Krimirajongók oldala

Ha már így átmentünk nosztalgikusba, akkor miért is ne szólhatna a mostani krimiposzt egy tinédzserkori nosztalgiákat idéző témáról?
Ó, mindannyian emlékszünk arra, milyen fontos volt tizenéves korunkban, hogy a suliban népszerűek legyünk, és a legmenőbb társaságba tartozhassunk. Egészen biztos vagyok benne, hogy a mai tizenévesek sem mások ebből a szempontból.
Mindenki szeretne népszerű lenni az osztályban; a menő arcokat vagy irigyelni szokás, vagy mindenki hozzájuk akar hasonlítani. Egy népszerű, menő arccal mindenki barátkozni szeretne. Aki pedig népszerű, az megengedheti magának, hogy eldöntse: kivel kegyeskedik barátkozni, és ki az, aki egész egyszerűen olyan lúzer, olyan selejt, hogy az ilyennel egy menőnek nem érdemes égetnie magát.
Ez a tendencia, úgy tűnik, világszerte minden középiskolában elterjedt.
Azonban meglehetősen ritkán történik meg, hogy egy fiatal annyira kétségbeesetten hiányolja a népszerűséget - és annyira fáj neki a legnépszerűbb osztálytársától tapasztalt elutasítás, lenézés -, hogy akár ölni is képes emiatt.

Kirsten, a suli üdvöskéje gyilkosság áldozatául esik

1984. június 23.-a. A helyszín Orinda, egy kisváros Kalifornia állam északi csücskében.
Egy nyári estén a tizenöt éves, szép és népszerű Kirsten Costas az iskola pomponlány-csapatában töltötte az időt, amikor telefonhívást kapott. A telefont édesanyja vette fel: egy fiatal nő üzente, hogy másnap este az iskola Bob-O-Links nevű társasága titkos partit szervez, amelyre Kirsten is hivatalos.
Amikor Kirsten hazaért, édesanyja átadta neki az üzenetet. A lány úgy döntött, elfogadja a meghívást.
Családjának többi tagja a meghívás estéjén baseaballmeccsre ment: Kirsten kisöccse játszott a csapatban. Mrs. Costas, mielőtt elindult a meccsre, azt mondta gyermekének, érezze jól magát, de lelkére kötötte: a tévét is, a bejárati ajtó feletti világítást is hagyja bekapcsolva.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor Mrs. Costas beszélt a lányával.

Este fél kilenc tájékában egy autó állt meg a háznál. Kirsten kiment a ház előtt álló mustársárga Ford Pinto-hoz, és beszállt.
Alig több, mint egy órával ezután, Kirsten felzaklatott állapotban csengetett be egy idegen család ajtaján.

Alexander és Mary Jane Arnold a szomszédaikkal töltötték az időt; amikor ajtót nyitottak, Kirsten mögött egy, nagyjából vele egykorú lányt láttak.
Kirsten egyértelműen feszült volt, de nem tűnt rémültnek, amikor elmagyarázta az ajtót nyitó Mr. és Mrs. Arnoldnak: "A barátnőm elkezdett furán viselkedni velem" -, és arra kérte a háziakat, hogy hazatelefonálhasson az ő lakásukról. Amikor a Costas-házban senki nem vette fel a telefont, Alexander Arnold felajánlotta, hogy autóval elviszi Kirstent valamelyik ismerős szomszédjukhoz. Az autóút alatt Kirsten nem tűnt úgy, mint aki gyanakszik, amikor látta, hogy a mustárszínű Pinto követi őket; amint elérték a szomszédos Hillmanék házát, Kirsten kiszállt az autóból, biztosítva Mr. Arnoldot, hogy minden rendben lesz.

Eközben a lány, aki a Ford Pinto-ban ült, gyorsan leparkolt és kiszállt a kocsijából. Amint Kirsten eltávolodott Mr.Arnold autójától, a másik lány előrohant egy magas élősövény mögül, és felemelt karokkal rohant Kirsten felé. Mr. Arnold először azt hitte, hogy verekedés tanúja, de aztán egy fémes villanást látott. Kirsten összeesett, de sebesülten is volt annyi ereje, hogy Arthur Hillman-ék házához rohanjon segítségért.

A tettest Alexander Arnold és más tanúk is így írták le: kerekded arcú, szőke lány, sárga blúzban és fakó vörös melegítőalsóban. A lány kocsiba vágta magát, és elhajtott: Arnold nagyjából negyed mérföldön át követte, ezután feladta a hajszát.

Kirsten vérfagyaszó sikolyai keresztülszáguldottak a házon, ahol az ismerős Hillman család nyugodtan töltötte az estét. Arthur Hillman döbbenten látta a vérben ázó Kirstent, aki a karjaiba vetette magát, azt sikoltva: "Segítség! Segítség! Megkéseltek!"
Hillman megpróbált elsősegélyt adni a lánynak - aki nem tudott válaszolni a kérdésre, hogy mi történt és ki tette ezt -, miközben a mentők megérkeztek. Kirstent nem tudták megmenteni: egy órán belül - röviddel este 11 után - halottnak nyilvánították.

A szüleit azonnal értesítették; Mrs. Costas annyira összeomlott, hogy csak hajnali kettő után került kihallgatható állapotba.

Sima ügy... vagy mégsem?

A nyomozást vezető százados, Stanley Garvin, később arra emlékezett vissza: az emberei azt mondogatták, hogy hajnalra megoldódik az ügy. Nagyon egyszerűnek látszott.

Nos, tévedtek.

A tragédiát nagyon alapos és széles körű vizsgálat követte.
Összesen két kiindulópont volt, amelyekkel dolgozhattak a rendőrök: a kerekded arcú fiatal lány, és a világos színű Ford Pinto. A tettesnek elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy a gyilkossághoz használt eszközt ne felejtse a helyszínen.
Ennek a két pontnak alapján több potenciális gyanúsított is szóba jöhetett - több, mint 300 kihallgatást folytattak le a zsarvak -, de a rostán senki nem akadt fent.

Pletykák a suliban

Az iskolában eközben szárnyra keltek a híresztelések arról: vajon ki veszejthette el a bűbájos Kirstent, mindenki üdvöskéjét?

A suli “páriáját”, egy punk lányt gyanúsítgatták és terjesztettek róla pletykákat. Integritását védendő, a nyilvánosságra került nyomozati anyagokban költött néven szerepel, nevezzük tehát mi is Heather Crane-nek.

Heathernek komoly alibije volt a bűncselekmény időpontjára: otthon volt, a barátja társaságában, és az este jó részében édesanyja is a házban tartózkodott.
Viszont Heather szülei nem egyeztek bele, hogy a lányt poligráfos tesztnek vessék alá. Ez további alapokat adott a kisstílű pletykálkodásokra, megalapozatlan feltételezésekre.

Lévén hogy Heather - a helyi normák szerint - botrányosan nézett ki, festette a haját, és röviddel a történteket megelőzően köszönettel elutasította a Bob-O-Links-be szóló meghívást (amelynek egyébként az áldozat is tagja volt); s ráadásul egyszer bioszórán még rá is szólt a népszerű Kirstenre, hogy fogja be a száját, ellenkező esetben ki lesz nyírva - az elit jókislányok egyértelműnek tekintették, hogy a tettes nem lehetett más, mint Heather, a fekete bárány.
Annak rendje-módja szerint ki is utálták, róla és a családjáról is csúnya híresztelések keltek szárnyra: hogy egy sátánimádó szekta tagja, és a szekta megbízásából követett el emberölést; hogy az egész család Nagy-Britanniába készül emigrálni, hogy elkerüljék a büntetőjogi felelősségre vonást...
A Crane lakásra rendszeresen érkeztek névtelen - és barátságtalan - telefonhívások, szabály szerint az éjszaka közepén.
Mindenki tudni vélte tehát, ki követte el ezt a rettenetes bűncselekményt.

Mindenki - éppen csak a rendőrök nem.
(Heather Crane a gyanúsítgatások eredményeként tönkrement idegileg. Iskolát is váltott.)

Az FBI is bekapcsolódik

Több hónapnyi nyomozás után - amely során átvizsgáltak több, mint 700 Ford Pinto-t, kihallgattak több, mint 800 embert, és a rendőrök összesen 4000 munkaórát töltöttek az esettel - , amikor még mindig nem mutatkoztak a legapróbb eredmények sem - a hazugságvizsgáló teszt szűrőjén nem akadt fenn egyetlen potenciális elkövető sem (és az alibiket ezen esetekben nem is ellenőrizték), a helyi rendőrség kapcsolatba lépett az FBI viselkedéstudományi részlegével, hogy a tettes lélektani profilját elkészítsék. Ez a folyamat, amelyet mindközönségesen profilozásnak szokás nevezni, gyakorlatilag bűnügyi vizsgálati elemzés.

A profilozásnak két típusa van - az ismert kriminológus Brent Turvey szerint -, ezeket induktív és deduktív profilalkotásnak nevezik.

Az induktív bűnügyi profil az a fajta, amelyet egy meghatározott bűncselekmény elkövetőjére vetítenek - azon bűnelkövetők viselkedési és demográfiai statisztikáiból levezetve, akiket a szakemberek a múltban tanulmányoztak. Ez a profil egy nem teljes, statisztikai jellegű elemzés eredménye - gyakran egy standard mintához való hasonlítás nélkül -, ezért nevezik induktívnak. (Más szóval: adott típusú bűncselekményeket jellemzően milyen hátterű és alkatú egyének szoktak elkövetni?)

A deduktív bűnügyi profil ezzel szemben az a folyamat, amelynek során nyomozati bizonyítékokat interpretálnak - helyszíni fotókat, boncolási jegyzőkönyveket és fotókat, az egyéni esetekben a viktimológiát - hogy pontosan rekonstruálják a specifikus bűnelkövetői viselkedési mintázatot, és ezekből a specifikus, egyéni viselkedési mintákból levezessék a bűnelkövető jellemzőit, demográfiai hátterét, érzelmeit és motivációit. (Más szóval: milyen háttere, alkata, motivációja lehetett annak az egyénnek, aki az adott bűncselekményt elkövette?)

Az FBI emberei tehát a deduktív profil alapján leszűkítették a szóba jöhető tettesek körét, és különös figyelemmel vizsgálták át az így esélyesnek látszó versenyzőket (akik természetesen nem önként jelentkeztek a több körös kiszavazó show-ba... elnézést a rossz viccért.)

Eközben a Costas család - akiket nagyon nyugtalanított a rendőrség tehetetlensége - magándetektívet is alkalmazott: egy Elliott Friedman nevű nyomozót, aki arra a következtetésre jutott: a gyilkosságban valószínűleg szerepet játszhatott valamilyen formában a drogabúzus, illetve opcionálisan az elkövető esetleges leszbikus vonzalma az áldozat iránt. Egy ilyen kisvárosban, mint amilyen Orinda volt, egy leszbikus hajlamú lány biztosan óriási megbélyegzésnek és megvetésnek tehetné ki magát, ha kitudódna, hogy a saját neméhez vonzódik!
Friedman nyomozó tehát azt feltételezte, hogy a gyilkost a nyilvános megaláztatástól való félelem motiválhatta.

Egy lyukas alibi

Friedman emellé újból ellenőrizte a legvalószínűbb gyanúsítottak hátterét és alibijét - többek között a 16 éves Bernadette Protti-ét is.

Ez a lány egy hatgyermekes, mélyen vallásos katolikus család legfiatalabb tagja volt.
Látszólag több hasonlóságot mutatott az áldozattal, kettejük között több rokon vonás is felfedezhető volt. Jól szituált családból származtak mindketten, az iskolában jó jegyeik voltak, aktívan részt vettek az iskolaközösség életében, aktívan sportoltak - ráadásul ugyanazokban a sportágakban! Feltételezhető volt tehát, hogy az iskola mikroközösségén belül mindketten ugyanazokban a körökben foroghattak.
Mindkét lány jelentkezett az iskola pomponlány-csapatába (hűha, emberek, utánanéztem ennek, és egyszerűen elképesztőnek találom, hogy fiatal tinilányok hogyan készülnek a "cheerleader" válogatásra, szabályszerű motivációs levéllel meg promóképekkel... borzasztó. - A szerk.) Kirstennek sikerült bekerülnie. Bernadette-nek nem.
Édesapjának pedig Ford Pinto márkájú gépkocsija volt!

Bernadette, a látszólag normális lány

A suliban Bernadette-et jól alkalmazkodó, normális lánynak ismerték: jó jegyei voltak, rendesen viselkedett, tisztelettudó volt a tanárokkal, és nem az osztály perifériáján lézengett (ahová a gyenge tanulók, a hátrányos helyzetűek, a furák, a kiközösítettek szoktak kerülni világszerte minden középiskolában). Igaz, nem is tartozott az elit körbe: akadt néhány barátnője, de nem volt körülrajongottan népszerű.

A tizenévesek normái szerint Bernadette kedves lány volt, de eléggé követő, hozzácsapódó típus. A legtöbb tizenéves fiatal - legalább titokban - vágyik arra, hogy népszerű legyen, de nem mindannyiuknak teljesül ez a vágya, és ezt a többség képes elfogadni. Bernadette azon kevesek közé tartozott, akik nem hajlandóak elfogadni ezt. Hétvégeken ritkán ment el bulikba, lévén hogy nem túl gyakran hívták meg - ez rendkívülien bántotta, mert nagyon szerette volna, ha elfogadják.

Azok a fiatalok, aik vele együtt nőttek fel, "egy hatalmas wannabe"-nek írták le, aki a legnépszerűbb iskolatársak közelében nagyon gátlásosan viselkedett. Nem volt igazán erős önbizalma, bizonytalan volt önmagában, és a népszerűségről fantáziálgatott.

Bernadette teljesen összetört, amikor nem került be a pomponlány-csapatba.
"Nem sikerült, és ezt nem tudom elhinni" - panaszolta egy barátnőjének.
Ráadásként nem került be az iskolai évkönyv szerkesztőstábjába sem.
Ismét szembesülhetett az alkalmatlanság érzésével, amikor az Atlantis Club nevű exkluzív társaságban is elutasították a felvételi kérelmét, miközben a legjobb barátnője bekerült. A Bob-O-Links nevű társaság, amelybe Bernadette-nek is sikerült felvételt nyernie, valójában csak a "ha nincs ló, szamár is jó" megoldást jelentette a számára.

A legközelebbi kapcsolata a "menők klikkjével" az volt, hogy egy gyerekkori barátnője - akivel együtt nőttek fel és templomba is együtt jártak - a középiskolában Kirsten Costas-szal és klikkjével barátkozott; Bernadette viszont nem igazán "számított" a suli társadalmi rangsorában, nem tartozott semelyik klikkbe sem. Őt és az egynéhány barátnőjét is a középszerűekhez sorolták a suli rangsorában.
A népszerű, mindenben sikeres Kirsten vált Bernadette "kudarcainak" szimbólumává.

Ez a lány hazudott!

A nyomozók kérdéseire rendre azt válaszolta, hogy a gyilkosság elkövetésének estéjén gyerekfelvigyázó volt az ismerős Weems családnál; a rendőrök ezt - a hazugságvizsgáló teszt után - nem firtatták tovább, a magándetektív Friedman viszont felkereste Weems-éket, és Weems anyuka határozottan kijelentette: már egy éve lehetett, amikor utoljára bébiszitterkedésre kérte Bernadette-et.
Amikor Friedman értesítette a rendőröket arról: Bernadette nem mondott nekik igazat, a rendőrök azt felelték: de hát a lány átment a hazugságvizsgáló teszten! "A teszt eredményét hibásan értékelték" - makacskodott Friedman; a helyi rendőrség fejese nem hozta nyilvánosságra az incidenst, mindenesetre a beosztottjai átadták a poligráf eredményét az FBI embereinek - akik megállapították róla: Bernadette Protti csakugyan nem az igazat mondta!

Beszélgetés az FBI emberével

December 11.-én Bernadette-et beidézték egy kihallgatásra Ron Hilley FBI-ügynökkel.
Kezdetben a megszokott meséjét adta elő, azonban Hilley elmagyarázta neki, hogy a gyanúsítottnak milyen lélektani profilját találják valószínűnek - a többi között azt is elmondta a lánynak, hogy a gyilkos vajmi kevés megbánást tanúsíthat a tettéért - , Protti azt felelte: "Ez úgy hangzik, mintha én lennék."
Megkérdezte az FBI-ügynököt: gondolt-e valaha is arra, hogy egy 16 éves lány jobban félhet a nyilvános megszégyenüléstől, mint annak lehetőségétől, hogy esetleg börtönbe kerülhet?
Bernadette ezután kijelentette Hilley-nek: szeretne hazamenni és gondolkodni kicsit. Hilley beleegyezett ebbe - vallomástétel nélkül egyébként sem tartóztathatták volna le a lányt.

Ennek a napnak estéjén Bernadette szólt az édesanyjának: beszélniük kell, de Elaine Protti azt felelte, hogy már fáradt. Másnap reggel Bernadette átnyújtott édesanyjának egy levelet, azzal a kéréssel, hogy csak egy fél óra múlva bontsa fel. Mrs. Protti, aki éppen a Bibliát tanulmányozta, beállította az óráját, és folytatta az olvasást. Bernadette elindult az iskolába.

Amint a fél óra letelt, Elaine Protti elolvasta a lánya vallomását.

Kedves Apa és Anya:
egész nap megpróbáltam mindezt elmondani Nektek, de annyira szeretlek Benneteket, hogy túl nehéz lenne, ezért a könnyebb utat választom.
Az FBI embere... azt gondolja, én tettem. És igaza van. Nem tudom Kristent visszahozni, de nagyon sajnálom. Képes voltam a tudattal együtt élni egy ideig, de nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna meg, ez túl sok nekem és nem bírok ennyire alakoskodó lenni. Kérlek, azért szeressetek továbbra is. Nem tudok élni, hacsak nem szerettek. Tönkretettem a saját életemet és a Tiéteket is és nem tudom, mit tegyek és szégyellem magamat és meg vagyok rémülve. Rosszabb vagyok, mint ahogyan az szavakkal kifejezhető lenne, és utálom önmagamat.

Bernadette
Utóirat: legyetek szívesek, ne kérdezzétek, hogyan is vetemedhettem erre, vagy miért, mert én sem értem és nem tudom, miért.

Mrs. Protti telefonált az iskolába, és a férjével együtt a seriff hivatalába vitték Bernadette-et - aki itt 90 perces vallomást tett, amelyet a rendőrök magnóra vettek.

Mindenki megtudja, ki a tettes...

A hírek gyorsan elterjedtek a városban. Mindenki megtudta, hogy a tettest elkapták, de senki nem tudta: ki is ez a tettes?
Ezen a napon - december 11.-én - minden lány megjelent a suliban, még azok is, akik éppen influenzásak voltak, mert senki nem akarta, hogy azt higgyék róla: ő a gyilkos és azért nem jött suliba, mert az őrszobán marasztalták.
A reggeli latinóráról tehát egyedül Bernadette Protti hiányzott.

Bernadette letartóztatása több, észlelhető változást is eredményezett az orindai közhangulatban.
Például, Heather Crane-nel ismét szóba álltak a korábbi osztálytársai.
"Azt hiszem, sokan érzik magukat rosszul" - vélekedett egy középiskolás. "Mit lehet tenni? Hat hónapnyi poklot nem lehet csak úgy jóvátenni, vagy kimagyarázni."

Más középiskolások arról számoltak be: a gyilkosság, és annak következményei keserű érzéseket hagytak mindenkiben. Sokan mondják azt, hogy többé nem tudnak senkiben sem bízni - azután nem, amit Bernadette művelt.
Sokan azt is felismerték: nem Bernadette tette jelenti az egyetlen problémát.
Egy elsős véleménye szerint: "Ebben a suliban mindenki nagyon szemét módon tud viselkedni. Mindenki azt mondja, hogy ez a suli annyira unalmas, úgyhogy csak a szórakozás kedvéért kezdenek el mindenfélét csinálni. Elkezdenek kegyetlenkedni. Mindenki a legjobb akar lenni. Nagy a versengés."
Egy édesanya kommentárja szerint a szülők is felelősek mindazért, ami ebben a tragédiában csúcsosodott ki.
"Az itteni szülők drága, márkás ruhákban járatják a gyerekeiket, már kicsi koruktól kezdve. Ezzel nevelik beléjük idejekorán a kivagyiságot."

Tárgyalás - a beismerő vallomás sokkoló részleteivel

A bírósági tárgyaláson, három hónappal később, lejátszották Bernadette magnóra vett vallomását, amely aköré csoportosult: a suliban a lány elutasítva érezte magát.
Kirsten, aki az iskola úszócsapatában és pomponlány-csapatában is benne volt, ennek az elutasításnak szimbólumává vált Bernadette számára. Kirsten mindent megtestesített, amiről Bernadette csak álmodozni merhetett: népszerű volt, minden sikerült neki, körülrajongták a fiúk, és a legdrágább, legdivatosabb cuccokat engedhette meg magának.
Bernadette nyilván szerényebb körülmények között nőtt fel: hatan voltak testvérek, édesapjuk ráadásul nyugdíjas volt.
Arról is panaszkodott, hogy a szülei "olyan öregek", és hogy édesapja soha nem figyelt rá. Bernadette a házuk miatt is kínosan érezte magát, mert a vakolat pergett a falakról, a bútorok pedig régebbiek voltak, mint amilyeneket az osztálytársainál látott. A barátnőinek azt mondogatta, hogy modern, drága berendezésű házra vágyik, Laura Ashley falakkal és Vouge bútorokkal.

"Kevésnek érzem magamat. Ronda vagyok. Egyetlen fiúnak sem tetszem. Annyira deformált vagyok. Nézz rá a testemre, a hajamra. A cuccaim is olyan cikisek" - panaszkodott egy barátnőjének.

A vallomásban Bernadette említést tett egy sítáborról, ahol Kirsten őt nagyon csúnyán megsértette és feldühítette.
A sítábor nagyon sokat jelentett Bernadette-nek - egészen fel volt villanyozva, hogy a hétvégét együtt töltheti Kirstennel és az ő barátnőivel. Azt hitte, végre lehetősége lesz kapcsolatokat teremteni.
Nem akart szégyenben maradni a menő lányok között, ezért a gyerekfelvigyázással keresett pénze egy részét arra költötte, hogy új síruhát vegyen magának, amelyről azt hitte, hogy trendi. Tudta, hogy a sílécei és a bakancsa nem a legújabbak, nem is márkásak, de ettől függetlenül jól érezte magát a sítáborban.
Egészen addig, amíg meg nem hallotta: Kirsten véleménye szerint nem menő az új cucca. Gúnyosan megkérdezte: "valami turkálóban vetted?"
Ez a megjegyzés rendkívül rosszul esett Bernadette-nek, akinek a családja nem volt annyira tehetős, mint Kirsten-é. Napokig bánkódott a sértés miatt.

Mindenesetre továbbra is a "hozzácsapódó" viselkedést mutatta. Csatlakozott több tevékenységhez is, amelyekben Kirsten klikkje részt vett: elkezdett atlétizálni a suli sportegyesületében, jelentkezett pomponlánynak is, azokba az elit klubokba is, amelyeknek Kirstenék tagjai voltak. Még az iskolai irodában is munkát vállalt, csak hogy Kirsten közelében lehessen.
Kirsten, a bűbájos kis tündérke, kihasználta a helyzetet: olyan "szívességeket" kért Bernadette-től, amelyek, ha kitudódtak volna, ahhoz vezettek volna: Bernadette eljátssza a jogot arra, hogy a suliban ilyen bizalmi munkát végezhessen. Mindenesetre megtette a szívességeket, amelyekre Kirsten megkérte, csak hogy elnyerje a népszerű lány rokonszenvét. Ez soha nem sikerült neki, és ettől csak még jobban elkeseredett.

Kirsten minden jel szerint soha nem vette Bernadette-et komolyan: számára csak egy barátnőjének gyerekkori ismerőse volt, aki hozzájuk csapódott, ha lehetősége nyílt erre. Mivel neki - Kirstennek - soha nem jelentett problémát a népszerűség és a megfelelő státusz elnyerése, valószínűleg nem merült fel benne, hogy milyen érzés lehet Bernadette-nek, hogy csak nézheti ezt a sziporkázó népszerűséget, de nem részesülhet benne; eszébe sem juthatott, hogy egy keserű és féltékeny lány milyen ellenségessé válhat, ha a barátkozási kísérleteit elutasítják. Kirsten számára Bernadett csak valami ártalmatlan kis senki lehetett.

Bernadette számára hamarosan eljött a bizonyítás ideje.
Egy barátnője megemlítette: a tesója révén hivatalos egy bulira, ahol néhány felsőbb osztályos fiú is jelen lesz, és természetesen Bernadette-et is szívesen látják. Bernadette azt gondolta: számára most jött el a nagy pillanat! Elhatározta, hogy meghívja Kirstent.
Mennyire imponálni fog Kirstennek, ha ezúttal ő viheti el egy buliba, ahol nemhogy menő srácok, de menő _felsőbb éves_ srácok is jelen lesznek!

Lévén hogy nem volt buta lány, a korábbi tapasztalatai alapján megértette: Kirsten túl nagy név ahhoz, semmint hogy "csak úgy" elmenjen egy buliba - ezért, amikor telefonált Costas-ék lakására, azzal a csalimesével állt elő, hogy a Bob-O-Links szervezi az eseményt, és meglepetés vacsora lesz az új "Bobbie-k" számára. A telefont Mrs. Costas vette fel, így Bernadette "véletlenül" elfelejtett bemutatkozni.

1984 június 23.-án, Kirsten szülei és testvére nem tartózkodtak otthon. Kirsten izgatottan készülődött a meglepetés-partira, és felhívott néhány Bob-O-Links tagot, hogy megérdeklődje: mi lesz aznap este? A lányok, akiket megkérdezett, egyöntetűen meg voltak döbbenve: ők semmiféle partiról nem hallottak, nem tudják, hogy Kirsten miről beszél! Kirsten részben hitt nekik, részben azt gondolhatta: biztos csak azért mondják, hogy nem tudnak semmiről, hogy a meglepetés tényleg meglepetés legyen.

Este fél kilenckor a Costas-lakás bejárata előtt egy autó dudált. Kirsten kiment - és nem is leplezte csalódottságát, amikor Bernadette-et látta a volán mögött. "Ó, hát te vagy az?..."
Annak ellenére, hogy még csalódottabbá vált, amikor megtudhatta: nem lesz semmiféle Bob-O-Links díszvacsora, mégis beleegyezett, hogy Bernadette-tel tart, amikor meghallotta, hogy felsőbb éves fiúk lesznek jelen.

Útban a buliba, Kirsten arra kérte Bernadette-et, hogy álljanak meg a templomkert mögött, mert el szeretne szívni egy kis füvet. Ekkor vett észre egy henteskést az autóban, és megkérdezte Bernadette-et, ezt mire vélje. A kérdezett nevetett, és azt válaszolta: a nővére hagyta a kocsiban, miután paradicsomot szeletelt. Kirsten még erre sem fogott gyanút, hanem a buli részleteiről kérdezte Bernadette-et: kik lesznek jelen, Bernadette-et ki hívta meg. Amikor megtudta az igazságot - t.i. hogy Bernadette-et szokás szerint nem hívta senki, a barátnője tesója révén mehet -, nagyon felháborodott, és kijelentette: ő bizony nem fogja azzal égetni magát, hogy odatolja az arcát egy rendezvényre, ahová nem is hívták meg.

Bernadette megpróbálta elmagyarázni, hogy ez nem jelenthet gondot, mások is viszik az ismerőseiket - de Kirsten nem volt hajlandó végighallgatni, állandóan félbeszakította, és azt követelte, hogy Bernadette vigye őt haza.

Bernadette kétségbeesett, és emelt hangon felelte: "NEM! Ez mindent elrontana!"
Erre Kirsten azt válaszolta: "Nem is volt mit elrontani."

Ekkor már este 9 felé járt az idő.
Bernadette kétségbeesése nőttön-nőtt, és azt érezte, hogy ez az incidens az utolsó esélyét is tönkretette arra, hogy megfelelő státuszt tudjon kivívni magának.

Tett egy utolsó kísérletet arra, hogy egyezkedjen Kirstennel.
Megkérdezte tőle: miért muszáj ennyire szenyónak lennie?
Kirsten csak a szemeit forgatta válasz helyett.
Bernadette-ből erre kitört az őszinteség: csak azt akarja, hogy barátnők legyenek, és esküdözött, mennyire csodálja Kirstent és mennyire szeretne olyan lenni, mint ő.
Ha Bernadette megértést remélt, hát nagyon csalódnia kellett.
Kirsten ugyanis erre teljesen kikelt magából, és közölte Bernadette-tel: "Szánalmas vagy! Úgy viselkedsz, mintha belém szerettél volna."
Amikor Bernadette megpróbálta kimagyarázni a menthetőt, egyszerűen azt a választ kapta: "Nem vagy normális."

Ekkor Kirsten kiszállt az autóból, és ekkor csengetett be az Arnold családhoz, segítséget kérni.
Bernadette teljesen elkeseredett: belátta, hogy ezt elszúrta, és az egyébként is ingatag reputációjának egyszer s mindenkorra annyi.
Tudta, hogy Kirsten el fogja intézni, hogy az egész iskola rajta röhögjön. Ezt mindenképpen el akarta kerülni, és el akarta hallgattatni Kirstent, mielőtt a népszerű lány még jobban megszégyenítené őt. Félelme fokozatosan haraggá alakult.

Ezért követte Mr. Arnold kocsiját Kirstenék házáig. Figyelte, amint Kirsten eléri a bejárati ajtót, amely zárva volt - Kirsten ekkor vette észre Bernadette-et, aki gyorsan, csendben közelített felé. Azt motyogta: "én is hazahoztalak volna", amire Kirsten azt felelte, kiabálva: "Tűnj el! Teljesen zakkant vagy!"
Bernadette figyelmeztetés nélkül elkezdte döfködni a késsel. Öt késszúrás érte az áldozatot: egy-egy a jobb és a bal karján, egy a tüdejét érte, kettő pedig a hátát -ez azt jelezte, hogy Kirsten védekezett és megpróbált elmenekülni támadója elől.
Kirsten felsikoltott, Bernadette pedig elrohant.

A gyilkosság elkövetése után Bernadette hazament, elrejtette a kést, és édesanyjával elment kutyát sétáltatni. Másnap elmosta a kést, és visszatette a konyhába. Később eldobta a gyilkosság elkövetése során viselt ruháit a Sleepy Hollow úszóegyesület szeméttárolójába.

A tragédia az egész várost sokkolta, a búcsúztatón több százan rótták le kegyeletüket - beleértve Bernadette-et is, akit több tanú is sírni látott.

A kérdésre: mi váltott ki belőle ekkora haragot Kirsten irányában? - a következőeket felelte:

"Soha nem kedvelt engem, de azt hittem, hogy amúgy oké a csaj. Amitől végül eldurrant az agyam, az volt, ami fájt és amin nem tudtam változtatni. Mint például a kinézetem, a pénz, a népszerűség, vagy az, hogy milyen cuccaim vannak."

A tanúk kihallgatása

Egy osztálytárs vallomása szerint: "Bernadette népszerű volt a maga módján, és egyáltalán nem volt kiközösítve. De az volt a mániája, hogy ő legyen a legnépszerűbb. Egyszer még füvet is szívott, csak azért, hogy valakinek imponáljon. Állandóan változott. Soha nem értettem, miért hitte, hogy nem kedvelik. Kirsten benne volt abban a társaságban, amelyet az elit körként ismertünk, Bernadette viszont nem. Bálványozta Kirstent."

A bíróság meghallgatta Kirsten édesanyjának vallomását is. Berit Costas - akit a vallomás meghallgatása olyan mélyen felkavart, hogy majdnem rosszul lett - úgy vélekedett: a kezdetektől - tehát a telefonhívástól - fogva előre kitervelt volt az egész gyilkosság. Véleménye szerint Bernadette-nek rengeteg ideje lett volna meggondolnia magát, a vallomásában pedig több hazugság is észrevehető. Senki nem hagy az autójában egy zöldségaprító kést - és senki nem használ egy tizenhat hüvelykes konyhakést paradicsomszeletelésre. Bernadette továbbá egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint aki buliba készül, tehát esze ágában sem volt semmiféle partira vinni Kirstent. "Most megpróbálja úgy beállítani, mintha a gyilkosság alapja és indoka a drog lett volna, és nem volt az."
A tény, hogy Bernadette vallomása szerint Kirsten füvet óhajtott szívni, hitetlenkedést váltott ki Kirsten hozzátartozóiból.
Noha Mrs. Costas nem állította, hogy leánya soha nem kísérletezett a fűvel, de ragaszkodott azon állításához, hogy Kirstennek nem volt saját készlete vicces cigarettából (tehát csak akkor szívta, ha mások kínálták meg vele.)

A vallomás lejátszása után, Bernadette két kérdést tett fel a bírónak.
Az első, amit tudni akart: mit fognak a sajtónak mondani? A második: "javítóba kerülök, vagy vissza kell mennem az orindai gimibe? Inkább meghalnék, semmint hogy mindenki megtudja, és vissza kelljen mennem oda."

A tárgyalás harmadik napján a bíró bűnösnek találta Bernadette-et, másodrendű gyilkosságban. Az ítélet: legkevesebb egy év, legfeljebb kilenc év a fiatalkorúak fegyintézetében.

Bernadette 1992-ben szabadult - új identitással él egy másik államban.

Ezt a történetet tényleg csak saját felelősségre olvassátok!
A rutinos ténykrimi-olvasókról feltételezek némi "edzettséget" a durva bűnesetek terén, de nem kizárt, hogy kevésbé magas az ingerküszöbötök, már ami az érzelmi drámát illeti.

Egy kisvárosi lány hányattatott gyerekkora

E - halálban, szerelemben, bűnben és bűnbánatban bővelkedő - tragikus - és ráadásként igaz - történet főszereplője Annie Beatrice McQuiston néven született, 1916. január harmadikán, a Louisiana állambeli Shreveport-ban. Mindössze hatéves volt, amikor édesanyja a tuberkulózis áldozata lett.
Édesapja a tragédiát követően rászokott az ivásra, továbbá újra nősült. Mindkét tény egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kislány élete pokollá vált: napirenden voltak a bántalmazások, és a mostohaanyját soha nem tudta megkedvelni. Szerette volna, ha a nagynénjéhez kerül, de erre valamilyen ok folytán nem került sor.

13 évesen - talán apja nyomására? - már kimaradt az iskolából, és munkát vállalt egy száraztészta-gyártó üzemben. Amint azonban az üzem vezetőjének tudomására jutott, hogy a lány anyja TBC-ben halt meg, abban a pillanatban kirúgta. Amint az apja ezt megtudta, kegyetlenül megverte a kislányt - aki ekkor komolyan elhatározta, hogy megszökik otthonról.

Sodródás és züllés

Mivel nem igazán értett semmihez, amiből eltarthatta volna magát, viszont nagyon helyes, vonzó lány volt, ezért a prostitúció vált az egyetlen kézenfekvő megélhetési forrássá a számára. Nem tudni, hogy az eredeti neve helyett mikor kezdte el használni a művésznevet, amelyen később ismertté vált.
Hivatalosan ugyan táncosnőként állt alkalmazásban a helyi piros lámpás házban, de később az újságíróknak azt mesélte: szégyellte magát azon dolgok miatt, amelyeket ott művelt. Állítása szerint szerette volna abbahagyni, de nem hagyták kiszállni a business-ből.
16 évesen már dohányzott, ivott, és minden, akkoriban hozzáférhető kábítószert kipróbált. A város bűnözői körében igen sok ismerősre tett szert, ő maga is került összeütközésbe a törvénnyel - egyszer letartóztatták egy férfi elleni fizikai erőszak miatt, de fiatal korára való tekintettel nem ítélték börtönbüntetésre.

A nagy szerelem

1939-ben, mondjuk így, Toni Jo szakmai kapcsolatba került a Cowboy becenéven ismert Claude Henryvel, egy sikertelen ökölvívóval. A hivatalos ügy lebonyolításán túl is kapcsolatban maradtak, és annyira szenvedélyesen egymásba szerettek, hogy az szappanoperába illő drámákat eredményezett. A nem egészen feddhetetlen életű bokszoló és a kábítószerekkel kísérletező szexmunkás egymásra talált, és össze is házasodtak.
"Otthont nyújtott nekem, és megszabadított a drogtól - és a drog egy súlyos dolog" - emlékezett vissza később Toni Jo szeretettel. "Máig itt van előttem, milyen arcot vágott, amikor elmondtam neki, hogy kokainoztam. Azt hitte, nem volt annál keményebb tapasztalatom, hogy marihuánát szívtam, és vigyorgott. De amikor megmondtam neki, hogy a marihuánánál sokkal messzebb mentem, akkor elvitt egy szállodába, és egy hétig ott feküdtem az ágyban, ő meg időnként bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. Megpaskolgatta az arcomat egy hidegvizes törölközővel, és mindketten nevettünk."
Noha Toni Jo ilyen szépen kiszínezve adta elő a történetet az újságíróknak, a valóság mégis az volt: hangos szóváltások, sőt fizikai erőszak is kísérte - mindkettejük részéről - a kokainnal való szakítást.
A felhőtlen boldogságnak hamarosan vége szakadt: ugyanis éppen nászúton voltak, amikor Cowboy kapott egy telegramot, amelynek értelmében meg kellett jelennie a texasi bíróságon, ahol emberölési ügyét fogják tárgyalni. (Valószínűleg óvadék ellenében védekezhetett szabadlábon - erről nincs nyilvánosan hozzáférhető adat.)
Toni Jo szívszerelme ugyanis egy szolgálaton kívüli rendőrt gyilkolt meg erős felindultságból. A halálos ítélettől csak az mentette meg, hogy az illető rendőr nem volt szolgálatban - de így is kiszabtak neki ötven év szabadságvesztést. Toni Jo ugyan győzködte, hogy szökjenek meg együtt - de Cowboy engedelmesen bevonult a börtönbe, és megkezdte büntetése letöltését.

Toni Jo nem tud a férje nélkül élni

Rajongó kis felesége vakon hitt az ártatlanságában, pontosabban szólva: abban, hogy Cowboy jogos önvédelemből ölt, és így nem érdemli meg a börtönt.
"Amikor ott álltam a tárgyalóteremben, és meghallottam, hogy a bíró elmarasztaló ítéletet hoz, olyan érzés volt, mintha engem zárt volna börtönbe" - mesélte később Toni Jo egy interjúban. - "A szenvedés minden mélységét átéltem abban a pillanatban."
El is határozta, hogy megszökteti férjecskéjét a hűvösről.
Mivel kiterjedt ismeretségi köre és befolyása volt az alvilágban - legalábbis ezt hitte magáról -, terveket kezdett el kovácsolni, hogyan mentse ki imádott férjét az igazságszolgáltatás karmai közül. Ehhez az elképzeléséhez annak ellenére is ragaszkodott, hogy többen is figyelmeztették: ezt lehetetlen megvalósítani!
Csábító szépségének és egzotikus Tex-Mex kiejtésének hála, mégis könnyűszerrel talált magának segítőtársat - legalábbis ezt hitte -, egy Finnon Bourke nevű férfi személyében, akit a bűnözői körökben csak Arkansas-nak vagy Arkie-nek ismertek.
Minden jel arra utal, hogy Toni Jo - noha halálosan szerelmes volt a börtönben sínylődő férjébe - nagyon készséges és kedves volt Arkie-hez is, annak érdekében, hogy megnyerje magának a szöktetés kivitelezéséhez.
Ez a mákvirág korábban éppen abban az intézményben üdült, a texasi büntetésvégrehajtás huntsville-i egységében, ahová Cowboyt is bevarrták.
Mint állította, korábbi nyaralási tapasztalatának köszönhetően jól ismeri a börtön alaprajzát és rutinjait, ezért érdemben közre tudna működni a szöktetésben.
Toni Jo Huntsville közelébe költözött, hogy gyakran meglátogathassa imádott férjét. Lelkére kötötte: viselkedjen nagyon jól, annak érdekében, hogy megkapja azt a kedvezményt, hogy mezőgazdasági munkára jelentkezhessen a börtön farmján. (Innen ugyanis egyszerűbb lett volna a szöktetés, naiv elképzelései szerint.)

Előkészületek a kiszabadításra

Toni Jo terve rendkívül "fondorlatos" volt: kiállnak az országútra stoppolni, amíg fel nem veszi őket egy megfelelően gyors autóval rendelkező sofőr; a palimadarat aztán megölik jól, kirabolják, elveszik a ruháját (hiszen férjecskének majd kell a civil ruha a szökés során) és elhajtanak a kocsijával.

A valóság ezzel szemben az volt: Arkie-nek esze ágában sem volt ilyen kockázatos tervben részt vállalni! Éppen azért, mert korábban maga is élvezte a huntsville-i szálloda vendégszeretetét, tisztában volt azzal, hogy milyen jól szervezett és milyen keményen őrzött börtön ez. Tudta tehát, hogy Toni Jo terve egész egyszerűen abszurd. Mégis úgy tett, mintha belemenne - részint azért, mert nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy egy ilyen bomba nő társaságát élvezheti; részint azért, mert az ő - egészen eltérő - terveihez hasznosnak bizonyult Toni Jo ötlete.
Ugyanis Arkie katonaszökevény volt, akit elvileg hadbíróság elé állítottak volna. Ezért neki éppen annyira szüksége volt a készpénzre, autóra és ruhára, mint Toni Jo-nak.

A nagy terv kivitelezése előtt azért néhány kis rablást is elkövettek kettesben: a rablógyilkosság elkövetéséhez szükséges fegyvert úgy szerezték be, hogy a texasi Beaumont városban kiraboltak egy fegyverüzletet, és összeköttetéseiknek hála, a szajré további részét el is tudták passzolni a megfelelő orgazdáknak.

Az áldozat a 42 éves Joseph P. Calloway lett, aki 1940. február 14.-én egy szép, új Ford V8 Coupe-t vezetett houstoni otthonából a louisianai Lake Charles-ba. Jóhiszeműen felvette a csinos, fekete hajú stoppos lányt és partnerét - akik hamarosan levetkőztették, a csomagtartóba kényszerítették, és néhány mérföldet megtettek egy elhagyatott mezőgazdasági terület mellett. Itt kiráncigálták az áldozatot, és egy szántóföldre vonszolták. Az áldozat eközben nemcsak fázhatott - február volt és a földek még fagyosak voltak az esti órákban - és nemcsak rettegést élt át, hanem szinte az összes ujjperce eltört, amikor előrángatták a csomagtartóból, emellé - a boncolás később nyilvánvalóvá tette, hogy a szántóföldön vonszolás eredményeként - t.i. az útszéli sávot a szántóföldtől egy szögesdrót választotta el - igen súlyos sebesüléseket is szerzett.
Toni Jo ezután rászólt az áldozatra: térdeljen le és imádkozzon! - de még mielőtt egy szót is ki tudott volna nyögni a szerencsétlen, egy .32-es kaliberű revolverből golyó repült a jobb szeme fölé. Azonnal meghalt.

A bűntárs olajra lép

Toni Jo és Arkie újból beszálltak a Fordba, és elszáguldottak az arkansas-beli Camden városba, ahol az eredeti tervek szerint kiraboltak volna egy bankot - de Arkie-nek inába szállt a bátorsága. Toni Jo később így vallott erről: "Olyan sárga lett, mint valami kis patkány. Én meg fejbevágtam a fegyverem markolatával."
Egy olcsó motelben szálltak meg - az éj leple alatt, míg a lány aludt, Arkie kereket oldott, a szó szoros értelmében - magával vitte a rabolt készpénzt, az áldozat civil ruháját, és a Fordot.
Toni Jo másnap reggel döbbenten szembesült a ténnyel: bűntársa faképnél hagyta, mindössze tizenöt dollárnyi készpénzzel, és a retiküljében a fegyverrel. Jobb híján, elhatározta, hogy hazautazik Shreveportba.

Szülővárosában előbb a régi munkahelyét, a nyilvánosházat kereste fel - a madám nem tudott meg ugyan túl sok mindent Toni Jo-tól, de azt egyértelműen látta, hogy a lány nagy kalamajkába keveredett. Udvariasan azt javasolta neki: menne el inkább a nagynénjéhez. Toni Jo így is tett... a nagynénje férje viszont rendőr volt! Neki - akinek szeme láttára előkerült a retikülből a fegyver, és azonnal észrevette, hogy nemrég lőttek is vele - hivatali kötelessége volt jelenteni az esetet, ezért meggyőzte Toni Jo-t, hogy adja fel magát a rendőrségen.

Toni Jo feljelenti magát

Az ő egyik kollégájának, egy Dave Walker nevű őrmesternek tett vallomást Toni Jo. Az őrmester hitetlenkedve hallgatta a történetet: ugyan bejelentették Joseph Calloway eltűnését, de sem a holttestét, sem az autóját nem találták meg.
Mindenesetre letartóztatta a lányt, és átadta a Lake Charles-i rendőrségnek. A zsarvak kivitték Toni Jo-t az általa megjelölt helyre, ahol a szántóföldön meg is találták Joseph Calloway holttestét úgy, ahogyan a tettesek ott hagyták. A boncolás során az áldozat testéből előkerült a golyó, amely pontosan illett a revolverbe, amelyet Toni Jo-tól foglaltak le.

Közben Arkansas államban megtalálták a Ford Coupe-t, benne az áldozat ruháival; a kocsiban találtak cigarettacsikkeket, amelyeken rúzsnyomok voltak láthatóak. Toni Jo ellen hivatalosan is vádat emeltek gyilkosságért, viszont bűntársáról sokáig nem volt hajlandó vallomást tenni, mert véleménye szerint a sajtó rossz képet festett róla.

Végül mégis vallott Arkie-ről, azaz Harold Finnon Burks-ről, akit az általa adott információk alapján el is csíptek Arkansas államban, Warren városban, a nővére házában.

Ítélethozatal és fellebbezések

Noha egyikük bűnösségéhez sem fért kétség, és mindkettejüket kötél általi halálra ítélték - a jogi hercehurca igen sokáig tartott (bár még mindig nem olyan sokáig, mint amennyi időt napjainkban szokott egy halálos ítélet meghozatala és újratárgyalása igényelni.)
Toni Jo ügyvédjei - tapasztalatlanságuk ellenére is: korábban még nem dolgoztak ilyen fajsúlyú ügyekkel - a halálos ítélet megszületése után azonnal fellebbeztek, és kiharcolták, hogy az ügyet újratárgyalják - arra való tekintettel, hogy nem került egyértelmű megállapításra: a halálos lövést ki adta le? Mindkét vádlott azt állította ugyanis, hogy a másikuk tette.
1942 februárjában újabb tárgyalást tartottak; az esküdt bíróságnak egy órai tanácskozásba telt, hogy ismét halálos ítéletet hozzanak. Az ügyvédek azonnal fellebbeztek, és újabb tárgyalást követeltek.

Arkie kivégzését elhalasztották abból a célból, hogy lehetősége legyen egykori bűntársa ellen vallani. Vallomásai alapján Toni Jo-t harmadszorra is halálra ítélték.

A védelemnek ezután már csak arra lehetett esélye, hogy a kivégzés elhalasztását kérelmezzék, technikai indokokra hivatkozva: Louisiana államban ugyanis a tárgyalás-sorozat alatt vezették be az akasztás helyett a villamosszéket, mint ítéletvégrehajtó eszközt.

A kormányzó egyértelműen kijelentette: ha be is adják a kegyelmi kérvényt, ő azt el fogja utasítani.

A siralomház sztárja

Toni Jo a halálsoron egyfajta celebstátuszt élvezett. Fiatal és szép volt, a média pedig rendkívüli érdeklődést mutatott az ügy iránt. Toni Jo emellé könnyen megnyerte magának az embereket, pusztán a természetes báját és kedvességét bevetve - ezért a büntetésvégrehajtás személyzetétől is minden kedvezményt megkapott, amit csak a körülmények lehetővé tettek.
Ismeretlen jóakarói ellátták bútorokkal, olvasnivalóval, ruhákkal - tehát egészen otthonossá vált a cellája, miközben a halálos ítélet végrehajtására várt. Még kiskutyát is tarthatott, hogy ne érezze magát egyedül - amikor éppen nem rohamozták meg az újságírók, riporterek.
Egy Gibbs Duhon nevű börtönőr, aki felügyelte, nagyon barátságosan bánt vele. (Amikor szolgálaton kívül vadászni ment, még a lőtt kacsákból készült sültből is vitt másnap a börtönbe Toni Jo-nak.) A történet egyik változata szerint éppen ez a jólelkű smasszer kérte meg a helyi katolikus papot, Wayne Richard atyát, hogy látogassa meg a lányt a börtönben és nyújtson neki lelki vigaszt.

Toni Jo-ra olyan mély hatást tett a fiatal - és egészen jóképű - pap, hogy hatására igen hamar megtért és megkeresztelkedett.
Mindazonáltal a megtéréstől nem vált együttérzőbbé; úgy tűnik, hogy a lelkiismeretét sem hagyta megszólalni, akármennyire is vallásos lett.
“Leszögezem: az áldozat nem kísért az emlékeimben. Soha nem gondolok rá. Végig tudtam, hogy számára az élet ennyi volt. Hiszek abban, hogy az életem éppen annyira értékes a számomra, mint amennyit az ő élete ért saját maga számára. Néha azért elgondolkozok: miért törvényes most az, hogy valaki meg engem öljön meg."
Az újságíróknak hosszasan beszélt a Cowboy iránti szerelméről, és arról, hogy ez az egyetlen férfi törődött vele igazán, egész életében, senki más. Kifejtette továbbá: "Azt hiszem, az elítélt ember mindennél jobban aggódik amiatt, hogy elveszíti a kapcsolatot az emberi lényekkel. Úgy érzed, kimaradsz belőle."

Ezúttal Cowboy-on volt a sor, hogy kétségbeesett szenvedélyében megpróbálja megmenteni a feleségét. Megszökött a börtönből - Lake Charles-tól mindössze hatvan mérföldnyire kapták el, és visszavitték Huntsville-be.

Az idő közeledtével...

Toni Jo engedélyt kapott arra, hogy a kivégzés előtti napon telefonon beszéljen a férjével - holott ez szabályellenesnek számított. Állítólag a férjecske végig zokogott, Toni Jo pedig derűsen és élénken arra intette: igyekezzen kijutni a börtönből és kezdjen valamit az életével.

A kivégzés előtti éjjelen egy szemhunyást sem tudott aludni; megkérte a helyi seriffhelyettest, hogy maradjon vele a cellában. Ez a kívánsága is teljesült.
Az ítélet végrehajtásának időpontját déli 12 órára tűzték ki; a délelőtti órákban tehát riporterek és fotósok özönlötték el a börtönt, egyikük engedélyt is kapott arra, hogy fotózza az elítéltet. Nehéz elhinni, hogy ez a kép (balra) néhány órával a kivégzés előtt készült, ráadásként egy siralomházi cellában!
Toni Jo meg is jegyezte a képet készítő riporternek: "Nézze, uram, már kétszer is mosolyogtam. Van önnek fogalma arról, mennyi tehetség megy itt veszendőbe ma?"
Ekkoriban még nem volt az USA börtöneiben tilos a dohányzás. Toni Jo ezen is szellemeskedett, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott:
"Ezekről az öngyújtókról mindig garantálják, hogy élethosszig kitartanak. Hát, most már legalább egyvalakiről tudnak, akinek az öngyújtója élete végéig működött."
Leginkább mégis azon bánkódott, hogy soha nem tudhatta meg: kedvenc rádiósorozatának, az Abie's Irish Rose-nak mi lesz a vége.
“A sorozat folytatódni fog nélkülem is, nevetéssel meg történésekkel és csodálatos zajokkal mindenki más számára."

Utolsó kívánságaként azt jelölte meg: a kiskutyáját az unokahúgára hagyja, és azt szeretné, ha a bal kezében egy rózsafüzérrel temetnék el. A nagy eseményre egy egyszerű kis fekete ruhát választott, amelyet aznap reggel hoztak vissza a tisztítóból. (Ezt nevezem morbidnak: minden lánynak kell egy kis fekete ruha, amelyet bármilyen alkalomra fel lehet venni! Társaságba, színházba, operába... de akár a kivégzéseden is megjelenhetsz benne!)
Könnyekben tört ki, amikor tudomására hozták: a kivégzés előkészületeként le kell borotválni a haját - erre azért van szükség a villamosszékes kivégzéseknél, hogy az elítélt haja ne gyulladhasson fel az ítéletvégrehajtás során, illetve ne szigetelhesse az áramot - -; végigzokogta a műveletet - amelyet egyébként szintén igyekeztek elviselhetővé tenni a számára: ahelyett, hogy a börtön személyzetére bízták volna a feladatot, fodrászt hívattak.
Kerítettek neki egy kendőt, amelyet a fejére köthetett a cellából a kivégző helyiségbe vezető úton - amelyet egyébként Richard atya kezét fogva tett meg.
A kivégzés előtt megengedték neki, hogy imádkozzon; az utolsó szó jogán nem kívánt semmit mondani, egy szó nélkül ment a halálba.

Halálig - és még azon túl is tartó dráma

A sötét romantika természetesen nem szűnt meg Toni Jo halálával.
A kivégzés után rengetegen szerettek volna a halott Toni Jo-ra vetni legalább egy pillantást, viszont a holttestért senki nem jelentkezett. Ilyen esetekben a büntetésvégrehajtási intézet szokott megrendelni egy szerény temetést.
Természetesen Richard atya tartotta a gyászbeszédet, sőt még Toni Jo sírkövét is ő tervezte!
Claude Henry, amint tudomást szerzett arról, hogy az ítéletet végrehajtották, őrjöngeni kezdett, magán kívül tört-zúzott a cellájában.
Azt beszélik: a bíróság tárgyalótermében, ahol Toni Jo-t halálra ítélték, a mai napig is lehet időnként léptek neszét hallani, néha egy női hang suttogását, és vannak, akik érezni vélik egy olyan parfüm illatát, amilyet az 1940-es évek óta nem használ senki. A bíróság irodájában is bekapcsolódik időnként az elektromos aktakezelő berendezés, anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna. Az iroda alkalmazottainak meggyőződése, hogy Toni Jo szelleme huncutkodik. Néha a bíróság épületének kapuja is spontán kinyílik, azután, hogy kulcsra zárták.
Nagyon érdekes az is: nem tudni pontosan, hogy a kivégzés a börtönnek melyik részében, és melyik helyiségében történt meg valójában. T.k. Louisiana államban egyik helyi börtönnek sem volt saját villamosszéke, összesen egy ilyen eszközt üzemeltetett az állam.
Ez a villamosszék - amelynek az évek során a Gruesome Gertie becenevet adták - meglehetősen egyedülálló a hasonló büntetésvégrehajtási eszközök között. Saját generátora van, tehát hordozható, így minden elítéltet abban a körzetben végezhetnek ki vele, amelyben a halálbüntetést kiszabták rá (szemben az egyéb államokbéli gyakorlattal, ahol az ítéleteket egy-egy központi börtönben hajtják végre.)
Többen is beszámoltak arról, hogy az alagsorba vezető lépcső aljára érve egy női hang sikolyát hallották visszhangzani. Azok, akik hisznek a kísértethistóriákban, azt vélik: a kivégzés itt, a lépcső mellett történt meg.

A sors iróniája...

Miután három ember is meghalt - 1943 márciusában kivégezték Arkie-t is - Cowboy sikertelen kiszabadításával összefüggésben, Toni Jo imádott férje 1945-ben kegyelmet kapott, egészségi állapotára való tekintettel.

Igazán ritka példányt hoztam most Nektek: egy női ámokfutó elmebeteget - konkrétan a legelső ismert ámokfutó tömeggyilkos nőt -, aki egy bevásárlóközpontban rendezett lövöldözést, két halálos áldozattal, hét súlyos sebesülttel. Mindez 1985-ben történt, pontosan a Halloween előtti napon, október harmincadikán, a pennsylvaniai Springfield helység - roppant fantáziadúsan - Springfield Mall néven ismert bevásárlóközpontjában.

Az esetben azt tekinthetjük a leginkább sokkolónak, hogy a hölgynek problémás előélete volt, tíz év alatt 12 alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt - de mindannyiszor elbocsátották, azzal, hogy nem jelent veszélyt sem önmagára, sem a környezetére. Tudott dolog volt: agresszióproblémái akadtak, sokszor beszélt arról, hogy ölni akar, a hivatalos szervek mégsem vették komolyan, hogy "ez a csaj súlyosan zakkant!"

Kisiskolásként és kiskamaszként problémamentesnek tűnt: okos, értelmes lány volt, érdekelték a természettudományok, de jól teljesített pszichológiából is.

A normális látszat mögött egy rettenetes titok rejtőzött: a kis Sylvia nyolcéves volt, amikor a nagyapja incesztust követett el ellene. Mrs. Seegrist erről évekig nem is tudott; Sylvia elmúlt 13 éves, amikor a nagyapjáról ezt mesélte: "anya, nem is tudod, milyen intim kapcsolat volt közöttünk!" Kiderült, hogy a nagyfater rendszeresen onanizált a kis Sylvia előtt, és különböző szexuális szívességeket is kicsikart tőle.

Sylviával 15 éves kora körül kezdődtek a problémák. Tanulmányi eredménye ekkoriban romlott le, és az erőszakos kitörések, dührohamok, agresszív fantáziák, fenyegetőzések és rögeszmék, amelyek mindennapossá váltak nála, már messze túlmutattak a megszokott tizenéves kori bolondériákon. Egyszer még a haját is leborotválta.
Pszichiátriára került, ahol rövid úton diagnosztizálták nála a paranoid skizofréniát, és tájékoztatták arról, hogy két lehetősége van: vagy élete végéig gyógyszert kell szednie, vagy hosszú távú kórházi kezelésekre számíthat.

Évről évre súlyosbodott az állapota, a fantáziatartalmai csak durvábbak lettek, és a kezelések gyakorlatilag semmit sem segítettek: azon túl, hogy egyik dilisbogyót a másik után írták fel neki - és nem ellenőrizték, hogy szedi-e rendszeresen -, nem törődtek vele. Volt egy olyan rögeszméje is, mely szerint a szülei és az orvosok valójában meg akarják mérgezni a gyógyszerekkel.

Amikor Sylvia elérte a nagykorúságot, berukkolt a seregbe - sokat beszélt arról, hogy gerillaharcos akar lenni Iránban -, de a kiképzés alatt rögtön a szívatások célpontjává vált. A többi újonc azzal ugratta, hogy leszbikus - nincs adatunk arról, hogy erre hogyan reagált, de okkal feltételezhetjük, hogy nem vette jó néven, nem tudta viccnek tekinteni. A kiképző tisztek is észrevették, hogy idegileg nincs egészen rendben: a viselkedési problémái miatt már a kiképzést sem csinálhatta végig, két hónap után leszerelték. Ez érzékenyen érintette. Az agresszió-és egyenruhafétis a továbbiakban is jellemző maradt rá.

25 éves korára már képtelen volt arra, hogy önálló életvitelt folytasson; szociális segélyből élt, a plázában tengett-lengett naphosszat, és lassanként egyre furcsábbá, különcebbé vált.
Sajátos szokásai akadtak. Hajnali négykor volt képes kimenni avart gereblyézni; gyakran fel-le járkált a lépcsőházban; kedvelt beszédtémája volt a nukleáris háború és az, hogy az egész világ ellene van; megszállott arckifejezéssel bámult az emberekre; gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen kontaktusba került vele vagy akár látásból ismerte, volt legalább egy bizarr sztorija. Többen is beszámoltak arról: Ms. Seegrist "utált mindenkit, és sokat beszélt arról, hogy kiket ölne meg".

Szenvedélyesen imádta a military cuccokat - kedvence volt az olívazöld színű gyakorló és zakó, fekete barettsapkával. E holmikat még a szaunában sem volt szokása levetni. Mániákusan edzett, megszokott látvány volt az edzőteremben, amint súlyokat emelgetett. A fitneszközpont alkalmazottai és vendégei szerint Seegrist vagy magában motyogott összefüggéstelenül, vagy a többi vendéget inzultálta.
Sajátos politikai kijelentéseket tett, akár az utcán, idegeneknek is. Rokonszenvezett a kommunista eszmékkel, magánszorgalomból oroszul is tanult (el tudjátok képzelni, hogy ez az 1980-as évek USÁ-jában micsoda bizarr, különc és lázadó megnyilvánulásnak számított? - A szerk.)
Állítólag bútorfényező folyadékot is ivott, ismeretlen indokból.

Egy legális fegyvervásárlási kísérlete kudarcba fulladt. A K-Mart szaküzlet alkalmazottai, meglátva a hölgy militáns külsejét és sajátos viselkedését, nem szolgálták ki - azzal mentve ki magukat, hogy sajnos nincs raktáron az a típus, amelyet keres. Végül egy másik üzletben tudott fegyvert venni - a vásárláshoz szükséges kérdőív kitöltése során eltitkolta a tényt, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt (és ekkoriban még nem volt törvényben előírva, hogy leellenőrizzék azok hátterét, akik lőfegyvert szeretnének venni!) -, egy Ruger 10/22-est (volt önkritikája talán? Ez a fegyver a szakértők szerint kifejezetten kezdő-, illetve amatőrbarát.)

A plázában, mondhatni, "ismerték, mint a rossz pénzt" - rendszeresen provokálta és zaklatta a többi vendéget, ezért számos alkalommal a biztonsági őrök, néhányszor pedig a rendőrök tessékelték ki barátságosan a helyről. Az ilyen esetek ellenére, nem sokáig volt szokása távol maradni a plázából, szinte a második otthonává vált; az itteni gyógyszertárban váltotta ki a dilisbogyókat is. A tulaj - Richard Zensen - szellemeskedve Ms. Rambo-nak szólította, aztán egy sötét tekintetet kapott válaszul: "mintha démonok szállták volna meg". Legutoljára akkor látta Seegristet, amikor egy antipszichotikumot próbált kiváltani, de nem adhatták ki neki, mert nem volt nála a társadalombiztosítási kártyája. Zensen később így referált erről az esetről: "úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne: ha fegyver is lenne nála, biztosan használná" (lehet, hogy ez lett volna az utolsó szalmaszál Seegrist számára? Édesanyja szerint az lehetett Sylvia ámokfutásának a közvetlen előzménye, hogy rettenetesen félt attól: a szülei ismét elmeosztályra juttatják; ismételten kifejezte korábban, hogy szíve szerint inkább meghalna, semmint hogy újból pszichiátriai intézetbe kerüljön.)

A pláza és a fitneszterem mellett a könyvtárat is gyakran látogatta, orosz nyelvkönyveket, szótárakat forgatott, bombakészítési leírásokat fordított, továbbá rendkívül érdeklődött a "negatív energia" témája iránt, erről a tárgykörről minden hozzáférhető anyagot elolvasott.

Zavart és mások számára is zavaró viselkedése az idők során fokozatosan súlyosbodott: 1984-ben egy alkalommal berontott a pláza egyik éttermébe, emelt hangon kijelentve: "lelövöm azt az anyab*szó szarházit!"
Nem derült ki, hogy pontosan kire gondolt, mert elhagyta a helyszínt, mielőtt bármilyen erőszakos cselekedetre ragadtatta volna magát.

1985 október 30.-án a megszokott szerelésében - gyakorló, zakó, bakancs, barettsapka - jelent meg a plázában, kiváltotta a gyógyszereit, majd a fitneszterembe ment, ahol csendben dolgozott a súlyokkal egy ideig. Ezután egy kis időt a könyvtárban töltött, majd délután kettő körül hazaugrott a lakására; fél négy tájékában ismét megjelent a plázában, ekkor azonban nála volt egy .22 kaliberű félautomata lőfegyver!

Egy telefonszerelőt vett célba elsőként, de - lévén hogy csípőből próbált lőni - elvétette, a férfi megmenekült - és, mivel megismerte Seegrist kocsiját, elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy leeressze az egyik autógumit - hogy megakadályozza a nő elmenekülését a tett színhelyéről.
Seegrist ezután egy nőt vett célba, aki éppen pénzt vett ki a bankjegykiadó automatából; egyetlen lőszer sem talált, holott fél tucat csapódott be a célpont körül.

Az ámokfutás következő célpontja egy csoport kisgyermek volt; egy Recife Cosmen nevű kétéves kisfiú a helyszínen életét vesztette - Seegrist pontosan szíven találta -, két további kiskorú súlyosan megsebesült.

Seegrist ezután a bevásárlóközpont bejáratához rohant, és véletlenszerűen lőtt az alkalmazottakra és vendégekre, vegyesen. A kirakatüvegeket és az üzletek bejáratait is válogatás nélkül szétlőtte - mivel ez éppen a Halloween előtti nap volt, sok látogató azt gondolta, hogy az ünnepi műsor része egy kommandósnak öltözött nő, aki őrülten lövöldözik.
Egy korábbi halloween alkalmával az üzletközpont alkalmazott valakit, hogy az ünnep alkalmával cowboynak öltözve játék fegyverrel lövöldözzön a látogatókra. A pláza vendégei ezért először azt hitték, hogy ez is egy szokott Mindenszentek-napi morbid vicc, és ez a fura csaj is a pláza megbízásából csinálja a fesztivált.

Ahogyan keresztülviharzott a bevásárlóközponton, Seegrist két lövést adott le egy nő irányában, aki egy jégkrémes stand közelében tartózkodott; mindkét lövés a hasán találta el az áldozatot. Két másik nőre is rálőtt, ezután célba vett egy idősebb férfit, aki egy evőeszközöket forgalmazó üzlet kirakatában állt.
A férfit - a 67 éves Earl Trout-ot - az arcán és a hasán érték a lövések, és később belehalt a sérülésekbe.
A plázában tartózkodó emberek, végre felismerve, hogy ez nem egy Mindenszentek napi idétlen tréfa, igyekeztek fedezéket találni, miközben Seegrist folytatta ámokfutását. Egy Augusto Ferrara nevű férfi, egy nyugalmazott állami hivatalnok - egy cipőbolt kirakata előtt téblábolt a feleségével - nem reagált elég gyorsan, és így lett az öldöklés utolsó halálos áldozata: a tarkóján érte a halálos lövés.

Amint Seegrist a pláza bejárata irányába indult vissza, a 24 éves John Laufer megállította.
A fiatal férfi maga sem volt biztos benne, mi történt ekkor - az első gondolata az volt: egy kommandósnak öltözött nő, játék fegyverrel, egyáltalán nem vicces, még ezen a napon sem -, és Seegrist őt is célba vette. Csodával határos módon, egyetlen golyó sem találta el Laufert, aki haragosan kicsavarta Seegrist kezéből a fegyvert, és közölte vele: "Rossz célpontot választottál arra, hogy szórakozzál. Most rendőrkézre foglak adni."
Seegrist láthatóan megdöbbent és összezavarodott, amikor lefegyverezték, és azt válaszolta: "Nő vagyok, családi problémáim vannak és rohamaim szoktak lenni." Laufer ezután egy közeli üzletbe rángatta be, és a pláza biztonsági személyzetét értesítették. Seegrist a következő szavakat intézte Lauferhez: "Siess, ember, tudod, hogy bűnös vagyok. Ölj meg a helyszínen."

Ettől a ponttól kezdve, Sylvia Seegrist csendes és megadó volt.
Amikor a biztonsági őrök megkérdezték, miért támadta le a plázát, azt felelte: "A családom az idegeimre megy. Nem akartam ezt. Nem akartam ezt."
Összesen két áldozat veszítette életét a helyszínen, egy harmadik később halt bele sérüléseibe, nyolc ember pedig súlyosan megsebesült az összesen négy percig tartó ámokfutásban. John Laufer lélekjelenléte nélkül kétségkívül sokkal magasabb lett volna az áldozatok száma.

Az eset nagy port kavart fel. A közvéleményt leginkább az háborította fel: az illetékes szervek tudtak arról, hogy a nő szabályszerű őrült - mégsem szűrték ki, hogy veszélyt jelenthet a környezetére. A legutolsó alkalom, amikor bármilyen interakcióba került szakemberekkel, egy telefonbeszélgetés volt, amelynek során a receptjeit megújították.
Utóbb kiderült: Seegrist kisasszony nem szedte rendesen a dilisbogyókat, mert borzasztóan szenvedett a mellékhatásoktól: főként azt élte meg nagyon rosszul, hogy az egyik gyógyszertől meghízott.

A bűnbakgyártás és a felelősség tologatása több szinten is zajlott: miközben az egészségügyi rendszert is hibáztatták, amely nem szűrte ki idejében, hogy Seegrist kisasszony nem egyszerűen őrült, hanem közveszélyes őrült - a jogi eljárás során őt magát is pellengérre vonták, úgymond azért, hogy eldöntsék: őrült ugyan, de vajon elég őrült-e ahhoz, hogy ez kizárja a büntethetőségét?
A letartóztatás után ugyanis egy évig mást sem tettek a vizsgálóbírók, mint azon tanakodtak: mennyire elmebeteg a csaj? Úgy tűnik, nem volt számukra elég bizonyíték - a tanúk beszámolói mellett - az sem, hogy Seegrist mezítláb jelent meg a tárgyaláson, és a következő szavakat intézte a bíróhoz: "Bassza meg. Remélem, éhezik, maga anyabaszó. Nem élvezem ezt az érzést, de ez van."

Amikor az életkorát kérdezték, Seegrist elárulta, hogy 25 éves, és hozzátette: nem számít arra, hogy ennél hosszabb ideig éljen. A telefonszámát firtató kérdésre egy hosszú, véletlenszerű számsorozatot sziszegett el, haragtól fűtött hangon. Azt is kifejtette: azt kívánja, bárcsak soha nem született volna meg, és tette okaként azt jelölte meg: problémái voltak a szüleivel.
"A szüleim vertek, természetesen" - magyarázta. - "A rendőrség soha nem állította elő a szüleimet."

A bíróságon két, figyelemre méltóan bizarr kijelentést tett.
"Tettem valami iszonyatos dolgot, igen - és akkor mi van? Lepaktáltam a kommunistákkal. A férfiak mindig készek arra, hogy háborúba menjenek."

Miután felolvasták neki a vádakat, a következőt mondta:
"Van fekete dobozuk? Az az én vallomásom."
(A későbbi házkutatás során derült ki, hogy ez nem volt egy teljesen zavart kijelentés. Seegrist kisasszonynak tényleg volt odahaza egy fekete doboza, amelyben a bombareceptjeit és a naplóit tartotta.)

A további kutatások egyértelművé tették, hogy Ms. Seegrist korábban is különösen viselkedett, voltak aggodalomra okot adó megnyilvánulásai.
1980-ban megkísérelte hátba szúrni az egyik terapeutát, aki foglalkozott vele. Annak ellenére, hogy ez a terapeuta kifejezésre juttatta: Seegrist kisasszony túlságosan erőszakos ahhoz, hogy a társadalomban szabadon járhasson-kelhessen - csak rövid időtartamú zárt intézeti gyógykezelését rendelték el.
Kiderült továbbá, hogy Seegrist egyszer egy lángoló gyufát vágott egy pszichiáter arcába; plüssállatokat is felgyújtott, és a lakásában ilyen tartalmú idézeteket festett a falra, mint "Gyűlöllek benneteket!" és "Öld meg mindet".
Képtelen volt másokkal közösen élni. Több korábbi albérletéből is azért dobták ki, mert pokollá tette a lakótársai életét, többeket is rettegésben tartott.

A lövöldözést megelőző évben tett egy kísérletet arra, hogy megfojtsa a saját anyját a nyílt utcán. A rendőrség közbelépett, de sajátos módon, Sylviát mindössze három hét után elbocsátották a pszichiátriáról, annak ellenére, hogy az orvosok nagyon rossz prognózist jósoltak neki.

Tanúk vallomása szerint Seegrist nagyon nagy lelkesedéssel nyilatkozott egy másik, hasonló esetről, amely a kaliforniai San Ysidro-ban történt, egy évvel Seegrist akciója előtt. Itt egy James Huberty nevű fiatal férfi rendezett tömeggyilkosságot egy McDonald's étteremben.
Seegristet rendkívül izgatta ez az eset, és jelezte: szívesen tenne valami hasonlót. A helyi McDonald's-ben tett olyan gesztusokat, amelyek a lövöldözést imitálták.

Ruth Seegrist tanúvallomásában azt adta elő: leánya az ámokfutást megelőző napokban a szokottnál zavartabban viselkedett, azt téve valószínűvé, hogy felhagyott a gyógyszerszedéssel. A lövöldözés előtti reggelen Mrs. Seegrist arra kérte leányát, menjen vissza a kórházba, de Sylvia azt felelte: inkább börtönbe megy. Mrs. Seegrist megpróbálta elérni, hogy kényszergyógykezelésre utalják a lányát, de az illetékes orvosok tájékoztatták: ez csak egy nyilvánvalóan erőszakos, durva incidens esetén volna lehetséges.

"Véleményem szerint Sylvia Seegrist a lövések leadásának időpontjában olyan súlyos pszichózisban szenvedett, amely meggátolta abban, hogy a valóságot helyesen észlelje, és tette súlyosságát felmérje. Amikor elsütötte a fegyvert, elméje annyira zavart volt, hogy tökéletesen meg volt győződve arról: helyesen cselekszik" - jelentette ki dr. Robert Sadoff, a védelem tanújaként szereplő elmeorvos.

Összesen három szakértő tanúskodott egyébként az ügyben, két pszichiáter és egy pszichológus; egybehangzó véleményük szerint Seegrist, elmeállapota következményeként, nem látta be, mit tett. Azzal a gondolattal ment az üzletközpontba öldökölni, hogy a gyilkosságokkal megszabadítja az embereket a szenvedéseiktől. Meglátásai szerint ugyanis sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne születtek volna meg.
Azt a reményét is kifejezte, hogy ezáltal megtanítja a mentőalakulatokat, hogyan reagáljanak vészhelyzet esetén, és ezért a hadsereg majd büszke lesz rá. Ezzel egyidejűleg annak a vágyának is hangot adott, hogy híres bűnözővé váljon és ezáltal identitást találjon magának. Mindhárom szakértő - Dr Gerald Cooke, Dr. Robert Bowman és Dr. Robert Sadoff - egyetértettek abban, hogy Seegrist gondolkodása zavart és szétesett. Ezt a vélekedést a bíróság által megbízott pszichiáter, Dr. James Ewing is megerősítette.

Az ügyészség viszont azt emelte ki: Seegrist nagyon jól teljesített a pszichológiaórákon, tehát tudta, hogyan ejtse át az orvosokat.
Az ügyészség által megbízott pszichiáter, Dr. Park Dietz véleménye szerint Seegrist tudta, mit művel, és tudta, hogy rosszat tesz. Igaz, hogy nyilvánvalóan elmekórtani eset, de inkább bipoláris zavarokra utal a viselkedése, semmint skizofréniára. Előre kitervelten cselekedett - az öldöklést megelőző napon végrendelkezett, és ügyvéddel hitelesíttette végakaratát -, ezért jogi értelemben beszámíthatónak tekinthető.

A védelem tehát azzal érvelt: Seegrist elmebetegség áldozata.
Az ügyészség pedig azzal: Seegrist a saját élete kudarcaiért a társadalmat hibáztatta.

A bíró tudatta az esküdtekkel, hogy négy verdikt közül van lehetőségük választani: a vádlott bűnös; nem bűnös; bűnös, de elmebeteg; elmeállapota miatt nem tekinthető bűnösnek.

Eközben a harmadik áldozat, Earl Trout, a kórházban belehalt sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletét egy percre is visszanyerte volna. Az orvosok kijelentették: ha Mr. Trout túl is élte volna a sérüléseket, élete hátralévő részét tolószékben és világtalanul kellett volna töltenie.
Ez a tény különösen nagy politikai nyomást jelentett az ügyet tárgyaló jogászok számára. Egy ilyen fajsúlyú ügyben a közvélemény mindig követeli, hogy statuáljanak példát és húzzák rá a vizes lepedőt a tettesre.

Annak ellenére, hogy a vádlott ennyire egyértelműen elmezavarban szenvedett, a szakemberek eldöntötték: Seegrist bíróság elé állítható, kompetens arra, hogy a tárgyalást végigcsinálja, bár az elmeállapota eközben valószínűleg rosszabbodni fog.

Az esküdtek a következő verdiktre jutottak: Ms. Seegrist bűnös ugyan, de elmebeteg.
Három tényleges életfogytiglant szabtak ki büntetésül, minden egyes halálos áldozatért, továbbá tíz-tíz évet minden egyes gyilkossági kísérletért. A bíró szerint Ms. Seegristnek valamilyen formájú elzárásban kell töltenie hátralévő életét.

Sajátos mindazonáltal, hogy az elmebetegnek nyilvánítás ellenére is, Seegristet két és fél év után átszállították az ideggyógyintézetből a börtönbe. Tény: ügyeltek arra, hogy rendesen szedje a gyógyszereit, és ennek látható eredményei is lettek. Seegristet továbbra sem nyilvánították gyógyultnak, de a tudata letisztult annyira, hogy hasznossá tudja magát tenni: a kilencvenes években legalábbis már matekot tanított azoknak az elítélteknek, akik a börtönben fejezték be a sulit, továbbá elvégezte a pszichológia szakot. Az ezredforduló előtt néhány évvel megszakította a szüleivel a kapcsolatot.
Egy újságíró érdeklődésére azt felelte: minden év október harmincadika körül rettenetes érzései támadnak, és nehezére esik nem sírnia. Mint állította: a gondolat, hogy embereket bántott, nehéz leírni, milyen érzés ezzel együtt élnie. Az állapotát az új gyógyszerek sikerrel stabilizálták, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszanyeri a szabadságát. Az utóbbi 15 évben viszont semmit sem tudni róla.