Miért nincs black metal témájú poszt a krimiblogon?
Megkérdezték tőlem, hogy hallottam-e már az úgynevezett black metal szubkultúráról ("más néven: gótok", mint az illető jelezte), és hogy tervezek-e írni az e körökön belül notóriussá vált bűncselekményekről. Ha már egyszer Norvégia.
Bevallom, a felvetés kapcsán félrenyeltem a műkávémat a röhögéstől.
Hallottam ugyanis az úgynevezett black metal szubkultúráról. Sőt, olyan erőteljesen hallottam róla, hogy 18...19 éves koromban nagyjából a klisék szerinti trúbrekkert testesítettem meg. (Később viszont elkezdtem zenét tanulni, de ez nem ennek a blognak tárgykörébe tartozik.)
Ennek a szubkultúrának nincs közvetett kapcsolódása a gótokkal, a két fogalom egymással nem szinoním; benyomásaim szerint a kívülálló szemlélők annyit észlelnek mindkettőből egy felületes ránézésre, hogy "ehhh, nonkonform fiatalok, akik vonzódnak a sötét színekhez és erősen festik magukat", de valójában nincs köze a kettőnek egymáshoz, többségük kifejezett sértésnek veszi, ha a másik szubkultúrához tartozónak hiszik őket. Egyetlen black metalos sem szereti, ha "darkos gót"-nak vélik, és egyetlen gót sem szereti, ha "sátánimádó, templomgyújtogató black metalos"-nak gondolják.
Igen, hallottam a norvégiai tragédiákról, sőt, olyan infókat is végigolvastam, amelyek szerintem nem kerültek ki nemzetközi platformokra.
Viszont jó okaim vannak arra, hogy ezekről az esetekről ne publikáljak itt a Krimiblogon.
Egyrészt - akárhogyan is nézem, ezeknek a bűneseteknek legfeljebb a szenzáció-értéke tarthat számot némi érdeklődésre. Egyébként nem igazán értem: három évtized után még mindig nem minősül lejárt lemeznek mindez?
Kriminológiailag, kriminalisztikailag nem adnak különösebb extrát. Éretlen, megfontolatlan tettek voltak ezek; az elkövetők minden jel szerint nem nőttek ki a kamaszkorból, nem igazán látták a különbséget a fantázia és a valóság között, és éretlen tizenévesek módján egymást próbálták túlszárnyalni a "ki az extrémebb, ki a merészebb" kérdéskörökben, egymásnak próbáltak imponálni, hogy ki meri jobban áthágni a határokat. Gyakorlatilag egymást hergelték a hülyeségben.
Másrészt - ha a tragédiákról speciálisan akarnék említést tenni, akkor név nélkül annyit jegyzek meg:
a.) a leghírhedettebb eset megírásában részint az áldozata iránti szimpátia, részint a tettes irányában átélt mélységes undor gátol meg. Az ügyben ítéletet hozó bíró véleménye szerint a bűncselekményt felületes indokok motiválták: figyelemhajhászat és kisstílű féltékenység, és ezt a véleményt teljes mértékben osztom. Ez a tettes benyomásaim szerint a tehetségtelen színésznő kliséfigurája: mindegy neki, ha rossz kritikákat kap az alakítása, vagy ha csak egy ramaty darabban jut szerephez, de legalább mindenki róla beszél. Ezt a szívességet pedig nem teszem meg neki, kiváltképp azért, mert még grillcsirkének is tehetségtelen. Egy bizonyos minőséget el kell érnie egy grillbaromfinak ahhoz, hogy feltálaljam itt a krimiblogon, ez a bűnelkövető pedig nem üti meg a mércét.
b.) a másik, hírhedtté vált esetről: ennek elkövetője ugyan csak társtettes, illetve inkább bűnsegéd volt a cselekményben, a börtönben pedig annyira jól viselkedett, hogy kedvezménnyel szabadulhatott - de annyira magán érezte a "börtöntöltelék" stigmáját (pl. büntetett előélete miatt nem kaphatott vízumot az USÁ-ba), hogy ez hozzájárult a - már korábban is meglévő - öngyilkos késztetéseihez. Meg is tette. Kegyeleti okokból az ő esetét tehát soha meg nem írnám;
c.) a harmadik hírhedtté vált esetről (amely időrendben a legelsőként történt meg): ennek elkövetője viszonylag problémamentesen leülte a jól megérdemelt szabadságvesztését, levonta a konzekvenciákat, és nagyjából egy normális lényezetként funkcionál mostanában. Ezért úgy gondolom, hogy tiszteletben tartom a jó hírnévhez való jogát, és nem áskálódok a múltjában;
d.) a leghírhedtebbé vált öngyilkossági esetről részint kegyeleti okokból nem írok, erről sem, részint pedig ki kell ábrándítanom mindenkit, aki esetleg mást vélne: öngyilkosság volt. Egyértelműen. A helyszínt ugyan valaki brahiból átrendezte úgy, hogy a jelek ennek ellenkezőjére utaljanak, de az egyéb előkerült és ismertté vált jelek, bizonyítékok, indíziumok minden gyanút kizártak az idegenkezűségről. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom.
A templomgyújtogatásokat egyszerűen értelmetlennek és ostobának találom. Biztosan "nagy" bátorság kellett ahhoz, hogy az éjszaka leple alatt - többnyire lopott dinamittal - felgyújtsanak egy-egy elhagyatott épületet... egészen biztos vagyok abban, hogy az elkövetők "okkal" lehettek büszkék a "hőstetteikre", mert az ő fogalmi rendszerükben biztosan ez számított a keménység netovábbjának.
Nem vagyok én vallásos, de ezeket a tetteket annyira gyengének és kisszerűnek tartom, hogy ezekről részletekbe menően nem látom értelmét blogni. Ha ezekről írnék, akkor ilyen alapon legközelebb már pitiáner zsebtolvajlási ügyekről, vagy kiskamaszok bugyuta kis bolti lopásairól is publikálnék.
Van egynéhány templomgyújtogatós eset, amelyekről a hatóságok ma is csak sejtik, hogy ki vagy kik tehették, de bizonyíték hiányában nem indíthattak eljárást - ma már nem is indíthatnának, mert az esetek elévültek.
Tehát: a black metal dili egy lejárt lemez. Kriminológiailag, kriminalisztikailag nem igazán szolgál tanulságokkal. A blogot nem szenzációhajhászat, csámcsoghatnék céljából írom.
Ezen indokok miatt akkor sem lesz itt poszt akármelyik bűnesetről, ha egyébként igencsak eufémisztikus dolog volna azt mondani, hogy "igen, hallottam már az úgynevezett black metal szubkultúráról".
Most pedig kimegyek egy újabb műkávéért, hátha ezúttal nem nyelem félre.