Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

Jørgen Jensen, a feleséggyilkos

,  22:11 - Permalink

1917 november 21.-én jelentkezett egy férfi a vesterbro-i Svendgade utcai rendőrkapitányságon, és kezébe temetett arccal előadta, hogy egy kissé aggódni kezdett a feleségéért, aki már egy hete eltűnt.
A férfi rendkívül udvariasan köszönt, Jørgen Jensenként mutatkozott be, és kérdésre előadta: főállásban sofőr, mellékállásban viceházmester, az Abel Cathrinesgade 18. szám alatt, a negyedik emeleten lakik feleségével, Camillával és két kisgyermekükkel.

Ekkoriban nem voltak olyan gyakoriak az életellenes bűncselekmények, mint manapság; a mainál gyakrabban fordult elő azonban az, hogy egyes személyek egyszerűen csak eltűntek és soha többé nem jelentkeztek.
Ennek hátterében nem feltétlenül bűncselekmények álltak, hanem sokan akadtak, akiknek elegük lett addigi életükből, és más városba költöztek – vagy kivándoroltak -, hogy így kezdjenek új életet.

A feleség tehát láthatóan eltávozott hazulról, a férj pedig kifejezte abbéli aggályát, hogy az asszony "zavart elmeállapotban" hagyta el közös otthonukat.
Jensen készségesen előadta: a felesége különös ismertetőjegye, hogy kis termetű, eltűnésekor pedig kék kosztüm, fekete bársonykalap és fekete, fűzős lakkcipő volt rajta.
Másnap az asszony személyleírása megjelent a rendőrség hivatalos, "Politiefterretninger" című közlönyében.

Az eltűnt nő fivére tanúként jelentkezett a rendőrségen, és vallomásában rámutatott arra, hogy az eltűnést illetően több körülmény is gyanús.
Előadta a rendőröknek, hogy tudomása volt arról: sógora viszonyt folytatott egy Nelly nevű, 18 éves hajadonnal, aki korábban pesztonkaként állt a Jensen család alkalmazásában.
A másik gyanús részlet, amely rossz sejtéseket keltett benne: amikor látogatóban volt az Abel Catherinesgade-i lakásban, a szekrényben megtalálta azt az öltözéket, amelyben Jensen állítása szerint a felesége eltűnt!

Ezeknek a felvilágosításoknak hallatán a rendőrök egyértelműnek találták, hogy itt bűncselekmény alapos gyanúja áll fenn, annak ellenére is, hogy fogalmuk sem volt arról, hol van a holttest.

Jónak látták viszont átvilágítani ennek a Jensennek minden kapcsolatát, A-tól Z-ig: kiderült, hogy ez a jóember - teljes nevén Jørgen Georg Martin Jensen - kisstílű bűnöző és szoknyavadász.
A nőügyei mellé szociális csalást is elkövetett: felvette a munkanélküli segélyt, annak ellenére, hogy két munkaviszonnyal is rendelkezett. Főállásban egy gyár dolgozója volt a városban, másodállásban pedig a főnöke Hellerup-ban elhelyezkedő nagy villájában keresett egy kis mellékest, viceházmesterként és kazánfűtőként; itt az volt a feladata, hogy naponta legalább kétszer feltöltse a kazánkályhát szénnel, illetve koksszal.

A nyomozás már három hete folyt, és a rendőröket igencsak frusztrálta a tény: egyértelmű, hogy bűncselekmény a fennforgás, de miért nincs hulla?
A rendőrőrsön az egyik tiszt humorizálva megjegyezte: "szerintem ez a Jensen eltüzelte az asszonyt a főnöke kazánházában."
A kollégák jót nevettek a viccen, de két rendőr fejébe szeget ütött a gondolat: ez talán nemcsak fekete humor? Még aznap elrobogtak a hellerup-i villába és lementek a kazánházba.
Megspórolhatták volna maguknak a kitérőt a kazánhoz; ugyanis Jensennek volt annyi esze, hogy előző nap gondosan kitisztította a kazán tűzterét és eltávolította a hamut.

A két rendőr mindenesetre kihasználta az alkalmat: ha már úgyis itt vannak, megérdeklődik a ház asszonyától – vagyis a gyárigazgató feleségétől - és a két háztartási alkalmazottól, hogy nem-e tapasztaltak valami gyanúsat a kazánház környékén az elmúlt két-három hétben.
Az asszony, a házvezetőnő és a cselédlány is egybehangzóan állították: de igen! Egyik nap - éppen három hete - valami iszonyatos bűz kezdett el terjengeni az egész házban, és az a benyomásuk támadt: a borzasztó szag a pincéből ered. Mindhárman lementek tehát, és azt találták: a kazánban pontosan úgy ég a tűz, ahogyan égnie kell, kokszdarabokkal jól megrakva a tűztérben, az alján vörösen izzó koksszal.
Azt is észlelték továbbá, hogy a kazán ajtajának egyik zsanérja letört.
Ezután a három nő elhagyta a kazánt, alaposan kiszellőztettek az egész házban – a házvezetőnő meg is jegyezte: "azt hinné az ember, hogy egy halottat égettek el odalent!"

A rendőrök látogatása után a ház asszonya telefonált a férjének az igazgatói irodába. A főnök berendelte magához Jensent és magyarázatot kért tőle a sajátos szagra.
Jensen halottsápadt lett, az arca szinte viasz-sárgává vált, amint töredelmesen bevallotta: igen, eltitkolta, hogy a kazánajtó egyik zsanérját kénytelen volt letörni, hogy be tudja az ajtót csukni; ugyanis egy kokszdarab makacsul az ajtó mellé szorult.

Bizonyíték még mindig sehol!

Egy péklegény vallomása vitte egy kis lépéssel előrébb a nyomozást: ez a legény előadta a rendőröknek, hogy november 20.-án szokás szerint kora reggel állt munkába, hogy a villanegyedben házhoz vigye a frissen sült kenyereket, zsemléket. Határozottan emlékszik, hogy aznap egy kis kerekes kocsit látott a gyárigazgató villája előtt: a kocsi női felsőruhákkal volt megpakolva, ezek tetején pedig egy varrógép volt.

Ez már érdekes volt a nyomozóknak; kihallgatták Jensen munkatársait a gyárban, és megtudták: előtte való nap, tehát 19.-én Jensen kölcsönvett egy kis kerekes kocsit, másnap pedig visszavitte.

Mindez azonban még csak gyanúokot adott – a rendőrök kezében továbbra sem volt semmilyen bizonyíték, amely azt támasztotta volna alá, hogy Jensen megölte a feleségét, majd a holttestet elégette a kazánban.

Egy véletlennek volt köszönhető, hogy Jensent bíróság elé állíthatták.

Az egyik nyomozóra – a villa kazánházának alapos átkutatása közben – rátört a szükség, ezért kénytelen volt felmenni a kertbe, ahol diszkréten félrehúzódott a szeméttárolók mögé. Dolgát végezve feltűnt neki, hogy a szemeteskukák mellett ott található három nagy vödörnyi hamu, amelyeket nem szállítottak el a szeméttel együtt.

Ez már gyanús volt. Mindhárom vödröt azonnal elszállíttatták az igazságügyi orvostani intézetbe, ahol gyorsan kiderült: a kokszhamu közé emberi csontmaradványok keveredtek: egy felső ujjpercet, egy orsócsontot és egy szárkapocs-csontot egyértelműen azonosítani lehetett.
Jensent azonnal letartóztatták.

A madár hosszas huzavonák, magyarázkodások után végül bevallotta: a puszta kezével megfojtotta nejét egy házastársi veszekedés során, november 17.-én. A holttestet elrejtette a padláson található lomtárban, letakarta régi zsákokkal, és harmadnap elszállította a kazánházba elégetni; ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kis kézikocsit tíz kilométeren át vonszolta Koppenhága belvárosán át.
A ruhákra és a varrógépre nemcsak azért volt szüksége, hogy a halott asszonyt ezek alá rejtse, miután kora reggel levitte a kiskocsira – azért is, hogy a járókelők azt véljék: egyszerű költözködést látnak.

(Fekete humor, de ez az ember szerintem ideális hamvasztómester lehetett volna.
Egyrészt, a mai krematóriumi rutinok is előírják a legtöbb helyen, hogy legkorábban a halál után három nappal lehet hamvasztani (Amcsiban már két nap után is lehet) – s mit ád a jó ég, Jensen éppen három nap után tette a kazánba az asszony testét.
Másrészt a kazán szakértői vizsgálata kimutatta, hogy a tűztérben minden valószínűség szerint 1100 fok is lehetett!
Egy "standard" kremálás során manapság is éppen 1000...1100 fok körülire szokott felszökni a hőmérséklet (bár a bekezelési hőmérséklet 700...800 fok körüli, a pontos érték helyenként változik)... de a mai égetőkben nem is kezdetleges szén-, vagy koksztüzelés van, ezért találom egy morbid módon bámulatosnak, hogy ez a grillcsirke milyen "ügyesen" elérte, hogy felmenjen éppen az ideális 1100 fok körülire a hőmérséklet.
Jensen, Jensen, maga pályát tévesztett, mondanám, de ez már az én számomra is túlságosan fekete. S ha valamire már én is ezt mondom, akkor el lehet hinni: igen, csakugyan nagyon fekete.)

A kazánházban azonban felmerült egy komoly probléma: igaz ugyan, hogy Camilla Jensen apró termetű, filigrán kis nő volt, de a kazán még így sem volt elég nagy ahhoz, hogy férje és gyilkosa rá tudja zárni a holttestre az ajtót. Az egyik láb minduntalan kitüremkedett. Amikor erővel beszuszakolta és erővel csapta rá az ajtót, ekkor tört le a nyomozás elején ismertté vált zsanér.

Jensen a vallomástétel során ragaszkodott ahhoz az állításhoz: nem darabolta fel a holttestet, mielőtt elégette volna.

Jensent 1918-ban halálra ítélte a koppenhágai bíróság, felesége meggyilkolásáért és a holttesttel való kegyeletsértő bánásmódért. Az ítélet ellen Jensen fellebbezést nyújtott be, azonban a Højesteret – a dán legfelsőbb bíróság – megerősítette az ítéletet.

Dániában már 100...120 éve is csak névleg létezett halálbüntetés, a királynak jogában állt megkegyelmezni a halálraítélteknek, és ezzel joggal rendszerint élt is; ebben az esetben sem történt ez másként.
Az ítéletet tehát kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták, és Jensent átszállították a Horsens Tugtshus-ba, hogy büntetését ott töltse le. (A "tugtshus" intézménye megfelel az egykori "dologház"-nak.)

Jensen 41 évesen hunyt el, 1930 szeptember 27.-én a Horsens Kommunehospital-ban egy operáció után.

Az odense-i ismeretlen csecsemő

,  12:54 - Permalink

2007 június 12.-én, kedden az odense-i köztisztasági művek jómunkásemberei épp az Odense Å vizét eresztették le, hogy a medret kitisztítsák.
A lecsapolt mederben felfedeztek egy nagy fehér nejlonzsákot, amelyből további két reklámtasakba csomagolva egy kisgyermek erősen oszlásnak indult holtteste került elő.


A kis tetem mellé valaki - nyilvánvalóan a gyermek anyja - egy követ helyezett, a következő szöveggel:

"BOCSÁSS MEG
Nyugodj békében.
Anya és apa szeret Téged, kicsi fiam."

A szöveg körül a kőre rajzolt szívek voltak láthatóak.


Az igazságügyi orvosszakértői vizsgálat kiderítette: egy újszülött fiúcsecsemő holtteste ez; normális időben, kilenc hónapra születhetett; erőszaknak nem találták nyomát: a gyermek egyértelműen halvaszületett, a tüdeje vizsgálata azt mutatta, hogy egyetlen lélegzetet sem vett soha.
A születés - illetve a halál - időpontját nem sikerült pontosan meghatározni; a szakértő csak annyit mondhatott biztosra, hogy a halott gyermek legalább két hete, de biztosan nem több, mint egy fél éve kerülhetett a folyóba.


A holttest állapota miatt (t.i. annyira előrehaladott volt az oszlás, hogy első ránézésre nem lehetett volna megmondani, milyen nemű volt az újszülött) nem volt könnyű feladat használható és PCR-rel felszaporítható mintát vételezni. Egy fél év elteltével - pontosan 2007 december 6.-ára! - sikerült elkészíteni a halott gyermek DNS-profilját.

Eközben kiterjedt nyomozati munka folyt; a rendőrök engedélyt kaptak arra, hogy az Odense-beli és környéki kórházakból, orvosi rendelőkből információt gyűjthessenek minden egyes terhességről és szülésről. Rengeteg várandós nő hozzátartozóit, ismerőseit kérdezték ki: nem tapasztaltak-e esetleg valamilyen furcsa, gyanúra okot adó viselkedést az illető kismamánál? Nem volt a környezetükben olyan terhesség, amelyből végül nem lett gyermek?
Minden ilyen irányú kérdezősködés zsákutcába vezetett.

A rendőrségre körülbelül 50 bejelentés érkezett az esettel kapcsolatos felhívás közzététele után; mindegyik bejelentésnek utánajártak, éspedig negatív eredménnyel.

Összesen 21 nő került a gyanúsítottak közé. Mindannyiukat kihallgatták és DNS-mintát is vettek tőlük - de egyikük DNS-mintázata sem egyezett a halott gyermek mintázatával!

Két sajátos részletet sokáig titokban tartottak a megtalált holttesttel kapcsolatban.

A nejlonzsákban, amelybe a halott gyermeket csomagolták, a kő mellett virágokat is találtak.

A folyómederben, nem messze a halott gyermek fellelési helyétől, találtak egy házilag készített kis fakeresztet. Ezt a kegytárgyat valószínűleg egy felfűrészelt bútordarabból, vagy egy konyhai vágódeszkából barkácsolták.


Ezt a két momentumot a nyomozók azért tartották titokban, hogy megtakarítsák maguknak az esetleges hamis vallomástételeket; és azért, hogy egy esetleges valódi vallomástételt meg tudjanak erősíteni. Ugyanis csak a valódi tettes tudhatott a kis fakereszt létezéséről - és arról, hogy a halott újszülött mellé még virágokat is helyeztek.


A rendőrök értelemszerűen arra gyanakodtak: vallásos szülőket kell keresni, akik illegális temetést rendeztek halott gyermeküknek. Azonban ez a leszűkítés sem vezetett eredményre a nyomozásban.

A hatóságok hónapokon át reménykedtek abban, hogy a szülők egy napon jelentkezni fognak - lévén hogy a gyermek nem életellenes bűncselekmény áldozata lett, hanem halvaszületett, ezért nem indulna a szülők ellen ilyen ügyben eljárás.

Miután azonban 2008 márciusáig sem került elő újabb nyom, ezért a rendőrség úgy döntött: lezárják az eset aktáját és kiadják a holttestet - de ezt a döntést nem volt könnyű meghozni.

"Nem jó érzés, hogy kénytelenek vagyunk lezárni egy ilyen ügyet, de ugyanakkor nem tehetünk sokkal többet annál, amit eddig megtettünk" - magyarázta a gyilkossági csoport vezetője, Henrik Justesen, aki továbbra sem adta fel a reményt, hogy az esetet egy napon sikerül megoldani. "Mindig történhet valami. Ha kapunk egy jó tippet, akkor már csak annyi a kérdés, hogy DNS-mintavételt rendeljünk el és összehasonlítsuk a gyermek örökítőanyagával." Hozzátette: lévén hogy a gyermek egyértelműen halvaszületett, ezért bűncselekmény gyanúja kizárva.

 

2008 március 10.-én a hatóságok megadták a temetési engedélyt: a temetésről az odense-i önkormányzat gondoskodott.

A szertartás tökéletes csendben és a nyilvánosság kizárásával történt meg: csupán a temetőigazgató és egy temetkezési vállalkozó volt jelen, amikor a gyermek koporsóját elhelyezték az odense-i Assistens temetőben az ismeretlenek parcellájában. Lévén hogy a gyermek halvaszületett, és biztosan nem volt megkeresztelve, ezért pap sem volt a temetésen.


A mederben talált követ nem helyezték mellé a koporsóba, mivel a rendőrség ezt bizonyítékként foglalta le.

 

Az eset a mai napig megoldatlan.
Ezt a gyermeket valahol talán még most is gyászolják, talán a puszta létezése is titkolnivaló szégyen lehetett.
A dán rendőrök nem elfinomult pszichéjű, érzelmes gyerekek, mégsem tudják túltenni magukat ezen az eseten, és a tényen: ez az újszülött még mindig névtelenül nyugszik a sírjában, és a szülei nem visznek neki virágot.

 

Az oslói Hotel Plaza titokzatos hölgye

,  19:52 - Permalink

Ez a bűneset 1995 pünkösdjén történt, s a mai napig felderítetlen maradt.
Ismét egy rejtélyes külföldi hölgy, akiről máig sem tudja senki: ki volt ő és miért kellett meghalnia. Halálának körülményei még most, közel 24 évvel az eset után is tisztázatlanok, sok találgatásra adnak okot.

Részint azért döntöttem úgy, hogy írok erről az esetről, mert sok szempontból rokonságot mutat az isdal-i hölgy történetével.
Részint azért lehet érdekes a magyar olvasók számára, mert a fegyver, amely kioltotta ennek a fiatal nőnek életét, magyar gyártmányú volt, és tisztázatlan körülmények között került nyugatra.

Az alábbiakban olvashatjátok az események egy valószínű rekonstrukcióját; az esetet különösen rejtélyessé és komplikálttá teszi, hogy az esetben szereplő tanúk beszámolói sem egyértelműek, tehát nagyon nehéz visszakeresni: mi is történt valójában 1995 május 31.-e és június 3.-a között az oslói Radisson Blue Hotel Plaza 28.-ik emeletén, a 2805-ös számú szobában?

Tehát. 1995 május 31.-én, szerdán egy huszonéves fiatal nő bejelentkezett az - Észak-Európa egyik legelegánsabb szállodájának számító (és természetesen legdrágább) - oslói Hotel Plazába.
A nő Jennifer Fergate néven írta alá a bejelentőlapot; a szobát eredetileg csak két napra foglalta le - e két nap leteltével meghosszabbította az ott-tartózkodását.
Szombat este - miután ismételt felszólításra sem ment le a recepcióra, hogy rendezze számláit - felküldték a szobába a biztonsági embert. Amint a biztonsági megérkezett, a szobából két lövés hangja hallatszott. A biztonsági őr azonnal elrohant a rendőrséget értesíteni - s eközben a szoba 15 percig őrizetlen maradt!
A rendőrök a fiatal nőt holtan találták az ágyon. Noha hivatalosan öngyilkosságként zárták le az ügyet, a helyszínen látható, tapasztalható részletek között több is akad, amely kizárja az önkezűséget. A helyszín úgy nézett ki, mintha valaki nagyon ügyetlenül próbált volna öngyilkosságnak álcázni egy emberölést.

A szobában semmit nem találtak, ami a hölgy valódi identitására utalt volna; sem személyazonossági iratok, sem jogosítvány, sem készpénz, sem hitelkártya, sem személyes tárgyak, kozmetikai szerek, vagy bármi egyéb, ami akár egy lépéssel is közelebb vitte volna a rendőröket annak kiderítéséhez: ki volt ez a fiatal hölgy? Miért halt meg?

Az "eltűnt" nap

Tudni kell: ebben a szállodában már a 90-es években sem köznapi kulcsok nyitották-zárták a szobákat, hanem elektronikus belépőkártyák. A szállodában alkalmazott rendszer regisztrált minden egyes kívülről történő ajtónyitást - az ajtók kívülről ugyanis csak belépőkártyával voltak nyithatóak -, de az ajtók belülről kártya nélkül is nyithatóak.
A gyakorlatban ez azt jelenti: nincs adat arról, hogy a szobából mikor ment ki valaki - akár maga a hölgy, akár valaki más, akit esetleg felvitt magával a szobába, vagy beengedett oda.

A hölgy tehát megérkezett a szállodába május 31.-én, szerdán; ekkor kapott két belépőkártyát a szobához. Az első ajtónyitást 22 óra 44 perckor rögzítette a rendszer.

Röviddel éjfél után - vagyis június elsején, csütörtökön nulla óra 21 perckor - a szobát újból kinyitották kívülről.

Szintén csütörtökön reggel 8 óra 34 perckor történt meg a harmadik ajtónyitás - a hölgy talán lement reggelizni és ezután ismét felment a szobájába?

Nem tudni, hová ment a hölgy és mit csinált az ezt követő 24 órában.
A szobát egészen biztosan elhagyta valamikor csütörtök reggel 8 óra 34 perc (a regisztrált ajtónyitás) és délután 12 óra 54 perc között - ez utóbbi időpontban ugyanis a szállodaszemélyzet takarított, és senkit nem találtak a szobában.
Egyedül az biztos, hogy másnap - tehát pénteken, június másodikán - reggel a hölgy a recepción kifejezte a szándékát, hogy szeretné az ott-tartózkodását vasárnapig meghosszabbítani.
Ekkor kapott két új belépőkártyát; a következő ajtónyitás ezen a napon reggel 8 óra 50 perckor történt meg.

Ez a gyakorlatban azt jelenti: a szoba üresen állt csütörtök reggeltől (vagy délelőttől) péntek reggelig!

A szálloda egyik alkalmazottja látta, amint a nő bement a szobába, és kiakasztotta a kilincsre a "Kérem, ne zavarjanak!" feliratú táblát.

A belépőkártyát utoljára ezen a napon, 11 óra 3 perckor használták.

Pénteken este nyolc óra hat perckor a hölgy ételt rendelt a szobájába; az étel meg is érkezett nyolc óra huszonhárom perckor.

Ezután senki nem nyitotta ki a 2805-ös szoba ajtaját kívülről - egészen szombaton este nyolc óra öt percig - amikor a rendőrök holtan találták a nőt a szobában.

A hamis identitás

A szobát Jennifer és Lois Fairgate névre foglalták le.
A recepciós Sascha René Anonsen, aki a hölgy bejelentkezését intézte, úgy emlékszik: egyedül jött a hölgy, bár több, mint 20 év távlatából, erre már nem merne megesküdni. (Balra látható a bejelentőlap: teljes méretben megnézhetitek, ha a képre kattintotok.)
A másik recepciós, Evy Tudem Gjertsen, határozottan állítja: emlékszik egy sötét hajú, a hölgynél valamivel idősebb férfire, aki 35...40 éves lehetett.

A hölgy belgának mondta magát. Németül folyékonyan beszélt, angolul erős akcentussal (meg is kérdezte a bejelentkezéskor a recepcióst, hogy beszélhetnének inkább németül?) - de flamandul vagy franciául senki nem hallotta beszélni.

A lakcím és a telefonszám, amelyet a bejelentőlapon olvashatunk, nem léteztek.
Belgiumban létezik ugyan Verlaine nevű település, de nem ez az irányítószáma, és ilyen nevű utca nincs a helységben.

A telefonszám létezik... csak éppen nem Verlaine körzetében, és természetesen egy másik körzetszámmal!

 

 

Az étel

Péntek este 20 óra 06 perckor a hölgy ételt rendelt a szobájába, egy Hotbite fantázianevű fogást, amely krumplisalátából és Bratwurst-ból állt. (A jegeces pokolba a klisékkel, szerintem is, de ez inkább német, semmint belga ízlésre utal - A szerk.)
A szobapincérnő, Kristin Andersen megérkezett az étellel 20 óra 23 perckor.
Később arról számolt be: a szobát szokatlanul "sterilnek" találta, egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha lakott volna benne valaki. Ennek láttán azt feltételezte: a vendég valószínűleg légiutas-kísérő, rájuk szokott jellemző lenni, hogy a lehető legkevésbé pakolnak szét a hotelszobában.
Arra is kitért: szokatlanul nagyvonalú borravalót, 50 koronát kapott - ezidőtájt a szállodai alkalmazottak már 10 korona borravalót is bőkezűnek találtak.
Egyébként ezen a borravalón kívül a hölgy semmit, de semmit nem fizetett a hotelben tartózkodása során. Máig rejtély, hogy ezt milyen módon tehette meg: ugyanis a szálloda ekkor érvényben lévő rutinjai szerint azoknak a vendégeknek, akik készpénzzel óhajtottak fizetni, előre kellett rendezniök számláikat.

A történet egyik legsajátosabb motívuma: a hölgy a jelek szerint csak másnap, szombat este fogyasztott bármennyit is a pénteken megrendelt ételből! A halál beálltának időpontja ugyanis egyértelműen szombat 19 óra 50 perc; a boncolás során pedig körülbelül 50 milliliternyi, csak nagyon gyengén megemésztett krumplisaláta-és virslimaradványt találtak a gyomorban. A hölgy tehát röviddel a halála előtt ehetett utoljára!

Mindent összevetve, nem vihette túlzásba a hölgy az evést-ivást a halála előtti két napban. A minibárból elfogyott egy Cola Light, egy standard Coca-Cola és egy Asina (ez az üdítő a Fanta narancs norvég konkurrense), és megbontásra került egy zacskó chips. A minibárban található szeszesitalok érintetlenek maradtak.

A recepció üzenetei

A szálloda ekkori rutinjai szerint a vendégeknek, ha készpénzzel fizettek - és így igazolniuk sem kellett magukat -, előre kellett számláikat rendezni.
Máig nem került tisztázásra, hogyan tölthetett el a hölgy akár csak egyetlen éjszakát is a szállodában anélkül, hogy személyazonosságát hitelt érdemlően igazolta, illetve anélkül, hogy előre fizetett volna.

Az első figyelmeztetést - "kérem, lépjen kapcsolatba a pénztárossal" csütörtökön, délután 2 óra 19 perckor küldte a recepció, a szálloda belső rendszerén keresztül; az üzenet másnap reggel 8 óra 55 perckor került nyugtázásra a szobából (újabb jel arra, hogy a hölgy egészen péntek reggelig valahol máshol tartózkodott; talán az első dolga volt, miután visszatért a szobába, hogy jóváhagyja az üzenetet), de a vendég nem jelentkezett a recepción.

Másnap, pénteken este 8 óra 57 perckor az üzenetet a recepcióról ismét elküldték a szobába. Az üzenet szinte azonnal, nyolc perc után jóváhagyásra került, de a hölgy továbbra sem fáradt le a recepcióra.

Harmadnap, szombaton este a szolgálatban lévő recepciós, Evy Tudem Gjertsen elkezdett rosszat sejteni, miután megtudta, hogy két figyelmeztetés sem járt eredménnyel. Elküldött tehát egy utolsó figyelmeztetést - este 7 óra 36 perckor. Ezt az üzenetet a szobából azonnal nyugtázták - azonban a recepciós - miután megtudta, hogy a "Kérem, ne zavarjanak" tábla már két nap óta ott függ a szoba kilincsén, felküldte a 28.-ik emelet 2805-ös számú szobájához a szálloda biztonsági emberét.

Röviddel ezután - este 7 óra 50 perckor - két lövés dörrent a szobából.
Ennek hallatán a biztonsági őr azonnal lerohant, hogy értesítse a rendőrséget.
Ez a gyakorlatban azt jelentette: a szoba 15 percen át őrizetlen maradt - ha volt odabent a szobában valaki, ezalatt az idő alatt feltűnés nélkül távozhatott!

Nem meglepő, mit láttak a rendőrök...

 

 

A rendőrjárőr alig egy óra múlva már meg is érkezett.
A fenti kép abban a pillanatban készült, amikor a rendőrök benyitottak a szobába. Az ágy és az ágynemű takarja a látvány nagy részét, de a lány fekete cipőjének orra egyértelműen látható; a paplan felett a fekete sziluettek a lány ruhájából származnak.

A hölgy holtan feküdt az ágy szélén, a lövés a fején érte - a golyót az ágy matracába fúródva találták meg. A másik lövésből származó golyó az egyik párnát érte - talán próbalövés volt?

 

 

Az áldozat öltözéke

Sajátos, hogy a hölgy mintha alkalomra lett volna öltözve a halálakor. Elegáns kis fekete alkalmi ing, fekete harisnya, magas sarkú fekete cipő - és minden egyes ruhadarabból gondosan kivágták a címkét, a cipőből a márkajelzést.

 

 

A halottszemle jelentése szerint diszkrét, ízléses smink volt a lányon - nem lehetett megállapítani, hogy pontosan mikor készíthette ki az arcát a halála előtt.

A holttestet hajnali két óra negyven perckor elszállították.

A szobából a vérrel szennyezett matracot és ágyneműt hajnali négy óra tíz perckor eltávolították.

Hajnali öt órakor a rendőrök befejezték a helyszíni szemlét, és a szobát újra átadták a hotelnek.

 

Ez nem lehetett öngyilkosság!

Noha a rendőrség öngyilkosságként zárta le az ügyet, úgy az igazságügyi orvosszakértő, mint a fegyverszakértő kizártnak tartja, hogy a hölgy főbe lőtte volna magát.

A lövés kissé felülről, a homloka közepén érte a hölgyet, aki a lövés leadásának pillanatában fekvő helyzetben volt az ágyon.
Az öngyilkosok szabály szerint vagy valamelyik oldalon a halántékukat veszik célba, vagy pedig - ha jólinformáltak - a szájukba lőnek, illetve tarkón lövik magukat, az agytörzs szétroncsolása céljából.
Ugyancsak valószerűtlen, hogy akár egy mindenre elszánt öngyilkosjelölt is pontosan a homloka közepére célozzon. A fegyvert kissé felülről tartani egyszerűen nem lett volna célszerű.

A két lövés - az egyik a párnát találta el, a másik a hölgy életét oltotta ki - egymástól körülbelül 7.5 cm távol voltak. (Az én kételyeim már itt elkezdődnek: ha öngyilkos akarsz lenni, akkor lefekszel az ágyra, és ebből a pozícióból lősz a saját fejed fölé próbaképpen?)
Mindkét golyó áthatolt az ágy matracán, az ágy alatt találták meg mindkettőt.

Az öngyilkosság esélyét a nullával teszi egyenlővé, hogy a hölgy keze nemcsak tiszta maradt, de szépen el volt rendezve a mellén.
(A képet itt tekinthetitek meg - nem túlzottan alkalmas a nyugalom megzavarására, de mégis inkább csak linkelem.
Szép, ápolt női kezek, arról árulkodva, hogy tulajdonosuk nem szokott durva fizikai munkát végezni. A fegyvert nagyon furcsán markolja a jobb kéz: az elsütőbillentyűn a hüvelykujj, a többi ujj a fegyver agyát markolja. Őszintén: el tudnátok képzelni egy öngyilkost, aki így fogja meg a fegyvert, amellyel véget vet megunt életének?)

Józan ésszel is belátható: ha valaki öngyilkos lesz, akkor nem áll módjában a halála utáni percekben még szépen elrendezni a kezeit a mellkasán.

A Browningokról tudni kell, hogy igen erősen hátrarúgnak, amikor lövést adnak le velük. Ha a hölgy saját magát lőtte volna főbe, akkor a kezén lőpornyomok lettek volna, és a fegyver kakasa nyomot hagyott volna az ujjain.

A fegyverszakértő véleménye szerint annak, aki egy ilyen kézifegyverrel iktatja ki saját magát a világból, semmi nem marad a kezében a tett elkövetése után.
Az orvosszakértő véleménye szerint gyanús, hogy az ágyon, a falon, de még a mennyezeten is rengeteg vér volt - a hölgy kezén viszont egy csepp vérnyomot sem találtak.
A szoba túlzás nélkül úgy nézett ki, mint egy mészárszék.
Erős idegzetűek itt megnézhetik, hogyan nézett ki az ágy a holttest elszállítása után. Az ágyon a kis nyíl a golyó fellelési helyét jelöli, a falon található további nyilak a falra fröccsent vércseppeket jelölik.
A lány keze meg ilyen szép tiszta és sértetlen maradt, miután egy Browninggal elintézte magát? (Aki elhiszi, hogy ez öngyilkosság volt, ugyanilyen alapon már a húsvéti nyusziban is hihet, vagy abban, hogy a karácsonyfát tényleg a Jézuska hozza.)

A fegyver

Szokás szerint a képekre rákattintva tekinthetitek meg őket teljes méretben.
Lévén hogy a fegyverszakértők véleménye szerint ez egy Magyarországon készült 9mm-es Browning Hi-Power másolat, ezért szóljon, aki tud róla valamit! (Nem, ez kivételesen nem hülye humor volt részemről.)

A gyártási számot igen profi módon távolították el: két sorozat szám-és betűkombinációt ütöttek egymás fölé, de három számjegy így is hiányzik.

A belga rendőrség véleménye szerint a fegyvert 1990-ben vagy 1991-ben gyárthatták; a Browning gyár soha nem vizsgálta meg ezt a fegyvert.

A szakértő szerint ennek a fegyvernek csak a csöve eredeti Browning, a többi részét licenc alapján gyártották és több másik, ugyanilyen típusú fegyver alkatrészeiből szerelték össze. Gyártási idejét nem lehet meghatározni, csak annyi biztos, hogy 1973 után készült.
Valószínűleg Kelet-Európában használhatták szolgálati fegyverként - a cső kopásaiból az állapítható meg, hogy viszonylag gyakran vették elő és tették vissza az egykori tokjába. A vasfüggöny leomlása után számos egykori szolgálati fegyver került a keleti blokk országaiból Nyugat-Európába.

A fegyver állapotából, karbantartottságából azt a következtetést lehetett levonni, hogy új tulajdonosa nem értett a lőfegyverekhez, nem gondozta úgy, ahogyan azt egy profi tette volna.

 

A szobában megtalált - és meg nem talált - tárgyak

Személyazonosságra utaló vagy intim holmik hiánya

A helyszínelés során semmit, de semmit nem találtak, amiből a halott személyazonosságára következtetni lehetett volna: sem igazolvány, sem útlevél, sem jogosítvány, sem bankkártya nem került elő.

Ez a fiatal nő láthatóan nagyon igényes volt a külsejére, a stílusára és az eleganciára. A szobában nem találtak sem sminkelési kellékeket, sem tisztálkodószereket, annak ellenére, hogy a hölgy a halála pillanatában is sminket viselt.

A fürdőszoba

A fürdőszoba úgy nézett ki, mintha nemrégiben használták volna.
A padlón egy használt törölköző hevert; a szappanon látszott, hogy nemrég vették használatba; a kis flakonok egyike - talán sampon? - is meg volt bontva.

 

 

Hiányos ruhatár

A szobában megtalált ruhadarabok nem tették volna teljessé egy nő divatos ruhatárát!

A ruhák mindegyikéből szisztematikusan el volt távolítva az összes címke és márkajelzés - csak egy szürke kiskabáton találták meg a tervező nevét, "René Lezard". A rendőrség kiderítette, hogy ezt a kiskabátot Németországban adták el.

 

 

A bőröndpolcon egy pamutpulóver és egy hosszú, elegáns fekete bőrkabát hevert - márkajelzés vagy címke nélkül. A szekrényben egy ujjatlan blúz, a szürke kiskabát és egy kissé hosszabb felleghajtó kabát függött.

 

 

A türkizszínű sporttáska - amely az egyik fotelba volt helyezve - egy fekete harisnyanadrágot, egy fekete selyem felsőt és három csipkés melltartót tartalmazott. A sporttáska is német gyártmány volt, Travelite márkájú.

 

 

A rendőrök nem találtak másik lábbelit a szobában, csak azt az egyetlen párat, amelyet a hölgy a halála idején viselt.
A szobaasszony, Vigdis Valø azonban, aki csütörtökön a szobát takarította, azt vallotta a kihallgatás során: takarítás közben látott egy másik pár - nagyon szép - cipőt is, amely egyértelműen nem volt azonos ezzel a pár magas sarkú alkalmi cipővel!

 

Parfümös üveg

Közvetlenül az ételmaradék mellett - egyesek szerint úgy tűnik, mintha a hölgyet evés közben zavarták volna meg; na, de akkor miért volt ideje szépen egymás mellé helyezni az evőeszközöket? - egy majdnem kiürült parfümös üveg volt látható a kisasztalon. Ez volt az egyetlenegy, személyes és intim tárgy a szobában... de nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ezt az illatot a hölgy használta volna!

Az illat férfiak számára lett tervezve - Ungaro Pour L’Homme 1. Nagyon stílusos illat volt ez a maga idejében, ma már nem gyártják - amit sokan sajnálnak.
Az üvegen nem találtak más ujjlenyomatokat, mint a lányét.

Diplomatatáska lőszerrel

A diplomatatáska eredetileg 25 darab, a Browningba való lőszert tartalmazott (lehet, hogy maga a fegyver is ebben a táskában került a szobába).

A táska oldalán a "Braun Büffel" márkajelzés volt látható - ez a német cég luxuskivitelű bőráruk gyártására szakosodott. A táska egy olyan kollekcióból származott, amelyet 1986 és 1991 között gyártottak - arról nincs adat, hogy hány példányban, és hol adtak el ilyen táskákat.

Az áldozat holtteste

Az igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint a hölgy nem 21 éves lehetett, hanem valamivel idősebb, 28...30 éves, plusz-mínusz öt év. 159 cm magas, 67 kg; kék szemek; egészen rövidre vágott, sötét mahagónibarna - valószínűleg festett - haj. (Ez egy kifejezetten csajos dolog, illetve csajos gyanú részemről. Mit tesz egy nő, ha szakítani akar a múltjával, vagy ha azt szeretné, ha senky nem ismerne rá? Levágatja és átfesteti a haját. Hm. - A szerk.)

Nézhettek képeket, ha akartok. Nyugi, kipreparálták a holttestet, mielőtt a nyilvánosságnak szánt képeket készítettek volna róla - esetleges azonosítás céljából -, a golyónyom nem látszik a lány homlokán! A képek nem durvák, de azért csak linkelem őket, mert idekívánkozik a figyelmeztetés: a lány nem "úgy néz ki, mintha csak aludna". Pontosan úgy néz ki, mint aki meghalt.
Amennyiben így is látni szeretnétek a képeket, úgy itt az egyik, és itt van a másik.

A fogak vizsgálata sem vezetett semmi közelebbire: viszonylag drágának számító aranytöméseket és porcelán pótlásokat találtak a nő fogsorában, de ilyen módon kezelt fogazatot gyakran látni úgy Németországban, mint Svájcban, Hollandiában, vagy akár az USA-ban is.

Egyedül volt-e a szobában a hölgy?

A hölgy - ha valóban ő volt az - telefonált a szállodába szerda délután, az érkezés időpontját pontosította aznap estére, és jelezte, hogy ketten fognak érkezni. Megadta a másik vendég nevét: Lois (!) Fergate!
(Véleményem szerint ez egyértelműen utal a hölgy gyenge angolságára. Angolban ugyanis a Lois női név, férfi párja a Louis-nak! S ismét hibásan adta meg a vezetéknevet.)

A két akkori recepciós eltérően emlékszik a bejelentkezésre; Evy Tudem Gjertsen máig nem biztos abban, hogy a hölgynél néhány évvel idősebb férfit a bejelentkezéskor látta-e, vagy az este folyamán később.

Senki nem számolt be arról, hogy férfivendéget észlelt volna a 2805-ös szobában.
A helyszínen talált parfüm férfiaknak való illat ugyan, de csak a hölgy ujjlenyomatait találták rajta.

Az ágy rejtélye: egy személyre, vagy két személyre ágyaztak?

A délután kapott telefonnak megfelelően, a szobalányok két személyre készítették elő az ágyat. A hölgy aznap éjjel valószínűleg maga tette át az egyik, nem használt paplant az egyik fotelbe.
Másnap, amikor a személyzet bement a szobába takarítani, ezt a paplant a gardróbszekrénybe helyezte, és egy személyre igazította meg az ágyat. (Tudjuk, hogy ebben az időszakban a hölgy egy egész napot házon kívül töltött.)

Péntek este az ágy még mindig csak egy személyre volt előkészítve.

Szombat este viszont, amikor holtan találták a hölgyet, már újból két személyre volt ágyazva, és az ágy úgy nézett ki, mint amit ketten használtak a lövések eldördülése előtt!

A nyomozás belga szálai

A hölgy ugyebár belgának vallotta magát - de minden apró jel arra utal, hogy nem mondott igazat.

a.) A név, amelyet megadott, nem jellemzően belga - ha azt akarom, hogy belgának gondoljanak, akkor mondjuk Béatrice Dufevreux-nek vagy esetleg Fleertje Voormarkt-nak nevezem magamat, nem? Semmiképpen nem angolszász nevet adok meg.
b.) Németül nagyon jól, angolul erős akcentussal beszélt. Franciául vagy flamandul senki nem hallotta beszélni.
c.) A megtalált személyes holmijai német gyártmányúak voltak, vagy Németországban kerültek kereskedelmi forgalomba.
d.) A Bratwurst krumplisalátával annyira német ízlésre valló választás, hogy szerintem - ennyi más részlettel összevetve - üvölt arról: a hölgy bizony nem belga volt, hanem német.

A történetben viszont több, valóban Belgiumba vezető szál is felfedezhető - és ezek közül nem mindegyiknek járt utána a rendőrség!

A város, amelyet a hölgy megadott a bejelentőlapon, valóban létezik, de egy másik irányítószámmal és telefon-körzetszámmal. Rue de la Stehde nevű utca nem létezik - és Belgiumban - annak ellenére, hogy többnyelvű ország - az utcák nevei nem kevert nyelvűek! Tehát ha létezne is ilyen utca, akkor Rue de la Station volna a neve.

A hölgy két alkalommal is próbált belgiumi telefonszámokat hívni a hotelben tartózkodása alatt - de egyik számot sem tudta kapcsolni a központ, mert nem léteztek.
A belga telefontársaság a norvég rendőrség kérésére hét darab, a hívottakhoz hasonló számot adott meg. Ezen számok mindegyike két szomszédos város - Grâce-Hollogne, illetve Seraing - valamelyikéhez tartozott.

A fegyvernek, amely a hölgy életének véget vetett, legalábbis a csöve belga gyártmányú volt.

A hölgy állítólagos neve: Fairgate. Egyértelműen nem tipikus belga név - ráadásként a hölgy a bejelentőlapon el is tévesztette, Fergate-ként írta alá a nevét -, viszont egy Fairgate nevű belga cég a mai napig is létezik!

A hölgy szobájával, a 2805-össel szemben, a 2804-es számúban egy belga vendég lakott.
Ez a vendég, egy bizonyos Monsieur F., szombaton reggel jelentkezett ki a szállodából - azaz jó fél nappal a hölgy halála előtt.
Ennek ellenére később, a norvég VG magazin riportereinek azt állította: kijelentkezésekor hallotta, hogy egy nőt holtan találtak a szobájában.
A VG kérdésére: ugyan honnan tudhatott a halálesetről előre, amikor az csak aznap este történt meg - amikor Monsieur F. valószínűleg már haza is ért -, a férfi csak ennyit felelt:
"Semmit nem tudok. Csak arra emlékszem, hogy megkérdeztek. Ez minden, amit tudok."

A szomszédos szobák további rejtélyei

A szállodának ebben a részlegében, a "business" osztályon a szolgáltatásba beletartozott a napi sajtó ingyenes kézbesítése a hotelszobákba. Nos, amikor "Jennifer Fairgate"-et holtan találták a szobában, az íróasztalon megtalálták a "USA Today" magazin aznapi számát egy nejlontasakban - a tasakon azonban egy másik szobának, az ugyanezen a szinten található 2816-osnak száma szerepelt! A tasakon idegen ujjlenyomatokat találtak, amelyek ismeretlenek voltak a rendőrség számára. Az Interpolnak azért elküldték, azóta is azonosítatlanok.
Ma már senki nem tudja, hogy ezeken a napokon ki lakott a 2816-os szobában!

A 2818-as szobában egy norvég hölgy, Borghild Strandenes lakott, aki - az eset nyilvánossá tétele után hat nappal - jelentkezett a rendőrségen, és elmondta, hogy a szállodában tartózkodása alatt felfigyelt egy külföldi párra - de további kihallgatásokra nem került sor.

Az ügy utóélete

A bizonyítékokat csak néhány évig őrizték; az eset után 4...5 évvel a hotelszobában talált ingóságokat és tárgyakat megsemmisítették.

A gyűrűt, a fülbevalót, a hölgy karóráját és a fegyvert elárverezték a rendőrségen belül. (!)

A halott lány egy évig hevert azonosítatlanul a hűtőkamrában - mivel egy év után sem került elő semmilyen új nyom, s nem jelentkezett egyetlen hozzátartozó sem, akik agnoszkálták volna a lányt -, egy év után kiadták a temetési engedélyt.
Mondhatni, hogy a hatóságok ismét hibát hibára halmoztak: egyrészt nem vettek elégséges mennyiségű szövetmintát a temetés előtt, másrészt közönséges koporsóban temették el a lányt, nem légmentesen lezárt vagy cinkkel futtatott - tehát nem korhadó - koporsóban. Ez a későbbi azonosítást csak még jobban megnehezíti!
A jelenlévők azt mesélték: a világ legmagányosabb és legszomorúbb temetése volt ez. Még pap sem volt - a hölgy identitásáról még annyit sem sikerült kideríteni, hogy milyen vallású lehetett -, csak a temetkezési intézet dolgozói. Egy sírkerti alkalmazott annyira megsajnálta az ismeretlen lányt, hogy a temetést követő években rendszeresen vitt virágot a jeltelen sírra!

2016-ban exhumálták a titokzatos lány testét, hogy azonosításra alkalmas szövetmintákat vegyenek a maradványokból.
(Haladó Skorpió Holdú szívcsakralakók megnézhetnek egy képet a sír felnyitásáról.
Nem túlságosan durva látvány: egy jómunkásember áll a kiásott gödörben, kétoldalt elkorhadt koporsó-maradványok láthatóak, továbbá az épen maradt - bár természetesen erősen elszennyeződött - szemfedél. Semmi nem látszik a szemfedél alatt mindabból, ami a lányból megmaradt! Akit érdekel, nyif, az itt megnézheti a képet.)

A fogakból készített metszetek izotópos vizsgálata azt erősítette meg: nem, a hölgy nem Belgiumban nőtt fel, hanem Németországban.

Az is nyilvánvalóvá vált: a hölgy legalábbis az életkorát illetően nem lódított akkorát, mint a halottvizsgálat során vélték. A bejelentőlapon 21 évesnek mondta magát, de az izotóp-analízis azt teszi valószínűvé: csak 3...4 évet tagadhatott le a valós korából, gyaníthatóan 24...25 éves lehetett.

A hölgy jobb középső ujján talált aranygyűrű, és a bal fülét díszítő kis aranykarika sem volt egyedi darab - jellegtelen divatékszer, ám a nyomok Németországba vezetnek.
A gyűrű belső oldalán "333000" jelzés található - ez az ékszer viszonylag kis aranytartalmára utal, 333 ezrelék - ami 8 karátnak felel meg. A legtöbb országban az ékszerek aranytartalmát karátban szokás feltüntetni, az ezrelék-értékek megadása Németországra jellemző; a norvég ékszerszakértői vélemény szerint a kis gyűrűt Németországban gyárthatták és ott is adhatták el, minden valószínűség szerint egy bevásárlóközpontban vagy egy diszkont üzletben, de semmiképpen sem valami neves ékszerészetben.

A hölgy kézírásának vizsgálata csak nagyon bizonytalan eredményt ad - részint azért, mert csak igen kevés minta áll a szakértők rendelkezésére; a szállodai bejelentőlap, valamint az aláírt számla a szobaszervizről (utóbbiért feltúrtam a fél internetet, de nem találtam meg sehol, pedig nagyon érdekelne engem is, nyif - A szerk.)

A német írásszakértői vélemény szerint az írás származhat akár német, akár belga, akár osztrák, akár svájci duktortól is. Nem látható az íráson semmi, ami ne volna jellemző egy német eredetű írásmintára - de semmi olyasmi sem, ami teljes mértékben bizonyosságot adna arról, hogy a duktor német. Semmi nincs az írásmintában, ami egyértelműen más ország irányába mutatna.

Az aláírások - a szakértő, aki ezt szakvélekedte, elég szerencsés volt ahhoz, hogy mindkét mintát lássa - különbözősége nagyon szembetűnő. Annyira eltér egymástól a két szignatúra, mintha két különböző személytől származna! Ez biztosan betudható annak, hogy a hölgy álnevet használt, és talán nem emlékezett rá pontosan, hogy első alkalommal hogyan írta alá ezt a nevet.

Sol Pais szomorú története

,  17:32 - Permalink

Ez a jelenlegi krimiposzt nem lesz annyira izgalmas és érdekfeszítő, mint a brutális bűnügyek leírásai általában.

Ez a poszt egy nagyon kétségbeesett lányról szól, aki bálványozta a columbine-i mészárlás elkövetőit.

Sol Pais Miamiban, Florida államban élt. 18 éves volt - csendes, visszahúzódó lánynak ismerték, aki nem is igazán próbált meg barátokat szerezni a suliban. Nagyon jó jegyei voltak, de az osztálytársaival nemigen állt le beszélgetni.

Magánya elől egy virtuális fantáziavilágba menekült - a website-ja tanúsága szerint visszaálmodta magát a kilencvenes évekbe (amikor a valóságban ő még talán egy pajzán gondolat sem volt). A mai fiatalok többsége már nem is üzemeltet saját honlapot, hiszen a szociális médián nőttek fel - Sol Pais egy olyan website-ot hozott létre, amely mintha az internetezés hőskorából származna.

A lány feljegyzései egyértelműen arról árulkodnak, hogy súlyosan életunt volt, értéktelennek érezte magát, és rendszeresen írogatott arról, hogy "belül ő már régen halott".

Minden jel arra utal, hogy nagy Columbine-rajongó volt. (Ismert - bár nem teljesen gyakori - dolog, hogy egyes nők - ahelyett, hogy "normális" fandomokban éljék ki magukat - tömeggyilkosokért, sorozatgyilkosokért vagy öngyilkos merénylőkért rajonganak. Tényleg úgy tűnik: akadnak lányok, akiket kifejezetten vonzanak a "rossz fiúk", ez érdekes lélektani kérdéseket vet fel.)

Egy bizonyos szintig érthető a rajongása: én is végignéztem régebben az egész Columbine Site-ot, átolvastam Eric Harris és Dylan Klebold megtalált naplójegyzeteit; az a benyomásom támadt, hogy egy kívülálló, magányos fiatal főként Dylan gondolataival azonosulhat jól, és - ha megfelelően romantikus hajlamú - tekintheti őt a "lelki társának". Sol Pais minden jel szerint erősen romantizálhatta mindazt, amit olvasott, és határozottan az a benyomásom - bár soha nem tudhatom meg, hogy ezt mennyire gondolom helyesen -, hogy egy fantáziavilágot alakított ki magában, ahol Eric és Dylan voltak a barátai.

Erre a feltételezésemre az (is) szolgáltat indokot, hogy Sol, mielőtt fegyvert vásárolt volna, tanácsot kért egy ilyen témájú fórumon. Mint állította: "itt Floridában nincs egyetlen barátom sem, aki osztaná a fegyverek iránti érdeklődésemet. Épp ezért szándékozok Coloradóba utazni, hogy az ottani, a kérdésben jártasabb barátaimmal találkozzak!"

Nos, Pais kisasszony egyedül utazott Floridából Miami-ba. A hatóságok - és mindenki más - tudomása szerint senkivel nem találkozott.

Megerősített tény, hogy három (!), csak odaútra érvényes repülőjegyet is vásárolt (a fegyverszakértő fórumon azt írta: odafelé repülni szándékozik, a visszaút valószínűleg autóval történik... ezt az utalást csak az érthette, akinek tudomása lett volna a lány terveiről).

Az utazás időzítése is sokat elmond: röviddel a columbine-i tragédia huszadik évfordulója _előtt_ szállt gépre Sol Pais. (Tudjuk, hogy Eric és Dylan eredetileg néhány nappal huszadika előttre tervezték a tömegmészárlással egybekötött öngyilkosságot elkövetni; a mai napig nyitott kérdés, hogy miért mégis huszadikán tették meg.)

Littleton-ban vásárolt fegyvert, méghozzá legálisan.

A hatóságok remek professzionalizmussal keltettek vaklármát: egy szédült Columbine-rajongó csaj meglépett otthonról, fegyver van nála és veszélyt jelenthet bármelyik iskolára! (A lány hátterének átvizsgálásával, illetve a website-jának szakértői elemzésével könnyen rájöhettek volna, hogy Sol-nak nem állt szándékában senki mást kiiktatni ebből a világból, csakis saját magát. Mindegy. Jobb félni, mint megijedni, értem.)

Ezért a körzet iskoláiban elrendelték, hogy a tanítás elmaradjon, amíg kézre nem kerítik a "veszélyes potenciális terroristát"; minden, iskolán kívüli programot ugyanígy el kellett halasztani.

A rendőrség és az FBI szabályszerű, igen alapos embervadászatot indított.

A lány holttestére végül a coloradói hegyekben találtak rá. Egyedül volt, és egyértelműen öngyilkosságot követett el - minden valószínűség szerint már április 15.-én, hétfő este halott lehetett (még mielőtt az embervadászat és a pánikkeltés elkezdődött).

 

A történetnek nincs igazán tanulsága, legfeljebb valami kis szenzáció-értéke. Mégsem tudtam megállni, hogy ne írjak róla itt a Krimiblogon, mert leírhatatlanul szomorúnak találom az esetet.

A klemetsrudi gyilkosság

,  23:37 - Permalink

Ez a bűncselekmény 2011 nyarán történt - ekkor, mint tudjuk, egy 77 áldozatot követelő tömeggyilkosság sokkolta a norvég közvéleményt és az egész világot, ezért a többi helyi bűneset eltörpült mellette.

Több okból is érdemesnek találom ezt az esetet feldolgozni.
Ezek egyike: a párkapcsolaton belüli erőszak problematikája nagyon erőteljesen előtérbe kerül ebben a történetben. Sok eset van, amelyek során nem lehet eldönteni: valójában áldozatból vált elkövetővé a tettes? Ez a történet is ebbe a kategóriába tartozik.

Másfelől, nagyon felkaptam a fejemet a tettes modus operandiján.

Egészen megdöbbentő, hogy a gyilkosság módszere is, a holttest elrejtésének módja is rendkívül emlékeztetett engem egy másik esetre.
Az utolsó nő, akit Magyarországon halálra ítéltek és kivégeztek - az 54 éves Besze Imréné, az 1960-as évek végén, Heves megyében - elképesztően hasonló módon (bár egészen eltérő motivációkkal) követte el tettét, mint egy fiatal norvég nő a 2010-es évek elején, Oslo mellett!
Ennek az utóbbi gyilkosságnak történetét fogom most elmesélni.

(Extra véletlen, hogy éppen február másodikán kerül ez a történet ki a blogra. Besze Imrénén 1969 február másodikán hajtották végre a halálos ítéletet.)

____________________________________________________________________

2011 október 13.-án két fiatal nő kutyát sétáltatott a zöldben: az Oslóból Klemetsrudba vezető túraösvényen haladtak át. Amint végighaladtak a Dølerudveien-en, egy - láthatóan használaton kívüli - garázs mellett elhaladva a kutya nyugtalanná vált, és jelezte, hogy szokatlan szagot érez. A két fiatal nő benyitott az épületbe - amelyet tulajdonosai láthatóan lomtárnak használtak -, és egy régi kanapé alatt egy sátorlapba csomagolt holttestet találtak.

Azonnal értesítették a rendőrséget.
A rendőrök megtartották a helyszíni szemlét, melynek eredményéről a lakosságot is tájékoztatták. Ole-Petter Jacobsen - a bűnügyi csoporttól - bejelentette:
"Az ügyet gyanús halálesetként kezeljük. Ebben az is bennfoglaltatik, hogy egyelőre nem tudjuk, mi volt az illető halálának oka".
Hanne Kristin Rohde vizsgálótiszt tömören ennyit válaszolt a sajtó kérdésére:
"Nem mondhatunk részleteiben semmit arról, hogy miért okoz ez nehézséget - azon kívül, hogy nagyon sokat követel tőlünk az elhunyt identitásának meghatározása. De reménykedünk abban, hogy nemsokára azonosítani tudjuk a holttestet."

A később nyilvánosságra került információk szerint a tetem ekkor már annyira erősen feloszlott állapotban volt, hogy az azonosítása rendkívüli feladatot jelentett a szakértőknek! Ráadásként nem volt nála sem mobiltelefon, sem személyes okiratok. Először még azt sem volt könnyű meghatározni, hogy egyáltalán nő, vagy férfi volt-e az elhunyt.
A garázs mellett lévő gazdaság alkalmazottai azt állították: június vagy július óta felfigyeltek egy sajátos szagra a közelben.

Négy nappal később napvilágra került a vizsgálatok eredménye: az elhunytról megállapították, hogy erőszakos halált halt: életét fejszével vagy hasonló súlyos, éles tárggyal olthatták ki, továbbá hivatalosan is azonosították a 23 éves Hans Rickard Strømner-ként - akit folyó év július kilencedike óta senki nem látott.
Nagyszülei augusztus 8.-án értesítették a rendőrséget; a fiatalembert hivatalosan augusztus 13.-án nyilvánították eltűntnek.

A rendőrségi szóvivő hivatalos nyilatkozata szerint: "Nem vagyunk biztosak abban, hogy a tetem fellelési helye egyben a gyilkosság helyszíne is. Nem zárhatjuk ki, hogy valahol máshol gyilkolták meg, és ezután szállították a megtalálás helyszínére."
Amint az szokásos egy ilyen halálesetet követően, kihallgatások sorozata kezdődött el: mindenkit beidéztek, aki bármilyen kapcsolatban is állt az elhunyttal. Minden információ egyformán fontos lehet.
Az áldozat ismerősei, barátai arról számoltak be: Strømner az utolsó évben egyfolytában attól félt, hogy rosszakarói követik az állandó útvonalakon, amelyeken járni szokott. Nagyon sokat beszélt erről.
Strømnert a közeli barátai úgy mutatják be, mint egy visszahúzódó egyént, aki rendkívül szűk komfortzónával rendelkezett, igen merev, állandósult szokásai voltak. Amikor kint járt a természetben, mindig ugyanazokat a helyeket kereste fel és ugyanazokon az útvonalakon ment végig.

Az utolsó életjel július 9.-én érkezett tőle - sms-eket küldött egyik legjobb barátjának, aki segített neki állást szerezni.
"Kilencedike volt. De még mielőtt megerősítést kaptam volna arra, hogy megvan az állás, ő eltűnt".

"Nagyon sokszor járt azon a területen, ahol végül is megtalálták. Ez volt az első gondolatom, amikor hallottam, hogy ismeretlen holttestet találtak Klemetsrud-ban: ez biztosan Rickard", vallotta egy másik közeli barátja.

Alig egy héttel a holttest felfedezése után, október 21.-én Strømner élettársát, a 22 éves May Lene Christiansent, és barátnőjét, a 23 éves Aleksandra Østli Kjeve-t letartóztatták emberölés, illetve emberölésben közreműködés vádjával.
Az aznap esti kihallgatás során mindketten tagadták, hogy közük lenne a halálesethez.

Másnap, 22.-én azonban Christiansen (a képen balra) vallomást tett: beismerte, hogy a gyilkosságot ő követte el, de tagadta, hogy bűnös lenne. Állítása szerint preventív jelleggel gyilkolt - mint magyarázta, Strømner rendszeresen bántalmazta és totális irányítás alatt tartotta. "Rickard annyira kontrollmániás volt. Például megtiltotta, hogy délután három után elhagyjam a lakást."

Christiansen tehát saját bevallása szerint önvédelemből ölt - fejszével.

"Egy erőszakos jelenet során Rickard úgy megvert, hogy kék-zöld foltok lettek rajtam. Sokat megkérdezték, mi történt, még a munkahelyemen is. Azt feleltem, hogy baleset ért. Ezután az eset után szerettem volna egyszerűen kidobni Rickardot, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Biztos voltam abban, hogy ha ezt teszem, akkor a nyomomban lesz és megöl."

Ezután az epizód után a két vádlott közös sétára indult az erdőben, ahol is megbeszélték annak lehetőségeit, hogy megöljék Strømnert.

"Úgy éreztem, hogy bántalmazás áldozata lettem, és megkérdeztem a barátnőmet, mit tegyek. Emlékszem, azt gondoltam, nem bírnék leélni rabságban egy életet, ezért inkább megölöm" - vallotta a 22 éves May Lene Christiansen az oslói tárgyaláson.
A két lány különböző módszereket vett számba, hogyan tehetnék el láb alól az erőszakos fiút.
"Arról tárgyaltunk, hogy elvághatnánk a torkát késsel, vagy megmérgezhetnénk. Aleksandra említést tett a patkányméregről, én pedig megkértem, hogy nézzen utána a kérdésnek. Ő azt mesélte, hogy az USA-ban több nő is így szabadult meg a férjétől."

"Az erdőben beszéltünk arról is, hogy nem volna értelme értesíteni a rendőrséget; hogy megölhetnénk késsel, vagy használhatnánk patkánymérget. Ezen az estén mindketten megpróbáltuk megölni. Emlékszem, hogy nálunk voltunk, Rustadsaga-ban - én, Aleksandra és Rickard. Kés volt nálunk. Az este folyamán mindketten megkíséreltük véghezvinni a tettet, de egyikünk sem volt képes arra, hogy megtegye. Az este eltelt, és Rickard nem gyanakodott semmire. Másnap, amikor felébredtem, az első érzésem az volt: minden remény elveszett. Azt éreztem, soha nem szabadulhatok ki ebből a kapcsolatból."

A két barátnő kiment a verandára. Egyetértettek abban, hogy meggyilkolják Rickardot. Christiansen megkérdezte barátnőjét, képes volna-e elkövetni a tettet.
"Nem mertem én magam megtenni. Láttam rajta, hogy nem szeretné ő megcsinálni, de mégis megkérdeztem."

Elmondta, hogy ezen a reggelen nagyon sok emléke bevillant mindarról a sok kegyetlenségről, amelyeket Strømner korábban elkövetett ellene.
"Ennek eredményeként rászántam magamat, hogy hozzak egy fejszét és bementem a hálószobába. Felemeltem a fejszét a fejem fölé, és maximális erővel lesújtottam. Abban a másodpercben, amint eltalálta, eleresztettem. Ezután pánikba estem, és mindketten kirohantunk a házból. Adrenalinsokkot kaptam, és nem tudtam sem azt, hogy eltaláltam-e, sem azt, hogy meghalt-e vagy élt-e még."

A gyilkossághoz használt eszköz - egy másfél kiló súlyú fejsze - volt a házban található legélesebb szerszám, amelyet egyébként néhány hónappal korábban kapták ajándékba a lakásszentelő bulin, amikor a házba költöztek.
A patkánymérgen és a késen kívül még egy másik fejsze is szóba jött potenciális eszközként, de a két lány választása végül a képen látható fejszére esett, mert ez volt a legélesebb.
Körülbelül egy óra után mindkét lány visszatért a házba; Christiansen hozott egy másik fejszét arra az esetre, ha Strømner még életben volna.
"A korábbi tapasztalataim alapján esélyesnek tűnt, hogy képes volna azon véresen utánam rohanni és üldözni engem az erdőben."

Elsőként a barátnő merészkedett be a hálószobába, ahol az áldozatot halottan találta az ágyban. Aleksandra, vallomása szerint, csendben beóvakodott a szobába, és egy ideig némán, lélegzetét is visszafojtva figyelte az áldozatot, mielőtt konstatálta: Rickard csakugyan meghalt.
A két lány ezután a fürdőszobába vonszolta a tetemet; bezárták a bejárati ajtót és nekiláttak eltakarítani a nyomokat.

"A gyilkosság után olyan felszabadultság vett rajtam erőt, mintha fogságból szabadultam volna" - vallotta Christiansen később a tárgyaláson. "Hét vagy nyolc alkalommal bántalmazott az együttélésünk során, ebből kétszer igen súlyosan. Egyszer megkötözött, egyszer pedig fojtogatni kezdett. Több alkalommal hallottam tőle életveszélyes fenyegetéseket."

"Nem óhajtottuk, hogy elkapjanak, ezért a lehető legtöbb bizonyítéktól megszabadultunk. Hosszú időt töltöttünk azzal, hogy takarítsunk, felmossunk és kidobáljunk mindenfélét. Takarítás közben észrevettem, hogy Aleksandra arcán vérfoltok vannak. Lemostam ezeket."

Az áldozat ruháit két nejlonszatyorba gyűjtötték és egy fredrikstadi adománygyűjtő konténerbe helyezték, amelyet az Üdvhadsereg helyezett ki. Christiansen továbbá elajándékozta az áldozatával közös macskájukat, mert túlságosan is emlékeztette a meggyilkolt élettársra.

"Ezután nagyon sokat szenvedtem azzal, hogy egyedül maradjak a házban. Ez hihetetlenül kemény volt. Továbbra is azt hiszem, hogy most nem mernék ott maradni egyedül."

Amikor visszatértek, elkezdtek azon munkálkodni, hogy a holttestet eltávolítsák.
"Hihetetlenül undorító volt. Nem élveztem. Ráadásként a szag elkezdett terjengeni a házban. A Jif (a Cif termékek Norvégiában Jif néven kerülnek forgalomba. Nyif! - A szerk.) takarítószer és a vér szaga annyira mélyen megmaradt bennem, hogy azóta nem bírom elviselni a Jif szagát.
Én ragadtam meg a lábait, Aleksandra pedig a felsőtestét."

May Lene Christiansen nyugodtan és részletesen számolt be a gyilkos tettről, mielőtt megállt és megjegyezte: "Megöltem egy embert, és ezzel együtt kell élnem. Teljesen magamon kívülre kerültem, de Aleksandra kedvéért próbáltam uralkodni az érzéseimen."

A holttest eltávolítása érdekében Christiansen kölcsönvett egy teherszállításra is alkalmas terepjárót a munkahelyéről - t.i. egy erdészeti és fakitermelő cégnél állt alkalmazásban.

A későbbi büntetőeljárás során az ügynek egyébként lett egy harmad- és egy negyedrendű vádlottja is. Egy férfi, aki segített a két tettesnek darabokra fűrészelni és eltüzelni az ágyat, és egy nő, aki a történésekről tudomást szerzett, mégsem jelentette az esetet egyikük sem a rendőrségnek: sem akkor, amikor tudomást szereztek róla, sem október 13.-a után, amikor a rendőrök tanúként hallgatták ki őket.



Skullerudnél a lányok leparkolták a járművet.
"Amikor Skullerud-be érkeztünk, figyelmesek lettünk a kék fényre; a rendőrök megállítottak bennünket, és megkérdezték, mit csinálunk ilyen késő éjszaka idekint. Elmondhatatlanul ideges voltam, de azt feleltem, hogy szemetet gyűjtünk."
A rendőrök nagyot néztek, és egy ideig csak bámulták a két lányt, de végül sok sikert kívántak nekik, és továbbhajtottak a járőrkocsival. Semmit nem tudtak a holttestről, amely a száz méterre parkoló kocsiban hevert.

"Azt hittem, már azon a napon elkapnak, és mindennek vége" - kommentálta ezt az epizódot Christiansen - "de nem gyanakodtak semmire."
A rendőrökkel való affér után a két barátnő egy elhagyatott sufnihoz ment, és a - nejlonzsákba, illetve műanyag sátorlapba burkolt - holttestet egy régi kanapé alá rejtették.
"Visszafelé az E6-os úton haladtunk. Azon az éjjelen egyikünk sem aludt sokat."

Október 17.-én - tehát aznap, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Strømner gyilkosság áldozatául esett -, az áldozat anyai nagymamája maga vigasztalta Christiansent és barátnőjét - akiket három nappal később letartóztattak a gyilkosságért.
Kedden reggel még kereste telefonon Christiansen az idős hölgyet - aki éppen tanúkihallgatáson ült a bűnügyi osztályon. Christiansen kifejtette, hogy borzasztó élmény volt az agnoszkálás, és kifejezte azt a kívánságát: elmehetne-e hozzájuk - t.k. Strømner anyai nagyszüleihez?
"Nagyon sajnáltam. Zokogva jött fel a lépcsőn, és mindkettőnket megölelt. Aztán ő is, a barátnője is több órán át itt ültek és beszéltek. Elmondták, hogy kidobták Rickard ruháit és az ágyát. A barátnője konkrétan azt mondta: "összetörtük az ágyát", én pedig megkérdeztem, miért.
"Mert olyan sok rossz emlék kötődött hozzá" - válaszolták.
Egyébként is nagyon sok rosszat mondtak róla.
Még arról az eszközről is beszéltek, amely feltételezéseik szerint a gyilkosság eszköze lehetett: az a fejsze, amelyet May Lene ajándékba kapott a lakásszentelőn, amikor május végén beköltöztek a házba.

Amikor az idős hölgy, napokkal később, megtudta, hogy éppen a tettesek látogatták meg, teljesen megdöbbent: azon az estén egyáltalán nem gyanakodott rájuk.
Másnap, szerdán, azonnal találkozott Christiansennel, aki akkor egy több órás kihallgatáson vett részt.
"Ekkor elkezdtem gondolkozni. Tudtam, hogy aznap kilenckor kezdődött a kihallgatása, és amikor én befejeztem a vallomásomat délután négykor, ő még mindig ott volt. Ez már gyanús volt egy kicsit."
Állítása szerint Strømner egy magányos, félénk fiú volt, aki teljes mértékben függött tőle és más gondozó személyektől.
"Onnantól kezdve, hogy elköltözött 18 éves korában, naponta többször is küldött nekem sms-eket, illetve felhívott. Ilyen kérdései voltak, mint hogyan kell krumplit főzni, hogyan szokás a pünkösdöt megünnepelni, vagy hogy figyelmeztessen, hogy szerinte járókeretet kellene szereznem.
Hatalmas figyelmet tanúsított az irányunkban. De hát nagyszülők vagyunk, úgyhogy nem tudom, hinne-e nekünk valaki."

Strømner, aki háromévesen veszítette el édesapját, és egészen 23 éves koráig az ifjúságvédelem felügyelete alá tartozott (édesanyja alkoholproblémái miatt), nagyon félt minden ismeretlen embertől és új helyzettől.
Képes volt teljesen magán kívülre kerülni egy munkaügyi tanácsadás előtt, vagy ha csak néhány órát is késett a szociális támogatás átutalása a bankszámlájára. Ilyen esetekben képes volt akár húsz alkalommal is telefonálni a bankba.
"Minden alkalommal, ha szélesebb körű családi összejövetelek voltak, mindig muszáj volt velünk jönnie. Képtelen lett volna arra, hogy egyedül érkezzen meg és csak ott találkozzon velünk. Amikor pedig ott voltunk, mindig mellettem ült, legutoljára most tavasszal. Olyan fiú volt, aki elfutott a nehéz helyzetekből."
A nagymama nem rejtegette, hogy Strømnernek voltak nehezen elviselhető pillanatai, és akadtak dühkitörései - soha nem az ő irányukban, hanem a barátnői felé.
"Tudunk arról, hogy erőszakosan viselkedett, még ha részleteket nem is ismerünk."
- May Lene úgy tűnt, mintha félt volna tőle? - merült fel a kérdés.
Az idős hölgy tagadólag válaszolt. "Nem, de nagyon dühös tudott lenni rá. Minden nagyon pompás volt, amikor eljöttek - és gyakran jöttek el. De amikor legutoljára itt ült a kanapén kedden, úgy adta elő, mintha Rickard szinte napi 24 órában verte volna."
Június 19.-én látta utoljára az unokáját.
"Ekkor is itt ültek, és lelkesen tárgyalták, hogy meglátogatnak bennünket a hétvégi házunkban. Rickard arról beszélt, hogy megmutatja a lánynak a helyet, és úgy tűnt, hogy ő meg örül neki."
Július negyedikén érkezett Rickard utolsó sms-e, amelyben megírta, hogy May Lene egyik barátnője be fog költözni a házukba.
"Naponta többször is szokása volt felhívni, de mindennek ellenére, mégiscsak 23 éves volt, úgyhogy először nem gondoltam, hogy bármi baj lehet; de amikor telt az idő és nem kaptam róla hírt, akkor felhívtam a barátnőjét, aki elmondta, hogy kidobta Rickardot, aki erre öngyilkossággal fenyegetőzött."
Egy idő után a - gyilkossággal később megvádolt - exbarátnő felhagyott azzal, hogy válaszoljon az sms-ekre, és nem adott magáról jelet, egészen addig, amíg kedden váratlanul fel nem hívta az idős hölgyet.
- Egészen rettenetes - mondta a nagymama, és elsírta magát a gondolatra, hogy unokája három hónapig hevert kint a vadonban, mielőtt megtalálták - fejszével meggyilkolva és műanyag zsákba csomagolva.
Miközben Strømnert eltűntként tartották számon, exbarátnője azt állította egy ismerősnek: azt hiszi, Rickard öngyilkos lett - holott a valóságban éppen ő ölte meg!

"Hans Rickardnak voltak problémái, és az ismeretségi körében többekben is felmerült a gondolat, amikor eltűnt: talán véget vetett az életének" - mondja a közös ismerős, aki október 14-én chatelt Christiansennel - tehát egy nappal azután, hogy a holttestet megtalálták, de még azelőtt, hogy agnoszkálták volna.

"Elképesztő és borzalmas érzés, hogy ilyen manipulatív volt: elültette és megerősítette bennünk ezeket a gondolatokat, miközben ő maga volt az, aki kioltotta Rickard életét" - kommentálta a neve elhallgatását kérő fiatal.

Az áldozat családja részéről a nagybátyja, Hans Henrik Fagerås is erről számol be: attól féltek, hogy Strømner öngyilkos lett.
"Tulajdonképpen nem jutott eszünkbe, hogy bűneset történt. Azt feltételeztük, hogy megszökött, vagy hogy valami ostobaságot követett el."

Christiansen ugyanis az eltűnés után mindenkinek azt állította, hogy kidobta Strømnert a házból, amelyben közösen laktak, és hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor látta.


"Hazudott nekünk. Azt mondta, Rickard elköltözött, holott tudta az igazságot is, azt is, mennyire aggódtunk".
A családtagok, barátok és ismerősök több keresőakciót is szerveztek Strømner eltűnése után. Még házilag készített körözőplakátokat is kiragasztottak.
"Az a legrosszabb, hogy ebben a szakaszban félrevezetett bennünket. Hamis információt adott meg, amelyet alkalmaztunk, amikor Rickardot kerestük. Erre egyszerűen iszonyatos gondolni."

Egy alkalommal Christiansen meglehetős szarkazmussal válaszolt, amikor ismét a segítségét kérték a keresésében.
"Magam részéről végeztem Rickarddal. Szeretném, ha a továbbiakban békén hagynátok vele. Előre is köszönöm."
Végül is igazat mondott...

A Facebook-chaten az elhunyt egy ismerőse azt írta október 14.-én, egy nappal a holttest megtalálása után: következő szombaton részt vesz egy ilyen keresőakcióban. A - gyilkossággal azóta meggyanúsított - exbarátnő erre azt válaszolta: "Sok sikert szombatra."

"Ez elképesztő cinizmusra utal. Pontosan tudta, hogy a holttest, amelyet megtaláltak, Rickardé."
A tárgyalóteremben elhangzott brutális magyarázat után az ügyész Bjørn Kristiansen azt kérdezte:
"Azért öltél, hogy megakadályozd, hogy több másik nővel is erőszakosan viselkedjen?"
(NB Norvégiában mindenki tegez mindenkit, még egy bírósági büntetőper során is. A nyelvben létezik a magázás, de már évtizedek óta nem használják, elvileg csak a királyt illik magázni.)

"Igen, meglehet, hogy ezt mondtam a rendőrségi kihallgatás során, de főként azért öltem meg, mert féltettem az életemet. Nem láttam más kiutat, mint hogy megöljem."

Miután meggyilkolta Hans Rickard Strømnert, egy kibaszott szaralaknak nevezte egyébként.

"Ez azt jelenti, hogy megbüntetted azért, amit más lányokkal művelt?" - folytatta Kristiansen, aki azt szerette volna tudni: volt-e az önvédelmen kívül más motiváció.

"Úgy éreztem, csapdába kerültem. Azért öltem meg, hogy visszakapjam az életemet" - felelte a vádlott.

Egy, a 20-as éveiben lévő tanú elmondta: Fredrikstadban ismerte meg Christiansent, egy keresztény ifjúsági táborban, röviddel azután, hogy a brutális fejszés gyilkosság megtörtént.
"2011 júliusában ismerkedtem meg May Lene-vel. A TenOase-ban találkoztunk először, Fredrikstadban. Az első napon, amikor beültünk a Peppes-be, May Lene elmesélte, hogy megölt valakit egy fejszével. Emlékszem, hogy ezt nem akartam elhinni. Annyira valószerűtlennek tűnt a történet - meg az is, hogy elmesélje nekem, akit aznap ismert meg. Azt gondoltam, hogy kedves, aranyos és rendes lány, hiszen egy vallási táborba jött el."
"Később ő és a barátnője azt mondta, hogy át kell mennem a tesztjükön. Két napot velük kellett töltenem a házban, mielőtt azt mondták: rendben, megfeleltem."

A kapcsolat véget ért, amikor a lányt letartóztatták a gyilkosságért.
__________________________________________________________________________

A büntetőper során a védelem mindenképpen megpróbálta önvédelemnek beállítani az esetet.
A bíróság ezt a megközelítést elvetette, arra való tekintettel, hogy a gyilkosságot előzetes tervezés előzte meg, és a holttest elrejtése, a bizonyítékok szisztematikus eltüntetése is a kiterveltséget erősíti meg.

Érdemes tudni: valóban létezik számos eset, amelyben az áldozatból elkövető válik. A párkapcsolaton vagy házasságon belüli erőszak és lelki terror sajnos rengeteg esetben vezet odáig, hogy a bántalmazásokat éveken vagy akár évtizedeken keresztül elviselő barátnő vagy feleség "egy összegben adja vissza a kölcsönt", és agyonüti vagy leszúrja bántalmazó partnerét.
Az ilyen esetekben azonban szabályszerűbb, hogy az áldozatból lett tettes maga hívja ki a mentőket, vagy adja fel magát a rendőrségen! Továbbá a hirtelen felindulás jellemzőbb, mint az - ebben a klemetsrudi esetben - látható kiterveltség.

Az ügyész a kiszabható legsúlyosabb büntetést, 21 év szabadságvesztést javasolta.
A bíróság viszont enyhítő körülményként értékelte a vádlottak őszinte beismerését, továbbá a tényt, hogy Strømner csakugyan bántalmazó partner volt - és ezért úgy May Lene Christiansent, mint Aleksandra Østli Kjeve-t 12-12 év börtönbüntetésre ítélte, továbbá az áldozat hozzátartozóinak kifizetendő 27 595 korona összegű jóvátételre.
A barátnő ítéletének indoklásában az szerepelt: felbujtói minőségben volt jelen, elsősorban pszichikai nyomás gyakorlásával vált bűnrészessé, és azáltal, hogy a tervezésben aktívan részt vett. A bíróság elhanyagolhatónak tekintette a tényt, hogy Aleksandra végül nem mert lesújtani a fejszével.

Christina Marie Riggs, aki a gyermekei után ment a mennyországba

,  01:43 - Permalink

Másfél hónap kihagyás - mea culpa, mea maxima culpa! - után ismét egy gyermekgyilkosság történetével jelentkezek.

Ezúttal egy olyan szülő esetéről van szó, aki ténylegesen meg akart halni a gyermekeivel együtt - miután ez nem sikerült neki, Arkansas állam büntetésvégrehajtása megtette neki a szívességet, hogy lehetővé tegye számára: a gyermekeivel együtt lehessen a mennyországban. Így lett ő az első nő, akit a modern Arkansas-ban kivégeztek: Christina Marie Riggs.
Abból a szempontból is különösnek számít az eset, hogy - a legtöbb halálraítélttel ellentétben, akik addig küzdenek az életükért, ameddig csak a jogi lehetőségek erre esélyt adnak (újratárgyalások és halasztások kérelmezése, illetve fellebbezések formájában) - Ms. Riggs csak a forma kedvéért adta be a kegyelmi kérvényét. Kifejezett kívánsága volt, hogy ítéljék halálra és az ítéletet hajtsák is rajta végre.

1997 november ötödikén a 28 éves Christina Marie Riggs ápolónő nem jelent meg munkahelyén, a Baptist Memorial Center kórházban. Ezt édesanyja, Carol Thomas - aki ugyanennek a kórháznak konyháján állt alkalmazásban - gyanúsnak találta, ezért telefonált leánya lakására; amikor a telefont senki sem vette fel, akkor Mrs. Thomas a leánya lakására ment.
A hálószobában találta Christina Riggs két gyermekét, a kétéves Justint és az ötéves Shelby-t, holtan, szépen betakarva; a padlón mozdulatlanul feküdt édesanyjuk is; az éjjeliszekrényen rövid búcsúlevél hevert.
"Remélem, egy napon meg fogtok nekem bocsájtani, amiért végeztem magammal és a gyermekeimmel. De nem tudok így élni tovább, és nem tudnám elviselni annak gondolatát, hogy hátrahagyjam a gyermekeimet, hogy tehert jelentsenek a számotokra, vagy hogy elszakítsák őket az apjuktól, és abban a tudatban kelljen élniük, hogy az anyjuk megölte magát."

"Képtelen voltam arra, hogy bármi mást tegyek, mint azt sikoltozzam: "Nem. Nem. Nem." - idézte fel a jelenetet később Mrs. Thomas. "Nem találok szavakat, hogy leírjam, mit éreztem."
A sokk ellenére volt annyi lélekjelenléte, hogy tárcsázza a 911-et (ez az amerikai sürgősségi segélyhívás száma), és tömören ennyit mondott az ügyeletesnek: "A lányom és a kisgyerekei halottak!"
A mentők és a rendőrök felfedezték, hogy Riggs csak eszméletlen, de életben van. A búcsúlevél mellett használt fecskendőket is találtak a helyszínen. A sürgősségi osztályra szállították a nőt, majd - állapota stabilizálása után - az intenzívre vitték, ahol a rendőrök állandó felügyelet alatt tartották, és amint magához tért annyira, hogy képes legyen a vallomástételre, kihallgatták.

Ms. Riggs a kórházban részletesen előadta, hogy előző nap beszerezte a gyermekei és a saját élete kioltásához szükséges szereket: egy Elavil nevű, vényköteles antidepresszánst (ezt egyébként orvosi előírásra szednie is kellett, tehát teljesen legálisan váltotta ki); a munkahelyéről eltulajdonított egy nagyobb tétel morfint és fiziológiás sóoldatot - ez utóbbi, elég ironikus módon, a szívsebészet mellett a kivégzések során is használatos arra, hogy megállítsa a szívverést.

Ezután lenyelt 28 darab Elavil tablettát és saját magának is beadott egy sóoldat-injekciót.
Nem teátrális, paraszuicid akció volt ez részéről: ennyi Elavil elvileg már halálos, a sóoldat-injekció pedig (amelynek töménysége a szakértők szerint négy embert is megölhetett volna) pénzérme nagyságú sebet égetett Ms. Riggs karjába. Szinte csodával határos, hogy életben maradt - amikor édesanyja felfedezte a történteket, a gyermekek már 10...14 órája halottak lehettek.
Amint az orvosok úgy ítélték, hogy a kórházból elbocsátható, a nőt a rendőrök azonnal letartóztatták.

A tárgyalás

Ms. Riggs, elmeállapotára hivatkozva, nem vallotta magát bűnösnek. A védelem nem vitatta a tényt, hogy a gyilkosságokat valóban elkövette a hölgy, de arra alapozták a védelmet: hosszú depressziós időszak állt mögötte, és rendkívül alacsony önbecsüléssel rendelkezett. Anyagi nehézségekkel küszködött - vallomásában a többi között azt is megemlítette: kénytelen volt eladni a videolejátszóját, hogy születésnapi zsúrt tudjon rendezni Justinnak -, egyedülálló szülőként minden problémáért ő felelt, és ráadásul rendkívül túlsúlyos volt - 127 kiló!
(A szerk. megj.: el tudjátok képzelni, hogy ez mennyi megaláztatást eredményezhet a "csodálatos Amerikában", ahol a kövérek megbélyegzése a mindennapok természetes része?
"Ha kövér vagy, ez azt jelenti: szégyelld magadat, mert csóró vagy és nem futja egészséges ételekre. Ha kövér vagy, ez azt jelenti: lusta vagy, mert nem töltöd a fél életedet az edzőteremben. Szégyelld magadat!")

Az esetben megszólaltatott elmeorvos véleménye szerint Ms. Riggs súlyos depresszióban szenvedett, és ebben a labilis állapotban szilárdul hitte: a szeretetét azzal fejezheti ki, ha magával viszi a gyermekeit a másvilágra. Annyira ragaszkodott a gyerekeihez, hogy nem akarta, hogy elszakítsák őket tőle, még a halála után sem.
A védelem oldalán tanúskodó szakértők felhívták a figyelmet arra is: a nő családjában több depressziós eset és öngyilkosság is előfordult.

A védelem megpróbálta azt a momentumot is felhasználni, hogy Ms. Riggs poszttraumás stressz szindrómában is szenvedett, miután az Oklahoma City-beli bombázások áldozatait ellátó kórházban dolgozott - azonban nem volt bizonyíték arra, hogy a kérdéses napon valóban ügyelt-e és valóban látott-e el sérülteket.

Ms. Riggs saját bevallása szerint a legutolsó évek gyötrelmeit egy egész életen át tartó szexuális abúzus, depresszió, és csődbe ment kapcsolatok sorozata előzte meg. A börtönnaplójában megírta, hogy 7 és 13 éves kora között a mostohatestvére erőszakoskodott vele, 13 éves korában pedig a szomszéd szemelte ki. Ő ezután egy éven belül rászokott minden rosszra: cigarettára, alkoholra, marihuánára.
A kisebbrendűségi érzései már ekkor is igen komolyak voltak. Mint írta: "Úgy éreztem, a súlyom miatt soha nem tetszenék egyetlen fiúnak sem. Így lettem szexuálisan promiszkuus, mert azt gondoltam: másként nem jöhetnék össze soha senkivel."

16 évesen teherbe esett; a megszületett kisfiút örökbe adta.
Érettségi után ápolónőként helyezkedett el; főállásban egy veteránok számára létesített kórházban, másodállásban pedig házi ápolást is vállalt, mert kellett a pénz. Eközben több férfival is voltak afférjai - aztán jött a nagy szerelem, egy Timothy Thompson nevű katona, aki a Tinker-i légibázison teljesített szolgálatot.
1991 októberében Christina felfedezte, hogy gyermeket vár, ezt Thompson-nak a leszerelés előtti napon újságolta el. A férfi makacsul állította: kizárt, hogy a gyermek tőle fogant volna, és a leszerelés után hazaköltözött Minnesota államba.
"Chrissy szerencséje a férfiakkal a semmitől a nulláig terjedt" - összegezte édesanyja a történteket.

Christina, miközben várandós volt, újból összejött egy korábbi barátjával, a tengerész Jon Riggs-szel.
"Csodálatos volt" - idézte fel az időszakot a börtönnaplóban. "Érezte a pici első rúgásait. A saját gyermekének tekintette."
1992. június hetedikén megszületett a kis Justin - a három évvel később született húga csak Bubbie-nek nevezte, és a név rajta ragadt.
"Ahogyan a karjaimban tartottam, és a kis arcába néztem, annyira megrémültem. Jó anyukája leszek? Meg tudok neki adni mindent, amire szüksége van?" - emlékezett vissza Christina a szülés utáni első gondolataira.

A Jon Riggs-szel való kapcsolata a kezdetektől fogva problémás volt - ennek ellenére Christina 1993-ban ismét teherbe esett, és az esküvőt tervezgették. A gyermeket a nászéjszakán elvetélte.

A házasság továbbra is boldogtalan maradt, minden jel szerint küszöbön állt a válás. Christina depressziója egy gyógyszer mellékhatásaként tovább súlyosbodott; az orvos Prozacot írt fel neki, a nő azonban abbahagyta a szedését, amint elkezdte jobban érezni magát.
Édesanyja tudott arról, hogy Christina boldogtalan, de fegyelmezi magát a külvilág előtt. "Általában megtartotta magának az érzéseit, ritkán beszélt a problémákról. Világéletében ilyen volt."

1994 nyarán Christina újból teherbe esett; decemberben megszületett Shelby Alexis Riggs.
"Olyan boldogok voltunk. Nem hittem, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Jon sírt örömében. Én is. Annyi szeretet volt benne, ahogyan ránézett!"
A házasság és a "megjavult" családi élet azonban zátonyra futott. A férj egyszer úgy hasba verte Justint, hogy az orvosi ügyeletet kellett hozzá kihívni. Christina belátta, hogy mostanáig álomvilágban élt, és azonnal beadta a válókeresetet.
A kis Justin ezt így élte meg: "Apa bántott, aztán itthagyott" - a nagymamának legalábbis ezekkel a szavakkal adta elő.

Christina anyagi nehézségei tovább fokozódtak; a volt férj csak rendszertelenül fizette a tartásdíjat, Christina pedig szenvedett a kettős tehertől: a kórházi munkája mellé ismét másodállást kellett vállalnia, hogy a bölcsődei és az óvodai díjat ki tudja fizetni, eközben lelkifurdalása volt, amiért napközben nem foglalkozott a gyermekeivel. Bevallása szerint a szíve szakadt meg, amikor otthagyta a gyerekeket az oviban.
Az anyagi helyzetéről a következőt mesélte: "olyan volt, mintha egy süllyedő csónakban eveztem volna, és a lék egyre csak nagyobb lett". Az autója műszaki vizsgáját és biztosítását is meg kellett volna újíttatnia, de erre sem volt kerete.
"Belefáradtam és feladtam, az öngyilkosság tűnt az egyetlen kiútnak" - magyarázta. A problémáiról megpróbált beszélni másoknak, de valahogy senki nem ért rá, hogy odafigyeljen. Édesanyjának azt állította: csak kimerült, mert a kelleténél többet túlórázik.

Az ügyészség ezzel szemben egy egészen más képet festett a vádlottról: szerintük a nő azért gyilkolta meg a gyermekeit, mert terhet jelentettek a számára, és hetekkel a bűncselekmény elkövetése előtt tervelte ki a tettet. Azt is állították, hogy felelőtlen szülő volt, aki egyedül hagyta a lakásban a gyermekeit - vagy a nagymama gondjaira bízta őket -, míg ő maga karaoke-bárokba járt szórakozni. (A bizonyítási eljárás során egyetlenegy ilyen esetre derült fény. Csókolom, ha egy egyedülálló anyuka akár egyetlenegyszer is elmegy este szórakozni, ezzel már felelőtlen és alkalmatlan szülőnek minősül, akinek a számára teher a gyerek? - A szerk.)

Larry Jegley, a Pulaski megyei államügyész az újságírók kérdésére azt válaszolta: ő aztán nem veszi be a nő "kifogásait" a gyilkosságokra. "Röviden szólva, egy énközpontú, önző, számító gyilkos, aki elkövette azt a leírhatatlan tettet, hogy a saját gyermekei életét kioltsa. A világon az összes létező kifogást és ürügyet felhasználta. Szerintem az esküdtek csak olyan manipulatív és önző egyénnek találták, amilyen valójában. A saját érdekeit mindennél előrébb valónak tekintette, a gyermekei pedig akadályozták a céljai elérésében.
Azt állítja, hogy rettenetesen depressziós volt, hogy túlsúlyos volt, hogy egyedülálló szülő volt, és nem volt elég pénze. Erre az a válaszom: üdvözlünk Amerikában. Rengetegen vannak sokkal rosszabb helyzetben, mint amilyenben ő volt."
Jegley szerint az öngyilkossági kísérlet is színpadias volt; úgy vélekedett, hogy a nő éppen csak annyira adagolta túl magát, hogy elveszítse az eszméletét.

Az ítélet

1998 június 30.-án az esküdtszéknek 55 percébe telt, hogy bűnösnek találják a nőt kétrendbéli emberölésben.
Riggs összeomlott a tárgyalóteremben a verdikt hallatán.
A tárgyalás ekkor a büntetőjogi fázisba ért, Ms. Riggs azt mondta a bíróságnak: "Meg akarok halni. A gyerekeimmel akarok lenni. Azt akarom, hogy ítéljenek halálra."

Nem egyezett bele, hogy az ügyvédje védőbeszédet tartson, ragaszkodott ahhoz a kéréséhez: végezzék ki. Amikor a bíró kimondta a halálos ítéletet, Riggs megköszönte neki, és megszorította az ügyvédje kezét.

Az ügyész véleménye szerint ez is csak egy manipulatív kísérlet volt a vádlott részéről.

Christina mindazonáltal hozzájárult, hogy újratárgyalást kérvényezzenek, abból az indokból: tárgyalása nem volt fair, mert a rendőröknek tett vallomását (az ellene szóló legfontosabb bizonyítékot) használták fel a büntetőeljárás során.
Ügyvédje azt adta elő: Christina még az Elavil hatása alatt állt, amikor vallomást tett a rendőröknek, és az Elavil zavarodottságot okozhat. Christina nem tudta, hol volt, sem azt, hogy milyen nap volt aznap, és arról hallucinált, hogy a rendőrökkel együtt a liften más, idős emberek is megérkeztek a kórterembe. Az egyik, hallucinált személyről azt gondolta, hogy a kihallgatást vezető detektív édesanyja.

Az újratárgyalás kérelmezésének másik indoka az volt: Christina és a védője elfogultságot jelentett be, mivel az eljárást vezető ügyész olyan kijelentéseket tett a tárgyalás során, amelyek egyáltalán nem tekinthetőek objektívnek.

A halálsoron

Christina volt az egyetlen elítélt a - mindössze három cellából álló - női siralomházban a büntetésvégrehajtás newporti McPherson Unit nevű egységében.
Minden jel szerint nem részesült rossz bánásmódban; látogatókat fogadhatott (más államokban, például Texasban és Kaliforniában, a halálraítélt fegyencek beszélőhöz való jogát is szigorúan korlátozzák), kiterjedt levelezést folytatott - más fegyencekkel, illetve halálbüntetés-ellenes aktivistákkal -; a bv. tisztek megengedték neki, hogy sminkeljen, és saját bevallása szerint egyáltalán nem volt elégedetlen az élelmezéssel.
"A börtönkoszt jó. Tényleg, túl jó" jegyezte meg egy látogatójának; a siralomházban eltöltött idő csak súlyosbította a fölös kilókkal folytatott élethosszig tartó küzdelmét. "15 kilót szedtem fel, mióta itt vagyok" - mesélte mosolyogva.
"Meglepődnél azon, mennyi mindent lehet megtanulni a börtönben" - csevegett: elmagyarázta, hogy zoknikból készített göndörítők segítségével csinált magának frizurát.

Úgy tűnt, a helyzethez képest egyáltalán nem volt rossz hangulatban. Arról is beszámolt: rákapott az olvasásra. "Mielőtt börtönbe kerültem volna, egyáltalán nem olvastam. Utáltam olvasni. Most heti 3...4 regényt olvasok el, anyukám küldi őket."

Az elítéltek, akikkel levelezett, "képzést adtak neki arról, hogyan kell a Halálsoron elítéltnek lenni". A brit és osztrák halálbüntetés-ellenes aktivistákkal, akik megkeresték, viszont nem értett egyet.
"Hiszek a halálbüntetésben, még akkor is, ha itt ülök a siralomházban. Az én esetemben, örülök, hogy megkaptam erre az esélyt. A tényleges életfogytiglan csak az adófizetők pénzét pazarolná, és kegyetlenség az elítélt számára, aki a börtönt úgyis csak lábbal előre hagyhatná el."

El volt szánva arra, hogy meghaljon.
"A gyermekeimmel leszek és az Istennel. Oda kerülök, ahol nincs több fájdalom. Talán részem lesz egy kis békében" - magyarázta.

Édesanyja reménykedett abban, hogy Christina meggondolja magát, és kegyelmet kér, de megértette leánya döntését.
"Azt mondja, teljesen hajthatatlan, nem akar életfogytiglant. Azt akarom, hogy azt tegye, amire szüksége van. Tudom, milyen nehéz magánzárkában lenni."

Ezt a hajthatatlanságot talán tovább erősítette a többi elítélt hozzáállása is.
Tudni kell, hogy a gyermekgyilkosokat egyetlen börtönben sem szokták kedvelni. Még a férfi börtönökben is megvetés és utálat vár a gyermekgyilkosokra, még a legbrutálisabb nehéz fiúk részéről is; egy női börtönben pedig, ahol sok elítélt akad, akiket nagyon megvisel, hogy a gyermekeivel nem lehet együtt - egy nőre, aki a saját gyermekeit gyilkolta meg, talán még kevesebb jó várhat.
Christina is megtapasztalta ezt a leplezetlen undort és ellenszenvet. Az egyik elítélt nő utána köpött, mások pedig sértéseket kiabáltak utána.

Bűntudat

Nehezen tudta elviselni annak lelkiismereti terhét, hogy mit művelt a gyermekeivel - akiknek képei a cellájában függő tükröt díszítették. Egy látogatója benyomása szerint időnként úgy beszélt a gyerekekről, mintha még mindig életben lennének - de élesen tudatában volt a valóságnak.
"Néha képtelen vagyok rájuk gondolni. Olyan, mintha újra és újra elszakítanák őket tőlem. Rengeteg megbánás - ez jár az eszemben, nap mint nap. Az Isten büntet engem. Életben hagyott, hogy szenvedhessek."

Egy Mianette Layne nevű pszichológushallgató, aki levelezett vele, így vélekedett erről: "úgy látom, vigaszt merít a tényből, hogy elnyeri méltó büntetését azért, amit tett. A napjai bűntudatban telnek, és semmiféle segítséget nem kap, hogy ezt kezelni tudja. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy halála után a mennyországba kerül, hogy újból együtt lehet a gyermekeivel, és ez a gondolat vigasztalja."

Fellebbezés

Az állam Legfelsőbb Bírósága 1998 augusztusában visszautasított minden fellebbezést, és elfogadta Riggs kijelentését, miszerint büntetőjogilag felelősségre vonható, és elmeállapota alapján végrehajtható rajta a halálos ítélet.

Arkansas állam akkori kormányzója, Mike Huckabee felülvizsgálta az esetet, de nem adott kegyelmet, és kitűzte a kivégzés időpontját 2000 május 3.-ára.
Az ítélet végrehajtása mégis másodikán történt meg, tizennyolc perc késéssel - ennek oka az volt, hogy nehezen találtak szúrható vénát az elítélt karjain. Az elítélt - maga is egészségügyi dolgozó lévén - beleegyezett, hogy a kanülöket a csuklóján található vénákba vezessék be.

Utolsó szavai: "Nincs szó, nincs mód rá, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom, hogy elvettem a kicsijeim életét. Most velük lehetek, ahogyan mindig is akartam. Szeretlek benneteket, kicsijeim".
A kivégzés komplikációk nélkül zajlott, Riggset kilenc perccel később halottnak nyilvánították.

Steen Lassen, a mintaapa

,  17:39 - Permalink

 

Önnek anyagi nehézségei vannak? Adósságokba verte magát? A házat jelzálog-hitel terheli? A bankszámláját zárolták? Mit tesz ön, ha felelősségteljes családapaként meg akarja óvni szeretteit az anyagi nehézségekből fakadó megaláztatásoktól? Emellé még saját lakhatását és kosztját is biztosítani óhajtja, egész hátralévő életére?
Steen Lassen, ez a bizalomgerjesztő dán kisvállalkozó hatékony módszert dolgozott ki e komplex problémák egyszerű megoldására. Az alábbiakban ezt a módszert részletezem, azzal a kifejezett kéréssel: még a legkétségbeejtőbb anyagi helyzetbe kerülve sem ajánlom ezt a megoldást!

 

Egy sajátos közúti baleset

 

2010 május hetedikén, délután két óra tizennyolc perckor, a Holbæk melletti Kvanløse-ben a Skovvejenen, a mentőket egy sajátos közlekedési balesethez riasztották. Egy gépkocsi teljes sebességgel futott bele egy álló teherautóba.
Amikor a mentők megérkeztek, a kocsiban egy középkorú férfit találtak, könnyű sérülésekkel, valamint egy kislányt, holtan. Egyértelmű volt, hogy a gyermek nem az ütközés áldozatául esett. Az autóban késelték halálra.
A rendőrök az első helyszíni szemle során nem tudták egyértelműen megállapítani, hogy a kislányt a baleset előtt, vagy után gyilkolták meg.
Azonosították a - könnyű sérülésekkel kórházba szállított - sofőrt és a halott gyermeket is: az 50 éves Steen Lassen-t és kisebbik leányát, a 12 éves Josefine-t.

 

Meghökkentö vallomás

 

A kórházba szállítást követően Lassen beismerte: szándékosan hajtott bele a teherautóba, hogy véget vessen saját és gyermeke életének is.
Azonban a baleset nem volt halálos, a légzsákoknak köszönhetően mindketten túlélték az ütközést. Ekkor Lassen elővette a hobbikést, amelyet a munkaruhája zsebében hordott magával, és ezzel vágta el gyermeke torkát. Állítása szerint a saját ütőereit is fel akarta vágni, de ez nem sikerült neki, mert a kés a gyermekgyilkosság közben kicsorbult.
Lassen azt is bevallotta: otthonukban aznap meggyilkolta a feleségét és nagyobbik leányukat, Emilie-t is.
A rendőrök fél háromkor már megjelentek a Greve-ben, a Tværager 46. szám alatti villában, és meg is találták Lassen feleségét, az 50 éves Bende Grosen Lassen-t és 18 éves leányukat, Emilie Grosen Lassen-t - halálra késelve.
Azonnal letartóztatták Steen Lassent, háromszoros gyilkosság vádjával. Fizikailag nem volt kritikus az állapota, de pszichésen nagyon zavarodottnak tűnt, ezért az első tárgyalásokon nem is volt jelen, amikor a vizsgálóbíró elrendelte az előzetes letartóztatását.
Ebben az időpontban a rendőrök még csak annyit feltételezhettek: családi tragédia történt; valamely ok folytán az utolsó csepp is kicsordult a pohárból, és a családfő ámokfutásba kezdett.

 

Mi motiválta ezt a vérengzést?

Könnyű ügy volt, a madár azonnal dalra fakadt. Már a kihallgatás elején kitört belőle: "agyonütöttem az édes, drága lányaimat!"
Kérdés, hogy milyen indítéka lehet egy tisztes, középkorú családapának egy ilyen módszeres családirtásra?
Kiderült: a tragédia előtti napon Steen Lassennek elvileg meg kellett volna jelennie egy banki ügyintézésen, de nem volt bátorsága elmenni. Aznap este a felesége megkísérelt színházjegyet vásárolni a neten - mivel azonban a bankszámla zárolásra került, a tranzakció sikertelen volt. Lassen kénytelen volt beismerni: adósságokat halmozott fel. Nemcsak a közös házat terhelte jelzálog, hanem Lassen szerencsejáték-tartozásai is gyarapították az adósságokat. A kisvállalkozás az utóbbi időben veszteségessé vált.
Az anyagi nehézségeket - és a mindennapok stresszét - csak fokozta, hogy Lassen felesége nemrégiben elveszítette az állását.

 

A kétségbeesett családapa

"Úgy éreztem, hogy minden elveszett. Egész éjjel nem aludtam, csak fel-le járkáltam a nappaliban. Végül elhatároztam, hogy végzek magammal, de ugyanakkor azt éreztem, hogy ezzel cserbenhagynám a családomat. Ezért tettem azt, amit tettem" - így hangzott Lassen magyarázata a bíróság előtt.
Amikor Steen Lassen elhatározta: meggyilkolja feleségét és leányaikat, azt tekintette legfontosabbnak, hogy "semmit ne vegyenek észre".
Reggel elvitte kocsival a kisebbik lányát, Josefine-t az iskolába, ezután ismét hazatért. Egy fadorongot vitt magával a házba, mert a feleségét és a nagyobbik lányát álmukban szándékozott agyonütni.
A hálószobába lépett, és fejbecsapta a feleségét (a képen balra) a doronggal, ezután Emilie szobájába ment volna, de hirtelen kinyílt a szülők hálószobájának ajtaja, és Bende a fürdőszobába indult.
"Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy eszméletlen. Röviddel ezután Bende visszatért a hálószobába. Láttam, hogy rengeteg vér volt a fürdőszobában és a folyosón is. Feltakarítottam a vért a folyosón, hogy Emilie ne lássa meg, ha felébred. Bezártam a fürdőszoba ajtaját."

Eközben Emilie (a képen jobbra) felébredt, és kiment a ház másik fürdőszobájába. Amint visszatért volna a szobájába, Lassen hátulról leütötte a doronggal.
"Nem emlékszem, hányszor ütöttem, de elveszítette az eszméletét, és a szobájába vonszoltam" - vallotta Lassen.
Munkaruhát viselt, amelynek zsebében egy hobbikés rejtőzött. Lassen elővette a kést, átvágta leánya torkát, és bezárta a szoba ajtaját.
Ezután a feleségével közös hálószobába ment, ahol Bende eszméletlenül hevert a padlón, az ágy mellett. Lassen az asszony torkát is átvágta, majd bezárta a hálószoba ajtaját.
A két gyilkosság után Lassen a gépéhez ült, és búcsúlevelet fogalmazott. Ebben a levélben megírta, hogy soha életében nem volt boldog; hogy eljátszotta az életét, és mások életét is tönkretette, s emiatt nagyon rossz a lelkiismerete. Részletezte, hogy milyen anyagi gondok nyomasztották, továbbá azt is, hogy az utóbbi időben megromlott a feleségével a kapcsolata. Abbéli reményét is kifejezte, hogy mindenki megbocsájt neki.
Rendet rakott és kitakarított a nappaliban, majd átöltözött egy tiszta munkaruhába.

 

 

Az utolsó közös kocsikázás a kisebbik lánnyal

Ezután elhozta a 12 éves Josefine-t (a képen jobbra) az iskolából. Ekkor délelőtt fél 12 volt. Otthon Josefine - mit sem sejtve arról, hogy a házban holtan hever az édesanyja és a nővére is - letette az iskolatáskáját, ezután édesapjával elmentek még kocsikázni kicsit - ez korábban rendes szokásuk volt.
"Arra gondoltam, hogy így intézem el a helyzetet, és kerestem valamit, amibe belehajthatnék. Fontolóra vettem, hogy egy szemben haladó járművel ütközzek szándékosan, de erre nem tudtam rászánni magamat, mert tekintettel akartam lenni a velem szemben haladó, vétlen autósra" - magyarázta Steen Lassen.
Viszont megpillantott egy parkoló teherautót az út másik oldalán. Ekkor letért az útról, egy hídra, majd le az útra és teljes sebességre kapcsolt. Azt gondolta: "ha belehajtok, akkor mindkettőnknek vége."
"Szándékosan elejtettem a telefonomat, és megkértem Josefine-t, hogy keresse meg - hogy a figyelmét eltereljem, és ne jöjjön rá, mi történt. Belehajtottam a teherautóba, hogy mindketten odavesszünk - de a kocsi légzsákjai kioldódtak és mindketten életben maradtunk. Josefine rám nézett..."
Steen Lassen zsebében továbbra is ott lapult a hobbikés. Most elővette, és elvágta vele a kislány torkát. Gyorsan kellett cselekednie, és többször is torkon szúrta a gyermekét; a nagy sietségben a gyermek arcát is összevagdalta.
Egy civil ruhás rendőrjárőr sietett a szerencsétlenség helyszínére. Josefine feje az apja ölében nyugodott.

"Nem tudom, hogy ebben az időpontban halott volt-e már. Öngyilkosságot kíséreltem meg, megpróbáltam felvágni a csuklómon az ütőereket, de nem sikerült elég mélyre vágnom, mert a penge eltört" - magyarázta Lassen.
A bíróság előtt azzal kísérelte meg a megmagyarázhatatlant megmagyarázni: szerette volna megkímélni a családját az anyagi ellehetetlenedés okozta megaláztatásoktól.
A szakértők közben rekonstruálták a balesetet is, és egyértelműen kijelentették: az a sebesség (70 km/h), amellyel Lassen az álló teherautóba hajtott, gyakorlatilag nulla esélyt adott a halálos balesetre.

A tökéletes látszat - csalóka volt

A család egy ismerőse a következőképpen nyilatkozott: "Igazán mintaszerű apa volt, amilyet mindenki szeretne magának. Nagyon, nagyon aranyos ember volt. Mindent megtett a gyermekeiért, egyszerűen imádta őket. A lányok feltétel nélkül szerették, soha nem hallottam őket panaszkodni az apjukra."
A tragédiát megelőző időszakban Lassen elmesélte több ismerősének is, hogy depresszióban szenved, és anyagi gondjai vannak. A baráti körben mindenki tudott tehát arról, hogy Lassen cége csődbe ment, a felesége pedig munkanélküli lett.
Arról már nem tudtak az ismerősök sem, hogy az - 1991-ben vásárolt - családi ház továbbra sem volt tehermentes, ráadásként 700 ezer korona egyéb tartozásuk is volt.
Az anyagi nehézségek ellenére, az ismeretségi körben mindenki úgy látta: a gyerekek mindketten boldogok, Lassent pedig barátságos, vendégszerető és segítőkész embernek ismerték.

Sérülékeny pszichéjű - de beszámítható

Lassen elmeállapotának vizsgálata a következő eredménnyel zárult: világéletében érzékenykedő volt, és egy bizonyos szintig konfliktuskerülő. A gyilkosságokat megelőző napokban erős érzelmi bizonytalanságot élt át: a valóságészlelése elbizonytalanodott, és az anyagi helyzetét övező kilátástalanság kétségbeejtette. Ezek az érzelmek viszont nem befolyásolták a beszámíthatóságát, az elmeállapota alapján büntethető.
Amikor a tárgyalás során a boncolási jegyzőkönyvek felolvasásra kerültek - a három áldozatot ért brutális ütésekről és szúrásokról -, Steen Lassen nem volt hajlandó jelen lenni a tárgyalóteremben. A bíró ezért elrendelte, hogy a vádlottat vezessék el, amíg az igazságügyi orvosszakértő véleménye elhangzik.
Lassent életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték; halmazati büntetésként pedig semmit sem kaphat meg a felesége hagyatékából, illetve a gyermekei örökségéből.
Noha Lassen elismerte bűnösségét, az ítéletet megfellebbezte. A fellebbezést elutasították.
Az utolsó szó jogán Lassen bocsánatot kért mindazoktól, aki a tette következményei miatt most szenvednek. Elmondta továbbá: szeretet és nem gyűlölet motiválta arra, hogy meggyilkolja a családját. Ő maga ötéves volt, amikor édesapja elhagyta a családot, és ezt ő egész életében nem tudta kiheverni. Nem szerette volna cserbenhagyni a feleségét és a gyermekeit, ezért inkább kiirtotta őket.


- page 1 of 5