Krimirajongók oldala

Ha esetleg lemaradtál az első részről, akkor itt olvashatod el az előzményeket :}

Már 17 év is eltelt, mire az esettel kapcsolatban új nyomok bukkantak elő.
 
1984 májusának utolsó hetében, a skibhusvej-i háznak új tulajdonosa lett, aki elhatározta: a ház előtér-részét lebontja és újat épít a helyébe. (Ez, azt hiszem, igényel némi magyarázatot: a skandináviai faházak esetén, praktikus okokból, az előtér rendszerint szinte egy külön kis épület, amely a házhoz van toldva. Ennek egyrészt az az oka, hogy a kemény teleken a ház belsejébe kevesebb szél és hó jusson, amikor az épületbe belép valaki, vagy onnan távozik; másrészt pedig a sílécet, bakancsot, gumicsizmát, horgászfelszerelést, egyéb holmit—amely a lakásban zavaró volna—itt az előtérben biztonságban le lehet tenni.)

 
Nos, a skibhusvej-i ház előépületét nagyban bontotta lefelé az új tulaj és nagy kamasz fia. Amint a falak eltávolítása után a padlót is felszedték, az ásó nyomán egy koponya fordult ki a földből.
 
 
Természetesen azonnal hívták a rendőrséget. Jöttek a fakabátok, hozták a bűnügyi technikusi gárdát is. Átfésülték a frissen lebontott előtér egész alapját, és mindaz, amit találtak, összerakható volt egy teljes csontvázzá. Bónuszként találtak még egészen jó állapotban lévő ruhamaradványokat is a csontvázon, mellette pedig—az extrák extrájaként—egy női táskára emlékeztető tárgyat.
A mi számunkra—amikor ezt a történetet mesélgetem—azonnal egyértelmű, hogy bizony a piás Ebba földi maradványait találták meg—azonban a bűnügyi apparátus számára ez akkor és azon a helyen egyáltalán nem volt egyértelmű! Tudni kell ugyanis, hogy a hetvenes években igen nagy cserélődés, fluktuáció történt a rendőrség állományában, ennek eredményeként ezen a napon, amikor a csontvázat felfedezték, már senki nem szolgált a testületben azok közül a nyomozók közül, akik korábban a Piás eltűnésének ügyén dolgoztak.

 
Hasonló nehézséget okozott az is, hogy a házban és a környéken már szinte senki nem emlékezett az esetre, a korábbi lakók jó része már nem is élt ekkor, vagy máshová költöztek—alig egy-két idősebb lakó emlékezett arra, hogy “igen, több mint másfél évtizede is nyomoztak éppen ezen a környéken valami nő eltűnése miatt”—de az eltűnt nő nevét senki sem tudta megmondani. Ez tovább nehezítette az újabb nyomozást.
 
Mindenesetre, kétséget kizáróan egy bűncselekmény áldozatának csontjaira bukkantak, ez teljesen egyértelmű volt. Az előtér egyszerű deszkapadlós helyiség volt, tehát a tettes—vagy tettesek—valószínűleg könnyedén fel tudták feszegetni a padlódeszkákat, a holttestet és a hozzá tartozó holmikat egy sebtében ásott gödörbe betemetni, utána pedig újraszögelni a padlódeszkákat. Akármilyen bűncselekmény lehetett is ez—tűnődtek a zsarvak—igen nagy merészségre utal, hogy a tettesnek a ház falain belül volt pofája elrejteni a tetemet!
Bűncselekmény, bűncselekmény, hümmögtek: na, de mikor történhetett? Ennek a kérdésnek a megválaszolása során derült ki, hogy a táska maradványai aranyat érnek. A táskából ugyanis meglepően jó állapotú női ruhák kerültek elő. Nyári ruhák, méghozzá. Többen is emlékeztek arra, hogy ilyen cuccok az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején voltak divatban! Ebből aztán könnyen be tudták határolni időben a bűncselekmény megtörténtét.
 
Következett az igazságügyi orvosszakértők munkája. Szépen összerakták a csontvázat, rekonstruálták belőle, hogy egy körülbelül 170…175 centiméter magas, 40 és 50 év közötti életkorú nő maradványai lehetnek ezek; a koponya formájából az arcot is rekonstruálni tudták.
Ezután már könnyű dolga volt a nyomozóknak: az eltűnt személyek listáját szemügyre vették, és most már szinte teljes bizonyossággal állíthatták, hogy bizony a piás Ebba maradványai ezek.
 
Ó igen: azt állítani, hogy a nyomozóknak könnyű dolga volt, erős túlzás, ugyanis a csontvázon nem volt olyan külsérelmi nyom, amely a halál okára utalt volna. Három borda ugyan törött volt a jobb oldalon, de egyrészt ezek a törések önmagukban nem lettek volna halálosak, másrészt pedig a halál beállta után is keletkezhettek—például a tetem szállítása, vagy elásása során.

Médiahisztéria és a régi akták

Az 1967-es nyomozás anyagait azonnal elővették. Az akkori kihallgatások eredményei most bizonyultak igazán értékesnek! Az akták tartalmait elég volt egyszer átolvasni ahhoz, hogy a határozat megszülessen: Norman Askov Madsen az ügyben alaposan gyanúsítható, ezért azonnal le kell tartóztatni és eljárást indítani ellene.
 
A rendőrök úgy vélekedtek: Madsent le kell kapcsolni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt a média szagot fog, és túl sok infót szellőztetnének meg az ügyről.
 
Ez különösen fontos volt, mert a nő halálának oka továbbra is felderítetlen maradt—a rendőrök pedig tudták, hogy ha bárki is részletekbe menő felvilágosítással szolgálhat arról: mi történt a Piással, akkor az csakis Madsen lehet
 
Madsen ekkor már több éve Koppenhágában élt—de a rendőröket szinte már meg sem lepte, hogy a madárka elröppent. A média ugyanis túl sokat írt a csontvázról, az újságok szalagcímeiben ott virított az “Odense, Skibhusvej” szenzációja. Madsen szomszédságát kihallgatva egyértelművé vált: a jómadár ekkor távozott ismeretlen helyre, amikor a napilapok megteltek az esettel kapcsolatos híradásokkal, cikkekkel.
Egy hét sem telt el azonban… és a kedves, drága Madsen a saját lábán, önszántából jelent meg az odense-i rendőrségen.
 
Igen—ugyanaz a Madsen, aki 1967-ben olyan makacsul tagadta, hogy bármi köze lenne a Piás eltűnéséhez—most feladta magát, és töredelmes beismerő vallomást tett.
Elzokogta: igen, a puszta kezével fojtotta meg a piás Ebbát 1961. május elsején, az akkori lakásán, a Skibhusvej-i házban. 23 év alatt sem tudta elfelejteni a pontos dátumot. Mélyen beleégett az agyába. A következő években lidércnyomásként nehezedett rá az évforduló, minden alkalommal.
Állandóan rettegett, hogy Ebba holttestét egyszer felfedezik. A titkot 23 éven át egyedül cipelte, csak a legutolsó, koppenhágai lakásából távozása során osztotta meg a titkot a jelenlegi élettársával.
 
Madsen beismerte, hogy megfojtotta Ebbát, és részletesen elmesélte—ezúttal a valóságnak és a tanúk vallomásának megfelelően -, hogyan találkozott a Piással egy szórakozóhelyen, és később hogyan ittak együtt a kertben hármasban. Ezúttal őszintén beismerte azt, amit az 1967-es kihallgatásakor makacsul tagadott: igen, “szobára vitte” Ebbát, aki prostituáltként volt ismert. A hivatalos akció lebonyolítása után azonban nézeteltérés és hangos szóváltás bontakozott ki kettejük között—és, hogy elhallgattassa a nőt, Madsen elkezdte fojtogatni.
Ő maga úgy emlékezett rá: csak egy rövid ideig szorította a Piás nyakát, de a nő teljesen elernyedt a kezei között, és még azután sem lélegzett, hogy Madsen eleresztette. Megpróbált elsősegélyt nyújtani—teljesen eredménytelenül. Semmi sem segített.
Ekkor határozta el Madsen, hogy minden nyomot eltüntet. Az éjszaka folyamán felfeszegette az előtér padlódeszkáit, és a puszta kezével—éppen úgy, ahogyan puszta kézzel is intézte el a Piást—elásta a padlódeszkák alatti földbe. Ő maga úgy élte meg, hogy egész éjjelen át csak ásott. Méghozzá teljes sötétben végezte el a szennyes munkát, hogy senki ne kapja rajta.
 
Arról, hogy végül is mi váltotta ki belőle az erőszakos viselkedést, Madsen nem tudott semmilyen magyarázatot adni. Csak arra emlékezett, hogy veszekedni kezdtek.
 
Fenntartotta, hogy nem állt eredetileg szándékában meggyilkolni a nőt. Meg sem ütötte—ezért az eltört bordák kérdéséről sem tudott felvilágosítással szolgálni. Tapasztalt bűnelkövetőként, a büntetőjogi kategóriákat is jól ismerte, ezért szakszerűen elő tudta adni: emberölésben nem érzi magát bűnösnek, halált okozó testi sértésben viszont igen.
 
Az ügyész azt óbégatta, hogy a vádlott egészen biztosan tisztában volt azzal, hogy ha fojtogatja a piás Ebbát, akkor a Piás ennek következményeként jó eséllyel meg is fog halni, ezért nem halált okozó testi sértésért kell vádat emelni, hanem minimum hirtelen felindulásból, de inkább pillanatnyi elmezavarból következő emberölésért.
 
A védelem erre visszaóbégatott, hogy igenigen, de már több, mint két évtized telt el a történtek óta, a vádlottat a lelkiismerete már eléggé megbüntethette ez alatt az idő alatt, és különben is. Madsen önként jelentkezett, hogy feladja magát, tehát a lehetőségek szerint kiszabható legenyhébb büntetést érdemli—akkor is, ha nincs indok, amely a büntethetőséget kizárná.
Mindezek eredményeként Madsennek végül csak négy évet kellett leülnie halált okozó testi sértésért, visszamenőleg a 23 évvel azelőtt történtekért. Talán túl enyhének tűnhet ez a büntetés, de azt hiszem: a tény, hogy Madsen ezalatt a 23 év alatt végig csak szenvedett és görcsölt, ez VOLT olyan büntetés a számára, mint 30 év fegyház lett volna.