Krimirajongók oldala

Engedjétek meg, hogy bemutassam Nektek Dennis Nilsent. Ezt a megnyerő, művelt, kifinomult zenei ízlésű, igazi brit úriembert szokták a "gyengéd gyilkos" epiteton ornans-szal is említeni, néha a Muswell Hill-i gyilkosként, vagy - közismertebb amerikai kollégájára utalva - "a brit Jeffrey Dahmer"-ként is ismerik.
A következőkben elmesélem, hogy miszter Nilsen - közelebbi ismerőseinek egyszerűen csak Des - mivel érdemelte ki a hatóságok figyelmét olyannyira, hogy egészen a közelmúltban - 2018 május elején - bekövetkezett haláláig Őfelsége fegyintézeteinek egyikében gondoskodtak róla és oltalmazták testi épségét. Talán izgalmasabb volna, ha a történések közepébe vágva beszélném el a történetet, de maga a visszafordíthatatlan lelki torzulás létrejötte, a bűnözővé válás folyamata, a bűncselekmény-sorozat egyes részletei önmagukban is éppen eléggé lenyűgözőek és iszonyatosak.
Ebben az első részben tehát arról írok, milyen élete volt barátunknak, mielőtt nekrofil sorozatgyilkossá vált volna.

Dennis Andrew Nilsen 1945. november 23.-án született a skóciai Aberdeenshire-ben.
Édesapja, Olav Magnus Moksheim a második világháború alatt a norvég ellenállási mozgalom katonájaként szolgált Skóciában, itt ismerkedett meg Elizabeth Duthie Whyte-tal, akit rövid udvarlás után feleségül vett 1942-ben. Ez a házasság nem volt stabilnak mondható: Moksheim - aki, ismeretlen okokból, Nilsen-re változtatta a nevét (NB Moksheim-ből csak nagyon kevés van, de a Nilsen körülbelül annyira gyakori név Norvégiában, mint mondjuk Magyarországon a Kovács vagy a Szabó - A szerk.) - a család helyett vagy az ellenállási mozgalommal, vagy az alkoholizálással volt elfoglalva. Túlzott rosszmájúság nélkül mondhatjuk: ez az ember gyakorlatilag csak alkalmanként látogatott haza, összehozni egy-egy gyermeket a feleségének: az ifjabb Olavot, ezután Dennist, harmadikként pedig Sylviát. Az asszony belátta, hogy elhamarkodottan rohant bele ebbe a házasságba, és beadta a válókeresetet - e döntését a szülei - akik eleve nem örültek leányuk párválasztásának - teljes mértékben támogatták.
A válást 1948-ban mondták ki; Moksheim visszaköltözött Norvégiába (és végül négy válással a háta mögött, halálozott el 1973-ban), a gyerekek pedig édesanyjukkal együtt a nagyszülőknél maradtak.

A kis Dennis visszahúzódó, félszeg, de valójában nagyon kalandvágyó gyermek volt. A nagyszülei - bigott katolikus erkölcsiségtől áthatott - életstílusát később hidegnek és komornak írta le, anyai nagyapját - a halászattal foglalkozó Andrew Whyte-ot - viszont idealizálta és rajongott érte. Felnőttként is így beszélt róla: "ő volt az én hősöm és védelmezőm, az élet számomra üres volt, amíg nagyapa vissza nem érkezett". Gyakran járt ki vele a tengerpartra már ötéves korában is, ezeket az élményeket későbbi életében is nosztalgikusan, erősen romantizálva emlegette fel.

A második veszteség

Dennis Nilsen egy hónap híján hatéves volt, amikor rajongott nagyapja munka közben halálos szívrohamot kapott.
A testét hazaszállították - Nilsen erre az élményre emlékezett a legélénkebben egész gyermekkorából.
Édesanyja zokogva kérdezte meg tőle: "akarod látni?" A kis Dennis igennel válaszolt, tehát bevezették a szobába, ahol a nagyapja teste felravatalozva feküdt egy nyitott koporsóban. Nilsen később azt mesélte, a látványtól nagyon erősen kezdett el verni a szíve, édesanyja pedig azt mondta: "Nézd csak, ott a nagyapád. Alszik."

(Ez a motívum nagyon meghatározó volt Nilsen személyiségének alakulásában, illetve inkább torzulásában. Egy ekkora gyermeknek már el lehet magyarázni a korának megfelelő módon, mit jelent az, hogy "nagyapa már nem él". Nem kell túlzottan nagy pszichoblablákat belemagyarázni ahhoz, hogy sejtsük: becsapni egy hatévest, azt állítani neki, hogy "nagyapa csak alszik", lesújtó következményekkel járhat hosszú távon, már ami a gyermek halálhoz és veszteséghez való viszonyát illeti.)

Dennis képtelen volt felfogni, hogy a nagyapja nincs többé közöttük. Állandóan őt kereste, miközben élesen elutasított minden családtagot, aki a figyelem vagy a ragaszkodás bármely jelét mutatta az ő irányában. A húga jelentette az egyetlen kivételt: vele kifejezetten gyengéden bánt, és szeretett játszani vele.
A halálesetet követő években egyedül is gyakran kiment a tengerpartra és nézte a halászhajókat, amelyeken a néhai Andrew Whyte is dolgozott korábban.

Az egyik ilyen kiruccanás alkalmával baleset érte: elragadta egy hullám, és majdnem megfulladt. Azt állította később: amikor az eszméletvesztés küszöbén volt, azt gondolta: "mindjárt jön nagyapa, hogy kimentsen a vízből." Természetesen nem ez történt; egy fiatal srác vette észre a fuldokló Nilsent, és a partra vonszolta.

Nilsen magánya csak még fokozódott, amikor édesanyja újból férjhez ment: Nilsen soha nem tudta megkedvelni a mostohaapját, akit tekintélyelvűként írt le; csak - az ő szavaival élve - "megtanulta tisztelni". Az édesanyja iránti harag, amiért idehozta a nyakára ezt az autokrata embert, és a mostohaapja iránti ellenérzések egész életén át végigkísérték.
Titokban irigyelte bátyja, Olav népszerűségét, és az édesanyja új házasságából született féltestvérei jelenléte még magányosabbá tette. Húgához, Sylviához ragaszkodott a legjobban, vele kifejezetten gyengéd volt, leginkább csak vele játszott.

Az ijesztő felismerés

A serdülőkorba érve, Nilsen rémülten és zavartan fedezte fel, hogy a férfiakhoz vonzódik. Izgatta a gondolat, hogy más fiúk testét felfedezze - egyszer még a bátyját is megkörnyékezte, amikor az aludt. Olav gyanakodott az öccsére, félreérthetetlen utalásokkal hozta zavarba mások jelenlétében, és rendszeresen nevezte a nyilvánosság előtt "tyúknak".
Nilsen, mivel rendszeresen tapasztalta, hogy olyan fiatal fiúk tetszenek meg neki, akik a húgára emlékeztetik, jó ideig azt gondolta: biszexuális. (Később, felnőttkorában azt vallotta a bíróságon: élvezte a nők társaságát is, feltéve, hogy nem ittak túl sokat.)

A vidéki élet és a szerény anyagi körülmények egyre inkább kellemetlenné váltak a tizenéves Nilsen számára, úgy a karrier-, mint a szórakozási lehetőségek is meglehetősen korlátozottak voltak. S noha Nilsen nagyra tartotta a szülei erőfeszítéseit, amelyeket a család eltartására tettek, azért legbelül fájt neki, hogy az ismeretségi körében ők voltak a legcsóróbbak, és hogy szülei láthatóan semmit nem tettek az életszínvonal javítása érdekében. Ez annyira kínos volt számára, hogy még az egy-két barátját sem volt szokása meghívni magukhoz.

Karrier a seregben

Ezért döntött úgy, hogy a katonaságban kezd karriert - annak ellenére, hogy igazán jó affinitást a történelem, irodalom és a művészetek iránt mutatott a suliban; a tanulmányi eredményei jók voltak ugyan, de nem kiemelkedőek; a sportoláshoz pedig egyáltalán nem volt hajlandósága.
1961-ben rukkolt be a seregbe, végigcsinálta a hároméves kiképzést Aldershot-ban, méghozzá nagyon jó eredménnyel - erre később úgy emlékezett vissza, mint élete legboldogabb időszakára. Kiváltképp az utazási lehetőségeket értékelte nagyra, amelyeket a kiképzés nyújtott.
Az aldershot-i évek felkavarták Nilsen homoszexuális hajlamait, melyeket gondosan titkolt a bajtársai előtt. Nem volt hajlandó velük közösen zuhanyozni, mindig akkor tisztálkodott, amikor a többiek már végeztek, nehogy véletlenül erekciója támadjon valamelyikük teste láttán.
1964 közepén Nilsen befejezte a kiképzést, és a zászlóaljával Nyugat-Németországba helyezték, hadtáp-csapatellátói minőségben. (Ez a gyakorlatban azt jelentette: szakács és hentes feladatokat látott el.) Ekkor szokott rá az ivásra - zászlóalját így jellemezte: "szorgalmas, piás társaság" -, de bajtársai arról is beszámoltak: Nilsen gyakran ivott azért is, hogy oldja a gátlásosságát.

Az első átütő erejű élménye, amely stimulálta aberrált fantáziáját, ekkor érte.
Kimaradáson volt, és egy német fiú társaságában emberesen leitták magukat. Nilsen a fiú lakásán ébredt, amikor vendéglátója még nem volt magánál. Noha semmi nem történt kettejük között, Nilsen ekkor kezdett el fantáziálni olyan együttlétekről, ahol a partner - rendszerint egy fiatal, karcsú alkatú férfi - teljesen passzív. Később a fantáziálgatás egyre vadabb lett: Nilsen vágyálmaiban szerepelt eszméletlen, később már halott partner is.
Művészet iránt fogékony pszichéjét hasonlóképpen megragadta a Medúza tutaja című festmény (Théodore Géricault alkotása) egy bizonyos részlete is: egy eszméletlenül heverő fehér bőrű fiatalember és az őt átölelő, idősebb, szakállas férfi.
Nilsen viszont saját magát is szívesen látta e szerepben: a bajtársaival folytatott közös ivászatok alkalmával rendszeresen tettette magát merev részegnek, abban a reményben, hogy valamelyikük hátha kihasználja a kínálkozó alkalmat, és magáévá teszi őt... Ez a vágya soha nem teljesült.

A nyugatnémet küldetés után szolgált Norvégiában is, később pedig Dél-Jemenben - itt került közvetlen testközelbe a háborúval és az erőszakos halállal, holott ő maga - továbbra is csapatellátó minőségben - soha nem volt "éles" bevetésen.
Több bajtársa is elesett.
Ebből az időből számolt be Nilsen egy élményéről, amelyről később az igazságügyi elmeorvos-szakértők sem tudták megállapítani: az eset valóban megtörtént-e, vagy Nilsen a fantáziatartalmait adta elő valóságként. (NB az itteni táborban már volt saját szobája, ahol kedvére fantáziálgathatott és elégíthette ki önmagát.)
Egy eltávozásról részegen ment vissza a táborba; a taxisofőr őt leütötte, levetkőztette, és éppen készült megkötözni, hogy megerőszakolja, amikor ő magához tért, és a keze ügyébe eső vasdarabbal konkrétan halálra verte az erőszakoskodó sofőrt. Az ügynek nem lettek további következményei.
Azt is vallotta, hogy viszonya volt egy arab fiúval - erről a kijelentésről sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy valóság-e, vagy pedig valóságként előadott vágy.

Nilsen a századával 1968-ban tért vissza Nagy-Britanniába, ezután Plymouth-ban főzött 30 embernek legénységi csumpit, két továbbinak pedig tiszti kosztot. Később egy néhány hónapos ciprusi tartózkodás következett, majd egy hosszabb berlini - Nilsen ekkor próbálkozott először - és valószínűleg utoljára - azzal, hogy nővel legyen együtt. Egy prostituált szolgáltatását vette igénybe, az élményről így nyilatkozott: a hetero szexet túlértékelik, számára nyomasztó volt a dolog.
Ezután Inverness-ben, majd Londonban a királyi testőrségnél volt hadtáp, utoljára a Shetland-szigeteken szolgált; innen szerelt le 1972 októberében szakaszvezetőként.

Leszerelés után...

Néhány hónapra hazaköltözött a családjához, amíg eldöntötte, mit is kezdjen magával a civil életben.
1972 októbere és decembere között édesanyja ismételten kifejezte: Dennisnek nem annyira a további karrierje miatt aggódik, mint inkább amiatt, hogy egyáltalán nem ismerkedik nőkkel.
Egy alkalommal Nilsen, a bátyja és annak felesége, valamint egy ismerős házaspár együtt nézték a tévét, éppen egy, a homoszexuális férfiak életét és szubkultúráját bemutató dokumentumfilmet adtak. A társaság tagjai ellenszenvüket fejezték ki a látottakkal kapcsolatban, Nilsen viszont - érthető okokból - szenvedélyesen védelmébe vette a melegek jogait. Ennek kapcsán igen intenzív összetűzésbe kerültek a bátyjával, aki ezután tudatta édesanyjukkal, hogy Dennis homoszexuális.

Nilsen soha többé nem beszélt a bátyjával az eset után; édesanyjával, mostohaapjával és a többi testvérével is csak szórványos levelezést folytatott.

Jelentkezett a londoni rendőrség állományába; a kiképzés után, 1973 áprilisától járőrként teljesített szolgálatot Willesden Green-ben. Több esetben is eszközölt letartóztatásokat, de erőszakot soha nem kellett alkalmaznia.
A rendőri munkát nagyon élvezte (beteges képzeletvilágát különösen izgatták a munkával kapcsolatos látogatások a halottasházban), de hiányolta a katonaságban megszokott bajtársi légkört. Magányosnak érezte magát, rászokott arra, hogy esténként egyedül iddogáljon az albérletében. 1973 nyarán elkezdett melegbárokba járni, ismerkedni, társaságot keresni. Rövidesen kiábrándult ebből, az élményt később lélekrombolónak ítélte meg, és azt állította: egy hiábavaló kísérlet volt a részéről arra, hogy belső békét találjon. Ő ugyanis tartós, hosszú kapcsolatot keresett, a szórakozóhelyeken viszont csak alkalmi kapcsolatokat, futó ismeretségeket szerezhetett.
Belátta, hogy életstílusa nagyban ütközik a munkájával, ezért leszerelt a rendőrségtől is. Ebben az évben hunyt el édesapja, aki mindhárom gyermekére ezer-ezer fontot hagyott örökségül.
Nilsen néhány hónapig biztonsági őrként dolgozott, de itt is felmondott, mert a munka nagyon alkalomszerű volt, ő pedig állandó, rendszeres bevételre és alkalmazásra tartott igényt.
Ezért hamarosan elhelyezkedett egy munkaközvetítő cégnél, ahol rövid idő alatt megtalálta a számításait. Egy állásközvetítő központnál kezdte itteni karrierjét, az volt a feladata, hogy szakképzettség nélküli jelentkezőknek találjon munkalehetőséget. Csendes, lelkiismeretes, jól alkalmazkodó munkaerőnek ismerték, aki ráadásul a szakszervezetben is aktív volt. 1979-ben magasabb pozícióba került, amely a kollégái felügyeletének felelősségével is járt. Ebben a feladatkörben dolgozott, egészen a letartóztatásáig.

Magánélet

1979 novemberében Nilsen tanúja volt egy verekedésnek egy kocsma előtt. Két idősebb férfi lépett fel fenyegetőleg egy fiatal, húsz év körüli fiúval szemben. Nilsen közbelépett, megvédte a fiatalembert, majd meghívta magához az albérletébe (amely egyébként a Teignmouth Road 80. szám alatt volt található, London Cricklewood nevű körzetében.) Az estét együtt töltötték, iddogáltak, beszélgettek. Nilsen megtudta, hogy a fiatalember neve David Gallichan, nemrég költözött fel Londonba vidékről, meleg, munkanélküli, és egy hostelben szállt meg átmenetileg. A következő reggel arra az elhatározásra jutottak, hogy összeköltöznek: mivel a Teignmouth Road-i albérlet túl szűkös volt két embernek, új lakás után néztek. Nilsen az öröksége jó részét arra használta fel, hogy kibéreljen egy nagyobb földszinti lakást a Melrose Avenue 135. szám alatt; a főbérlővel megegyeztek arról, hogy a hátsó kert használati joga is kizárólag az övék lesz. (Itt kezdődnek az izgalmak, nyif!)

Nem szeretném a kedélyeket túlzottan csigázni Nilsen és Gallichan kapcsolatának részletezésével; legyen elég annyi, hogy - noha Nilsen eleinte meghittséget és stabilitást tapasztalt az együttélésben - a kapcsolat hamarosan kihűlt (Gallichan később azt állította a nyomozóknak, hogy szexuálisan nem különösebben vonzódott Nilsenhez). Egyre megszokottabb lett, hogy mindketten alkalmi partnereket vittek haza éjszakára. A nézeteltérések és a viták mindennapossá váltak; és noha Gallichan vallomása szerint Nilsen tettlegesen soha nem bántalmazta őt, sértegetést és becsmérléseket gyakran kellett elszenvednie tőle.

A szakításról mindketten mást vallottak: Nilsen szerint egy rendkívül indulatos szóváltás után ő utasította Gallichant (1977 májusában) arra, hogy azonnal hagyja el a lakást. Gallichan viszont azt mondta, hogy ő döntött úgy, hogy lezárja ezt a kapcsolatot. Nem lehetne megállapítani, melyikük mondott igazat - egyedül az biztos, hogy nem közös megegyezéssel, baráti érzésekkel váltak el egymástól.

Az ezt követő másfél évben Nilsennek több kísérlete is volt arra, hogy állandó barátot találjon magának. Több afférja is volt különböző fiatalemberekkel, de mindegyikük csak kalandot keresett, egyikük sem bizonyult hajlandónak a tartós együttélésre, amelyre Nilsen annyira kétségbeesetten vágyott.

Nilsen nagyobbrészt a munkájába temetkezett, esténként pedig zenehallgatással, sörrel és pálinkával enyhítette magányát. 1978 végére teljessé vált az egyedülléte, és az a meggyőződése: egyszerűen alkalmatlan arra, hogy tartós kapcsolatban éljen; őt mindenki csak otthagyja.

Ez az élettörténet már számos motívumot előrevetít, amelyek a későbbi sorozatgyilkos profilját olyan jellegzetessé teszik. A gépelési kapacitásomból most csak ennyire telt; a lényegi gyilkok kitárgyalása egy következő posztban fog következni! Addig is, próbáljatok meg gondolkozni azon - ha az esetet nem ismertétek korábbról -, hogy Nilsen traumatikus élményei hogyan jutottak kifejeződésre a gyilkosságai kivitelezésében!