Krimirajongók oldala

Svartravn ténykrimi-gyűjteménye.
Home

To menu | To search

A klemetsrudi gyilkosság

,  23:37 - Permalink

Ez a bűncselekmény 2011 nyarán történt - ekkor, mint tudjuk, egy 77 áldozatot követelő tömeggyilkosság sokkolta a norvég közvéleményt és az egész világot, ezért a többi helyi bűneset eltörpült mellette.

Több okból is érdemesnek találom ezt az esetet feldolgozni.
Ezek egyike: a párkapcsolaton belüli erőszak problematikája nagyon erőteljesen előtérbe kerül ebben a történetben. Sok eset van, amelyek során nem lehet eldönteni: valójában áldozatból vált elkövetővé a tettes? Ez a történet is ebbe a kategóriába tartozik.

Másfelől, nagyon felkaptam a fejemet a tettes modus operandiján.

Egészen megdöbbentő, hogy a gyilkosság módszere is, a holttest elrejtésének módja is rendkívül emlékeztetett engem egy másik esetre.
Az utolsó nő, akit Magyarországon halálra ítéltek és kivégeztek - az 54 éves Besze Imréné, az 1960-as évek végén, Heves megyében - elképesztően hasonló módon (bár egészen eltérő motivációkkal) követte el tettét, mint egy fiatal norvég nő a 2010-es évek elején, Oslo mellett!
Ennek az utóbbi gyilkosságnak történetét fogom most elmesélni.

(Extra véletlen, hogy éppen február másodikán kerül ez a történet ki a blogra. Besze Imrénén 1969 február másodikán hajtották végre a halálos ítéletet.)

____________________________________________________________________

2011 október 13.-án két fiatal nő kutyát sétáltatott a zöldben: az Oslóból Klemetsrudba vezető túraösvényen haladtak át. Amint végighaladtak a Dølerudveien-en, egy - láthatóan használaton kívüli - garázs mellett elhaladva a kutya nyugtalanná vált, és jelezte, hogy szokatlan szagot érez. A két fiatal nő benyitott az épületbe - amelyet tulajdonosai láthatóan lomtárnak használtak -, és egy régi kanapé alatt egy sátorlapba csomagolt holttestet találtak.

Azonnal értesítették a rendőrséget.
A rendőrök megtartották a helyszíni szemlét, melynek eredményéről a lakosságot is tájékoztatták. Ole-Petter Jacobsen - a bűnügyi csoporttól - bejelentette:
"Az ügyet gyanús halálesetként kezeljük. Ebben az is bennfoglaltatik, hogy egyelőre nem tudjuk, mi volt az illető halálának oka".
Hanne Kristin Rohde vizsgálótiszt tömören ennyit válaszolt a sajtó kérdésére:
"Nem mondhatunk részleteiben semmit arról, hogy miért okoz ez nehézséget - azon kívül, hogy nagyon sokat követel tőlünk az elhunyt identitásának meghatározása. De reménykedünk abban, hogy nemsokára azonosítani tudjuk a holttestet."

A később nyilvánosságra került információk szerint a tetem ekkor már annyira erősen feloszlott állapotban volt, hogy az azonosítása rendkívüli feladatot jelentett a szakértőknek! Ráadásként nem volt nála sem mobiltelefon, sem személyes okiratok. Először még azt sem volt könnyű meghatározni, hogy egyáltalán nő, vagy férfi volt-e az elhunyt.
A garázs mellett lévő gazdaság alkalmazottai azt állították: június vagy július óta felfigyeltek egy sajátos szagra a közelben.

Négy nappal később napvilágra került a vizsgálatok eredménye: az elhunytról megállapították, hogy erőszakos halált halt: életét fejszével vagy hasonló súlyos, éles tárggyal olthatták ki, továbbá hivatalosan is azonosították a 23 éves Hans Rickard Strømner-ként - akit folyó év július kilencedike óta senki nem látott.
Nagyszülei augusztus 8.-án értesítették a rendőrséget; a fiatalembert hivatalosan augusztus 13.-án nyilvánították eltűntnek.

A rendőrségi szóvivő hivatalos nyilatkozata szerint: "Nem vagyunk biztosak abban, hogy a tetem fellelési helye egyben a gyilkosság helyszíne is. Nem zárhatjuk ki, hogy valahol máshol gyilkolták meg, és ezután szállították a megtalálás helyszínére."
Amint az szokásos egy ilyen halálesetet követően, kihallgatások sorozata kezdődött el: mindenkit beidéztek, aki bármilyen kapcsolatban is állt az elhunyttal. Minden információ egyformán fontos lehet.
Az áldozat ismerősei, barátai arról számoltak be: Strømner az utolsó évben egyfolytában attól félt, hogy rosszakarói követik az állandó útvonalakon, amelyeken járni szokott. Nagyon sokat beszélt erről.
Strømnert a közeli barátai úgy mutatják be, mint egy visszahúzódó egyént, aki rendkívül szűk komfortzónával rendelkezett, igen merev, állandósult szokásai voltak. Amikor kint járt a természetben, mindig ugyanazokat a helyeket kereste fel és ugyanazokon az útvonalakon ment végig.

Az utolsó életjel július 9.-én érkezett tőle - sms-eket küldött egyik legjobb barátjának, aki segített neki állást szerezni.
"Kilencedike volt. De még mielőtt megerősítést kaptam volna arra, hogy megvan az állás, ő eltűnt".

"Nagyon sokszor járt azon a területen, ahol végül is megtalálták. Ez volt az első gondolatom, amikor hallottam, hogy ismeretlen holttestet találtak Klemetsrud-ban: ez biztosan Rickard", vallotta egy másik közeli barátja.

Alig egy héttel a holttest felfedezése után, október 21.-én Strømner élettársát, a 22 éves May Lene Christiansent, és barátnőjét, a 23 éves Aleksandra Østli Kjeve-t letartóztatták emberölés, illetve emberölésben közreműködés vádjával.
Az aznap esti kihallgatás során mindketten tagadták, hogy közük lenne a halálesethez.

Másnap, 22.-én azonban Christiansen (a képen balra) vallomást tett: beismerte, hogy a gyilkosságot ő követte el, de tagadta, hogy bűnös lenne. Állítása szerint preventív jelleggel gyilkolt - mint magyarázta, Strømner rendszeresen bántalmazta és totális irányítás alatt tartotta. "Rickard annyira kontrollmániás volt. Például megtiltotta, hogy délután három után elhagyjam a lakást."

Christiansen tehát saját bevallása szerint önvédelemből ölt - fejszével.

"Egy erőszakos jelenet során Rickard úgy megvert, hogy kék-zöld foltok lettek rajtam. Sokat megkérdezték, mi történt, még a munkahelyemen is. Azt feleltem, hogy baleset ért. Ezután az eset után szerettem volna egyszerűen kidobni Rickardot, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Biztos voltam abban, hogy ha ezt teszem, akkor a nyomomban lesz és megöl."

Ezután az epizód után a két vádlott közös sétára indult az erdőben, ahol is megbeszélték annak lehetőségeit, hogy megöljék Strømnert.

"Úgy éreztem, hogy bántalmazás áldozata lettem, és megkérdeztem a barátnőmet, mit tegyek. Emlékszem, azt gondoltam, nem bírnék leélni rabságban egy életet, ezért inkább megölöm" - vallotta a 22 éves May Lene Christiansen az oslói tárgyaláson.
A két lány különböző módszereket vett számba, hogyan tehetnék el láb alól az erőszakos fiút.
"Arról tárgyaltunk, hogy elvághatnánk a torkát késsel, vagy megmérgezhetnénk. Aleksandra említést tett a patkányméregről, én pedig megkértem, hogy nézzen utána a kérdésnek. Ő azt mesélte, hogy az USA-ban több nő is így szabadult meg a férjétől."

"Az erdőben beszéltünk arról is, hogy nem volna értelme értesíteni a rendőrséget; hogy megölhetnénk késsel, vagy használhatnánk patkánymérget. Ezen az estén mindketten megpróbáltuk megölni. Emlékszem, hogy nálunk voltunk, Rustadsaga-ban - én, Aleksandra és Rickard. Kés volt nálunk. Az este folyamán mindketten megkíséreltük véghezvinni a tettet, de egyikünk sem volt képes arra, hogy megtegye. Az este eltelt, és Rickard nem gyanakodott semmire. Másnap, amikor felébredtem, az első érzésem az volt: minden remény elveszett. Azt éreztem, soha nem szabadulhatok ki ebből a kapcsolatból."

A két barátnő kiment a verandára. Egyetértettek abban, hogy meggyilkolják Rickardot. Christiansen megkérdezte barátnőjét, képes volna-e elkövetni a tettet.
"Nem mertem én magam megtenni. Láttam rajta, hogy nem szeretné ő megcsinálni, de mégis megkérdeztem."

Elmondta, hogy ezen a reggelen nagyon sok emléke bevillant mindarról a sok kegyetlenségről, amelyeket Strømner korábban elkövetett ellene.
"Ennek eredményeként rászántam magamat, hogy hozzak egy fejszét és bementem a hálószobába. Felemeltem a fejszét a fejem fölé, és maximális erővel lesújtottam. Abban a másodpercben, amint eltalálta, eleresztettem. Ezután pánikba estem, és mindketten kirohantunk a házból. Adrenalinsokkot kaptam, és nem tudtam sem azt, hogy eltaláltam-e, sem azt, hogy meghalt-e vagy élt-e még."

A gyilkossághoz használt eszköz - egy másfél kiló súlyú fejsze - volt a házban található legélesebb szerszám, amelyet egyébként néhány hónappal korábban kapták ajándékba a lakásszentelő bulin, amikor a házba költöztek.
A patkánymérgen és a késen kívül még egy másik fejsze is szóba jött potenciális eszközként, de a két lány választása végül a képen látható fejszére esett, mert ez volt a legélesebb.
Körülbelül egy óra után mindkét lány visszatért a házba; Christiansen hozott egy másik fejszét arra az esetre, ha Strømner még életben volna.
"A korábbi tapasztalataim alapján esélyesnek tűnt, hogy képes volna azon véresen utánam rohanni és üldözni engem az erdőben."

Elsőként a barátnő merészkedett be a hálószobába, ahol az áldozatot halottan találta az ágyban. Aleksandra, vallomása szerint, csendben beóvakodott a szobába, és egy ideig némán, lélegzetét is visszafojtva figyelte az áldozatot, mielőtt konstatálta: Rickard csakugyan meghalt.
A két lány ezután a fürdőszobába vonszolta a tetemet; bezárták a bejárati ajtót és nekiláttak eltakarítani a nyomokat.

"A gyilkosság után olyan felszabadultság vett rajtam erőt, mintha fogságból szabadultam volna" - vallotta Christiansen később a tárgyaláson. "Hét vagy nyolc alkalommal bántalmazott az együttélésünk során, ebből kétszer igen súlyosan. Egyszer megkötözött, egyszer pedig fojtogatni kezdett. Több alkalommal hallottam tőle életveszélyes fenyegetéseket."

"Nem óhajtottuk, hogy elkapjanak, ezért a lehető legtöbb bizonyítéktól megszabadultunk. Hosszú időt töltöttünk azzal, hogy takarítsunk, felmossunk és kidobáljunk mindenfélét. Takarítás közben észrevettem, hogy Aleksandra arcán vérfoltok vannak. Lemostam ezeket."

Az áldozat ruháit két nejlonszatyorba gyűjtötték és egy fredrikstadi adománygyűjtő konténerbe helyezték, amelyet az Üdvhadsereg helyezett ki. Christiansen továbbá elajándékozta az áldozatával közös macskájukat, mert túlságosan is emlékeztette a meggyilkolt élettársra.

"Ezután nagyon sokat szenvedtem azzal, hogy egyedül maradjak a házban. Ez hihetetlenül kemény volt. Továbbra is azt hiszem, hogy most nem mernék ott maradni egyedül."

Amikor visszatértek, elkezdtek azon munkálkodni, hogy a holttestet eltávolítsák.
"Hihetetlenül undorító volt. Nem élveztem. Ráadásként a szag elkezdett terjengeni a házban. A Jif (a Cif termékek Norvégiában Jif néven kerülnek forgalomba. Nyif! - A szerk.) takarítószer és a vér szaga annyira mélyen megmaradt bennem, hogy azóta nem bírom elviselni a Jif szagát.
Én ragadtam meg a lábait, Aleksandra pedig a felsőtestét."

May Lene Christiansen nyugodtan és részletesen számolt be a gyilkos tettről, mielőtt megállt és megjegyezte: "Megöltem egy embert, és ezzel együtt kell élnem. Teljesen magamon kívülre kerültem, de Aleksandra kedvéért próbáltam uralkodni az érzéseimen."

A holttest eltávolítása érdekében Christiansen kölcsönvett egy teherszállításra is alkalmas terepjárót a munkahelyéről - t.i. egy erdészeti és fakitermelő cégnél állt alkalmazásban.

A későbbi büntetőeljárás során az ügynek egyébként lett egy harmad- és egy negyedrendű vádlottja is. Egy férfi, aki segített a két tettesnek darabokra fűrészelni és eltüzelni az ágyat, és egy nő, aki a történésekről tudomást szerzett, mégsem jelentette az esetet egyikük sem a rendőrségnek: sem akkor, amikor tudomást szereztek róla, sem október 13.-a után, amikor a rendőrök tanúként hallgatták ki őket.



Skullerudnél a lányok leparkolták a járművet.
"Amikor Skullerud-be érkeztünk, figyelmesek lettünk a kék fényre; a rendőrök megállítottak bennünket, és megkérdezték, mit csinálunk ilyen késő éjszaka idekint. Elmondhatatlanul ideges voltam, de azt feleltem, hogy szemetet gyűjtünk."
A rendőrök nagyot néztek, és egy ideig csak bámulták a két lányt, de végül sok sikert kívántak nekik, és továbbhajtottak a járőrkocsival. Semmit nem tudtak a holttestről, amely a száz méterre parkoló kocsiban hevert.

"Azt hittem, már azon a napon elkapnak, és mindennek vége" - kommentálta ezt az epizódot Christiansen - "de nem gyanakodtak semmire."
A rendőrökkel való affér után a két barátnő egy elhagyatott sufnihoz ment, és a - nejlonzsákba, illetve műanyag sátorlapba burkolt - holttestet egy régi kanapé alá rejtették.
"Visszafelé az E6-os úton haladtunk. Azon az éjjelen egyikünk sem aludt sokat."

Október 17.-én - tehát aznap, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Strømner gyilkosság áldozatául esett -, az áldozat anyai nagymamája maga vigasztalta Christiansent és barátnőjét - akiket három nappal később letartóztattak a gyilkosságért.
Kedden reggel még kereste telefonon Christiansen az idős hölgyet - aki éppen tanúkihallgatáson ült a bűnügyi osztályon. Christiansen kifejtette, hogy borzasztó élmény volt az agnoszkálás, és kifejezte azt a kívánságát: elmehetne-e hozzájuk - t.k. Strømner anyai nagyszüleihez?
"Nagyon sajnáltam. Zokogva jött fel a lépcsőn, és mindkettőnket megölelt. Aztán ő is, a barátnője is több órán át itt ültek és beszéltek. Elmondták, hogy kidobták Rickard ruháit és az ágyát. A barátnője konkrétan azt mondta: "összetörtük az ágyát", én pedig megkérdeztem, miért.
"Mert olyan sok rossz emlék kötődött hozzá" - válaszolták.
Egyébként is nagyon sok rosszat mondtak róla.
Még arról az eszközről is beszéltek, amely feltételezéseik szerint a gyilkosság eszköze lehetett: az a fejsze, amelyet May Lene ajándékba kapott a lakásszentelőn, amikor május végén beköltöztek a házba.

Amikor az idős hölgy, napokkal később, megtudta, hogy éppen a tettesek látogatták meg, teljesen megdöbbent: azon az estén egyáltalán nem gyanakodott rájuk.
Másnap, szerdán, azonnal találkozott Christiansennel, aki akkor egy több órás kihallgatáson vett részt.
"Ekkor elkezdtem gondolkozni. Tudtam, hogy aznap kilenckor kezdődött a kihallgatása, és amikor én befejeztem a vallomásomat délután négykor, ő még mindig ott volt. Ez már gyanús volt egy kicsit."
Állítása szerint Strømner egy magányos, félénk fiú volt, aki teljes mértékben függött tőle és más gondozó személyektől.
"Onnantól kezdve, hogy elköltözött 18 éves korában, naponta többször is küldött nekem sms-eket, illetve felhívott. Ilyen kérdései voltak, mint hogyan kell krumplit főzni, hogyan szokás a pünkösdöt megünnepelni, vagy hogy figyelmeztessen, hogy szerinte járókeretet kellene szereznem.
Hatalmas figyelmet tanúsított az irányunkban. De hát nagyszülők vagyunk, úgyhogy nem tudom, hinne-e nekünk valaki."

Strømner, aki háromévesen veszítette el édesapját, és egészen 23 éves koráig az ifjúságvédelem felügyelete alá tartozott (édesanyja alkoholproblémái miatt), nagyon félt minden ismeretlen embertől és új helyzettől.
Képes volt teljesen magán kívülre kerülni egy munkaügyi tanácsadás előtt, vagy ha csak néhány órát is késett a szociális támogatás átutalása a bankszámlájára. Ilyen esetekben képes volt akár húsz alkalommal is telefonálni a bankba.
"Minden alkalommal, ha szélesebb körű családi összejövetelek voltak, mindig muszáj volt velünk jönnie. Képtelen lett volna arra, hogy egyedül érkezzen meg és csak ott találkozzon velünk. Amikor pedig ott voltunk, mindig mellettem ült, legutoljára most tavasszal. Olyan fiú volt, aki elfutott a nehéz helyzetekből."
A nagymama nem rejtegette, hogy Strømnernek voltak nehezen elviselhető pillanatai, és akadtak dühkitörései - soha nem az ő irányukban, hanem a barátnői felé.
"Tudunk arról, hogy erőszakosan viselkedett, még ha részleteket nem is ismerünk."
- May Lene úgy tűnt, mintha félt volna tőle? - merült fel a kérdés.
Az idős hölgy tagadólag válaszolt. "Nem, de nagyon dühös tudott lenni rá. Minden nagyon pompás volt, amikor eljöttek - és gyakran jöttek el. De amikor legutoljára itt ült a kanapén kedden, úgy adta elő, mintha Rickard szinte napi 24 órában verte volna."
Június 19.-én látta utoljára az unokáját.
"Ekkor is itt ültek, és lelkesen tárgyalták, hogy meglátogatnak bennünket a hétvégi házunkban. Rickard arról beszélt, hogy megmutatja a lánynak a helyet, és úgy tűnt, hogy ő meg örül neki."
Július negyedikén érkezett Rickard utolsó sms-e, amelyben megírta, hogy May Lene egyik barátnője be fog költözni a házukba.
"Naponta többször is szokása volt felhívni, de mindennek ellenére, mégiscsak 23 éves volt, úgyhogy először nem gondoltam, hogy bármi baj lehet; de amikor telt az idő és nem kaptam róla hírt, akkor felhívtam a barátnőjét, aki elmondta, hogy kidobta Rickardot, aki erre öngyilkossággal fenyegetőzött."
Egy idő után a - gyilkossággal később megvádolt - exbarátnő felhagyott azzal, hogy válaszoljon az sms-ekre, és nem adott magáról jelet, egészen addig, amíg kedden váratlanul fel nem hívta az idős hölgyet.
- Egészen rettenetes - mondta a nagymama, és elsírta magát a gondolatra, hogy unokája három hónapig hevert kint a vadonban, mielőtt megtalálták - fejszével meggyilkolva és műanyag zsákba csomagolva.
Miközben Strømnert eltűntként tartották számon, exbarátnője azt állította egy ismerősnek: azt hiszi, Rickard öngyilkos lett - holott a valóságban éppen ő ölte meg!

"Hans Rickardnak voltak problémái, és az ismeretségi körében többekben is felmerült a gondolat, amikor eltűnt: talán véget vetett az életének" - mondja a közös ismerős, aki október 14-én chatelt Christiansennel - tehát egy nappal azután, hogy a holttestet megtalálták, de még azelőtt, hogy agnoszkálták volna.

"Elképesztő és borzalmas érzés, hogy ilyen manipulatív volt: elültette és megerősítette bennünk ezeket a gondolatokat, miközben ő maga volt az, aki kioltotta Rickard életét" - kommentálta a neve elhallgatását kérő fiatal.

Az áldozat családja részéről a nagybátyja, Hans Henrik Fagerås is erről számol be: attól féltek, hogy Strømner öngyilkos lett.
"Tulajdonképpen nem jutott eszünkbe, hogy bűneset történt. Azt feltételeztük, hogy megszökött, vagy hogy valami ostobaságot követett el."

Christiansen ugyanis az eltűnés után mindenkinek azt állította, hogy kidobta Strømnert a házból, amelyben közösen laktak, és hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor látta.


"Hazudott nekünk. Azt mondta, Rickard elköltözött, holott tudta az igazságot is, azt is, mennyire aggódtunk".
A családtagok, barátok és ismerősök több keresőakciót is szerveztek Strømner eltűnése után. Még házilag készített körözőplakátokat is kiragasztottak.
"Az a legrosszabb, hogy ebben a szakaszban félrevezetett bennünket. Hamis információt adott meg, amelyet alkalmaztunk, amikor Rickardot kerestük. Erre egyszerűen iszonyatos gondolni."

Egy alkalommal Christiansen meglehetős szarkazmussal válaszolt, amikor ismét a segítségét kérték a keresésében.
"Magam részéről végeztem Rickarddal. Szeretném, ha a továbbiakban békén hagynátok vele. Előre is köszönöm."
Végül is igazat mondott...

A Facebook-chaten az elhunyt egy ismerőse azt írta október 14.-én, egy nappal a holttest megtalálása után: következő szombaton részt vesz egy ilyen keresőakcióban. A - gyilkossággal azóta meggyanúsított - exbarátnő erre azt válaszolta: "Sok sikert szombatra."

"Ez elképesztő cinizmusra utal. Pontosan tudta, hogy a holttest, amelyet megtaláltak, Rickardé."
A tárgyalóteremben elhangzott brutális magyarázat után az ügyész Bjørn Kristiansen azt kérdezte:
"Azért öltél, hogy megakadályozd, hogy több másik nővel is erőszakosan viselkedjen?"
(NB Norvégiában mindenki tegez mindenkit, még egy bírósági büntetőper során is. A nyelvben létezik a magázás, de már évtizedek óta nem használják, elvileg csak a királyt illik magázni.)

"Igen, meglehet, hogy ezt mondtam a rendőrségi kihallgatás során, de főként azért öltem meg, mert féltettem az életemet. Nem láttam más kiutat, mint hogy megöljem."

Miután meggyilkolta Hans Rickard Strømnert, egy kibaszott szaralaknak nevezte egyébként.

"Ez azt jelenti, hogy megbüntetted azért, amit más lányokkal művelt?" - folytatta Kristiansen, aki azt szerette volna tudni: volt-e az önvédelmen kívül más motiváció.

"Úgy éreztem, csapdába kerültem. Azért öltem meg, hogy visszakapjam az életemet" - felelte a vádlott.

Egy, a 20-as éveiben lévő tanú elmondta: Fredrikstadban ismerte meg Christiansent, egy keresztény ifjúsági táborban, röviddel azután, hogy a brutális fejszés gyilkosság megtörtént.
"2011 júliusában ismerkedtem meg May Lene-vel. A TenOase-ban találkoztunk először, Fredrikstadban. Az első napon, amikor beültünk a Peppes-be, May Lene elmesélte, hogy megölt valakit egy fejszével. Emlékszem, hogy ezt nem akartam elhinni. Annyira valószerűtlennek tűnt a történet - meg az is, hogy elmesélje nekem, akit aznap ismert meg. Azt gondoltam, hogy kedves, aranyos és rendes lány, hiszen egy vallási táborba jött el."
"Később ő és a barátnője azt mondta, hogy át kell mennem a tesztjükön. Két napot velük kellett töltenem a házban, mielőtt azt mondták: rendben, megfeleltem."

A kapcsolat véget ért, amikor a lányt letartóztatták a gyilkosságért.
__________________________________________________________________________

A büntetőper során a védelem mindenképpen megpróbálta önvédelemnek beállítani az esetet.
A bíróság ezt a megközelítést elvetette, arra való tekintettel, hogy a gyilkosságot előzetes tervezés előzte meg, és a holttest elrejtése, a bizonyítékok szisztematikus eltüntetése is a kiterveltséget erősíti meg.

Érdemes tudni: valóban létezik számos eset, amelyben az áldozatból elkövető válik. A párkapcsolaton vagy házasságon belüli erőszak és lelki terror sajnos rengeteg esetben vezet odáig, hogy a bántalmazásokat éveken vagy akár évtizedeken keresztül elviselő barátnő vagy feleség "egy összegben adja vissza a kölcsönt", és agyonüti vagy leszúrja bántalmazó partnerét.
Az ilyen esetekben azonban szabályszerűbb, hogy az áldozatból lett tettes maga hívja ki a mentőket, vagy adja fel magát a rendőrségen! Továbbá a hirtelen felindulás jellemzőbb, mint az - ebben a klemetsrudi esetben - látható kiterveltség.

Az ügyész a kiszabható legsúlyosabb büntetést, 21 év szabadságvesztést javasolta.
A bíróság viszont enyhítő körülményként értékelte a vádlottak őszinte beismerését, továbbá a tényt, hogy Strømner csakugyan bántalmazó partner volt - és ezért úgy May Lene Christiansent, mint Aleksandra Østli Kjeve-t 12-12 év börtönbüntetésre ítélte, továbbá az áldozat hozzátartozóinak kifizetendő 27 595 korona összegű jóvátételre.
A barátnő ítéletének indoklásában az szerepelt: felbujtói minőségben volt jelen, elsősorban pszichikai nyomás gyakorlásával vált bűnrészessé, és azáltal, hogy a tervezésben aktívan részt vett. A bíróság elhanyagolhatónak tekintette a tényt, hogy Aleksandra végül nem mert lesújtani a fejszével.

Christina Marie Riggs, aki a gyermekei után ment a mennyországba

,  01:43 - Permalink

Másfél hónap kihagyás - mea culpa, mea maxima culpa! - után ismét egy gyermekgyilkosság történetével jelentkezek.

Ezúttal egy olyan szülő esetéről van szó, aki ténylegesen meg akart halni a gyermekeivel együtt - miután ez nem sikerült neki, Arkansas állam büntetésvégrehajtása megtette neki a szívességet, hogy lehetővé tegye számára: a gyermekeivel együtt lehessen a mennyországban. Így lett ő az első nő, akit a modern Arkansas-ban kivégeztek: Christina Marie Riggs.
Abból a szempontból is különösnek számít az eset, hogy - a legtöbb halálraítélttel ellentétben, akik addig küzdenek az életükért, ameddig csak a jogi lehetőségek erre esélyt adnak (újratárgyalások és halasztások kérelmezése, illetve fellebbezések formájában) - Ms. Riggs csak a forma kedvéért adta be a kegyelmi kérvényét. Kifejezett kívánsága volt, hogy ítéljék halálra és az ítéletet hajtsák is rajta végre.

1997 november ötödikén a 28 éves Christina Marie Riggs ápolónő nem jelent meg munkahelyén, a Baptist Memorial Center kórházban. Ezt édesanyja, Carol Thomas - aki ugyanennek a kórháznak konyháján állt alkalmazásban - gyanúsnak találta, ezért telefonált leánya lakására; amikor a telefont senki sem vette fel, akkor Mrs. Thomas a leánya lakására ment.
A hálószobában találta Christina Riggs két gyermekét, a kétéves Justint és az ötéves Shelby-t, holtan, szépen betakarva; a padlón mozdulatlanul feküdt édesanyjuk is; az éjjeliszekrényen rövid búcsúlevél hevert.
"Remélem, egy napon meg fogtok nekem bocsájtani, amiért végeztem magammal és a gyermekeimmel. De nem tudok így élni tovább, és nem tudnám elviselni annak gondolatát, hogy hátrahagyjam a gyermekeimet, hogy tehert jelentsenek a számotokra, vagy hogy elszakítsák őket az apjuktól, és abban a tudatban kelljen élniük, hogy az anyjuk megölte magát."

"Képtelen voltam arra, hogy bármi mást tegyek, mint azt sikoltozzam: "Nem. Nem. Nem." - idézte fel a jelenetet később Mrs. Thomas. "Nem találok szavakat, hogy leírjam, mit éreztem."
A sokk ellenére volt annyi lélekjelenléte, hogy tárcsázza a 911-et (ez az amerikai sürgősségi segélyhívás száma), és tömören ennyit mondott az ügyeletesnek: "A lányom és a kisgyerekei halottak!"
A mentők és a rendőrök felfedezték, hogy Riggs csak eszméletlen, de életben van. A búcsúlevél mellett használt fecskendőket is találtak a helyszínen. A sürgősségi osztályra szállították a nőt, majd - állapota stabilizálása után - az intenzívre vitték, ahol a rendőrök állandó felügyelet alatt tartották, és amint magához tért annyira, hogy képes legyen a vallomástételre, kihallgatták.

Ms. Riggs a kórházban részletesen előadta, hogy előző nap beszerezte a gyermekei és a saját élete kioltásához szükséges szereket: egy Elavil nevű, vényköteles antidepresszánst (ezt egyébként orvosi előírásra szednie is kellett, tehát teljesen legálisan váltotta ki); a munkahelyéről eltulajdonított egy nagyobb tétel morfint és fiziológiás sóoldatot - ez utóbbi, elég ironikus módon, a szívsebészet mellett a kivégzések során is használatos arra, hogy megállítsa a szívverést.

Ezután lenyelt 28 darab Elavil tablettát és saját magának is beadott egy sóoldat-injekciót.
Nem teátrális, paraszuicid akció volt ez részéről: ennyi Elavil elvileg már halálos, a sóoldat-injekció pedig (amelynek töménysége a szakértők szerint négy embert is megölhetett volna) pénzérme nagyságú sebet égetett Ms. Riggs karjába. Szinte csodával határos, hogy életben maradt - amikor édesanyja felfedezte a történteket, a gyermekek már 10...14 órája halottak lehettek.
Amint az orvosok úgy ítélték, hogy a kórházból elbocsátható, a nőt a rendőrök azonnal letartóztatták.

A tárgyalás

Ms. Riggs, elmeállapotára hivatkozva, nem vallotta magát bűnösnek. A védelem nem vitatta a tényt, hogy a gyilkosságokat valóban elkövette a hölgy, de arra alapozták a védelmet: hosszú depressziós időszak állt mögötte, és rendkívül alacsony önbecsüléssel rendelkezett. Anyagi nehézségekkel küszködött - vallomásában a többi között azt is megemlítette: kénytelen volt eladni a videolejátszóját, hogy születésnapi zsúrt tudjon rendezni Justinnak -, egyedülálló szülőként minden problémáért ő felelt, és ráadásul rendkívül túlsúlyos volt - 127 kiló!
(A szerk. megj.: el tudjátok képzelni, hogy ez mennyi megaláztatást eredményezhet a "csodálatos Amerikában", ahol a kövérek megbélyegzése a mindennapok természetes része?
"Ha kövér vagy, ez azt jelenti: szégyelld magadat, mert csóró vagy és nem futja egészséges ételekre. Ha kövér vagy, ez azt jelenti: lusta vagy, mert nem töltöd a fél életedet az edzőteremben. Szégyelld magadat!")

Az esetben megszólaltatott elmeorvos véleménye szerint Ms. Riggs súlyos depresszióban szenvedett, és ebben a labilis állapotban szilárdul hitte: a szeretetét azzal fejezheti ki, ha magával viszi a gyermekeit a másvilágra. Annyira ragaszkodott a gyerekeihez, hogy nem akarta, hogy elszakítsák őket tőle, még a halála után sem.
A védelem oldalán tanúskodó szakértők felhívták a figyelmet arra is: a nő családjában több depressziós eset és öngyilkosság is előfordult.

A védelem megpróbálta azt a momentumot is felhasználni, hogy Ms. Riggs poszttraumás stressz szindrómában is szenvedett, miután az Oklahoma City-beli bombázások áldozatait ellátó kórházban dolgozott - azonban nem volt bizonyíték arra, hogy a kérdéses napon valóban ügyelt-e és valóban látott-e el sérülteket.

Ms. Riggs saját bevallása szerint a legutolsó évek gyötrelmeit egy egész életen át tartó szexuális abúzus, depresszió, és csődbe ment kapcsolatok sorozata előzte meg. A börtönnaplójában megírta, hogy 7 és 13 éves kora között a mostohatestvére erőszakoskodott vele, 13 éves korában pedig a szomszéd szemelte ki. Ő ezután egy éven belül rászokott minden rosszra: cigarettára, alkoholra, marihuánára.
A kisebbrendűségi érzései már ekkor is igen komolyak voltak. Mint írta: "Úgy éreztem, a súlyom miatt soha nem tetszenék egyetlen fiúnak sem. Így lettem szexuálisan promiszkuus, mert azt gondoltam: másként nem jöhetnék össze soha senkivel."

16 évesen teherbe esett; a megszületett kisfiút örökbe adta.
Érettségi után ápolónőként helyezkedett el; főállásban egy veteránok számára létesített kórházban, másodállásban pedig házi ápolást is vállalt, mert kellett a pénz. Eközben több férfival is voltak afférjai - aztán jött a nagy szerelem, egy Timothy Thompson nevű katona, aki a Tinker-i légibázison teljesített szolgálatot.
1991 októberében Christina felfedezte, hogy gyermeket vár, ezt Thompson-nak a leszerelés előtti napon újságolta el. A férfi makacsul állította: kizárt, hogy a gyermek tőle fogant volna, és a leszerelés után hazaköltözött Minnesota államba.
"Chrissy szerencséje a férfiakkal a semmitől a nulláig terjedt" - összegezte édesanyja a történteket.

Christina, miközben várandós volt, újból összejött egy korábbi barátjával, a tengerész Jon Riggs-szel.
"Csodálatos volt" - idézte fel az időszakot a börtönnaplóban. "Érezte a pici első rúgásait. A saját gyermekének tekintette."
1992. június hetedikén megszületett a kis Justin - a három évvel később született húga csak Bubbie-nek nevezte, és a név rajta ragadt.
"Ahogyan a karjaimban tartottam, és a kis arcába néztem, annyira megrémültem. Jó anyukája leszek? Meg tudok neki adni mindent, amire szüksége van?" - emlékezett vissza Christina a szülés utáni első gondolataira.

A Jon Riggs-szel való kapcsolata a kezdetektől fogva problémás volt - ennek ellenére Christina 1993-ban ismét teherbe esett, és az esküvőt tervezgették. A gyermeket a nászéjszakán elvetélte.

A házasság továbbra is boldogtalan maradt, minden jel szerint küszöbön állt a válás. Christina depressziója egy gyógyszer mellékhatásaként tovább súlyosbodott; az orvos Prozacot írt fel neki, a nő azonban abbahagyta a szedését, amint elkezdte jobban érezni magát.
Édesanyja tudott arról, hogy Christina boldogtalan, de fegyelmezi magát a külvilág előtt. "Általában megtartotta magának az érzéseit, ritkán beszélt a problémákról. Világéletében ilyen volt."

1994 nyarán Christina újból teherbe esett; decemberben megszületett Shelby Alexis Riggs.
"Olyan boldogok voltunk. Nem hittem, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Jon sírt örömében. Én is. Annyi szeretet volt benne, ahogyan ránézett!"
A házasság és a "megjavult" családi élet azonban zátonyra futott. A férj egyszer úgy hasba verte Justint, hogy az orvosi ügyeletet kellett hozzá kihívni. Christina belátta, hogy mostanáig álomvilágban élt, és azonnal beadta a válókeresetet.
A kis Justin ezt így élte meg: "Apa bántott, aztán itthagyott" - a nagymamának legalábbis ezekkel a szavakkal adta elő.

Christina anyagi nehézségei tovább fokozódtak; a volt férj csak rendszertelenül fizette a tartásdíjat, Christina pedig szenvedett a kettős tehertől: a kórházi munkája mellé ismét másodállást kellett vállalnia, hogy a bölcsődei és az óvodai díjat ki tudja fizetni, eközben lelkifurdalása volt, amiért napközben nem foglalkozott a gyermekeivel. Bevallása szerint a szíve szakadt meg, amikor otthagyta a gyerekeket az oviban.
Az anyagi helyzetéről a következőt mesélte: "olyan volt, mintha egy süllyedő csónakban eveztem volna, és a lék egyre csak nagyobb lett". Az autója műszaki vizsgáját és biztosítását is meg kellett volna újíttatnia, de erre sem volt kerete.
"Belefáradtam és feladtam, az öngyilkosság tűnt az egyetlen kiútnak" - magyarázta. A problémáiról megpróbált beszélni másoknak, de valahogy senki nem ért rá, hogy odafigyeljen. Édesanyjának azt állította: csak kimerült, mert a kelleténél többet túlórázik.

Az ügyészség ezzel szemben egy egészen más képet festett a vádlottról: szerintük a nő azért gyilkolta meg a gyermekeit, mert terhet jelentettek a számára, és hetekkel a bűncselekmény elkövetése előtt tervelte ki a tettet. Azt is állították, hogy felelőtlen szülő volt, aki egyedül hagyta a lakásban a gyermekeit - vagy a nagymama gondjaira bízta őket -, míg ő maga karaoke-bárokba járt szórakozni. (A bizonyítási eljárás során egyetlenegy ilyen esetre derült fény. Csókolom, ha egy egyedülálló anyuka akár egyetlenegyszer is elmegy este szórakozni, ezzel már felelőtlen és alkalmatlan szülőnek minősül, akinek a számára teher a gyerek? - A szerk.)

Larry Jegley, a Pulaski megyei államügyész az újságírók kérdésére azt válaszolta: ő aztán nem veszi be a nő "kifogásait" a gyilkosságokra. "Röviden szólva, egy énközpontú, önző, számító gyilkos, aki elkövette azt a leírhatatlan tettet, hogy a saját gyermekei életét kioltsa. A világon az összes létező kifogást és ürügyet felhasználta. Szerintem az esküdtek csak olyan manipulatív és önző egyénnek találták, amilyen valójában. A saját érdekeit mindennél előrébb valónak tekintette, a gyermekei pedig akadályozták a céljai elérésében.
Azt állítja, hogy rettenetesen depressziós volt, hogy túlsúlyos volt, hogy egyedülálló szülő volt, és nem volt elég pénze. Erre az a válaszom: üdvözlünk Amerikában. Rengetegen vannak sokkal rosszabb helyzetben, mint amilyenben ő volt."
Jegley szerint az öngyilkossági kísérlet is színpadias volt; úgy vélekedett, hogy a nő éppen csak annyira adagolta túl magát, hogy elveszítse az eszméletét.

Az ítélet

1998 június 30.-án az esküdtszéknek 55 percébe telt, hogy bűnösnek találják a nőt kétrendbéli emberölésben.
Riggs összeomlott a tárgyalóteremben a verdikt hallatán.
A tárgyalás ekkor a büntetőjogi fázisba ért, Ms. Riggs azt mondta a bíróságnak: "Meg akarok halni. A gyerekeimmel akarok lenni. Azt akarom, hogy ítéljenek halálra."

Nem egyezett bele, hogy az ügyvédje védőbeszédet tartson, ragaszkodott ahhoz a kéréséhez: végezzék ki. Amikor a bíró kimondta a halálos ítéletet, Riggs megköszönte neki, és megszorította az ügyvédje kezét.

Az ügyész véleménye szerint ez is csak egy manipulatív kísérlet volt a vádlott részéről.

Christina mindazonáltal hozzájárult, hogy újratárgyalást kérvényezzenek, abból az indokból: tárgyalása nem volt fair, mert a rendőröknek tett vallomását (az ellene szóló legfontosabb bizonyítékot) használták fel a büntetőeljárás során.
Ügyvédje azt adta elő: Christina még az Elavil hatása alatt állt, amikor vallomást tett a rendőröknek, és az Elavil zavarodottságot okozhat. Christina nem tudta, hol volt, sem azt, hogy milyen nap volt aznap, és arról hallucinált, hogy a rendőrökkel együtt a liften más, idős emberek is megérkeztek a kórterembe. Az egyik, hallucinált személyről azt gondolta, hogy a kihallgatást vezető detektív édesanyja.

Az újratárgyalás kérelmezésének másik indoka az volt: Christina és a védője elfogultságot jelentett be, mivel az eljárást vezető ügyész olyan kijelentéseket tett a tárgyalás során, amelyek egyáltalán nem tekinthetőek objektívnek.

A halálsoron

Christina volt az egyetlen elítélt a - mindössze három cellából álló - női siralomházban a büntetésvégrehajtás newporti McPherson Unit nevű egységében.
Minden jel szerint nem részesült rossz bánásmódban; látogatókat fogadhatott (más államokban, például Texasban és Kaliforniában, a halálraítélt fegyencek beszélőhöz való jogát is szigorúan korlátozzák), kiterjedt levelezést folytatott - más fegyencekkel, illetve halálbüntetés-ellenes aktivistákkal -; a bv. tisztek megengedték neki, hogy sminkeljen, és saját bevallása szerint egyáltalán nem volt elégedetlen az élelmezéssel.
"A börtönkoszt jó. Tényleg, túl jó" jegyezte meg egy látogatójának; a siralomházban eltöltött idő csak súlyosbította a fölös kilókkal folytatott élethosszig tartó küzdelmét. "15 kilót szedtem fel, mióta itt vagyok" - mesélte mosolyogva.
"Meglepődnél azon, mennyi mindent lehet megtanulni a börtönben" - csevegett: elmagyarázta, hogy zoknikból készített göndörítők segítségével csinált magának frizurát.

Úgy tűnt, a helyzethez képest egyáltalán nem volt rossz hangulatban. Arról is beszámolt: rákapott az olvasásra. "Mielőtt börtönbe kerültem volna, egyáltalán nem olvastam. Utáltam olvasni. Most heti 3...4 regényt olvasok el, anyukám küldi őket."

Az elítéltek, akikkel levelezett, "képzést adtak neki arról, hogyan kell a Halálsoron elítéltnek lenni". A brit és osztrák halálbüntetés-ellenes aktivistákkal, akik megkeresték, viszont nem értett egyet.
"Hiszek a halálbüntetésben, még akkor is, ha itt ülök a siralomházban. Az én esetemben, örülök, hogy megkaptam erre az esélyt. A tényleges életfogytiglan csak az adófizetők pénzét pazarolná, és kegyetlenség az elítélt számára, aki a börtönt úgyis csak lábbal előre hagyhatná el."

El volt szánva arra, hogy meghaljon.
"A gyermekeimmel leszek és az Istennel. Oda kerülök, ahol nincs több fájdalom. Talán részem lesz egy kis békében" - magyarázta.

Édesanyja reménykedett abban, hogy Christina meggondolja magát, és kegyelmet kér, de megértette leánya döntését.
"Azt mondja, teljesen hajthatatlan, nem akar életfogytiglant. Azt akarom, hogy azt tegye, amire szüksége van. Tudom, milyen nehéz magánzárkában lenni."

Ezt a hajthatatlanságot talán tovább erősítette a többi elítélt hozzáállása is.
Tudni kell, hogy a gyermekgyilkosokat egyetlen börtönben sem szokták kedvelni. Még a férfi börtönökben is megvetés és utálat vár a gyermekgyilkosokra, még a legbrutálisabb nehéz fiúk részéről is; egy női börtönben pedig, ahol sok elítélt akad, akiket nagyon megvisel, hogy a gyermekeivel nem lehet együtt - egy nőre, aki a saját gyermekeit gyilkolta meg, talán még kevesebb jó várhat.
Christina is megtapasztalta ezt a leplezetlen undort és ellenszenvet. Az egyik elítélt nő utána köpött, mások pedig sértéseket kiabáltak utána.

Bűntudat

Nehezen tudta elviselni annak lelkiismereti terhét, hogy mit művelt a gyermekeivel - akiknek képei a cellájában függő tükröt díszítették. Egy látogatója benyomása szerint időnként úgy beszélt a gyerekekről, mintha még mindig életben lennének - de élesen tudatában volt a valóságnak.
"Néha képtelen vagyok rájuk gondolni. Olyan, mintha újra és újra elszakítanák őket tőlem. Rengeteg megbánás - ez jár az eszemben, nap mint nap. Az Isten büntet engem. Életben hagyott, hogy szenvedhessek."

Egy Mianette Layne nevű pszichológushallgató, aki levelezett vele, így vélekedett erről: "úgy látom, vigaszt merít a tényből, hogy elnyeri méltó büntetését azért, amit tett. A napjai bűntudatban telnek, és semmiféle segítséget nem kap, hogy ezt kezelni tudja. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy halála után a mennyországba kerül, hogy újból együtt lehet a gyermekeivel, és ez a gondolat vigasztalja."

Fellebbezés

Az állam Legfelsőbb Bírósága 1998 augusztusában visszautasított minden fellebbezést, és elfogadta Riggs kijelentését, miszerint büntetőjogilag felelősségre vonható, és elmeállapota alapján végrehajtható rajta a halálos ítélet.

Arkansas állam akkori kormányzója, Mike Huckabee felülvizsgálta az esetet, de nem adott kegyelmet, és kitűzte a kivégzés időpontját 2000 május 3.-ára.
Az ítélet végrehajtása mégis másodikán történt meg, tizennyolc perc késéssel - ennek oka az volt, hogy nehezen találtak szúrható vénát az elítélt karjain. Az elítélt - maga is egészségügyi dolgozó lévén - beleegyezett, hogy a kanülöket a csuklóján található vénákba vezessék be.

Utolsó szavai: "Nincs szó, nincs mód rá, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom, hogy elvettem a kicsijeim életét. Most velük lehetek, ahogyan mindig is akartam. Szeretlek benneteket, kicsijeim".
A kivégzés komplikációk nélkül zajlott, Riggset kilenc perccel később halottnak nyilvánították.

Steen Lassen, a mintaapa

,  17:39 - Permalink

 

Önnek anyagi nehézségei vannak? Adósságokba verte magát? A házat jelzálog-hitel terheli? A bankszámláját zárolták? Mit tesz ön, ha felelősségteljes családapaként meg akarja óvni szeretteit az anyagi nehézségekből fakadó megaláztatásoktól? Emellé még saját lakhatását és kosztját is biztosítani óhajtja, egész hátralévő életére?
Steen Lassen, ez a bizalomgerjesztő dán kisvállalkozó hatékony módszert dolgozott ki e komplex problémák egyszerű megoldására. Az alábbiakban ezt a módszert részletezem, azzal a kifejezett kéréssel: még a legkétségbeejtőbb anyagi helyzetbe kerülve sem ajánlom ezt a megoldást!

 

Egy sajátos közúti baleset

 

2010 május hetedikén, délután két óra tizennyolc perckor, a Holbæk melletti Kvanløse-ben a Skovvejenen, a mentőket egy sajátos közlekedési balesethez riasztották. Egy gépkocsi teljes sebességgel futott bele egy álló teherautóba.
Amikor a mentők megérkeztek, a kocsiban egy középkorú férfit találtak, könnyű sérülésekkel, valamint egy kislányt, holtan. Egyértelmű volt, hogy a gyermek nem az ütközés áldozatául esett. Az autóban késelték halálra.
A rendőrök az első helyszíni szemle során nem tudták egyértelműen megállapítani, hogy a kislányt a baleset előtt, vagy után gyilkolták meg.
Azonosították a - könnyű sérülésekkel kórházba szállított - sofőrt és a halott gyermeket is: az 50 éves Steen Lassen-t és kisebbik leányát, a 12 éves Josefine-t.

 

Meghökkentö vallomás

 

A kórházba szállítást követően Lassen beismerte: szándékosan hajtott bele a teherautóba, hogy véget vessen saját és gyermeke életének is.
Azonban a baleset nem volt halálos, a légzsákoknak köszönhetően mindketten túlélték az ütközést. Ekkor Lassen elővette a hobbikést, amelyet a munkaruhája zsebében hordott magával, és ezzel vágta el gyermeke torkát. Állítása szerint a saját ütőereit is fel akarta vágni, de ez nem sikerült neki, mert a kés a gyermekgyilkosság közben kicsorbult.
Lassen azt is bevallotta: otthonukban aznap meggyilkolta a feleségét és nagyobbik leányukat, Emilie-t is.
A rendőrök fél háromkor már megjelentek a Greve-ben, a Tværager 46. szám alatti villában, és meg is találták Lassen feleségét, az 50 éves Bende Grosen Lassen-t és 18 éves leányukat, Emilie Grosen Lassen-t - halálra késelve.
Azonnal letartóztatták Steen Lassent, háromszoros gyilkosság vádjával. Fizikailag nem volt kritikus az állapota, de pszichésen nagyon zavarodottnak tűnt, ezért az első tárgyalásokon nem is volt jelen, amikor a vizsgálóbíró elrendelte az előzetes letartóztatását.
Ebben az időpontban a rendőrök még csak annyit feltételezhettek: családi tragédia történt; valamely ok folytán az utolsó csepp is kicsordult a pohárból, és a családfő ámokfutásba kezdett.

 

Mi motiválta ezt a vérengzést?

Könnyű ügy volt, a madár azonnal dalra fakadt. Már a kihallgatás elején kitört belőle: "agyonütöttem az édes, drága lányaimat!"
Kérdés, hogy milyen indítéka lehet egy tisztes, középkorú családapának egy ilyen módszeres családirtásra?
Kiderült: a tragédia előtti napon Steen Lassennek elvileg meg kellett volna jelennie egy banki ügyintézésen, de nem volt bátorsága elmenni. Aznap este a felesége megkísérelt színházjegyet vásárolni a neten - mivel azonban a bankszámla zárolásra került, a tranzakció sikertelen volt. Lassen kénytelen volt beismerni: adósságokat halmozott fel. Nemcsak a közös házat terhelte jelzálog, hanem Lassen szerencsejáték-tartozásai is gyarapították az adósságokat. A kisvállalkozás az utóbbi időben veszteségessé vált.
Az anyagi nehézségeket - és a mindennapok stresszét - csak fokozta, hogy Lassen felesége nemrégiben elveszítette az állását.

 

A kétségbeesett családapa

"Úgy éreztem, hogy minden elveszett. Egész éjjel nem aludtam, csak fel-le járkáltam a nappaliban. Végül elhatároztam, hogy végzek magammal, de ugyanakkor azt éreztem, hogy ezzel cserbenhagynám a családomat. Ezért tettem azt, amit tettem" - így hangzott Lassen magyarázata a bíróság előtt.
Amikor Steen Lassen elhatározta: meggyilkolja feleségét és leányaikat, azt tekintette legfontosabbnak, hogy "semmit ne vegyenek észre".
Reggel elvitte kocsival a kisebbik lányát, Josefine-t az iskolába, ezután ismét hazatért. Egy fadorongot vitt magával a házba, mert a feleségét és a nagyobbik lányát álmukban szándékozott agyonütni.
A hálószobába lépett, és fejbecsapta a feleségét (a képen balra) a doronggal, ezután Emilie szobájába ment volna, de hirtelen kinyílt a szülők hálószobájának ajtaja, és Bende a fürdőszobába indult.
"Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy eszméletlen. Röviddel ezután Bende visszatért a hálószobába. Láttam, hogy rengeteg vér volt a fürdőszobában és a folyosón is. Feltakarítottam a vért a folyosón, hogy Emilie ne lássa meg, ha felébred. Bezártam a fürdőszoba ajtaját."

Eközben Emilie (a képen jobbra) felébredt, és kiment a ház másik fürdőszobájába. Amint visszatért volna a szobájába, Lassen hátulról leütötte a doronggal.
"Nem emlékszem, hányszor ütöttem, de elveszítette az eszméletét, és a szobájába vonszoltam" - vallotta Lassen.
Munkaruhát viselt, amelynek zsebében egy hobbikés rejtőzött. Lassen elővette a kést, átvágta leánya torkát, és bezárta a szoba ajtaját.
Ezután a feleségével közös hálószobába ment, ahol Bende eszméletlenül hevert a padlón, az ágy mellett. Lassen az asszony torkát is átvágta, majd bezárta a hálószoba ajtaját.
A két gyilkosság után Lassen a gépéhez ült, és búcsúlevelet fogalmazott. Ebben a levélben megírta, hogy soha életében nem volt boldog; hogy eljátszotta az életét, és mások életét is tönkretette, s emiatt nagyon rossz a lelkiismerete. Részletezte, hogy milyen anyagi gondok nyomasztották, továbbá azt is, hogy az utóbbi időben megromlott a feleségével a kapcsolata. Abbéli reményét is kifejezte, hogy mindenki megbocsájt neki.
Rendet rakott és kitakarított a nappaliban, majd átöltözött egy tiszta munkaruhába.

 

 

Az utolsó közös kocsikázás a kisebbik lánnyal

Ezután elhozta a 12 éves Josefine-t (a képen jobbra) az iskolából. Ekkor délelőtt fél 12 volt. Otthon Josefine - mit sem sejtve arról, hogy a házban holtan hever az édesanyja és a nővére is - letette az iskolatáskáját, ezután édesapjával elmentek még kocsikázni kicsit - ez korábban rendes szokásuk volt.
"Arra gondoltam, hogy így intézem el a helyzetet, és kerestem valamit, amibe belehajthatnék. Fontolóra vettem, hogy egy szemben haladó járművel ütközzek szándékosan, de erre nem tudtam rászánni magamat, mert tekintettel akartam lenni a velem szemben haladó, vétlen autósra" - magyarázta Steen Lassen.
Viszont megpillantott egy parkoló teherautót az út másik oldalán. Ekkor letért az útról, egy hídra, majd le az útra és teljes sebességre kapcsolt. Azt gondolta: "ha belehajtok, akkor mindkettőnknek vége."
"Szándékosan elejtettem a telefonomat, és megkértem Josefine-t, hogy keresse meg - hogy a figyelmét eltereljem, és ne jöjjön rá, mi történt. Belehajtottam a teherautóba, hogy mindketten odavesszünk - de a kocsi légzsákjai kioldódtak és mindketten életben maradtunk. Josefine rám nézett..."
Steen Lassen zsebében továbbra is ott lapult a hobbikés. Most elővette, és elvágta vele a kislány torkát. Gyorsan kellett cselekednie, és többször is torkon szúrta a gyermekét; a nagy sietségben a gyermek arcát is összevagdalta.
Egy civil ruhás rendőrjárőr sietett a szerencsétlenség helyszínére. Josefine feje az apja ölében nyugodott.

"Nem tudom, hogy ebben az időpontban halott volt-e már. Öngyilkosságot kíséreltem meg, megpróbáltam felvágni a csuklómon az ütőereket, de nem sikerült elég mélyre vágnom, mert a penge eltört" - magyarázta Lassen.
A bíróság előtt azzal kísérelte meg a megmagyarázhatatlant megmagyarázni: szerette volna megkímélni a családját az anyagi ellehetetlenedés okozta megaláztatásoktól.
A szakértők közben rekonstruálták a balesetet is, és egyértelműen kijelentették: az a sebesség (70 km/h), amellyel Lassen az álló teherautóba hajtott, gyakorlatilag nulla esélyt adott a halálos balesetre.

A tökéletes látszat - csalóka volt

A család egy ismerőse a következőképpen nyilatkozott: "Igazán mintaszerű apa volt, amilyet mindenki szeretne magának. Nagyon, nagyon aranyos ember volt. Mindent megtett a gyermekeiért, egyszerűen imádta őket. A lányok feltétel nélkül szerették, soha nem hallottam őket panaszkodni az apjukra."
A tragédiát megelőző időszakban Lassen elmesélte több ismerősének is, hogy depresszióban szenved, és anyagi gondjai vannak. A baráti körben mindenki tudott tehát arról, hogy Lassen cége csődbe ment, a felesége pedig munkanélküli lett.
Arról már nem tudtak az ismerősök sem, hogy az - 1991-ben vásárolt - családi ház továbbra sem volt tehermentes, ráadásként 700 ezer korona egyéb tartozásuk is volt.
Az anyagi nehézségek ellenére, az ismeretségi körben mindenki úgy látta: a gyerekek mindketten boldogok, Lassent pedig barátságos, vendégszerető és segítőkész embernek ismerték.

Sérülékeny pszichéjű - de beszámítható

Lassen elmeállapotának vizsgálata a következő eredménnyel zárult: világéletében érzékenykedő volt, és egy bizonyos szintig konfliktuskerülő. A gyilkosságokat megelőző napokban erős érzelmi bizonytalanságot élt át: a valóságészlelése elbizonytalanodott, és az anyagi helyzetét övező kilátástalanság kétségbeejtette. Ezek az érzelmek viszont nem befolyásolták a beszámíthatóságát, az elmeállapota alapján büntethető.
Amikor a tárgyalás során a boncolási jegyzőkönyvek felolvasásra kerültek - a három áldozatot ért brutális ütésekről és szúrásokról -, Steen Lassen nem volt hajlandó jelen lenni a tárgyalóteremben. A bíró ezért elrendelte, hogy a vádlottat vezessék el, amíg az igazságügyi orvosszakértő véleménye elhangzik.
Lassent életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték; halmazati büntetésként pedig semmit sem kaphat meg a felesége hagyatékából, illetve a gyermekei örökségéből.
Noha Lassen elismerte bűnösségét, az ítéletet megfellebbezte. A fellebbezést elutasították.
Az utolsó szó jogán Lassen bocsánatot kért mindazoktól, aki a tette következményei miatt most szenvednek. Elmondta továbbá: szeretet és nem gyűlölet motiválta arra, hogy meggyilkolja a családját. Ő maga ötéves volt, amikor édesapja elhagyta a családot, és ezt ő egész életében nem tudta kiheverni. Nem szerette volna cserbenhagyni a feleségét és a gyermekeit, ezért inkább kiirtotta őket.


David Edwin Mason államilag támogatott öngyilkossága

,  01:40 - Permalink

A nem kívánt gyermek és halálösztöne... be kell vallanom: mélységesen sajnálom, hogy Ferenczy doki már réges-régen nincs az élők sorában. Ugyanis igencsak szeretném elmesélni neki ezt a sztorit, hogy szakmailag kaphasson egy - meglehetősen drasztikus - megerősítést arra: nagyon jól gondolta az elméleteit.
Neki sajnos már nem mesélhetem el. Nektek azért elmesélem.

David Edwin Mason, egy keresztény család elsőszülött fiúgyermeke

Tudjátok, az USA déli államaiban a bigott kereszténység annyira megszokott dolog, hogy ha az ember kijelenti: nem vallásos, akkor nagyjából úgy néznek rá, mintha épp azt mondta volna: heti rendszerességgel jár sátánimádó szeánszokra, ahol bakkecskékkel fajtalankodnak és kisdedeket áldoznak.
Azonban, ha az ember jó keresztény hírében áll, jár templomba és vallásosan neveli a gyerMekeit, a születésszabályozás pedig soha nem kerül szóba - akkor bántalmazhatja a feleségét, terrorizálhatja a gyermekeit, szinte bármi rosszat megtehet, a külvilág sokkal elnézőbb lesz vele, mint ahogyan az indokolt lenne.

Ennek a tendenciának áldozataként vált felnőtt korára bűnözővé David Edwin Mason is.
Tudniillik nem kívánt gyermekként jött a világra a kaliforniai Oakland-ben: édesanyja, amint megtudta, hogy - három leánygyermek világra hozatala után - ismét teherbe esett, minden szóba jöhető módszert megpróbált, hogy elveszejtse a magzatot: lovagolt, nehéz bútorokat emelgetett... a vetélés mégsem következett be, Mrs. Mason kénytelen volt megszülni a gyermeket.

Istenfélő család volt.
Nevetésről, vagy az érzelmek kinyilvánításáról szó sem lehetett abban a keresztény fundamentalista otthonban. Egymást megölelni, megcsókolni nem volt szokásban; a szülők feltétel nélküli engedelmességet vártak el, a testi fenyítés mindennaposnak számított.
Mrs. Mason soha, egyetlen napra sem engedte a kis Davidet elfeledkezni arról: az ő érkezését soha nem kívánták. Mindkét szülő embertelenül büntette és alázta a gyermeket, akár okkal, akár ok nélkül.
Mrs. Mason főzőkanállal, palacsintasütővel, Mr. Mason pedig nadrágszíjjal verte a gyermeket: amennyiben a kis David nem adott indokot a verésre hétközben, "gondos" édesapja péntekenként akkor is kiutalta neki az ötven ütést a nadrágszíjjal. Egy alkalommal a műhelypadhoz kötözte és öntudatlanra verte.

Nem csoda, hogy a kisfiú - megfélemlített gyermekként - még nagyobb korában is ágybavizelt, sőt már felső tagozatos általános iskolás volt, amikor be is székelt.

"Szerető" édesanyja - aki egyébként megpróbálta a férjét is rábeszélni: adják állami gondozásba, vagy nevelőszülőkhoz a kisfiút; Mason apuka viszont hallani sem akart róla, hogy az elsőszülött fiúgyermektől megszabaduljanak - az összepiszkított alsóneműt David fejére kötözte, emellé szennyes pelenkákat erősített biztosítótűvel a gyermek ruháira, és egész nap így kellett járkálnia.

Davidnek már ötéves korában (!) is voltak öngyilkossági kísérletei. Egy alkalommal megkísérelte felgyújtani önmagát ÉS beszedett egy doboz gyógyszert. Az ezt követő két évtizedben legalább 25 további kísérletéről van tudomásunk. Változatos módszerekkel próbálkozott: megpróbálta megfojtani magát, levetni magát a lépcsőről... nem sikerült.
Nyolcéves korában rajtakapták, amint az újszülött kisöccse bölcsője felett állt, felemelt késsel.

A Mason családban a büntetés gyakori módszere volt egy "cellába" - valójában: bedeszkázott ablakú szobába - zárni a gyermeket. Nincs adat arról, hogy mindegyik gyermeküket szokásuk volt-e így büntetni, vagy csak Daviddel bántak el így?
A későbbi tanúvallomások szerint a Mason házaspár brutálisan verte mind a nyolc gyermekét, de mégis David volt a családi bűnbak. Egyik nővére, Darlane így vallott később: "Egészen kiskoromtól kezdve arra emlékszem, hogy anyukánk egyértelművé tette mindannyiunk számára: David nemkívánt gyerek volt. Előttünk is gyakran mondogatta, hogy azt kívánja, bárcsak soha ne szülte volna meg."

Nem meglepő, hogy az iskolában is problémás gyermeknek bizonyult: játszott a tűzzel, bántalmazta a társait - a problémák több pedagógusnak is szemet szúrtak. Mégsem tett senki semmit, mert "jó keresztény, istenfélő család".

Évtizedekkel később, a siralomházban, a börtön káplánja megpróbált az elítélt Mason lelkére beszélni. Mason felhúzta a nadrágját a lábszárán, és megmutatott a papnak egy kereszt alakú, régi sebhelyet.
"A szüleim metszették ide, azért, hogy részesülhessek a megváltás szentségében. Úgyhogy kaptam én már eleget a ti Jézusotokból."

Kilencedikes - tehát elsős gimnazista - korában kimaradt az iskolából.

16 évesen volt az első rendőrségi ügye, gyújtogatásért.

Berukkolt a Tengerészgyalogsághoz, de rövidesen leszerelték.

1977-ben, 21 évesen követte el az első súlyosabb bűncselekményét: kirabolt egy üzletet és megkéselte az eladót; életveszélyesen megfenyegette arra az esetre, ha értesíti a rendőrséget és ellene vall.
Három évet kapott, de alig több, mint másfél évet töltött le a büntetésből, amikor szabadult.

Az 1980 március elejétől 1980 december elejéig tartó időszakban öt rablógyilkosságot követett el, az utolsó gyilkosságot érdekes módon csak négy nappal a saját, 24.-ik születésnapja után!
 

Március hatodikán a 71 éves Joan Pickard-dal végzett.
Ezt az idős hölgyet kiskora óta ismerte, ugyanabba a gyülekezetbe jártak istentiszteletre. Mrs. Pickard korábban több esetben is alkalmi munkákkal bízta meg Masont, és annyira megbízott benne, hogy nemcsak beengedte a lakásába, hanem meg is mutatta neki a felszerelt riasztó berendezést.
Mason a puszta kezével fojtotta meg Mrs. Pickardot.

Augusztus 18.-án a 83 éves Arthur Jennings esett Mason áldozatául; valószínű, hogy az áldozat ismerte a tettest.
Mason fojtogatta, agyonverte és kirabolta az idős férfit: a becslések szerint körülbelül 47 ezer dollár értékű pénzérméket és ékszert tulajdonított el áldozatától.

November 11.-én a 75 éves Antoinette Brown lett Mason következő áldozata. Az idős özvegyasszonyt fojtogatta és csavarkulccsal verte agyon. A holttest nemi szervének tájékán ütések és vágások nyomai voltak láthatóak.

December hatodikán a 72 éves Dorothy Lang jutott ugyanerre a sorsra. A tettes csavarkulccsal verte agyon, letépte a ruháit; a holttest igen durván össze lett vagdalva, számos külsérelmi nyom volt rajta.

Magnóra rögzítette a vallomását - "David Mason - Sírfelirat" címmel, és a kazettát elküldte a szüleinek, akik átadták a hanganyagot a rendőrségnek.
A zsarvak döbbenten tapasztalták, hogy a vallomásban olyan részletek is szerepelnek, amelyekről az ügy akkori állásában a nyomozókon kívül senki nem tudhatott - csak maga a tettes!

Mason önként adta fel magát a rendőröknek - egy Holiday Inn-ben kapcsolták le, állítólag filmbe illő fegyveres jelenet keretében.

Ezért nem volt hitele, amikor később visszavonta a vallomását, azzal a magyarázattal: azért vállalta magára a gyilkosságokat, mert meg akart halni, miután a szeretője, Robert Groff bűncselekmény áldozatául esett. (A valóság ezzel szemben: ő maga volt az, aki az 55 éves élettársát - akivel közösen laktak egy konténer-lakásban - álmában lelőtte!) Ezért a gyilkosságért már eljárás sem indult ellene.

"Tudom, hogy meg fogok halni, és nem izgat. Egy bizonyos formában még várom is" - jelentette ki.

A börtönben sem viselkedett mintaszerű rabként.

A tárgyalásra és az ítélethozatalra várva, 1982 május 9.-én a cellatársával közösen agyonverték, illetve törölközővel megfojtották harmadik cellatársukat, Boyd Wayne Johnsont. A halottat ezután felakasztották a zuhanyfüggöny vasrúdjára, hogy öngyilkosságnak tűnjön az eset.

Legalább két, de valószínűleg inkább három szökési kísérlete volt; a cellájában is találtak fegyvert, nála is, amikor szökés közben elfogták.
1983 júniusában a börtönben fegyelmi eljárás indult ellene fegyvercsempészésért.
1984 január 27.-én ítélték halálra.

Mint akinek minden mindegy... ezután is folytatta kisebb és nagyobb fegyelemsértéseit a börtönben.
1985 január 24.-én - majdnem pontosan az ítélethirdetés első évfordulóján! - civil ruha becsempészéséért kapott büntetést.
1987 augusztusában (5.-én) a vízvezeték manipulálásával sikerült a celláját vízzel elárasztania.
1987 decemberében egy rabtársával verekedett össze, durva ökölharc alakult ki.
1988 június 30.-án egy másik rabtársához vágott egy csésze forró kávét.

Állítása szerint a halálsoron töltött 9 év alatt felfedezte a saját emberségét, fokozatosan ráébredt arra, hogy képes a szeretetre, és felfogta, milyen szenvedést okozott másoknak. Ezért, úgymond, elfogadja a büntetést, és nem kér kegyelmet.
"Elfogadom a felelősséget a tetteimért. Hiszek a halálbüntetésben. Hiszek abban, hogy a legsúlyosabb bűnökért a legsúlyosabb büntetés jár."

Noha kifejezte, hogy a gázkamrában - amelyet a börtönben fekete humorral "köhögődoboz"-nak volt szokás említeni - való kivégzést részesítené előnyben, nyomatékosította, hogy a méreginjekció ellen sem tiltakozna, amennyiben ezzel megspórolhatja a jogi bonyodalmakat és az ítélet végrehajtásának további halasztgatását.

"Nem látom be, miért volna könnyebb az egyik halálnem, mint a másik. A halott, az halott."

Saját bevallása szerint egész gyermekkorában annyira nem tapasztalt szeretetet, hogy eszébe sem jutott, hogy egyáltalán bármi más is lehetne belőle, mint bűnöző. Arról is szólt: azért is ennyire apátiás a kivégzésével kapcsolatban, mert nem hitte volna, hogy egyáltalán megéri a halálos ítélete végrehajtását. Azt gondolta - illetve remélte -, hogy a rendőrök akció közben fognak végezni vele.

(A teljesség kedvéért meg kell említeni: Mason nem volt mindvégig ennyire hajthatatlan. Kezdetben beleegyezett abba, hogy az ügyvédje beadja a fellebbezést; később azonban elbocsátotta ezt a védőjét, és választott egy másikat, aki nem azért küzdött, hogy védencét ne végezzék ki - hanem azért, hogy az történjen, amit Mason maga is szeretett volna.)

A kivégzése előtt élesen kritizálta azokat a jogászokat, akik minden lehetséges ürügyet és alkalmat megragadtak a kivégzés elhalasztására, vagy az ügy újratárgyalására. Nem is egyezett bele abba, hogy az ügyvédei kijátsszák az "elmeállapota és gyermekkori traumái miatt nem beszámítható" kártyát - holott az elmeszakértők szerint a poszttraumás stressznek minden ismert tünetét mutatta.

"Számomra ez az egyik ironikus dolog. Éppen amikor eljutok az életemben arra a pontra, amikor becsülöm a saját életemet, amikor szeretem önmagamat, amikor élvezem az időt, amelyet a családommal tölthetek - éppen azon a ponton, amikor a legértékesebbé válik, fel kell adnom, hogy őszinte és igazi maradjon, hogy ne csapjam be önmagamat. Ha becsapom magamat, akkor elveszítek mindent, amit megszereztem."

Említést tett arról: egyik áldozata lányát felkereste levélben, hogy kifejezze megbánását, és egy hatalmas békét talált abban, hogy úgy döntött: elfogadja a büntetését.

"Ez tiszta lelkiismeretet adott nekem. A családom számára fontos, hogy tiszta kezekkel, nyílt tekintettel és tiszta szívvel távozzak az életből - hogy ne gyűlölettel és haraggal eltelve menjek el."

A kivégzés előtti utolsó napját is a családjával töltötte. Utolsó vacsorát nem rendelt, csak egy kis jeges vizet kért a cellájába, miközben a kivégzésre várakozott.

1993 augusztus 24.-én, éjfél után öt perccel vezették a gázkamrába. A börtönigazgató (warden) még utoljára megkérdezte: biztos abban, hogy nem kívánja az ügyvédje útján az ítéletvégrehajtás elhalasztását kezdeményezni? Mason határozottan válaszolta: "nem, kifejezetten szeretném, ha megtörténne. Köszönöm, warden."

Éjfél után 23 perccel nyilvánították halottnak.

Dennis Nilsen, a gyengéd gyilkos - befejezés

,  16:08 - Permalink

Utolsó utáni figyelmeztetés az olvasóknak
A történetnek erre a részére kiváltképpen érvényes a főoldalon található disclaimer. Sőt. 16 éven aluliaknak nagyon, nagyon nem ajánlott a sztori befejező része, de 16 éven felülieknek is javaslom, hogy ne evés közben olvassátok, mert esetleg kifordul a gyomrotok. Ritka durva.

(A történet első két része: itt és itt. )

1983 február elején a Cranley Garden 23. szám alatt dugulást jeleztek a lakók. Több alkalommal is értesítették a háztulajdonost arról, hogy a helyzet az elviselhetőség határán kezd túlmenni. A többi között Nilsen is panaszt tett a gondnokságnál, mire végül kihívták a Dyno-Rod nevű, csőtörésekre és dugulásokra specializálódott cég szakemberét.
Ez a jóember, Michael Cattran, lelkiismeretesen megvizsgálta a csőgörény segedelmével a szennyvízelvezető csöveket, de nem talált semmit, úgyhogy indokoltnak látta, hogy a derítőt is ellenőrizze. Kivonult tehát az épület mögé, és felemelte a derítő fedelét... és rosszul lett a romlott hús kiáramló szagától. Amint a penetráns szag kissé elült, a szakember egy fémcső segítségével megkísérelte szétkotorni a húsdarabokat... aztán egy levágott emberi kéz ujjaira lett figyelmes a romló húscafatok között.

A munkát félbeszakítva, becsengetett a földszinti lakásba - ahol két fiatal nő lakott - és engedélyt kért, hogy használja a telefont. (Milyen furcsa erről a részletről olvasni ma, amikor gyakorlatilag már senki sem használ vezetékes telefont! - A szerk.) Cattran felhívta a főnökét, Gary Wheelert - beszámolt neki a látottakról, és kérte, hogy azonnal értesítsék a rendőrséget.
A főnök hitetlenkedve fogadta a híreket, és azt a döntést hozta: másnap folytatják a munkát. Cattran kénytelen-kelletlen elhagyta a házat.

Másnap a Dyno-Rod emberei ismét megjelentek a háznál. Ismét felemelték a derítő fedelét - csodával határos módon, az emberi kéz, amelyről előző nap Cattran beszámolt, sehol sem volt. A húsmaradványok közül is soknak nyoma veszett. Wheeler gyanakodva nézett alkalmazottjára. "Cattran, csak nem tütükélt munkaidőben?"
A helyzet mégiscsak gyanúsnak tűnt, mivel - még az eltűnt darabok ellenére is - számos oszló húscafatot találtak a derítőben. Hiányzó emberi kéz ide vagy oda, most már Mr. Wheeler is belátta, hogy ideje értesíteni a rendőrséget; annak ellenére is, hogy Nilsen, aki - néhány másik lakóval együtt - figyelemmel kísérte a műveletet, azt állította: véleménye szerint inkább úgy néz ki, mintha valaki a Kentucky Fried Chickens-ből származó maradékokat húzta volna le a klozetten.
Nilsen aznap a munkahelyén tett egy fanyar humorú megjegyzést a kollégáinak: "ha esetleg holnap nem jönnék be, akkor letartóztattak." (Irónia a köbön: a brit magatartáskultúra értelmében az ilyen kommentárok hozzátartoznak a szociális normákhoz. Erről az akasztófahumorról sem sejtette senki a munkatársak közül, hogy valójában véresen komoly.)

A rendőrök mindenesetre megérkeztek, és felügyelték a Dyno-Rod embereinek munkáját, amint a maradványokat kiemelték a szennyvíztárolóból. Peter Jay főinspektor és a kíséretében lévő két detektív minden kétséget kizáróan megállapították, hogy a romlott húsdarabok egyértelműen nem a KFC-ből származó maradékok - ez a gyorsétterem-hálózat ugyanis nem a kannibál vendégek igényeinek kielégítésére szakosodott.
A maradványokat azonnal elküldték tehát a Charing Cross Hospital patológiai osztályára, ahol is az igazságügyi orvosszakértő David Bowen megerősítette a rendőrök feltételezését: ezek a húsdarabok emberi hullából származnak, mégpedig minden valószínűség szerint több ember maradványai!
Az üggyel kapcsolatos nyomozás ezzel kiemelt prioritást kapott.

Amikor a rendőrök becsengettek, nem találták otthon Nilsent, aki szokás szerint korán ment be a munkahelyére - az ajtó túloldaláról kutyaugatás hallatszott, és ebből a fakabátok arra következtettek: a madár aznap haza fog jönni.
Hogy addig is hasznosan töltsék idejüket, a zsarvak a két alsóbb szint lakóival is elbeszélgettek, és házkutatást is rögtönöztek náluk. Semmi nyomot nem találtak, sem a földszinti, sem az első emeleti lakóknál.
A földszinten lakó két fiatal nő azt vallotta: az éjszaka folyamán arra lettek figyelmesek, hogy valaki elhalad az ablak alatt, és a derítő irányába megy. Az illetőben felismerték a tetőtéri lakást bérlő Mr. Nilsent!
Természetesen nem sokat tudtak aludni ezen az éjjelen. Bútorokkal torlaszolták el a bejárati ajtót, még a villanyt sem merték felkapcsolni; a sötétben tapogatózva készítettek egy kanna teát, és egymáshoz bújva várták, hogy vége legyen a rettenetes éjszakának.

A rendőröknek ezzel alapos indoka támadt arra, hogy Nilsent gyanúsítsák. Ha nem lenne sáros az ügyben, akkor ugyanis mit keresett volna éjszaka a derítő nyílásánál? Továbbá Michael Cattran valószínűleg nem hallucinálta azt a levágott emberi kezet a derítőben.

A zsarvak tehát figyelték a tisztes távolból, mikor ér haza Nilsen, és rövidesen becsengettek hozzá.
Jay főinspektor igazolta magát, és udvariasan elmagyarázta, hogy az eldugult szennyvízelvezető csővel kapcsolatban bátorkodik Nilsent zavarni.
"Nem is tudtam, hogy a rendőrséget újabban a szennyvízvezetékek dugulásai is foglalkoztatják. A másik két úr talán a járványügyi hatóságoktól érkezett?" - kérdezte Nilsen - az ajtóban állva, eltorlaszolva a bejáratot Jay inspektor előtt. A detektív félretolta Nilsent, és belépett az előszobába: az ösztönei azt súgták, hogy Nilsen valamiért okkal nem akarja őt beengedni.
"A rendőr kollégáimmal azért jöttünk, mert a lefolyót emberi húsból származó maradványok tömítették el" - magyarázta Jay higgadtan.
"Ó, istenem, hát ez borzasztó" - felelte Nilsen, gyászos arcot vágva.
"Szeretnénk házkutatást végezni a lakásban" - folytatta Jay.
"Semmi kifogásom ellene" - válaszolta Nilsen - "de azt javaslom, jöjjenek vissza holnap. Nemsokára ugyanis egy szakszervezeti gyűlésre kell mennem, éppen csak hazaugrottam a kutyát megetetni."
"Úgy gondoltam, hogy a házkutatást mindenképpen most szeretnénk megejteni. A szakszervezeti gyűlést megtarthatják az ön távollétében is" - mondta Jay, a szemével jelzett a bejárat előtt várakozó detektíveknek - akik beléptek a lakásba, és becsukták az ajtót maguk után.
"Hová tette a kezet és a többi maradványt a derítőből?" - kérdezte Jay egy jól megalapozott blöffel.

A blöff bejött.
"Abban a két nejlontasakban, ott a gardróbszekrényben" - mutatott Nilsen az előszobai szekrényre. A három rendőr, ha meg is voltak lepődve, ennek semmilyen jelét nem adták. Jay csak intett a két asszisztensének, akik kinyitották a gardrób ajtaját.
Romlott hús bűze tört elő az ajtó mögül. Nem volt többé kétség: a rendőrök megtalálták azt az embert, aki választ adhat a rejtélyekre.

Amikor a rendőrök nekifogtak a házkutatásnak, Nilsen - Bleep nevű kutyájával az ölében - helyet foglalt egy karosszékben; minden jel szerint belátta, hogy a játszmának vége. Nem telt el túl sok idő, és a rendőrök ráakadtak egy új leletre, a hálószobaszekrényben. Ennek aljában ugyanis egy bőrönd volt eldugva, mint kiderült: feldarabolt emberi húst rejtett.

Peter Jay detektívként 25 év tapasztalatot tudhatott a háta mögött, és asszisztensei sem voltak pályakezdők, az eset súlyosságánál fogva azonnal belátták, hogy az ügy nagy port fog felkavarni.
Jay telefonon kért erősítést a Scotland Yard-tól, miközben a másik két detektív folyamatos ellenőrzés alatt tartotta Nilsent: egy öngyilkosság, vagy szökési kísérlet ugyanis felmérhetetlen károkat okozott volna az ügy felgöngyölítésének.
A detektívek megkérdezték Nilsent, vannak-e még további holttest-darabok a lakásán. Nilsen válasza: "Ez egy hosszú történet; hosszú időkre nyúlik vissza. Elmondok mindent. Könnyíteni akarok a lelkemen. Nem itt - a rendőrkapitányságon."
Nilsent tehát emberölés alapos gyanújával letartóztatták, és betessékelték a meseautóba. Útban a Hornsey rendőrkapitányság felé, Jay megkérdezte tőle: a holttest-darabok egy vagy két személytől származnak-e? "15 vagy 16 személytől, 1978 óta" - felelte Nilsen, miközben kibámult az ablakon.

Aznap a rendőrök befejezték a házkutatást: alighogy előhalászták a koffert a hulladarabokkal, egy régimódi ruhásládában újabb gyászos leleteket találtak: többek között egy levágott emberi fejet és egyéb maradványokat. A későbbi azonosítás során bizonyítást nyert, hogy ezek Nilsen legutolsó áldozatától származtak, a heroinfüggő Stephen Sinclairtől.
Ez még messze nem volt minden; a fürdőszobában, egy ruhafogas alatt jól elleplezve, egy fekete nejlonzsákot fedeztek fel; ebben egy fiatal férfi holttestének alsó felét találták a rendőrök. A ház hátsó kertjének tövében még egy nejlonzsákot találtak, ebben voltak a szennyvíztárolóból származó húsdarabok. Itt találták meg azt a kezet is, amelyről Michael Cattran tett említést.

Két további nejlonzsákot is találtak, amelyeket a Hornsey halottasházban vetettek alá tüzetes vizsgálódásnak. Az egyik tartalma: két feldarabolt emberi törzs - az egyik függőleges irányban feldarabolva -, egy bevásárlótasak, amely különféle belső szerveket tartalmazott; a másik nejlonzsákban viszont két emberi fej oszladozott, az egyik már szinte csak a puszta koponya volt (később kiderült, hogy ezekről Nilsen akkurátusan lefőzte a húst... hiába, a hadtáp korában szakácsként és hentesként szerzett tapasztalatokat hatékonyan tudta hasznosítani sorozatgyilkosként is), valamint egy felsőtest, karokkal, de fej és kézfejek nélkül.
Nilsen meglepően készséges volt a kihallgatás során, nagyon is hajlandó volt együttműködni a rendőrökkel. Vallomásában megemlítette: további tetemdarabok találhatóak a fürdőszobában egy lefelé fordított fiók alatt - a rendőrök csakugyan megtalálták ezt a fiókot, két emberi láb és egy törzs bomladozott benne -, valamint a nappaliban egy nagyobb teásládában - ebben különféle csontokat, többek között egy koponyát is találtak.

Egy temetkezési vállalatot bíztak meg azzal, hogy a hullamaradványokat a Charing Cross kórház patológiai osztályára szállítsa; e célra egy külön hűtőhelyiséget vettek igénybe. Egy szakértői csoport feladatául jelölték meg az áldozatok agnoszkálását; még a sokat látott patológus szakértők is elképedtek a leletek láttán. Még repülőgép-szerencsétlenségek áldozatainak azonosítása sem követelt tőlük korábban ilyen nehéz és időigényes munkát.

Nilsen készségesen bevallotta, hogy a Cranley Garden-i lakásban meggyilkolt három fiatal férfit; a többi - 12 vagy 13 - áldozatát a Melrose Avenue-i házban ölte meg.

A Melrose Avenue-i ház átkutatása során a rendőrök igénybe vették Nilsen segítségét; felfedezték, hogy több padlódeszka is fel volt feszítve és később visszahelyezve. Ezek eltávolítása után egy újabb adag műanyag zsákot találtak, hullamaradványokkal. A hátsó kertben Nilsen megmutatta azt a három helyet, ahol áldozatainak maradványait megkísérelte ömlesztve elégetni.
Ezen maradványok összegyűjtéséhez nem kevesebb, mint harminc rendőrtanonc munkájára volt szükség - a februári szélben és havazásban ez még kevésbé volt könnyű, finom munka, mint lett volna máskor. Az egész kertet felásták. Összesen több, mint ezer maradványt találtak: csontdarabokat, fogakat, gyűrűket, egy csekkfüzetet és egy karórát.

Az angol jogszabályok szerint az előállított gyanúsított ellen 48 órán belül vádat kell emelni, vagy szabadon kell ereszteni. Nilsent tehát február 11.-én - röviddel azután, hogy a patológiai osztályon azonosították utolsó áldozatát - délután öt óra negyven perckor letartóztatták Stephen Sinclair meggyilkolásának vádjával. Már aznap este elkezdődött a hivatalos kihallgatás: Nilsen barátunkkal 16 alkalommal beszélgettek el a rendőrök, összesen 30 órányi kihallgatást folytattak le vele.

A jómadár határozottan állította: egyáltalán nem biztos abban, hogy tudja, miért ölt. Amikor a motivációit kérdezték a gyilkosságokra, egyszerűen csak azt felelte: "Remélem, hogy ezt majd megtudhatom önöktől". Határozottan állította azt is: nem előre kitervelten gyilkolt, mindig csak percekkel a tett elkövetése előtt született meg benne az elhatározás. Részletesen vallott arról: az áldozatok többségét megfojtotta, bár több alkalommal is előfordult, hogy csak az eszméletvesztésig fojtogatta áldozatait, mielőtt vízbe fojtotta volna őket.
Beszámolt a gyilkosságok utáni, rutinszerű rituálékról is. Megfürdette a halottat, leborotvált a felsőtestéről minden testszőrzetet - mert ez illett a fantáziájában létező ideálhoz -, és alapozót használt, hogy eltüntesse az áldozat bőrén található esetleges szépséghibákat, egyenetlenségeket. Rendszerint alsónadrágot és zoknit adott a holttestre, majd maga köré rendezte annak karjait, és beszélt a halotthoz.
A legtöbb áldozat esetében Nilsen a test mellett, vagy fölött térdelve onanizált, és - noha bevallotta, hogy alkalmanként kielégült azáltal, hogy az áldozatai combjai közé hatolt be, nyomatékosította, hogy anális behatolást soha nem folytatott. Mint magyarázta, áldozatai "túlságosan gyönyörűek és tökéletesek voltak a közönséges szex szánandó aktusához".

Az áldozatok minden személyes ingósága megsemmisítésre került a fürdetés rituáléját követően, abból a célból, hogy a gyilkosság előtti identitásuk megszűnjön, és ezáltal - ahogyan Nilsen fantáziájában ez megfogalmazódott - teljesen az ő tulajdonává váljanak. Több esetben is megtörtént, hogy Nilsen udvarolt a halott fiúk testének, kitörő érzelmekkel csodálva áldozatai testének szépségét. Az egyik áldozat - a kanadai-brit Kenneth Ockenden - esetében, Nilsen részletezte, hogy Ockenden test és bőre csodálatosan szép volt, hozzátéve, hogy a látvány "csaknem könnyeket csalt a szemembe". Egy másik, azonosítatlan áldozat azonban annyira csontsovány volt, hogy egyszerűen csak a padlódeszkák alá lett száműzve.

A korábbi lakásban megölt áldozatok testeit olyan sokáig tartotta meg, ameddig csak a bomlás folyamata ezt lehetővé tette; amint az oszlás számottevő jeleit észrevette, Nilsen a padlódeszkák alá rejtette a testet. Amennyiben a test még nem oszlott, Nilsen alkalmanként elővette a padlódeszkák alól, és újból felhasználta szexuális fantáziái kiélésére. Néha újra is sminkelte a halottakat, hogy javítson külsejükön és eltakarja a bőrhibákat.

A kérdésre: miért főzte meg az áldozatok fejét a Cranley Gardens-i lakásban, Nilsen azt felelte: ezt rendszeresen csinálta, abból a célból, hogy az agy és a fejhús eltávolításával ne kelljen sokat bajlódnia. Az itteni áldozatok törzsei és végtagjai nagyjából egy héttel a haláluk után kerültek feldarabolásra, mielőtt nejlonzsákokba csomagolta volna őket. A belső szerveket és a kisebb csontokat a klozetten húzta le. Ez a gyakorlat - amely végül a letartóztatásához vezetett - volt az egyetlen számba jövő módszer a belső szervek és lágyszöveti részek eltávolítására, hiszen - nem úgy, mint a Melrose Avenue-i lakásban - itt az ingatlanhoz tartozó kert használati joga nem volt kizárólagosan az övé.

1983 február 11.-én, Nilsen ellen hivatalos vádat emeltek Stephen Sinclair meggyilkolásáért. Átszállították a Brixton börtönbe - saját bevallása szerint a hangulatát megadás és megkönnyebbülés jellemezte, és szilárdan hitte, hogy a törvény szerint is ártatlannak fogják tekinteni, amíg a bűnösségét be nem bizonyítják. Annak ellenére, hogy voltak ellenvetései azzal kapcsolatban, hogy rabruhát kell viselnie már a tárgyalások alatt is, végül elfogadta, hogy nem tesznek kivételt az ő esetében. Ennek előzménye viszont az volt, hogy kilátásba helyezte: egyáltalán semmilyen ruhát nem fog viselni. Ennek a fenyegetőzésnek eredményeként megvonták tőle a jogot, hogy elhagyja a celláját. Augusztus elsején Nilsen az éjjeliedénye tartalmát kiöntötte a cellája ablakán, eltalálva több büntetésvégrehajtási tisztet is. Ennek az incidensnek következményeként Nilsen 56 napot magánzárkában volt kénytelen tölteni.

1983 május 26.-án Nilsen tárgyalása megkezdődött az Old Bailey-ben (ez a brit központi büntetőbíróság köznapi neve), öt rendbeli emberölés és két rendbeli gyilkossági kísérlet vádjával (egy hatodik gyilkosságot később adtak a vádpontokhoz). Az első tárgyalások alkalmával egy Ronald Moss nevű ügyvéd látta el a védelmét - akit Nilsen korábban elutasított, mivel szerette volna a saját védelmét ellátni. Azonban, miután Nilsen panaszt tett, amiért a börtönben nem teszik lehetővé számára, hogy a saját védelme ellátásához szükséges eszközök a rendelkezésére álljanak, ezért ismét Moss lett a jogi képviselője. (Ugyanezt a játékot Nilsen egy évvel később ismét eljátszotta.)

A jogi huzavonánál - Nilsennek először azt tanácsolta a védője, hogy vallja magát bűnösnek; azonban, amikor egy másik védőt fogadott - egy Ralph Haeems nevű ügyvédet -, aki viszont azt javasolta: korlátozott beszámíthatóságára hivatkozva ne vallja magát bűnösnek - sokkal érdekesebb az ügyben megszólaltatott pszichiáter szakértők véleménye. (Az izgalmakat megspórolom Nektek: mindkét pszichiáter azt szakvélekedte, hogy Nilsen nem enyhén zakkant, de annyira azért mégsem zakkant, hogy ezért zárt osztályra lehessen utalni. Mindaz, amit alább olvashattok, ennek a tömör véleménynek részletezett formája.)

Dr. James MacKeith, az első elmeorvos, kifejtette: Nilsennek, aki érzelemszegény és rideg környezetben nőtt fel, a haragon kívül minden más érzelem kimutatásával súlyos nehézségei voltak; ugyanez az érzelemszegénység áll annak hátterében, hogy hajlamos más emberi lényeket a saját fantáziálása tárgyaként kezelni. Az elmeorvos leírta Nilsen asszociatív tartalmait: a vizsgált személy az öntudatlan testeket szexuális izgalommal hozza kapcsolatba; rámutatott továbbá, hogy Nilsennek narcisztikus, önimádó vonásai vannak, kiemelt fontosságtudata, és hajlama arra, hogy más egyéneket személyiségüktől megfosszon. A szakértői vélemény összegzése szerint Nilsen a maladaptív viselkedésnek számos jelét mutatja, amelyek kombinációja - egy személyben összesűrűsödve - halálos következményekkel járt.
Ezek a tényezők egy súlyos személyiségkárosodásra utalnak, amely jelentős mértékben korlátozza Nilsen felelősségét.

"Nem állítom, hogy Nilsen elmebeteg - de az idő nagy részét egy külön fantáziavilágban tölti, és személyiségzavaros. Rendkívül énközpontú és előszeretettel dicsekszik, illetve idéz fel helyzeteket, amelyekben ő maga áll a központban. Súlyosan aggódik amiatt, hogy elmebetegnek nyilváníthatják, és élete hátralévő részét pszichiátriai osztályon kell eltöltenie. Viselkedése mögött több indok állhat: állandó magány, aberrált szexuális élet, paranoid tendenciák, illetve a kényszer, hogy állandóan saját magát állítsa a középpontba. Arról fantáziál, hogy az évszázad gyilkosaként lesz ismert - ez meglehetősen különös módja a híressé válásnak. Magam részéről azt hiszem, hogy viselkedésének nagy része a gyermekkorában gyökerezik."

Előadta továbbá: Nilsen élvezettel mesélt történeteket saját magáról. Tagadta, hogy homoszexuális lenne - annak ellenére, hogy beszámolt a katonaságban átélt, ilyen irányú tapasztalatairól, noha a történetei közül több is akad, amelyekről nem lehet eldönteni: fantázia-e, vagy tényként előadott fantáziatartalom. Azt mondta: amikor melegbárokat látogatott, egyszerűen csak hagyta, hogy a társaságban azt higgyék, ő is meleg, de állítása szerint nőkkel érezte magát jobban - feltéve, hogy nem ittak túl sokat.

Ezt a dicsekvési hajlamot egyébként a kihallgatásokat vezető detektív, Geoffrey Chambers is kiemelte. "A ritkaságok közé tartozik, ha egy bűnelkövető a letartóztatása után ennyire gyorsan hajlandó az asztalra teríteni a kártyáit. Dennis azt állította a rendőrségnek, hogy akár több száz embert is megölhetett volna, ha 65 éves koráig folytathatja az ipart."

Dr. MacKeith felhívta a figyelmet arra: Nilsen sokszor említette, mennyire magányos volt a leszerelés után. Nem voltak barátai. Nem kapott karácsonyi üdvözleteket, és ő maga sem küldött soha senkinek. A karácsonyi bevásárlás ismeretlen fogalom volt a számára.

Nilsen a pszichiátriai vizsgálatok során elmesélte: nagyon szereti a zenét. Amikor kedvenc lemezét, az "Oi Super man"-t hallgatta, úgy érezte magát, mintha egy másik világban volna. Ezt a lemezt akár tízszer is képes volt meghallgatni egymás után, miközben a gines üveg felett üldögélt. Ekkor úgy érezte, hogy az erők beléáramlanak, úgy találta, hogy óriási hatalmat kapott.
Ebbe az elmeállapotba kerülve rontott rá áldozataira, és fojtotta meg őket. Gyorsan és csendben. Ez soha nem történt meg, amíg az áldozatok ébren voltak és társalogtak vele - de amint elaludtak, Nilsen lecsapott rájuk. Az ő szóhasználatával élve: olyan egyszerű volt végezni velük, mint egy cukorkát elvenni egy gyerektől. Szabály szerint szánakozást érzett irántuk, mert nyomorúságos életet éltek. Egyik napról a másikra lézengtek, ő - Nilsen - pedig tulajdonképpen a könyörület gesztusát gyakorolta irányukban, amikor megszabadította őket szenvedéseiktől; ezért őt hála és megbocsátás illeti.

Az alkohol és zene adta mámorban Nilsen istennek képzelte magát, és ítélkezett azok felett az emberek felett, akikkel együtt ült és ivott. Viszont nehézségei támadtak annak felidézésében, hogy a gyilkosságokat hogyan hajtotta végre. Impulzívan és gyorsan történt, ennyit tudott előadni - mint amikor egy ragadozó elkapja a prédáját, magyarázta. Ezután órák hosszat képes volt ott ülni, zenét hallgatva és iddogálva, az áldozata mellett.
Az áldozatok néha napokig feküdtek a lakásban, anélkül, hogy Nilsen elvégezte volna rajtuk a - már ismertetett - rituálét. Mivel nem voltak ismerősei, barátai, akik meglátogatták volna, ez nem jelentett veszélyt a lebukásra.

Nilsen, saját megjelölése szerint, "időszakos pszichopata" volt. A kedvenc lemezei és a szesz befolyása nélkül teljesen más ember volt, de a zene és az alkohol hatására előbukkant benne egy ellenállhatatlan késztetés a gyilkolásra. Ránézett az áldozatára, töltött egy újabb pohár rumot, hallgatta a zenét, és azt gondolta magában: "Nemsoká vége a problémáidnak, vége a napnak, és vége az életednek."
A mámor elmúltával képtelen volt magyarázatot adni a történtekre. Megmagyarázhatatlan volt, az ő számára is, állította.
"Talán eleve rossz embernek születtem" - vélte Nilsen. "Egy könnycseppet sem ejtettem soha, sem önmagamért, sem az áldozatokért. Lehetett volna ezeken az embereken segíteni? A hivatalos szervek a legkevésbé sem érdeklődtek irántuk, amíg éltek. A világot egy olyan emberiség népesíti be, amely nagyon komplikált. Személy szerint én sajnálom az embereket. Egyszerűen iszonyatos, hogy ezzel egyidejűleg megvan bennem a gyilkolás ösztöne is."

Geoffroy Chambers detektív a narcisztikus hajlamokról, illetve a "deperszonalizáló" készségről alkotott szakértői véleményt is alátámasztotta: "A gyilkosságok és gyilkossági kísérletek egy meghatározott mintázatot követtek. Az áldozatokat vendéglőkben és sörözőkben szemelte ki, szabály szerint állandó munkahely és állandó lakhely nélküli személyek kerültek a hálójába. A legtöbbjük homoszexuális volt, egyesek férfiprostituáltként tevékenykedtek. Az áldozatok közül többet is ismertünk a rendőrségen, drogabúzussal összefüggő ügyeik kapcsán."
"Nagyvonalúan meghívta őket, vacsorára és italra. Ezután a lakására csábította őket, szánalomból. Soha nem voltak előre kitervelt szándékai arra, hogy megölje őket, csak szeretett volna egy kis társaságot, mert annyira egyedül érezte magát. Tehát lemezeket tett fel, tovább itatta az áldozatokat és csevegett velük. Annyira vágyott a figyelemre. Ezért vált annyira ingerültté, amikor vendégei elveszítették az érdeklődésüket és elaludtak. Ez volt az a pont, ahol a gyilkos ösztön előbújt Nilsenből, és megfojtotta őket."

A Nilsen elmeállapotát vizsgáló másik pszichiáter, egy bizonyos dr. Patrick Gallwey, többféle személyiségzavarral is diagnosztizálta Nilsent: "borderline, narcisztikus személyiség egy pszeudo-normális, hamis selffel és időközönkénti skizoid zavarokkal, amelyeket Nilsen nagyrészt képes volt kontroll alatt tartani, de bizonyos alkalmakkor Nilsen skizoidként reagált, impulzív, erőszakos és előre nem látható módon.
Dr. Gallwey hozzátette, hogy az ilyen epizódszerű skizoid kitöréseket produkáló személyiségek nagy valószínűséggel esnek szét, hullanak darabjaikra szociális izoláció esetén.
Viszont az ő szakvéleménye is ezt tartalmazta:
"Nem állítom, hogy Nilsen őrült, viszont nagyon veszélyesen közel állt ehhez a kategóriához azokban a percekben, amikor a gyilkosságokat elkövette. Nem emlékszik rá, hogy pontosan miként követte el a tetteket. Ennek oka lehet az is, hogy súlyosan ittas állapotban gyilkolt, de meglátásom szerint a személyiségzavarai eredményeként nem volt teljesen beszámítható, amikor ölt."
"Ez az ember olyan, mint egy ház" - folytatta. "A homlokzat teljesen rendben lévőnek látszik, de amint belépünk, észrevesszük, hogy nem minden olyan, amilyennek lennie kellene."

Az egyik, dr. Gallwey-jel folytatott beszélgetés közben Nilsen zokogva viharzott ki a szobából - miután előadta, hogy az első gyilkosság elkövetése után órák hosszat ült tökéletes apátiában, mert egyszerűen maga sem volt képes felfogni, mit is tett az imént. Minden barátja otthagyta. A kutyája volt az egyetlen igazi barátja.

Ezen szakvélemények után még egy harmadik szakembert is megkérdeztek, dr. Paul Bowdent, aki a börtönben folytatott le beszélgetéseket Nilsennel, összesen tíz alkalommal.

"Nilsen semmiképpen nem őrült. Tény, hogy számos abnormális viselkedésforma megfigyelhető rajta, de ezzel együtt egy manipulatív egyén, aki képes arra, hogy emberi kapcsolatokat alakítson ki. Magas az intelligenciája, művelt, és kiváló színész, aki bárkit félre tudna vezetni.
Ügyesen választotta ki áldozatait - állás és lakás nélküli egyénekre csapott le, akikről tudta, hogy senkinek nem fognak hiányozni. Leitatta őket, hogy ne tanúsítsanak ellenállást. Gondoskodott arról, hogy eltüntessen minden nyomot, hogy ne kapják rajta."

A készségét a disszociációra, alátámasztotta Peter Jay detektív is, aki a bíróságon azt vallotta: Nilsen kihallgatása rendkívül nehéz feladatot jelentett, mert nevezett nagyon szórakozott volt, mintha állandóan máshol járna a figyelme. Úgy tűnt, mintha egy teljesen másik személy lenne, mint az, aki 15 ember életét kioltotta. "Még a rendőrök is észrevették, hogy Nilsen mintha hasadt lenne egy kicsit. Őszinte volt a nyomozókkal és készségesen együttműködött, de nem emlékezett magukra a gyilkosságokra."

Az esküdt bíróság végül arra a következtetésre jutott: minden személyiségkárosodás ellenére, Nilsen elmeállapota nem zárja ki a büntetőjogi felelősségre vonást. Ezért tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték - az első ítélethozatalkor azzal a kikötéssel, hogy legkorábban 25 év után bocsátható feltételesen szabadlábra.(2008-ban azonban újabb ítélet született, amely kimondta, hogy Nilsen soha, még próbaidőre sem helyezhető szabadlábra.)

Az ítélet kihirdetése után Nilsennek volt egy kívánsága a hatóságok felé. Azt kérte, hogy büntetését tölthesse ugyanabban a börtönben, ahol az akkoriban hírhedtté vált David Martin is ül, akit (többek között) egy rendőr agyonlövéséért ítéltek életfogytiglanra.
Nilsen óhaja teljesült; mindketten népszerűtlennek számítottak a börtönpopulációban, de egymással remekül kijöttek.

Nilsen szabadon érintkezhetett más elítéltekkel.
Az egyik séta alkalmával - pontosan 1983 december 21.-én - azonban egy Albert Moffatt nevű elítélt megtámadta Nilsent, és olyan súlyos sebeket ejtett az arcán és mellkasán, hogy összesen 89 öltéssel kellett összevarrni.

1984 március 13.-án, kedden, David Martint felakasztva, holtan találták a cellájában. A brit hatóságok nem kívánnak nyilatkozni, hogy öngyilkosság történt-e.

Dennis Nilsen, a gyengéd gyilkos - folytatás

,  23:01 - Permalink

Utolsó utáni figyelmeztetés az olvasóknak
Amennyiben a disclaimer nem intene elég óvatosságra, úgy szólok ismét: ha megvan az a rossz szokásotok (mint nekem is), hogy evés közben neteztek, akkor most javaslom, hogy döntsétek el: inkább félbehagyjátok most az olvasást, vagy félreteszitek a harapnivalót, és tovább olvastok. A kettőt együtt egyáltalán nem ajánlom.

 

Miután az előző részben alaposan megismertük Dennis Nilsen barátunk szomorú, magányos életét - most elmesélem, mennyire súlyosan bekattant bánatában, és miféle gyilkolászásra adta a fejét.

Az első áldozat

Nilsen 1978. december 30.-án gyilkolta meg első áldozatát, a 14 éves Stephen Holmes-t, akit egy közeli sörözőben ismert meg. Nilsen aznap sokat ivott, és meginvitálta Holmes-t - akit kinézete alapján 17 évesnek vélt - a lakására egy kis közös iszogatásra. A fiút csábította az ajánlat, hiszen a kocsmában nem szolgálhatták ki alkohollal. Az este hátralévő részében tehát Dennis lakásán ittak. Másnap reggel, amikor Nilsen felébredt, a fiatal Holmes az ágyán elterülve aludt. Nilsen-be belehasított a félelem, nem merte felébreszteni a srácot, mert attól tartott: ha felébred, azonnal elköszön és elmegy. Miután átölelte az alvó fiút, Nilsen-ben hirtelen megfogalmazódott az ötlet és a döntés: Stephen vele fogja tölteni a szilvesztert, akár akarja, akár nem.
Ezért a nyakkendője után nyúlt, és addig fojtogatta vele a fiút, amíg az el nem veszítette az eszméletét. Ekkor egy vödör víz segítségével megfojtotta.
Nilsen kétszer onanizált Holmes teste felett, mielőtt a padlódeszkák alá rejtette volna. Később, az írott vallomásában a következőképpen vallott erről:

"Az új ágyába vittem (a padlódeszkák alá). Egy héttel később, azon gondolkoztam, hogy vajon megváltozott-e a teste, vagy elkezdett-e bomlani. Kiemeltem és a padlóra húztam a földdel szennyezett fiatalt. A bőre rendkívül piszkos volt. Meztelenre vetkőztem, a fürdőszobába vittem és megmostam a testét. Gyakorlatilag semmilyen elszíneződést sem fedeztem fel, és a bőre sápadt fehér volt. A tagjai ernyedtebbek voltak, mint amikor letettem oda."

A holttest körülbelül nyolc hónapig hevert a padlódeszkák alatt, mielőtt Nilsen a hátsó kertben elégette a maradványokat, 1979 augusztus 11.-én.

 

Ez az áldozat sokáig agnoszkálatlan maradt; Nilsen letartóztatásakor a fiatal Holmes még mindig az eltűnt személyek körözési listáján volt. Nilsen már évek óta töltötte az életfogytiglani szabadságvesztését, amikor a nyomozók felkeresték a börtönben, és egy igazolványkép fénymásolatát megmutatták neki. Nilsen készségesen együttműködött a nyomozókkal, de őszintén válaszolta: a kép annyira homályos és gyenge minőségű, hogy ennek alapján a fotó akárkiről készülhetett volna. Később egy családi fotó alapján - amelyet az áldozat szülei bocsátottak a hatóságok rendelkezésére - igenlően válaszolt: valóban, csakugyan ez a fiatalember volt az első áldozata. Ezért a gyilkosságért már eljárás sem indult ellene, hiszen eleve az életfogytiglanját töltötte.

Erről az első esetről Nilsen így vallott később:
"Álmokat idéztem elő, amelyek viszont halált idéztek elő. Ez az én bűnöm."

1979 októberében egy Andrew Ho nevű hongkongi diákot csalt el a lakására, intim együttlét ígéretével. A lakásban azonban a közös élmény helyett elkezdte fojtogatni a srácot - aki valamilyen módon ki tudta magát szabadítani, és értesítette a rendőrséget.
Noha kihallgatták Nilsent az incidenssel kapcsolatban, Ho végül úgy döntött, nem tesz feljelentést.

Két hónappal ezen incidens után, 1979 december harmadikán, Nilsen - szokás szerint egyik törzskocsmájában - megismerkedett egy Kenneth Ockenden nevű - brit születésű, de Kanadában élő - egyetemistával, aki rokonlátogatásra jött Londonba. Egy baráti hangvételű sörözést követően, Nilsen felajánlotta neki, hogy megmutatja neki London legfőbb látványosságait, és természetesen vendégszeretetével is kitüntette. Nilsen lakása felé útbaejtettek egy italboltot, ahol nagy mennyiségű sört, rumot és whiskyt vásároltak.
Nilsen később azt állította: nem tud határozottan visszaemlékezni, pontosan milyen körülmények között és hogyan fojtotta meg Ockendent; az egyetlen, amire biztosan emlékezett, az, hogy a gyilkossághoz a fejhallgató vezetékét használta fel. Miután a fiatalembert meggyilkolta, Nilsen teljes lelki nyugalomban töltött magának egy vizespohár rumot, elnyújtózott a karosszékben, és ugyanezen a fejhallgatón keresztül folytatta a zenehallgatást.

Másnap vásárolt egy Polaroid fényképezőgépet, és Ockenden testét különféle izgalmas pozíciókba rendezve az ágyon, fotókat készített róla. Ezután magához húzta a holttestet, és órákon át testközelben volt vele, miközben a tévét nézte. A hullát a következő két hétben négy alkalommal vette elő a padlódeszkák alól - és csomagolta ki a plasztikzsákból -, a karosszékbe ültette maga mellé, csevegett vele - ebben a bizarr szerepjátékban sokat mesélt a halott fiúnak arról, mi történt aznap a munkahelyén -, és békésen sörözgetett a tévé előtt, a meggyilkolt Ockenden társaságában.

A következő áldozat a 16 éves Martyn Duffey volt.
Ez a fiú vendéglátóipari szakiskolába járt Birkenhead-ben, és a szülei tudta nélkül távozott Londonba - autóstoppal méghozzá, miután a rendőrök leszállították a vonatról, ugyanis az ifjú Duffey nem volt hajlandó a diákigazolványát kitölteni. Az elcsavargott tizenéves négy éjszakát töltött a Euston vasútállomás környékén, amikor Nilsen - aki épp egy munkahelyi konferenciáról tért vissza Southport-ból - felfigyelt rá, 1980 május 17.-én. Nilsen később úgy emlékezett vissza: a csavargástól és nélkülözéstől kimerült Duffey hálásan fogadta az ajánlatot, hogy Nilsennél töltheti az éjszakát és meleg vacsorát kap.
Amint a fiatal Duffey álomba szenderült Nilsen ágyán, figyelmes vendéglátója nyakkendővel fojtogatta, miközben mellkasára térdelt. Amint Nilsen érezte, hogy a fiú teste az eszméletlenségtől elernyed, a korábban is alkalmazott módszerrel - a vizesvödör segítségével - tette bombabiztossá, hogy ez a fiatal barátja sem fogja elhagyni, soha többé. Duffey testét előbb egy konyhaszékre helyezte, majd az ágyba fektette. Bókokkal és csókokkal halmozta el, szenvedélyesen ölelgette; több alkalommal is a halott hasára ült, miközben önkielégítést folytatott. Nilsen később így vallott erről az áldozatáról: "ő nézett ki a legfiatalabbnak, akit valaha is láttam."

Duffey teste két napig állt a konyhaszekrényben, ekkor Nilsen észrevette rajta a puffadás első jeleit. Ezért "azonnal a padlódeszkák alá ment", Nilsen szavaival élve.

A Duffey-esetet követően a gyilkosságok gyakorisága fokozódott. Ennek az évnek hátralévő részében, saját becslése szerint, öt további áldozatot gyilkolt meg, és egy további áldozatot kísérelt meg meggyilkolni; ezen áldozatok közül azonban csak egyet sikerült azonosítani - a 26 éves William David Sutherland-et. Sutherland - annak ellenére, hogy nős volt és egy gyermek apja - férfi prostituáltként volt ismert, és Nilsen eredetileg nem is szándékozott kikezdeni vele, aztán mégiscsak leültek együtt inni... Sutherland szerencsétlenségére. Ő volt talán az egyetlen, akit Nilsen a puszta kezével fojtott meg.
Nilsen viszont sok részletre emlékezett arról, hogy az egyes áldozatok testével mennyi ideig játszadozott, mielőtt a padlódeszkák alá száműzte őket.
Visszaemlékezett arra, hogy egy azonosítatlan áldozat a lábaival körkörös mozdulatokat tett öntudatlanságában, de az eszméletvesztés előtt is kitartóan védekezett; ennek eredményeként Nilsen beteget jelentett, és nem jelent meg a munkahelyén az év november 11.-e és 18.-a közötti héten.

A szerencsésen megmenekült jelölt neve Douglas Stewart volt; őt is a szokott módszerrel igyekezett Nilsen az örökkévalóságra a magáévá tenni, de Stewart védekezett, lelökte magáról Nilsent, aki arra utasította ezután, hogy húzzon el. Stewart azonnal értesítette a rendőrséget; az ügyeletes tiszt látta rajta, hogy ivott, de azért kimentek a rendőrök Nilsen lakására. Nilsen meglepődött azon, hogy a zsarvak kopogtattak. Megtörtént a szembesítés és a kihallgatás is. A rendőrök végül semmilyen eljárást nem indítottak, mert azt gondolták: tipikus párkapcsolati dráma esete foroghat fenn, és mindkét fél elhallgatott valamit az igazságból.

Hullakezelés a'la Dennis Nilsen

Az idő előrehaladtával, és az áldozatok számának növekedésével azonban az enyészet félreismerhetetlen jelei törtek elő a padlódeszkák alól. Annak ellenére is, hogy Nilsen akkurátusan beszórta a padlódeszkák alatti üreget rovarirtóval, valamint szagtalanító szereket is alkalmazott napjában kétszer. Az átható szag és a legyek tömeges jelenléte cselekvésre késztette Nilsent: nem volt más választása, mint rászánnia magát a testek feldarabolására, és a hátsó kertben történő elégetésükre. A szag ellen - és a környékbeli gyerekek kíváncsisága ellen - védekezve, egy régi gumiköpennyel borította le a feldarabolt holttesteket, mielőtt felgyújtotta volna a halmot.
Miután a lángok elültek, a csontmaradványok nagyrészt épen kerültek elő a hamukupac alól. (Nem mindenki tudja: a csontok még 1000 °C körüli hőmérsékleten sem égnek el, csak kalcinálódnak. Egy pár száz fokos, kert végében rakott háztáji tűztől még kevésbé lehet hatékony égetést elvárni... - A szerk.) Egy koponya teljesen érintetlen maradt! Nilsen fogott egy gereblyét, és szétzúzta vele a hőtől törékennyé vált maradványokat. Ezután elásta a hamuból és csonttörmelékből álló elegyet; javíthatatlanul művészi hajlandóságú, romantikus lélek lévén, még rózsabokrokat is ültetett föléjük.

1980 novembere és 1981 májusa között Nilsen hét fiatal férfit ölt meg, akik közül egyet sem sikerült azonosítani. (Feltételezhető, hogy e hét áldozat közül, akikről Nilsen végül vallott, néhány valójában nem is létezett. A személyleírások alapján legalábbis, amelyeket megadott a vallomásában, a törzskocsmákban senki számára nem voltak ismerősek ilyen arcok.)
Az azonosítatlan áldozatok egyikéről Nilsen azt vallotta: miután ráébredt, mit is művelt, megpróbálta magához téríteni az áldozatot. Amikor ez nem sikerült, térdre esve zokogni kezdett, majd a fürdőszobában szemen köpte a tükörképét.

A következő - ismert és azonosított - áldozat a 24 éves Malcolm Barlow volt. (Teljesen érdekes: micsoda szép, patinás, igazi régimódi angol nevek halmozódnak itt! - A szerk.) 1981. szeptember 18.-án vendégeskedett Nilsennél.
Ez a fiú árvaházban nőtt fel és kóros hazudozási kényszerben szenvedett. Nilsen a lakásához közel talált rá; a fiú azt állította, epilepsziás és ezért esett össze az utcán. Nilsen mentőt hívott, a mentők el is vitték a fiút - aki másnap ismét megjelent Nilsen ajtaja előtt, állítása szerint azért, hogy köszönetet mondjon.
Mi várható el egy igazi angol úriembertől egy ilyen kellemetlen helyzetben? Nem, természetesen nem zavarta el a gyereket, annak ellenére sem, hogy a terhére volt. Imponáló jómodorral beinvitálta a lakásba, rummal kínálta - és a szokott módon, nyakkendővel megfojtotta.

Költözés az albérletből

1981 közepén a Melrose Avenue-i lakás tulajdonosa elhatározta, hogy felújíttatja a házat, és ezért felmondja a lakáshasználati szerződést. Nilsen először nem volt hajlandó beleegyezni a döntésbe, de végül - ezer font kaució fejében - meggondolta magát.
Mit tesz egy tisztességtudó albérlő ilyenkor?
Magától értetődő, hogy ugyanolyan állapotban adja át a lakást a tulajdonosnak, amilyenben azt a beköltözéskor találta; a bútorokat visszarendezi az eredeti helyükre, és a felhalmozódott ingóságokat, az esetlegesen a padló alatt található halott fiatalembereket is eltávolítja a lakásból, és jólnevelten elégeti őket egy újabb gumiköpeny alatt, mielőtt kiköltözne.
Nilsen ilyen tisztességtudó albérlő volt, bizony.

Az új albérlet, amelyet találnia sikerült - Cranley Gardens, Muswell Hill címen -, némiképp bekorlátozta sorozatgyilkoló karrierjét. Ez tudniillik egy tetőtéri lakás volt, ahol a padlódeszkákat felszedni nem sok értelme lett volna.

Ebben a lakásban két, sikertelen gyilkossági kísérlet következett - a szerencsés véletlenek, illetve Nilsen túlzott alkoholos befolyásoltsága okán.

1981 november 23.-án - éppen Nilsen 36.-ik születésnapján! - egy Paul Nobbs nevű egyetemista volt az aktuális áldozat. A szokásos forgatókönyv szerint történt az eset: Nilsen barátságosan elbeszélgetett a sörözőben a 19 éves fiúval, meghívta a lakására, ittak, beszélgettek, majd nyugovóra tértek. Nobbs legalábbis úgy hitte, hogy mindketten nyugovóra tértek... de hajnali fél három körül iszonyatos fejfájásra ébredt, majd ismét eszméletlen mély álomba zuhant - azt vélhette, hogy ez az elfogyasztott mértéktelen mennyiségű whisky és gin eredménye. Reggel hatkor ismét felébredt, kivánszorgott a fürdőszobába, és megrémült saját látványától, amikor tükörbe nézett. A szemei vörösek voltak, a nyakán vörös nyomok húzódtak végig, és az arcán véraláfutásokat vett észre.
Vendéglátója, felébredvén, maga is megjegyezte: "rettenetesen nézel ki", és amilyen figyelmes, előzékeny ember volt, kifejezte aggodalmát, és javasolta vendégének: minél előbb forduljon orvoshoz.
Nobbs így is tett; amikor ellátogatott az egyetemi rendelőbe, az orvos első ránézésre kijelentette: "fiam, magát valaki megpróbálta megfojtani az éjjel."
Az ügyben semmilyen eljárás nem indult.

Ugyanezen év szilveszterén Nilsen a szokottnál is magányosabbnak érezte magát. Meghívta a szomszédokat szilveszterezni, de nekik más terveik voltak az estére; ráadásként Nilsen már ekkor is ittasnak tűnt, ami a szomszédokat erősen taszította. Hallották, hogy ezután Nilsen elrohant hazulról; néhány óra múlva valaki mással tért haza. Rövidesen dulakodás zaját hallották, és azt, hogy valaki levegő után kapkodva rohan le a lépcsőn, ki az utcára.
Ez az illető egy Toshimitsu Ozawa nevű japán diák volt, aki azonnal a rendőrségre rohant, ahol előadta, hogy ez az ember megpróbálta megfojtani. Ebben az ügyben sem indult eljárás.

1982 márciusában a 23 éves John Howlettnek akadt afférja Nilsennel. Futólag ismerték egymást korábbról, egy alkalommal hosszasan beszélgettek az egyik kocsmában. Ezen az estén újból összefutottak, és Nilsen a szokott módon, finoman utalt arra: az ő bárszekrényében van még egypár üveg, ha Howlett-nek kedve tartja nyugodtabb körülmények között folytatni az ivást.
Így is tettek: a meghitt agglegénylakásban nyakalták a rumot, miközben filmet néztek.
Ezzel az áldozattal Nilsennek nagyon keményen meg kellett küzdenie: Howlett nem adta könnyen magát, megkísérelte megfojtani támadóját - aki, miután felülkerekedett áldozatán - és a szokott módon, a szokott rituálé szerint járt el vele - egy hétig viselte magán Howlett fojtogatásának és karmolásainak nyomait.

Ezután ismét egy sikertelen kísérlet következett: a 21 éves Carl Stottor, aki Khara Le Fox művésznéven szokott fellépni a Black Cap nevű szórakozóhelyen. Stottor éppen egy fájdalmas szakítás után volt, és megosztotta Nilsennel azzal kapcsolatos gondolatait, hogy a történtek után már élni sem igen van kedve. Nilsen vigasztalta: "Ne őrülj meg, előtted áll az egész élet!" Hogy jobb kedvre derítse, természetesen elhívta egy kis közös iddogálásra.
A menetrend a szokásos volt... kivéve azt, hogy Nilsen, amikor már azt hitte, hogy Stottor-ban nincs élet, Bleep nevű kutyája elkezdte nyalogatni az előadóművész arcát. A kutya ugyanis érezte, hogy Stottor csak eszméletlen!
Nilsen tehát elsősegélyt nyújtott vendégének, kikísérte a pályaudvarra, és kifejezte abbéli reményét: bízik benne, hogy még találkoznak majd.

1981 októberében - három hónappal azután, hogy Nilsent magasabb beosztásba helyezték a munkahelyén, egy 27 éves, Graham Allen nevű fiatalembert véletlenül ismert meg az utcán, amint Allen éppen taxit próbált fogni magának a Shaftesbury Avenue-n.
Nilsen a szokott barátságos, megnyerő, bizalomgerjesztő fellépésével - szokás szerint - a lakására csalta a fiatalembert. Omlettet készített neki, mielőtt megfojtotta. Sajátos módon, maga Nilsen sem emlékezett pontosan a gyilkosság elkövetésének részleteire. A nyomozóknak később nem tudott beszámolni arról, milyen körülmények között és milyen elmeállapotban követte el ezt a gyilkosságot. Fanyar humorral adta elő a kihallgatáson: "először azt gondoltam, talán a torkán akadt az omlett, és ez okozta halálát. Mivel azonban az omlettek általában nem hagynak az ember nyakán vörös nyomokat, ezért feltételezem, hogy az én művem volt."
Mindenesetre bizonyos volt: Allen holtteste három napon át hevert a fürdőkádban, mielőtt Nilsen szakszerűen feldolgozta volna. Ennek érdekében a munkahelyére ismét betelefonált, hogy tudassa feletteseivel: sajnos nem érzi jól magát, és aznap nem tud bemenni.

A következő áldozat egy Stephen Sinclair nevű, hányattatott sorsú fiatal lett, aki már 20 évesen alkoholbeteg és heroinfüggő volt.
Sinclairt utoljára Nilsen társaságában látták egy metróállomáson, 1983 január 26.-án.
Nilsen lakásán Sinclair - aki nemcsak belőtte magát, hanem erre még rá is ivott - önkívületben terült el egy karosszékben, miközben Nilsen a Tommy című rockoperát hallgatta. Nilsen letérdelt Sinclair elé, halkan megjegyezte neki: "Ó, Stephen, itt vagyok megint" - és megfojtotta egy nyakkendő és kötél kombinációjával létrehozott eszközzel. Ekkor vette észre, hogy a fiú csuklóin ragtapaszok találhatóak: ezek eltávolításával észrevette, hogy mély vágásnyomok éktelenkedtek Sinclair kezein. A fiú nemrégiben megpróbált véget vetni az életének.

Nilsen a szokásos rituálét követte a test megfürdetésével - ezután az ágyára fektette a halott fiatalembert, három tükröt helyezett el a megfelelő szögekben az ágy körül, és meztelenül a holttest mellé feküdt. Több órával ezt követően, Stephen fejét maga felé fordította, homlokon csókolta, és gyengéden jó éjszakát kívánt neki - majd elaludt a holttest mellett.

Itt szakadt vége a gyilkosságok sorozatának...
Miért nem ölt többet Nilsen barátunk? Ezt a következő részben fogom elmesélni - egy nagyon fontos részlettel együtt. Nem gondoljátok, hogy valamit kihagytam, Nilsen tetőtéri lakásában elkövetett csínytevéseivel kapcsolatban? Pedig kihagytam! Előre kitervelt szándékból, aljas indokkal. Valami nagyon fontosat, ami egyben Nilsen előéletével is szoros összefüggésben áll.

Dennis Nilsen, a gyengéd gyilkos

,  16:55 - Permalink

 

Engedjétek meg, hogy bemutassam Nektek Dennis Nilsent. Ezt a megnyerő, művelt, kifinomult zenei ízlésű, igazi brit úriembert szokták a "gyengéd gyilkos" epiteton ornans-szal is említeni, néha a Muswell Hill-i gyilkosként, vagy - közismertebb amerikai kollégájára utalva - "a brit Jeffrey Dahmer"-ként is ismerik.
A következőkben elmesélem, hogy miszter Nilsen - közelebbi ismerőseinek egyszerűen csak Des - mivel érdemelte ki a hatóságok figyelmét olyannyira, hogy egészen a közelmúltban - 2018 május elején - bekövetkezett haláláig Őfelsége fegyintézeteinek egyikében gondoskodtak róla és oltalmazták testi épségét. Talán izgalmasabb volna, ha a történések közepébe vágva beszélném el a történetet, de maga a visszafordíthatatlan lelki torzulás létrejötte, a bűnözővé válás folyamata, a bűncselekmény-sorozat egyes részletei önmagukban is éppen eléggé lenyűgözőek és iszonyatosak.
Ebben az első részben tehát arról írok, milyen élete volt barátunknak, mielőtt nekrofil sorozatgyilkossá vált volna.

Dennis Andrew Nilsen 1945. november 23.-án született a skóciai Aberdeenshire-ben.
Édesapja, Olav Magnus Moksheim a második világháború alatt a norvég ellenállási mozgalom katonájaként szolgált Skóciában, itt ismerkedett meg Elizabeth Duthie Whyte-tal, akit rövid udvarlás után feleségül vett 1942-ben. Ez a házasság nem volt stabilnak mondható: Moksheim - aki, ismeretlen okokból, Nilsen-re változtatta a nevét (NB Moksheim-ből csak nagyon kevés van, de a Nilsen körülbelül annyira gyakori név Norvégiában, mint mondjuk Magyarországon a Kovács vagy a Szabó - A szerk.) - a család helyett vagy az ellenállási mozgalommal, vagy az alkoholizálással volt elfoglalva. Túlzott rosszmájúság nélkül mondhatjuk: ez az ember gyakorlatilag csak alkalmanként látogatott haza, összehozni egy-egy gyermeket a feleségének: az ifjabb Olavot, ezután Dennist, harmadikként pedig Sylviát. Az asszony belátta, hogy elhamarkodottan rohant bele ebbe a házasságba, és beadta a válókeresetet - e döntését a szülei - akik eleve nem örültek leányuk párválasztásának - teljes mértékben támogatták.
A válást 1948-ban mondták ki; Moksheim visszaköltözött Norvégiába (és végül négy válással a háta mögött, halálozott el 1973-ban), a gyerekek pedig édesanyjukkal együtt a nagyszülőknél maradtak.

A kis Dennis visszahúzódó, félszeg, de valójában nagyon kalandvágyó gyermek volt. A nagyszülei - bigott katolikus erkölcsiségtől áthatott - életstílusát később hidegnek és komornak írta le, anyai nagyapját - a halászattal foglalkozó Andrew Whyte-ot - viszont idealizálta és rajongott érte. Felnőttként is így beszélt róla: "ő volt az én hősöm és védelmezőm, az élet számomra üres volt, amíg nagyapa vissza nem érkezett". Gyakran járt ki vele a tengerpartra már ötéves korában is, ezeket az élményeket későbbi életében is nosztalgikusan, erősen romantizálva emlegette fel.

A második veszteség

Dennis Nilsen egy hónap híján hatéves volt, amikor rajongott nagyapja munka közben halálos szívrohamot kapott.
A testét hazaszállították - Nilsen erre az élményre emlékezett a legélénkebben egész gyermekkorából.
Édesanyja zokogva kérdezte meg tőle: "akarod látni?" A kis Dennis igennel válaszolt, tehát bevezették a szobába, ahol a nagyapja teste felravatalozva feküdt egy nyitott koporsóban. Nilsen később azt mesélte, a látványtól nagyon erősen kezdett el verni a szíve, édesanyja pedig azt mondta: "Nézd csak, ott a nagyapád. Alszik."

 

(Ez a motívum nagyon meghatározó volt Nilsen személyiségének alakulásában, illetve inkább torzulásában. Egy ekkora gyermeknek már el lehet magyarázni a korának megfelelő módon, mit jelent az, hogy "nagyapa már nem él". Nem kell túlzottan nagy pszichoblablákat belemagyarázni ahhoz, hogy sejtsük: becsapni egy hatévest, azt állítani neki, hogy "nagyapa csak alszik", lesújtó következményekkel járhat hosszú távon, már ami a gyermek halálhoz és veszteséghez való viszonyát illeti.)

Dennis képtelen volt felfogni, hogy a nagyapja nincs többé közöttük. Állandóan őt kereste, miközben élesen elutasított minden családtagot, aki a figyelem vagy a ragaszkodás bármely jelét mutatta az ő irányában. A húga jelentette az egyetlen kivételt: vele kifejezetten gyengéden bánt, és szeretett játszani vele.
A halálesetet követő években egyedül is gyakran kiment a tengerpartra és nézte a halászhajókat, amelyeken a néhai Andrew Whyte is dolgozott korábban.

Az egyik ilyen kiruccanás alkalmával baleset érte: elragadta egy hullám, és majdnem megfulladt. Azt állította később: amikor az eszméletvesztés küszöbén volt, azt gondolta: "mindjárt jön nagyapa, hogy kimentsen a vízből." Természetesen nem ez történt; egy fiatal srác vette észre a fuldokló Nilsent, és a partra vonszolta.

Nilsen magánya csak még fokozódott, amikor édesanyja újból férjhez ment: Nilsen soha nem tudta megkedvelni a mostohaapját, akit tekintélyelvűként írt le; csak - az ő szavaival élve - "megtanulta tisztelni". Az édesanyja iránti harag, amiért idehozta a nyakára ezt az autokrata embert, és a mostohaapja iránti ellenérzések egész életén át végigkísérték.
Titokban irigyelte bátyja, Olav népszerűségét, és az édesanyja új házasságából született féltestvérei jelenléte még magányosabbá tette. Húgához, Sylviához ragaszkodott a legjobban, vele kifejezetten gyengéd volt, leginkább csak vele játszott.

Az ijesztö felismerés

A serdülőkorba érve, Nilsen rémülten és zavartan fedezte fel, hogy a férfiakhoz vonzódik. Izgatta a gondolat, hogy más fiúk testét felfedezze - egyszer még a bátyját is megkörnyékezte, amikor az aludt. Olav gyanakodott az öccsére, félreérthetetlen utalásokkal hozta zavarba mások jelenlétében, és rendszeresen nevezte a nyilvánosság előtt "tyúknak".
Nilsen, mivel rendszeresen tapasztalta, hogy olyan fiatal fiúk tetszenek meg neki, akik a húgára emlékeztetik, jó ideig azt gondolta: biszexuális. (Később, felnőttkorában azt vallotta a bíróságon: élvezte a nők társaságát is, feltéve, hogy nem ittak túl sokat.)

A vidéki élet és a szerény anyagi körülmények egyre inkább kellemetlenné váltak a tizenéves Nilsen számára, úgy a karrier-, mint a szórakozási lehetőségek is meglehetősen korlátozottak voltak. S noha Nilsen nagyra tartotta a szülei erőfeszítéseit, amelyeket a család eltartására tettek, azért legbelül fájt neki, hogy az ismeretségi körében ők voltak a legcsóróbbak, és hogy szülei láthatóan semmit nem tettek az életszínvonal javítása érdekében. Ez annyira kínos volt számára, hogy még az egy-két barátját sem volt szokása meghívni magukhoz.

Karrier a seregben

Ezért döntött úgy, hogy a katonaságban kezd karriert - annak ellenére, hogy igazán jó affinitást a történelem, irodalom és a művészetek iránt mutatott a suliban; a tanulmányi eredményei jók voltak ugyan, de nem kiemelkedőek; a sportoláshoz pedig egyáltalán nem volt hajlandósága.
1961-ben rukkolt be a seregbe, végigcsinálta a hároméves kiképzést Aldershot-ban, méghozzá nagyon jó eredménnyel - erre később úgy emlékezett vissza, mint élete legboldogabb időszakára. Kiváltképp az utazási lehetőségeket értékelte nagyra, amelyeket a kiképzés nyújtott.
Az aldershot-i évek felkavarták Nilsen homoszexuális hajlamait, melyeket gondosan titkolt a bajtársai előtt. Nem volt hajlandó velük közösen zuhanyozni, mindig akkor tisztálkodott, amikor a többiek már végeztek, nehogy véletlenül erekciója támadjon valamelyikük teste láttán.
1964 közepén Nilsen befejezte a kiképzést, és a zászlóaljával Nyugat-Németországba helyezték, hadtáp-csapatellátói minőségben. (Ez a gyakorlatban azt jelentette: szakács és hentes feladatokat látott el.) Ekkor szokott rá az ivásra - zászlóalját így jellemezte: "szorgalmas, piás társaság" -, de bajtársai arról is beszámoltak: Nilsen gyakran ivott azért is, hogy oldja a gátlásosságát.

Az első átütő erejű élménye, amely stimulálta aberrált fantáziáját, ekkor érte.
Kimaradáson volt, és egy német fiú társaságában emberesen leitták magukat. Nilsen a fiú lakásán ébredt, amikor vendéglátója még nem volt magánál. Noha semmi nem történt kettejük között, Nilsen ekkor kezdett el fantáziálni olyan együttlétekről, ahol a partner - rendszerint egy fiatal, karcsú alkatú férfi - teljesen passzív. Később a fantáziálgatás egyre vadabb lett: Nilsen vágyálmaiban szerepelt eszméletlen, később már halott partner is.
Művészet iránt fogékony pszichéjét hasonlóképpen megragadta a Medúza tutaja című festmény (Théodore Géricault alkotása) egy bizonyos részlete is: egy eszméletlenül heverő fehér bőrű fiatalember és az őt átölelő, idősebb, szakállas férfi.
Nilsen viszont saját magát is szívesen látta e szerepben: a bajtársaival folytatott közös ivászatok alkalmával rendszeresen tettette magát merev részegnek, abban a reményben, hogy valamelyikük hátha kihasználja a kínálkozó alkalmat, és magáévá teszi őt... Ez a vágya soha nem teljesült.

A nyugatnémet küldetés után szolgált Norvégiában is, később pedig Dél-Jemenben - itt került közvetlen testközelbe a háborúval és az erőszakos halállal, holott ő maga - továbbra is csapatellátó minőségben - soha nem volt "éles" bevetésen.
Több bajtársa is elesett.
Ebből az időből számolt be Nilsen egy élményéről, amelyről később az igazságügyi elmeorvos-szakértők sem tudták megállapítani: az eset valóban megtörtént-e, vagy Nilsen a fantáziatartalmait adta elő valóságként. (NB az itteni táborban már volt saját szobája, ahol kedvére fantáziálgathatott és elégíthette ki önmagát.)
Egy eltávozásról részegen ment vissza a táborba; a taxisofőr őt leütötte, levetkőztette, és éppen készült megkötözni, hogy megerőszakolja, amikor ő magához tért, és a keze ügyébe eső vasdarabbal konkrétan halálra verte az erőszakoskodó sofőrt. Az ügynek nem lettek további következményei.
Azt is vallotta, hogy viszonya volt egy arab fiúval - erről a kijelentésről sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy valóság-e, vagy pedig valóságként előadott vágy.

Nilsen a századával 1968-ban tért vissza Nagy-Britanniába, ezután Plymouth-ban főzött 30 embernek legénységi csumpit, két továbbinak pedig tiszti kosztot. Később egy néhány hónapos ciprusi tartózkodás következett, majd egy hosszabb berlini - Nilsen ekkor próbálkozott először - és valószínűleg utoljára - azzal, hogy nővel legyen együtt. Egy prostituált szolgáltatását vette igénybe, az élményről így nyilatkozott: a hetero szexet túlértékelik, számára nyomasztó volt a dolog.
Ezután Inverness-ben, majd Londonban a királyi testőrségnél volt hadtáp, utoljára a Shetland-szigeteken szolgált; innen szerelt le 1972 októberében szakaszvezetőként.

Leszerelés után...

Néhány hónapra hazaköltözött a családjához, amíg eldöntötte, mit is kezdjen magával a civil életben.
1972 októbere és decembere között édesanyja ismételten kifejezte: Dennisnek nem annyira a további karrierje miatt aggódik, mint inkább amiatt, hogy egyáltalán nem ismerkedik nőkkel.
Egy alkalommal Nilsen, a bátyja és annak felesége, valamint egy ismerős házaspár együtt nézték a tévét, éppen egy, a homoszexuális férfiak életét és szubkultúráját bemutató dokumentumfilmet adtak. A társaság tagjai ellenszenvüket fejezték ki a látottakkal kapcsolatban, Nilsen viszont - érthető okokból - szenvedélyesen védelmébe vette a melegek jogait. Ennek kapcsán igen intenzív összetűzésbe kerültek a bátyjával, aki ezután tudatta édesanyjukkal, hogy Dennis homoszexuális.

Nilsen soha többé nem beszélt a bátyjával az eset után; édesanyjával, mostohaapjával és a többi testvérével is csak szórványos levelezést folytatott.

Jelentkezett a londoni rendőrség állományába; a kiképzés után, 1973 áprilisától járőrként teljesített szolgálatot Willesden Green-ben. Több esetben is eszközölt letartóztatásokat, de erőszakot soha nem kellett alkalmaznia.
A rendőri munkát nagyon élvezte (beteges képzeletvilágát különösen izgatták a munkával kapcsolatos látogatások a halottasházban), de hiányolta a katonaságban megszokott bajtársi légkört. Magányosnak érezte magát, rászokott arra, hogy esténként egyedül iddogáljon az albérletében. 1973 nyarán elkezdett melegbárokba járni, ismerkedni, társaságot keresni. Rövidesen kiábrándult ebből, az élményt később lélekrombolónak ítélte meg, és azt állította: egy hiábavaló kísérlet volt a részéről arra, hogy belső békét találjon. Ő ugyanis tartós, hosszú kapcsolatot keresett, a szórakozóhelyeken viszont csak alkalmi kapcsolatokat, futó ismeretségeket szerezhetett.
Belátta, hogy életstílusa nagyban ütközik a munkájával, ezért leszerelt a rendőrségtől is. Ebben az évben hunyt el édesapja, aki mindhárom gyermekére ezer-ezer fontot hagyott örökségül.
Nilsen néhány hónapig biztonsági őrként dolgozott, de itt is felmondott, mert a munka nagyon alkalomszerű volt, ő pedig állandó, rendszeres bevételre és alkalmazásra tartott igényt.
Ezért hamarosan elhelyezkedett egy munkaközvetítő cégnél, ahol rövid idő alatt megtalálta a számításait. Egy állásközvetítő központnál kezdte itteni karrierjét, az volt a feladata, hogy szakképzettség nélküli jelentkezőknek találjon munkalehetőséget. Csendes, lelkiismeretes, jól alkalmazkodó munkaerőnek ismerték, aki ráadásul a szakszervezetben is aktív volt. 1979-ben magasabb pozícióba került, amely a kollégái felügyeletének felelősségével is járt. Ebben a feladatkörben dolgozott, egészen a letartóztatásáig.

Magánélet

1979 novemberében Nilsen tanúja volt egy verekedésnek egy kocsma előtt. Két idősebb férfi lépett fel fenyegetőleg egy fiatal, húsz év körüli fiúval szemben. Nilsen közbelépett, megvédte a fiatalembert, majd meghívta magához az albérletébe (amely egyébként a Teignmouth Road 80. szám alatt volt található, London Cricklewood nevű körzetében.) Az estét együtt töltötték, iddogáltak, beszélgettek. Nilsen megtudta, hogy a fiatalember neve David Gallichan, nemrég költözött fel Londonba vidékről, meleg, munkanélküli, és egy hostelben szállt meg átmenetileg. A következő reggel arra az elhatározásra jutottak, hogy összeköltöznek: mivel a Teignmouth Road-i albérlet túl szűkös volt két embernek, új lakás után néztek. Nilsen az öröksége jó részét arra használta fel, hogy kibéreljen egy nagyobb földszinti lakást a Melrose Avenue 135. szám alatt; a főbérlővel megegyeztek arról, hogy a hátsó kert használati joga is kizárólag az övék lesz. (Itt kezdődnek az izgalmak, nyif!)

Nem szeretném a kedélyeket túlzottan csigázni Nilsen és Gallichan kapcsolatának részletezésével; legyen elég annyi, hogy - noha Nilsen eleinte meghittséget és stabilitást tapasztalt az együttélésben - a kapcsolat hamarosan kihűlt (Gallichan később azt állította a nyomozóknak, hogy szexuálisan nem különösebben vonzódott Nilsenhez). Egyre megszokottabb lett, hogy mindketten alkalmi partnereket vittek haza éjszakára. A nézeteltérések és a viták mindennapossá váltak; és noha Gallichan vallomása szerint Nilsen tettlegesen soha nem bántalmazta őt, sértegetést és becsmérléseket gyakran kellett elszenvednie tőle.

A szakításról mindketten mást vallottak: Nilsen szerint egy rendkívül indulatos szóváltás után ő utasította Gallichant (1977 májusában) arra, hogy azonnal hagyja el a lakást. Gallichan viszont azt mondta, hogy ő döntött úgy, hogy lezárja ezt a kapcsolatot. Nem lehetne megállapítani, melyikük mondott igazat - egyedül az biztos, hogy nem közös megegyezéssel, baráti érzésekkel váltak el egymástól.

Az ezt követő másfél évben Nilsennek több kísérlete is volt arra, hogy állandó barátot találjon magának. Több afférja is volt különböző fiatalemberekkel, de mindegyikük csak kalandot keresett, egyikük sem bizonyult hajlandónak a tartós együttélésre, amelyre Nilsen annyira kétségbeesetten vágyott.

Nilsen nagyobbrészt a munkájába temetkezett, esténként pedig zenehallgatással, sörrel és pálinkával enyhítette magányát. 1978 végére teljessé vált az egyedülléte, és az a meggyőződése: egyszerűen alkalmatlan arra, hogy tartós kapcsolatban éljen; őt mindenki csak otthagyja.

Ez az élettörténet már számos motívumot előrevetít, amelyek a későbbi sorozatgyilkos profilját olyan jellegzetessé teszik. A gépelési kapacitásomból most csak ennyire telt; a lényegi gyilkok kitárgyalása egy következő posztban fog következni! Addig is, próbáljatok meg gondolkozni azon - ha az esetet nem ismertétek korábbról -, hogy Nilsen traumatikus élményei hogyan jutottak kifejeződésre a gyilkosságai kivitelezésében!

Frances Lydia Knorr, az angyalcsináló

,  18:42 - Permalink

 

Mielőtt azt gondolná bárki, hogy a krimiblog hiátusra került, gyorsan elmesélek egy kisebb, ám megfelelően borzasztó történetet - addig is, amíg egy nagyobb kaliberű iszonyat feldolgozása zajlik a háttérben. A kedélyek megnyugtatása... akarom mondani, felkorbácsolása érdekében tehát íme, itt van Nektek Minnie Thwaites, akarom mondani, Frances Lydia Alice Knorr, az angyalcsináló története.

Mi az, hogy angyalcsinálás?

Ez a régivágású kifejezés, amelyet ma már valószínűleg csak kevesen ismernek, abból az időből származik, amikor a születésszabályozás kérdése nem volt (még) annyira (sem) megoldott, mint jelenleg. Az "angyalcsinálás" terminus a nem kívánt csecsemő titokban történt "elrekkentését" jelentette.
Minnie Thwaites - a képen balra - 1868 decemberében született a middlesex-i Hoxton New Town-ban. A visszaemlékezések szerint igen engedetlen gyermek volt, a serdülőkorba érve erkölcstelen életet kezdett élni.
Legalább egy afférja volt egy katonatiszttel, mielőtt 19 éves korában a szülei megelégelték kicsapongásait, és elküldték Ausztráliába, hogy csinálja meg ott a szerencséjét. Sydney-ben vállalt munkát, először háztartási alkalmazottként, később felszolgálónőként. A munkahelyén ismerkedett meg egy Rudolph Knorr nevű német emigránssal (nem tudni, hogy rokona volt-e az instant készételeket gyártó Knorr cég alapítójának), akihez 1889 novemberében feleségül ment - és akit kisstílű bűncselekményei miatt a melbourne-i és a sydney-i rendőrség jól ismert.
Minnie - aki ekkor már az elegánsabban, előkelőbben hangzó Frances nevet használta - rövidesen viszonyt kezdett egy Edward Thompson nevű férfival, akivel Melbourne-be költözött. Ez a kapcsolat nem tartott sokáig; Minnie-nek bevételi forrás után kellett néznie, hogy eltartsa magát és kislányát.
1892 februárjában Ausztráliában a gazdasági recesszió mélypontjára esett, a munkanélküliség hatalmas volt. Ráadásként Rudi Knorr börtönbe került, holmi kétes bútorügyletek miatt.
Minnie, várandósan és kilátástalan anyagi helyzetben, előbb varrónőként próbálkozott megélhetést teremteni, majd e terv sikertelensége után elhatározta, hogy gyermekelhelyezési vállalkozásba kezd.

Óh, azok a viktoriánus erkölcsök!

A történet megértéséhez tudni kell: ebben az időben még nem szorították a gyermekek örökbeadását, örökbefogadását olyan szigorú törvényi keretek közé, mint manapság.
Mivel ekkoriban még csak igen megbízhatatlan módszerek álltak rendelkezésre a nem kívánt terhesség megelőzésére, továbbá a korabeli erkölcsi normák a leányanyákat rendkívül súlyosan elítélték és megbélyegezték - emiatt teljesen megszokott gyakorlat volt, hogy a megszületett gyermeket - megfelelő anyagi juttatás fejében - kiadták dajkaságba, illetve nevelőszülőkhöz.
Ez a gyakorlat azt is jelentette, hogy ezekben az időkben a gyermektelen házaspárok egyszerűen adoptálhattak egy-egy újszülöttet, akire az eredeti szülei nem tartottak igényt.
Viszont az ily módon adott-vett csecsemők számára egyáltalán nem volt életbiztosítás, ha egy gyermekelhelyező vállalkozás vette gondjaiba őket! Nagyon sok kisgyermek halt meg néhány naposan, az elégtelen bánásmód és hanyag ellátás miatt, még mielőtt alkalmas - értsd: fizetni hajlandó - örökbefogadó szülőkhöz kerülhetett volna. Az ilyen gyermekek haláláról sok esetben nem is tudott senki - hiszen az eredeti szüleik örültek, hogy megszabadultak tőlük, vagy féltek attól, hogy a rendőrség eljárást indít ellenük.

Minnie tehát Melbourne-ban élt a Moreland Road-on; a város környékén tevékenykedett, és sok családdal kapcsolatban állt. Felváltva használta a leánykori és az asszonynevét, amikor "árubeszerzési" körútjain járt. Gyakran változtatta lakhelyeit, nem maradt soká egyetlen házban sem.
Amikor viszont Rudi Knorr letöltötte büntetését és kiszabadult a börtönből, a házaspár visszaköltözött Sydney-be. Minnie (alias Alice alias Lydia) ekkor várta második közös gyermeküket.

Azonban a Moreland Road-i ház új tulajdonosa felásatta a kertet, és három halott kisgyermek maradványaira talált! A nyomozás nem volt hosszú: hamarosan kopogtattak a sydney-i Knorr-lakás ajtaján a rendőrök. Mrs. Knorr ezzel fogadta őket: "uraim, tudom, mi a látogatásuk célja".
A rendőrök letartóztatták az - ekkor már "mindenórás" - Misziz Knorr-t, aki 1893 szeptember negyedikén fiúgyermeknek adott életet; ezután a hatóságok visszaszállították Melbourne-be, és pert indítottak ellene gyermekgyilkosságért.

Érdekességképpen, közlöm a rendőrség feljegyzéseiből származó személyleírást: Mrs. Knorr "öt láb két hüvelyk (157.4 cm) magas, világos bőrű, kifejezetten erőteljes testalkatú nő, világosbarna hajjal, szokatlanul nagy, jellegzetesen formált ajkakkal. Nagyon közlékeny, és selypítve beszél."

A tárgyalásra várva, Minnie levelet írt volt szeretőjének, és arra kérte, hogy gyártson hamis bizonyítékokat, amelyek majd mellette tanúskodnának. Ez a kísérlete kudarcot vallott: Thompson édesanyja ugyanis bemutatta ezt a levelet a bíróságnak.
Ez a levél volt a legsúlyosabb terhelő bizonyíték. Minnie ebben megpróbálta ugyanis Edward Thompsont is "bemártani", hogy a hatóságok azt véljék: Thompson maga is bűnrészes volt a csecsemők halálában és holttesteik eltüntetésében. A levélben Minnie arra utasította Thompsont, fizessen le egy bizonyos házaspárt, annak érdekében, hogy azt vallják: ők ásták el a Minnie és Thompson közös - halvaszületett - gyermekét!

Thompson tagadta, hogy ilyen bűnrészességet vállalt volna, és a rendőröknek nem volt okuk arra, hogy kételkedjenek ebben.

Az ügy 33 tanúja közül a legfontosabb egy 13 éves kis pesztonka volt, aki eskü alatt vallotta: Mrs. Knorr kölcsönkért egy ásót a szomszédból, ezután arra panaszkodott, hogy a ház előtti kertben túl köves a talaj, lehetetlenség ásni, úgyhogy kénytelen a hátsó kert végében ásni.

Minnie a fejlemények után taktikát váltott: beismerte, hogy csakugyan ő ásta el a halott gyermekeket a kert végében, de természetes halállal haltak meg.

Erre az állításra rácáfolt az igazságügyi orvosszakértő véleménye: a kis tetemeken egy ujjnyi vastag szalaggal történő fojtogatás egyértelmű nyomai voltak láthatóak; az egyik csecsemő nyakát több, mint az eredeti vastagságának felére szorították össze!

Az eljárás során kiderült, hogy Mrs. Knorrnak annyi ügylete volt leányanyákkal és balkézről született gyermekeikkel, hogy szinte lehetetlenség lett volna nyomon követni a történteket. Még a saját kislányáról, Gladys-ről is azt állította, hogy egy másik nő gyermeke!

Ebben az időszakban Melbourne körzetében a rendőrségnek több, mint hatvan csecsemőről volt tudomása, akiket holtan találtak. Ezek közül legalább húsz eset volt, amelyek egyértelmű erőszakos halálra utaltak, de a tettes egyszerűen eltűnt és senki ellen nem lehetett eljárást indítani. Más esetekben egyes csecsemők egyszerűen eltűntek - őket feltételezhetően eladták. Nagyon sok anya akadt, akik nem mertek a rendőrségen bejelentést tenni arról, hogy a dajkaságba kiadott gyermeküknek nyoma veszett.

A rendőrök tehát okkal feltételezték, hogy Frances - azaz Minnie - sokkal több gyermek haláláért felel, mint amennyiért eljárást indítottak ellene. A korabeli erkölcsi normák miatt az ügynek sok sértettje nem is jelentkezett vallomástételre.

A tárgyalássorozat 1893 április 11.-én kezdődött meg, eredetileg csak egy leánycsecsemő sérelmére elkövetett emberölés vádjával. A vádirat véleménye szerint Minnie (alias Frances alias Alice alias Lydia) nemcsak promiszkuus volt és csaló, hanem egy szégyentelen szélhámos is. Lelkiismeret nélkül gyilkolta meg azokat a gyermekeket, akiket nem tudott értékesíteni.

A védelem viszont azzal érvelt: a vádlott egy rossz sorú fiatal nő, akinek nehéz körülmények között kellett boldogulnia. Néhány gyermekkel valóban törődött, egyet pedig visszajuttatott szülőanyjához. Más esetekben - alacsonyabb díjazás fejében - más nőknek juttatta a gyermekeket. A védelem kihangsúlyozta: Mrs. Knorrnak nem származott hatalmas haszna ezen ügyletek egyikéből sem.

A bíróságnak ezután mindössze öt napjába telt, hogy meghozzák az ítéletet: a korabeli jog szerint egy ilyen ügyben kizárólag a halálbüntetés jöhetett számításba.

A verdikt kihirdetésének pillanatában Minnie felkiáltott: "Isten segítse szegény anyámat! Isten segítse szegény gyermekeimet! Ed, Isten bocsássa meg vétkeidet!"
Annak ellenére, hogy a napi sajtóban nem kapott túl nagy támogatást, az ügy megosztotta a közvéleményt.

A helyi nőegylet tiltakozó beadványt nyújtott be, azzal a megindoklással: a közösség moráljával összeegyeztethetetlen, hogy egy nő - bármilyen nő - életét egy férfi oltsa ki. (Nem tartozik a tárgyhoz és a bejegyzés témájához, de ezt a kérdést "remekül" megoldották az iszlám világban: ha egy nőt halálra ítélnek, a kivégzést csakis női hóhér hajthatja végre. A szent erkölcsiség nevében :((((()

Thomas Jones, az állami ítéletvégrehajtó, hivatásában tapasztaltnak számított: pályafutása során már tizenöt férfin hajtotta végre a halálos ítéletet, a hóhéroknál megszokottnak számító szakmai ártalomban is szenvedett: súlyosan ivott. A munkával járó megterhelés, a saját húzódozása az ellen, hogy egy nőt akasszon fel, tovább súlyosbodott, amikor a felesége (aki ellenezte Minnie kivégzését) ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez: elhagyja Jones-t, ha az felakasztja Minnie-t. Két nappal a kivégzés előtt Jones tehát tökrészegen elvágta a saját torkát. Ám hamarosan kerítettek egy másik hóhért, egy Roberts nevű embert.
A képen jobbra az Old Melbourne Gaol - ma már múzeumként üzemelő - siralomházi cellája látható, amelyből - rendkívül lélekemelő módon - rá lehet látni a kivégző helyiségre. Talán azért konstruálták így annak idején, hogy a halálraítéltek egy pillanatra se feledkezhessenek meg arról, mi vár rájuk?

A halálraítélt megtért

Az elítélt eközben példásan viselkedett a siralomházban. Igen mély bűnbánatot tanúsított, és napjait imádkozással, zsoltárok éneklésével töltötte a kivégzésre várva. Élete utolsó napján írott vallomást tett:

 

"Most, amint néhány óra választ el a haláltól, kifejezem erős vágyamat arra, hogy ez a vallomás nyilvánosságra kerüljön, abban a reményben, hogy bukásom nemcsak figyelmeztetésként szolgál majd mások számára, hanem elrettentő erővel is bír majd azok előtt, akik talán ugyanezt a gyakorlatot űzik. Ezúttal kívánom kijelenteni, hogy azokban a vádakban, amelyek a bizonyítási eljárás során Nr. 1 & 2. csecsemőként voltak ismertek, bűnösnek vallom magamat."

Ebben a vallomásban arra is tett javaslatokat, hogyan lehetne jobban szabályozni a gyermekelhelyezéseket, az újszülöttek élete védelmében.

 

Az akasztás

Kivégzése egy hétfői napon történt meg, 1894. január 15.-én, délelőtt tíz órakor.
Várható volt, hogy az esemény rendkívül fel fogja kavarni a kedélyeket, úgy az Old Melbourne Gaol falain belül és kívül is. Míg a börtön előtt tiltakozók egy csoportja jelent meg és demonstrált, a börtönben Mrs. Knorr rabtársai a környező cellákban zsoltárokat énekeltek, főként a Safe In The Arms of Jesus és az Abide With Me címűt.
Az ítélet végrehajtásának késlekedéséről így számolt be a korabeli sajtó: félő volt, hogy az elítélt hosszú, bő szoknyái megakadnak az akasztófa alatti akna falán, ezért gyorsan bele kellett varrni a ruhába egy font tömegű ólomsúlyt, mielőtt a szoknyákat összekötözték az elítélt bokájánál.
A szokásos kérdésre, hogy van-e valami mondanivalója az ítélet végrehajtása előtt, utolsó szavai a következők voltak: "Igen, az Úr velem van! Nem félek semmitől, amit bárki emberfia tehet velem, mert megbékéltem, tökéletesen megbékéltem!"

Az akasztást hosszú eséses módszerrel hajtották végre: a csapóajtó nyílásakor az elítélt hét láb hat hüvelyket (körülbelül két méter huszonnyolc centimétert) zuhant. A feljegyzések szerint a halál azonnal beállt. Minnie halotti maszkja az Old Melbourne Gaol kiállításán megtekinthető.


Kirsten Costas, a gimi sztárja

,  22:50 - Permalink

Ha már így átmentünk nosztalgikusba, akkor miért is ne szólhatna a mostani krimiposzt egy tinédzserkori nosztalgiákat idéző témáról?
Ó, mindannyian emlékszünk arra, milyen fontos volt tizenéves korunkban, hogy a suliban népszerűek legyünk, és a legmenőbb társaságba tartozhassunk. Egészen biztos vagyok benne, hogy a mai tizenévesek sem mások ebből a szempontból.
Mindenki szeretne népszerű lenni az osztályban; a menő arcokat vagy irigyelni szokás, vagy mindenki hozzájuk akar hasonlítani. Egy népszerű, menő arccal mindenki barátkozni szeretne. Aki pedig népszerű, az megengedheti magának, hogy eldöntse: kivel kegyeskedik barátkozni, és ki az, aki egész egyszerűen olyan lúzer, olyan selejt, hogy az ilyennel egy menőnek nem érdemes égetnie magát.
Ez a tendencia, úgy tűnik, világszerte minden középiskolában elterjedt.
Azonban meglehetősen ritkán történik meg, hogy egy fiatal annyira kétségbeesetten hiányolja a népszerűséget - és annyira fáj neki a legnépszerűbb osztálytársától tapasztalt elutasítás, lenézés -, hogy akár ölni is képes emiatt.


Kirsten, a suli üdvöskéje gyilkosság áldozatául esik

1984. június 23.-a. A helyszín Orinda, egy kisváros Kalifornia állam északi csücskében.
Egy nyári estén a tizenöt éves, szép és népszerű Kirsten Costas az iskola pomponlány-csapatában töltötte az időt, amikor telefonhívást kapott. A telefont édesanyja vette fel: egy fiatal nő üzente, hogy másnap este az iskola Bob-O-Links nevű társasága titkos partit szervez, amelyre Kirsten is hivatalos.
Amikor Kirsten hazaért, édesanyja átadta neki az üzenetet. A lány úgy döntött, elfogadja a meghívást.
Családjának többi tagja a meghívás estéjén baseaballmeccsre ment: Kirsten kisöccse játszott a csapatban. Mrs. Costas, mielőtt elindult a meccsre, azt mondta gyermekének, érezze jól magát, de lelkére kötötte: a tévét is, a bejárati ajtó feletti világítást is hagyja bekapcsolva.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor Mrs. Costas beszélt a lányával.

Este fél kilenc tájékában egy autó állt meg a háznál. Kirsten kiment a ház előtt álló mustársárga Ford Pinto-hoz, és beszállt.
Alig több, mint egy órával ezután, Kirsten felzaklatott állapotban csengetett be egy idegen család ajtaján.

Alexander és Mary Jane Arnold a szomszédaikkal töltötték az időt; amikor ajtót nyitottak, Kirsten mögött egy, nagyjából vele egykorú lányt láttak.
Kirsten egyértelműen feszült volt, de nem tűnt rémültnek, amikor elmagyarázta az ajtót nyitó Mr. és Mrs. Arnoldnak: "A barátnőm elkezdett furán viselkedni velem" -, és arra kérte a háziakat, hogy hazatelefonálhasson az ő lakásukról. Amikor a Costas-házban senki nem vette fel a telefont, Alexander Arnold felajánlotta, hogy autóval elviszi Kirstent valamelyik ismerős szomszédjukhoz. Az autóút alatt Kirsten nem tűnt úgy, mint aki gyanakszik, amikor látta, hogy a mustárszínű Pinto követi őket; amint elérték a szomszédos Hillmanék házát, Kirsten kiszállt az autóból, biztosítva Mr. Arnoldot, hogy minden rendben lesz.

Eközben a lány, aki a Ford Pinto-ban ült, gyorsan leparkolt és kiszállt a kocsijából. Amint Kirsten eltávolodott Mr.Arnold autójától, a másik lány előrohant egy magas élősövény mögül, és felemelt karokkal rohant Kirsten felé. Mr. Arnold először azt hitte, hogy verekedés tanúja, de aztán egy fémes villanást látott. Kirsten összeesett, de sebesülten is volt annyi ereje, hogy Arthur Hillman-ék házához rohanjon segítségért.

A tettest Alexander Arnold és más tanúk is így írták le: kerekded arcú, szőke lány, sárga blúzban és fakó vörös melegítőalsóban. A lány kocsiba vágta magát, és elhajtott: Arnold nagyjából negyed mérföldön át követte, ezután feladta a hajszát.

Kirsten vérfagyaszó sikolyai keresztülszáguldottak a házon, ahol az ismerős Hillman család nyugodtan töltötte az estét. Arthur Hillman döbbenten látta a vérben ázó Kirstent, aki a karjaiba vetette magát, azt sikoltva: "Segítség! Segítség! Megkéseltek!"
Hillman megpróbált elsősegélyt adni a lánynak - aki nem tudott válaszolni a kérdésre, hogy mi történt és ki tette ezt -, miközben a mentők megérkeztek. Kirstent nem tudták megmenteni: egy órán belül - röviddel este 11 után - halottnak nyilvánították.

A szüleit azonnal értesítették; Mrs. Costas annyira összeomlott, hogy csak hajnali kettő után került kihallgatható állapotba.

Sima ügy... vagy mégsem?

A nyomozást vezető százados, Stanley Garvin, később arra emlékezett vissza: az emberei azt mondogatták, hogy hajnalra megoldódik az ügy. Nagyon egyszerűnek látszott.

Nos, tévedtek.

A tragédiát nagyon alapos és széles körű vizsgálat követte.
Összesen két kiindulópont volt, amelyekkel dolgozhattak a rendőrök: a kerekded arcú fiatal lány, és a világos színű Ford Pinto. A tettesnek elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy a gyilkossághoz használt eszközt ne felejtse a helyszínen.
Ennek a két pontnak alapján több potenciális gyanúsított is szóba jöhetett - több, mint 300 kihallgatást folytattak le a zsarvak -, de a rostán senki nem akadt fent.

Pletykák a suliban

Az iskolában eközben szárnyra keltek a híresztelések arról: vajon ki veszejthette el a bűbájos Kirstent, mindenki üdvöskéjét?

A suli “páriáját”, egy punk lányt gyanúsítgatták és terjesztettek róla pletykákat. Integritását védendő, a nyilvánosságra került nyomozati anyagokban költött néven szerepel, nevezzük tehát mi is Heather Crane-nek.

Heathernek komoly alibije volt a bűncselekmény időpontjára: otthon volt, a barátja társaságában, és az este jó részében édesanyja is a házban tartózkodott.
Viszont Heather szülei nem egyeztek bele, hogy a lányt poligráfos tesztnek vessék alá. Ez további alapokat adott a kisstílű pletykálkodásokra, megalapozatlan feltételezésekre.

Lévén hogy Heather - a helyi normák szerint - botrányosan nézett ki, festette a haját, és röviddel a történteket megelőzően köszönettel elutasította a Bob-O-Links-be szóló meghívást (amelynek egyébként az áldozat is tagja volt); s ráadásul egyszer bioszórán még rá is szólt a népszerű Kirstenre, hogy fogja be a száját, ellenkező esetben ki lesz nyírva - az elit jókislányok egyértelműnek tekintették, hogy a tettes nem lehetett más, mint Heather, a fekete bárány.
Annak rendje-módja szerint ki is utálták, róla és a családjáról is csúnya híresztelések keltek szárnyra: hogy egy sátánimádó szekta tagja, és a szekta megbízásából követett el emberölést; hogy az egész család Nagy-Britanniába készül emigrálni, hogy elkerüljék a büntetőjogi felelősségre vonást...
A Crane lakásra rendszeresen érkeztek névtelen - és barátságtalan - telefonhívások, szabály szerint az éjszaka közepén.
Mindenki tudni vélte tehát, ki követte el ezt a rettenetes bűncselekményt.

Mindenki - éppen csak a rendőrök nem.
(Heather Crane a gyanúsítgatások eredményeként tönkrement idegileg. Iskolát is váltott.)

Az FBI is bekapcsolódik

Több hónapnyi nyomozás után - amely során átvizsgáltak több, mint 700 Ford Pinto-t, kihallgattak több, mint 800 embert, és a rendőrök összesen 4000 munkaórát töltöttek az esettel - , amikor még mindig nem mutatkoztak a legapróbb eredmények sem - a hazugságvizsgáló teszt szűrőjén nem akadt fenn egyetlen potenciális elkövető sem (és az alibiket ezen esetekben nem is ellenőrizték), a helyi rendőrség kapcsolatba lépett az FBI viselkedéstudományi részlegével, hogy a tettes lélektani profilját elkészítsék. Ez a folyamat, amelyet mindközönségesen profilozásnak szokás nevezni, gyakorlatilag bűnügyi vizsgálati elemzés.

A profilozásnak két típusa van - az ismert kriminológus Brent Turvey szerint -, ezeket induktív és deduktív profilalkotásnak nevezik.

Az induktív bűnügyi profil az a fajta, amelyet egy meghatározott bűncselekmény elkövetőjére vetítenek - azon bűnelkövetők viselkedési és demográfiai statisztikáiból levezetve, akiket a szakemberek a múltban tanulmányoztak. Ez a profil egy nem teljes, statisztikai jellegű elemzés eredménye - gyakran egy standard mintához való hasonlítás nélkül -, ezért nevezik induktívnak. (Más szóval: adott típusú bűncselekményeket jellemzően milyen hátterű és alkatú egyének szoktak elkövetni?)

A deduktív bűnügyi profil ezzel szemben az a folyamat, amelynek során nyomozati bizonyítékokat interpretálnak - helyszíni fotókat, boncolási jegyzőkönyveket és fotókat, az egyéni esetekben a viktimológiát - hogy pontosan rekonstruálják a specifikus bűnelkövetői viselkedési mintázatot, és ezekből a specifikus, egyéni viselkedési mintákból levezessék a bűnelkövető jellemzőit, demográfiai hátterét, érzelmeit és motivációit. (Más szóval: milyen háttere, alkata, motivációja lehetett annak az egyénnek, aki az adott bűncselekményt elkövette?)

Az FBI emberei tehát a deduktív profil alapján leszűkítették a szóba jöhető tettesek körét, és különös figyelemmel vizsgálták át az így esélyesnek látszó versenyzőket (akik természetesen nem önként jelentkeztek a több körös kiszavazó show-ba... elnézést a rossz viccért.)

Eközben a Costas család - akiket nagyon nyugtalanított a rendőrség tehetetlensége - magándetektívet is alkalmazott: egy Elliott Friedman nevű nyomozót, aki arra a következtetésre jutott: a gyilkosságban valószínűleg szerepet játszhatott valamilyen formában a drogabúzus, illetve opcionálisan az elkövető esetleges leszbikus vonzalma az áldozat iránt. Egy ilyen kisvárosban, mint amilyen Orinda volt, egy leszbikus hajlamú lány biztosan óriási megbélyegzésnek és megvetésnek tehetné ki magát, ha kitudódna, hogy a saját neméhez vonzódik!
Friedman nyomozó tehát azt feltételezte, hogy a gyilkost a nyilvános megaláztatástól való félelem motiválhatta.

Egy lyukas alibi

Friedman emellé újból ellenőrizte a legvalószínűbb gyanúsítottak hátterét és alibijét - többek között a 16 éves Bernadette Protti-ét is.


Ez a lány egy hatgyermekes, mélyen vallásos katolikus család legfiatalabb tagja volt.
Látszólag több hasonlóságot mutatott az áldozattal, kettejük között több rokon vonás is felfedezhető volt. Jól szituált családból származtak mindketten, az iskolában jó jegyeik voltak, aktívan részt vettek az iskolaközösség életében, aktívan sportoltak - ráadásul ugyanazokban a sportágakban! Feltételezhető volt tehát, hogy az iskola mikroközösségén belül mindketten ugyanazokban a körökben foroghattak.
Mindkét lány jelentkezett az iskola pomponlány-csapatába (hűha, emberek, utánanéztem ennek, és egyszerűen elképesztőnek találom, hogy fiatal tinilányok hogyan készülnek a "cheerleader" válogatásra, szabályszerű motivációs levéllel meg promóképekkel... borzasztó. - A szerk.) Kirstennek sikerült bekerülnie. Bernadette-nek nem.
Édesapjának pedig Ford Pinto márkájú gépkocsija volt!

Bernadette, a látszólag normális lány

A suliban Bernadette-et jól alkalmazkodó, normális lánynak ismerték: jó jegyei voltak, rendesen viselkedett, tisztelettudó volt a tanárokkal, és nem az osztály perifériáján lézengett (ahová a gyenge tanulók, a hátrányos helyzetűek, a furák, a kiközösítettek szoktak kerülni világszerte minden középiskolában). Igaz, nem is tartozott az elit körbe: akadt néhány barátnője, de nem volt körülrajongottan népszerű.

A tizenévesek normái szerint Bernadette kedves lány volt, de eléggé követő, hozzácsapódó típus. A legtöbb tizenéves fiatal - legalább titokban - vágyik arra, hogy népszerű legyen, de nem mindannyiuknak teljesül ez a vágya, és ezt a többség képes elfogadni. Bernadette azon kevesek közé tartozott, akik nem hajlandóak elfogadni ezt. Hétvégeken ritkán ment el bulikba, lévén hogy nem túl gyakran hívták meg - ez rendkívülien bántotta, mert nagyon szerette volna, ha elfogadják.

Azok a fiatalok, aik vele együtt nőttek fel, "egy hatalmas wannabe"-nek írták le, aki a legnépszerűbb iskolatársak közelében nagyon gátlásosan viselkedett. Nem volt igazán erős önbizalma, bizonytalan volt önmagában, és a népszerűségről fantáziálgatott.

Bernadette teljesen összetört, amikor nem került be a pomponlány-csapatba.
"Nem sikerült, és ezt nem tudom elhinni" - panaszolta egy barátnőjének.
Ráadásként nem került be az iskolai évkönyv szerkesztőstábjába sem.
Ismét szembesülhetett az alkalmatlanság érzésével, amikor az Atlantis Club nevű exkluzív társaságban is elutasították a felvételi kérelmét, miközben a legjobb barátnője bekerült. A Bob-O-Links nevű társaság, amelybe Bernadette-nek is sikerült felvételt nyernie, valójában csak a "ha nincs ló, szamár is jó" megoldást jelentette a számára.

A legközelebbi kapcsolata a "menők klikkjével" az volt, hogy egy gyerekkori barátnője - akivel együtt nőttek fel és templomba is együtt jártak - a középiskolában Kirsten Costas-szal és klikkjével barátkozott; Bernadette viszont nem igazán "számított" a suli társadalmi rangsorában, nem tartozott semelyik klikkbe sem. Őt és az egynéhány barátnőjét is a középszerűekhez sorolták a suli rangsorában.
A népszerű, mindenben sikeres Kirsten vált Bernadette "kudarcainak" szimbólumává

Ez a lány hazudott!

A nyomozók kérdéseire rendre azt válaszolta, hogy a gyilkosság elkövetésének estéjén gyerekfelvigyázó volt az ismerős Weems családnál; a rendőrök ezt - a hazugságvizsgáló teszt után - nem firtatták tovább, a magándetektív Friedman viszont felkereste Weems-éket, és Weems anyuka határozottan kijelentette: már egy éve lehetett, amikor utoljára bébiszitterkedésre kérte Bernadette-et.
Amikor Friedman értesítette a rendőröket arról: Bernadette nem mondott nekik igazat, a rendőrök azt felelték: de hát a lány átment a hazugságvizsgáló teszten! "A teszt eredményét hibásan értékelték" - makacskodott Friedman; a helyi rendőrség fejese nem hozta nyilvánosságra az incidenst, mindenesetre a beosztottjai átadták a poligráf eredményét az FBI embereinek - akik megállapították róla: Bernadette Protti csakugyan nem az igazat mondta!

Beszélgetés az FBI emberével

December 11.-én Bernadette-et beidézték egy kihallgatásra Ron Hilley FBI-ügynökkel.
Kezdetben a megszokott meséjét adta elő, azonban Hilley elmagyarázta neki, hogy a gyanúsítottnak milyen lélektani profilját találják valószínűnek - a többi között azt is elmondta a lánynak, hogy a gyilkos vajmi kevés megbánást tanúsíthat a tettéért - , Protti azt felelte: "Ez úgy hangzik, mintha én lennék."
Megkérdezte az FBI-ügynököt: gondolt-e valaha is arra, hogy egy 16 éves lány jobban félhet a nyilvános megszégyenüléstől, mint annak lehetőségétől, hogy esetleg börtönbe kerülhet?
Bernadette ezután kijelentette Hilley-nek: szeretne hazamenni és gondolkodni kicsit. Hilley beleegyezett ebbe - vallomástétel nélkül egyébként sem tartóztathatták volna le a lányt.

Ennek a napnak estéjén Bernadette szólt az édesanyjának: beszélniük kell, de Elaine Protti azt felelte, hogy már fáradt. Másnap reggel Bernadette átnyújtott édesanyjának egy levelet, azzal a kéréssel, hogy csak egy fél óra múlva bontsa fel. Mrs. Protti, aki éppen a Bibliát tanulmányozta, beállította az óráját, és folytatta az olvasást. Bernadette elindult az iskolába.

Amint a fél óra letelt, Elaine Protti elolvasta a lánya vallomását.

Kedves Apa és Anya:
egész nap megpróbáltam mindezt elmondani Nektek, de annyira szeretlek Benneteket, hogy túl nehéz lenne, ezért a könnyebb utat választom.
Az FBI embere... azt gondolja, én tettem. És igaza van. Nem tudom Kristent visszahozni, de nagyon sajnálom. Képes voltam a tudattal együtt élni egy ideig, de nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna meg, ez túl sok nekem és nem bírok ennyire alakoskodó lenni. Kérlek, azért szeressetek továbbra is. Nem tudok élni, hacsak nem szerettek. Tönkretettem a saját életemet és a Tiéteket is és nem tudom, mit tegyek és szégyellem magamat és meg vagyok rémülve. Rosszabb vagyok, mint ahogyan az szavakkal kifejezhető lenne, és utálom önmagamat.

Bernadette
Utóirat: legyetek szívesek, ne kérdezzétek, hogyan is vetemedhettem erre, vagy miért, mert én sem értem és nem tudom, miért.


Mrs. Protti telefonált az iskolába, és a férjével együtt a seriff hivatalába vitték Bernadette-et - aki itt 90 perces vallomást tett, amelyet a rendőrök magnóra vettek.

 

Mindenki megtudja, ki a tettes...

A hírek gyorsan elterjedtek a városban. Mindenki megtudta, hogy a tettest elkapták, de senki nem tudta: ki is ez a tettes?
Ezen a napon - december 11.-én - minden lány megjelent a suliban, még azok is, akik éppen influenzásak voltak, mert senki nem akarta, hogy azt higgyék róla: ő a gyilkos és azért nem jött suliba, mert az őrszobán marasztalták.
A reggeli latinóráról tehát egyedül Bernadette Protti hiányzott.

Bernadette letartóztatása több, észlelhető változást is eredményezett az orindai közhangulatban.
Például, Heather Crane-nel ismét szóba álltak a korábbi osztálytársai.
"Azt hiszem, sokan érzik magukat rosszul" - vélekedett egy középiskolás. "Mit lehet tenni? Hat hónapnyi poklot nem lehet csak úgy jóvátenni, vagy kimagyarázni."

Más középiskolások arról számoltak be: a gyilkosság, és annak következményei keserű érzéseket hagytak mindenkiben. Sokan mondják azt, hogy többé nem tudnak senkiben sem bízni - azután nem, amit Bernadette művelt.
Sokan azt is felismerték: nem Bernadette tette jelenti az egyetlen problémát.
Egy elsős véleménye szerint: "Ebben a suliban mindenki nagyon szemét módon tud viselkedni. Mindenki azt mondja, hogy ez a suli annyira unalmas, úgyhogy csak a szórakozás kedvéért kezdenek el mindenfélét csinálni. Elkezdenek kegyetlenkedni. Mindenki a legjobb akar lenni. Nagy a versengés."
Egy édesanya kommentárja szerint a szülők is felelősek mindazért, ami ebben a tragédiában csúcsosodott ki.
"Az itteni szülők drága, márkás ruhákban járatják a gyerekeiket, már kicsi koruktól kezdve. Ezzel nevelik beléjük idejekorán a kivagyiságot."

Tárgyalás - a beismerő vallomás sokkoló részleteivel

A bírósági tárgyaláson, három hónappal később, lejátszották Bernadette magnóra vett vallomását, amely aköré csoportosult: a suliban a lány elutasítva érezte magát.
Kirsten, aki az iskola úszócsapatában és pomponlány-csapatában is benne volt, ennek az elutasításnak szimbólumává vált Bernadette számára. Kirsten mindent megtestesített, amiről Bernadette csak álmodozni merhetett: népszerű volt, minden sikerült neki, körülrajongták a fiúk, és a legdrágább, legdivatosabb cuccokat engedhette meg magának.
Bernadette nyilván szerényebb körülmények között nőtt fel: hatan voltak testvérek, édesapjuk ráadásul nyugdíjas volt.
Arról is panaszkodott, hogy a szülei "olyan öregek", és hogy édesapja soha nem figyelt rá. Bernadette a házuk miatt is kínosan érezte magát, mert a vakolat pergett a falakról, a bútorok pedig régebbiek voltak, mint amilyeneket az osztálytársainál látott. A barátnőinek azt mondogatta, hogy modern, drága berendezésű házra vágyik, Laura Ashley falakkal és Vouge bútorokkal.

"Kevésnek érzem magamat. Ronda vagyok. Egyetlen fiúnak sem tetszem. Annyira deformált vagyok. Nézz rá a testemre, a hajamra. A cuccaim is olyan cikisek" - panaszkodott egy barátnőjének.

A vallomásban Bernadette említést tett egy sítáborról, ahol Kirsten őt nagyon csúnyán megsértette és feldühítette.
A sítábor nagyon sokat jelentett Bernadette-nek - egészen fel volt villanyozva, hogy a hétvégét együtt töltheti Kirstennel és az ő barátnőivel. Azt hitte, végre lehetősége lesz kapcsolatokat teremteni.
Nem akart szégyenben maradni a menő lányok között, ezért a gyerekfelvigyázással keresett pénze egy részét arra költötte, hogy új síruhát vegyen magának, amelyről azt hitte, hogy trendi. Tudta, hogy a sílécei és a bakancsa nem a legújabbak, nem is márkásak, de ettől függetlenül jól érezte magát a sítáborban.
Egészen addig, amíg meg nem hallotta: Kirsten véleménye szerint nem menő az új cucca. Gúnyosan megkérdezte: "valami turkálóban vetted?"
Ez a megjegyzés rendkívül rosszul esett Bernadette-nek, akinek a családja nem volt annyira tehetős, mint Kirsten-é. Napokig bánkódott a sértés miatt.

Mindenesetre továbbra is a "hozzácsapódó" viselkedést mutatta. Csatlakozott több tevékenységhez is, amelyekben Kirsten klikkje részt vett: elkezdett atlétizálni a suli sportegyesületében, jelentkezett pomponlánynak is, azokba az elit klubokba is, amelyeknek Kirstenék tagjai voltak. Még az iskolai irodában is munkát vállalt, csak hogy Kirsten közelében lehessen.
Kirsten, a bűbájos kis tündérke, kihasználta a helyzetet: olyan "szívességeket" kért Bernadette-től, amelyek, ha kitudódtak volna, ahhoz vezettek volna: Bernadette eljátssza a jogot arra, hogy a suliban ilyen bizalmi munkát végezhessen. Mindenesetre megtette a szívességeket, amelyekre Bernadette megkérte, csak hogy elnyerje Kirsten rokonszenvét. Ez soha nem sikerült neki, és ettől csak még jobban elkeseredett.

Kirsten minden jel szerint soha nem vette Bernadette-et komolyan: számára csak egy barátnőjének gyerekkori ismerőse volt, aki hozzájuk csapódott, ha lehetősége nyílt erre. Mivel neki - Kirstennek - soha nem jelentett problémát a népszerűség és a megfelelő státusz elnyerése, valószínűleg nem merült fel benne, hogy milyen érzés lehet Bernadette-nek, hogy csak nézheti ezt a sziporkázó népszerűséget, de nem részesülhet benne; eszébe sem juthatott, hogy egy keserű és féltékeny lány milyen ellenségessé válhat, ha a barátkozási kísérleteit elutasítják. Kirsten számára Bernadett csak valami ártalmatlan kis senki lehetett.

Bernadette számára hamarosan eljött a bizonyítás ideje.
Egy barátnője megemlítette: a tesója révén hivatalos egy bulira, ahol néhány felsőbb osztályos fiú is jelen lesz, és természetesen Bernadette-et is szívesen látják. Bernadette azt gondolta: számára most jött el a nagy pillanat! Elhatározta, hogy meghívja Kirstent.
Mennyire imponálni fog Kirstennek, ha ezúttal ő viheti el egy buliba, ahol nemhogy menő srácok, de menő _felsőbb éves_ srácok is jelen lesznek!

Lévén hogy nem volt buta lány, a korábbi tapasztalatai alapján megértette: Kirsten túl nagy név ahhoz, semmint hogy "csak úgy" elmenjen egy buliba - ezért, amikor telefonált Costas-ék lakására, azzal a csalimesével állt elő, hogy a Bob-O-Links szervezi az eseményt, és meglepetés vacsora lesz az új "Bobbie-k" számára. A telefont Mrs. Costas vette fel, így Bernadette "véletlenül" elfelejtett bemutatkozni.

1984 június 23.-án, Kirsten szülei és testvére nem tartózkodtak otthon. Kirsten izgatottan készülődött a meglepetés-partira, és felhívott néhány Bob-O-Links tagot, hogy megérdeklődje: mi lesz aznap este? A lányok, akiket megkérdezett, egyöntetűen meg voltak döbbenve: ők semmiféle partiról nem hallottak, nem tudják, hogy Kirsten miről beszél! Kirsten részben hitt nekik, részben azt gondolhatta: biztos csak azért mondják, hogy nem tudnak semmiről, hogy a meglepetés tényleg meglepetés legyen.

Este fél kilenckor a Costas-lakás bejárata előtt egy autó dudált. Kirsten kiment - és nem is leplezte csalódottságát, amikor Bernadette-et látta a volán mögött. "Ó, hát te vagy az?..."
Annak ellenére, hogy még csalódottabbá vált, amikor megtudhatta: nem lesz semmiféle Bob-O-Links díszvacsora, mégis beleegyezett, hogy Bernadette-tel tart, amikor meghallotta, hogy felsőbb éves fiúk lesznek jelen.

Útban a buliba, Kirsten arra kérte Bernadette-et, hogy álljanak meg a templomkert mögött, mert el szeretne szívni egy kis füvet. Ekkor vett észre egy henteskést az autóban, és megkérdezte Bernadette-et, ezt mire vélje. A kérdezett nevetett, és azt válaszolta: a nővére hagyta a kocsiban, miután paradicsomot szeletelt. Kirsten még erre sem fogott gyanút, hanem a buli részleteiről kérdezte Bernadette-et: kik lesznek jelen, Bernadette-et ki hívta meg. Amikor megtudta az igazságot - t.i. hogy Bernadette-et szokás szerint nem hívta senki, a barátnője tesója révén mehet -, nagyon felháborodott, és kijelentette: ő bizony nem fogja azzal égetni magát, hogy odatolja az arcát egy rendezvényre, ahová nem is hívták meg.

Bernadette megpróbálta elmagyarázni, hogy ez nem jelenthet gondot, mások is viszik az ismerőseiket - de Kirsten nem volt hajlandó végighallgatni, állandóan félbeszakította, és azt követelte, hogy Bernadette vigye őt haza.

Bernadette kétségbeesett, és emelt hangon felelte: "NEM! Ez mindent elrontana!"
Erre Kirsten azt válaszolta: "Nem is volt mit elrontani."

Ekkor már este 9 felé járt az idő.
Bernadette kétségbeesése nőttön-nőtt, és azt érezte, hogy ez az incidens az utolsó esélyét is tönkretette arra, hogy megfelelő státuszt tudjon kivívni magának.

Tett egy utolsó kísérletet arra, hogy egyezkedjen Kirstennel.
Megkérdezte tőle: miért muszáj ennyire szenyónak lennie?
Kirsten csak a szemeit forgatta válasz helyett.
Bernadette-ből erre kitört az őszinteség: csak azt akarja, hogy barátnők legyenek, és esküdözött, mennyire csodálja Kirstent és mennyire szeretne olyan lenni, mint ő.
Ha Bernadette megértést remélt, hát nagyon csalódnia kellett.
Kirsten ugyanis erre teljesen kikelt magából, és közölte Bernadette-tel: "Szánalmas vagy! Úgy viselkedsz, mintha belém szerettél volna."
Amikor Bernadette megpróbálta kimagyarázni a menthetőt, egyszerűen azt a választ kapta: "Nem vagy normális."

Ekkor Kirsten kiszállt az autóból, és ekkor csengetett be az Arnold családhoz, segítséget kérni.
Bernadette teljesen elkeseredett: belátta, hogy ezt elszúrta, és az egyébként is ingatag reputációjának egyszer s mindenkorra annyi.
Tudta, hogy Kirsten el fogja intézni, hogy az egész iskola rajta röhögjön. Ezt mindenképpen el akarta kerülni, és el akarta hallgattatni Kirstent, mielőtt a népszerű lány még jobban megszégyenítené őt. Félelme fokozatosan haraggá alakult.

Ezért követte Mr. Arnold kocsiját Kirstenék házáig. Figyelte, amint Kirsten eléri a bejárati ajtót, amely zárva volt - Kirsten ekkor vette észre Bernadette-et, aki gyorsan, csendben közelített felé. Azt motyogta: "én is hazahoztalak volna", amire Kirsten azt felelte, kiabálva: "Tűnj el! Teljesen zakkant vagy!"
Bernadette figyelmeztetés nélkül elkezdte döfködni a késsel. Öt késszúrás érte az áldozatot: egy-egy a jobb és a bal karján, egy a tüdejét érte, kettő pedig a hátát -ez azt jelezte, hogy Kirsten védekezett és megpróbált elmenekülni támadója elől.
Kirsten felsikoltott, Bernadette pedig elrohant.

A gyilkosság elkövetése után Bernadette hazament, elrejtette a kést, és édesanyjával elment kutyát sétáltatni. Másnap elmosta a kést, és visszatette a konyhába. Később eldobta a gyilkosság elkövetése során viselt ruháit a Sleepy Hollow úszóegyesület szeméttárolójába.

A tragédia az egész várost sokkolta, a búcsúztatón több százan rótták le kegyeletüket - beleértve Bernadette-et is, akit több tanú is sírni látott.

A kérdésre: mi váltott ki belőle ekkora haragot Kirsten irányában? - a következőeket felelte:

"Soha nem kedvelt engem, de azt hittem, hogy amúgy oké a csaj. Amitől végül eldurrant az agyam, az volt, ami fájt és amin nem tudtam változtatni. Mint például a kinézetem, a pénz, a népszerűség, vagy az, hogy milyen cuccaim vannak."

A tanúk kihallgatása

Egy osztálytárs vallomása szerint: "Bernadette népszerű volt a maga módján, és egyáltalán nem volt kiközösítve. De az volt a mániája, hogy ő legyen a legnépszerűbb. Egyszer még füvet is szívott, csak azért, hogy valakinek imponáljon. Állandóan változott. Soha nem értettem, miért hitte, hogy nem kedvelik. Kirsten benne volt abban a társaságban, amelyet az elit körként ismertünk, Bernadette viszont nem. Bálványozta Kirstent."

A bíróság meghallgatta Kirsten édesanyjának vallomását is. Berit Costas - akit a vallomás meghallgatása olyan mélyen felkavart, hogy majdnem rosszul lett - úgy vélekedett: a kezdetektől - tehát a telefonhívástól - fogva előre kitervelt volt az egész gyilkosság. Véleménye szerint Bernadette-nek rengeteg ideje lett volna meggondolnia magát, a vallomásában pedig több hazugság is észrevehető. Senki nem hagy az autójában egy zöldségaprító kést - és senki nem használ egy tizenhat hüvelykes konyhakést paradicsomszeletelésre. Bernadette továbbá egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint aki buliba készül, tehát esze ágában sem volt semmiféle partira vinni Kirstent. "Most megpróbálja úgy beállítani, mintha a gyilkosság alapja és indoka a drog lett volna, és nem volt az."
A tény, hogy Bernadette vallomása szerint Kirsten füvet óhajtott szívni, hitetlenkedést váltott ki Kirsten hozzátartozóiból.
Noha Mrs. Costas nem állította, hogy leánya soha nem kísérletezett a fűvel, de ragaszkodott azon állításához, hogy Kirstennek nem volt saját készlete vicces cigarettából (tehát csak akkor szívta, ha mások kínálták meg vele.)

A vallomás lejátszása után, Bernadette két kérdést tett fel a bírónak.
Az első, amit tudni akart: mit fognak a sajtónak mondani? A második: "javítóba kerülök, vagy vissza kell mennem az orindai gimibe? Inkább meghalnék, semmint hogy mindenki megtudja, és vissza kelljen mennem oda."

A tárgyalás harmadik napján a bíró bűnösnek találta Bernadette-et, másodrendű gyilkosságban. Az ítélet: legkevesebb egy év, legfeljebb kilenc év a fiatalkorúak fegyintézetében.

Bernadette 1992-ben szabadult - új identitással él egy másik államban.

Marie Fikácková, akit megőrjített a csecsemősírás

,  18:37 - Permalink

 

Ugye, milyen bájos, bizalomgerjesztő ez a kedves hölgy? Tiszta nosztalgikus hangulatba kerül az ember e régi kép láttán. Retro feeling, ahogyan mostanában ezt mondani szokás.
A hölgy neve Marie Fikácková, született Schmiedl. Ő az egyik legkegyetlenebb gyermekgyilkos, akinek ténykedését évtizedekig titokban tartották, politikai okokból. Az akkori fő-fontosemberek ugyanis úgy vélték, hogy beláthatatlan következményekkel járó presztízs-veszteséget jelentett volna, ha kitudódik: az állítólag bűnözésmentes rendszerben is előfordulnak ilyen esetek.

Gyanús halálesetek az újszülöttosztályon

1960 február 23.-án a sušice-i körzeti kórház szülészeti osztályán két újszülött leánycsecsemő hunyt el. A boncolás mindkét esetben kimutatta, hogy a halál oka súlyos agysérülés volt. Az egyik kisgyermeknek még a karjai is eltörtek.

Négy nappal később letartóztatták az akkor 23 éves Marie Fikácková ápolónőt, aki a két haláleset idején ügyeletben volt.

A kihallgatás másnap, február 28-án kezdődött el, és majdnem hat órán át tartott, mígnem röviddel éjfél után Fikáčková megtört, és vallomást tett.
Február 23.-án betörte a felügyeletére bízott, alig egynapos leánycsecsemő fejét az újszülöttosztályon. Ugyanezen a napon halálra bántalmazott egy másik, öthetes gyermeket is. Előadta, hogy korábban tíz másik újszülöttet is bántalmazott, de ezek a gyermekek túlélték a sérüléseket.

A vallomás jegyzőkönyvbe vétele után kihallgatták Fikáčková környezetét: egybehangzóan arról számol be mindenki, hogy Fikáčková rendes nő és nagyon szorgalmas ápolónő. A kórházban viszont pletykák keltek szárnyra arról, hogy a felfedezettnél több újszülött is gyilkosság áldozatául esett. A pletykálkodók kiszínezték a gyilkosságok elkövetésének módját is: a rendőrök egészen vad történeteket hallhattak a kisgyermekek szemeibe, illetve kutacsába szúrt tűkről.
Minderre ugyan nem találtak bizonyítékot, de a kórházban minden, a közeli múltban bekövetkezett csecsemőhalálért a most letartóztatott ápolónőt tették felelőssé.

A vádlott előélete - sajnos nem meglepő

A rendőrök a következőket tudták meg Fikáčková hátteréről: anyagilag nehéz helyzetű családból származott, a szülei pedig erőteljesen rokonszenveztek a németekkel. Édesapja erőszakos, iszákos ember, aki bevallottan gyűlölte a cseheket. Fikáčková viszonya az édesanyjával sem volt meghitt, igen gyakran veszekedtek.
Az iskolában viszont nagyon jó eredményei voltak; 1955-ben sikeresen elvégezte az ápolónőképzőt Klatovy-ban. Még ebben az évben munkába állt a sušice-i körzeti egészségügyi központban; 1957 októberében áthelyezték a szülészeti osztályra. Úgy tűnt, hogy elégedett volt az ottani állásával, még arra is esélye volt, hogy főnővérré léptessék elő.
A rendőrség kérdéseire Fikáčková előadta, hogy korábban sok bántalmazást és kínzásokat kellett elviselnie az elmebeteg fivérétől. Említést tett egy erőszakos szomszédról is.
A bűncselekmény elkövetésekor már férjnél volt, de gyermeke nem született; házasságát nem írja le boldognak.

Mi motiválta a gyilkosságokra?

Ki nem állhatta a síró csecsemőket. Tömören közölte: "Csak a menzeszem alatt, vagy közvetlenül előtte bántalmaztam csecsemőket. A síró újszülöttek az őrületbe kergettek, és az irántuk érzett gyűlöletem csak erősödött." Saját bevallása szerint még a saját gyermekét is megütötte volna, ha túl gyakran sírna.
Az orvosi szakértők véleménye szerint Fikáčkovának egyértelműen hajlama volt a hisztériára és a dühkitörésekre, amelyeket képtelen volt kontrollálni. Idegileg tehát nem volt rendben, viszont a bűncselekmények elkövetése során nem volt beszámíthatatlan, elmezavarra utaló jelet nem találtak nála.

Mindez azt jelenti: a nő csak a csillapíthatatlanul síró csecsemőkre jelentett veszélyt. Egy-egy hisztériás roham során töltötte ki féktelen haragját az újszülötteken.
Egy részlet a vallomásából:
"Amikor a kis Prosserová fejét nyomtam, éreztem, ahogyan az ujjaim belemélyedtek a kutacsába. Nem éreztem, hogy a koponyacsont betört volna. Csak nyomtam a kis fejet, és az ujjaim mélyebbre és mélyebbre merültek benne. Egy idő után enyhült a dühöm, és képes voltam arra, hogy folytassam a munkámat."

 

 

(Fikáčková az eljárás alatt, amikor felszólították, hogy mutassa be, hogyan ölte meg a csecsemőket)

Az ügy gyorsan megoldódott

A rendőrök utánajártak, hogy Fikáčková nem gyilkolt-e esetleg meg további csecsemőket. A nyomozás során végignézték az összes kórházi dokumentumot, az ápolónők beosztásáról és a boncolások eredményeiről, de nem találtak további gyanús haláleseteket.
(A szárnyra kelő pletykáktól függetlenül, az akkori kórházi protokollok egyszerűen lehetetlenné tették volna, hogy az esetleges további gyilkosságok felfedezetlenül maradjanak; a boncolás ugyanis kötelező volt minden csecsemőhalál esetében.)
Viszont két újszülött esetében találtak feljegyzést arról, hogy a gyermekek megsérültek, amikor éppen Marie Fikáčková volt ügyeletben. A két gyermek sérülései pelenkázás, illetve a mérlegre fektetés közben keletkeztek - Fikáčková erről a két esetről is részletes vallomást tett, és ezekben is vádat indítottak ellene.

Marie Fikáčkovát 1960 október hatodikán - csaknem nyolc hónappal a letartóztatása után - halálra ítélték. Védője kétszer is megfellebbezte az ítéletet, de ezt mindkét alkalommal elutasították. A kivégzést 1961 április 13.-án hajtották végre, a prágai Pankrác börtönben, a kora reggeli órákban.

Toni Jo Henry - az egyetlen nő, aki Louisiana állam villamosszékében végezte

,  18:46 - Permalink

Ezt a történetet tényleg csak saját felelősségre olvassátok!
A rutinos ténykrimi-olvasókról feltételezek némi "edzettséget" a durva bűnesetek terén, de nem kizárt, hogy kevésbé magas az ingerküszöbötök, már ami az érzelmi drámát illeti.

Egy kisvárosi lány hányattatott gyerekkora

E - halálban, szerelemben, bűnben és bűnbánatban bővelkedő - tragikus - és ráadásként igaz - történet főszereplője Annie Beatrice McQuiston néven született, 1916. január harmadikán, a Louisiana állambeli Shreveport-ban. Mindössze hatéves volt, amikor édesanyja a tuberkulózis áldozata lett.
Édesapja a tragédiát követően rászokott az ivásra, továbbá újra nősült. Mindkét tény egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kislány élete pokollá vált: napirenden voltak a bántalmazások, és a mostohaanyját soha nem tudta megkedvelni. Szerette volna, ha a nagynénjéhez kerül, de erre valamilyen ok folytán nem került sor.

13 évesen - talán apja nyomására? - már kimaradt az iskolából, és munkát vállalt egy száraztészta-gyártó üzemben. Amint azonban az üzem vezetőjének tudomására jutott, hogy a lány anyja TBC-ben halt meg, abban a pillanatban kirúgta. Amint az apja ezt megtudta, kegyetlenül megverte a kislányt - aki ekkor komolyan elhatározta, hogy megszökik otthonról.

Sodródás és züllés

Mivel nem igazán értett semmihez, amiből eltarthatta volna magát, viszont nagyon helyes, vonzó lány volt, ezért a prostitúció vált az egyetlen kézenfekvő megélhetési forrássá a számára. Nem tudni, hogy az eredeti neve helyett mikor kezdte el használni a művésznevet, amelyen később ismertté vált.
Hivatalosan ugyan táncosnőként állt alkalmazásban a helyi piros lámpás házban, de később az újságíróknak azt mesélte: szégyellte magát azon dolgok miatt, amelyeket ott művelt. Állítása szerint szerette volna abbahagyni, de nem hagyták kiszállni a business-ből.
16 évesen már dohányzott, ivott, és minden, akkoriban hozzáférhető kábítószert kipróbált. A város bűnözői körében igen sok ismerősre tett szert, ő maga is került összeütközésbe a törvénnyel - egyszer letartóztatták egy férfi elleni fizikai erőszak miatt, de fiatal korára való tekintettel nem ítélték börtönbüntetésre.

A nagy szerelem

1939-ben, mondjuk így, Toni Jo szakmai kapcsolatba került a Cowboy becenéven ismert Claude Henryvel, egy sikertelen ökölvívóval. A hivatalos ügy lebonyolításán túl is kapcsolatban maradtak, és annyira szenvedélyesen egymásba szerettek, hogy az szappanoperába illő drámákat eredményezett. A nem egészen feddhetetlen életű bokszoló és a kábítószerekkel kísérletező szexmunkás egymásra talált, és össze is házasodtak.
"Otthont nyújtott nekem, és megszabadított a drogtól - és a drog egy súlyos dolog" - emlékezett vissza később Toni Jo szeretettel. "Máig itt van előttem, milyen arcot vágott, amikor elmondtam neki, hogy kokainoztam. Azt hitte, nem volt annál keményebb tapasztalatom, hogy marihuánát szívtam, és vigyorgott. De amikor megmondtam neki, hogy a marihuánánál sokkal messzebb mentem, akkor elvitt egy szállodába, és egy hétig ott feküdtem az ágyban, ő meg időnként bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. Megpaskolgatta az arcomat egy hidegvizes törölközővel, és mindketten nevettünk."
Noha Toni Jo ilyen szépen kiszínezve adta elő a történetet az újságíróknak, a valóság mégis az volt: hangos szóváltások, sőt fizikai erőszak is kísérte - mindkettejük részéről - a kokainnal való szakítást.
A felhőtlen boldogságnak hamarosan vége szakadt: ugyanis éppen nászúton voltak, amikor Cowboy kapott egy telegramot, amelynek értelmében meg kellett jelennie a texasi bíróságon, ahol emberölési ügyét fogják tárgyalni. (Valószínűleg óvadék ellenében védekezhetett szabadlábon - erről nincs nyilvánosan hozzáférhető adat.)
Toni Jo szívszerelme ugyanis egy szolgálaton kívüli rendőrt gyilkolt meg erős felindultságból. A halálos ítélettől csak az mentette meg, hogy az illető rendőr nem volt szolgálatban - de így is kiszabtak neki ötven év szabadságvesztést. Toni Jo ugyan győzködte, hogy szökjenek meg együtt - de Cowboy engedelmesen bevonult a börtönbe, és megkezdte büntetése letöltését.

Toni Jo nem tud a férje nélkül élni

Rajongó kis felesége vakon hitt az ártatlanságában, pontosabban szólva: abban, hogy Cowboy jogos önvédelemből ölt, és így nem érdemli meg a börtönt.
"Amikor ott álltam a tárgyalóteremben, és meghallottam, hogy a bíró elmarasztaló ítéletet hoz, olyan érzés volt, mintha engem zárt volna börtönbe" - mesélte később Toni Jo egy interjúban. - "A szenvedés minden mélységét átéltem abban a pillanatban."
El is határozta, hogy megszökteti férjecskéjét a hűvösről.
Mivel kiterjedt ismeretségi köre és befolyása volt az alvilágban - legalábbis ezt hitte magáról -, terveket kezdett el kovácsolni, hogyan mentse ki imádott férjét az igazságszolgáltatás karmai közül. Ehhez az elképzeléséhez annak ellenére is ragaszkodott, hogy többen is figyelmeztették: ezt lehetetlen megvalósítani!
Csábító szépségének és egzotikus Tex-Mex kiejtésének hála, mégis könnyűszerrel talált magának segítőtársat - legalábbis ezt hitte -, egy Finnon Bourke nevű férfi személyében, akit a bűnözői körökben csak Arkansas-nak vagy Arkie-nek ismertek.
Minden jel arra utal, hogy Toni Jo - noha halálosan szerelmes volt a börtönben sínylődő férjébe - nagyon készséges és kedves volt Arkie-hez is, annak érdekében, hogy megnyerje magának a szöktetés kivitelezéséhez.
Ez a mákvirág korábban éppen abban az intézményben üdült, a texasi büntetésvégrehajtás huntsville-i egységében, ahová Cowboyt is bevarrták.
Mint állította, korábbi nyaralási tapasztalatának köszönhetően jól ismeri a börtön alaprajzát és rutinjait, ezért érdemben közre tudna működni a szöktetésben.
Toni Jo Huntsville közelébe költözött, hogy gyakran meglátogathassa imádott férjét. Lelkére kötötte: viselkedjen nagyon jól, annak érdekében, hogy megkapja azt a kedvezményt, hogy mezőgazdasági munkára jelentkezhessen a börtön farmján. (Innen ugyanis egyszerűbb lett volna a szöktetés, naiv elképzelései szerint.)

Előkészületek a kiszabadításra

Toni Jo terve rendkívül "fondorlatos" volt: kiállnak az országútra stoppolni, amíg fel nem veszi őket egy megfelelően gyors autóval rendelkező sofőr; a palimadarat aztán megölik jól, kirabolják, elveszik a ruháját (hiszen férjecskének majd kell a civil ruha a szökés során) és elhajtanak a kocsijával.

A valóság ezzel szemben az volt: Arkie-nek esze ágában sem volt ilyen kockázatos tervben részt vállalni! Éppen azért, mert korábban maga is élvezte a huntsville-i szálloda vendégszeretetét, tisztában volt azzal, hogy milyen jól szervezett és milyen keményen őrzött börtön ez. Tudta tehát, hogy Toni Jo terve egész egyszerűen abszurd. Mégis úgy tett, mintha belemenne - részint azért, mert nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy egy ilyen bomba nő társaságát élvezheti; részint azért, mert az ő - egészen eltérő - terveihez hasznosnak bizonyult Toni Jo ötlete.
Ugyanis Arkie katonaszökevény volt, akit elvileg hadbíróság elé állítottak volna. Ezért neki éppen annyira szüksége volt a készpénzre, autóra és ruhára, mint Toni Jo-nak.

A nagy terv kivitelezése előtt azért néhány kis rablást is elkövettek kettesben: a rablógyilkosság elkövetéséhez szükséges fegyvert úgy szerezték be, hogy a texasi Beaumont városban kiraboltak egy fegyverüzletet, és összeköttetéseiknek hála, a szajré további részét el is tudták passzolni a megfelelő orgazdáknak.

Az áldozat a 42 éves Joseph P. Calloway lett, aki 1940. február 14.-én egy szép, új Ford V8 Coupe-t vezetett houstoni otthonából a louisianai Lake Charles-ba. Jóhiszeműen felvette a csinos, fekete hajú stoppos lányt és partnerét - akik hamarosan levetkőztették, a csomagtartóba kényszerítették, és néhány mérföldet megtettek egy elhagyatott mezőgazdasági terület mellett. Itt kiráncigálták az áldozatot, és egy szántóföldre vonszolták. Az áldozat eközben nemcsak fázhatott - február volt és a földek még fagyosak voltak az esti órákban - és nemcsak rettegést élt át, hanem szinte az összes ujjperce eltört, amikor előrángatták a csomagtartóból, emellé - a boncolás később nyilvánvalóvá tette, hogy a szántóföldön vonszolás eredményeként - t.i. az útszéli sávot a szántóföldtől egy szögesdrót választotta el - igen súlyos sebesüléseket is szerzett.
Toni Jo ezután rászólt az áldozatra: térdeljen le és imádkozzon! - de még mielőtt egy szót is ki tudott volna nyögni a szerencsétlen, egy .32-es kaliberű revolverből golyó repült a jobb szeme fölé. Azonnal meghalt.

A bűntárs olajra lép

Toni Jo és Arkie újból beszálltak a Fordba, és elszáguldottak az arkansas-beli Camden városba, ahol az eredeti tervek szerint kiraboltak volna egy bankot - de Arkie-nek inába szállt a bátorsága. Toni Jo később így vallott erről: "Olyan sárga lett, mint valami kis patkány. Én meg fejbevágtam a fegyverem markolatával."
Egy olcsó motelben szálltak meg - az éj leple alatt, míg a lány aludt, Arkie kereket oldott, a szó szoros értelmében - magával vitte a rabolt készpénzt, az áldozat civil ruháját, és a Fordot.
Toni Jo másnap reggel döbbenten szembesült a ténnyel: bűntársa faképnél hagyta, mindössze tizenöt dollárnyi készpénzzel, és a retiküljében a fegyverrel. Jobb híján, elhatározta, hogy hazautazik Shreveportba.

Szülővárosában előbb a régi munkahelyét, a nyilvánosházat kereste fel - a madám nem tudott meg ugyan túl sok mindent Toni Jo-tól, de azt egyértelműen látta, hogy a lány nagy kalamajkába keveredett. Udvariasan azt javasolta neki: menne el inkább a nagynénjéhez. Toni Jo így is tett... a nagynénje férje viszont rendőr volt! Neki - akinek szeme láttára előkerült a retikülből a fegyver, és azonnal észrevette, hogy nemrég lőttek is vele - hivatali kötelessége volt jelenteni az esetet, ezért meggyőzte Toni Jo-t, hogy adja fel magát a rendőrségen.

Toni Jo feljelenti magát

Az ő egyik kollégájának, egy Dave Walker nevű őrmesternek tett vallomást Toni Jo. Az őrmester hitetlenkedve hallgatta a történetet: ugyan bejelentették Joseph Calloway eltűnését, de sem a holttestét, sem az autóját nem találták meg.
Mindenesetre letartóztatta a lányt, és átadta a Lake Charles-i rendőrségnek. A zsarvak kivitték Toni Jo-t az általa megjelölt helyre, ahol a szántóföldön meg is találták Joseph Calloway holttestét úgy, ahogyan a tettesek ott hagyták. A boncolás során az áldozat testéből előkerült a golyó, amely pontosan illett a revolverbe, amelyet Toni Jo-tól foglaltak le.

Közben Arkansas államban megtalálták a Ford Coupe-t, benne az áldozat ruháival; a kocsiban találtak cigarettacsikkeket, amelyeken rúzsnyomok voltak láthatóak. Toni Jo ellen hivatalosan is vádat emeltek gyilkosságért, viszont bűntársáról sokáig nem volt hajlandó vallomást tenni, mert véleménye szerint a sajtó rossz képet festett róla.

Végül mégis vallott Arkie-ről, azaz Harold Finnon Burks-ről, akit az általa adott információk alapján el is csíptek Arkansas államban, Warren városban, a nővére házában.

Ítélethozatal és fellebbezések

Noha egyikük bűnösségéhez sem fért kétség, és mindkettejüket kötél általi halálra ítélték - a jogi hercehurca igen sokáig tartott (bár még mindig nem olyan sokáig, mint amennyi időt napjainkban szokott egy halálos ítélet meghozatala és újratárgyalása igényelni.)
Toni Jo ügyvédjei - tapasztalatlanságuk ellenére is: korábban még nem dolgoztak ilyen fajsúlyú ügyekkel - a halálos ítélet megszületése után azonnal fellebbeztek, és kiharcolták, hogy az ügyet újratárgyalják - arra való tekintettel, hogy nem került egyértelmű megállapításra: a halálos lövést ki adta le? Mindkét vádlott azt állította ugyanis, hogy a másikuk tette.
1942 februárjában újabb tárgyalást tartottak; az esküdt bíróságnak egy órai tanácskozásba telt, hogy ismét halálos ítéletet hozzanak. Az ügyvédek azonnal fellebbeztek, és újabb tárgyalást követeltek.

Arkie kivégzését elhalasztották abból a célból, hogy lehetősége legyen egykori bűntársa ellen vallani. Vallomásai alapján Toni Jo-t harmadszorra is halálra ítélték.

A védelemnek ezután már csak arra lehetett esélye, hogy a kivégzés elhalasztását kérelmezzék, technikai indokokra hivatkozva: Louisiana államban ugyanis a tárgyalás-sorozat alatt vezették be az akasztás helyett a villamosszéket, mint ítéletvégrehajtó eszközt.

A kormányzó egyértelműen kijelentette: ha be is adják a kegyelmi kérvényt, ő azt el fogja utasítani.

A siralomház sztárja

Toni Jo a halálsoron egyfajta celebstátuszt élvezett. Fiatal és szép volt, a média pedig rendkívüli érdeklődést mutatott az ügy iránt. Toni Jo emellé könnyen megnyerte magának az embereket, pusztán a természetes báját és kedvességét bevetve - ezért a büntetésvégrehajtás személyzetétől is minden kedvezményt megkapott, amit csak a körülmények lehetővé tettek.
Ismeretlen jóakarói ellátták bútorokkal, olvasnivalóval, ruhákkal - tehát egészen otthonossá vált a cellája, miközben a halálos ítélet végrehajtására várt. Még kiskutyát is tarthatott, hogy ne érezze magát egyedül - amikor éppen nem rohamozták meg az újságírók, riporterek.
Egy Gibbs Duhon nevű börtönőr, aki felügyelte, nagyon barátságosan bánt vele. (Amikor szolgálaton kívül vadászni ment, még a lőtt kacsákból készült sültből is vitt másnap a börtönbe Toni Jo-nak.) A történet egyik változata szerint éppen ez a jólelkű smasszer kérte meg a helyi katolikus papot, Wayne Richard atyát, hogy látogassa meg a lányt a börtönben és nyújtson neki lelki vigaszt.

Toni Jo-ra olyan mély hatást tett a fiatal - és egészen jóképű - pap, hogy hatására igen hamar megtért és megkeresztelkedett.
Mindazonáltal a megtéréstől nem vált együttérzőbbé; úgy tűnik, hogy a lelkiismeretét sem hagyta megszólalni, akármennyire is vallásos lett.
“Leszögezem: az áldozat nem kísért az emlékeimben. Soha nem gondolok rá. Végig tudtam, hogy számára az élet ennyi volt. Hiszek abban, hogy az életem éppen annyira értékes a számomra, mint amennyit az ő élete ért saját maga számára. Néha azért elgondolkozok: miért törvényes most az, hogy valaki meg engem öljön meg."
Az újságíróknak hosszasan beszélt a Cowboy iránti szerelméről, és arról, hogy ez az egyetlen férfi törődött vele igazán, egész életében, senki más. Kifejtette továbbá: "Azt hiszem, az elítélt ember mindennél jobban aggódik amiatt, hogy elveszíti a kapcsolatot az emberi lényekkel. Úgy érzed, kimaradsz belőle."

Ezúttal Cowboy-on volt a sor, hogy kétségbeesett szenvedélyében megpróbálja megmenteni a feleségét. Megszökött a börtönből - Lake Charles-tól mindössze hatvan mérföldnyire kapták el, és visszavitték Huntsville-be.

Az idő közeledtével...

Toni Jo engedélyt kapott arra, hogy a kivégzés előtti napon telefonon beszéljen a férjével - holott ez szabályellenesnek számított. Állítólag a férjecske végig zokogott, Toni Jo pedig derűsen és élénken arra intette: igyekezzen kijutni a börtönből és kezdjen valamit az életével.

A kivégzés előtti éjjelen egy szemhunyást sem tudott aludni; megkérte a helyi seriffhelyettest, hogy maradjon vele a cellában. Ez a kívánsága is teljesült.
Az ítélet végrehajtásának időpontját déli 12 órára tűzték ki; a délelőtti órákban tehát riporterek és fotósok özönlötték el a börtönt, egyikük engedélyt is kapott arra, hogy fotózza az elítéltet. Nehéz elhinni, hogy ez a kép (balra) néhány órával a kivégzés előtt készült, ráadásként egy siralomházi cellában!
Toni Jo meg is jegyezte a képet készítő riporternek: "Nézze, uram, már kétszer is mosolyogtam. Van önnek fogalma arról, mennyi tehetség megy itt veszendőbe ma?"
Ekkoriban még nem volt az USA börtöneiben tilos a dohányzás. Toni Jo ezen is szellemeskedett, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott:
"Ezekről az öngyújtókról mindig garantálják, hogy élethosszig kitartanak. Hát, most már legalább egyvalakiről tudnak, akinek az öngyújtója élete végéig működött."
Leginkább mégis azon bánkódott, hogy soha nem tudhatta meg: kedvenc rádiósorozatának, az Abie's Irish Rose-nak mi lesz a vége.
“A sorozat folytatódni fog nélkülem is, nevetéssel meg történésekkel és csodálatos zajokkal mindenki más számára."

Utolsó kívánságaként azt jelölte meg: a kiskutyáját az unokahúgára hagyja, és azt szeretné, ha a bal kezében egy rózsafüzérrel temetnék el. A nagy eseményre egy egyszerű kis fekete ruhát választott, amelyet aznap reggel hoztak vissza a tisztítóból. (Ezt nevezem morbidnak: minden lánynak kell egy kis fekete ruha, amelyet bármilyen alkalomra fel lehet venni! Társaságba, színházba, operába... de akár a kivégzéseden is megjelenhetsz benne!)
Könnyekben tört ki, amikor tudomására hozták: a kivégzés előkészületeként le kell borotválni a haját - erre azért van szükség a villamosszékes kivégzéseknél, hogy az elítélt haja ne gyulladhasson fel az ítéletvégrehajtás során, illetve ne szigetelhesse az áramot - -; végigzokogta a műveletet - amelyet egyébként szintén igyekeztek elviselhetővé tenni a számára: ahelyett, hogy a börtön személyzetére bízták volna a feladatot, fodrászt hívattak.
Kerítettek neki egy kendőt, amelyet a fejére köthetett a cellából a kivégző helyiségbe vezető úton - amelyet egyébként Richard atya kezét fogva tett meg.
A kivégzés előtt megengedték neki, hogy imádkozzon; az utolsó szó jogán nem kívánt semmit mondani, egy szó nélkül ment a halálba.

Halálig - és még azon túl is tartó dráma

A sötét romantika természetesen nem szűnt meg Toni Jo halálával.
A kivégzés után rengetegen szerettek volna a halott Toni Jo-ra vetni legalább egy pillantást, viszont a holttestért senki nem jelentkezett. Ilyen esetekben a büntetésvégrehajtási intézet szokott megrendelni egy szerény temetést.
Természetesen Richard atya tartotta a gyászbeszédet, sőt még Toni Jo sírkövét is ő tervezte!
Claude Henry, amint tudomást szerzett arról, hogy az ítéletet végrehajtották, őrjöngeni kezdett, magán kívül tört-zúzott a cellájában.
Azt beszélik: a bíróság tárgyalótermében, ahol Toni Jo-t halálra ítélték, a mai napig is lehet időnként léptek neszét hallani, néha egy női hang suttogását, és vannak, akik érezni vélik egy olyan parfüm illatát, amilyet az 1940-es évek óta nem használ senki. A bíróság irodájában is bekapcsolódik időnként az elektromos aktakezelő berendezés, anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna. Az iroda alkalmazottainak meggyőződése, hogy Toni Jo szelleme huncutkodik. Néha a bíróság épületének kapuja is spontán kinyílik, azután, hogy kulcsra zárták.
Nagyon érdekes az is: nem tudni pontosan, hogy a kivégzés a börtönnek melyik részében, és melyik helyiségében történt meg valójában. T.k. Louisiana államban egyik helyi börtönnek sem volt saját villamosszéke, összesen egy ilyen eszközt üzemeltetett az állam.
Ez a villamosszék - amelynek az évek során a Gruesome Gertie becenevet adták - meglehetősen egyedülálló a hasonló büntetésvégrehajtási eszközök között. Saját generátora van, tehát hordozható, így minden elítéltet abban a körzetben végezhetnek ki vele, amelyben a halálbüntetést kiszabták rá (szemben az egyéb államokbéli gyakorlattal, ahol az ítéleteket egy-egy központi börtönben hajtják végre.)
Többen is beszámoltak arról, hogy az alagsorba vezető lépcső aljára érve egy női hang sikolyát hallották visszhangzani. Azok, akik hisznek a kísértethistóriákban, azt vélik: a kivégzés itt, a lépcső mellett történt meg.

A sors iróniája...

Miután három ember is meghalt - 1943 márciusában kivégezték Arkie-t is - Cowboy sikertelen kiszabadításával összefüggésben, Toni Jo imádott férje 1945-ben kegyelmet kapott, egészségi állapotára való tekintettel.

A csodálatos Carmencita

,  18:03 - Permalink

Már annyi durva bűnesetet olvashattatok ezen a site-on, hogy a sok "megmérgezte, agyoncsapta baltával, megfojtotta, megfőzte, felhentelte, sátorlapba csomagolva elásta, leütötte, agyonlőtte, ittas állapotban, tényleges életfogytiglan, kivégezték, kényszergyógykezelésre ítélték" után egy könnyedebb hangvételű svéd bűnesetet választottam most.
El tudjátok képzelni, hogy egy bűneset lehet izgalmas akkor is, ha senkit nem gyilkolásztak le (és akkor is, ha ezúttal nyugodtan nassolhattok olvasás közben)?

Magam részéről sírva röhögtem a sztorin. Most Ti jöttök: igazán megérdemlitek, hogy ennyi véreskedés után nyeríthessetek is egy jóízűt.
A történet szereplői és áldozatai költött néven szerepelnek; kivéve a főszereplő hölgységet.

1973 nyara - a történet kezdete

A 38 éves Åke Norberg, egy malmö-i ingatlanközvetítő vállalkozás munkatársa, üzleti ügyben találkozott először a tőle jó tíz évvel fiatalabb Ragnhild Olssonnal, aki egy üzlethelyiséget vett bérbe, "Chez Moi" nevű fodrász-szalonja számára. Annak ellenére, hogy Norberg nős volt és két gyermek apja, a nő annyira mély benyomást tett rá, hogy elkezdett találkozgatni vele a bérleti szerződés megkötése után. Moziba, színházba, vacsorázni, kirándulni jártak együtt, és Åke-t egyre jobban elbűvölte a nő lenyűgöző személyisége és láthatóan sziporkázó intelligenciája.
Még egy külön lakást is kibéreltek a légyottjaik számára; Åke itt ismerte meg a nő Janne nevű fivérét.
A kapcsolat komolyabbra fordult ősz tájékán. A nő ekkor meghökkentő dolgot közölt Åke-val: valójában nem is Ragnhild Olsson a neve, hanem Carmencita Capelane; amerikai állampolgár, a híres Rockefeller-dinasztia sarja, Nelson Rockefeller unokahúga, és álnéven él Svédországban. Ennek oka az, hogy - lévén gazdag, számos vállalkozás tulajdonosa, emellé diplomata is. S valójában nem is fodrász, hanem orvosprofesszor. A fodrászüzlet, amelyet bérelt, tulajdonképpen egy fedő vállalkozás, hogy az itteni kapcsolatait és hírszerzési tevékenységét elrejtse. Hivatalosan ugyan férjnél van, de éppen válófélben Ted Capelane nevű, orvos férjétől, akire gyanakszik, hogy meggyilkolta közös gyermeküket. Ragnhild - azaz Carmencita - azt gyanítja, ennek a tettnek oka szakmai féltékenység lehetett; a férje ugyanis nem volt olyan jó hírű orvos, mint ő maga. Ugyanis rákkutató, több nehéz esetet is operált, és új kezelési protokollok kifejlesztésén is dolgozik.

Rockefellerként és multimilliomosként, természetesen állandó fenyegetettségnek van kitéve, magyarázta Carmencita. Az elrablás és a merényletek veszélye bármikor fennállhat, ezért él Malmö-ben álnéven és fiktív identitással, gyermekeivel és féltestvérével - akinek valójában Bing a neve, és az ő biztonsági team-jének főnöke. Carmencita körül állandó jelleggel aktív több amerikai biztonsági ügynök is. Bing pedig az amerikai nagykövetség biztonsági főnöke, Koppenhágában.

Åke mindezek hallatán kezdett elbizonytalanodni.
"Nem tudtam, mit higgyek - ahogyan előadta magát, és ahogyan alátámasztotta az állításait, teljesen hihetővé tett mindent, amit csak mondott."
Érthetőnek találta azt is, hogy egy ilyen magas pozíciójú személynek ügyelnie kell a biztonságára, és teljes mértékben érthető, hogy egy nyugodt helyen kíván élni.
Kiváltképp azután, hogy - egy alkalommal Carmencita lakására telefonált. Bing vette fel, és drámai hangon előadta: Carmencita ellen merényletet kíséreltek meg; a támadást sikerült elhárítani, de Carmencita jelenleg kórházban van. "A fiúk dolgoznak az ügyön" - biztosította Bing a döbbent Åke-t, aki úgy találta: az egész helyzet annyira reális és Bing annyira hihetően adta elő, hogy minden további nélkül elfogadta a magyarázatot.

Titkosügynökök

Egy alkalommal Bing és Carmencita előadta, hogy "a fiúk" fantasztikus munkát végeztek, és hogy szokás szerint egész hétvégén a lakásban található rádióközpontot fogják felügyelni. Ezekkel a fiúkkal - akiket a testvérpár Mac és Steve néven említett - Åke soha nem találkozott, mindenesetre együttérzett velük, amiért egész hétvégén melózniuk kell, és ezért küldött nekik egy kosárnyi delikátesz ínyencséget.
Néhány nappal később Åke-t virágcsokor várta az irodájában, a következő üdvözlőkártyával:
kort
El lehet képzelni, mennyire el lehetett Åke a szerelemtől vakítva, ha ez a rossz angolsággal megfogalmazott üzenet nem keltette fel a gyanúját!
Természetesen nem bírtam megállni, hogy bővebben is értekezzek erről a remek bűnügyi grafológiai csemegéről. Megnézhetitek a kifejtést itt.

Történt egy alkalom, amely tovább erősítette Åke meggyőződését arról, hogy Carmencita rendkívül gazdag. Az Översten nevű luxusétteremben egy rakás nyilatkozattal alátámasztva, ünnepélyes beszéd keretében átengedte - hálája jeléül - Bingnek az egyik jól menő amerikai vállalkozását. Åke-re mély benyomást tett Carmencita nagyvonalúsága - ezt tovább fokozta az ígéret, hogy amint Carmencita válását kimondják, ő és Åke együtt költöznek az USA-ba, Åke pedig az egyik ismert ingatlancég főnöke lesz.

Az állítólagos biztonsági emberek jelenlétére bizonyítékként élte meg, hogy több alkalommal is mintha más autók vették volna őket körül. Carmencita a kézitáskájában pedig adóvevőt tartott.

Fantasztikus operáció

1974 májusában Åke apósa súlyosan megbetegedett. Åke megosztotta aggályait Carmencitával, és azt is elmondta: egy ismert specialista fogja az apóst operálni.
Carmencita nagyon meggyőzően előadta, hogy ismeri ezt az orvost, asszisztált is neki egy műtétnél. Ez az operáció sikertelen volt, és diplomáciai utakon Carmencita gondoskodott arról, hogy az orvos kapjon egy figyelmeztetést felsőbb körökből.
Ez Åke-t nyugtalanná tette.
Amikor az operáció napján Åke felhívta Carmencitát, a nő beszámolt arról, hogy ő maga végezte el az operációt, amely négy és fél órán át tartott, és egy új, egyedülálló módszert alkalmazott. Åke - aki korábban részletekbe menően tájékoztatta Carmencitát az apósa betegségéről - most azt hallhatta a nőtől, hogy "a megtámadott csontvelő-folyadék eltávolításra került, és egy újonnan kifejlesztett folyadékot juttattak a helyébe".
Ebben az érzelmileg megviselt állapotban Åke rendkívül hálás volt Carmencitának, és teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy minden úgy is történt, ahogyan a nő azt elmesélte.

Åke azt is megtudhatta, hogy Carmencita fivére, Bing, is orvosi diplomával rendelkezik, de valójában az amerikai hadsereg generálisa, és magas pozícióban áll a Pentagonban. Biztonsági okokból nem látogathatta meg őket a lakásukon, mint megtudhatta.

Åke, aki annyira szerelmes volt, hogy már közös jövőt kezdett tervezni Carmencitával, azt hallhatta Bingtől, hogy Carmencita gyermeket szeretne tőle. 1974 júniusában Carmencita a boldogságtól ragyogva közölte Åke-val, hogy közös gyermeküket várja. 1975 elején megszületett a kislány, aki a Jennifer nevet kapta. Åke-ben soha nem merült fel kétség a saját apasága felől, bár a szülésen nem lehetett jelen.

Röviddel a kislány születése után Bing elkezdte kapacitálni Åke-t: adja be a válókeresetet, hogy elkezdhesse a Carmencitával közös jövőt tervezni! Azzal kecsegtette, hogy Åke nagy fejes lesz a Ralph's üzletláncban.
1976 elején Carmencita egyre erősebben utalt rá: Åke-nek tennie kell valamit, hogy megalapozza leányuk jövőjét. Véleménye szerint Åke-nak be kellene fektetnie az ő - Carmencita - egyik amerikai cégébe, a gyermek javára.

Válás és eljegyzés

1976 tavaszán Bing elkezdte pedzegetni, hogy ideje az eljegyzésnek, leginkább a Rockefeller család jó hírnevének megőrzése, illetve a pletykák elkerülése kedvéért. Åke édesanyjának és Bing-nek jelenlétében, a Kronprinsen nevű étteremben, Carmencita és Åke eljegyezték egymást. Bing ünnepélyes köszöntőt tartott a jegyespár tiszteletére.

1976 júliusában Åke és volt felesége eladták a közös lakást; ennek árából 94500 korona jutott Åke-nak, aki már másnap átnyújtott 25 ezer koronát Bingnek, azzal, hogy ezt befektetheti a Carmencita által említett vállalkozások egyikébe. Egy levelet is mellékelt, azzal, hogy ezt majd adják át a kis Jennifernek, ha felnő.

Néhány nappal e tranzakció után szóba került egy közös üdülés, és július végén Åke a két saját gyermekével, az amerikai testvérpár pedig Carmencita négy gyermekével kéthetes üdülésre utazott Görögországba. Åke fizette a saját és gyermekei költségét, de arra nem is gondolt, hogy valójában ki fedezte Carmencita és Bing költségeit.

Carmencita - egy elegáns nö, akivel meg lehet jelenni elit társaságban

Åke, tartalékos tisztként, egy alkalommal egy bankett házigazdája volt a Kungsparken nevű, sokcsillagos étteremben. A megjelent magas rangú tisztek előtt Carmencitát a menyasszonyaként mutatta be - aki gyorsan az este középpontja lett. Az asztalhoz éppen egy Öfverman nevű vezérkari tiszt vezette.
Ez az alkalom vált az Öfverman házaspár és Carmencita - és Åke - közelebbi barátságának kezdetévé. Carmencita - Åke oldalán - rendszeresen jelent meg különféle fogadásokon, rangos eseményeken. Miután elmesélte, hogy fivére, Bing az amerikai haditengerészet generálisa, különösen szívélyes fogadtatásra lelt a rangos társaságban. A rangos társaságban feltűnt többeknek is, hogy Carmencita, noha erős akcentussal beszélt svédül, az idegenszerű kiejtése fokozatosan eltűnt, amint az este előrehaladtával oldottabbá vált a hangulat. Ha valaki angolul szólt hozzá, mindig ragaszkodott ahhoz: beszéljenek csak svédül, hogy "gyakorolhassa a nyelvet".
Bing-et soha nem lehetett rajtakapni, hogy akár egy teljes mondatot is kiejtett volna angolul. Azért viszont, hogy hibátlanul beszélt svédül, nemcsak számos elismerést kapott, hanem sokan felfigyeltek a hamisítatlan österlandi dialektusra. Carmencita felvilágosította az egybegyűlteket: Bing házitanítója "österlending" volt.

Az Öfverman házaspár és Carmencitáék kapcsolata egyre közelebbi barátsággá érlelődött, míg Carmencita meghívta a házaspárt texasi ranch-jeinek egyikére. Öfverman generális felvetette, hogy az utazás meglehetősen drága lesz, de Carmencita - a tőle megszokott nagyvonalúsággal - biztosította őt: a költségeke és a repülőjegyre ne legyen gondja, mert a Rockefeller család magánrepülőgépén fognak utazni!
Az Öfverman házaspár semmilyen indokot nem látott arra, hogy kételkedjen mindabban, amit Carmencitától és Bing-től hallottak. Åke Norberget évek óta ismerték, megbízhatónak tartották - és a hadseregben bizalmi pozíciókat töltött be.
Öfverman tehát engedélyt kért arra, hogy szabadságra menjen, és a kiutazáshoz szükséges vízumot is megkapta.

Két nappal az utazás tervezett időpontja előtt azonban Bing mélységesen megrendült hangon tudatta Åke-val telefonon, hogy valami rettenetes történt. Az USA-ba történő utazást kénytelenek visszamondani, és azonnal Öfvermanékhoz kell menniük, hogy magyarázatot adjanak erre.
Útban az Öfverman-rezidencia felé, az autóban Bing elmondta: Hasakatara nevű, japán felesége, és közös gyermekük, Angelique autóbaleset áldozata lett New York-ban. Hasakatara éppen egy veseátültetés után volt, és a kórházból a hotelbe tartó úton történt a tragédia. Carmencita teljesen összeomlott, mert a sógornőjét nagyon szerette. (Åke soha nem találkozott Hasakatarával, de egy alkalommal kapott egy üdvözlőkártyát, amelyen az ő aláírása is szerepelt. Egy alkalommal Carmencita megemlítette, hogy anyai ágon szegről-végről rokonságban áll a japán császárral.)

Az Öfverman házaspár természetesen megértette, hogy ilyen körülmények között az utazást elhalasztják egy későbbi alkalomra.

Åke tudta nélkül, Carmencita és Bing egy későbbi alkalommal ismét felkereste Öfvermanékat, talpig gyászban.
Åke-t is mélységesen lesújtották a történtek, és osztozott a Rockefeller család gyászában. Ezzel egyidőben az is lesújtotta, hogy csalódást kellett okoznia az Öfverman házaspárnak, akik már nagyon várták az amerikai utazást; úgy gondolta, hogy a Rockefeller családnak illene kárpótolnia őket valamilyen formában. Ezért saját költségére befizette az Öfverman házaspárt egy olaszországi útra, anélkül, hogy tudatta volna velük, hogy az üdülés költségeit ki állta.

A mélységesen lesújtott Bing és Carmencita elmondták, hogy a temetés Atlantában lesz, ahol Carmencitának van egy vidéki birtoka. A szűk családi körben megrendezett temetésen csak Carmencita lesz jelen; Bing több okból sem tart vele. Részint biztonsági megfontolásokból; részint a gyermekekre való tekintettel; részint pedig azért, mert annyira megbénította a kettős tragédia, hogy képtelen volna a temetésen jelen lenni.
Bing azt kérte, hogy Åke tartson vele abban az időpontban, amikor az USA-ban a temetés zajlik: ebben az időpontban tehát Malmö keleti temetőjében jelentek meg, ahol az emlékparkban, gyászba és némaságba öltözve, ezen az indirekt módon részt vettek a gyászos ünnepélyen.

Újabb aggodalmak

Az év vége tájékán Åke újabb rossz hírekről szerezhetett tudomást. Carmencita másik fivére, Roger merénylet áldozata lett, legidősebb leányát pedig leukémiával diagnosztizálták.
Åke emiatt csak nagyon ritkán találkozhatott jegyesével, aki hosszasan tartózkodott az USA-ban, hogy az ottani kutatóintézetekben részt vegyen az ellenszer kifejlesztésében. Elmesélte, hogy a Rockefeller-intézetben az ismert svéd rákkutatóval, Waldenström professzorral dolgozik együtt.

1977-ben egyre ritkábbá váltak az alkalmak, amikor Åke láthatta szeretett Carmencitáját, aki ezt azzal magyarázta: amellé, hogy a kutatásai nagyon lefoglalják, ő maga is megbetegedett rákban, és többször is kórházban volt. Átmenetileg megvakult, és Åke-t kerekesszékben kísérte el egy dániai protokolláris rendezvényre. Közös gyermeküket, Jennifert Åke csak nagyon ritkán láthatta - mint megtudhatta, ennek biztonsági okai vannak.

Carmencita a többi között Florida kormányzója is volt. Amikor Åke rámutatott: nem még mindig Ronald Reagan a kormányzó? - Carmencita szívbaj nélkül felelte: igen, papíron csakugyan ő a kormányzó, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ekkora színész végzi el a kormányzói feladatokat.

Végrendelkezések

Mivel Åke - úgymond - minden alkalommal veszélynek van kitéve, amikor Carmencitával mutatkozik, ezért Carmencita már 1976-ban elkezdett arról beszélni, hogy végrendelkezniük kellene egymás javára. Addig is, amíg összeházasodnak, szükséges egy végrendelet, Jennifer javára.
1977 áprilisában Åke írt egy végrendeletet, amelyben Jennifer mellé kedvezményezettként említette meg Carmencita adoptált gyermekét, egy Annika nevű kislányt, aki az USA-ban élt. Åke ezt az Annikát soha nem látta.

1979-ben született meg a végrendelet végleges formája; Carmencita ragaszkodott hozzá, hogy Åke őt jelölje meg a végrendeletében első számú kedvezményezettnek; hiszen nemsoká úgyis összeházasodnak!

Åke tehát a vagyonának felét a végrendeletében Carmencitára hagyta. A végrendelet szabályszerűen volt kiállítva, Carmencitát Ragnhild Olsson néven, svéd személyi számmal említve, a dokumentumot két tanú írta alá.
Minden alkalommal, amikor Åke új végrendeletet írt, az eredeti példányt az ügyvédjénél helyezte el, egy példányt pedig Carmencitának adott át - akit ismételten kért arra, hogy mutassa meg az ő javára írott végrendeletét. Åke soha nem láthatta Carmencita végrendeletét.

Az utolsó végrendelet még érvényben volt, amikor Åke feljelentette Carmencitát a rendőrségen. Ekkor tett vallomást arról is, hogy az életbiztosításában is Carmencitát jelölte meg kedvezményezettként: Åke halála esetén Carmencitát nem kevesebb, mint 250 000 korona illette volna. Ez a körülmény önmagában elég volt ahhoz, hogy durva csalás kísérletéért eljárást indítsanak Carmencita ellen.

Szélhámosság

Az említetteken túl, Åke nem esett további gazdasági bűncselekmények áldozatául; de mindaz, amivel Carmencita és Bing szédítette Åke-t, még Münchausen báró nagyotmondásain is túllépett. Ez jogilag nem büntethető, viszont az évek során egyre szégyentelenebb hazugságokkal traktálták Åke-t is, mindenki mást is, akiket Åke révén megismerhettek.
Carmencitáról megtudhatták, hogy egy rövid ideig John F. Kennedy volt a vőlegénye; hogy az USA politikájában is van némi befolyása; hogy van beleszólása abba, ki nyeri el az orvosi Nobel-díjat; hogy egy alkalommal elsimított egy incidenst, amikor egy amerikai repülőgép-hordozó jogtalanul kínai felségterületre hajózott be.

Åke révén Carmencita és Bing bejáratosak lettek a svéd vezérkar bankettjeire, fogadásaira, és rengeteg új, befolyásos ismerősre, barátra tettek szert.

1979-ben egy fogadáson Carmencita megismerkedett Åke egyik tartalékos tiszt kollégájával, Lars Nilssonnal és ennek feleségével, Ingegärd-del. A Nilsson házaspár, az Åke-val való ismeretség miatt, már eleve bizalmat szavazott Carmencitának és Bingnek. Ne felejtsük el: Åke nagyon befolyásos volt, bizalmi pozíciókat is betöltött, tehát az ő neve, ismeretsége egyfajta garanciát jelentett számos dologra!
Később, a nyomozati eljárás során, Åke is, a súlyos rákbeteg Ingegärd szülei is tanúsították: Ingegärd a kezdetektől fogva mélységes bizalommal és tisztelettel tekintett Carmencita Capelane-ra, a híres rákkutatóra.

Még mielőtt túlzottan felháborodnátok: a nyomozás során semmilyen bizonyíték nem került elő, amely arra utalt volna, hogy a korkedvezménnyel nyugdíjazott ex-fodrásznő, Ragnhild Olsson illegálisan orvosi gyakorlatot folytatott volna! Annak ellenére, hogy a társaságban orvosprofesszornak adta ki magát, soha nem praktizált orvosként. A viselkedése és a cinizmusa tehát morálisan mélységesen elítélendő, de a szégyentelen hazudozás önmagában véve nem büntetőjogi kategória.

Vesetranszplantáció (már megint?)

1979 vége, 1980 eleje táján ismét újabb akadályai voltak annak, hogy Carmencita és Åke találkozzanak. Carmencita súlyos vesebántalmakról panaszkodott, mankóval közlekedett egy katonai díszszemle alkalmával, és elárulta Åke-nak: veseátültetésre van szüksége. Bing lesz a donor, mert ő a legközelebbi rokona.

1980 májusában Carmencita és Bing Spanyolországba utazott, és Åke ezt a képeslapot kapta:

A szöveg jelentése: "Minden rendben,az op. most csütörtökön történik. A telefonok itt Spanyolországban romosak, nem tudom, mikor javul a vonal. (Jennifer) jól van és melegen üdvözöl - A belső kör"

Amikor hazaértek, megnyugtatták az aggódó Åke-t, hogy az operáció rendben lezajlott.(A valóságban az Olsson család az évenként megszokott spanyolországi üdülését folytatta, veseműtét helyett.)

1980 tavaszán Åke gyanúja egyre erősebbé vált azzal kapcsolatban: az amerikai testvérpár rendszeresen találkozgat a Nilsson házaspárral az ő - Åke - távollétében.

Júliusban Ingegärd elhunyt mellrákban.
A hamvasztás utáni búcsúztatójára Carmencita és Åke - mint az elhunyt közeli barátai - elutaztak Göteborgba.
A szertartás alatt Åke-nek feltűnt, hogy Carmencita gondolatai mintha egészen máshol jártak volna a gyászbeszéd alatt.
Az özvegy Lars Nilsson fivérének, Jöns-nek hasonló benyomása támadt: ő emlékezett ugyanis arra, hogy elhunyt sógornője nagyon mély bizalommal és csodálattal tekintett a rákkutató Carmencita Capelane professzorra. Mivel Jöns Nilsson maga is orvos volt, ezért gyanakodni kezdett arra: ez a nő egy szélhámos, és Lars az ő csalásának áldozata. Nagyjából két héttel azután, hogy a helyi lapokban megjelent a hír Lars Nilsson és Carmencita Capelane eljegyzéséről, Jöns Nilssonnak alkalma nyílt arra, hogy egy családi fogadáson közelebbről elbeszélgessen leendő sógornőjével.
Carmencita elmesélte Jöns és édesanyja jelenlétében, hogy ismert kutató és sebészprofesszor Amerikában, szakterülete a rákkutatás, és továbbképző előadásokat is tart. Azt is állította, hogy egy malmö-i világhírű rákspecialistát személyesen is ismer, az illető járt is az ő előadásaira.

Jöns Nilsson ezeket a kijelentéseket elég valószerűtlennek találta. Később, a nyomozás során folytatott kihallgatáson - és a tárgyaláson is, a vád tanújaként - elmondta: "Felvetettem néhány szakmai kérdést, és a dilettáns válaszaiból azonnal nyilvánvaló volt, hogy ez a nő nem lehet orvos."
Doktor Nilsson emellé az illető malmö-i rákkutatót is felkereste, és megkérdezte tőle: ismer-e egy Carmencita Cappelane professzort. Az illető kutató orvos kijelentette: "Soha életemben nem hallottam erről a nőről."
Ezzel Jöns Nilsson számára 100%-ig bizonyossá vált, hogy Carmencita nem nemzetközi hírű kutató, hanem egy egyszerű csaló, aki most éppen az ő fivérére, Larsra vetette ki hálóját.
Annak ellenére, hogy a tárgyalás során Jöns Nilssont csak tanúként és nem orvosi szakértőként idézték be, a vallomásában megemlítette: véleménye szerint ez a Carmencita minden jelét mutatta a nyilvánvaló pszichopátiának.
Azt is előadta, hogy ő is, édesanyjuk is igyekezett meggyőzni a szerelmes Larsot arról: menyasszonya valójában egy szélhámos, és egyáltalán nem az, akinek kiadja magát. Lars viszont, a szerelemtől elvakítva, maradéktalanul bízott Carmencitában.

Åke, aki utoljára 1980 augusztusában, Ingegärd temetésén találkozott szeretett Carmencitájával - a következő évben lezajlott tárgyalásig nem is látták egymást - megsejtette, hogy nem minden megy úgy, ahogyan kellene. Szeptemberben szembesült a brutális valósággal: egyik tartalékos tiszt bajtársától ugyanis megtudhatta, hogy a számos protokolláris fogadáson és banketten, amelyeken Carmencita részt vett - különböző, magas rangú tisztek vacsorapartnereként - egészen vad dolgokat hallhattak a nőtől.
Fennhangon dicsekedett azzal, hogy CIA-ügynök; hogy az utóbbi évek orvosi Nobel-díjai mögött ő állt; hogy rákkutató; hogy Brezsnyevet is operálta; hogy folyékonyan beszél japánul és szuahéli nyelven is; hogy anyai ágon Hirohito császár távoli rokona; hogy Nelson Rockefeller unokahúga; hogy magánrepülőgéppel közlekedik az USA és Malmö között úgy, ahogyan mások Malmö és Göteborg között ingáznak; hogy saját magán is végzett orvosi kísérleteket; hogy az amerikai biztonsági szolgálat részére végzett hírszerzéseit leplezendő, fodrászüzlete van Malmö-ben.

Åke álla leesett, amikor meghallotta, hogy Carmencita a fodrászüzletéről mesélt az elit társaságban. Sok évvel ezelőtt, ennek az üzlethelyiségnek bérleti szerződése kapcsán ismerte meg Carmencitát, Ragnhild Olsson-ként!
Åke soha, senkinek nem beszélt Carmencita "fedőnevéről", mert ünnepélyesen titoktartást esküdött szeretett kedvesének - egy sor másik közléssel együtt, amelyeket Carmencita bizalmasan osztott meg vele. A nő meg nyilvánosan locsog mindarról, amivel kapcsolatban őt titoktartásra eskette meg?

Házassági tervek

Lars eljegyzése bombaként csapódott be 1980 októberében. A tartalékos tisztek szövetségében több körlevél is készült, amelyek arról szóltak, hogy Lars Nilsson és Åke Norberg szélhámosság áldozatai lettek.
1980 januárjában a helyi lapokban megjelent a hír, hogy Carmencita és Lars össze fognak házasodni, és az USA-ba költöznek. Carmencita emellé, állítása szerint, gyermeket várt Lars-tól.
Ennek kapcsán tanácsolta Åke-nak egyik tartalékos tiszt kollégája: forduljon már a rendőrséghez, és tegye fel a kérdést: ki ez a nő - aki nem is olyan régen még Åke jegyese volt - és az állítólagos féltestvére valójában?

Amikor Åke végre belátta, hogy alaposan átejtették - a rendőrséghez fordult, és előadta történetét. Az ekkor tett vallomása 55 gépelt oldalt tett ki; az előadott tartalmak első hallásra hihetetlennek tetszettek, és ennek alapján a nyomozás vezetője azonnal elhatározta, hogy Ragnhild és Janne Olssont azonnal be kell idézni kihallgatásra. A rendőrség nyilvántartásából kiviláglott, hogy nem testvérek, hanem házastársak.

Janne Olssont otthonában találták, négy kiskorú gyermeke társaságában. Nem volt hajlandó felvilágosítást adni arról, hogy Ragnhild Olsson hol tartózkodik. A házkutatás során számos dokumentum került elő, amelyek tartalma kompromittáló volt, de az Åke által említett 25 ezer koronával kapcsolatban semmi sem került elő. Három borítékot találtak, Åke végrendeletének különböző változataival. Kettő ezek közül felbontatlan volt.
A következő kihallgatás során Olsson tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt vagy kihágást követett volna el; a feljelentés tartalmát légből kapott fantáziálásnak aposztrofálta. Nem, ő soha nem adta ki magát Ragnhild fivérének, a kis Jennifer az ő gyermeke, házasságon belül született. Tudomása szerint a feleségének nem volt viszonya Åke Norberggel.

A fenyegetésre, hogy körözést írnak ki ellene, Carmencita - azaz Ragnhild - néhány nappal később jelentkezett a rendőrségen. Ő is tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt elkövetett volna, és határozottan tagadta, hogy abban a szerepben lépett volna valaha is fel, amelyben Åke feljelentése szerint tetszelgett. Carmencita Capelane egy létező személy, egy ismerőse, aki egy időben nála és a férjénél lakott.
Az állítást, hogy Åke lenne Jennifer apja, és hogy 25 ezer koronát kapott volna 1976 júliusában, ezzel kommentálta: "ez a legrosszabb, amit valaha hallottam." Azt a vádat, hogy rákspecialistának adta ki magát - többek között Lars és Ingegärd Nilsson előtt is -, hasonlóképpen tagadta, és kifejtette, hogy mindez színtiszta képzelgés Åke Norberg részéről.

Nem volt a rendőrök kezében semmiféle indok, hogy az Olsson házaspárt letartóztassák. Az ügyész viszont utazási tilalmat rendelt el Ragnhild számára. A kihallgatás alól egy orvosi igazolással sikerült kibújnia, miszerint trombózis, súlyos isiász és valószínűsíthető tüdőgyulladás miatt nem jelenhet meg a rendőrségen.

Súlyos csalás alapos gyanúja miatt indult a nyomozás; az ügy felgöngyölítése során kihallgatott számos tanú egybehangzó vallomása alátámasztotta: Åke minden egyes szava igaz volt. El kellett viszont ismerni, hogy a feljelentéskor tett vallomásában olyan elképesztő dolgok szerepeltek, amelyektől még a legtapasztaltabb nyomozóknak is leesett az álluk.

A nyomozás...

...során előkerült egy főorvos, akinek 1976-ban afférja volt egy Ragnhild Olsson nevű pácienssel, akinek a visszér-problémáit kezelte.
A nő, hogy háláját kifejezze, meghívta vacsorázni a főorvost - aki, lévén válságban volt a házassága, elfogadta az invitációt - az elsőt is, a továbbiakat is.
A nő hamarosan előadta neki, hogy hamis identitással él Malmö-ben. A valódi neve Carmencita Rockefeller, és inkognitóban tartózkodik Svédországban. Mivel állandó veszélyben állt, hogy merénylet áldozata lehet, egy egész csoport biztonsági ügynökkel vette körül magát. Ennek a stábnak vezetője egy Steve nevű amerikai férfi. Itt, Svédországban az ő - Carmencita - feladata az, hogy információkat szerezzen aukciós cégekről, nagyvállalatok tranzakcióiról és hasonlóakról.

A főorvos kezdett gyanakodni az egyre vadabb és képtelenebb históriák hallatán, de a nőt nehezen lehetett sarokba szorítani.

Ez a főorvos az elé tett útlevélképek alapján felismerte Ragnhild Olssont alias Carmencita Rockefellert, valamint férjét, Janne Olssont, azaz biztonsági főnökét, Steve-et.

Mivel a főorvos nem esett semmiféle csalás áldozatául, ezért további nyomozásokat nem folytattak az ügyben. Viszont amikor a csalás lelepleződése után beidézték az orvost tanúnak, nagyjából ugyanazt a vallomást tette, mint amit Åke-től is hallani lehetett. Ugyanazokat a fantáziadús eseményeket adta elő az amerikai hírszerzésről, a Rockefeller-rokonságról, a biztonsági stábról. (Annyi esze mégis volt ennek a szélhámos nőnek, hogy egy főorvos előtt ne rákkutatónak adja ki magát.)

A nyomozók kérdésére, hogy orvosként milyen benyomása volt Carmencitáról, akarom mondani Ragnhild-ről, a férfi a következőket vallotta:

"Nagyon meggyőzően tudta magát előadni, és könnyen el lehetett neki hinni dolgokat. Nehéz lett volna nem hinni neki, annyira bizalomgerjesztő és lenyűgöző volt a személyisége. Mégis, a történetei annyira fantasztikusak voltak, hogy az ember nem tudta megállni, hogy csodálkozzon vagy kételkedjen a sztorijaiban, ha józanul átgondolta, amit Carmencitától hallott. Mindenesetre nem volt egyszerű sarokba szorítani - állandóan erre tettem kísérleteket. Egyszer például azt mesélte, hogy édesanyjának több cége is van Tokióban, és több divatos szórakozóhelynek is tulajdonosa. Amikor egy tokiói üdülésről tértem haza, Carmencita meg tudta említeni számos ismert hely és cég nevét is."

A főorvos végül azzal konfrontálta Carmencitát, hogy kérdéseket tett fel azzal kapcsolatban: a Rockefeller klán egyik tagját jó tíz évvel a történtekkel azelőtt elkapták és megették az új-guineai kannibálok. Ha a nő tényleg a Rockefeller dinasztia tagja lett volna, akkor tudott volna részletekről szolgálni erről az incidensről (amelyről egyébként az újságok is sokat írtak akkoriban) - de Carmencita láthatóan még csak nem is hallott erről a durva esetről.
Ám ennek ellenére sem volt egyszerű leleplezni a nő hazugságait. Egyszerűen olyan meggyőző, megnyerő személyisége volt, hogy könnyen a csapdájába esett bárki, aki a környezetében tartózkodott.

A főorvos, aki gyakran töprengett azon: tulajdonképpen milyen szándékai vannak ennek a nőnek, miért csinálja ezt - soha nem vált gazdasági természetű csalás áldozatává. S amikor nem sikerült azzal sem átejteni, hogy Carmencita állítólag "gyereket vár tőle", akkor ennek az évnek őszén "zátonyra futott a kapcsolatuk".

A legfrissebb áldozat - az özvegy Lars Nilsson...

...volt az egyetlen, aki nem mutatott készséges együttműködést a Carmencita-rejtély megoldásában.
Irodájából az a hír érkezett, hogy hamarosan házasságot köt egy Carmencita Capelane nevű amerikai orvosprofesszorral, és terveik vannak arra, hogy a nő gyermekeivel együtt hamarosan elhagyják Svédországot.

A rendőrség által összegyűjtött képanyagból Nilsson legközelebbi munkatársa azonosítani tudta a nőt, akit Nilsson egy fél évvel korábban eljegyzett. Ez a tanú maga is jelen volt azon a díszvacsorán, amelyen Lars Nilsson kihirdette Capelane professzorral történt eljegyzését. Kifejezetten elbűvölő személyiségűnek és intelligensnek találta Nilsson jegyesét (egyébként az első áldozat, Åke Norberg is azt vallotta a rendőröknek: a nő egyszerűen lenyűgözte; úgy élte meg, hogy Carmencita jóval intelligensebb őnála!)- és annak ellenére, hogy kissé csodálkozott az egész helyeten, soha nem kérdőjelezte meg sem Nilsson, sem menyasszonya szavahihetőségét.

A rendőröknek ezzel szemben minden okuk megvolt arra, hogy megkérdőjelezzék Nilsson szavahihetőségét, amikor kihallgatták a Carmencita-val - alias Ragnhild Olsson-nal - való kapcsolatáról. Azt vallotta, hogy Åke Norberg révén valóban megismert egy Ragnhild Olsson nevű nőt, akivel utoljára a felesége, Ingegärd temetésén találkozott.
Nilsson minden erejével azt a meggyőződést próbálta elültetni a rendőrökben: Ragnhild Olsson és Carmencita két különböző személy.

Egy kérdésre azt válaszolta: Carmencita, aki - a külső hasonlóság miatt valószínűleg összetéveszthető Ragnhild Olssonnal, jelenleg New York-ban tartózkodik. A kérdésre, hogy mit csinál ott a nő, és mi a vezetékneve, Nilsson csak azt válaszolta, ezt nem kommentálja. Ezt a kifejezést alkalmazta minden alkalommal, amikor a kihallgatást vezető tiszt tolakodó kérdéseket tett fel Carmencitával kapcsolatban.

Ki is volt ez a csodálatos Carmencita (és a csodálatos Bing) valójában?

Carmencita, azaz Ragnhild, Malmö-ben született, egy varrónő és egy köztisztasági alkalmazott gyermekeként.
Az iskolában közepes eredményei voltak; a kémiatudása, noha nem lett volna elegendő ahhoz, hogy bekerüljön az orvosi egyetemre -, a hajfestékek és a dauervíz kérdéseihez viszont bőségesen megfelelt. Így lett női fodrász.
17 évesen férjhez ment; két év és két gyermek után elvált az első férjétől. Ekkor ismerkedett meg Janne-val, aki szintén elvált, neki is volt két gyermeke az előző házasságából; egyébként egy kifőzdében volt szakács (más források szerint pék). 14 éves kora óta, amikor elhagyta a szülői házat, éttermek konyháin dolgozott. Élete legnagyobb ambíciója volt, hogy saját éttermet nyithasson, de ehhez hiányzott a megfelelő kezdőtőke.
Házasságukat jónak írták le, a felmerülő anyagi nehézségek ellenére is.

Mindaz, ami egykor viccnek indult - vagy legalábbis egy abszurd társasági játéknak -, ahol az Olsson házaspárból Ragnhild volt a hangadó, hatalmas médiavisszhangot kapott szenzációvá duzzadt. Nagy publicitást kapott az ügy, a korabeli sajtóban rengeteget cikkeztek az esetről. A közvéleményt nagyon izgatta és szórakoztatta, hogy két - "alacsony státuszú"-nak minősülő személy - milyen fantasztikus ügyességgel érzett rá az emberek gyenge pontjaira, és hogyan vezette a társadalom elitjét az orruknál fogva, kihasználva, hogy mennyien harapnak rá a gazdagság illúziójára, a hangzatos címekre és a Rockefeller név mögött álló hatalomra.

cikkekz
Néhány szalagcím a korabeli újságokból: "Mindenki hitt a szép Carmencitának", "A női fodrász átverte mindannyiukat: generálisokat, bírókat, orvosokat és igazgatókat"; "Mindenki bedőlt Carmencitának"

A házaspárt bűnösnek találták csalás vétségében - tévedésben tartották Åke Norberget a kis Jennifer apaságát illetően, és ezáltal kicsaltak tőle 25 ezer koronát, miközben Norberg abban a hitben élt, hogy ez a gyermek jövőjét biztosítja, valójában ez az összeg az Olsson család futó kiadásait fedezte.
A feleséget durva csalás kísérlete miatt is elítélték, hiszen a végrendelet és az életbiztosítás kérdésében a saját javára befolyásolta Åke Norberget. Azzal árulta el magát, hogy a kihallgatások során határozottan állította: "soha nem állt szándékomban összetenni magamat Åke Norberggel".

Carmencita, azaz Ragnhild cinizmusa nem ismert határt.
A tárgyaláson kijelentette: "egyetlen épeszű ember sem hitte volna el a hazugságaimat". Az ügyvédje is ezzel érvelt: nem tekinthető félrevezetésnek, amit védence művelt, hiszen józan ésszel egy felnőtt ember nem hitt volna el ilyen vad állításokat.

A bíróság véleménye szerint "arra való tekintettel, hogy az ügy milyen figyelmet kapott, és miután ez valószínűleg visszatartó erővel bír, ezért a Tingsrätt úgy ítéli, hogy nem szükséges szabadságvesztéssel büntetni az elkövetőket."
Az esküdtek véleménye szerint feltételezhető, hogy az Olsson házaspár a továbbiakban tartózkodik a csalástól és mások tévedésben tartásától; ezért mindössze pénzbírságra és kártérítésre kötelezték őket. A feleséget, mint hangadó, 750 koronára, a férjet pedig 500 koronára bírságolták; továbbá kötelezték őket, hogy fizessenek kártérítést Åke Norberg-nek. Más szóval: kötelesek visszafizetni a 25 ezer koronát, amely végül nem került befektetésre, továbbá a közös szerelmi fészek bérleti díját.

Carmencita, akarom mondani Ragnhild, korábban soha nem volt büntetőeljárás alatt.
Bing, akarom mondani Janne ellen, 1971-ben és 1973-ban is eljárás volt foganatban, csekkhamisítás miatt.

Az elmeorvosi vizsgálatok egyértelművé tették, hogy sem a férj, sem a feleség nem szenved elmezavarban, zárt intézeti gyógykezelésük tehát nem szükséges.

A nagy, nyilvános jogi cirkusz zárójelenetében az államügyész kifejtette: a rendkívül szórakoztató tárgyalássorozat hátterében egy sor társadalmi és személyes tragédia is húzódott, nemcsak a vádló, hanem több tanú esetében is.
Az ügyész véleménye szerint Carmencita színjátéka hallatlan cinizmusra utal, és arra, hogy a nő egyáltalán nem volt tekintettel az érintetteket sújtó következményekre. Szabályszerű pszichopataként viselkedett az elmúlt hét évben, s mivel erre semmilyen ésszerű indoka nem volt, ezért az elmeállapotát alaposabban meg kellene vizsgálni.

A végjáték

Åke Norberg az eset után sikerrel kibékült a feleségével.
Nilsson sikeresen felülkerekedett az ügy kapcsán elszenvedett presztízs-veszteségén, de továbbra is jó viszonyban maradt Carmencitával és Binggel.

Janne Olsson 2012-ben elhunyt. Ragnhild, azaz Carmencita ma is Malmö-ben él, pontosabban a város Limhamn nevű külső kerületében. (NB a korabeli sajtóban, identitása védelme érdekében, szintén költött néven szerepelt - de a valóságban egyetlen, Solveig Johansson nevű nőt sem lehetett megfeleltetni a csodálatos Carmencitának!)

A történetből 2016-ban musical is készült.

Sylvia Seegrist a.k.a. Rambo kisasszony

,  01:37 - Permalink

 

Igazán ritka példányt hoztam most Nektek: egy női ámokfutó elmebeteget - konkrétan a legelső ismert ámokfutó tömeggyilkos nőt -, aki egy bevásárlóközpontban rendezett lövöldözést, két halálos áldozattal, hét súlyos sebesülttel. Mindez 1985-ben történt, pontosan a Halloween előtti napon, október harmincadikán, a pennsylvaniai Springfield helység - roppant fantáziadúsan - Springfield Mall néven ismert bevásárlóközpontjában.

Az esetben azt tekinthetjük a leginkább sokkolónak, hogy a hölgynek problémás előélete volt, tíz év alatt 12 alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt - de mindannyiszor elbocsátották, azzal, hogy nem jelent veszélyt sem önmagára, sem a környezetére. Tudott dolog volt: agresszióproblémái akadtak, sokszor beszélt arról, hogy ölni akar, a hivatalos szervek mégsem vették komolyan, hogy "ez a csaj súlyosan zakkant!"

Kisiskolásként és kiskamaszként problémamentesnek tűnt: okos, értelmes lány volt, érdekelték a természettudományok, de jól teljesített pszichológiából is.

A normális látszat mögött egy rettenetes titok rejtőzött: a kis Sylvia nyolcéves volt, amikor a nagyapja incesztust követett el ellene. Mrs. Seegrist erről évekig nem is tudott; Sylvia elmúlt 13 éves, amikor a nagyapjáról ezt mesélte: "anya, nem is tudod, milyen intim kapcsolat volt közöttünk!" Kiderült, hogy a nagyfater rendszeresen onanizált a kis Sylvia előtt, és különböző szexuális szívességeket is kicsikart tőle.

Sylviával 15 éves kora körül kezdődtek a problémák. Tanulmányi eredménye ekkoriban romlott le, és az erőszakos kitörések, dührohamok, agresszív fantáziák, fenyegetőzések és rögeszmék, amelyek mindennapossá váltak nála, már messze túlmutattak a megszokott tizenéves kori bolondériákon. Egyszer még a haját is leborotválta.
Pszichiátriára került, ahol rövid úton diagnosztizálták nála a paranoid skizofréniát, és tájékoztatták arról, hogy két lehetősége van: vagy élete végéig gyógyszert kell szednie, vagy hosszú távú kórházi kezelésekre számíthat.

Évről évre súlyosbodott az állapota, a fantáziatartalmai csak durvábbak lettek, és a kezelések gyakorlatilag semmit sem segítettek: azon túl, hogy egyik dilisbogyót a másik után írták fel neki - és nem ellenőrizték, hogy szedi-e rendszeresen -, nem törődtek vele. Volt egy olyan rögeszméje is, mely szerint a szülei és az orvosok valójában meg akarják mérgezni a gyógyszerekkel.

Amikor Sylvia elérte a nagykorúságot, berukkolt a seregbe - sokat beszélt arról, hogy gerillaharcos akar lenni Iránban -, de a kiképzés alatt rögtön a szívatások célpontjává vált. A többi újonc azzal ugratta, hogy leszbikus - nincs adatunk arról, hogy erre hogyan reagált, de okkal feltételezhetjük, hogy nem vette jó néven, nem tudta viccnek tekinteni. A kiképző tisztek is észrevették, hogy idegileg nincs egészen rendben: a viselkedési problémái miatt már a kiképzést sem csinálhatta végig, két hónap után leszerelték. Ez érzékenyen érintette. Az agresszió-és egyenruhafétis a továbbiakban is jellemző maradt rá.

25 éves korára már képtelen volt arra, hogy önálló életvitelt folytasson; szociális segélyből élt, a plázában tengett-lengett naphosszat, és lassanként egyre furcsábbá, különcebbé vált.
Sajátos szokásai akadtak. Hajnali négykor volt képes kimenni avart gereblyézni; gyakran fel-le járkált a lépcsőházban; kedvelt beszédtémája volt a nukleáris háború és az, hogy az egész világ ellene van; megszállott arckifejezéssel bámult az emberekre; gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen kontaktusba került vele vagy akár látásból ismerte, volt legalább egy bizarr sztorija. Többen is beszámoltak arról: Ms. Seegrist "utált mindenkit, és sokat beszélt arról, hogy kiket ölne meg".

Szenvedélyesen imádta a military cuccokat - kedvence volt az olívazöld színű gyakorló és zakó, fekete barettsapkával. E holmikat még a szaunában sem volt szokása levetni. Mániákusan edzett, megszokott látvány volt az edzőteremben, amint súlyokat emelgetett. A fitneszközpont alkalmazottai és vendégei szerint Seegrist vagy magában motyogott összefüggéstelenül, vagy a többi vendéget inzultálta.
Sajátos politikai kijelentéseket tett, akár az utcán, idegeneknek is. Rokonszenvezett a kommunista eszmékkel, magánszorgalomból oroszul is tanult (el tudjátok képzelni, hogy ez az 1980-as évek USÁ-jában micsoda bizarr, különc és lázadó megnyilvánulásnak számított? - A szerk.)
Állítólag bútorfényező folyadékot is ivott, ismeretlen indokból.

Egy legális fegyvervásárlási kísérlete kudarcba fulladt. A K-Mart szaküzlet alkalmazottai, meglátva a hölgy militáns külsejét és sajátos viselkedését, nem szolgálták ki - azzal mentve ki magukat, hogy sajnos nincs raktáron az a típus, amelyet keres. Végül egy másik üzletben tudott fegyvert venni - a vásárláshoz szükséges kérdőív kitöltése során eltitkolta a tényt, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt (és ekkoriban még nem volt törvényben előírva, hogy leellenőrizzék azok hátterét, akik lőfegyvert szeretnének venni!) -, egy Ruger 10/22-est (volt önkritikája talán? Ez a fegyver a szakértők szerint kifejezetten kezdő-, illetve amatőrbarát.)

A plázában, mondhatni, "ismerték, mint a rossz pénzt" - rendszeresen provokálta és zaklatta a többi vendéget, ezért számos alkalommal a biztonsági őrök, néhányszor pedig a rendőrök tessékelték ki barátságosan a helyről. Az ilyen esetek ellenére, nem sokáig volt szokása távol maradni a plázából, szinte a második otthonává vált; az itteni gyógyszertárban váltotta ki a dilisbogyókat is. A tulaj - Richard Zensen - szellemeskedve Ms. Rambo-nak szólította, aztán egy sötét tekintetet kapott válaszul: "mintha démonok szállták volna meg". Legutoljára akkor látta Seegristet, amikor egy antipszichotikumot próbált kiváltani, de nem adhatták ki neki, mert nem volt nála a társadalombiztosítási kártyája. Zensen később így referált erről az esetről: "úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne: ha fegyver is lenne nála, biztosan használná" (lehet, hogy ez lett volna az utolsó szalmaszál Seegrist számára? Édesanyja szerint az lehetett Sylvia ámokfutásának a közvetlen előzménye, hogy rettenetesen félt attól: a szülei ismét elmeosztályra juttatják; ismételten kifejezte korábban, hogy szíve szerint inkább meghalna, semmint hogy újból pszichiátriai intézetbe kerüljön.)

A pláza és a fitneszterem mellett a könyvtárat is gyakran látogatta, orosz nyelvkönyveket, szótárakat forgatott, bombakészítési leírásokat fordított, továbbá rendkívül érdeklődött a "negatív energia" témája iránt, erről a tárgykörről minden hozzáférhető anyagot elolvasott.

Zavart és mások számára is zavaró viselkedése az idők során fokozatosan súlyosbodott: 1984-ben egy alkalommal berontott a pláza egyik éttermébe, emelt hangon kijelentve: "lelövöm azt az anyab*szó szarházit!"
Nem derült ki, hogy pontosan kire gondolt, mert elhagyta a helyszínt, mielőtt bármilyen erőszakos cselekedetre ragadtatta volna magát.

1985 október 30.-án a megszokott szerelésében - gyakorló, zakó, bakancs, barettsapka - jelent meg a plázában, kiváltotta a gyógyszereit, majd a fitneszterembe ment, ahol csendben dolgozott a súlyokkal egy ideig. Ezután egy kis időt a könyvtárban töltött, majd délután kettő körül hazaugrott a lakására; fél négy tájékában ismét megjelent a plázában, ekkor azonban nála volt egy .22 kaliberű félautomata lőfegyver!

Egy telefonszerelőt vett célba elsőként, de - lévén hogy csípőből próbált lőni - elvétette, a férfi megmenekült - és, mivel megismerte Seegrist kocsiját, elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy leeressze az egyik autógumit - hogy megakadályozza a nő elmenekülését a tett színhelyéről.
Seegrist ezután egy nőt vett célba, aki éppen pénzt vett ki a bankjegykiadó automatából; egyetlen lőszer sem talált, holott fél tucat csapódott be a célpont körül.

Az ámokfutás következő célpontja egy csoport kisgyermek volt; egy Recife Cosmen nevű kétéves kisfiú a helyszínen életét vesztette - Seegrist pontosan szíven találta -, két további kiskorú súlyosan megsebesült.

Seegrist ezután a bevásárlóközpont bejáratához rohant, és véletlenszerűen lőtt az alkalmazottakra és vendégekre, vegyesen. A kirakatüvegeket és az üzletek bejáratait is válogatás nélkül szétlőtte - mivel ez éppen a Halloween előtti nap volt, sok látogató azt gondolta, hogy az ünnepi műsor része egy kommandósnak öltözött nő, aki őrülten lövöldözik.
Egy korábbi halloween alkalmával az üzletközpont alkalmazott valakit, hogy az ünnep alkalmával cowboynak öltözve játék fegyverrel lövöldözzön a látogatókra. A pláza vendégei ezért először azt hitték, hogy ez is egy szokott Mindenszentek-napi morbid vicc, és ez a fura csaj is a pláza megbízásából csinálja a fesztivált.

Ahogyan keresztülviharzott a bevásárlóközponton, Seegrist két lövést adott le egy nő irányában, aki egy jégkrémes stand közelében tartózkodott; mindkét lövés a hasán találta el az áldozatot. Két másik nőre is rálőtt, ezután célba vett egy idősebb férfit, aki egy evőeszközöket forgalmazó üzlet kirakatában állt.
A férfit - a 67 éves Earl Trout-ot - az arcán és a hasán érték a lövések, és később belehalt a sérülésekbe.
A plázában tartózkodó emberek, végre felismerve, hogy ez nem egy Mindenszentek napi idétlen tréfa, igyekeztek fedezéket találni, miközben Seegrist folytatta ámokfutását. Egy Augusto Ferrara nevű férfi, egy nyugalmazott állami hivatalnok - egy cipőbolt kirakata előtt téblábolt a feleségével - nem reagált elég gyorsan, és így lett az öldöklés utolsó halálos áldozata: a tarkóján érte a halálos lövés.

Amint Seegrist a pláza bejárata irányába indult vissza, a 24 éves John Laufer megállította.
A fiatal férfi maga sem volt biztos benne, mi történt ekkor - az első gondolata az volt: egy kommandósnak öltözött nő, játék fegyverrel, egyáltalán nem vicces, még ezen a napon sem -, és Seegrist őt is célba vette. Csodával határos módon, egyetlen golyó sem találta el Laufert, aki haragosan kicsavarta Seegrist kezéből a fegyvert, és közölte vele: "Rossz célpontot választottál arra, hogy szórakozzál. Most rendőrkézre foglak adni."
Seegrist láthatóan megdöbbent és összezavarodott, amikor lefegyverezték, és azt válaszolta: "Nő vagyok, családi problémáim vannak és rohamaim szoktak lenni." Laufer ezután egy közeli üzletbe rángatta be, és a pláza biztonsági személyzetét értesítették. Seegrist a következő szavakat intézte Lauferhez: "Siess, ember, tudod, hogy bűnös vagyok. Ölj meg a helyszínen."

Ettől a ponttól kezdve, Sylvia Seegrist csendes és megadó volt.
Amikor a biztonsági őrök megkérdezték, miért támadta le a plázát, azt felelte: "A családom az idegeimre megy. Nem akartam ezt. Nem akartam ezt."
Összesen két áldozat veszítette életét a helyszínen, egy harmadik később halt bele sérüléseibe, nyolc ember pedig súlyosan megsebesült az összesen négy percig tartó ámokfutásban. John Laufer lélekjelenléte nélkül kétségkívül sokkal magasabb lett volna az áldozatok száma.

Az eset nagy port kavart fel. A közvéleményt leginkább az háborította fel: az illetékes szervek tudtak arról, hogy a nő szabályszerű őrült - mégsem szűrték ki, hogy veszélyt jelenthet a környezetére. A legutolsó alkalom, amikor bármilyen interakcióba került szakemberekkel, egy telefonbeszélgetés volt, amelynek során a receptjeit megújították.
Utóbb kiderült: Seegrist kisasszony nem szedte rendesen a dilisbogyókat, mert borzasztóan szenvedett a mellékhatásoktól: főként azt élte meg nagyon rosszul, hogy az egyik gyógyszertől meghízott.

A bűnbakgyártás és a felelősség tologatása több szinten is zajlott: miközben az egészségügyi rendszert is hibáztatták, amely nem szűrte ki idejében, hogy Seegrist kisasszony nem egyszerűen őrült, hanem közveszélyes őrült - a jogi eljárás során őt magát is pellengérre vonták, úgymond azért, hogy eldöntsék: őrült ugyan, de vajon elég őrült-e ahhoz, hogy ez kizárja a büntethetőségét?
A letartóztatás után ugyanis egy évig mást sem tettek a vizsgálóbírók, mint azon tanakodtak: mennyire elmebeteg a csaj? Úgy tűnik, nem volt számukra elég bizonyíték - a tanúk beszámolói mellett - az sem, hogy Seegrist mezítláb jelent meg a tárgyaláson, és a következő szavakat intézte a bíróhoz: "Bassza meg. Remélem, éhezik, maga anyabaszó. Nem élvezem ezt az érzést, de ez van."

Amikor az életkorát kérdezték, Seegrist elárulta, hogy 25 éves, és hozzátette: nem számít arra, hogy ennél hosszabb ideig éljen. A telefonszámát firtató kérdésre egy hosszú, véletlenszerű számsorozatot sziszegett el, haragtól fűtött hangon. Azt is kifejtette: azt kívánja, bárcsak soha nem született volna meg, és tette okaként azt jelölte meg: problémái voltak a szüleivel.
"A szüleim vertek, természetesen" - magyarázta. - "A rendőrség soha nem állította elő a szüleimet."

A bíróságon két, figyelemre méltóan bizarr kijelentést tett.
"Tettem valami iszonyatos dolgot, igen - és akkor mi van? Lepaktáltam a kommunistákkal. A férfiak mindig készek arra, hogy háborúba menjenek."

Miután felolvasták neki a vádakat, a következőt mondta:
"Van fekete dobozuk? Az az én vallomásom."
(A későbbi házkutatás során derült ki, hogy ez nem volt egy teljesen zavart kijelentés. Seegrist kisasszonynak tényleg volt odahaza egy fekete doboza, amelyben a bombareceptjeit és a naplóit tartotta.)

A további kutatások egyértelművé tették, hogy Ms. Seegrist korábban is különösen viselkedett, voltak aggodalomra okot adó megnyilvánulásai.
1980-ban megkísérelte hátba szúrni az egyik terapeutát, aki foglalkozott vele. Annak ellenére, hogy ez a terapeuta kifejezésre juttatta: Seegrist kisasszony túlságosan erőszakos ahhoz, hogy a társadalomban szabadon járhasson-kelhessen - csak rövid időtartamú zárt intézeti gyógykezelését rendelték el.
Kiderült továbbá, hogy Seegrist egyszer egy lángoló gyufát vágott egy pszichiáter arcába; plüssállatokat is felgyújtott, és a lakásában ilyen tartalmú idézeteket festett a falra, mint "Gyűlöllek benneteket!" és "Öld meg mindet".
Képtelen volt másokkal közösen élni. Több korábbi albérletéből is azért dobták ki, mert pokollá tette a lakótársai életét, többeket is rettegésben tartott.

A lövöldözést megelőző évben tett egy kísérletet arra, hogy megfojtsa a saját anyját a nyílt utcán. A rendőrség közbelépett, de sajátos módon, Sylviát mindössze három hét után elbocsátották a pszichiátriáról, annak ellenére, hogy az orvosok nagyon rossz prognózist jósoltak neki.

Tanúk vallomása szerint Seegrist nagyon nagy lelkesedéssel nyilatkozott egy másik, hasonló esetről, amely a kaliforniai San Ysidro-ban történt, egy évvel Seegrist akciója előtt. Itt egy James Huberty nevű fiatal férfi rendezett tömeggyilkosságot egy McDonald's étteremben.
Seegristet rendkívül izgatta ez az eset, és jelezte: szívesen tenne valami hasonlót. A helyi McDonald's-ben tett olyan gesztusokat, amelyek a lövöldözést imitálták.

Ruth Seegrist tanúvallomásában azt adta elő: leánya az ámokfutást megelőző napokban a szokottnál zavartabban viselkedett, azt téve valószínűvé, hogy felhagyott a gyógyszerszedéssel. A lövöldözés előtti reggelen Mrs. Seegrist arra kérte leányát, menjen vissza a kórházba, de Sylvia azt felelte: inkább börtönbe megy. Mrs. Seegrist megpróbálta elérni, hogy kényszergyógykezelésre utalják a lányát, de az illetékes orvosok tájékoztatták: ez csak egy nyilvánvalóan erőszakos, durva incidens esetén volna lehetséges.

"Véleményem szerint Sylvia Seegrist a lövések leadásának időpontjában olyan súlyos pszichózisban szenvedett, amely meggátolta abban, hogy a valóságot helyesen észlelje, és tette súlyosságát felmérje. Amikor elsütötte a fegyvert, elméje annyira zavart volt, hogy tökéletesen meg volt győződve arról: helyesen cselekszik" - jelentette ki dr. Robert Sadoff, a védelem tanújaként szereplő elmeorvos.

Összesen három szakértő tanúskodott egyébként az ügyben, két pszichiáter és egy pszichológus; egybehangzó véleményük szerint Seegrist, elmeállapota következményeként, nem látta be, mit tett. Azzal a gondolattal ment az üzletközpontba öldökölni, hogy a gyilkosságokkal megszabadítja az embereket a szenvedéseiktől. Meglátásai szerint ugyanis sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne születtek volna meg.
Azt a reményét is kifejezte, hogy ezáltal megtanítja a mentőalakulatokat, hogyan reagáljanak vészhelyzet esetén, és ezért a hadsereg majd büszke lesz rá. Ezzel egyidejűleg annak a vágyának is hangot adott, hogy híres bűnözővé váljon és ezáltal identitást találjon magának. Mindhárom szakértő - Dr Gerald Cooke, Dr. Robert Bowman és Dr. Robert Sadoff - egyetértettek abban, hogy Seegrist gondolkodása zavart és szétesett. Ezt a vélekedést a bíróság által megbízott pszichiáter, Dr. James Ewing is megerősítette.

Az ügyészség viszont azt emelte ki: Seegrist nagyon jól teljesített a pszichológiaórákon, tehát tudta, hogyan ejtse át az orvosokat.
Az ügyészség által megbízott pszichiáter, Dr. Park Dietz véleménye szerint Seegrist tudta, mit művel, és tudta, hogy rosszat tesz. Igaz, hogy nyilvánvalóan elmekórtani eset, de inkább bipoláris zavarokra utal a viselkedése, semmint skizofréniára. Előre kitervelten cselekedett - az öldöklést megelőző napon végrendelkezett, és ügyvéddel hitelesíttette végakaratát -, ezért jogi értelemben beszámíthatónak tekinthető.

A védelem tehát azzal érvelt: Seegrist elmebetegség áldozata.
Az ügyészség pedig azzal: Seegrist a saját élete kudarcaiért a társadalmat hibáztatta.

A bíró tudatta az esküdtekkel, hogy négy verdikt közül van lehetőségük választani: a vádlott bűnös; nem bűnös; bűnös, de elmebeteg; elmeállapota miatt nem tekinthető bűnösnek.

Eközben a harmadik áldozat, Earl Trout, a kórházban belehalt sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletét egy percre is visszanyerte volna. Az orvosok kijelentették: ha Mr. Trout túl is élte volna a sérüléseket, élete hátralévő részét tolószékben és világtalanul kellett volna töltenie.
Ez a tény különösen nagy politikai nyomást jelentett az ügyet tárgyaló jogászok számára. Egy ilyen fajsúlyú ügyben a közvélemény mindig követeli, hogy statuáljanak példát és húzzák rá a vizes lepedőt a tettesre.

Annak ellenére, hogy a vádlott ennyire egyértelműen elmezavarban szenvedett, a szakemberek eldöntötték: Seegrist bíróság elé állítható, kompetens arra, hogy a tárgyalást végigcsinálja, bár az elmeállapota eközben valószínűleg rosszabbodni fog.

Az esküdtek a következő verdiktre jutottak: Ms. Seegrist bűnös ugyan, de elmebeteg.
Három tényleges életfogytiglant szabtak ki büntetésül, minden egyes halálos áldozatért, továbbá tíz-tíz évet minden egyes gyilkossági kísérletért. A bíró szerint Ms. Seegristnek valamilyen formájú elzárásban kell töltenie hátralévő életét.

Sajátos mindazonáltal, hogy az elmebetegnek nyilvánítás ellenére is, Seegristet két és fél év után átszállították az ideggyógyintézetből a börtönbe. Tény: ügyeltek arra, hogy rendesen szedje a gyógyszereit, és ennek látható eredményei is lettek. Seegristet továbbra sem nyilvánították gyógyultnak, de a tudata letisztult annyira, hogy hasznossá tudja magát tenni: a kilencvenes években legalábbis már matekot tanított azoknak az elítélteknek, akik a börtönben fejezték be a sulit, továbbá elvégezte a pszichológia szakot. Az ezredforduló előtt néhány évvel megszakította a szüleivel a kapcsolatot.
Egy újságíró érdeklődésére azt felelte: minden év október harmincadika körül rettenetes érzései támadnak, és nehezére esik nem sírnia. Mint állította: a gondolat, hogy embereket bántott, nehéz leírni, milyen érzés ezzel együtt élnie. Az állapotát az új gyógyszerek sikerrel stabilizálták, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszanyeri a szabadságát. Az utóbbi 15 évben viszont semmit sem tudni róla.

Egyetlen vércseppen múlt

,  01:34 - Permalink

Nagyon tévednek azok, akik azt vélik, hogy a valódi bűnesetek éppen olyanok, mint a népszerű Agatha Christie-regények esetei. S ez nemcsak azt jelenti, hogy a bűncselekmények felderítéséhez, a tettes bíróság elé állításához távolról sem elegendő egyetlenegy, zseniális kombinációs készségű és csalhatatlan intuíciójú nyomozó jelenléte!
Érdemes tudni azt is: sok eset akad, ahol a rendőrök tisztában vannak a tettes kilétével, mégsem adhatják át a jómadarat az ügyészségnek, mert bizonyítékok híján még csak le sem tartóztathatják. Tehát nem feltétlenül a "hülye rendőr" sztereotípiák igazolódnak be minden alkalommal, amikor egy-egy bűncselekmény felderítetlen marad, vagy a tettes szabadlábon röhint a markába.
Az alábbiakban egy olyan esetet mesélek el Nektek - ismét Dániából, Koppenhágából -, amelyben a szó szoros értelmében egyetlenegy vércseppen múlt, hogy a tettest végül bíróság elé állíthatták.


Elvira med sin datter1981 november tizedikén a 43 éves Elvira Karina Poulsen (született 1938 április 15.-én Norvégiában, leánykori neve Salo) nem jelent meg munkahelyén, egy időseket segítő betegellátónál. Mivel nem jelentett beteget, ezért a főnöke megpróbálta a lakásán elérni, de Fru Poulsen nem vette fel a telefont.
Ez már aggasztó volt, ezért a főnök megkérte az egyik kolléganőt - aki hazafelé azon az útvonalon szokott végighajtani -, hogy álljon már meg Fru Poulsen lakásánál - Nørrebro, Fælledvejens Passage 12 - és nézze már meg, mi a helyzet.

A kolléganő így is tett: munkaideje lejártával, délután négy körül megjelent a Fælledvejens Passage 12. számnál, de amikor becsengetett, senki nem nyitott ajtót. A lakásban teljes csend uralkodott.
A kolléganő becsengetett a szomszédokhoz is, elmagyarázva érkezése célját. Az egyik szomszédasszonynak volt kulcsa Fru Poulsen lakásához, és ketten együtt léptek be a gyanúsan csendes lakásba. Úgy tűnt, senki nincs otthon, de minden teljesen normálisnak tűnt... az előszoba, az étkező, a nappali is, míg a lakás utolsó helyiségébe - a hálószobába - értek, ahol iszonyatos látvány tárult a szemük elé.
A hálószoba úgy nézett ki, mint valami mészárszék. A padló és a fal is vérrel volt telefröcskölve. A kiságyban élettelenül hevert a kis Karina Elida, Fru Poulsen négyéves gyermeke, vérbefagyva. A padlón, közvetlenül a kiságy mellett, maga Fru Poulsen feküdt egy vértócsa közepén - teljesen felöltözve, holtan. A két nő, amint felocsúdtak első rémületükből, azonnal értesítették a rendőrséget.

A rendőrök egy igazságügyi orvosszakértővel jelentek meg, és a helyszíni szemle során megállapították, hogy mindkét áldozat halála előző este - tehát november kilencedikén - következett be, vagy valamikor az éjszaka folyamán.
Sokan vélik úgy, hogy ilyen esetekben egy szakértő azonnal meg tudja állapítani a halál beálltának időpontját nagy bizonyossággal. Ez természetesen nagyban leegyszerűsítené a nyomozók munkáját, hiszen így a nyomozást le lehetne szűkíteni arra: ki járt a helyszínen a kérdéses időpontban, illetve kinek nincs alibije a kérdéses időpontra?
A valóság sajnos kiábrándító: ha a halál beállta után már néhány óránál több eltelt, akkor csak körülbelüli, óvatos becsléseket lehet tenni arra: vajon mikor következhetett be a halál?

Egyértelműen látszott, hogy mindkét áldozatot több késszúrással ölték meg, a "különös kegyetlenség" fennforgása nyilvánvaló volt.

Az anya testén összesen 32 késszúrást találtak - a fején, a nyakán, a testén éppúgy, mint a végtagjain. A legdurvább késszúrások (ezek bármelyike önmagában is halálos lehetett volna) közül kettő a fejet érte, több késszúrás pedig a mellkast.
Emellé a karján és a kezein is több vágásnyomot találtak, amelyek arra utaltak, hogy az áldozat keményen küzdött az életéért, védekezett, és megpróbálta kicsavarni támadója kezéből a kést.

A kisgyermek testén összesen 11 késszúrást fedeztek fel, ezek egyike egyenesen a szívet érte. Minden jel arra utalt, hogy a kislányt álmában érte a halál: a késszúrások igen közel helyezkedtek el egymáshoz.

A helyszíni szemle folyamán fény derült egy sor további sajátos körülményre.

A bejárati ajtó érintetlen volt.
Erőszakos, idegen behatolás jelét nem találták, tehát a rendőrök biztosak lehettek abban: az áldozat ismerte gyilkosát, saját maga engedte be a lakásba. Erről árulkodott az, hogy dulakodásnak semmilyen nyomát nem találták a lakás többi helyiségében: sem a konyhában, sem az étkezőben, sem a nappaliban.
Csak a hálószobában voltak egyértelmű nyomai annak, hogy Fru Poulsen kétségbeesett elszántsággal próbálta megmenteni gyermekét, és a saját életét is védte.

A gyilkos eszköz nem került elő, sem a lakásban, sem a későbbi nyomozás folyamán. Semmilyen gyanús ujjlenyomatot nem találtak, amely az elkövető nyomára vezethetett volna.

A lakás berendezését nem forgatta fel a tettes - a fiókok, szekrények érintetlenek voltak, és semmilyen értéktárgy vagy készpénz nem hiányzott a lakásból. Ezzel a nyereségvágy, mint a tettes feltételezhető indítéka, kikerült a képből.

A gyilkosság embertelen brutalitása láttán a rendőrök arra gondoltak: ilyen csúnya mészárosmunkát csak egy elmebeteg végezhet.

"Az ügy ronda ugyan, de legalább egyszerű?"

Ebből a két momentumból:
1.) az áldozat minden bizonnyal ismerte a tettest, aki
2.) valószínűleg pszichiátriai kezelés alatt állhatott a tett elkövetésének idején, vagy korábban -
- a nyomozás elején arra a naiv feltételezésre jutottak a rendőrök: ez az ügy egyszerű feladatot fog jelenteni. Egy feltételezhetően elmebeteg személyt kell keresni az áldozat közvetlen környezetében!

A nyomozás előrehaladtával a feladat bonyolultabbnak bizonyult, mint hitték, mert Fru Poulsennek a vártnál szélesebb ismeretségi köre volt. Ezért nemcsak az egész gyilkossági csoport, hanem a rendőrség többi részlegének bűnügyi szakértői is részt vettek a munkában: Fru Poulsen baráti körének és rokonságának felderítését, kihallgatását. A kihallgatások célja elsősorban az alibiket ellenőrzése, illetve az értelmetlennek tűnő gyilkosságok indítékának felderítése.

Környezetvizsgálat - szűkül a kör

Fru Poulsen legtöbb ismerőse gyorsan kizárható volt a potenciális gyanúsítottak köréből - rendelkeztek alibikkel, amelyeket több tanú is megerősített. Azonban még így is több lehetséges elkövető akadt fent a rostán.
Ezek egyike volt az áldozat fivére, a 45 éves Hans Alwin Salo (született 1936 április 29.-én, Norvégiában); úgy is, mint az áldozattal közeli kapcsolatban álló egyén, és úgy is, mint pszichiátriai kezelés alatt álló páciens.

Hans Alwin Salo a feleségétől elvált, a Nordvestkvartalet-ben volt albérlete, eléggé közel lakott a húgához.
Többször is bekerült az elmeosztályra; paranoid pszichózissal, illetve üldöztetéses téveszmével diagnosztizálták.
Kóros féltékenység gyötörte: meggyőződése szerint a felesége egyszerre több szeretőt is tartott. A nőt a válás után is igyekezett ellenőrzése alatt tartani. Elképzelése szerint a húga volt a kerítőnő, ő szerezte a férfitársaságot a feleség számára, ő "tartotta nekik a gyertyát" és ő is falazott előtte, Salo előtt.
Az elképzelés távol esett a valóságól; mindez csak Salo beteges képzeletében létezett.
Ezzel kapcsolatban került elő egy fontos részlet, amely a rendőrök gyanúját felkeltette!
A volt feleség a válás után is jó kapcsolatot tartott fenn ex-sógornőjével. Barátnőkként gyakran mentek együtt vásárolni, vagy kávézni - ilyen alkalmakkor az exférj rendszerint a sarkukban volt.

Gyanús volt az is, ahogyan Salo az első kihallgatáskor viselkedett. Tudniillik már a gyilkosság felfedezése után, tehát november 10.-én kihallgatták, és ekkor egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a férfit megrázta volna a húga és az unokahúga halála.
A kihallgatás során azt adta elő: a gyilkosság estéjén az exfeleségénél és közös gyermeküknél volt, egészen este hét óráig. Ekkor bement a munkahelyére, munka után ismét a volt nejénél töltött néhány órát, majd hazament az albérletbe. Megivott néhány sört és bevett egypár altatót, és ez annyira kiütötte, hogy reggelig aludt.

Már ekkor, a tizedikei elbeszélgetés alkalmával gyanús volt a fószer a zsarvaknak, és itt látható a nyomozói munka egyik legnagyobb nehézsége: a gyanú, a ráutaló viselkedés egy dolog. Viszont pusztán a felmerülő gyanú alapján senkit nem tartóztathatnak le!

Egyetlen csepp vér

A bűnügyi techikusok alaposan átvizsgálták az egész lakást, de nem találtak semmit, ami a feltételezett elkövető személyére utalhatott volna.
A konyhában, az egyik szék támláján - amely éppen a villanykapcsoló alatt helyezkedett el - azonban felfedeztek egy beszáradt vércseppet. Ezt az anyagot az igazságügyi orvostani intézetbe szállították, a vércsoport meghatározása céljából.

Öszesen 23 személy volt, akiknek elvileg módjában állhatott ezt a széket vérrel szennyezni. Ezért mind a 23 személytől vérmintát vettek, abból a célból, hogy a beszáradt vércseppel összevessék.
Ebben az időben - az 1980-as évek elején - az ilyen vizsgálatok hosszú időt követeltek, kiváltképp azért, mert különböző vércsoport-rendszerekre és alcsoportokra is teszteltek. Tehát legkorábban 1982. január elejére lehetett az eredményeket várni.

Holtponton a nyomozás

Az eredmények megérkezéséig eltelt időszakban a rendőrök nem jutottak különösebben sok eredményre.
Hans Alwin Salo-t több alkalommal is kihallgatták, de minden egyes alkalommal azt vallotta: exfeleségétől egyenesen az albérletébe távozott, és egészen másnap reggelig ott tartózkodott. A rendőrségnek nem állt a rendelkezésére semmi, amivel az állítását megcáfolhatták volna. Nem volt semmi, ami alátámaszthatta volna, hogy a férfi hazudik.

Salo ruházatát és személyes tárgyait is átvizsgálták, de nem találtak semmilyen vérnyomot. Az ujján viszont találtak egy sebhelyet, amely - az igazságügyi orvosszakértők vélekedése szerint - nagyon jó eséllyel keletkezhetett a gyilkosság ideje tájékán.
Erre a sebhelyre Salo azt a magyarázatot adta: a gyilkosságot megelőző éjjelen egy kocsmában szerezte.
Ez a magyarázat önmagában véve nem volt valószínűtlen, és így nem is volt miért vitatni.
Mindenesetre a sebhely fontos indíziumként - közvetett bizonyítékként - szolgált: egybevetve a férfi motivációjával - az őrült féltékenységgel -, a hiányzó alibivel, valamint a ténnyel, hogy Salo elmebeteg, csak tovább erősítette a rendőrök gyanúját. A gyanú azonban még mindig nem adott indokot vagy jogosultságot arra, hogy a rendőrök letartóztassák a jómadarat! A bizonyítékra várni kellett tehát...

Végre megjött az eredmény!

Amikor az igazságügyi orvostani intézetből megérkezett a várva várt eredmény, nyilvánvalóvá vált, hogy a szék támláján talált, beszáradt vérszennyeződés nem származhatott az áldozatoktól.
A 23 kérdéses személytől levett vérminták között a szakértők csak egyetlenegyet találtak, amelynek minden csoportanyag-tulajdonsága megegyezett a széktámlán talált vérnyom csoportanyag-tulajdonságaival - és ez nem volt más, mint Hans Alwin Salo vérmintája.
Ez egy meglehetősen ritka vércsoport-kombináció volt, a dán lakosság körében nagyjából csak minden tízezredik felnőtt ember rendelkezik ilyen vércsoport-jellemzőkkel. Ez a gyakorlatban annyit tett, hogy az egész országban csak néhány száz ember akadt, akiktől származhatott a kérdéses vércsepp. Hans Alwin Salo pedig e néhány száz ember közé tartozott.

Ez az egyetlen indízium már elégséges indokot adott a rendőröknek, hogy végre őrizetbe vehessék ezt az állatot. Január hatodikán tehát berángatták az őrszobára, anélkül, hogy tudatták volna vele a vércsoport-tesztek eredményét, és újból kikérdezték: ugyan-vajon mit csinált 1981. november kilencedikéről tizedikére virradó éjjelen?

A történet újabb verziója

Hatodikán délután, a kihallgatást vezető nyomozótiszt tudatta Salo-val a vérvizsgálatok eredményét. "Salo, a maga vérét találták meg a helyszínen!"
Salo egy rövid szünetet tartott, gondolkozott, és kijelentette, hogy meg szeretné változtatni a vallomását. Igen, valójában járt a húgánál aznap este, de amikor megérkezett, már halott volt a húga is és az unokahúga is.
Amikor hazaért este fél tíz tájékán, akkor eszébe jutott: korábban megígérte a húgának, hogy segít kifesteni a lakást, és talán meg kellene most beszélnie ezt vele közelebbről.
Amikor megérkezett a húgához, kopogtatott az ajtón. Senki nem válaszolt, de az ajtó csak kilincsre volt zárva - Salo tehát benyitott. A lakásban égett a villany, de csend volt. Salo végigjárta a lakást, míg végül a hálószobában megtalálta a húgát és az unokahúgát, holtan, úgy, ahogyan később a rendőrök is rájuk találtak. Amikor észlelte, hogy mindketten halottak, akkor lekapcsolt minden világítást a lakásban, és elhagyta a helyszínt, miután bezárta maga mögött a bejárati ajtót. Állítása szerint azért nem értesítette a rendőrséget, mert attól tartott, hogy őt fogják a gyilkosságokkal gyanúsítani.

Hurrá. Előzetesben a madár.

Újabb indízium: Salo igenis járt a helyszínen a gyilkosság estéjén. Másnap tehát bíróság elé citálták, és előzetes letartóztatását rendelték el, mint a kettős gyilkossággal alaposan gyanúsítható személyt.
Az elmeorvosi vizsgálatát is elrendelték.
A szakértők véleménye: a férfi egyértelműen elmebeteg (üldözési mániában szenved), továbbá súlyos személyiségkárosodásai vannak, gyakorlatilag pszichopata. (Hja, ez még nem a modern pszichiátria és a DSM-IV... - A szerk.)

A további kihallgatások során is makacsul tagadta, hogy a gyilkosságokat ő követte volna el. Kitartott azon állítása mellett: amikor megérkezett a lakásba, már mindketten halottak voltak.

Tárgyalás

Az ügyet 1982 augusztusában tárgyalták, esküdt bíróság előtt.
Ez az elmebeteg barom továbbra is azt állította: ártatlan a gyilkosságokban.

Továbbra sem állt rendelkezésre semmiféle direkt bizonyíték, amely egyértelműen igazolta volna, hogy ez az agykárosodott őrült követte el ezt a borzasztó tettet.
Az ismert indirekt bizonyítékok viszont erőteljesen abba az irányba mutattak, hogy ez az abnormális állat hentelte le a húgát és annak kislányát:

  1.) Az áldozat legközelebbi ismeretségi körébe tartozott - az elkövetőnek feltétlenül ismernie kellett az áldozatot, máskülönben nem engedte volna be a lakásba, kiváltképp ilyen szokatlan időpontban nem.
2.) Salo-nak volt motivációja - a beteges féltékenység.
3.) Nem volt alibije. Éppen ellenkezőleg: ő maga ismerte be, hogy járt a lakásban a bűncselekmény elkövetésének idején.
4.) Egy rendkívül ritka vércsoporttal rendelkezett, amely egyezett a konyhaszék támláján talált vérnyom csoportanyag-tulajdonságaival. Az áldozat rokonai, ismerősei közül senki más nem rendelkezett ilyen vércsoport-kombinációval.
5.) Volt egy sebhelye, amely jó eséllyel lehetett éppen az a seb, amelyből a konyhaszéken talált vérnyom származott.
6.)Egymásnak ellentmondó vallomásokat tett arról, hogy hol tartózkodott a gyilkosság estéjén.

Az esküdtek hosszasan tanácskoztak, mielőtt határozatot hoztak arról, hogy bűnösnek nyilvánítják-e Salo-t, vagy sem.
A szokatlanul sok időt igénybe vevő tanácskozás után visszatértek a tárgyalóterembe, és kihirdették: Hans Alwin Salo bűnös a kettős gyilkosságban.
Ezután, elmeállapotára való tekintettel, meghatározatlan idejű zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítélték.

Ez a bűncselekmény egyes-egyedül azért nem maradt felderítetlen, mert - akármilyen alaposan is megpróbálta a tettes eltüntetni a nyomokat - egyetlen vércseppet maga után hagyott.
Enélkül a vércsepp nélkül - amelyet kevésbé körültekintő rendőrök és bűnügyi technikusok talán figyelmen kívül hagytak volna - ez a gyilkosság talán a mai napig a felderítetlen bűnesetek aktáit gazdagítaná.

William Charles Morva, a közveszélyes elmebeteg

,  01:33 - Permalink

Általában olyan eseteket szoktam hozni Nektek ide a bűnügyi szekcióra, amelyek valamilyen szempontból különlegesek. A most leírt esetre tehát elvileg joggal fanyaloghatnátok: "mi van, má egy átlagos rablás és hatósági közeg sérelmére elkövetett emberölés is felkerülhet?"
Ez teljes mértékben így igaz.
Az esetet az teszi sajátossá, hogy elkövetője súlyosan elmekárosodott volt -ennek ellenére nemhogy büntetőjogilag felelősségre vonhatónak minősítették, hanem halálra is ítélték és ki is végezték Virginia államban.
Bár a site célja az olvasók kíváncsiságának kielégítése, valamint az, hogy gondolkodásra késztessek mindenkit - nem pedig az állásfoglalás és a személyes véleményem propagálása -, ezúttal mégsem tudom megállni, hogy ne írjam meg ezt az esetet, azt alátámasztandó: a halálbüntetés egy értelmetlen, ostoba dolog. Egy súlyosan elmekárosodott bűnelkövető esetében pedig még inkább értelmetlen és célt tévesztett.
Ez tehát egy kivételes blogposzt: szubjektívebb, mint amilyen posztokat a Krimiblogon általában várhattok tőlem. A "Bűnösök, vagy betegek?" és az "Igazság(?)szolgáltatás(?)" kategóriába is maradéktalanul beleillik.

 

William Charles Morva.


Virginia állam kivégezte 2017. július hatodikán.

 

Nagy zsibbadás, mondhatják sokan. Ő sem kegyelmezett az áldozatainak. "MEGÉRDEMELTE!" - diadalmaskodnak a halálbüntetés proponensei. "Szolgálatban lévő hatósági közeg sérelmére elkövetett emberölésért a delikvenst halálra lehet ítélni az USA azon államaiban, amelyekben még van halálbüntetés" - idézhetik a jogszabályokat a törvény betűjének fanatikusai.
Ezt a szerencsétlen, elmebeteg embert a törvény betűje ölte meg, holott ha idejében orvosi segítséget kap, akkor nem is követett volna el életellenes bűncselekményeket, amelyekért halálra ítélték.

Nem kezdek bele annak részletezésébe: egy halálos ítélet nemcsak magát az elítéltet bünteti, hanem annak hozzátartozóit elsősorban - mindenki, még a legelvetemültebb és legszívtelenebb bűnöző is valakinek a gyereke, unokája, testvére, osztálytársa és így tovább -, és a büntetésvégrehajtó személyzetet is súlyos lelki megterhelésnek teszi ki egy-egy halálos ítélet végrehajtása.

Ebben az esetben az érdemli a legtöbb figyelmet: Will Morva már azelőtt sem volt normális, hogy börtönbe került volna. A bűncselekményét - amelyért végül a halálos ítéletet kimondták rá - 2006 augusztusában követte el, amikor már egy éve volt előzetes letartóztatásban, egy balul sikerült rablási kísérlet miatti tárgyalására várva.

Szeretném elkerülni a félreértéseket: igen csekély rokonszenvet érzek Morva úr irányában. Valamilyen ok folytán egész egyszerűen antipatikus a számomra (talán azért, mert az arcvonásai kifejezett hasonlóságot mutattak egy másik, meglehetősen közismert bűnöző arcvonásaival? Nem tudom); de személyes rokonszenvtől vagy ellenszenvtől függetlenül, azt gondolom, hogy komplett őrült volt, s mint ilyet: erőszakos bűncselekményeiért sem lett volna szabad felelősségre vonni. Ezért vagyok rendkívül felindult és felháborodott, egészen azóta, hogy megtudtam: McAuliffe kormányzó elutasította a kegyelmi kérvényt. Amikor pedig olvastam a neten, hogy az ítéletet végrehajtották, annyira zaklatottá váltam, hogy valamit muszáj volt kezdenem a felindultságommal. Ennek eredménye a blogposzt, amelyet most olvashattok.

A kis Will - a barátságos fiú

A családtagok, a gyerekkori barátok, ismerősök egybehangzóan arról számolnak be: Will egy barátságos, társaságkedvelő gyermek volt, kifejezett szociális érzékenységgel és együttérzéssel az elnyomottak iránt.
Mindenkit a barátjának tekintett, és képes volt megértést tanúsítani akár egy szitakötő iránt is: a vízbe esett rovart kimentette, megszárogatta a szárnyait, hogy a szitakötő elrepülhessen.
Még a gyalázatosan pocsékul gitározó testvérét is biztatta, hogy "nem, nem rossz, amit csinálsz, jó lesz ez!"
Mélységes empátiát tanúsított a kisebbségek, főként az indián őslakosok irányában - ezt középiskolás korában kifejezésre juttatta azáltal, hogy kampányt szervezett, mivel az iskola emblémájaként szereplő indián figurát diszkriminatívnak találta.

Néhány osztálytársa, akikkel haveri viszonyban volt, a visszaemlékezéseikben azt idézték fel: Will kapcsolata az apjával, enyhén szólva sem volt felhőtlen. Apuka egyébként disszidens volt, az anyai ági rokonságban pedig előfordult skizofrénia. Egyáltalán nem értem, hogy ezek a tények miért nem számítottak enyhítő körülménynek.

Valami nincs rendben

A problémák a középiskola utolsó évében kezdtek el felszínre kerülni. Végzős korában, röviddel az érettségi előtt, Will Morva összebalhézott a matektanárral, kirohant az óráról, és soha többé nem ment vissza. Az iskolát tehát be sem fejezte.
Ennek ellenére, közismert figura volt a helyi egyetem kávézóiban. A korábbi "laza", barátságos attitűdjét folytatva, mindenkivel leállt beszélgetni, és gyakorlatilag mindenki ismerte.

Lassanként azonban egyre furcsább és furcsább lett. Télen is lenge öltözékben járt, és egy idő után mindenhol mezítláb jelent meg, amiért is egyszerűen csak "a mezítlábas Will" néven vált közismertté. Képes volt órákon át kotlani egyetlen kávé felett, miközben az alkalmi ismerősöknek hosszasan kifejtette szociális és politikai nézeteit, valamint idealisztikus ötleteit az indián őslakosok megmentésére (annak ellenére, hogy az általa említett őslakosok nem álltak konfliktusban ). Azok, akik az ilyen szónoklatait hallgatták, később azt vallották tanúként: Will figyelemreméltó lexikális ismeretekkel rendelkezett, de mintha nem ezen a világon élt volna.

A mezítláb közlekedést azzal indokolta: túlélési gyakorlatokat folytat a vadonban.

Ez a srác enyhén szólva bogaras!

Will Morva aggasztó gyomorpanaszokról számolt be, és annak érdekében, hogy ezt kezelje, egészen bizarr diétákat kezdett el követni. Egy időszakban szinte kizárólag nyers - vagy majdnem nyers - húst és rengeteg tejterméket - főként sajtot - fogyasztott, egy másik periódusban viszont fenyőmagvakon és dióféléken élt. Meggyőződése szerint ezek az étrendek voltak szükségesek a gyomorpanaszai kordában tartásához. Amikor orvoshoz fordult, megkapta ugyan az irritábilis bélszindróma diagnózisát, de az orvos vélekedése szerint Morva panaszainak egy része egyszerűen nonszensz volt. Az ismerősök is azt állították: Morva soha nem tűnt úgy, mintha bármi probléma is volna az egészségével.

Szabályszerű téveszmék is kialakultak nála.
Amikor a nővére férjhez ment, a család többi tagja pedig visszaköltözött Richmondba, Will a blacksburg-i családi házban maradt, egyedül. Hamarosan kifejezésre juttatta azzal kapcsolatos aggályait: a ház ellenséges vele szemben. A penész és az egyéb méreganyagok a házban, egyszerűen megölik őt - állította, holott az ismerősei semmiféle jelét nem látták a házban sem penésznek, sem más veszélyes anyagnak.

Az ezt követő években gyakorlatilag csavargóként élt, egyik napról a másikra, egyik helyről a másikra: általában a barátainál "csövezett".
Már az álláskeresés is gondot okozott neki, de ha még alkalmazták is valahol, az állást nem tudta sokáig megtartani, mert egyetlen munkaadó sem tolerálta sokáig a kényszerbetegsége, az állítólagos szomatikus panaszai miatt fellépő bizarr igényeit a személyes higiéniájával, az egészségével kapcsolatban.

Ez már több, mint "bogarasság"....

A - minden valószínűség szerint képzelt - gyomorbetegséggel parallel, Morva viselkedése egyre furcsábbá vált. A barátok, ismerősök felfigyeltek arra, hogy Will bizonyos kérdésekben rendkívül merev és rigid hozzáállást tanúsított; a nézetei sok szempontból rugalmatlanok, irracionálisak és szokatlanok voltak; kétirányú párbeszédet egyre nehezebb volt folytatni vele.
Édesanyjának és közelebbi barátainak bizalmasan elárulta: olyan képességei vannak, amelyekkel mások nem rendelkeznek; olyan titkos tudással bír, amilyennel senki más - bár ezen képességek forrásáról ő maga sem tudott magyarázatot adni; és hogy kiválasztott lett arra, hogy a világot megmentse. Meggyőződése szerint az a küldetése, hogy az őslakosokat megmentse, és hogy megoltalmazza az ártatlanokat a világban ténykedő romboló erőktől. Egy közeli barátjának arról számolt be: úgy érzi, hogy valamilyen felsőbbrendű entitás szólította; mintha egy vallási elhivatottság volna mindez.

Gyakran beszélt arról, hogy a nagy küldetés érdekében edzi magát. Családtagjainak és barátainak arról mesélt, hogy heteken keresztül az erdőben élt - vadászott, búvóhelyeket épített és túlélési technikákat gyakorolt. (A valóságban soha nem tűnt el a városból több hétre; rendszeresen látták az egyetem környékén lófrálni.) Lakótársai beszámolója szerint katonai jellegű manővereket is végrehajtott, mintha egy közelgő apokalipszisre készülne.

Egy barátjának azt állította: Dél-Amerikába készül, hogy egy ottani őslakos törzzsel éljen. Annak ellenére, hogy ezt a törzset agresszívként és az idegenekkel szemben barátságtalannak mutatta be, meg volt róla győződve, hogy a törzstagok fel fogják ismerni az arcvonásait, és megmentőjükként fogják üdvözölni. Egy másik alkalommal Alaszkába kívánt menni, hogy az inuitokkal éljen.
Egyszer még azt is állította, hogy többhetes elvonuláson vett részt egy rezervátumban - de senki nem emlékezett olyan időszakra, amikor Morva ilyen hosszú ideig ne tűnt fel volna a virginiai Blacksburg-ben.

Az ismerősök között sokan akadtak, akik Morva "furcsává" válását az édesapja halálával hozták összefüggésbe - amikor Mr. Morva 2004-ben elhunyt, a fiatal Will a temetésen is mezítláb jelent meg, rendkívül hanyag öltözékben -, de az igazság az volt, hogy már 2001-ben is akadtak problémák Will Morva viselkedésével. A rendőrök kitiltották az egyetem területéről, mivel meztelenül találták az egyik női mosdóban. Morva magyarázata az volt: ki kellett mennie a mosdóba.
A rendőrök értesítették Morva édesanyját is, kertelés nélkül tudatva vele: "asszonyom, az ön fia beteg. Segítségre volna szüksége."

2005 nyarára Morva elveszítette a kapcsolatot a legtöbb régi barátjával, ismerősével; akik mégis tartottak vele kontaktot, azok arról számoltak be, hogy Morvának még a korábbiakhoz képest is vad elképzelései, meggyőződései támadtak. Állítása szerint a helyi rendőrök konspiráltak ellene a Bush-kormány adminisztrációjával; meg volt arról győződve, hogy a telefonjait lehallgatják, őt magát pedig állandóan követik.
Az ismeretségi körben tehát mindenki észrevette, hogy Morva beteg, de sem ők, sem a családtagok nem tudtak mit tenni: egy nagykorú embert nem lehet akarata ellenére gyógykezeltetni.

Balul sikerült, kisstílü büncselekmény kísérlete

2005 augusztusában Morvát letartóztatták egy balul sikerült rablási kísérletért. Ő és feltételezett bűntársai célba vették egy üzlet üvegajtaját - amint az önműködő ajtó nem nyílt ki, a társaság futva távozott a helyszínről. Morva ellen eljárás indult egy sorozat vagyon elleni bűncselekmény kísérlete miatt: ezek mindegyike egyformán sikertelen volt és gyengén megtervezett.
A bűntársai minimális büntetéssel megúszták, illetve szabadon távozhattak. Morva nem.
Már egy éve ült előzetes letartóztatásban, igen rossz körülmények között egy túlzsúfolt börtönben. Annak ellenére, hogy családtagjai figyelmeztették a hatóságokat: Morva pszichésen nem stabil, ki kellene vizsgálni és kezelni kellene - erre nem került sor. Ennek következményeként Morva elmeállapota csak romlott ebben a környezetben, és meggyőződésévé vált: ártatlanul tartóztatták le. Szentül hitte azt is: szomatikus egészsége rohamosan hanyatlik, és éppen azért helyezték a börtönben ilyen rossz körülmények közé, hogy elveszejtsék. Fokozatosan eluralkodott rajta a rettegés, hogy az életére törnek.

Sikertelen rablóból gyilkos és szökevény fegyenc

2006 augusztusában egy sérülésre panaszkodott, és a helyi kórházba szállították. Itt egy börtönőr kíséretében kiment egy napon a mosdóba; amíg a fülkében tartózkodott, leszerelte a fém vécépapír-tartót, és ezzel eszméletlenre verte az őt felügyelő börtönőrt; elvette szolgálati fegyverét, és a kórházból való menekülés közben közvetlen közelről arcon lőtte Derrick McFarland-et, a kórház biztonsági alkalmazottját. McFarland azonnal életét vesztette.

Embervadászat kezdődött; másnap, Eric Suthpin tizedes - a Montgomery megyei rendőrkapitányság alkalmazottja - rátalált Morvára egy helyi sétaúton. Morva azonnal lelőtte a tizedest.
Alig 36 órával a szökés után, Morva visszakerült a börtönbe.
Bevallása szerint azért cselekedett így, hogy a saját életét mentse. A későbbiekben is határozottan állította: az ő helyében bárki ugyanezt tette volna.

A halálos ítélet

Morvát 2008-ban halálra ítélték - a balra található kép az ítélethirdetéskor készült. A bíróság nem rendelte be tanúskodni a családtagokat, ismerősöket, akik felvilágosítást adhattak volna arról: ez az ember olyan mértékben zavart, hogy nem lehetne büntetőjogilag felelősségre vonni.
Csak 2014-ben végeztek pszichiátriai vizsgálatot, amely megállapította: Morva legalább három téveszmével rendelkezik - összeesküvési, szomatikus és grandiózus tévképzetekkel. Emellé szkizotip személyiségzavarban is szenved.
A vizsgálatot végző pszichiáter egyértelműnek tartotta: Morva nem szimulálja az elmebetegséget - mint teszi számos bűnöző, hogy elkerülje a felelősségre vonást -, éppen ellenkezőleg, minden erejével azon van, hogy normálisnak tekintsék.
Ismerősei és családtagjai szerint Morva képes volt értelmesen, összefüggően beszélni számos témáról - csak akkor vált mániákussá és érzelmei akkor uralkodtak el rajta, ha olyasmi került szóba, ami a tévképzeteivel összefüggésben állt.

Az elmebaj csak súlyosbodik

A rögeszme, mely szerint mindenki ellene konspirált, olyan súlyosságot ért el, hogy a halálsoron eltöltött évek során Morva már nem is volt hajlandó személyes beszélőre menni sem az édesanyjával, sem a jogi képviselőivel. (Ezzel az akciójával egyébként az ügyvédei munkáját is szabotálta, de - elmeállapota miatt - ennek belátására is képtelen volt.)
Egy telefonbeszélgetésben megemlítette édesanyjának: "valaki a halálomat kívánja", valamint "nem tudom, hogy a szervezetem meddig bírja mindezt".

Az eset azért kavart fel mélyen - és ezért tettem félre az objektivitást -, mert egyértelmű, hogy ez az ember egy komplett őrült volt! Nem is kell szakértői vizsgálatot elrendelni, elég ránézni, hogy nyilvánvalóvá váljon: Will Morvánál nagyon "elmentek otthonról". A környezetemben mindenki, akinek megmutattam néhány képet Morváról - anélkül, hogy elárultam volna, kit látnak a fotókon -, ránézésre megállapította: "hát ez az ember nyilvánvalóan nem normális".
(Néhány kommentár: "Így képzelek el egy paranoiást"; "Hát ez az őrült meg kicsoda?"; "EZ MI A ~>#@?!")

Eleve meg sem történhetett volna a tragédia - a börtönőr leütése, a biztonsági ember és a rendőr meggyilkolása -, ha a hatóságok komolyan veszik a hozzátartozók állítását: Morva beteg és kezelni kell.

Nem elég elmebeteg?!

A jog embereinek sem volt elég, hogy Morvára elég lehetett ránézni annak megállapításához: súlyosan elmebeteg.
Nem elég, ha valaki annyira zavart, hogy már több laikus, az elmekórtan kérdéseiben járatlan személynek is feltűnik: "valami nagyon nincs rendben ennél az embernél".

A halálos ítélet fellebbezését ugyanis azért nem fogadták el, mert a tárgyalások során nem került említésre a nyilvánvaló tény: Morvánál telibe elszállt a kakukk.

A kivégzést megelőző hetekben-hónapokban civilek, jogászok, elmeorvosok egyaránt kampányoltak az ítélet végrehajtása ellen. Még a halálbüntetés támogatói között is akadtak, akik kegyelmet szavaztak volna Morvának, elmeállapotára való tekintettel.

Internet-szerte nagy volt a felháborodás, amikor Virginia állam kormányzója közzétette: a kegyelmi kérvényt elutasította, arra való tekintettel, hogy - vélekedése szerint - Morva egyértelműen fair tárgyalást kapott, és a börtönben eltöltött idő alatt a büntetésvégrehajtás személyzete nem tapasztalt nála súlyos elmezavarra utaló jeleket.

Az ítéletet 2017. július 6.-án végrehajtották; a büntetésvégrehajtás sajtóreferense azt írta a kiadott közleményben, hogy a kivégzés minden komplikáció nélkül történt meg.

A kivégzésen jelenlévő egyik médiaképviselő - Drew Wilder - viszont azt állította: szokatlan volt, hogy a megfigyelő helyiség üvegablaka előtt össze volt húzva a függöny. A kivégzések során a tanúk rendszerint láthatják, amint az elítéltet a kivégző asztalra fekteti és leszíjazza a végrehajtó személyzet, a függönyt csak ezután húzzák össze! Ezúttal viszont csak akkor nyílt szét a függöny, amikor Morva már a kivégző asztalon feküdt.

A jelenlévő tanúk benyomása szerint Morva rendkívül idegesnek tűnt; miután a kérdésre, hogy szeretne-e még mondani valamit, nemmel válaszolt, reszketni és rázkódni kezdett.
Néhány perccel később elkezdett beszélni, de a kivégző helyiségben lévő mikrofon nem volt bekapcsolva. Rövid idővel ezután Morva elkezdett levegőért kapkodni, a hasfala drámaian emelkedett és süllyedt.

Helyi idő szerint este kilenc óra tizenöt perckor nyilvánították halottnak.

Az isdal-i rejtély - folytatás

,  17:19 - Permalink

Itt olvashatjátok az isdal-i rejtély első részét, ha esetleg lemaradtatok róla!

Éppen aznap, amikor a toxikológiai eredmény megérkezett, befutott az Interpol telex-üzenete is Brüsszelből, a következő szöveggel:

 

"Az Önök december negyediki telexére azt válaszolhatjuk: a holttest leírása nem vezetett a szóban forgó személy azonosításához. Kérjük, szíveskedjenek megküldeni nekünk az útlevél pontos számát, kiállítási dátumát és helyét, és az útlevél jogos tulajdonosának identitását. Lorck családnevű, Finella keresztnevű személy nem található az adatbázisunkban, és az idegenrendészet sem ismeri. Kérjük Önöket, tájékoztassanak bennünket, amennyiben új adatok kerülnek elő."

 

Huff da! - szokás ilyen esetekben felcsattanni. Az útlevél ezek szerint hamis volt!
A folyamatban lévő nyomozás ráadásként azt derítette ki: valahol útban Stavangertől Bergen felé, a név egyszerűen eltűnt. Ugyanis Finella Lorck nem jelentkezett be egyetlen bergeni szállodába sem.
Hanem akkor ki volt ez a hölgy?

A rendőrség nagy szerencséjére, a szállodai bejelentőlapokon található kézírások egyértelműen azonosíthatóak voltak (lásd a két bejelentőlapot - ha rákattintotok, előjön teljes méretben): a Kripos (a norvég bűnügyi rendőrség - A szerk.) írásszakértői megerősítették, hogy a bejelentőlapokat, továbbá több előkerült számlát is ugyanaz a személy töltött ki és szignált, aki a bőröndben talált kódolt szöveget írta.
Két nappal később - tehát december 7.-én - , ismét két újabb eredmény jött egyszerre.
A helyszíni szemléről készült jelentés arról referált, hogy a nő egy rövid, de intenzív égésnek volt kitéve - a bűnügyi technikusok nem fedezték fel tűzrakó hely nyomait a helyszínen, viszont a holttest alatt megtalált szőrmesapka maradványaiból benzinnyomokat tudtak izolálni.
Éppen ezen a napon érkezett meg az oslói rendőrség kódszakértőjétől, Tor Martin Røhr Andresen-től a kódolt jegyzetek megfejtése. A szakértő egy évtizedekkel későbbi interjúban így számolt be erről a feladatról:
"Egy kicsit átcsoportosítottam a kódblokkokat. Gyorsan megértettem, hogy a betűk a bal oldalon hónapokat jelöltek, középen a számok dátumokat; az egyes kódblokkok jobb oldalán található betűk pedig városok kezdőbetűi. A kódolt jegyzet tehát útvonalat jelöl; a hölgy utazásainak állomásait."

A rendőrség sorra ellenőrizte a visszafejtett kódokban szereplő városok szállodáit, és kihallgatta a személyzetet, annak kiderítése érdekében: a - már ismert - személyleírású nő mely szállodák vendége volt?
Ekkor derült ki, hogy a hölgy legalább hét - de inkább kilenc - különböző nevet használt az utazgatásai során. Hétről hétre utazgatott körbe az országban; megtörtént, hogy csak egy-egy éjszakát tartózkodott valahol, mielőtt kijelentkezett és egy másik szállodába költözött.
A nyomozás eredményeként a következőek derültek ki az ismeretlen nő útvonaláról:

Március 20: Genfből Oslóba utazott.
Március 21. – március 24.: Geneviéve Lancier néven az oslói Hotell Vikingben jelentkezett be.
Március 24: Oslóból Stavangerbe repült egy belföldi járaton, ezután kompon utazott tovább Bergenbe. Az első éjszakát a Hotell Bristolban töltötte, itt már Claudia Tielt néven.
Március 25. – április 1.: Továbbra is a Claudia Tielt nevet használva, a Hotell Scandiában tartózkodott.
Április 1.: Bergenből Stavangerbe utazott, innen továbbment Kristiansand-ba, innen Hirtshals-ba, Hamburgba és végül Baselbe.
Ezek az utolsó nyomok az ismeretlen nő után Norvégiában 1970 tavaszán: hat hónappal később ismét megérkezett Oslóba.
Október 3.: Stockholmból érkezett Oslóba, és továbbindul Oppdal-ba, ahol az Oppdal Turisthotell-ben szállt meg egy Giovanni Trimboli nevű olasz fényképész társaságában (akit egyébként a rendőrök jól ismertek: nemi erőszak miatti ügyben eljárás indult ellene korábban). Később együtt ebédeltek a loen-i Hotel Alexandrában.
Trimboli később azt vallotta: a hölgy azt állította, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban nőtt fel, és az elmúlt fél évet utazgatással töltötte, hogy szép helyeket keressen fel; neki (Trimbolinak) azt mondta, hogy a foglalkozása régiségkereskedő. (Egyébként a legtöbb bejelentőlapon ezt jelölte meg foglalkozásaként; néhány alkalommal kereskedelmi utazónak vallotta magát.)
Október 22: egy éjszakát a párizsi Hôtel Altona-ban töltött.
Október 23. – 29.: a párizsi Hôtel de Calais-ben szállt meg.
Október 29. – 30.: Párizsból Stavangerbe, és onnan Bergenbe utazott.
Október 30. – november 5.: Alexia Zarna-Merchez bejelentkezett a bergeni Hotell Neptun-ba. Egy idegen férfival találkozott a szállodában.
November 6.: Trondheimbe távozott.
November 6.-november 8.: A trondheimi Hotell Bristol-ban tartózkodott Vera Jarle néven.
November 9. : Trondheimből Oslóba utazott, és innen tovább Stavangerbe.
November 9.- november 18: Finella Lorck a stavangeri Hotell St. Svitun vendége.
November 18.: A Vingtor nevű komppal Bergenbe utazott (L. Selling néven). Egy éjszakát a Hotell Rosenkrantz-ban töltött; a bejelentőlapot Elisabeth Leenhower névre töltötte ki.
November 19. – 23.: A Hotell Hordaheimen-ben tartózkodott, továbbra is Elisabeth Leenhower-ként. A 407-es szobában töltötte élete - valószínűleg - utolsó éjszakáit. (A szoba ma is megvan, bár azóta már többször is átrendezték, jelenleg így néz ki ->)
November 23.: Reggel 9 és 10 között a közeli bankba látogatott el, ahol külföldi valutát váltott norvég koronára. Ezután kijelentkezett a Hordaheimen szállodából, és taxival a vasútállomásra ment, ahol a bőröndjeit letétbe helyezte a csomagmegőrzőben.
November 29.: Holtan találták Isdalen-ben. (A halál beálltának pontos idejét nem ismerjük. A szag alapján valószínűsíthetőnek tartották: már több napja nem élt, amikor a kirándulók ráakadtak, de a hűvös idő miatt nehezen lehetett volna az oszlás jeleiből pontosan meghatározni a halál időpontját.)
Minden név - és természetesen, minden útlevél -, amelyeket a hölgy használt, egyaránt hamis volt: a francia rendőrség nem ismert semmiféle Vera Schlosseneck-et, a német rendőrség Claudia Tielt-et, a svájci rendőrségnek pedig Geneviéve Lancier-ről nem volt tudomása.
Egyértelmű volt, hogy egy és ugyanazon személyt jelölnek a következő identitások:

Finella Lorck
Claudia Tielt
Vera Jarle
Alexia Zarna-Merchez
Claudia Nielsen
Genevieve Lancier
Elisabeth Leenhower vagy Lowenhouf
Vera Schlosseneck
E. Welding
L. Selling

A két utóbbi nevet a kompon, illetve a Trondheim és Bergen közötti repülőjáraton használta. Mivel ekkoriban a belföldi járatokon az utasoknak még nem kellett igazolniuk magukat, ezért nincs bizonyíték arra az - egyébként teljesen valószínűsíthető - feltételezésre, hogy ezeken a járatokon valóban utazott a hölgy.

Egy nappal e felfedezés után - december 8.-án - a nyomozásba - a legmélyebb titokban - bekapcsolódott az Overvåkningspolitiet, a norvég nemzetbiztonsági részleg. A mai napig nem hozták nyilvánosságra, hogy az Overvåkningspolitiet milyen mélységig vett részt a nyomozásban.
Egyes értesülések szerint a nyomozást valójában felülről állították le, s annak ellenére, hogy a derék bergeni rendőrök igencsak alaposan szerettek volna utánajárni az esetnek, kaptak egy telefont a megfelelő helyről, hogy a kelleténél jobban ne mártogassák szaglószervüket az ügybe.

Nagyon kevesen vannak ma már életben azok közül a szakértők közül, akik még részt vettek az Isdal-eset felderítésében. A - ma már 80 év felé járó - Sigbjørn Wathne ezek egyike, aki így mesélt a helyzetről:

"Hatalmas erőforrásokat fektettek az ügy felderítésébe. A bergeni rendőrségen kívül bekapcsolódott a nyomozásba a Kripos és a helyi rendőri szervek egész Európában. Sok más nyomozó kollégámhoz hasonlóan én is arra a következtetésre jutottam, hogy a hölgy nyilvánvalóan menekült valaki vagy valami elől, és ezért akarta eltitkolni, hogy valójában kicsoda. Az eset hatalmas rejtély."

Mindez számos feltételezésre, elméletre, sőt összeesküvés-elméletre adott alapot.

Egyesek szerint az isdal-i hölgy egy nemzetközi bűnszövetkezet tagja volt.
Egy másik feltételezés szerint kém lehetett, akit a saját szervezete - vagy talán egy ismeretlen ellenség - likvidált.

A harmadik elképzelés: a hölgy tényleg csak azért utazott Északra, hogy itt vessen véget az életének, és az összes rejtélyt, amely a személyét körülvette, ő maga generálta.

Akármi is a valóság, mindenesetre feltételezhető: komoly háttérszervezet állhatott a hölgy mögött. Hamis útlevelekhez ugyanis nem könnyű hozzájutni, és az Európa-szerte tett utazásokat, szállodai tartózkodásokat is finanszíroznia kellett valakinek vagy valakiknek!

Az ismeretlen nő nyomainak felderítésében a rendőrség legjobb tanúi voltak azon szállodák alkalmazottai, ahol az isdal-i nő megfordult. Ők számos érdekes és hasznos információval szolgáltak!

Több szállodai alkalmazott is azt mesélte: a hölgy határozottan kijelentette a bejelentkezéskor, hogy "egy szép szobát szeretne". Az első dolga volt az ablakhoz menni és körülnézni, majd alaposan körülnézett a szobában is; és többször megtörtént, hogy másik szobába kívánt átköltözni.

Az ablak alól elhúzta az ott található dohányzóasztalt, és a szekrénybe rejtette. Talán több helyre volt szüksége a szobában? - vallotta a rendőrségen az egyik szállodai szobalány.
Egy másik szálloda alkalmazottja arról mesélt: a hölgy kivitte a széket a szobából, amikor éppen nem tartózkodott bent.

A Hotell Neptun éttermében volt felszolgálónő az akkor 21 éves Alvhild Rangnes, akire nagyon mély benyomást tett a külföldi hölgy. 46 évvel később, Rangnes asszony így emlékezett vissza az isdal-i nővel kapcsolatos élményeire:

"Akkoriban nem volt még igazán gyakori, hogy nők egyedül járjanak étterembe. Ha ez mégis megtörtént, a legtöbben elég bizonytalanok voltak, tétováztak kicsit, mielőtt beléptek volna. De ő, ő egyenes háttal jött be, talált magának asztalt és foglalt helyet. Nyilvánvaló volt, hogy ez a nő hozzá volt szokva ahhoz, hogy egyedül utazzon. Inkább üzletasszonynak néztem volna, nem turistának. Emlékszem, odasúgtam a kolléganőmnek: remélem, hogy ha majd ennyi idős leszek, nekem is ilyen stílusom lesz, mint annak a hölgynek."

Alvhild Rangnes soha nem tudta az isdal-i nőt elfelejteni.

"Nem, nagyon mély benyomást tett rám. Magabiztosnak és megközelíthetetlennek tűnt - de egyáltalán nem volt az a típus, aki felvenné a joggingalsót, hogy felmenjen Isdalen-be hegyitúrára."

Egy fiatal szállodai londiner is azt tanúsította: a hölgy nem volt igazán beszélgetős kedvében és furcsa módon nem mosolygott, még akkor sem, amikor nagyvonalú borravalót adott. (Egészen sajátos erre gondolni: 1970-ben nagyvonalúnak számított egy ötkoronás borravaló - ekkoriban, mint megtudhattam, egy kiló étcsokoládé került 16 koronába. - A szerk.) Ez a fiatal alkalmazott is megerősítette: a hölgy rendkívül visszafogott volt, láthatóan egyáltalán nem volt kedve társalogni. Viszont "rendkívül szép hölgy volt, olyan finom arcvonásokkal, amilyeneket korábban csak filmekben és magazinokban láttam. A sminkje is hibátlan volt."

Az általános benyomás szerint nagyon igényes, intelligens nő lehetett ez a hölgy. Az egyik recepciós arra figyelt fel, hogy a legtöbb vendég nem tölti ki ennyire szépen, pontosan a bejelentőlapot; a pincérnek viszont az tűnt fel, hogy a hölgynek nagyon kifinomult ízlése volt a borfajták tekintetében. Akik pedig a folyosón vagy a szálloda előterében dohányozni látták a hölgyet, azoknak szemet szúrt: ilyen drága, hosszú cigarettát ekkoriban nem is lehetett kapni Norvégiában!

A szálloda személyzetében az a benyomás alakult ki: a hölgy talán gyászolhatott, mert mindig fekete vagy sötét színű ruhákat viselt, és soha nem látták mosolyogni. A szálloda éttermében is leginkább egyedül volt, és olvasott.
A gyenge angolságot mindenki megemlítette, aki kapcsolatba került a nővel, valamint azt is: németül folyékonyan beszélt. Egy tanú hallotta, amint a hölgy telefonon beszél valakivel németül; a társalgásból ennek a tanúnak annyit sikerült elcsípnie, hogy a hölgy a következő szavakkal tette le a telefont: "Ja, ich komme bald" (Igen, megyek hamarosan).

Az egyik szálloda recepciósa minden egyes napon látta, hogy a hölgy elhagyja a szállodát. Továbbra sincs senkinek fogalma arról, hogy mit csinált a városban.

A bergeni szálloda alkalmazottai egészen sajátos dolgokról tájékoztatták a rendőröket.
A takarítónők azt állították: a hölgy lábbelije sokszor rendkívül szennyezett volt. Pontosabban: annyira szennyezett, hogy még a bergeni időjárási viszonyokhoz szokott személyzet sem értette: hol járhatott ez a nő? Legalább egy kirándulást biztosan tett a környéki hegyekben - olvasható a kihallgatási jegyzőkönyvben.
Az egyik szobalány arról számolt be: amikor meg akarta igazítani az ágyat, a hölgy hevesen tiltakozott, és mondta, hogy majd megcsinálja ő.
A hölgy nagyon nyugtalannak tűnt. Az idő nagy részét a szobájában töltötte, a reggelit is a szobájába kérte - és feltűnő volt, hogy hosszas tűnődés után nyitott ajtót még a szobapincérnek is. A kávét sokszor érintetlenül hagyta.

A szobában érezhető erős, fűszeres parfümillatról több szállodai alkalmazott is említést tett.

A Hordaheimen akkori recepciósa, aki az egyik utolsó lehetett, aki az isdal-i nőt életben látta - és ő rendelte neki a taxit -, így emlékezett vissza: "Még most is magam előtt látom. Nagyon finom hölgy volt. Stílusos és elegáns."
Ez a recepciós azt gondolta, a nő a vasútállomásra megy. A nyomok itt tűntek el a hölgy után; semmi nem biztos, mi történt vele azután, hogy a bőröndjeit a csomagmegőrzőbe helyezte.

Egy - anonimitást kérő - tanú, aki valószínűleg az utolsó volt, aki az isdal-i nőt életben látta, 26 éves volt a történtek idején, és éppen egy hegyitúráról jött lefelé, amikor találkozott az ismeretlen nővel.

"Nagyon nyugtalannak tűnt. Az a benyomásom támadt, hogy a nő menekül. Amikor találkoztunk, olyan érzésem volt, mintha segítséget próbálna kérni, de végül nem szólt semmit, amikor elhaladt mellettem. Az is feltűnt, hogy egyáltalán nem hegyitúrához volt öltözve - inkább úgy, mintha utazásra készen állt volna, hogy elhagyja a várost. A nyomában két középkorú férfit láttam, hosszú ballonkabátokban. Ránézésre kelet-, vagy dél-európaiaknak tűntek."

(Egy norvég tanú számára valószínűleg éppen olyan nehézséget okozhat annak meghatározása, hogy egy külföldi pontosan melyik országból jöhetett, ahogyan Kelet-Európában egy norvégot jó eséllyel nézhetnek németnek, svédnek vagy akár hollandnak is - A szerk.)

Ez a tanú - évtizedekkel később - azt is elmesélte: amikor olvasta a lakossági felhívást, önként jelentkezett a rendőrségen. Miután a beszámolóját jegyzőkönyvbe vették, azt a tanácsot kapta a rendőröktől: jobb, ha megpróbál elfelejteni mindent, amit aznap látott; úgymond, az ügy valószínűleg soha nem kerül megoldásra.

Több tipp is érkezett, amelyeknek a rendőrök nem jártak utána.
Egy bejelentés szerint a hölgy meglátogatta az egyik tanú - német etnikumú - szomszédját, és hosszasan társalogtak németül.
Egy másik, ellenőrizetlen bejelentés szerint, amikor a hölgy gépe leszállt Trondheimben, az egyik KGB-főnök tíz percen belül megjelent a værnesi reptéren.

  1. december 21.-én több, a nyomozás szempontjából érdekes és fontos eredmény is megérkezett -. Az eredmények:

- a norvég államvasutak stavangeri jegyirodájában előkerült egy számla, amely azt bizonyította: az isdal-i nő, amikor legutóbb az országban járt, vonattal hagyta el Norvégiát, és Baselbe utazott.
- A Kripos bűnügyi technikusainak sikerült egy egészen apró benzinnyomot kimutatni a helyszínen talált maradványokból. Ez magyarázatot adott az égés eredetére - bár a - boncoláskor is jelen lévő Tormod Bønes egy későbbi riportban így nyilatkozott:

"Akkor sem, és most sem vagyok biztos abban, mi történt valójában a helyszínen és az égés hogyan terjedt."

Másnap, 22.-én, a rendőrség sajtótájékoztatót tartott.
Ebben az ismeretlen nő halálának okaként az öngyilkosságot jelölték meg, és határozottan elutasították a - helyi lapokban sok helyütt megírt - feltételezéseket és pletykákat a hölgy esetleges nemzetközi spion mivoltáról. Az akkori bergeni rendőrkapitány, Asbjørn Bryhn magyarázata szerint a hölgy minden bizonnyal elmebeteg volt; talán üldözési mániában szenvedett.

A magyarázat azonban nem elégítette ki - és a mai napig sem elégíti ki - sem a közvéleményt, sem az üggyel korábban foglalkozó nyomozókat. Az ügy felkutatásában részt vevő, ma már nyugalmazott nemzetbiztonsági tisztek egybehangzóan azt nyilatkozzák, ha az isdal-i esetről kérdezik őket: legnagyobb sajnálatukra, az esetet nem kommentálhatják, sőt még azt sem kommentálhatják, hogy miért nem kom... nyilatkozhatnak az ügyről.

Knut Haavik bűnügyi újságíró vélekedése szerint - "személy szerint teljesen biztos vagyok abban, hogy ez gyilkosság volt. A nőnek különféle identitásai voltak, kódokkal operált, parókákat használt, az egyik városból a másikba utazott, és néhány nap után minden szállodából kiköltözött. Ez éppen az, amit a rendőrök szoktak konspiratív viselkedésnek nevezni".

1971 február ötödikén eltemették a nőt, méghozzá cinkkel futtatott koporsóban, annak érdekében, hogy ne korhadjon el, és így később az esetleges további vizsgálatokat lehetséges legyen majd elvégezni - illetve, az esetlegesen jelentkező hozzátartozók majd azonosíthassák a holttestet. (Ez egyébként máig sem történt meg: a nő semmilyen körözési listán nem szerepel; senkit nem jelentettek be eltűntként, aki a személyleírásának megfelelt volna, sem nem jelentkezett egyetlen hozzátartozója sem.)

A Møllendal temető kápolnájában a búcsúztatón csak a rendőrség munkatársai voltak jelen - még a koporsót is rendőrök vitték ki a templomból; a gyászbeszédet a helyi katolikus pap tartotta (mivel a rendőrség ebben az időpontban még úgy gondolta, hogy a nő francia lehetett). A szertartásról készültek képek, azzal a gondolattal, hogy az esetlegesen jelentkező hozzátartozóknak majd később megmutathassák.

A sír a mai napig jeltelen (az alábbi képen: a sírhely a temetés napján és ma).
A mai napig nem tudni, ki volt ez a hölgy és miért kellett meghalnia.

A jelenleg is folyó fogászati, molekuláris genetikai és izotóp-vizsgálatok biztató eredményeket adnak.
Annyit már biztosra mondanak a szakértők, hogy a hölgy valószínűleg Dél-Németországban, vagy Észak-Olaszországban születhetett, ám gyaníthatóan egy másik országban nőhetett fel, az oxigén-és stroncium-izotópok alapján valószínűleg az egyik Benelux-államban.
Ezt a feltételezést tovább erősítik a mai írásszakértői vizsgálatok. A hölgy kézírása arra utal, hogy francia nyelvterületen járhatott általános iskolába - az írássémája mindenesetre az 1940-es évek végi francia sablonnak volt megfeleltethető.
A legoptimistább becslések szerint ez az év, amikor ezeket a sorokat írom - 2017 - a legutolsó, amikor a sírhely jeltelen és névtelen.

Az ügy 1995-ben elévült: ha esetleg ki is derítenék, kik felelnek az isdal-i nő haláláért, és az illetők még életben lennének, vallomásukat már csak jegyzőkönyvbe lehetne venni. Eljárást már nem lehetne indítani a tettesek ellen.

Az isdal-i nő rejtélye

,  18:11 - Permalink

A következőkben elmesélek Nektek majdnem mindent, amit csak tudok a legnagyobb rejtélyről, amellyel a bergeni rendőrség valaha is foglalkozni kényszerült. Az ügy már több, mint 46 éve felderítetlen és találgatásokra ad alkalmat.

 

 

Ez a látvány nem gyerekeknek való

1970 november 29.-én, kora délután egy édesapa a kislányaival kirándulni indult a festői Isdalen-be - ez a szép, zordon romantikájú kirándulóhely néhány kilométerre esik Bergen városközpontjától.
Délután negyed kettő körül érkeztek a Svartediket nevű természetes vízlelőhely körül elhaladó turistaösvényre. Az egyik kislány letért a kijelölt túraösvényről, és megpróbált felmászni a hegyoldalt borító köveken, amikor valami rettenetes dolgot talált egy természetes sziklacsoport közepén: egy halott nő összeégett testét.
A helyzet rémisztő volt. A gyilkos talán még most is a közelben ólálkodik? - gondolta az édesapa; gyermekeivel hanyatt-homlok igyekezett a rendőrségre.

A rendőrök délután kettőkor már meg is érkeztek (rekordteljesítménynek számíthat ez, ha mai ésszel belegondolunk, hogy a mobiltelefon előtti időkben milyen nehézkes volt ez), biztosították a helyszínt és nekifogtak a vizsgálatnak.

Ma már csak egyetlen személy van életben azok közül, akik ezen a napon jelen voltak a helyszíni szemlén. Carl Halvor Aas 31 éves volt a történtek idején, és jogászként állt alkalmazásban a bergeni rendőrkapitányságon. Így idézte fel a baljós nap történéseit:
"Emlékszem, hogy helyenként gyalogoltunk, helyenként pedig szó szerint másztunk felfelé a hegyoldalon. Eközben azon töprengtem, hová is megyünk, mert egyáltalán nem egy kellemes, könnyű kis erdei séta volt ez. AA szag volt az első, ami mellbe vágott bennünket, amint a helyszínre érkeztünk. Nem volt valami szép látvány. A kérdés az volt: a nő közel lépett egy tábortűzhöz, aztán hirtelen hátrazuhant, vagy egyéb körülmények között égett meg?"

(Ha akarjátok, megnézhetitek a helyszínelés során készült képet a holttestről, de csak ha tényleg biztosak vagytok benne! A linkre kattintva még egy figyelmeztető oldal következik, részletes leírással arról, mit várhattok, és itt találhatjátok a linket a képhez.)

A holttest környezetében, a novemberi ködben és nyirkosságban, a szakértők összegyűjtötték a nő fellelhető használati tárgyait (a képen jobbra). Ruhamaradványok, egy esernyő, sál, egy fél üveg Klosterlikør, egy elégetett útlevél maradványai, két megolvadt műanyag flakon és sok más maradvány.
A nyomozásnak már ebben a korai fázisában is feltűnt a rendőröknek, hogy az ismeretlen nő identitását nagyon alaposan megpróbálták elrejteni.
Az épen maradt ruhadarabokból valaki gondosan kivágta a címkéket; még a két műanyag flakonról is hiányzott a címke; az elégetett útlevél pedig mindennél jobban bizonyította: valakinek nagyon fontos lehetett, hogy semmiképpen ne derüljön ki, ki is volt ez a nő.
A bűnügyi technikusok a holttest fellelése utáni napon folytatták a munkát - ez azt jelentette, hogy a rendőrök egész éjszakán át őrizték a halott nőt a helyszínen, felügyelve arra, hogy a nyomokat ne károsítsa semmi.

Nem egyszerű feladat

Másnap - tehát november 30.-án - a bűnügyi technikusok munkájának végeztével, a holttestet elszállították a Haukeland kórház Gades Institutt nevű intézményébe, ahol a boncolást Jan Christian Giertsen egyetemi docens elvégezte.
A nyomozásnak ebben a pillanatában már egyértelmű volt: az eset megoldása nem lesz valami egyszerű. Egy fiatal nő, akiről senki nem tudja, ki lehet, gyanús körülmények között elhalálozik - ez egyáltalán nem egy megszokott bűneset. A bergeni rendőrség tehát erősítést kért az oslói Kriminalpolitisentralet-től; a boncolás végeztével nyilvánvalóvá vált, hogy az ügy nemzetközi fajsúlyú.

December elsején - tehát két nappal a holttest fellelése után - a rendőrség belső használatú közlönyében, a Polititidende-ben közzétették a halott nő személyleírását. (A képen balra egy rekonstrukció arról, hogyan nézhetett ki életében a hölgy.) Az első beszámoló szerint egy 25...30 év körüli, 164 cm magas, sötétbarna hajú, karcsú, de szépen fejlett testalkatú, erős csípőjű nő a halott, kicsi, kerek arccal, sötétbarna szemekkel, apró fülekkel - arany filigrán fülbevalót viselt -, két első metszőfoga között kifejezett hézaggal. Több gyökérkezelt foga is van, a hiányzó fogakat egy - részben porcelán, részben arany - korona és egy arany híd pótolja.
Ruházatának minden egyes darabja legalább részben - vagy teljesen - elégett. A test is számottevően roncsolódott az égés következtében. Amennyit rekonstruálni tudtak a maradványok alapján: sötétkék kötött kabát, fekete nadrág, nagy kék-zöld kockás sál, félmagas szárú kék gumicsizma fehér szélekkel. Egy kék női esernyőt és egy Solo márkájú acél karórát is találtak nála.

A második vizsgálat pontosította ezeket az adatokat: az ismeretlen nő kora inkább 30 és 40 év közöttire tehető. A haja - noha nagyrészt leégett - sötétbarna, majdnem fekete színű lehetett eredetileg, sötétkék alapon világos mintás szalaggal lófarokba kötve. Ruházata: sötétkék orkánkabát övvel, barna műszőrme sapka, kék pulóver, kék mintás sportharisnyanadrág, fekete vastag gyapjúharisnya, fekete nadrág.
A gyökérkezelések technikája és a fogpótlások kialakítása Nyugat-és Észak-Európában szokatlannak tetszett: Gisle Bang fogorvos szakértő véleménye szerint ilyen típusú hidak és koronák Kelet-és Dél-Európában, továbbá Latin-Amerikában gyakoriak. (Ez a fogorvos egyébként egész életében szenvedélyesen foglalkozott az üggyel, minden külföldi szaklapban közzétette az anyagot, számos külföldi kollégájával konzultált, abban a reményben, hogy közelebb jut a megoldáshoz. Ez a reménye nem teljesült: 2011-ben bekövetkezett halálakor még mindig nem derült fény arra: valójában hol kezelték ennek a hölgynek fogsorát.)

A boncolás során arra is fény derült: a nő soha nem szült gyermeket, megszakított terhessége sem volt.

A személyleírás nem illett egyetlen eltűnt és/vagy körözött személyre sem.
Az ujjlenyomatokat elküldik a Kripos-nak - a norvég bűnügyi rendőrségnek -, de nem egyeznek semmilyen ismert, körözés alatt álló - vagy a törvénnyel korábban összeütközésbe került - személy ujjlenyomataival.

Gyorsan meglesz az áttörés?

Három nappal a holttest előkerülése után úgy tűnt, megvan a nagy áttörés, amely az ügy megoldását jelentheti.
A bergeni vasútállomás csomagmegőrzőjében rátaláltak két nagy bőröndre - az egyik sötétbarna, a másik középbarna színű, feltételezhetően német gyártmányú -, amelyeket 23.-án helyeztek be; a megőrzés díja 29.-én járt le, de senki sem jelentkezett a bőröndökért.
A bőröndök egyikében találtak egy napszemüveget, amelyen kincset érő ujjlenyomatot fedeztek fel, amely megegyezett a halott nőtől vett ujjlenyomattal!
Ma már csak nagyon kevesen élnek azok közül, akik részt vettek annak idején a nyomozásban - egyikük Tormod Bønes, aki ekkor volt pályakezdő bűnügyi technikus. Visszaemlékezései szerint a rendőrségen emelkedett volt a hangulat, ő maga - fiatal technikusként - nagyon meglepődött azon, hogyan bántak a rendőrök az előkerült bizonyítékkal. Mindenki a magáénak szerette volna tudni a dicsőséget, hogy elsőként talál rá a rejtély kulcsát jelentő bizonyítékra.

Az öröm azonban nagyon hamar alábbhagyott: a bőröndök tartalmának vizsgálata, ahelyett, hogy megoldást hozott volna, csak még több rejtélyt vetett fel.

Valaki ugyanis a bőröndben található ruhákból is éppen olyan gondosan kivágta a címkéket, mint ahogyan a holttesten talált ruhákból is.
Még a fésűről és a hajkeféről is eltávolították a gyártási jelet, csakúgy, mint az összes kozmetikai cikkről (kivéve a Jacques Esteral parfümöt) és receptre felírt gyógyszerről.

A nesszeszerben a következő tárgyakat találták:

- 50 g Betnovat 0.1% (ekcéma és psoriasis elleni kenőcs) - az orvos és a páciens nevét is eltávolították a címkéről, az viszont rajta maradt, hogy a bergeni Svaneapoteket-ban adták ki a kenőcsöt, 1970. március 31.-én.
- Tonopan, recept nélkül kapható fájdalomcsillapító
- Vatta

A bőröndben talált ruhák egyáltalán nem az akkori norvég ízlést követték, ilyen holmikat ekkoriban nem is lehetett Norvégiában kapni - ez megerősítette a gyanút, hogy a halott nő külföldi állampolgár. A divathoz értők szerint valószínűbbnek tűnt, hogy a hölgy a korabeli olasz módi szerint öltözködött. Érdekes, hogy a bőröndben megtalálták a Dagbladet 1970. november 21.-iki számát, kihajtva egy, a római Montessori-iskoláról szóló cikknél!
Svájci gyártmányú velúrcipőt (eltávolított márkajelzéssel) és Salamander márkájú edzőcipőt találtak a bőröndben.

Több parókát és dioptria nélküli szemüveget is felfedeztek a bőröndökben - az ismeretlen nő tehát nemcsak az identitását igyekezett minden lehetséges eszközzel elrejteni, hanem a külseje elváltoztatására alkalmas eszközökkel is felszerelkezett!
A nagyobbik bőrönd titkos zsebében 500 német márka volt elrejtve, továbbá 130 norvég korona (hja kérem, akkoriban ez még pénz volt! Ma már legfeljebb egy pizzát rendelhet az ember ennyiért - A szerk.) és néhány belga, illetve francia frank, aprópénzben.

Személyes jellegű tárgyak egyáltalán nem kerültek elő egyik bőröndből sem, csak különféle szállodákból származó apróságok - borítékok, szalvéták, műanyag evőeszközök. Az egyetlen, valóban intimnek tekinthető tárgy egy kis piros könyv volt, fedelén egy szentképpel, amely Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal.

Gondolom, el tudjátok képzelni a bergeni rendőrök csalódottságát! A bőröndökben semmit nem találtak, ami meghatározta volna a halott nő identitását.

Viszont, a csalódások ellenére is, két jelentéktelennek tűnő, ám mégis sokat érő lelet előkerült:
a.) egy jegyzetblokk, amelynek első oldalára kódolt jeleket írtak, szép, kék tintás írással;
b.) egy nejlontasakot, amely egy stavangeri cipőüzletből származott: "Oscar Rørtvedts Skotøiforretning", hirdette a felirat.

 

"Látta valaki ezt a hölgyet?"

A rendőrök tehát felkeresték ezt a cipőboltot elsőként, és kikérdezték a személyzetet.
Az üzlet tulajdonosának fia, az akkor 22 éves Rolf Rørtvedt, elmondása szerint jól emlékezett a hölgyre, aki három héttel azelőtt járt az üzletben. Nagyon alaposan körülnézett és hosszasan válogatott, míg végül kiválasztott és megvett egy pár Kjendis márkájú, sötétkék gumicsizmát (ekkoriban nagyjából Norvégia női lakosságának fele ilyet hordott esős időben).
A fiatal Rørtvedt elmondása szerint több oka is volt annak, hogy a hölgyre ennyire jól emlékezett.
Egyértelmű, hogy külföldi volt, nagyon gyenge volt az angoltudása is.
Mindenesetre sok kérdést tett fel; az a fajta vásárló volt, aki sok kérdést tesz fel és megköveteli magának a figyelmet.

A személyleírás abszolút illett arra, akit a rendőrség keresett. "Kifejezetten helyes, nőies alakú hölgy volt, hosszú sötétbarna hajjal, szép, kifejezésteli sötét szemekkel, formás lábakkal" - erősítette meg a fiatal Rørtvedt.

Egy sajátos részlet, amelyre felfigyelt: a hölgy közvetlen közelében érezhető furcsa szag.

Erről a furcsa szagról több tanú is említést tett a kihallgatások során, és ennek mibenléte csak évekkel később került tisztázásra.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Norvégiában gyakorlatilag ismeretlen volt a fokhagyma! (Ezt tanúsíthatom: a hétvégi házból elkunyeráltam Kedvesem megboldogult nagymamájának szakácskönyvét, és ebben egyetlenegy receptet sem találtam, amelyben fokhagyma szerepelt volna - A szerk.)

A tanúk, akik erről a sajátos részletről említést tettek, csak később kapcsoltak, amikor már errefelé is lehetett kapni fokhagymát és gyakorlatilag mindenki napi rendszerességgel használta az ételekhez. Ekkor villant be - tehát évekkel a kihallgatások után - az összefüggés:
"Hopplá, EZ volt az a sajátos szag, amelyet az idegen hölgy közelében lehetett érezni!"
Az isdal-i nő nyilván olyan országban élhetett, ahol a fokhagyma fogyasztása mindennapos volt, és a norvégok, akik nem voltak hozzászokva ehhez, felfigyeltek a szagra.

Fokhagymaszagtól függetlenül, a személyleírás abszolút stimmelt.
A gumicsizma is - éppen egy ilyen színű és ilyen gyártmányú gumicsizma maradványait találták meg a holttesten, mint amilyet néhány héttel ezelőtt ebben az üzletben eladtak!

A rendőrök ezután sorra járták a város szállodáit, és az alkalmazottakat faggatták: volt-e olyan vendégük, aki erre a hölgyre emlékeztetett?

Nem kellett messzire menniük: a kérdéses cipőbolttól csak kőhajításnyira lévő Hotell St. Svithun személyzete határozottan emlékezett egy ilyen vendégre. A bejelentőlapját is meg tudták mutatni a rendőröknek.
A személyleírásra is bólogattak: "sötét hajú, sötétbarna szemű nő, aranysárgás bőrszínnel, telt csípővel, anélkül, hogy túlsúlyos lett volna, és feltűnően tört angolsággal értette meg magát".
A bejelentőlapot Finella Lorck néven töltötte ki, és belga állampolgárnak vallotta magát.

A takarító személyzet egyik tagja azt vallotta: látta a hölgyet egy ilyen gumicsizmában.
Ezzel gyakorlatilag biztosra lehetett venni, hogy a St. Svithun vendége ugyanaz a nő volt, akit a Svartediket feletti hegyoldalon megtaláltak holtan.

Éppen ezen a napon, december ötödikén érkeztek meg a toxikológiai eredmények is, amelyek a halál valószínűsíthető okát mutatták: Fenemal-túladagolás és füstmérgezés kombinációja.
A halott nő vérében találtak egy bizonyos mennyiségű alkoholt, valamint négy milligram Fenemalt (ez egy fenobarbitol hatóanyagú altató, máig ezen a néven hozzák forgalomba több országban - többek között Norvégiában - is). Ez a kombináció még nem halálos, de jó eséllyel vezet öntudatvesztéshez.
A tüdőben füstöt találtak, a gyomorban pedig 12 további Fenemal tablettát, amelyek a halál beálltakor még nem oldódtak fel, és egy "kis felhőnyi" feltételezhetően másfajta barbiturátot is észleltek.

A haláleset tehát rekonstruálható így: a nő beszedett egy csomó Fenemalt - a halála előtti órákban több alkalommal, több adagban -, ráivott még némi alkoholt (mindezt valószínűvé teszi, hogy a holttest körül találtak szétszóródott, rózsaszínű tablettákat, és egy félig kiürült likőrös üveget), és ebben az állapotban zuhant rá a tűzre. Minden jel szerint nem volt magánál, amikor a szén-monoxid végzett vele. A testen látható súlyos égésnyomok járulékos sérülések, valószínűleg a halál bekövetkezte után keletkeztek.

Tény, hogy ez meglehetősen csúnya módja az öngyilkosságnak, de végül is elképzelhető, hogy a hölgy annyira súlyosan megunta az életét, hogy így végzett magával, nem igaz?
A nyomozásnak ebben a fázisában a rendőrök még nem zárták ki annak esélyét: a hölgy annyira biztosra akart menni, hogy ezért titkolta el a kilétét mindenki előtt - nehogy bárki is rájöjjön, hogy tulajdonképpen meghalni utazott Észak-Európába.

Az öngyilkosság valószínűségét továbbá a nullával tette egyenlővé, hogy a holttesten egyetlenegy külsérelmi nyomot találtak: a nyakán egy zúzódást, amely származhatott egy karateütéstől.

A bergeni rendőrségnek tehát - elméletileg - nem lett volna más dolga ezután, mint informálni a belga hatóságokat az esetről. A hozzátartozók értesítése és a holttest kiadatása már a brüsszeli kollégák feladata lesz, és ezzel az ügyet lezártnak tekinthetik.

Azonban... ismeritek azt az - informatikus körökben már közhelyszámba menő - idétlen viccet, amely valójában nem is vicc, hanem a keserű valóság?
"Mi a különbség az elmélet és a gyakorlat között?"
"Elméletileg semmi..."

Nos, ez a vicc a rendőrök munkáját tekintve éppen ilyen helytálló. A továbbiakban azt is el fogom mesélni, mi történt ahelyett, hogy Finella Lorck belga állampolgár holttestét hazaszállították volna!

Pablo Lucio Vasquez, a vámpír

,  01:39 - Permalink

Vámpírok.

Mi jut az ember eszébe erről a terminusról? Sejtelmes romantika, vér és vörös rózsák, halálos szerelem, fülledt erotika. Szerencsésebb esetben: kelet-európai hiedelmek, ódon várak, kegyetlenkedő arisztokraták, rémdrámák.
A vámpírtörténet, amelyet most elmesélek, nem tartalmaz semmilyen természetfeletti elemet, romantikusnak pedig kiváltképp nem nevezhető. A főszereplő vámpírnak pedig a történet szomorú végén nem karót döftek - és nem a szívébe -, hanem a halálos gyógyszerkoktélt tartalmazó tűt a vénájába. A történet viszont még Krimiblog kategórián belül is megérdemli a "csak erős idegzetűeknek!" és a "16 éven aluliaknak nem ajánlott" megjelölést.

1998 tavaszának közepén járunk, Texas állam Donna nevű, nagyrészt hispánok által lakott városkájában.
Az április 17.-éről 18.-ára virradó éjjelen a 21 éves Noe Carizzales születésnapi ünnepséget rendezett a lakásán; a társaságban megjelent - többek között - a 12 éves David Cardenas, a 15 éves Andres Rafael Chapas és a 21 éves Pablo Lucio Vasquez társaságában.

Cardenasnak (a képen balra) a buli utáni reggelen nyoma veszett. A hozzátartozók azonnal értesítették a rendőrséget.

Az ügy nem volt bonyolult: annak alapján, hogy a fiatal Cardenas-t hol látták utoljára, a Carizzales-lakáshoz vezettek a nyomok.

Noe Carrizales, aki galeritagnak vallotta magát, önként jelentkezett a rendőrségen, hogy tanúvallomást tegyen. Mint magyarázta: azért tanúskodik, hogy gátat szabjon a szárnyra kelő pletykáknak, amelyek szerint neki is, a galerinek is, amelybe tartozik, köze van a kiskamasz eltűnéséhez.

Carrizales tehát előadta a nyomozóknak: ő volt a házigazda az összejövetelen, amelyen a trió megjelent. Édesanyja felfigyelt arra, hogy Cardenas és Chapas marihuánát szívnak, és rászólt a fiára: mondja meg a vendégeknek, hogy hagyják ezt abba. Ezt Carrizales meg is tette.
A tanú beszámolt arról is, hogy megkérdezte Vasquez-t: galeritag-e? A kérdezett tagadólag válaszolt. "Egyedül nyomulok" - mondta.

A tanú emlékezete szerint körülbelül nyolc karton sört vásároltak be az összejövetelre.

Névtelen bejelentés alapján jutott a nyomozás el odáig: a szerencsétlenül járt Cardenas fiút Vasquezék társaságában látták utoljára, amint a Chapas lakásból egy másik ház felé indultak.

A Chapas lakáson lefolytatott házkutatásban vérnyomok jelenlétét észlelték a padlón.

A további kutatások a Farm-to-Market Road 493-tól egy mezőgazdasági területre vezettek, ahol - a földutat szennyező vércsíkok alapján - az eltűnt fiatal - erősen oszlásnak indult - holttestét megtalálták.
A maradványok egy rakás alumíniumlemez alatt rejtőztek, súlyosan megcsonkítva. Az áldozat egyik karját teljes mértékben lemetszették, a másiknak csak darabjai hiányoztak. A bal lábat eltávolították. A hátról széles sávban hiányzott a bőr. A fejet megskalpolták, és láthatóan megkísérelték elválasztani a testtől. Az igazságügyi orvosszakértő szerint a halál beállta után is olyan súlyosan meggyalázták a holttestet, hogy az el nem távolított testrészekben is eltört számos csont.

Egy tasak marihuánát is találtak a helyszín közelében.
A Chapas lakásból egy lapátot, valamint két fémcsövet foglalt le a rendőrség, mint bizonyítékot.

Egy valamirevaló pszichothriller rémregényben nyilván hosszú oldalakon keresztül csigáznák az olvasók idegeit a nyomozás bonyodalmaival, de ebben a - nagyon is valós - esetben az ügy felderítése egyáltalán nem volt bonyolult. Könnyedén eljutottak Vasquez-hez és Chapas-hoz, akiket minden további nélkül le is tartóztattak.

Vasquez rendkívül készségesen együttműködött a rendőrökkel. Részletes beismerő vallomást tett - tulajdonképpen már a letartóztatása pillanatában is vallott: amikor a zsarvak lekapcsolták, és elvették tőle az övet, amelyet viselt, elmagyarázta: a vérnyomok, amelyeket az övön találni, a kisfiútól származnak.

A vallomás teljes mértékben alátámasztotta a helyszínen talált bizonyítékokat. Vasquez kertelés nélkül előadta, hogy azon az estén számottevő mennyiségű alkoholt fogyasztott a társaság (a Carizzales által említett sörmennyiségen kívül említést tett egy üveg tömény szeszről, amelyet hármasban ittak meg); emellé marihuánát szívtak, ő maga még kokaint is fogyasztott.
A fiatal Cardenas-t fejbevágta egy vascsővel, és elvágta a torkát. Ekkor Chapas segítségével átvonszolták az - ekkor még életben lévő - Cardenas-t a négysávos úton, és a szántóföldön tovább folytatták a piszkos munkát.

Figyelemre méltó a tettes alacsony iskolázottsága (mindössze nyolc általánost végzett) és primitívsége. A - videóra vett - kihallgatáson látszik, hogy úgy mesélt a történtekről, mintha fel sem fogta volna valójában, mit művelt. Nem tűnt szellemileg retardáltnak, egyszerűen mintha olyan primitív egyén lett volna, aki nincs tisztában tettének fajsúlyával.

Kezdetleges szókincsével (az a benyomásom támadt a videó láttán: nem úgy beszélt amerikaiul, mint a spanyol ajkúak általában, nem borzasztó akcentussal és kerékbe törve a nyelvtant, tehát angol nyelvterületen nőhetett fel; a szegényes szókincs tényleg a műveletlenségre és alacsony intelligenciára utalhatott az ő esetében) a következőképen számolt be az áldozat további kínzásáról: vállon szúrta, és megitta a kibuggyanó vért.
"Az arcom a vérével volt tele. Mondott valamit. Motyogott, vagy valami. A fejem egyik oldala azt mondta: rosszat csináltál. A másik oldal azt mondta: folytasd, folytasd!"

Beismerte, hogy megkísérelte a lapáttal eltávolítani az áldozat fejét, de a további csonkításokat tagadta.
"Az ördög rendelkezett úgy, hogy vegyem le (Cardenas) fejét, de nem jött le. Magamon kívülre kerültem, amiért ezt hallottam a fejemben."

Chapas meg sem próbálta megakadályozni, vagy lebeszélni Vasquez-t a brutális tett végrehajtásáról.

Vasquez megbánta tettét, és állítása szerint az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében.
"Magamat is meg akartam ölni."

Őt is, Chapas-t is felnőttként hallgatták ki és emeltek ellenük vádat.
A tetteseknek három - a nyilvánosság előtt meg nem nevezett - rokona ellen is eljárás indult, mert megkíséreltek "falazni" Vasquez-nek és Chapas-nak. Ezeket a bűnpártoló családtagokat pénzbüntetésre, illetve rendőrségi felügyelet alatt eltöltendő próbaidőre ítélték; egyiküket Guatemalába toloncolták.

A - Texas államban meglehetősen gyakori - bigott vallásosság eredményeként, a bűncselekményt a közvélemény összefüggésbe hozta különféle sátánista, okkult praktikákkal. Az áldozat vérének megivása szinte magától értetődővé tette, hogy a médiában a gyilkost "vámpír" néven tették ismertté.
A bűnügyi szakértők szerint szó sem volt semmiféle diabolista szertartásról. "Tényleg csak egy szociopata volt" - vélekedtek a szakemberek Vasquez-ről.

Chapast - aki a bűncselekmény elkövetésekor mindössze 15 éves volt - 35 év szabadságvesztésre ítélték.
Vasquez halálbüntetést kapott. A helyi jogszabályok ekkoriban nem is ismerték az "elmeállapota miatt nem büntethető" kitételt, legfeljebb a szellemi retardációt ismerte a törvény betűje. Ez pedig Vasquez esetében nem állta meg a helyét - primitív volt ugyan és alulkvalifikált, de semmiképpen nem minősült értelmileg visszamaradottnak.

Az üggyel foglalkozó rendőrök között is akadtak, akik nem titkolták magánvéleményüket: a szegénység önmagában véve is súlyos probléma (sokan a reménytelen anyagi helyzetük miatt sodródnak különböző bűncselekményekbe), de az aluliskolázottság, és a szülők nemtörődömsége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy ilyen tragédia bekövetkezhetett.
Többen is kifejezték értetlenségüket: hol voltak a szülők ilyenkor? Hogyan történhet meg, hogy egy 15 éves fiatal már nemcsak iszik, hanem füvet is szív? Miért nem érdekelte a Cardenas szülőket, hogy a 12 éves David merre jár pénteken késő este; miért csak másnap reggel tűnt fel nekik, hogy a gyerek nem ért haza? (Az áldozat is füvezett és ivott, már ilyen fiatalon!)

Vasquez 17 éven át várt a halálos ítélet végrehajtására. A kivégzés időpontjának közeledtével az Associated Press interjút kért tőle, de ő nem volt hajlandó nyilatkozni a riportereknek. Hallgatása újraélesztette a "Satanic Panic" néven ismert jelenséget, amely az ügy tárgyalásakor is megjelent.

Vasquez-t 2016. április hatodikán végezték ki. 38 éves volt.

A hagyományos "special meal" szokását Texasban már évek óta beszüntették, ezért - ne higgyetek annak, amit Henry Hargreaves rekonstruált fotóin láttok! A börtönmenüben tényleg ez szerepelt aznap: Salisbury steak barna mártással, rizs, zöldségmix, zöldborsó, szárazbab rancher módra, szeletelt kenyér és vajas-diós-barnacukros brownie - de a saját fejemet eszem meg, ha a szerencsétlen halálraítéltek a Huntsville Unit-ben tényleg egy ilyen kivitelezésű kaját ehettek meg azon a napon.

A szegénység és a bűnözés összefüggéséről még egy adalék: Vasquez családjának fogalma sem volt arról, honnan teremthetnék elő az útiköltséget, hogy haza tudjanak menni az ítélet végrehajtása után. A neten tehát gyűjtést szerveztek, hogy az útiköltségre és a temetésre kalapozzanak. Csak, hogy ne legyenek illúzióitok: a nagy lehetőségek hazájában is ismert a mélyszegénység fogalma :(

Vasquez utolsó szavai:

"Csak a családomnak szeretnék köszönetet mondani, anyukámnak és apukámnak és a nővéremnek és Sabrinának. Szeretlek Mercedés. Sajnálom - David családjának. Csak így lehet nekem megbocsájtani. Egyenesen megkapjátok az igazságotokat. Ez minden. Bízok Jézusban."

Egy hatóanyagot - pentobarbitált - tartalmazó injekcióval végezték ki. Amint a szer adagolása megkezdődött, Vasquez szédülésre panaszkodott. 24 perc múlva nyilvánították halottnak.

A columbine-i iskolai mészárlás

,  17:45 - Permalink

Érdemes volna tisztázni a tényeket: nem, nem a lődözősjáték meg a keményzene felelős az ilyen tragikus esetekért.

Arra az esetre, ha nem ismernétek a sztorit: 1999 április 20.-án a coloradói Columbine High School két gimnazistája, a 18 éves Eric Harris (a képen balra) és a 17 éves Dylan Klebold (a képen jobbra) bombákat helyezett el az iskola épületében (ezek szerencsére nem robbantak fel, ellenkező esetben nem 15, hanem több száz halálos áldozata lett volna a mészárlásnak), fegyveres mészárlást rendeztek, megölve 12 diákot és egy tanárt, megsebesítve további 24 embert; a mészárlást követően magukkal is végeztek.

Az eset nagy médiavisszhangot kapott, és - ahogyan az ilyen alkalmakkor már lenni szokott - a felnőttek elkezdték az "erőszakos videojátékokat" meg az "agresszív rockzenét", továbbá a dark/goth szubkultúrát hibáztatni. Ezek a dolgok kétségkívül remek bűnbakként szolgálnak minden egyes atrocitás esetén - de lévén hogy fiatalok ezrei meg százezrei játszanak ilyen játékokkal, hallgatnak ilyen zenét, és tartoznak ebbe a szubkultúrába (amelyhez a valóságban úgy a Harris, mint a Klebold fiúnak nagyon kevés köze volt), anélkül, hogy vérengzést rendeznének, ezért érdemes a történések mögé nézni.

Nem könnyű az igazságtétel. Sokan akadnak, akik a két tettest elvetemült és velejéig romlott szörnyetegeknek tekintik, mások viszont szabályszerű rajongótábort alkotnak ("olyan helyes, rokonszenves fiatal srácok voltak, kár értük, hüpp!") A lányok néha még szavazásokat is rendeznek: kinek tetszik inkább Eric, és kinek inkább Dylan az esete? Borzasztó.

Anélkül, hogy ítélkezni próbálnék, szeretném felhívni a figyelmet arra: a merényletnek nem 13, hanem 15 halálos áldozata volt. Ezért döntöttem úgy, hogy írok a columbine-i mészárlásról.

A merényletet valójában legalább nyolc hónapnyi tervezés előzte meg. A fiúk amatőr bombakészítési szkilljeinek köszönhető, hogy "csak" 15 halálos áldozata és további 24 sérültje lett a merényletnek.
Az eredeti tervek szerint csőbombákat és pokolgépeket robbantottak volna az egész iskolában - ha ez sikerült volna, akkor az iskola egyik emelete teljesen beomlott volna, maga alá temetve az alsóbb szinten tartózkodókat; a fejetlenséget kihasználva pedig a robbanást túlélő és menekülő tömegbe lőttek volna, a lehető legtöbb áldozatot szedve. Terveik szerint rendőröket is megöltek volna - ugyanis az 1998 januárjában lezajlott rendőrségi ügy különösen nagy dühöt váltott ki mindkettejükből (t.i. a két fiú unalmában és brahiból feltört és kirabolt egy kocsit; emiatt indult ellenük eljárás), és úgy érezték, jogukban állt revansot venni ezért.
A bombák viszont nem robbantak fel - a lőpor, amelyet használtak az elkészítéshez, annyira gyenge minőségű volt, hogy éppenhogy elég volt a bombák fedelének eltávolításához.
Ezért nem sikerült a két tettes eredeti terve: gyakorlatilag a földdel egyenlővé tenni az iskolát, annyi halálos áldozatot szedni, amennyit csak módjukban áll, majd saját magukkal is végezni.

A lövöldözést követő vizsgálatok során felmerült a gyanú, hogy Dylan Klebold nem öngyilkos lett - mert a golyó bemeneti nyílása a bal halántékon volt található -, hanem Eric Harris lőtte le őt is. Csak később került tisztázásra: a Klebold fiú balkezes volt.

A mai napig folynak a spekulációk arról: miért lett végül csak 15 halálos áldozata a merényletnek?
A tettesek talán csalódottak voltak, amiért a bombák nem robbantak. Talán elbátortalanította őket, hogy - a tervekkel ellentétben - kénytelenek voltak közvetlen kontaktusba kerülni az áldozatokkal, eredetileg ugyanis az iskola épülete mögül terveztek a menekülő tömegbe lövöldözni.
Tudni kell, hogy sok áldozatot hagytak elmenekülni! Ez ad indokot egy másik spekulációra: talán örömüket lelték abban, hogy a helyzetben élet-halál urai voltak, ők döntötték el, ki maradhat életben. A játszmájuk leginkább a hatalomról szólt. A merénylet során végigjárták az iskola tantermeit, néhány terembe éppen hogy benyitottak, élvezve, hogy fegyvereikkel sakkban tarthatják a bent tartózkodókat.

A könyvtári lövöldözés során véletlenszerűen megkegyelmeztek egyeseknek, másokat pedig szabályszerűen kivégeztek. A túlélő szemtanúk vallomása szerint, Eric egy áldozatot egy játékos "Ipiapacs!" kiáltással kísérve lőtt agyon.
Figyelemre méltó momentum a történetben az is: egy Brooks Brown nevű srácot - akit egyébként rendszeresen szívattak korábban - a terrorakció reggelén figyelmeztettek: "Brooks, bírunk Téged. Légy szíves, menj most haza."

Profilok

Eric és Dylan tökéletes párost alkotott. Egyértelmű, hogy nem voltak melegek, viszont hibátlanul tudtak rezonálni egymás tartalmaira. Amellé, hogy sok közös vonásuk és attitűdjük volt, vérmérséklet tekintetében túl jól kiegészítették egymást. Egy sajátos, morbid módon azt lehet mondani: barátságuk irigylésre méltóan mély és tartalmas volt. Félelmetes belegondolni, hogy milyen kiváló egyetértésben működtek együtt; gyakorlatilag egymást motiválták a destruktivitásban. Eric tettrekészsége, nyílt agressziója stimulációként hatott az érzelmesebb, zárkózottabb alkatú Dylan számára; az ő érzelmi hullámzásai viszont Ericet stimulálták.
Egy sajátos szimbóluma ennek a partnerségnek és együvé tartozásnak, hogy a mészárlás alkalmával ugyanannak a pár (levágott ujjú) kesztyűnek egy-egy felét viselték: Eric - aki jobbkezes volt - a jobb, Dylan - aki balkezes volt - a bal párját vette fel a kesztyűnek, mielőtt öldökölni kezdtek.

Eric Harris - alias Reb, Rebdoomer, Rebdomine

Kettejük közül ő volt az agresszívebb, extravertáltabb egyéniség, bár figyelemre méltó a kétarcúsága és a színlelés terén mutatott tehetsége.

A kétarcúságáról egy adalék: amikor 1998-ban eljárás indult ellene kocsifeltörés és rablás miatt, arra kötelezték, hogy részt vegyen egy csoportterápián, amely a düh kezelését célozta meg. Eric olyan remekül viselte magát, hogy hamarabb elengedték a programról; nagyon meggyőző és empátiáról tanúskodó levelet fogalmazott az áldozatnak, akinek kocsiját feltörte. Ezzel egyidejűleg a privát naplójába haragtól fűtött bejegyzést írt arról: aki olyan hülye, hogy kiteszi a kocsiját a feltörés esélyének, az meg is érdemli, hogy kirabolják, és miért nincs neki joga ehhez?

Eric-nek igen jelentékeny online aktivitása is volt, a neten hosszas és indulatos eszmefuttatásokat tett közzé arról, hogy mi mindent utál. (Ma már nem érhető el egyik website-ja sem.)
Tévhit, hogy Eric álma lett volna a tengerészgyalogságban karriert kezdeni!
Sok helyütt olvasni: Eric agresszióját és csalódottságát fokozta - és így a tragédia bekövetkeztéhez hozzájárult - a tény, hogy Eric nem ment át az alkalmassági teszten (mivel egy Luvox nevű idegcsillapítót kellett szednie az agresszióproblémáira.)
Mindez csak részigazság.
Az idegcsillapítót valóban felírták.
Az iskola valóban összeállított egy listát a potenciális újoncok nevével a tengerészgyalogság toborzótisztje számára.
Ericet - holott egy formális interjún és néhány családlátogatással egybekötött elbeszélgetésen valóban részt vett - azonban ez már réges-régen nem érdekelte, hiszen ekkorra már jó ideje eldöntötték Dylan-nel, hogy véghez viszik az akciót és végeznek magukkal is. (Ez viszont nem gátolta meg abban, hogy "falból" beadja a jelentkezési lapot az elbeszélgetés után, motivációként megjelölve: "ha bekerülnék, ez motiválna arra, hogy jó legyek"...)
A Luvox mellékhatása is valószínűleg csak csekély szerepet játszott a tragédiában. Bár tény, hogy sok idegcsillapító, antipszichotikum és nyugtató rendelkezik efféle mellékhatásokkal - minden jel arra utal, hogy Eric jól reagált a Luvoxra, mérséklődtek a dühkitörései.
Éppen ezért hagyta abba a szedését - nem tudni pontosan, hogy a merénylet előtt napokkal vagy hetekkel, de a naplójában olvasható, hogy beszüntette a gyógyszerhasználatot.
(Sajnos ez nem egyedi eset: egy másik öngyilkos esetében is dokumentált tény, hogy éppen azért hagyta abba a gyógyszerszedést, mert túl jól működött, túl jól enyhítette az illető reménytelenség-érzését meg búskomorságát. Az illető éppen azért függesztette fel a gyógyszert, mert ez demotiválta a - már korábban eltervezett - öngyilkosság kivitelezésére!)

Sok helyütt olvasni a feltételezést: Eric súlyos személyiségzavarban szenvedett, antiszociális személyiségzavart, egyesek egyenesen pszichopátiát tulajdonítanak neki.
Ez az állítás nem bizonyítható.
Ahhoz, hogy bárkiről is fel lehessen állítani bármilyen személyiségzavar diagnózisát, szükséges az illetőt személyesen megfigyelni, elvégezni a szükséges vizsgálatokat, elbeszélgetéseket. Erre - mivel Eric már nem él - soha nem kerülhet sor.
Abból a tényből, hogy ismerjük valakinek akár több - egyik vagy másik személyiségzavarra utaló - megnyilvánulását is, nem lehet posztumusz diagnózist felállítani.
Érdemes tudni azt is: sok szakember szerint nem helyes dolog ilyen fiatal korban személyiségzavart diagnosztizálni! Hiszen tizenéveseknél még nagyon képlékeny, alakulófélben van a személyiség, akár 1-2 év alatt is sokat változhat.

Dylan Klebold - alias VoDkA

A páros érzékenyebb, befelé forduló tagja, ironikusan mondhatjuk: a lányok kedvence.
Egyértelmű, hogy súlyos depresszióban szenvedett - a hátrahagyott feljegyzéseiből igen mély szomorúság és elkeseredés árad, jó táptalajul szolgálva a "szegény, búskomor, befolyásolható Dylant az erőszakos Eric manipulálta az öngyilkos merényletre" feltételezésekhez.

A valóság: Dylan minden életuntságával együtt is rendkívül agresszív volt. Meglehet, hogy külső ráhatás nélkül ez önmagában nem vezetett volna terrorcselekményhez, de tény, hogy Dylan igen aktívan benne volt a buliban. Nem lehet tehát felosztani a cselekményt és a tetteseket így, hogy az agresszív Eric volt az értelmi szerző, az érzékenyebb, szuggesztibilis Dylan pedig csak követte.

Rendkívül alacsony önbizalmú, gátlásos és frusztrált fiatal volt (naplójából kiderül, hogy nem mert udvarolni annak a lánynak, aki tetszett neki, még a megírt szerelmes leveleket sem küldte el), de rendkívül jó szellemi képességekkel és sokoldalú tehetséggel rendelkezett. Érdekelte a számítástechnika - a gépén volt Linux partíció is! extra dolog volt ez az 1990-es évek végén egy középiskolástól! -, a film-és videofelvételek, hangtechnika, emellé az íráshoz és a színjátszáshoz is kifejezett affinitást mutatott.

Az agresszióproblémák kérdése: Dylan egyik - egyébként nagyon jól megírt - fogalmazásában olyan agresszív, durva fantáziatartalmakat írt le, hogy a tanárnő nem is volt hajlandó leosztályozni ezt a dolgozatot, viszont iskolapszichológushoz irányította Dylant és a szüleivel is beszélt. Ezt az epizódot mégsem vette senki igazán komolyan. Nagyon sok fiatalnak támadnak romboló és agresszív fantáziái, de a tanárnő nagyon helyesen látta: Dylan esetében ez túlmutat a megszokott kamaszos "hű, de mekkorát lázadunk" sémán. Máig nyitott kérdés, hogy a többi "felnőtt" miért nem vette ezt a problémát éppen ennyire komolyan? Érthetetlen, hogy miért tekintették a kérdést elintézettnek azzal, hogy Dylan csak vállat vont: "Ez csak egy fogalmazás."
A fogalmazás ugyanis részletes leírást tartalmazott a később valóban véghezvitt terrorakcióról!

Dylan állítólagos személyiségzavaráról is ugyanazt mondhatjuk el, amit Eric esetében említettem. Túl fiatal volt ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen személyiségzavart hivatalosan fel lehetett volna állítani.
Az édesanyja könyvében olvasható feltételezések, az "averzív személyiségzavar súlyosbodása szkizotippé" állítás - mármint, ha elfogadjuk a DSM-IV definícióit - szakmai nonszensz.
Az averzív személyiségzavar - egy dolog. Cluster C, a "félénkek" csoportjába tartozik, és amit Dylan-ről tudni lehet, annak alapján gyaníthatjuk, hogy csakugyan hajlamos volt erre a személyiségzavarra.
A szkizotip személyiségzavar viszont a Cluster A-ba, a "különcök" csoportjába tartozik. Tehát azt állítani, hogy Dylan esetében az averzív személyiségzavar súlyosbodott szkizotippé, nagyjából olyan, mintha azt mondanánk valakiről: "krónikus bronchitise az idők során gyomorfekéllyé súlyosbodott".
A félreértést, illetve a kérdés körüli bizonytalanságot az alábbiakkal lehet magyarázni:
a.) Éppen ez a két személyiségzavar - averzív és szkizotip - felületesen szemlélve, egymáshoz igen hasonló tüneteket, megnyilvánulásokat mutat, akkor is, ha a hátterükben egészen más lélektani folyamatok, motivációk állnak.
b.) Komorbiditás természetesen létezhet, és fennállhatott Dylan esetében is. Nem kizárt, hogy az averzív hajlamai mellett akadt néhány szkizotip vonása is, amelyek nem érték talán el a személyiségzavar súlyosságát.
c.) Dylan még a 18-at sem töltötte be, amikor egy tömegmészárlással egybekötött öngyilkosság keretében kiiktatta magát a világból. Tehát a világ legfelkészültebb pszichiátere sem mondhatná már meg, hogy mi a valóság.

Felszín vs. valóság


Bántalmazás és mobbing?

Sokan vélik úgy: az iskolai mobbing egyenes következménye volt a tragédia.
Ez is féligazság.
Tény, hogy kiközösítést és mobbingot mindkét tettes megtapasztalt.

Eric, aki az előző sulijában népszerűnek számított és jól beilleszkedett, az új közösségben kívülállóvá vált. A naplójában írt arról, hogy mennyire dühítette és sértette ez: a gyakori költözések miatt mindig ő volt "az új fiú".

Dylan a félénksége és az introverzióra való hajlama miatt lett alkalmas áldozat; egy különösen megalázó esetről - amikor ketchupbe mártott tamponokkal dobálták meg - is tudunk.

Azonban - önmagában véve ez nem indok, nem ürügy és nem magyarázat. Kiváltképp azért nem, mert a korábbi mobbing, és a későbbi "outsider" státusz ellenére is megvolt a fiúknak a maguk baráti köre.
A média ezt is tévesen mutatta be: noha Eric és Dylan csakugyan nem voltak a legnépszerűbbek - jó tanulónak lenni eleve helyzeti hátrányt jelenthet a népszerűség tekintetében; ők ráadásul részt vettek az iskola CHIPS programjában is, amelyet különösen jó képességű tanulók tehetséggondozására alakítottak... nem szorul részletes magyarázatra, hogy ez mennyire erősíteni tudja a csoporton belüli kívülálló státuszt -, azért nem voltak tökéletesen kirekesztve. Voltak barátaik, jó ismerőseik az iskolában is, a munkahelyükön is.

A "Trenchcoat Mafia"

Ez a "rejtélyes" csoportosulás remek lehetőségeket ad a kiszínezésre és hozzámesélésekre.
A legvadabb változatok szerint ez a csoport, amely valójában egy démoni szekta volt - tagjai rokonszenveztek a nácikkal, és diabolista szeánszokat tartottak - bujtotta fel a két fiút a terrorcselekményre.

A tények - ezen izgalmas híresztelésekhez képest - csalódást okozhatnak azok számára, akiket a szenzációéhség hajt.
Ez a társaság valójában a "különc" fiatalok klikkje volt az iskolán belül. Ők voltak a "furák", akik nem tudtak vagy akartak beilleszkedni a mainstream-be. Nem voltak népszerűek az iskolában.
A társaságot egy Tad Boles nevű fiú alapította - és hozta divatba a sötét ballonkabátot a társaságon belül -, aki 1998-ban érettségizett - a tragédia idején tehát már nem is volt az iskola diákja! Ismerte ugyan a két tettest, voltak közös óráik az iskolában, és paintballoztak is együtt, de ez a - haverinak tekinthető - kapcsolat nem jelentett egyet azzal, hogy akár Eric, akár Dylan a körbe tartozott volna.
Noha a merénylet elkövetésekor hasonló fekete felleghajtókat viseltek, mint amilyeneket a Trenchcoat Mafia tagjai hordtak, nem volt közvetlen kapcsolódásuk a csoporthoz - az iskolai évkönyvben sem szerepelnek a Mafia közös képén.

Tad Boles elmondása szerint a csoport nem volt náci szimpatizáns, annak ellenére sem, hogy a tagok többsége járt németórákra. (NB Eric Harris híresen gyenge volt németből! Tanulta ugyan a nyelvet, mert ezt menőnek tekintette, de nem lehetne kijelenteni, hogy tudott is...)
A társaság továbbá - a híresztelésekkel ellentétben - egyáltalán nem volt erőszakos; nézeteltérésekre csak az iskola focicsapatával szemben került sor.
Az alkoholfogyasztás ugyan szokásban volt a társaságban, de drogot nem használtak.

Kiábrándító, nem igaz?

Keményzene, szubkultúra, agresszív játék?

Ezeket a tényezőket a felnőttek élvezettel szokták elővenni, mint kézenfekvő bűnbakot. Ezért szeretném tisztázni ezeket a kérdéseket is ebben a cikkben.

Igen, Eric és Dylan hallgattak a többi között Marilyn Mansont és Rammsteint is.
(Fiatalok százezrei szeretik ezeket az előadókat, anélkül, hogy gyilkosokká válnának.)

Amikor Marilyn Mansont a tragédia után megkérdezték, mit mondott volna ezeknek a fiúknak, ha lehetősége lett volna beszélni velük, ezt felelte:
"Nem mondtam volna semmit. Inkább figyelmesen végighallgattam volna azt, amit ők szerettek volna elmondani - azt hiszem, erre lett volna a legnagyobb szükségük."

A Rammsteint egyébként a fiúk szélsőjobboldallal való szimpatizálásával is összefüggésbe hozták - ez is a féligazságok közé tartozik. Két szempontból is.
Egyrészt, a Rammstein nem náci zenekar. A frontember Till Lindemann a fellépések elején ki szokta jelenteni: "akik azt hiszik, hogy egy náci koncertre jöttek el, azok most azonnal haza is mehetnek".
Másrészt, Eric valóban intenzíven foglalkozott a náci Németországgal, és részletes fogalmazást is írt róla - amelyben még a fogalmazást értékelő tanárnak is szolgált új információkkal! -, de a naplójegyzetei tartalma alapján az a benyomásom: tény, hogy Eric erősen jobboldali volt, de minden jel szerint nem volt újnáci.
Dylan viszont ezt inkább csak tolerálta barátjától, hiszen az ő édesanyja izraelita (a családon belül mindkét vallás hagyományait egyformán betartották: Mr. Klebold református keresztény és Mrs. Klebold zsidó hagyományait is!), így vallásjogi szempontból Dylan maga is izraelitának számított.
Ráadásul Dylan boncolási jegyzőkönyvében szerepel: a bakancsán egy vörös csillag medál függött!

A dark/goth szubkultúrát belekeverni fölösleges volt: tudniillik sem Eric, sem Dylan nem tartozott ebbe a szubkultúrába.
Nem mindenki "darkos", aki feketét hord. (Eric egyébként csak Dylan hatására kezdett el sötét holmikat viselni, ezt megelőzően eléggé sportosan öltözködött. A sötét ballonkabátot is levetette a terrorakció első tíz perce után.)
Nem mindenki goth, aki olyan zenekarokat hallgat, akiket a goth körökben is "illik" kedvelni. Ennyi.
Nem mindenki potenciális tömeggyilkos, aki - többek között - Mansont, Rammsteint, Nine Inch Nails-t és KMFDM-t bőget.

Lövöldözős játékkal is játszanak több százezren - anélkül, hogy ettől tömeggyilkolási vágyaik támadnának, és azokat a gyakorlatban is kiélnék.
Ha mindenki tömegvérengzést akarna rendezni, aki "lődözősjátékot" (Doom, Quake, Counter-Strike és társaik) játszik, akkor valószínűleg nem is jutna elég áldozat mindannyiuknak a világon...
Eric, noha előszeretettel említette magát profi Doom-játékosként, valójában csak a helyi Doom közösségben számított "valakinek" - a nemzetközi gamer szubkultúrában, illetve a Doom témájú IRC csatornákon senki nem ismerte.

Hitler születésnapja?

Nem egyértelmű, hogy a terrorakciót éppen az évforduló miatt időzítették április huszadikára. Az eredeti tervek szerint 15.-én tették volna meg, és máig nem tudja senki, miért változtattak e terveken.
 

Végtisztesség - a tetteseknek nem járt?

Mindkét elkövető családja úgy gondolta: fiaik nyughelye vandalizmus célpontjává válhatna, ezért sem Ericnek, sem Dylannek nincs síremléke. Az is titokban maradt, hogy a hamvaikat hol helyezték el vagy szórták szét.

Engem mégis felkavart, amit Dylan hamvasztás előtti búcsúztatójáról olvastam: tudjátok, az USA-ban a nyitott koporsós szertartás dívik. Nos, ebben az esetben a nyilvánvaló problémát roppant kreatívan oldották meg a temetkezési intézet munkatársai: a nyitott koporsóba, Dylan feje köré Beanie Baby-ket halmoztak (ez egy népszerű plüssjáték-család), a halálos lövés nyomán támadt lyukat eltakarandó.
Lehet, hogy velem van a baj, de ez a momentum rendkívül mélyen felkavart.

Ane Cathrine Andersdatter - az utolsó nő, akit Dániában kivégeztek

,  01:46 - Permalink

Ane Cathrine Andersdatter 1829 október 30.-án született a Næstved melletti Karrebæk-ben. Egészen fiatal korától fogva cselédlány volt; szolgált vidéken is, később Koppenhágában is.
Első alkalommal Herlufmagle-ben esett teherbe az udvarház intézőjétől - aki ezután rövid úton Svédországba utazott, magára hagyva a bajba jutott lányt. Ane Cathrine leánygyermeknek adott életet 1853 január 8.-án a Kongelige Fødselsstiftelse (a királyi szülőotthon-alapítvány) épületében. Hiába próbált segítséget kérni a gyermek apjától a gyermek felnevelésében. Amikor belátta, hogy a helyzete szerencsétlen és lehetetlen - egyedülálló, szegény lány egy törvénytelen gyermekkel -, elhatározta, hogy megszabadul a gyermektől.
Azt állította, hogy Ringsted-ben helyezi el a gyermeket, nevelőszülőknél. Ezért a gyermekkel együtt elhagyta a szülőotthont. A Roskilde Landevejen haladt keresztül, amíg a Vigerslev Mark-nál egy udvarházhoz nem ért. Itt leült a csatorna szélére, és megszoptatta a gyermeket. Miközben ott ült, az a gondolata támadt, hogy belefojtja a gyermeket a csatornába.
Megragadta a gyermeket, belenyomta a jéghideg vízbe, és addig tartotta a fejét a víz alatt, amíg a gyermek meg nem halt.
A saját kezével ásott egy sírt a mezőn, és ide temette a gyermeket. Az éjszakát kint töltötte a mezőn - miután azt állította, hogy Ringsted-be megy -, és csak másnap reggel tért vissza.
A kislány holttestét soha nem találták meg. Valószínű, hogy a rókák kiásták és széthordták a maradványokat.

1854 nyarán megismerkedett egy szolgalegénnyel; megtetszettek egymásnak, és néhány hónap után a házasságot tervezték. A vőlegény azonban felbontotta az eljegyzést - Ane Cathrine ekkor már várandós volt a második gyermekével! Tudta, hogy a helyzete újból ellehetetlenült. 1855 április 3.-án fiúgyermeket szült, de április 24.-én már ismét munkába kellett állnia. Ez szinte lehetetlen volt egy újszülött anyjaként.
Először arra gondolt, hogy segítséget kér a gyermeke apjától, aki egy tanyán dolgozott Rødovre-ban - de mivel a férfi korábban durva volt hozzá, mégsem merte ezt megtenni. Ezért visszatért egy kúthoz, amelyet a tanyáról kivezető úton vett észre. Anélkül, hogy bárki észrevette volna ezt, a kútba dobta a gyermekét, és gyorsan továbbállt.
A kis holttestet csak egy hónappal később fedezték fel a kútban; a rendőrség vizsgálatai során nem került semmiféle nyom napvilágra, ezért az esetet félre kellett tenniük.

1856-ban Ane Cathrine újból fiút szült, akinek apja egy másik szolgalegény volt; a gyermek az apai nagyanyjához került és ott is nőtt fel.
1861-ben Ane Cathrine ismét teherbe esett ugyanettől a férfitől; a terhességről senkinek nem szólt, még a gyermek apjának sem. Amint észrevette, hogy várandós, elhatározta, hogy megszabadul a gyermektől. Nem tudta ugyanis, számíthat-e ennek a gyermeknek felnevelésében is az apára; reménykedhet-e abban, hogy a férfi elveszi őt feleségül, vagy eltűnik az életéből, amint megtudja, hogy ő ismét teherben van?
Február elsején Koppenhágába utazott, tizenötödikén pedig fiúgyermeknek adott életet egy családnál, a Borgergade-n, ahová a szülőotthon alapítványa helyezte el. A gyermek apjának megírta, hogy Karrebæk-be megy, hogy beteg édesanyját ápolja.
Március elején azt mondta a borgergade-i családnak, hogy édesanyja elintézte: a gyermeket kiadják dajkaságba egy Karrebæk-i gazdálkodó családnál. Tehát március ötödikén el fog utazni, hogy a gyermeket elhelyezze.
A valóságban azonban egészen más tervei voltak.
Délelőtt indult el - először a Fredriksberg Slotshave kikötőhöz, hogy a csatornák egyikébe fojtsa a gyermekét. Azonban itt túl sok ember nyüzsgött, ezért a Roskilde Landevej-re ment ki - amikor a Damhussøen-hez ért, arra gondolt, hogy itt biztonságban megfojthatja a gyermeket - de itt is túl nagy volt az embersokaság, tehát másik helyet kellett találnia.
Ugyanazt a kutat szemelte ki, amelynek vizébe az előző gyermekét is belefojtotta - a Rødovrevej és a Rødager allé sarkán.

Világos nappal volt, és sok ember járt-kelt az utcán. Ane Cathrine ezért visszafordult, amikor besötétedett, hogy az éj leple alatt vízbe fojtsa a gyermeket. A víz magasan állt a kútban, és Ane Cathrine látta a gyermeket a vízben. Néhány perc után látni vélte, hogy a gyermek egyfolytában kapálózik.
Ane Cathrine elhagyta a helyszínt - és a gyermekét.
Visszatért a borgergade-i házigazdáihoz, és azt állította nekik, hogy a gyermeket elhelyezte Ringsted-ben a megbeszéltek szerint.

Ane Cathrine a bíróság elött

Március 30.-án megtalálták a kútban a gyermek holttestét. A rendőrök hamarosan eljutottak Ane Cathrine Andersdatter-hez, akit aznap több tanú is látott a környéken, és aki több gyanús kísérletet is tett a menekülésre. Letartóztatása után gyorsan vallomást tett, és a kihallgatások alatt kiderült, hogy két másik gyermekét is elrekkentette.

Nem volt kétség a bűnösségéről, és a várható ítéletről sem.
El kell mondani, hogy ebben az időben Dániában egyáltalán nem volt gyakori, hogy nőket végezzenek ki. (A teljesség kedvéért: férfiakat sem.) A királynak jogában állt kegyelmet adni az elítélteknek, és ezzel a jogával többnyire élt is.
Egy korabeli szórólapban - amely egyfajta hírlevélként funkcionált - (hű, emberek, a régimódi dán helyesírás valami gyönyörű - ha megpróbálom magyarra fordítva archaizálni, az teljesen hülyén veszi ki magát), ez áll az esetről:
"A Ritkaságok közé tartozik, hogy itt az Országban Nőszemélyek végeztetnek ki, kiváltképp azon Bűntettért, amely többé-kevésbbé könnyelmű Hajadonok által követtetik el, vagyis: Gyermekgyilkosság. A december 21.-én, Szombaton kivégzett Ane Kathrine Andersdatter mégis egy Kivétel az e Fajta Bűnözők közül, tehát nem 1 alkalommal, amely még bocsánatos lehetne, de 3 alkalmakkal követte el e rettentő Bűnt."

A gyermekgyilkosságot, amennyiben szegény hajadonok követték el, Dániában ezidőtájt nem tekintették más bűncselekményekhez képest különösebben súlyosnak, és az ilyen esetekben a halálbüntetést általában nem alkalmazták.
A legfelsőbb esküdt bíróság tíz tagja közül nyolcan kegyelemre ajánlották a lányt.
A kegyelemre azért tekintették méltónak, mert megértették a lány szerencsétlen és lehetetlen helyzetét, amelyben valószínűleg nem tudta volna a gyermekeit eltartani. Azoknál a házaknál, ahol cselédlányként szolgált, munkaadói jó tanúvallomásokat adtak róla. A tény, hogy Ane Cathrine mélységesen megbánta tetteit, és a vallásban keresett vigaszt, szintén hozzájárult ahhoz, hogy az esküdtek többsége kegyelemre méltónak találta a vádlottat.

A király - VII. Frigyes - viszont nem tudott eltekinteni attól, hogy Ane Cathrine nem egy, hanem három gyermeket gyilkolt meg hasonló módokon, hidegvérrel, kegyetlenül és tette következményeinek tudatában. Ezért ebben az esetben nem élt kegyelmi jogával.
Annyi enyhítést kapott az ítélet: Ane Catherine fejét az ítélet végrehajtása után ne tegyék közszemlére - ahogyan az egyébként szokásban volt a lefejezett elítéltek esetében.

A kivégzés

Ane Cathrine nagy önfegyelemmel fogadta az ítéletet, és egészen az utolsó pillanatig megőrizte a nyugalmát.
A kivégzés előtti éjjelen mélyen és nyugodtan aludt egészen hajnali négy óráig. Ekkor felkelt és felöltözött. Mialatt a Rødovre Mark-hoz vezették - itt most már a Søtorp villanegyed áll -, teljesen hétköznapi dolgokról beszélt, mint például a ködös reggeli időjárásról. Annak ellenére, hogy rengeteg ember jelent meg, akik látni kívánták a kivégzést, az elítélt nyugodtan lépett fel a vérpadra, elmondott egy kis imádságot, levette a kendőjét a nyakából és gondosan zsebre tette, majd letérdelt a tönkre, hogy a hóhér bárdja lesújthasson.

Ane Cathrine Andersdatter holttestét a szokástól eltérően feketére festett koporsóba helyezték. A kivégzetteknek szokás szerint gyalulatlan deszkakoporsó járt.

- page 1 of 2