Krimirajongók oldala

1781 novemberében egy jegyespár állt az oltár elé a drammeni fatemplomban, miután ugyanez évben, Keresztelő Szent János ünnepén eljegyezték egymást. A menyasszony, Anne Kristine Mortensdatter szövőnőként dolgozott és 35 éves volt; a vörös hajú vőlegény, Jens Andersen jó bizonyítványokat kapott kocsisként és kertészként, viszont nem tudta, hány éves.

A házaspár alig több, mint két évig élt együtt, amikor Anne Kristine felkereste a helyi plébánost, és meggyónt neki egy titkot, amely abban az időben szörnyű bűnnek számított: Jensnek női teste van!

Ez a vallomás egy hosszú eljárást indított el - amellé, hogy hosszú időre ellátta beszédtémával a helybélieket.

A plébános jelentette az esetet, mint "a természet utálatos jelenségét", a püspöknek - aki viszont továbbította a jelentést a kormányzónak, aki elrendelte Jens letartóztatását, és orvosi vizsgálat alá vételét.

A vizsgálat azzal az eredménnyel járult: Jens biológiai értelemben egy fejlett nő.

Az 1700-as évek Norvégiájában az azonos neműek együttélése nemcsak törvénytelen volt, de büntetendő is: legrosszabb esetben máglyán köthetett ki az ember.

 Anne Kristine azt állította: nem tudott arról, hogy Jens-nek női teste van, amikor feleségül ment hozzá. Egyiküket sem igazán foglalkoztatta a házasélet, ezért csak néhány héttel a házasságkötés után fedezte fel: egyszer Jens berúgva ért haza, és Anne Kristine volt kénytelen levetkőztetni.
Anne Kristine magyarázata szerint az amiatti elképedés és szégyen, hogy így meghazudtolták, vezetett ahhoz, hogy a titkot ilyen hosszú ideig őrizte. Azonban Jens részegen elkezdte bántalmazni, úgyhogy az asszony végül nem bírta tovább - meg kellett szabadulnia a nehéz kapcsolattól.

Anne Kristine számára életbevágóan fontos volt, hogy elhiggyék neki: semmit nem tudott Jens valódi identitásáról, mielőtt feleségül ment hozzá. Vagy az egyikük, vagy mindkettejük hintába ültették a papot, aki összeadta őket, és ezáltal egy nagyon törvényellenes dolgot követtek el. Vagy Jensnek kellett tartania a hátát az egész ügyért, vagy mindketten együtt buknak el.

Anne Kristine-t beidézték kihallgatásra, de ellene soha nem indult eljárás.

 Kezdetben a vizsgálóbiztosok hittek Anne Kristine-nek. Később azonban a magyarázatai gyanút keltettek: egy s más nem stimmelt.
Miért nem húzta le a férje nadrágját, a házasság megkötése után több hétig? Miért nem érdekelte egyiküket sem a házasélet, amikor a házasság fő céljának azokban a mélyen vallásos, puritán időkben a gyermeknemzést tekintették? S miért várt két évet azzal, hogy a titkot megossza a plébánossal?

Jens megtagadta a múltjára vonatkozó kérdésekre a választ, és az egyetlen név, amelyet hajlandó volt megadni, Jens Anderssen volt. Most már tudták, hogy női teste van, de amikor megkérdezték, hogy ő maga minek tekinti saját magát, a válasz abban az időben eléggé szokatlannak minősült:
"Nem tudom; azt hiszem, mindkettőhöz (mindkét nemhez) tartozhatok."
Jens azt vallotta, hogy ezt a kezdetektől fogva tisztázta Anne Kristine-nel, és hogy semmilyen nemi együttlétet nem folytattak, mert egyiküknek sem volt ehhez kedve. Jens egyszerűen azért vette el Anne Kristine-t, mert szüksége volt valakire, akivel megoszthatja az életét. 

Jens szerint akkor kezdődtek a problémák, amikor a házuk egyik szobáját kiadták albérletbe egy fiatal matróznak. A matróz és Anne Kristine kölcsönösen megtetszettek egymásnak, az asszony ezért el akart válni Jenstől - aki mindennek eredményeként inni kezdett.
A válás az 1700-as években nem volt egykönnyen elintézhető ügy, ezért Anne Kristine azért mondta el a titkot a plébánosnak, hogy a házasságot semmissé nyilváníttathassa. Ez volt Jens változata a történetről.

Ezzel elkezdődött a nyomozás Jens identitása és származása után. Jens a kihallgatások során nem volt hajlandó a múltjáról felvilágosításokkal szolgálni, de néhány nyomot lehetett találni.
A házasságkötés során a születési helyének Gran-t adta meg, de a kihallgatások alatt azt állította, hogy a norderhov-i Skogstadban született.

Mindkét helység egyházi anyakönyveit átvizsgálták, és végül találtak is információt egy családról, amely Gran-ból Norderhovba költözött. Az apát Anders Jensennek hívták, akinek Anne nevű feleségével négy gyermeke született: két lány - Sigrid és Maren -, két fiú - Jon - és Jens.
Tudott dolog volt, hogy az egyik lány, Maren, világéletében a kemény férfimunkát kedvelte. Amikor az egyik fiútestvére, Jens fiatalon meghalt, Maren elkezdte az ő nevét használni.
Jens Andersson tehát egykor Maren Andersdatter volt, és az ügy közel került a megoldáshoz.

Azonban 1784 decemberében Anne Kristine váratlanul meghalt. Abban az időben nem volt szokatlan, ha valaki fiatalon meghalt, de Jens nagyon rosszul élte meg a halálesetet: a pap szerint, aki a halálhírt közölte, Jens sírva fakadt, amikor megtudta.
Jens írt a kormányzónak, és kegyelmet kért tőle - a levelet azon a néven írta alá, amelyet hosszú évek óta nem használt, Maren (Mari) Andersdatter-ként.
Jens számára sötétek voltak a kilátások. Noha a korabeli jogszabályok - amelyek a férfiak közötti homoszexualitást máglyahalállal büntették - nem voltak egyértelműek a nők közötti kapcsolatról, az esetet nagyon komolynak tekintették, és a kényszermunka egy lehetséges szóba jöhető ítéletnek tűnt.

Jens esetében azonban soha nem történt ítélethirdetés. Az 1785-ös újévben átszállították a bragernes-i szigorúan őrzött börtönből a strømsø-i, enyhébben őrzött fogházba, és május 2.-áról 3.-áról virradó éjszakán, sikerült elszöknie.

Senki nem tudja, mi történt a továbbiakban Jens Andersson-nal.