)
Toni Jo ügyvédjei - tapasztalatlanságuk ellenére is: korábban még nem dolgoztak ilyen fajsúlyú ügyekkel - a halálos ítélet megszületése után azonnal fellebbeztek, és kiharcolták, hogy az ügyet újratárgyalják - arra való tekintettel, hogy nem került egyértelmű megállapításra: a halálos lövést ki adta le? Mindkét vádlott azt állította ugyanis, hogy a másikuk tette.
1942 februárjában újabb tárgyalást tartottak; az esküdt bíróságnak egy órai tanácskozásba telt, hogy ismét halálos ítéletet hozzanak. Az ügyvédek azonnal fellebbeztek, és újabb tárgyalást követeltek.

Arkie kivégzését elhalasztották abból a célból, hogy lehetősége legyen egykori bűntársa ellen vallani. Vallomásai alapján Toni Jo-t harmadszorra is halálra ítélték.

A védelemnek ezután már csak arra lehetett esélye, hogy a kivégzés elhalasztását kérelmezzék, technikai indokokra hivatkozva: Louisiana államban ugyanis a tárgyalás-sorozat alatt vezették be az akasztás helyett a villamosszéket, mint ítéletvégrehajtó eszközt.

A kormányzó egyértelműen kijelentette: ha be is adják a kegyelmi kérvényt, ő azt el fogja utasítani.

A siralomház sztárja

Toni Jo a halálsoron egyfajta celebstátuszt élvezett. Fiatal és szép volt, a média pedig rendkívüli érdeklődést mutatott az ügy iránt. Toni Jo emellé könnyen megnyerte magának az embereket, pusztán a természetes báját és kedvességét bevetve - ezért a büntetésvégrehajtás személyzetétől is minden kedvezményt megkapott, amit csak a körülmények lehetővé tettek.
Ismeretlen jóakarói ellátták bútorokkal, olvasnivalóval, ruhákkal - tehát egészen otthonossá vált a cellája, miközben a halálos ítélet végrehajtására várt. Még kiskutyát is tarthatott, hogy ne érezze magát egyedül - amikor éppen nem rohamozták meg az újságírók, riporterek.
Egy Gibbs Duhon nevű börtönőr, aki felügyelte, nagyon barátságosan bánt vele. (Amikor szolgálaton kívül vadászni ment, még a lőtt kacsákból készült sültből is vitt másnap a börtönbe Toni Jo-nak.) A történet egyik változata szerint éppen ez a jólelkű smasszer kérte meg a helyi katolikus papot, Wayne Richard atyát, hogy látogassa meg a lányt a börtönben és nyújtson neki lelki vigaszt.

Toni Jo-ra olyan mély hatást tett a fiatal - és egészen jóképű - pap, hogy hatására igen hamar megtért és megkeresztelkedett.
Mindazonáltal a megtéréstől nem vált együttérzőbbé; úgy tűnik, hogy a lelkiismeretét sem hagyta megszólalni, akármennyire is vallásos lett.
“Leszögezem: az áldozat nem kísért az emlékeimben. Soha nem gondolok rá. Végig tudtam, hogy számára az élet ennyi volt. Hiszek abban, hogy az életem éppen annyira értékes a számomra, mint amennyit az ő élete ért saját maga számára. Néha azért elgondolkozok: miért törvényes most az, hogy valaki meg engem öljön meg."
Az újságíróknak hosszasan beszélt a Cowboy iránti szerelméről, és arról, hogy ez az egyetlen férfi törődött vele igazán, egész életében, senki más. Kifejtette továbbá: "Azt hiszem, az elítélt ember mindennél jobban aggódik amiatt, hogy elveszíti a kapcsolatot az emberi lényekkel. Úgy érzed, kimaradsz belőle."

Ezúttal Cowboy-on volt a sor, hogy kétségbeesett szenvedélyében megpróbálja megmenteni a feleségét. Megszökött a börtönből - Lake Charles-tól mindössze hatvan mérföldnyire kapták el, és visszavitték Huntsville-be.

Az idő közeledtével...

Toni Jo engedélyt kapott arra, hogy a kivégzés előtti napon telefonon beszéljen a férjével - holott ez szabályellenesnek számított. Állítólag a férjecske végig zokogott, Toni Jo pedig derűsen és élénken arra intette: igyekezzen kijutni a börtönből és kezdjen valamit az életével.

A kivégzés előtti éjjelen egy szemhunyást sem tudott aludni; megkérte a helyi seriffhelyettest, hogy maradjon vele a cellában. Ez a kívánsága is teljesült.
Az ítélet végrehajtásának időpontját déli 12 órára tűzték ki; a délelőtti órákban tehát riporterek és fotósok özönlötték el a börtönt, egyikük engedélyt is kapott arra, hogy fotózza az elítéltet. Nehéz elhinni, hogy ez a kép (balra) néhány órával a kivégzés előtt készült, ráadásként egy siralomházi cellában!
Toni Jo meg is jegyezte a képet készítő riporternek: "Nézze, uram, már kétszer is mosolyogtam. Van önnek fogalma arról, mennyi tehetség megy itt veszendőbe ma?"
Ekkoriban még nem volt az USA börtöneiben tilos a dohányzás. Toni Jo ezen is szellemeskedett, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott:
"Ezekről az öngyújtókról mindig garantálják, hogy élethosszig kitartanak. Hát, most már legalább egyvalakiről tudnak, akinek az öngyújtója élete végéig működött."
Leginkább mégis azon bánkódott, hogy soha nem tudhatta meg: kedvenc rádiósorozatának, az Abie's Irish Rose-nak mi lesz a vége.
“A sorozat folytatódni fog nélkülem is, nevetéssel meg történésekkel és csodálatos zajokkal mindenki más számára."

Utolsó kívánságaként azt jelölte meg: a kiskutyáját az unokahúgára hagyja, és azt szeretné, ha a bal kezében egy rózsafüzérrel temetnék el. A nagy eseményre egy egyszerű kis fekete ruhát választott, amelyet aznap reggel hoztak vissza a tisztítóból. (Ezt nevezem morbidnak: minden lánynak kell egy kis fekete ruha, amelyet bármilyen alkalomra fel lehet venni! Társaságba, színházba, operába... de akár a kivégzéseden is megjelenhetsz benne!)
Könnyekben tört ki, amikor tudomására hozták: a kivégzés előkészületeként le kell borotválni a haját - erre azért van szükség a villamosszékes kivégzéseknél, hogy az elítélt haja ne gyulladhasson fel az ítéletvégrehajtás során, illetve ne szigetelhesse az áramot - -; végigzokogta a műveletet - amelyet egyébként szintén igyekeztek elviselhetővé tenni a számára: ahelyett, hogy a börtön személyzetére bízták volna a feladatot, fodrászt hívattak.
Kerítettek neki egy kendőt, amelyet a fejére köthetett a cellából a kivégző helyiségbe vezető úton - amelyet egyébként Richard atya kezét fogva tett meg.
A kivégzés előtt megengedték neki, hogy imádkozzon; az utolsó szó jogán nem kívánt semmit mondani, egy szó nélkül ment a halálba.

Halálig - és még azon túl is tartó dráma

A sötét romantika természetesen nem szűnt meg Toni Jo halálával.
A kivégzés után rengetegen szerettek volna a halott Toni Jo-ra vetni legalább egy pillantást, viszont a holttestért senki nem jelentkezett. Ilyen esetekben a büntetésvégrehajtási intézet szokott megrendelni egy szerény temetést.
Természetesen Richard atya tartotta a gyászbeszédet, sőt még Toni Jo sírkövét is ő tervezte!
Claude Henry, amint tudomást szerzett arról, hogy az ítéletet végrehajtották, őrjöngeni kezdett, magán kívül tört-zúzott a cellájában.
Azt beszélik: a bíróság tárgyalótermében, ahol Toni Jo-t halálra ítélték, a mai napig is lehet időnként léptek neszét hallani, néha egy női hang suttogását, és vannak, akik érezni vélik egy olyan parfüm illatát, amilyet az 1940-es évek óta nem használ senki. A bíróság irodájában is bekapcsolódik időnként az elektromos aktakezelő berendezés, anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna. Az iroda alkalmazottainak meggyőződése, hogy Toni Jo szelleme huncutkodik. Néha a bíróság épületének kapuja is spontán kinyílik, azután, hogy kulcsra zárták.
Nagyon érdekes az is: nem tudni pontosan, hogy a kivégzés a börtönnek melyik részében, és melyik helyiségében történt meg valójában. T.k. Louisiana államban egyik helyi börtönnek sem volt saját villamosszéke, összesen egy ilyen eszközt üzemeltetett az állam.
Ez a villamosszék - amelynek az évek során a Gruesome Gertie becenevet adták - meglehetősen egyedülálló a hasonló büntetésvégrehajtási eszközök között. Saját generátora van, tehát hordozható, így minden elítéltet abban a körzetben végezhetnek ki vele, amelyben a halálbüntetést kiszabták rá (szemben az egyéb államokbéli gyakorlattal, ahol az ítéleteket egy-egy központi börtönben hajtják végre.)
Többen is beszámoltak arról, hogy az alagsorba vezető lépcső aljára érve egy női hang sikolyát hallották visszhangzani. Azok, akik hisznek a kísértethistóriákban, azt vélik: a kivégzés itt, a lépcső mellett történt meg.

A sors iróniája...

Miután három ember is meghalt - 1943 márciusában kivégezték Arkie-t is - Cowboy sikertelen kiszabadításával összefüggésben, Toni Jo imádott férje 1945-ben kegyelmet kapott, egészségi állapotára való tekintettel.

A csodálatos Carmencita

, 18:03

Már annyi durva bűnesetet olvashattatok ezen a site-on, hogy a sok "megmérgezte, agyoncsapta baltával, megfojtotta, megfőzte, felhentelte, sátorlapba csomagolva elásta, leütötte, agyonlőtte, ittas állapotban, tényleges életfogytiglan, kivégezték, kényszergyógykezelésre ítélték" után egy könnyedebb hangvételű svéd bűnesetet választottam most.
El tudjátok képzelni, hogy egy bűneset lehet izgalmas akkor is, ha senkit nem gyilkolásztak le (és akkor is, ha ezúttal nyugodtan nassolhattok olvasás közben)?

Magam részéről sírva röhögtem a sztorin. Most Ti jöttök: igazán megérdemlitek, hogy ennyi véreskedés után nyeríthessetek is egy jóízűt.
A történet szereplői és áldozatai költött néven szerepelnek; kivéve a főszereplő hölgységet.

1973 nyara - a történet kezdete

A 38 éves Åke Norberg, egy malmö-i ingatlanközvetítő vállalkozás munkatársa, üzleti ügyben találkozott először a tőle jó tíz évvel fiatalabb Ragnhild Olssonnal, aki egy üzlethelyiséget vett bérbe, "Chez Moi" nevű fodrász-szalonja számára. Annak ellenére, hogy Norberg nős volt és két gyermek apja, a nő annyira mély benyomást tett rá, hogy elkezdett találkozgatni vele a bérleti szerződés megkötése után. Moziba, színházba, étterembe, kirándulni jártak együtt, és Åke-t egyre jobban elbűvölte a nő lenyűgöző személyisége és láthatóan sziporkázó intelligenciája.
Még egy külön lakást is kibéreltek a légyottjaik számára; Åke itt ismerte meg a nő Janne nevű fivérét.
A kapcsolat komolyabbra fordult ősz tájékán. A nő ekkor meghökkentő dolgot közölt Åke-val: valójában nem is Ragnhild Olsson a neve, hanem Carmencita Capelane; amerikai állampolgár, a híres Rockefeller-dinasztia sarja, Nelson Rockefeller unokahúga, és álnéven él Svédországban. Ennek oka az, hogy - lévén gazdag, számos vállalkozás tulajdonosa, emellé diplomata is. S valójában nem is fodrász, hanem orvosprofesszor. A fodrászüzlet, amelyet bérelt, tulajdonképpen egy fedő vállalkozás, hogy az itteni kapcsolatait és hírszerzési tevékenységét elrejtse. Hivatalosan ugyan férjnél van, de éppen válófélben Ted Capelane nevű, orvos férjétől, akire gyanakszik, hogy meggyilkolta közös gyermeküket. Ragnhild - azaz Carmencita - azt gyanítja, ennek a tettnek oka szakmai féltékenység lehetett; a férje ugyanis nem volt olyan jó hírű orvos, mint ő maga. Ugyanis rákkutató, több nehéz esetet is operált, és új kezelési protokollok kifejlesztésén is dolgozik.

Rockefellerként és multimilliomosként, természetesen állandó fenyegetettségnek van kitéve, magyarázta Carmencita. Az elrablás és a merényletek veszélye bármikor fennállhat, ezért él Malmö-ben álnéven és fiktív identitással, gyermekeivel és féltestvérével - akinek valójában Bing a neve, és az ő biztonsági team-jének főnöke. Carmencita körül állandó jelleggel aktív több amerikai biztonsági ügynök is. Bing pedig az amerikai nagykövetség biztonsági főnöke, Koppenhágában.

Åke mindezek hallatán kezdett elbizonytalanodni.
"Nem tudtam, mit higgyek - ahogyan előadta magát, és ahogyan alátámasztotta az állításait, teljesen hihetővé tett mindent, amit csak mondott."
Érthetőnek találta azt is, hogy egy ilyen magas pozíciójú személynek ügyelnie kell a biztonságára, és teljes mértékben érthető, hogy egy nyugodt helyen kíván élni.
Kiváltképp azután, hogy - egy alkalommal Carmencita lakására telefonált. Bing vette fel, és drámai hangon előadta: Carmencita ellen merényletet kíséreltek meg; a támadást sikerült elhárítani, de Carmencita jelenleg kórházban van. "A fiúk dolgoznak az ügyön" - biztosította Bing a döbbent Åke-t, aki úgy találta: az egész helyzet annyira reális és Bing annyira hihetően adta elő, hogy minden további nélkül elfogadta a magyarázatot.

Titkosügynökök

Egy alkalommal Bing és Carmencita előadta, hogy "a fiúk" fantasztikus munkát végeztek, és hogy szokás szerint egész hétvégén a lakásban található rádióközpontot fogják felügyelni. Ezekkel a fiúkkal - akiket a testvérpár Mac és Steve néven említett - Åke soha nem találkozott, mindenesetre együttérzett velük, amiért egész hétvégén melózniuk kell, és ezért küldött nekik egy kosárnyi delikátesz ínyencséget.
Néhány nappal később Åke-t virágcsokor várta az irodájában, a következő üdvözlőkártyával:
kort
El lehet képzelni, mennyire el lehetett Åke a szerelemtől vakítva, ha ez a rossz angolsággal megfogalmazott üzenet nem keltette fel a gyanúját!


Történt egy alkalom, amely tovább erősítette Åke meggyőződését arról, hogy Carmencita rendkívül gazdag. Az Översten nevű luxusétteremben egy rakás nyilatkozattal alátámasztva, ünnepélyes beszéd keretében átengedte - hálája jeléül - Bingnek az egyik jól menő amerikai vállalkozását. Åke-re mély benyomást tett Carmencita nagyvonalúsága - ezt tovább fokozta az ígéret, hogy amint Carmencita válását kimondják, ő és Åke együtt költöznek az USA-ba, Åke pedig az egyik ismert ingatlancég főnöke lesz.

Az állítólagos biztonsági emberek jelenlétére bizonyítékként élte meg, hogy több alkalommal is mintha más autók vették volna őket körül. Carmencita a kézitáskájában pedig adóvevőt tartott.

Fantasztikus operáció

1974 májusában Åke apósa súlyosan megbetegedett. Åke megosztotta aggályait Carmencitával, és azt is elmondta: egy ismert specialista fogja az apóst operálni.
Carmencita nagyon meggyőzően előadta, hogy ismeri ezt az orvost, asszisztált is neki egy műtétnél. Ez az operáció sikertelen volt, és diplomáciai utakon Carmencita gondoskodott arról, hogy az orvos kapjon egy figyelmeztetést felsőbb körökből.
Ez Åke-t nyugtalanná tette.
Amikor az operáció napján Åke felhívta Carmencitát, a nő beszámolt arról, hogy ő maga végezte el az operációt, amely négy és fél órán át tartott, és egy új, egyedülálló módszert alkalmazott. Åke - aki korábban részletekbe menően tájékoztatta Carmencitát az apósa betegségéről - most azt hallhatta a nőtől, hogy "a megtámadott csontvelő-folyadék eltávolításra került, és egy újonnan kifejlesztett folyadékot juttattak a helyébe".
Ebben az érzelmileg megviselt állapotban Åke rendkívül hálás volt Carmencitának, és teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy minden úgy is történt, ahogyan a nő azt elmesélte.

Åke azt is megtudhatta, hogy Carmencita fivére, Bing, is orvosi diplomával rendelkezik, de valójában az amerikai hadsereg generálisa, és magas pozícióban áll a Pentagonban. Biztonsági okokból nem látogathatta meg őket a lakásukon, mint megtudhatta.

Åke, aki annyira szerelmes volt, hogy már közös jövőt kezdett tervezni Carmencitával, azt hallhatta Bingtől, hogy Carmencita gyermeket szeretne tőle. 1974 júniusában Carmencita a boldogságtól ragyogva közölte Åke-val, hogy közös gyermeküket várja. 1975 elején megszületett a kislány, aki a Jennifer nevet kapta. Åke-ben soha nem merült fel kétség a saját apasága felől, bár a szülésen nem lehetett jelen.

Röviddel a kislány születése után Bing elkezdte kapacitálni Åke-t: adja be a válókeresetet, hogy elkezdhesse a Carmencitával közös jövőt tervezni! Azzal kecsegtette, hogy Åke nagy fejes lesz a Ralph's üzletláncban.
1976 elején Carmencita egyre erősebben utalt rá: Åke-nek tennie kell valamit, hogy megalapozza leányuk jövőjét. Véleménye szerint Åke-nak be kellene fektetnie az ő - Carmencita - egyik amerikai cégébe, a gyermek javára.

Válás és eljegyzés

1976 tavaszán Bing elkezdte pedzegetni, hogy ideje az eljegyzésnek, leginkább a Rockefeller család jó hírnevének megőrzése, illetve a pletykák elkerülése kedvéért. Åke édesanyjának és Bing-nek jelenlétében, a Kronprinsen nevű étteremben, Carmencita és Åke eljegyezték egymást. Bing ünnepélyes köszöntőt tartott a jegyespár tiszteletére.

1976 júliusában Åke és volt felesége eladták a közös lakást; ennek árából 94500 korona jutott Åke-nak, aki már másnap átnyújtott 25 ezer koronát Bingnek, azzal, hogy ezt befektetheti a Carmencita által említett vállalkozások egyikébe. Egy levelet is mellékelt, azzal, hogy ezt majd adják át a kis Jennifernek, ha felnő.

Néhány nappal e tranzakció után szóba került egy közös üdülés, és július végén Åke a két saját gyermekével, az amerikai testvérpár pedig Carmencita négy gyermekével kéthetes üdülésre utazott Görögországba. Åke fizette a saját és gyermekei költségét, de arra nem is gondolt, hogy valójában ki fedezte Carmencita és Bing költségeit.

Carmencita - egy elegáns nő, akivel meg lehet jelenni elit társaságban

Åke, tartalékos tisztként, egy alkalommal egy bankett házigazdája volt a Kungsparken nevű, sokcsillagos étteremben. A megjelent magas rangú tisztek előtt Carmencitát a menyasszonyaként mutatta be - aki gyorsan az este középpontja lett. Az asztalhoz éppen egy Öfverman nevű vezérkari tiszt vezette.
Ez az alkalom vált az Öfverman házaspár és Carmencita - és Åke - közelebbi barátságának kezdetévé. Carmencita - Åke oldalán - rendszeresen jelent meg különféle fogadásokon, rangos eseményeken. Miután elmesélte, hogy fivére, Bing az amerikai haditengerészet generálisa, különösen szívélyes fogadtatásra lelt a rangos társaságban. A rangos társaságban feltűnt többeknek is, hogy Carmencita, noha erős akcentussal beszélt svédül, az idegenszerű kiejtése fokozatosan eltűnt, amint az este előrehaladtával oldottabbá vált a hangulat. Ha valaki angolul szólt hozzá, mindig ragaszkodott ahhoz: beszéljenek csak svédül, hogy "gyakorolhassa a nyelvet".
Bing-et soha nem lehetett rajtakapni, hogy akár egy teljes mondatot is kiejtett volna angolul. Azért viszont, hogy hibátlanul beszélt svédül, nemcsak számos elismerést kapott, hanem sokan felfigyeltek a hamisítatlan österlandi dialektusra. Carmencita felvilágosította az egybegyűlteket: Bing házitanítója "österlending" volt.

Az Öfverman házaspár és Carmencitáék kapcsolata egyre közelebbi barátsággá érlelődött, míg Carmencita meghívta a házaspárt texasi ranch-jeinek egyikére. Öfverman generális felvetette, hogy az utazás meglehetősen drága lesz, de Carmencita - a tőle megszokott nagyvonalúsággal - biztosította őt: a költségeke és a repülőjegyre ne legyen gondja, mert a Rockefeller család magánrepülőgépén fognak utazni!
Az Öfverman házaspár semmilyen indokot nem látott arra, hogy kételkedjen mindabban, amit Carmencitától és Bing-től hallottak. Åke Norberget évek óta ismerték, megbízhatónak tartották - és a hadseregben bizalmi pozíciókat töltött be.
Öfverman tehát engedélyt kért arra, hogy szabadságra menjen, és a kiutazáshoz szükséges vízumot is megkapta.

Két nappal az utazás tervezett időpontja előtt azonban Bing mélységesen megrendült hangon tudatta Åke-val telefonon, hogy valami rettenetes történt. Az USA-ba történő utazást kénytelenek visszamondani, és azonnal Öfvermanékhoz kell menniük, hogy magyarázatot adjanak erre.
Útban az Öfverman-rezidencia felé, az autóban Bing elmondta: Hasakatara nevű, japán felesége, és közös gyermekük, Angelique autóbaleset áldozata lett New York-ban. Hasakatara éppen egy veseátültetés után volt, és a kórházból a hotelbe tartó úton történt a tragédia. Carmencita teljesen összeomlott, mert a sógornőjét nagyon szerette. (Åke soha nem találkozott Hasakatarával, de egy alkalommal kapott egy üdvözlőkártyát, amelyen az ő aláírása is szerepelt. Egy alkalommal Carmencita megemlítette, hogy anyai ágon szegről-végről rokonságban áll a japán császárral.)

Az Öfverman házaspár természetesen megértette, hogy ilyen körülmények között az utazást elhalasztják egy későbbi alkalomra.

Åke tudta nélkül, Carmencita és Bing egy későbbi alkalommal ismét felkereste Öfvermanékat, talpig gyászban.
Åke-t is mélységesen lesújtották a történtek, és osztozott a Rockefeller család gyászában. Ezzel egyidőben az is lesújtotta, hogy csalódást kellett okoznia az Öfverman házaspárnak, akik már nagyon várták az amerikai utazást; úgy gondolta, hogy a Rockefeller családnak illene kárpótolnia őket valamilyen formában. Ezért saját költségére befizette az Öfverman házaspárt egy olaszországi útra, anélkül, hogy tudatta volna velük, hogy az üdülés költségeit ki állta.

A mélységesen lesújtott Bing és Carmencita elmondták, hogy a temetés Atlantában lesz, ahol Carmencitának van egy vidéki birtoka. A szűk családi körben megrendezett temetésen csak Carmencita lesz jelen; Bing több okból sem tart vele. Részint biztonsági megfontolásokból; részint a gyermekekre való tekintettel; részint pedig azért, mert annyira megbénította a kettős tragédia, hogy képtelen volna a temetésen jelen lenni.
Bing azt kérte, hogy Åke tartson vele abban az időpontban, amikor az USA-ban a temetés zajlik: ebben az időpontban tehát Malmö keleti temetőjében jelentek meg, ahol az emlékparkban, gyászba és némaságba öltözve, ezen az indirekt módon részt vettek a gyászos ünnepélyen.

Újabb aggodalmak

Az év vége tájékán Åke újabb rossz hírekről szerezhetett tudomást. Carmencita másik fivére, Roger merénylet áldozata lett, legidősebb leányát pedig leukémiával diagnosztizálták.
Åke emiatt csak nagyon ritkán találkozhatott jegyesével, aki hosszasan tartózkodott az USA-ban, hogy az ottani kutatóintézetekben részt vegyen az ellenszer kifejlesztésében. Elmesélte, hogy a Rockefeller-intézetben az ismert svéd rákkutatóval, Waldenström professzorral dolgozik együtt.

1977-ben egyre ritkábbá váltak az alkalmak, amikor Åke láthatta szeretett Carmencitáját, aki ezt azzal magyarázta: amellé, hogy a kutatásai nagyon lefoglalják, ő maga is megbetegedett rákban, és többször is kórházban volt. Átmenetileg megvakult, és Åke-t kerekesszékben kísérte el egy dániai protokolláris rendezvényre. Közös gyermeküket, Jennifert Åke csak nagyon ritkán láthatta - mint megtudhatta, ennek biztonsági okai vannak.

Carmencita a többi között Florida kormányzója is volt. Amikor Åke rámutatott: nem még mindig Ronald Reagan a kormányzó? - Carmencita szívbaj nélkül felelte: igen, papíron csakugyan ő a kormányzó, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ekkora színész végzi el a kormányzói feladatokat.

Végrendelkezések

Mivel Åke - úgymond - minden alkalommal veszélynek van kitéve, amikor Carmencitával mutatkozik, ezért Carmencita már 1976-ban elkezdett arról beszélni, hogy végrendelkezniük kellene egymás javára. Addig is, amíg összeházasodnak, szükséges egy végrendelet, Jennifer javára.
1977 áprilisában Åke írt egy végrendeletet, amelyben Jennifer mellé kedvezményezettként említette meg Carmencita adoptált gyermekét, egy Annika nevű kislányt, aki az USA-ban élt. Åke ezt az Annikát soha nem látta.

1979-ben született meg a végrendelet végleges formája; Carmencita ragaszkodott hozzá, hogy Åke őt jelölje meg a végrendeletében első számú kedvezményezettnek; hiszen nemsoká úgyis összeházasodnak!

Åke tehát a vagyonának felét a végrendeletében Carmencitára hagyta. A végrendelet szabályszerűen volt kiállítva, Carmencitát Ragnhild Olsson néven, svéd személyi számmal említve, a dokumentumot két tanú írta alá.
Minden alkalommal, amikor Åke új végrendeletet írt, az eredeti példányt az ügyvédjénél helyezte el, egy példányt pedig Carmencitának adott át - akit ismételten kért arra, hogy mutassa meg az ő javára írott végrendeletét. Åke soha nem láthatta Carmencita végrendeletét.

Az utolsó végrendelet még érvényben volt, amikor Åke feljelentette Carmencitát a rendőrségen. Ekkor tett vallomást arról is, hogy az életbiztosításában is Carmencitát jelölte meg kedvezményezettként: Åke halála esetén Carmencitát nem kevesebb, mint 250 000 korona illette volna. Ez a körülmény önmagában elég volt ahhoz, hogy durva csalás kísérletéért eljárást indítsanak Carmencita ellen.

Szélhámosság

Az említetteken túl, Åke nem esett további gazdasági bűncselekmények áldozatául; de mindaz, amivel Carmencita és Bing szédítette Åke-t, még Münchausen báró nagyotmondásain is túllépett. Ez jogilag nem büntethető, viszont az évek során egyre szégyentelenebb hazugságokkal traktálták Åke-t is, mindenki mást is, akiket Åke révén megismerhettek.
Carmencitáról megtudhatták, hogy egy rövid ideig John F. Kennedy volt a vőlegénye; hogy az USA politikájában is van némi befolyása; hogy van beleszólása abba, ki nyeri el az orvosi Nobel-díjat; hogy egy alkalommal elsimított egy incidenst, amikor egy amerikai repülőgép-hordozó jogtalanul kínai felségterületre hajózott be.

Åke révén Carmencita és Bing bejáratosak lettek a svéd vezérkar bankettjeire, fogadásaira, és rengeteg új, befolyásos ismerősre, barátra tettek szert.

1979-ben egy fogadáson Carmencita megismerkedett Åke egyik tartalékos tiszt kollégájával, Lars Nilssonnal és ennek feleségével, Ingegärd-del. A Nilsson házaspár, az Åke-val való ismeretség miatt, már eleve bizalmat szavazott Carmencitának és Bingnek. Ne felejtsük el: Åke nagyon befolyásos volt, bizalmi pozíciókat is betöltött, tehát az ő neve, ismeretsége egyfajta garanciát jelentett számos dologra!
Később, a nyomozati eljárás során, Åke is, a súlyos rákbeteg Ingegärd szülei is tanúsították: Ingegärd a kezdetektől fogva mélységes bizalommal és tisztelettel tekintett Carmencita Capelane-ra, a híres rákkutatóra.

Még mielőtt túlzottan felháborodnátok: a nyomozás során semmilyen bizonyíték nem került elő, amely arra utalt volna, hogy a korkedvezménnyel nyugdíjazott ex-fodrásznő, Ragnhild Olsson illegálisan orvosi gyakorlatot folytatott volna! Annak ellenére, hogy a társaságban orvosprofesszornak adta ki magát, soha nem praktizált orvosként. A viselkedése és a cinizmusa tehát morálisan mélységesen elítélendő, de a szégyentelen hazudozás önmagában véve nem büntetőjogi kategória.

Vesetranszplantáció (már megint?)

1979 vége, 1980 eleje táján ismét újabb akadályai voltak annak, hogy Carmencita és Åke találkozzanak. Carmencita súlyos vesebántalmakról panaszkodott, mankóval közlekedett egy katonai díszszemle alkalmával, és elárulta Åke-nak: veseátültetésre van szüksége. Bing lesz a donor, mert ő a legközelebbi rokona.

1980 májusában Carmencita és Bing Spanyolországba utazott, és Åke ezt a képeslapot kapta:

A szöveg jelentése: "Minden rendben,az op. most csütörtökön történik. A telefonok itt Spanyolországban romosak, nem tudom, mikor javul a vonal. (Jennifer) jól van és melegen üdvözöl - A belső kör"

Amikor hazaértek, megnyugtatták az aggódó Åke-t, hogy az operáció rendben lezajlott.(A valóságban az Olsson család az évenként megszokott spanyolországi üdülését folytatta, veseműtét helyett.)

1980 tavaszán Åke gyanúja egyre erősebbé vált azzal kapcsolatban: az amerikai testvérpár rendszeresen találkozgat a Nilsson házaspárral az ő - Åke - távollétében.

Júliusban Ingegärd elhunyt mellrákban.
A hamvasztás utáni búcsúztatójára Carmencita és Åke - mint az elhunyt közeli barátai - elutaztak Göteborgba.
A szertartás alatt Åke-nek feltűnt, hogy Carmencita gondolatai mintha egészen máshol jártak volna a gyászbeszéd alatt.
Az özvegy Lars Nilsson fivérének, Jöns-nek hasonló benyomása támadt: ő emlékezett ugyanis arra, hogy elhunyt sógornője nagyon mély bizalommal és csodálattal tekintett a rákkutató Carmencita Capelane professzorra. Mivel Jöns Nilsson maga is orvos volt, ezért gyanakodni kezdett arra: ez a nő egy szélhámos, és Lars az ő csalásának áldozata. Nagyjából két héttel azután, hogy a helyi lapokban megjelent a hír Lars Nilsson és Carmencita Capelane eljegyzéséről, Jöns Nilssonnak alkalma nyílt arra, hogy egy családi fogadáson közelebbről elbeszélgessen leendő sógornőjével.
Carmencita elmesélte Jöns és édesanyja jelenlétében, hogy ismert kutató és sebészprofesszor Amerikában, szakterülete a rákkutatás, és továbbképző előadásokat is tart. Azt is állította, hogy egy malmö-i világhírű rákspecialistát személyesen is ismer, az illető járt is az ő előadásaira.

Jöns Nilsson ezeket a kijelentéseket elég valószerűtlennek találta. Később, a nyomozás során folytatott kihallgatáson - és a tárgyaláson is, a vád tanújaként - elmondta: "Felvetettem néhány szakmai kérdést, és a dilettáns válaszaiból azonnal nyilvánvaló volt, hogy ez a nő nem lehet orvos."
Doktor Nilsson emellé az illető malmö-i rákkutatót is felkereste, és megkérdezte tőle: ismer-e egy Carmencita Cappelane professzort. Az illető kutató orvos kijelentette: "Soha életemben nem hallottam erről a nőről."
Ezzel Jöns Nilsson számára 100%-ig bizonyossá vált, hogy Carmencita nem nemzetközi hírű kutató, hanem egy egyszerű csaló, aki most éppen az ő fivérére, Larsra vetette ki hálóját.
Annak ellenére, hogy a tárgyalás során Jöns Nilssont csak tanúként és nem orvosi szakértőként idézték be, a vallomásában megemlítette: véleménye szerint ez a Carmencita minden jelét mutatta a nyilvánvaló pszichopátiának.
Azt is előadta, hogy ő is, édesanyjuk is igyekezett meggyőzni a szerelmes Larsot arról: menyasszonya valójában egy szélhámos, és egyáltalán nem az, akinek kiadja magát. Lars viszont, a szerelemtől elvakítva, maradéktalanul bízott Carmencitában.

Åke, aki utoljára 1980 augusztusában, Ingegärd temetésén találkozott szeretett Carmencitájával - a következő évben lezajlott tárgyalásig nem is látták egymást - megsejtette, hogy nem minden megy úgy, ahogyan kellene. Szeptemberben szembesült a brutális valósággal: egyik tartalékos tiszt bajtársától ugyanis megtudhatta, hogy a számos protokolláris fogadáson és banketten, amelyeken Carmencita részt vett - különböző, magas rangú tisztek vacsorapartnereként - egészen vad dolgokat hallhattak a nőtől.
Fennhangon dicsekedett azzal, hogy CIA-ügynök; hogy az utóbbi évek orvosi Nobel-díjai mögött ő állt; hogy rákkutató; hogy Brezsnyevet is operálta; hogy folyékonyan beszél japánul és szuahéli nyelven is; hogy anyai ágon Hirohito császár távoli rokona; hogy Nelson Rockefeller unokahúga; hogy magánrepülőgéppel közlekedik az USA és Malmö között úgy, ahogyan mások Malmö és Göteborg között ingáznak; hogy saját magán is végzett orvosi kísérleteket; hogy az amerikai biztonsági szolgálat részére végzett hírszerzéseit leplezendő, fodrászüzlete van Malmö-ben.

Åke álla leesett, amikor meghallotta, hogy Carmencita a fodrászüzletéről mesélt az elit társaságban. Sok évvel ezelőtt, ennek az üzlethelyiségnek bérleti szerződése kapcsán ismerte meg Carmencitát, Ragnhild Olsson-ként!
Åke soha, senkinek nem beszélt Carmencita "fedőnevéről", mert ünnepélyesen titoktartást esküdött szeretett kedvesének - egy sor másik közléssel együtt, amelyeket Carmencita bizalmasan osztott meg vele. A nő meg nyilvánosan locsog mindarról, amivel kapcsolatban őt titoktartásra eskette meg?

Házassági tervek

Lars eljegyzése bombaként csapódott be 1980 októberében. A tartalékos tisztek szövetségében több körlevél is készült, amelyek arról szóltak, hogy Lars Nilsson és Åke Norberg szélhámosság áldozatai lettek.
1980 januárjában a helyi lapokban megjelent a hír, hogy Carmencita és Lars össze fognak házasodni, és az USA-ba költöznek. Carmencita emellé, állítása szerint, gyermeket várt Lars-tól.
Ennek kapcsán tanácsolta Åke-nak egyik tartalékos tiszt kollégája: forduljon már a rendőrséghez, és tegye fel a kérdést: ki ez a nő - aki nem is olyan régen még Åke jegyese volt - és az állítólagos féltestvére valójában?

Amikor Åke végre belátta, hogy alaposan átejtették - a rendőrséghez fordult, és előadta történetét. Az ekkor tett vallomása 55 gépelt oldalt tett ki; az előadott tartalmak első hallásra hihetetlennek tetszettek, és ennek alapján a nyomozás vezetője azonnal elhatározta, hogy Ragnhild és Janne Olssont azonnal be kell idézni kihallgatásra. A rendőrség nyilvántartásából kiviláglott, hogy nem testvérek, hanem házastársak.

Janne Olssont otthonában találták, négy kiskorú gyermeke társaságában. Nem volt hajlandó felvilágosítást adni arról, hogy Ragnhild Olsson hol tartózkodik. A házkutatás során számos dokumentum került elő, amelyek tartalma kompromittáló volt, de az Åke által említett 25 ezer koronával kapcsolatban semmi sem került elő. Három borítékot találtak, Åke végrendeletének különböző változataival. Kettő ezek közül felbontatlan volt.
A következő kihallgatás során Olsson tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt vagy kihágást követett volna el; a feljelentés tartalmát légből kapott fantáziálásnak aposztrofálta. Nem, ő soha nem adta ki magát Ragnhild fivérének, a kis Jennifer az ő gyermeke, házasságon belül született. Tudomása szerint a feleségének nem volt viszonya Åke Norberggel.

A fenyegetésre, hogy körözést írnak ki ellene, Carmencita - azaz Ragnhild - néhány nappal később jelentkezett a rendőrségen. Ő is tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt elkövetett volna, és határozottan tagadta, hogy abban a szerepben lépett volna valaha is fel, amelyben Åke feljelentése szerint tetszelgett. Carmencita Capelane egy létező személy, egy ismerőse, aki egy időben nála és a férjénél lakott.
Az állítást, hogy Åke lenne Jennifer apja, és hogy 25 ezer koronát kapott volna 1976 júliusában, ezzel kommentálta: "ez a legrosszabb, amit valaha hallottam." Azt a vádat, hogy rákspecialistának adta ki magát - többek között Lars és Ingegärd Nilsson előtt is -, hasonlóképpen tagadta, és kifejtette, hogy mindez színtiszta képzelgés Åke Norberg részéről.

Nem volt a rendőrök kezében semmiféle indok, hogy az Olsson házaspárt letartóztassák. Az ügyész viszont utazási tilalmat rendelt el Ragnhild számára. A kihallgatás alól egy orvosi igazolással sikerült kibújnia, miszerint trombózis, súlyos isiász és valószínűsíthető tüdőgyulladás miatt nem jelenhet meg a rendőrségen.

Súlyos csalás alapos gyanúja miatt indult a nyomozás; az ügy felgöngyölítése során kihallgatott számos tanú egybehangzó vallomása alátámasztotta: Åke minden egyes szava igaz volt. El kellett viszont ismerni, hogy a feljelentéskor tett vallomásában olyan elképesztő dolgok szerepeltek, amelyektől még a legtapasztaltabb nyomozóknak is leesett az álluk.

A nyomozás...

...során előkerült egy főorvos, akinek 1976-ban afférja volt egy Ragnhild Olsson nevű pácienssel, akinek a visszér-problémáit kezelte.
A nő, hogy háláját kifejezze, meghívta vacsorázni a főorvost - aki, lévén válságban volt a házassága, elfogadta az invitációt - az elsőt is, a továbbiakat is.
A nő hamarosan előadta neki, hogy hamis identitással él Malmö-ben. A valódi neve Carmencita Rockefeller, és inkognitóban tartózkodik Svédországban. Mivel állandó veszélyben állt, hogy merénylet áldozata lehet, egy egész csoport biztonsági ügynökkel vette körül magát. Ennek a stábnak vezetője egy Steve nevű amerikai férfi. Itt, Svédországban az ő - Carmencita - feladata az, hogy információkat szerezzen aukciós cégekről, nagyvállalatok tranzakcióiról és hasonlóakról.

A főorvos kezdett gyanakodni az egyre vadabb és képtelenebb históriák hallatán, de a nőt nehezen lehetett sarokba szorítani.

Ez a főorvos az elé tett útlevélképek alapján felismerte Ragnhild Olssont alias Carmencita Rockefellert, valamint férjét, Janne Olssont, azaz biztonsági főnökét, Steve-et.

Mivel a főorvos nem esett semmiféle csalás áldozatául, ezért további nyomozásokat nem folytattak az ügyben. Viszont amikor a csalás lelepleződése után beidézték az orvost tanúnak, nagyjából ugyanazt a vallomást tette, mint amit Åke-től is hallani lehetett. Ugyanazokat a fantáziadús eseményeket adta elő az amerikai hírszerzésről, a Rockefeller-rokonságról, a biztonsági stábról. (Annyi esze mégis volt ennek a szélhámos nőnek, hogy egy főorvos előtt ne rákkutatónak adja ki magát.)

A nyomozók kérdésére, hogy orvosként milyen benyomása volt Carmencitáról, akarom mondani Ragnhild-ről, a férfi a következőket vallotta:

"Nagyon meggyőzően tudta magát előadni, és könnyen el lehetett neki hinni dolgokat. Nehéz lett volna nem hinni neki, annyira bizalomgerjesztő és lenyűgöző volt a személyisége. Mégis, a történetei annyira fantasztikusak voltak, hogy az ember nem tudta megállni, hogy csodálkozzon vagy kételkedjen a sztorijaiban, ha józanul átgondolta, amit Carmencitától hallott. Mindenesetre nem volt egyszerű sarokba szorítani - állandóan erre tettem kísérleteket. Egyszer például azt mesélte, hogy édesanyjának több cége is van Tokióban, és több divatos szórakozóhelynek is tulajdonosa. Amikor egy tokiói üdülésről tértem haza, Carmencita meg tudta említeni számos ismert hely és cég nevét is."

A főorvos végül azzal konfrontálta Carmencitát, hogy kérdéseket tett fel azzal kapcsolatban: a Rockefeller klán egyik tagját jó tíz évvel a történtekkel azelőtt elkapták és megették az új-guineai kannibálok. Ha a nő tényleg a Rockefeller dinasztia tagja lett volna, akkor tudott volna részletekről szolgálni erről az incidensről (amelyről egyébként az újságok is sokat írtak akkoriban) - de Carmencita láthatóan még csak nem is hallott erről a durva esetről.
Ám ennek ellenére sem volt egyszerű leleplezni a nő hazugságait. Egyszerűen olyan meggyőző, megnyerő személyisége volt, hogy könnyen a csapdájába esett bárki, aki a környezetében tartózkodott.

A főorvos, aki gyakran töprengett azon: tulajdonképpen milyen szándékai vannak ennek a nőnek, miért csinálja ezt - soha nem vált gazdasági természetű csalás áldozatává. S amikor nem sikerült azzal sem átejteni, hogy Carmencita állítólag "gyereket vár tőle", akkor ennek az évnek őszén "zátonyra futott a kapcsolatuk".

A legfrissebb áldozat - az özvegy Lars Nilsson...

...volt az egyetlen, aki nem mutatott készséges együttműködést a Carmencita-rejtély megoldásában.
Irodájából az a hír érkezett, hogy hamarosan házasságot köt egy Carmencita Capelane nevű amerikai orvosprofesszorral, és terveik vannak arra, hogy a nő gyermekeivel együtt hamarosan elhagyják Svédországot.

A rendőrség által összegyűjtött képanyagból Nilsson legközelebbi munkatársa azonosítani tudta a nőt, akit Nilsson egy fél évvel korábban eljegyzett. Ez a tanú maga is jelen volt azon a díszvacsorán, amelyen Lars Nilsson kihirdette Capelane professzorral történt eljegyzését. Kifejezetten elbűvölő személyiségűnek és intelligensnek találta Nilsson jegyesét (egyébként az első áldozat, Åke Norberg is azt vallotta a rendőröknek: a nő egyszerűen lenyűgözte; úgy élte meg, hogy Carmencita jóval intelligensebb őnála!)- és annak ellenére, hogy kissé csodálkozott az egész helyzeten, soha nem kérdőjelezte meg sem Nilsson, sem menyasszonya szavahihetőségét.

A rendőröknek ezzel szemben minden okuk megvolt arra, hogy megkérdőjelezzék Nilsson szavahihetőségét, amikor kihallgatták a Carmencita-val - alias Ragnhild Olsson-nal - való kapcsolatáról. Azt vallotta, hogy Åke Norberg révén valóban megismert egy Ragnhild Olsson nevű nőt, akivel utoljára a felesége, Ingegärd temetésén találkozott.
Nilsson minden erejével azt a meggyőződést próbálta elültetni a rendőrökben: Ragnhild Olsson és Carmencita két különböző személy.

Egy kérdésre azt válaszolta: Carmencita, aki - a külső hasonlóság miatt valószínűleg összetéveszthető Ragnhild Olssonnal, jelenleg New York-ban tartózkodik. A kérdésre, hogy mit csinál ott a nő, és mi a vezetékneve, Nilsson csak azt válaszolta, ezt nem kommentálja. Ezt a kifejezést alkalmazta minden alkalommal, amikor a kihallgatást vezető tiszt tolakodó kérdéseket tett fel Carmencitával kapcsolatban.

Ki is volt ez a csodálatos Carmencita (és a csodálatos Bing) valójában?

Carmencita, azaz Ragnhild, Malmö-ben született, egy varrónő és egy köztisztasági alkalmazott gyermekeként.
Az iskolában közepes eredményei voltak; a kémiatudása, noha nem lett volna elegendő ahhoz, hogy bekerüljön az orvosi egyetemre -, a hajfestékek és a dauervíz kérdéseihez viszont bőségesen megfelelt. Így lett női fodrász.
17 évesen férjhez ment; két év és két gyermek után elvált az első férjétől. Ekkor ismerkedett meg Janne-val, aki szintén elvált, neki is volt két gyermeke az előző házasságából; egyébként egy kifőzdében volt szakács (más források szerint pék). 14 éves kora óta, amikor elhagyta a szülői házat, éttermek konyháin dolgozott. Élete legnagyobb ambíciója volt, hogy saját éttermet nyithasson, de ehhez hiányzott a megfelelő kezdőtőke.
Házasságukat jónak írták le, a felmerülő anyagi nehézségek ellenére is.

Mindaz, ami egykor viccnek indult - vagy legalábbis egy abszurd társasági játéknak -, ahol az Olsson házaspárból Ragnhild volt a hangadó, hatalmas médiavisszhangot kapott szenzációvá duzzadt. Nagy publicitást kapott az ügy, a korabeli sajtóban rengeteget cikkeztek az esetről. A közvéleményt nagyon izgatta és szórakoztatta, hogy két - "alacsony státuszú"-nak minősülő személy - milyen fantasztikus ügyességgel érzett rá az emberek gyenge pontjaira, és hogyan vezette a társadalom elitjét az orruknál fogva, kihasználva, hogy mennyien harapnak rá a gazdagság illúziójára, a hangzatos címekre és a Rockefeller név mögött álló hatalomra.

cikkekz
Néhány szalagcím a korabeli újságokból: "Mindenki hitt a szép Carmencitának", "A női fodrász átverte mindannyiukat: generálisokat, bírókat, orvosokat és igazgatókat"; "Mindenki bedőlt Carmencitának"

A házaspárt bűnösnek találták csalás vétségében - tévedésben tartották Åke Norberget a kis Jennifer apaságát illetően, és ezáltal kicsaltak tőle 25 ezer koronát, miközben Norberg abban a hitben élt, hogy ez a gyermek jövőjét biztosítja, valójában ez az összeg az Olsson család futó kiadásait fedezte.
A feleséget durva csalás kísérlete miatt is elítélték, hiszen a végrendelet és az életbiztosítás kérdésében a saját javára befolyásolta Åke Norberget. Azzal árulta el magát, hogy a kihallgatások során határozottan állította: "soha nem állt szándékomban összetenni magamat Åke Norberggel".

Carmencita, azaz Ragnhild cinizmusa nem ismert határt.
A tárgyaláson kijelentette: "egyetlen épeszű ember sem hitte volna el a hazugságaimat". Az ügyvédje is ezzel érvelt: nem tekinthető félrevezetésnek, amit védence művelt, hiszen józan ésszel egy felnőtt ember nem hitt volna el ilyen vad állításokat.

A bíróság véleménye szerint "arra való tekintettel, hogy az ügy milyen figyelmet kapott, és miután ez valószínűleg visszatartó erővel bír, ezért a Tingsrätt úgy ítéli, hogy nem szükséges szabadságvesztéssel büntetni az elkövetőket."
Az esküdtek véleménye szerint feltételezhető, hogy az Olsson házaspár a továbbiakban tartózkodik a csalástól és mások tévedésben tartásától; ezért mindössze pénzbírságra és kártérítésre kötelezték őket. A feleséget, mint hangadó, 750 koronára, a férjet pedig 500 koronára bírságolták; továbbá kötelezték őket, hogy fizessenek kártérítést Åke Norberg-nek. Más szóval: kötelesek visszafizetni a 25 ezer koronát, amely végül nem került befektetésre, továbbá a közös szerelmi fészek bérleti díját.

Carmencita, akarom mondani Ragnhild, korábban soha nem volt büntetőeljárás alatt.
Bing, akarom mondani Janne ellen, 1971-ben és 1973-ban is eljárás volt foganatban, csekkhamisítás miatt.

Az elmeorvosi vizsgálatok egyértelművé tették, hogy sem a férj, sem a feleség nem szenved elmezavarban, zárt intézeti gyógykezelésük tehát nem szükséges.

A nagy, nyilvános jogi cirkusz zárójelenetében az államügyész kifejtette: a rendkívül szórakoztató tárgyalássorozat hátterében egy sor társadalmi és személyes tragédia is húzódott, nemcsak a vádló, hanem több tanú esetében is.
Az ügyész véleménye szerint Carmencita színjátéka hallatlan cinizmusra utal, és arra, hogy a nő egyáltalán nem volt tekintettel az érintetteket sújtó következményekre. Szabályszerű pszichopataként viselkedett az elmúlt hét évben, s mivel erre semmilyen ésszerű indoka nem volt, ezért az elmeállapotát alaposabban meg kellene vizsgálni.

A végjáték

Åke Norberg az eset után sikerrel kibékült a feleségével.
Nilsson sikeresen felülkerekedett az ügy kapcsán elszenvedett presztízs-veszteségén, de továbbra is jó viszonyban maradt Carmencitával és Binggel.

Janne Olsson 2012-ben elhunyt. Ragnhild, azaz Carmencita ma is Malmö-ben él, pontosabban a város Limhamn nevű külső kerületében. (NB a korabeli sajtóban, identitása védelme érdekében, szintén költött néven szerepelt - de a valóságban egyetlen, Solveig Johansson nevű nőt sem lehetett megfeleltetni a csodálatos Carmencitának!)

A történetből 2016-ban musical is készült.

A trondheimi tallium-eset

, 01:49

Ez a bűnügy különösen érdekes a számomra. Írtam már egy másik, ugyanezzel az anyaggal elkövetett mérgezésről, és mondhatni, rácuppantam a témára. Trondheimben is történt egy talliumos eset, amely felzaklatta a lelkivilágomat és felkeltette az érdeklődésemet!
A magyar ténykrimi-rajongók biztosan nem ismerik a sztorit!



Miután már a legutóbbi krimiposztom talliumos mérgezési esetről szólt, akkor egy helyi történetet is megírok Nektek. A kilencvenes évek végén történt, és kegyetlen eset, de érdemes ismerni: kriminálpszichológiai és viktimológiai szempontból is tanulságos.


A főszereplők: egy elvált, kétgyerekes anyuka, Inger Lise Bakken—és egy nem túl előnyös külsejű, de remek kiállású, sármos mérnök, a középkorú Terje Wiik. Kapcsolatuk jószomszédi viszonyból fejlődött érett, felnőtt emberek viszonyává. Szép és kedves szerelmi történet lehetne ez, csakugyan; hanem az események messze nem a Courts-Mahler meg Bianca regények világát idézik.


Inger Lise—ha hinni lehet az ismerősöknek és a családtagoknak—üdítően fiatalos, mondhatni: gyermeki jelenség volt. A kislányai mindennél többet jelentettek a számára, és inkább játszópajtásuk volt, mint szigorú nevelőjük. Noha a lányok apjától elvált, nem akadályozta meg a kapcsolattartást, a gyerekek is akkor látogatták meg apjukat, amikor csak akarták, a volt férj is gyakran ment el a gyerekekhez.


Terje Wiik nem volt szívdöglesztő külsejű, de bizalomgerjesztő, intelligens és rendkívül jó fej embernek bizonyult.
A kapcsolat 7...8 éven át tartott, egy időben a házasságot is tervezték. (A pár nem lakott együtt; Terje sokat utazott a munkája kapcsán—a StatOil-nál állt alkalmazásban kutató mérnökként -, de hétvégekre Inger Lise-hez járt “haza”.)


A rémálom az 1997/98-as év fordulóján kezdődött, amikor Inger Lise bejelentette Terjének: szüneteltetni szeretné a kapcsolatot, amely—több tanú egybehangzó vallomása szerint—igencsak viharos volt. Inger Lise már többször is megkísérelte a szakítást, de Terje valahogyan mindig sikeresen visszakönyörögte magát.
Terjét ezúttal is magával ragadta a féltékenység; öngyilkossággal fenyegetőzött; követelte, hogy Inger Lise vallja be, hogy kik a szeretői; vissza akarta követelni magának a nőt. Megtörtént, hogy bezárkózott a lakásba és nem volt hajlandó távozni.


1998. május 23.-án, egy fájdalmas jelenet után—amely során Terje szándékosan lelökte Inger Lise-t a lépcsőn—a nő azt kiabálta: vége a kapcsolatnak.


A lidércnyomás ekkor kezdődött.
Terje folyamatosan felügyelet alatt tartotta Inger Lise-t, minden lépését és minden percét számon tartotta. Ha a nő akár csak bevásárolni is elment, Terje rögtön felhívta a lányokat, és kifaggatta őket: Inger Lise mit csinál, hová megy és kivel találkozik?
Inger Lise annyira irritálónak találta ezt, hogy sokszor kihúzta a telefont (t.i. a kilencvenes években még Norvégiában sem mindenkinek volt mobiltelefonja!—A szerk.)—erre Terje azzal válaszolt, hogy zsarolni kezdte volt kedvesét: “Ne tedd ezt; ugye, nem akarod, hogy valami történjen a lányaiddal?”
A két nagylány és anyukájuk behúzott függönyök mögött élték a mindennapjaikat, hogy legalább egy kis magánéletük maradjon.


Terje mindezek tetejében nem volt hajlandó visszaadni a szakítás után a lakáskulcsot sem. Inger Lise naivan közölte vele: “ha a kulcsot vissza nem adod, akkor kicseréltetem a zárat”. Terje válasza: “Eszedbe ne jusson ilyet tenni. Nem tudod, kivel van dolgod?”


(Már ez a két dolog elegendő lett volna ahhoz, hogy feljelentsék Terje Wiik-et zaklatásért és életveszélyes fenyegetésért. Érdekes kérdés: miért nem történt meg a feljelentés?
Viktimológiai szempontból figyelemre méltó, hogy Inger Lise láthatóan “jól idomított” áldozatként viselkedett: nem tett feljelentést; nem változtatta meg a telefonszámát; és—noha tapasztalatból tudhatta, hogy Terje mennyire rafinált és erőszakos—megpróbált korrekten egyezkedni vele, ahelyett, hogy egy szó nélkül kicseréltette volna a zárat. El sem költözött, hanem hozzáedződött ahhoz, hogy bántalmazó exbarátja szomszédságában lakjon.
Mindez arra utal: hozzászokott már ahhoz, hogy rettegésben éljen, és valószínűleg meg volt annyira félemlítve, hogy nem tudott, illetve nem mert segítséget kérni.
Ismert tény ezen kívül: egy bántalmazó partner erősen kétarcú tud lenni: olyan hitelesen képes játszani a bűnbánót, és olyan jó fej tud lenni, ha akar, hogy az áldozat kész bármit elnézni neki, vagy akár el is felejteni.)


Terje Wiik ekkor a neten keresett rá a “murder”, “identify”, “tissue”, “thallium” és “traceability” kulcsszavakra. Legalábbis a lefoglalt gépén, a keresőarchívumban ilyeneket találtak. Wiik átlátszó magyarázatot adott ezekre a keresőszavakra: sok téma iránt érdeklődik, és nyilván ilyen tárgykörben is kutakodott a neten.
A lakásán megtalálták továbbá a “The Terrorist’s Handbook” című hírhedt kiadvány egy példányát is.
A nyomozás során átvizsgálták Inger Lise gépét is, és az elküldött mailjei arról tanúskodnak: szisztematikus partnerbántalmazás áldozata volt a kapcsolatban. Meglehetősen sok kérdést vet fel ez: Inger Lise környezetében többen is tudtak arról, hogy Wiik veszélyes partnerbántalmazó, és mégsem tett senki semmit, hanem hagyták a nőt félelemben élni. Talán tényleg annyira jól beidomított áldozat volt, hogy már nem hagyta, hogy segítsenek rajta?


Wiik elég gátlástalan volt ahhoz, hogy a saját munkahelyén keresztül rendelje meg a talliumot. Jellemző módon, amikor a későbbi jogi eljárás miatt a StatOil felmondott neki ezért, ő beperelte a StatOil-t, azzal az indoklással: igaz ugyan, hogy a cég költségére rendelte a talliumot—amely alig párszáz koronát kóstált -, de kompenzálta ezt azáltal, hogy egyszer szabadnapon is bement dolgozni! (A pozícióval való visszaélés nem számít, ugyebár.)


Inger Lise hamarosan beteg lett. A haja csomókban hullott, emellé iszonyatosan erős fájdalmai voltak a gyomrában, a végtagjaiban rendkívül fájdalmas zsibbadásokat érzett. Az egyik lánya azt vallotta később: “Anya éjszakánként néha sikoltozott fájdalmában, és ha odamentem hozzá, hogy átöleljem, még ez is elviselhetetlen szenvedést okozott neki.”
Az orvosok tanácstalanok voltak— Inger Lise egyik orvost a másik után kereste fel, de nem tudtak semmit tenni, azon túl, hogy egyik fájdalomcsillapítót a másik után írták fel; és ezek egyike sem használt. (Elég ironikus módon, egyszer maga Terje vitte őt orvoshoz; egy másik alkalommal egy álló hétig ápolta.)


Szeptember elején, egy átmeneti javulást követően, Inger Lise fájdalmai újból jelentkeztek, egyre erősebben. Most már naponta akár hatszor is telefonált neki “aggódó” exbarátja—aki ennek az ősznek folyamán később egy profi tolvajkulcs-készletet vásárolt. Később—karácsony és újév között—behatolt Inger Lise lakásába egy betört pinceablakon keresztül, egy újabb adagot a halálos méregből feloldott egy üveg konyakban.
Ezután telefonon figyelmeztette Inger Lise édesanyját arról, hogy a pinceablak be van törve—és felajánlotta, hogy nagyon szívesen megjavítja.


1999 január végén Inger Lise kórházba került; néhány nappal később az orvosok megállapították, hogy ez talliummérgezés. A sors iróniája, hogy ha erre hamarabb jöttek volna rá, akkor az áldozatot meg tudták volna menteni!
Ezzel egyidőben indult meg az eljárás is Terje Wiik ellen, kiderítették, hogy neki állt módjában talliumot rendelni.


Az áldozat élete utolsó egy hetét eszméletlenül töltötte, mesterségesen lélegeztették; február tizenhetedikén meghalt.


Az áldozat édesanyjának vallomása erős érzelmeket kavart fel . A 63 éves Lisa Bakken azt vallotta: január 23.-án ellátogatott a lányához, aki aznap estére tervezte a 40. születésnapját megünnepelni. Lisa Bakken azt vallotta: lányát a fürdőkádban kuporogva találta, fájdalmai enyhítése céljából. “Már megint beteg lettem!”
Azon az éjjelen még a szomszédok is hallották, hogy Inger Lise sikoltozik fájdalmában.


“1998 egy borzalmas és gyötrelmes év volt, de 1999 még rosszabb lett”—vallotta Lisa Bakken a tárgyalóteremben. “Annyira tehetetlenek voltunk.”
Inger Lise a kislányaival szemben nagyon hősiesen viselkedett; még ő vigasztalta őket, kérte őket, hogy ne sírjanak, és nem is említette nekik, hogy életveszélyben van.
A volt férj, Trond Nygård vallomása szerint Inger Lise sejtette, hogy Terje Wiik mérgezte meg. A kórházi főorvos, Harald Hovdal beszámolt arról: az áldozat—röviddel azelőtt, hogy elveszítette volna az eszméletét—említést tett egy konyakosüvegről, amelyet mindenképpen át kell vizsgálni.
Inger Lise lakásán csakugyan találtak egy megbontott üveg konyakot, amely a tallium-szulfát halálos dózisának többszörösét tartalmazta.


Terje Wiik vallomást tett, beismerte, hogy ő mérgezte meg exkedvesét, összesen három (egy másik vallomásban azt állította: négy) alkalommal adta be neki a talliumot. Elsőként egy pohár üdítőben oldotta fel a kristályokat; másodszor egy üveg ásványvízben (ennek hallatán minden jelenlévő elképedt, hiszen az ásványvízből a gyerekek is ugyanúgy ihattak volna); harmadszor pedig a—már ismert—konyakban.
Egy negyedik alkalomról is tett említést, amely során egy üveg vörösbort mérgezett meg. Erre az esetre direkt bizonyíték ugyan nem volt, a borosüveg nem került elő, de Inger Lise egyik barátnője azt vallotta: egy alkalommal, amikor meglátogatta az áldozatot, és vörösboroztak együtt, utána furcsa zsibbadást érzett az egyik karjában, és fájt a gyomra.


Az eljárást vezető rendőrtiszt, Hans Vikhals kertelés nélkül kijelentette: “ez az ember egy önsajnáltató pojáca. A történtek után még saját magát érezte áldozatnak, és azt állította, hogy szó szerint az életéért harcol.”
Wiik egyébként azt állította: nem is akarta megölni Inger Lisét, csak azt szerette volna elérni, hogy hulljon ki a haja, és így kevésbé legyen vonzó más férfiak számára. Ezt abból a megfontolásból tette, hogy Inger Lise így majd várhatóan meg fog hatódni, amiért ő így is ragaszkodik hozzá. Mint elmondta, azt remélte: visszakaphatja a nőt (akiről ekkor már tudta, hogy van egy új udvarlója), aki ráadásul még hálás is lesz neki, amiért ekkora szeretettel ápolja.
Azt állította: a tallium-szulfátból összesen csak egypár porszemnyit használt fel. Ehhez képest, amikor a lakásán megtalálták a mérget tartalmazó üveget (továbbá egy üveg berlinikéket, amely a tallium antiszéruma), abból 42 grammnyi mennyiség hiányzott. Mármost a tallium halálos adagja egy (1) gramm egy felnőtt ember számára!
Wiik ezt úgy magyarázta ki: a méreg rendkívül rosszul oldódott fel az üdítőben, ezért a nagy részét végül a mosogatóba öntötte.
Azt is állította: ellenméreggel megkísérelte talpra állítani Inger Lisét, elmondása szerint áfonyalekvárba oldott berlinikékkel. Ez nagyon szép mese, Wiik ötletességét és romantikus hajlamait jellemzi—de akkor miért halt meg a nő?
Ennek a “nem is akartam én megmérgezni, csak így sikeredett” megfontolásnak hátterében az állt: Terje Wiik-nek fiatalkorában volt egy paraszuicid kísérlete. Szerelmi csalódás miatt megpróbálta megmérgezni magát egyfajta—akkoriban még forgalomban lévő—talliumtartalmú patkányméreggel. Ám semmi komoly baja nem lett tőle, éppen csak a haja hullott ki átmenetileg.


(Szubjektív, amatőr wannabe-kriminológus hozzáállásommal azt vélekedem: elég dörzsölt róka lehetett ez a Wiik már fiatalabb korában is. Éppen csak annyi talliumot szedett be, amennyivel már elért egy ilyen látványos tünetet, mint a hajhullás, és ezért felfigyeltek az ő hatalmas szívfájdalmára, jól. Mindenesetre ügyelt, hogy véletlenül meg ne haljon, vagy maradandó károsodást ne szenvedjen. Elég átlátszónak tűnik a ripacskodása: a tallium témája szakmába vágó kérdés volt Wiik számára—tehát minden valószínűség szerint pontosan tudta, hogy mennyi mérget kell adagolnia egy adott hatás elérésére, nem “véletlenül” adagolta túl.
Kisszerű bosszúállásnak hatna mindenesetre az egész akkor is, ha tényleg igaz lenne, hogy “csak” enyhébb mérgezést szándékozott előidézni. Meglehetősen éretlen, infantilis hozzáállásnak tekinthető ez: “annak idején, amikor rossz volt nekem, mert egy másik nő elutasított, kihullott a hajam a méregtől, amelyet önként vettem be… most akkor NEKED hulljon ki a hajad, büntetésből, amiért TE is elutasítottál! Én meg bezzeg olyan rendes vagyok, hogy így sem hagylak ott.”)



Az igazságügyi pszichiáterek állítása szerint Wiik minden jel szerint szociopata.
A magam részéről ezt az esetet egy jellemző “nehezen elkülöníthető” díszpéldánynak tartom. Tudjuk, hogy a szociopátiát, pszichopátiát sok esetben nem könnyű elválasztani a különösen rosszindulatú narcizmustól.
Wiik a rosszindulatú narcisztikus viselkedésnek több jellemző motívumát is mutatta. Ő ölt aljasul (az áldozat nagyobbik lánya, az akkor 13 éves Cecilie később úgy fogalmazott: “szívfájdalom nélkül halálra kínozta anyámat”), de mégis azt várta el, hogy őt sajnálják.
Velejéig szívtelen szociopatákra kevésbé jellemző, hogy ennyire mélyen beleéljék magukat az önsajnáltató drámába—kérdés, hogy egy ügyes szociopata képes eljátszani még a narcisztikus típusú komédiát is. Ezért nehéz eldönteni, hogy Wiik esetében csakugyan szociopátiáról van-e szó.


A narcisztikus kifelé vetítésnek egy másik motívuma is megjelent a történetben.
Kiderült ugyanis az eljárás során: Inger Lise szerelemféltés miatti mérgezgetése közben a féltékenységtől őrjöngő, áldozatát hűtlenséggel gyanúsítgató Terje Wiik teljesen nyugodt lelkiismerettel udvarolgatott egy belga hölgynek is; rendszeresen utazgattak el egymáshoz. A belga hölgy azt vallotta: Wiik elbűvölő, nagyon snájdig kiállású pasinak bizonyult, roppant intelligens és szellemes volt; ám ő kicsit meghökkent, amikor Terje Wiik alig két hónap ismeretség után házassági ajánlattal állt elő.
(Más tanúk is azt állították, hogy Wiik egy szoknyavadász volt. Miközben Inger Lisén számonkérte a—valóságban nem is létező—szeretőit, és egyébként is teljes ellenőrzés alatt igyekezett tartani—ő maga több nőt is szédített. Annak ürügyén, hogy a munkája kapcsán sokat kell utaznia, jó alibit talált az alkalmi kapcsolatai leplezésére. Ez a kórosan narcisztikus ember kifelé-vetítő jellegzetessége.)


Egyébként 21 év szabadságvesztésre ítélték, és ebből 14 évet le is kellett ülnie. A norvég büntetőjog t.i. lehetővé teszi, hogy a büntetés kétharmadának letöltése után az elítélt kérelmezhesse a feltételes szabadlábra helyezését.


A büntetés letöltése azonban nem történt zökkenőmentesen.
Jó magaviseletéért, szorgalmáért (pl. elkezdett németül is tanulni a hűvösön!) Wiik rendszeresen kapott többnapos eltávozási engedélyeket a dutyiból—ha hinni lehet a norvég forrásoknak, öt év alatt 24 ilyen eltávozásra nyílt alkalma.
Azt hiszem, sejteni lehetett volna, hogy “tervez valamit”, mert az eltávozásai alatt megújíttatta az útlevelét. A következő eltáv során alaposan használatba is vette azt: külföldre szökött, és Németországban kapcsolták le végül. Ennek során is rendezte a drámát: rosszullétet szimulált, és játszotta a nagybeteget, amikor végre kontaktot teremtett a norvég rendőrséggel.
Mindenesetre 2012-ben szabadult. Nem tudni, mit csinál azóta. Azt tudni: ha Inger Lise élne, már kétszeres nagymama lenne. Az egyik unokája egyfolytában kérdezgeti anyukáját: “mi történt a nagyival?”, de mivel még csak ötéves, mindig azt a választ kapja: “majd ha nagyobb leszel, megtudod.”