Krimirajongók oldala

 

Igazán ritka példányt hoztam most Nektek: egy női ámokfutó elmebeteget - konkrétan a legelső ismert ámokfutó tömeggyilkos nőt -, aki egy bevásárlóközpontban rendezett lövöldözést, két halálos áldozattal, hét súlyos sebesülttel. Mindez 1985-ben történt, pontosan a Halloween előtti napon, október harmincadikán, a pennsylvaniai Springfield helység - roppant fantáziadúsan - Springfield Mall néven ismert bevásárlóközpontjában.

Az esetben azt tekinthetjük a leginkább sokkolónak, hogy a hölgynek problémás előélete volt, tíz év alatt 12 alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt - de mindannyiszor elbocsátották, azzal, hogy nem jelent veszélyt sem önmagára, sem a környezetére. Tudott dolog volt: agresszióproblémái akadtak, sokszor beszélt arról, hogy ölni akar, a hivatalos szervek mégsem vették komolyan, hogy "ez a csaj súlyosan zakkant!"

Kisiskolásként és kiskamaszként problémamentesnek tűnt: okos, értelmes lány volt, érdekelték a természettudományok, de jól teljesített pszichológiából is.

A normális látszat mögött egy rettenetes titok rejtőzött: a kis Sylvia nyolcéves volt, amikor a nagyapja incesztust követett el ellene. Mrs. Seegrist erről évekig nem is tudott; Sylvia elmúlt 13 éves, amikor a nagyapjáról ezt mesélte: "anya, nem is tudod, milyen intim kapcsolat volt közöttünk!" Kiderült, hogy a nagyfater rendszeresen onanizált a kis Sylvia előtt, és különböző szexuális szívességeket is kicsikart tőle.

Sylviával 15 éves kora körül kezdődtek a problémák. Tanulmányi eredménye ekkoriban romlott le, és az erőszakos kitörések, dührohamok, agresszív fantáziák, fenyegetőzések és rögeszmék, amelyek mindennapossá váltak nála, már messze túlmutattak a megszokott tizenéves kori bolondériákon. Egyszer még a haját is leborotválta.
Pszichiátriára került, ahol rövid úton diagnosztizálták nála a paranoid skizofréniát, és tájékoztatták arról, hogy két lehetősége van: vagy élete végéig gyógyszert kell szednie, vagy hosszú távú kórházi kezelésekre számíthat.

Évről évre súlyosbodott az állapota, a fantáziatartalmai csak durvábbak lettek, és a kezelések gyakorlatilag semmit sem segítettek: azon túl, hogy egyik dilisbogyót a másik után írták fel neki - és nem ellenőrizték, hogy szedi-e rendszeresen -, nem törődtek vele. Volt egy olyan rögeszméje is, mely szerint a szülei és az orvosok valójában meg akarják mérgezni a gyógyszerekkel.

Amikor Sylvia elérte a nagykorúságot, berukkolt a seregbe - sokat beszélt arról, hogy gerillaharcos akar lenni Iránban -, de a kiképzés alatt rögtön a szívatások célpontjává vált. A többi újonc azzal ugratta, hogy leszbikus - nincs adatunk arról, hogy erre hogyan reagált, de okkal feltételezhetjük, hogy nem vette jó néven, nem tudta viccnek tekinteni. A kiképző tisztek is észrevették, hogy idegileg nincs egészen rendben: a viselkedési problémái miatt már a kiképzést sem csinálhatta végig, két hónap után leszerelték. Ez érzékenyen érintette. Az agresszió-és egyenruhafétis a továbbiakban is jellemző maradt rá.

25 éves korára már képtelen volt arra, hogy önálló életvitelt folytasson; szociális segélyből élt, a plázában tengett-lengett naphosszat, és lassanként egyre furcsábbá, különcebbé vált.
Sajátos szokásai akadtak. Hajnali négykor volt képes kimenni avart gereblyézni; gyakran fel-le járkált a lépcsőházban; kedvelt beszédtémája volt a nukleáris háború és az, hogy az egész világ ellene van; megszállott arckifejezéssel bámult az emberekre; gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen kontaktusba került vele vagy akár látásból ismerte, volt legalább egy bizarr sztorija. Többen is beszámoltak arról: Ms. Seegrist "utált mindenkit, és sokat beszélt arról, hogy kiket ölne meg".

Szenvedélyesen imádta a military cuccokat - kedvence volt az olívazöld színű gyakorló és zakó, fekete barettsapkával. E holmikat még a szaunában sem volt szokása levetni. Mániákusan edzett, megszokott látvány volt az edzőteremben, amint súlyokat emelgetett. A fitneszközpont alkalmazottai és vendégei szerint Seegrist vagy magában motyogott összefüggéstelenül, vagy a többi vendéget inzultálta.
Sajátos politikai kijelentéseket tett, akár az utcán, idegeneknek is. Rokonszenvezett a kommunista eszmékkel, magánszorgalomból oroszul is tanult (el tudjátok képzelni, hogy ez az 1980-as évek USÁ-jában micsoda bizarr, különc és lázadó megnyilvánulásnak számított? - A szerk.)
Állítólag bútorfényező folyadékot is ivott, ismeretlen indokból.

Egy legális fegyvervásárlási kísérlete kudarcba fulladt. A K-Mart szaküzlet alkalmazottai, meglátva a hölgy militáns külsejét és sajátos viselkedését, nem szolgálták ki - azzal mentve ki magukat, hogy sajnos nincs raktáron az a típus, amelyet keres. Végül egy másik üzletben tudott fegyvert venni - a vásárláshoz szükséges kérdőív kitöltése során eltitkolta a tényt, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt (és ekkoriban még nem volt törvényben előírva, hogy leellenőrizzék azok hátterét, akik lőfegyvert szeretnének venni!) -, egy Ruger 10/22-est (volt önkritikája talán? Ez a fegyver a szakértők szerint kifejezetten kezdő-, illetve amatőrbarát.)

A plázában, mondhatni, "ismerték, mint a rossz pénzt" - rendszeresen provokálta és zaklatta a többi vendéget, ezért számos alkalommal a biztonsági őrök, néhányszor pedig a rendőrök tessékelték ki barátságosan a helyről. Az ilyen esetek ellenére, nem sokáig volt szokása távol maradni a plázából, szinte a második otthonává vált; az itteni gyógyszertárban váltotta ki a dilisbogyókat is. A tulaj - Richard Zensen - szellemeskedve Ms. Rambo-nak szólította, aztán egy sötét tekintetet kapott válaszul: "mintha démonok szállták volna meg". Legutoljára akkor látta Seegristet, amikor egy antipszichotikumot próbált kiváltani, de nem adhatták ki neki, mert nem volt nála a társadalombiztosítási kártyája. Zensen később így referált erről az esetről: "úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne: ha fegyver is lenne nála, biztosan használná" (lehet, hogy ez lett volna az utolsó szalmaszál Seegrist számára? Édesanyja szerint az lehetett Sylvia ámokfutásának a közvetlen előzménye, hogy rettenetesen félt attól: a szülei ismét elmeosztályra juttatják; ismételten kifejezte korábban, hogy szíve szerint inkább meghalna, semmint hogy újból pszichiátriai intézetbe kerüljön.)

A pláza és a fitneszterem mellett a könyvtárat is gyakran látogatta, orosz nyelvkönyveket, szótárakat forgatott, bombakészítési leírásokat fordított, továbbá rendkívül érdeklődött a "negatív energia" témája iránt, erről a tárgykörről minden hozzáférhető anyagot elolvasott.

Zavart és mások számára is zavaró viselkedése az idők során fokozatosan súlyosbodott: 1984-ben egy alkalommal berontott a pláza egyik éttermébe, emelt hangon kijelentve: "lelövöm azt az anyab*szó szarházit!"
Nem derült ki, hogy pontosan kire gondolt, mert elhagyta a helyszínt, mielőtt bármilyen erőszakos cselekedetre ragadtatta volna magát.

1985 október 30.-án a megszokott szerelésében - gyakorló, zakó, bakancs, barettsapka - jelent meg a plázában, kiváltotta a gyógyszereit, majd a fitneszterembe ment, ahol csendben dolgozott a súlyokkal egy ideig. Ezután egy kis időt a könyvtárban töltött, majd délután kettő körül hazaugrott a lakására; fél négy tájékában ismét megjelent a plázában, ekkor azonban nála volt egy .22 kaliberű félautomata lőfegyver!

Egy telefonszerelőt vett célba elsőként, de - lévén hogy csípőből próbált lőni - elvétette, a férfi megmenekült - és, mivel megismerte Seegrist kocsiját, elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy leeressze az egyik autógumit - hogy megakadályozza a nő elmenekülését a tett színhelyéről.
Seegrist ezután egy nőt vett célba, aki éppen pénzt vett ki a bankjegykiadó automatából; egyetlen lőszer sem talált, holott fél tucat csapódott be a célpont körül.

Az ámokfutás következő célpontja egy csoport kisgyermek volt; egy Recife Cosmen nevű kétéves kisfiú a helyszínen életét vesztette - Seegrist pontosan szíven találta -, két további kiskorú súlyosan megsebesült.

Seegrist ezután a bevásárlóközpont bejáratához rohant, és véletlenszerűen lőtt az alkalmazottakra és vendégekre, vegyesen. A kirakatüvegeket és az üzletek bejáratait is válogatás nélkül szétlőtte - mivel ez éppen a Halloween előtti nap volt, sok látogató azt gondolta, hogy az ünnepi műsor része egy kommandósnak öltözött nő, aki őrülten lövöldözik.
Egy korábbi halloween alkalmával az üzletközpont alkalmazott valakit, hogy az ünnep alkalmával cowboynak öltözve játék fegyverrel lövöldözzön a látogatókra. A pláza vendégei ezért először azt hitték, hogy ez is egy szokott Mindenszentek-napi morbid vicc, és ez a fura csaj is a pláza megbízásából csinálja a fesztivált.

Ahogyan keresztülviharzott a bevásárlóközponton, Seegrist két lövést adott le egy nő irányában, aki egy jégkrémes stand közelében tartózkodott; mindkét lövés a hasán találta el az áldozatot. Két másik nőre is rálőtt, ezután célba vett egy idősebb férfit, aki egy evőeszközöket forgalmazó üzlet kirakatában állt.
A férfit - a 67 éves Earl Trout-ot - az arcán és a hasán érték a lövések, és később belehalt a sérülésekbe.
A plázában tartózkodó emberek, végre felismerve, hogy ez nem egy Mindenszentek napi idétlen tréfa, igyekeztek fedezéket találni, miközben Seegrist folytatta ámokfutását. Egy Augusto Ferrara nevű férfi, egy nyugalmazott állami hivatalnok - egy cipőbolt kirakata előtt téblábolt a feleségével - nem reagált elég gyorsan, és így lett az öldöklés utolsó halálos áldozata: a tarkóján érte a halálos lövés.

Amint Seegrist a pláza bejárata irányába indult vissza, a 24 éves John Laufer megállította.
A fiatal férfi maga sem volt biztos benne, mi történt ekkor - az első gondolata az volt: egy kommandósnak öltözött nő, játék fegyverrel, egyáltalán nem vicces, még ezen a napon sem -, és Seegrist őt is célba vette. Csodával határos módon, egyetlen golyó sem találta el Laufert, aki haragosan kicsavarta Seegrist kezéből a fegyvert, és közölte vele: "Rossz célpontot választottál arra, hogy szórakozzál. Most rendőrkézre foglak adni."
Seegrist láthatóan megdöbbent és összezavarodott, amikor lefegyverezték, és azt válaszolta: "Nő vagyok, családi problémáim vannak és rohamaim szoktak lenni." Laufer ezután egy közeli üzletbe rángatta be, és a pláza biztonsági személyzetét értesítették. Seegrist a következő szavakat intézte Lauferhez: "Siess, ember, tudod, hogy bűnös vagyok. Ölj meg a helyszínen."

Ettől a ponttól kezdve, Sylvia Seegrist csendes és megadó volt.
Amikor a biztonsági őrök megkérdezték, miért támadta le a plázát, azt felelte: "A családom az idegeimre megy. Nem akartam ezt. Nem akartam ezt."
Összesen két áldozat veszítette életét a helyszínen, egy harmadik később halt bele sérüléseibe, nyolc ember pedig súlyosan megsebesült az összesen négy percig tartó ámokfutásban. John Laufer lélekjelenléte nélkül kétségkívül sokkal magasabb lett volna az áldozatok száma.

Az eset nagy port kavart fel. A közvéleményt leginkább az háborította fel: az illetékes szervek tudtak arról, hogy a nő szabályszerű őrült - mégsem szűrték ki, hogy veszélyt jelenthet a környezetére. A legutolsó alkalom, amikor bármilyen interakcióba került szakemberekkel, egy telefonbeszélgetés volt, amelynek során a receptjeit megújították.
Utóbb kiderült: Seegrist kisasszony nem szedte rendesen a dilisbogyókat, mert borzasztóan szenvedett a mellékhatásoktól: főként azt élte meg nagyon rosszul, hogy az egyik gyógyszertől meghízott.

A bűnbakgyártás és a felelősség tologatása több szinten is zajlott: miközben az egészségügyi rendszert is hibáztatták, amely nem szűrte ki idejében, hogy Seegrist kisasszony nem egyszerűen őrült, hanem közveszélyes őrült - a jogi eljárás során őt magát is pellengérre vonták, úgymond azért, hogy eldöntsék: őrült ugyan, de vajon elég őrült-e ahhoz, hogy ez kizárja a büntethetőségét?
A letartóztatás után ugyanis egy évig mást sem tettek a vizsgálóbírók, mint azon tanakodtak: mennyire elmebeteg a csaj? Úgy tűnik, nem volt számukra elég bizonyíték - a tanúk beszámolói mellett - az sem, hogy Seegrist mezítláb jelent meg a tárgyaláson, és a következő szavakat intézte a bíróhoz: "Bassza meg. Remélem, éhezik, maga anyabaszó. Nem élvezem ezt az érzést, de ez van."

Amikor az életkorát kérdezték, Seegrist elárulta, hogy 25 éves, és hozzátette: nem számít arra, hogy ennél hosszabb ideig éljen. A telefonszámát firtató kérdésre egy hosszú, véletlenszerű számsorozatot sziszegett el, haragtól fűtött hangon. Azt is kifejtette: azt kívánja, bárcsak soha nem született volna meg, és tette okaként azt jelölte meg: problémái voltak a szüleivel.
"A szüleim vertek, természetesen" - magyarázta. - "A rendőrség soha nem állította elő a szüleimet."

A bíróságon két, figyelemre méltóan bizarr kijelentést tett.
"Tettem valami iszonyatos dolgot, igen - és akkor mi van? Lepaktáltam a kommunistákkal. A férfiak mindig készek arra, hogy háborúba menjenek."

Miután felolvasták neki a vádakat, a következőt mondta:
"Van fekete dobozuk? Az az én vallomásom."
(A későbbi házkutatás során derült ki, hogy ez nem volt egy teljesen zavart kijelentés. Seegrist kisasszonynak tényleg volt odahaza egy fekete doboza, amelyben a bombareceptjeit és a naplóit tartotta.)

A további kutatások egyértelművé tették, hogy Ms. Seegrist korábban is különösen viselkedett, voltak aggodalomra okot adó megnyilvánulásai.
1980-ban megkísérelte hátba szúrni az egyik terapeutát, aki foglalkozott vele. Annak ellenére, hogy ez a terapeuta kifejezésre juttatta: Seegrist kisasszony túlságosan erőszakos ahhoz, hogy a társadalomban szabadon járhasson-kelhessen - csak rövid időtartamú zárt intézeti gyógykezelését rendelték el.
Kiderült továbbá, hogy Seegrist egyszer egy lángoló gyufát vágott egy pszichiáter arcába; plüssállatokat is felgyújtott, és a lakásában ilyen tartalmú idézeteket festett a falra, mint "Gyűlöllek benneteket!" és "Öld meg mindet".
Képtelen volt másokkal közösen élni. Több korábbi albérletéből is azért dobták ki, mert pokollá tette a lakótársai életét, többeket is rettegésben tartott.

A lövöldözést megelőző évben tett egy kísérletet arra, hogy megfojtsa a saját anyját a nyílt utcán. A rendőrség közbelépett, de sajátos módon, Sylviát mindössze három hét után elbocsátották a pszichiátriáról, annak ellenére, hogy az orvosok nagyon rossz prognózist jósoltak neki.

Tanúk vallomása szerint Seegrist nagyon nagy lelkesedéssel nyilatkozott egy másik, hasonló esetről, amely a kaliforniai San Ysidro-ban történt, egy évvel Seegrist akciója előtt. Itt egy James Huberty nevű fiatal férfi rendezett tömeggyilkosságot egy McDonald's étteremben.
Seegristet rendkívül izgatta ez az eset, és jelezte: szívesen tenne valami hasonlót. A helyi McDonald's-ben tett olyan gesztusokat, amelyek a lövöldözést imitálták.

Ruth Seegrist tanúvallomásában azt adta elő: leánya az ámokfutást megelőző napokban a szokottnál zavartabban viselkedett, azt téve valószínűvé, hogy felhagyott a gyógyszerszedéssel. A lövöldözés előtti reggelen Mrs. Seegrist arra kérte leányát, menjen vissza a kórházba, de Sylvia azt felelte: inkább börtönbe megy. Mrs. Seegrist megpróbálta elérni, hogy kényszergyógykezelésre utalják a lányát, de az illetékes orvosok tájékoztatták: ez csak egy nyilvánvalóan erőszakos, durva incidens esetén volna lehetséges.

"Véleményem szerint Sylvia Seegrist a lövések leadásának időpontjában olyan súlyos pszichózisban szenvedett, amely meggátolta abban, hogy a valóságot helyesen észlelje, és tette súlyosságát felmérje. Amikor elsütötte a fegyvert, elméje annyira zavart volt, hogy tökéletesen meg volt győződve arról: helyesen cselekszik" - jelentette ki dr. Robert Sadoff, a védelem tanújaként szereplő elmeorvos.

Összesen három szakértő tanúskodott egyébként az ügyben, két pszichiáter és egy pszichológus; egybehangzó véleményük szerint Seegrist, elmeállapota következményeként, nem látta be, mit tett. Azzal a gondolattal ment az üzletközpontba öldökölni, hogy a gyilkosságokkal megszabadítja az embereket a szenvedéseiktől. Meglátásai szerint ugyanis sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne születtek volna meg.
Azt a reményét is kifejezte, hogy ezáltal megtanítja a mentőalakulatokat, hogyan reagáljanak vészhelyzet esetén, és ezért a hadsereg majd büszke lesz rá. Ezzel egyidejűleg annak a vágyának is hangot adott, hogy híres bűnözővé váljon és ezáltal identitást találjon magának. Mindhárom szakértő - Dr Gerald Cooke, Dr. Robert Bowman és Dr. Robert Sadoff - egyetértettek abban, hogy Seegrist gondolkodása zavart és szétesett. Ezt a vélekedést a bíróság által megbízott pszichiáter, Dr. James Ewing is megerősítette.

Az ügyészség viszont azt emelte ki: Seegrist nagyon jól teljesített a pszichológiaórákon, tehát tudta, hogyan ejtse át az orvosokat.
Az ügyészség által megbízott pszichiáter, Dr. Park Dietz véleménye szerint Seegrist tudta, mit művel, és tudta, hogy rosszat tesz. Igaz, hogy nyilvánvalóan elmekórtani eset, de inkább bipoláris zavarokra utal a viselkedése, semmint skizofréniára. Előre kitervelten cselekedett - az öldöklést megelőző napon végrendelkezett, és ügyvéddel hitelesíttette végakaratát -, ezért jogi értelemben beszámíthatónak tekinthető.

A védelem tehát azzal érvelt: Seegrist elmebetegség áldozata.
Az ügyészség pedig azzal: Seegrist a saját élete kudarcaiért a társadalmat hibáztatta.

A bíró tudatta az esküdtekkel, hogy négy verdikt közül van lehetőségük választani: a vádlott bűnös; nem bűnös; bűnös, de elmebeteg; elmeállapota miatt nem tekinthető bűnösnek.

Eközben a harmadik áldozat, Earl Trout, a kórházban belehalt sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletét egy percre is visszanyerte volna. Az orvosok kijelentették: ha Mr. Trout túl is élte volna a sérüléseket, élete hátralévő részét tolószékben és világtalanul kellett volna töltenie.
Ez a tény különösen nagy politikai nyomást jelentett az ügyet tárgyaló jogászok számára. Egy ilyen fajsúlyú ügyben a közvélemény mindig követeli, hogy statuáljanak példát és húzzák rá a vizes lepedőt a tettesre.

Annak ellenére, hogy a vádlott ennyire egyértelműen elmezavarban szenvedett, a szakemberek eldöntötték: Seegrist bíróság elé állítható, kompetens arra, hogy a tárgyalást végigcsinálja, bár az elmeállapota eközben valószínűleg rosszabbodni fog.

Az esküdtek a következő verdiktre jutottak: Ms. Seegrist bűnös ugyan, de elmebeteg.
Három tényleges életfogytiglant szabtak ki büntetésül, minden egyes halálos áldozatért, továbbá tíz-tíz évet minden egyes gyilkossági kísérletért. A bíró szerint Ms. Seegristnek valamilyen formájú elzárásban kell töltenie hátralévő életét.

Sajátos mindazonáltal, hogy az elmebetegnek nyilvánítás ellenére is, Seegristet két és fél év után átszállították az ideggyógyintézetből a börtönbe. Tény: ügyeltek arra, hogy rendesen szedje a gyógyszereit, és ennek látható eredményei is lettek. Seegristet továbbra sem nyilvánították gyógyultnak, de a tudata letisztult annyira, hogy hasznossá tudja magát tenni: a kilencvenes években legalábbis már matekot tanított azoknak az elítélteknek, akik a börtönben fejezték be a sulit, továbbá elvégezte a pszichológia szakot. Az ezredforduló előtt néhány évvel megszakította a szüleivel a kapcsolatot.
Egy újságíró érdeklődésére azt felelte: minden év október harmincadika körül rettenetes érzései támadnak, és nehezére esik nem sírnia. Mint állította: a gondolat, hogy embereket bántott, nehéz leírni, milyen érzés ezzel együtt élnie. Az állapotát az új gyógyszerek sikerrel stabilizálták, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszanyeri a szabadságát. Az utóbbi 15 évben viszont semmit sem tudni róla.