Krimirajongók oldala

Nagyon szerencsés vagyok. Megkaptam a skandináv bűnügyi krónikák négy évfolyamát—1984-től 1987-ig -, ebben egész Észak-Európában megtörtént bűnesetek dokumentálódnak norvég nyelven.


Érdekesnek találom az egybeesést: a mérgezési drámák mindig is izgatták a képzeletemet. Nos, amikor az 1985-ös évfolyamot találomra kinyitottam, éppen egy—Svédországban megesett—mérgezési dráma leírásánál nyílt ki a nagy könyv!


A történet annyira lenyűgözött, hogy elmesélem Nektek is. 1982-ben történt Göteborgban (ejtsd: Gőtebúrj.)


Egy szép júniusi éjszakán a középkorú Gunilla Björklundot kórházba szállították, rendkívül szokatlan tünetekkel: tudatzavar, idegi károsodások, végtagmerevség és -érzéketlenség, mindehhez súlyos gyomor-béltünetek. Két nappal ezután a férje, Göran Björklund is kórházba került, hasonló, bár kevésbé súlyos tünetekkel.


A kórház egész személyzete találgatott, hogy mi lehet ennek a házaspárnak a baja - hiszen csak annyi volt egyértelmű, hogy igen súlyos mérgezési tünetekről van szó. A házaspár huszonéves fia, az orvostanhallgató Per-Erik beszámolt arról: az estén, amelyen édesanyja kórházba került, aludttej volt vacsorára zabpehellyel. Ő maga érzett valami furcsa ízt az aludttejben, ezért az első kanál után ki is köpte; édesapja is érezte a furcsa ízt, de azért jócskán fogyasztott az aludttejből; édesanyja pedig határozottan állította, hogy semmilyen szokatlan ízt nem érez, és a tányérján lévő összes aludttejet elfogyasztotta. Per-Erik megemlítette, hogy a történteknek talán lehet valami köze ahhoz, hogy a szomszéd házban patkányirtást végeztek, és a mérget nemcsak a házban, hanem a ház körül is kihelyezték.


A kórház egyik neurológusának ekkor eszébe jutott mindaz, amit korábban olvasott a tallium-mérgezés tüneteiről, és úgy látta: az olvasottak nagyon egybevágtak ennek a házaspárnak a tüneteivel. A feleség, Gunilla, az orvosok egybehangzó véleménye szerint ekkor már haldoklott, nem volt magánál, és minden jel szerint visszafordíthatatlan idegi és agyi károsodásokat szenvedett; még aznap meg is halt. A férj nagyon rosszul volt ugyan, ugyanazokat a tüneteket mutatta, és a haja is kihullott—ez jellemző tünete a tallium-mérgezésnek -, de az állapotát sikerült stabilizálni. Mindkettejük vérmintáit elküldték vizsgálatra, és mindkét minta pozitív eredményeket mutatott talliumra! (Egyébként ez egy nehézfém, színtelen-szagtalan, az 1860-as években fedezték fel. Eleinte izzadásgátlónak és szőrtelenítésre használták, de hamarosan kiderült, hogy súlyosan mérgező: halálos adagja 0.1…1 gramm között van. Kisebb mennyiségeket a sejtkutatásban is felhasználnak belőle.)


Több gyilkossági eset is ismert, amelyeket talliummal követtek el—azonban gyorsan kiderült, hogy talliumhoz jutni nem lehet egykönnyen. A patkányméreg rögtön kiesett a lehetséges módszerek közül, ugyanis ebben az időben Svédországban már nem is kerültek forgalomba tallium-tartalmú patkányirtó szerek. Talliumsókat kémiai, illetve gyógyszerkutató intézetek, üzemek, egyetemek vegyszerraktáraiban lehet egyáltalán megtalálni; de akárkinek ide nem lehet bejárása. Így került igen gyorsan a számbajöhető gyanúsítottak közé Per-Erik, mint harmadéves orvostanhallgató.


A nyomozók leellenőrizték Björklundék családi életét, és egészen sajátos dolgokat találtak.


Göran, az apa, egy kisebb cég vezérigazgató-helyettese volt, Gunilla, az anya, háztartásbeli. Egyszem fiuk, Per-Erik velük lakott; eredetileg lelkész szeretett volna lenni, de apja tanácsára—vagy talán erős befolyásolására?—mégis az orvosira iratkozott be.


Per-Erik azt a benyomást keltette, hogy erőteljesen kötődik az apjához, és a család ismerősei körében egyöntetűen az volt a vélekedés: Per-Erik a mintafiú, igazán méltó a szüleihez. Ambiciózus, kötelességtudó és segítőkész.


A nyomozók ellenőrizték az egyetem és a kórház vegyszerraktárát is. Kifaggattak mindenkit arról: ugyan szokott-e ide járni Per-Erik szakmai gyakorlatra? Lehetett-e bejárása a veszélyes anyagok raktárába?
Azt találták: a válasz egyértelmű igen. Így aztán sikerült rekonstruálni azt az alkalmat, amelynek során Per-Erik éjszakára bent maradt a laborban—állítása szerint egy hosszabb kísérletet végigcsinálni, valójában—természetesen—talliumot nyúlni a méregraktárból. A zsaruk átkutatták a méregraktárat, egyeztettek az illetékesekkel, akik döbbenten látták, hogy bakker, egy 25 grammos kiszerelésű tallium hiányzik. Björklundék lakásán meg is találták a kórházi raktárból hiányzó 25 grammot, a rajta szereplő zárjegy felbontáskor letépett darabja is előkerült a kukából. Nocsak, nocsak, a drága jó fiú kísérelte meg eltenni láb alól tisztes szüleit?


A nyomozgatás során kiderült “mellékesen”: Per-Erik egyáltalán nem olyan mintadiák, mint amilyennek a környezetében vélik. Egyébként is voltak furcsa dolgai. Az egyetemi kollégái azt vallották: Per-Eriknek mintha kényszere lenne arra, hogy folyton a középpontban legyen, állandóan hihetetlen sztorikkal áll elő, és különösen szeret nagyokat mondani, hogy érdekesebbnek találják. A családjával kapcsolatban előszeretettel mesélgetett meghökkentő történeteket: az apja bennégett állítólag a kórházi ágyában, egy szívinfarktus után, és súlyos égési sérülésekkel szállították át helikopterrel Stockholmba. Arról is mesélt, hogy majdnem mérgezés áldozata lett az egész család.


Per-Erik tanulmányi eredményeivel is voltak problémák. Ugyan a családból mindenki úgy tudta: a gyerek nagyon jó jegyeket szerez, és az évfolyamtársainak is dicsekedett a zseniális eredményeivel, de ez messze állt a valóságtól. Valójában 16 kötelező tárgyból csak hatot teljesített harmadév végére; néhány évfolyamtárs tanúsította, hogy Per-Erik meg sem jelent azokon a vizsgákon, amelyek kitűnő eredményeivel amúgy hencegett (NB Svédországban már a nyolcvanas években sem tették nyilvánossá a tanszékeken a vizsgaeredményeket, ezt minden hallgató magánügyeként és bizalmas infóként kezelték!), megtörtént, hogy teljesen üresen adta be a vizsgaZH-t. Ez nem akadályozta meg abban, hogy leckekönyvet hamisítson; egy alkalommal egy valóban jól teljesítő kollégája vizsgalapját lenyúlta és a saját nevére írta át. Emellé dicsérő levelet küldött saját magának az egyik professzor nevében. Ugyanennek a professzornak a nevével visszaélve szerzett bejárást a kórház méregraktárába is.


A család ellen több alkalommal is “merényletet” követtek el ismeretlen tettesek: Göran céges autójának kerekeit kilazították. Egyszer állítólag maga Per-Erik vette észre, amikor a családi Volvót vitte el, hogy a kocsi kerekeinek több csavarját is eltávolították és a motorháztetőre helyezték. Egy másik alkalommal—amikor ugyanígy a családi Volvón furikázott—úgymond, egy Wolksvagen-busz küldte meg őt hátulról, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy leszorítsa az útról és kisodródjon.


Kiderült, hogy azon a bizonyos aludttej-vacsorázós estén Björklundéknál erőteljesen nyomott volt a hangulat.
Göran túlórázott, csak este fél nyolcra ért haza, Gunilla pedig megbántódott, mert a férje elfeledkezett arról, hogy aznap volt a házassági évfordulójuk.
Göran levetette magát a tévé elé, hogy megnézze a híradót, a feleség nekilátott vacsorát csinálni. (Figyelemreméltó motívum: a családban csak Görannak volt ez a mániája, hogy majdnem minden este aludttejet vacsorázott zabpehellyel. Érdekes, hogyhogy most az egész család aludttejjel lett megetetve?) A férj megérezte az aludttejen a furcsa ízt, és alig is evett belőle. Per-Erik éppen csak belekanalazott a dologba.
Gunilla feltételezhetően megbántódott azon, hogy a család kritizálta a vacsorát, és makacsul állította, hogy ő bizony semmilyen furcsa ízt nem érez, és csakazértis megette az egészet.


Miközben a nyomozás folyt, Per-Erik is beteg lett. A talliummérgezés egyértelmű tüneteit produkálta ő is. A rendőrök azonnal barátságos beszélgetést kezdtek vele, amint az orvosok bájcsevegésre alkalmas állapotba juttatták a mintagyermeket—aki különben pofoznivaló figurának bizonyult a bájcsevegések során. Megpróbálta hülyének nézni a nyomozókat, átlátszó magyarázatokat adott a ruháiban talált tallium-nyomokra, és egyértelműen próbálkozott azzal, hogy valamelyik szülője nyakába varrja a mérgezést. Direktben ugyan nem mondta ki, de utalt rá: édesanyjának is nyílhatott alkalma arra, hogy a talliumot a tejbe keverje, mielőtt ő, Per-Erik, kiment a konyhába segíteni anyucinak.


A pofoznivalóság Per-Erik beszédmodorát is érintette: láthatóan nehezére esett volna, ha normális és érthető emberi nyelvet használ a nyomingerekkel folytatott hosszas traccspartikon. Imádott idegen szavakkal dobálózni, az ismereteivel brillírozni. A kifejezésmódja enyhén szólva is mesterkélt és affektált volt, egyáltalán nem lehetett normálisnak tekinteni ezt egy harmadéves orvostanhallgatótól.


Tudjátok, léteznek olyan emberek, aki “elkövettek ugyan valamilyen bűncselekményt, DE nem bűnözők”, és léteznek olyan egyének, aki egyszerűen bűnözők, szégyentelenek.
Több esetről is olvastam már, amelyekben az őszinteség meg a hatóságokkal együttműködés látszata kedvéért a gyanúsított “töredelmesen” beismert egypár apróbb balhét, hogy hihetőbb legyen a “nagy” balhéval kapcsolatos hazudozása meg tagadása.
(Például Magyarországon Soós Lajosék bandája is így tett: Soós bevallotta a vagyon elleni bűncselekményeit, piti csalásokat meg sikkasztásokat, de a gyilkosságok témájában csak akkor mondta el az igazságot, amikor elé tárták a bűntársai vallomását.)
Per-Erik is beismerte az okirathamisítgatásokat meg a prof nevével visszaélést is, csak azt nem, hogy—ejnye-bejnye—ő volt az a kis rosszcsont, aki azt a csúnya-csúnya port beleszórikálta a finom aludttejbe, amelytől annak olyan gyomorháborítóan pocsék íze lett.


A temetésen - amelyre rendőri felügyelet mellett mehetett el - is hasonló szégyentelenséggel viselkedett.
Kezdődött azzal, hogy—noha tényleg volt Per-Eriknek talliummérgezése: sugárban hányt, kihullott az összes haja -, azért nem volt annyira borzasztóan rosszul, mint ahogyan állította. A kihallgatásokra ugyan kerekesszékben vitette be magát, mert “még mindig túl gyenge és a végtagjai sem mozognak rendesen”—de a temetésre érdekes módon rendbe jött annyira, hogy a saját lábán lejtsen be a ravatalozóba, és kifogástalanul viselkedjen.
Kiegyensúlyozott és korrekt benyomást keltett a gyászoló gyülekezetben, nagyon udvarias és aranyos volt a megrendült hozzátartozókkal, és elég esze volt ahhoz, hogy semmit ne említsen meg a haláleset kétességével kapcsolatban, amire a jelenlévő rendőrök esetleg lecsaphatnának. A nyomozóknak feltűnt, hogy a helyzethez képest túlságosan is korrekten és normálisan viselkedett úgy Per-Erik, mint Göran.


Egy kétszínű és primitív kísérletet arra is tett Per-Erik, hogy az ügyet apja nyakába próbálja varrni.
T.i. a méregfiolát Göran kabátzsebébe rejtette még a letartóztatása előtt, és erre tett egy indirekt utalást. Mivel tudott arról, hogy minden levelet, amelyet az előzetesből ír, elolvasnak érdeklődő és gondos vendéglátói, ezért megírta a faterjának, hogy “tudok róla, hogy a kabátod zsebében van még egy kicsi a Moduretic-ből” {ezt a gyógyszert a tisztes Göran egyébként is szedte}, “a hozzá tartozó receptet otthon találod, ha szükség lenne rá.”


Ezzel a kimondatlan utalgatással végül is elérte, hogy csak még gyanúsabbnak találják—már ha kellett volna szebb bizonyíték annál, hogy a családból csak neki lehetett reális esélye arra, hogy talliumot szerezzen. Pedig nagyon szerette volna egy ismeretlen kívülállóra kenni az ügyet, miután Göran több okból is gyanún felül állt:
a.) Egy vezérigazgató-helyettes egy teljesen eltérő profilú cégnél, honnan szerezhetett volna talliumot?
b.) Még ha be is szerezte volna valamilyen úton-módon a mérget, hogyan keverte volna azt az aludttejbe, amikor a végzetes vacsora előtt a lábát sem tette be a konyhába, egyenesen a tévé elé vágta le magát és a híradót bámulta?
c.) Ő volt az első, aki felfigyelt a tej furcsa ízére, de mégis viszonylag nagy mennyiséget fogyasztott belőle—ha ő lett volna a hunyó, akkor szóvá sem tette volna az ízt, vagy ha mégis, akkor nem fogyasztott volna a mérgezett aludttejből annyit.


Az ügy végül azzal zárult, hogy vádat emeltek a mintagyerek ellen egyrendbeli gyilkosságért és gyilkossági kísérletért. Az igazságügyi pszichiáterek szakvéleménye szerint viszont Per-Erik elmeállapota a büntetőjogi felelősségre vonást nem tette lehetővé. Egyetlen motivációjaként a lebukástól való félelem jelölhető meg - a fiatalember vélhetően nagyon szorongott attól, hogy a nem teljesített vizsgái következtében megszüntetik a hallgatói jogviszonyát, s ezzel minden egyéb hazugságára is fény derül - de épelméjű ember ilyen helyzetet nem a családja kiirtásával próbál megoldani!

Ezért kényszergyógykezelik talán még a mai napig is, egy—meg nem nevezett—zárt intézetben. És, hogy mi a neve, azt nem tudom, de hogy valójában nem Per-Erik Björklund, az teljesen biztos.