Krimirajongók oldala

Megtörtént bűnesetek. Gyűjtemény.

To menu | To search

Dennis Nilsen, a gyengéd gyilkos

,  16:55 - Permalink

 

Engedjétek meg, hogy bemutassam Nektek Dennis Nilsent. Ezt a megnyerő, művelt, kifinomult zenei ízlésű, igazi brit úriembert szokták a "gyengéd gyilkos" epiteton ornans-szal is említeni, néha a Muswell Hill-i gyilkosként, vagy - közismertebb amerikai kollégájára utalva - "a brit Jeffrey Dahmer"-ként is ismerik.
A következőkben elmesélem, hogy miszter Nilsen - közelebbi ismerőseinek egyszerűen csak Des - mivel érdemelte ki a hatóságok figyelmét olyannyira, hogy egészen a közelmúltban - 2018 május elején - bekövetkezett haláláig Őfelsége fegyintézeteinek egyikében gondoskodtak róla és oltalmazták testi épségét. Talán izgalmasabb volna, ha a történések közepébe vágva beszélném el a történetet, de maga a visszafordíthatatlan lelki torzulás létrejötte, a bűnözővé válás folyamata, a bűncselekmény-sorozat egyes részletei önmagukban is éppen eléggé lenyűgözőek és iszonyatosak.
Ebben az első részben tehát arról írok, milyen élete volt barátunknak, mielőtt nekrofil sorozatgyilkossá vált volna.

Dennis Andrew Nilsen 1945. november 23.-án született a skóciai Aberdeenshire-ben.
Édesapja, Olav Magnus Moksheim a második világháború alatt a norvég ellenállási mozgalom katonájaként szolgált Skóciában, itt ismerkedett meg Elizabeth Duthie Whyte-tal, akit rövid udvarlás után feleségül vett 1942-ben. Ez a házasság nem volt stabilnak mondható: Moksheim - aki, ismeretlen okokból, Nilsen-re változtatta a nevét (NB Moksheim-ből csak nagyon kevés van, de a Nilsen körülbelül annyira gyakori név Norvégiában, mint mondjuk Magyarországon a Kovács vagy a Szabó - A szerk.) - a család helyett vagy az ellenállási mozgalommal, vagy az alkoholizálással volt elfoglalva. Túlzott rosszmájúság nélkül mondhatjuk: ez az ember gyakorlatilag csak alkalmanként látogatott haza, összehozni egy-egy gyermeket a feleségének: az ifjabb Olavot, ezután Dennist, harmadikként pedig Sylviát. Az asszony belátta, hogy elhamarkodottan rohant bele ebbe a házasságba, és beadta a válókeresetet - e döntését a szülei - akik eleve nem örültek leányuk párválasztásának - teljes mértékben támogatták.
A válást 1948-ban mondták ki; Moksheim visszaköltözött Norvégiába (és végül négy válással a háta mögött, halálozott el 1973-ban), a gyerekek pedig édesanyjukkal együtt a nagyszülőknél maradtak.

A kis Dennis visszahúzódó, félszeg, de valójában nagyon kalandvágyó gyermek volt. A nagyszülei - bigott katolikus erkölcsiségtől áthatott - életstílusát később hidegnek és komornak írta le, anyai nagyapját - a halászattal foglalkozó Andrew Whyte-ot - viszont idealizálta és rajongott érte. Felnőttként is így beszélt róla: "ő volt az én hősöm és védelmezőm, az élet számomra üres volt, amíg nagyapa vissza nem érkezett". Gyakran járt ki vele a tengerpartra már ötéves korában is, ezeket az élményeket későbbi életében is nosztalgikusan, erősen romantizálva emlegette fel.

A második veszteség

Dennis Nilsen egy hónap híján hatéves volt, amikor rajongott nagyapja munka közben halálos szívrohamot kapott.
A testét hazaszállították - Nilsen erre az élményre emlékezett a legélénkebben egész gyermekkorából.
Édesanyja zokogva kérdezte meg tőle: "akarod látni?" A kis Dennis igennel válaszolt, tehát bevezették a szobába, ahol a nagyapja teste felravatalozva feküdt egy nyitott koporsóban. Nilsen később azt mesélte, a látványtól nagyon erősen kezdett el verni a szíve, édesanyja pedig azt mondta: "Nézd csak, ott a nagyapád. Alszik."

 

(Ez a motívum nagyon meghatározó volt Nilsen személyiségének alakulásában, illetve inkább torzulásában. Egy ekkora gyermeknek már el lehet magyarázni a korának megfelelő módon, mit jelent az, hogy "nagyapa már nem él". Nem kell túlzottan nagy pszichoblablákat belemagyarázni ahhoz, hogy sejtsük: becsapni egy hatévest, azt állítani neki, hogy "nagyapa csak alszik", lesújtó következményekkel járhat hosszú távon, már ami a gyermek halálhoz és veszteséghez való viszonyát illeti.)

Dennis képtelen volt felfogni, hogy a nagyapja nincs többé közöttük. Állandóan őt kereste, miközben élesen elutasított minden családtagot, aki a figyelem vagy a ragaszkodás bármely jelét mutatta az ő irányában. A húga jelentette az egyetlen kivételt: vele kifejezetten gyengéden bánt, és szeretett játszani vele.
A halálesetet követő években egyedül is gyakran kiment a tengerpartra és nézte a halászhajókat, amelyeken a néhai Andrew Whyte is dolgozott korábban.

Az egyik ilyen kiruccanás alkalmával baleset érte: elragadta egy hullám, és majdnem megfulladt. Azt állította később: amikor az eszméletvesztés küszöbén volt, azt gondolta: "mindjárt jön nagyapa, hogy kimentsen a vízből." Természetesen nem ez történt; egy fiatal srác vette észre a fuldokló Nilsent, és a partra vonszolta.

Nilsen magánya csak még fokozódott, amikor édesanyja újból férjhez ment: Nilsen soha nem tudta megkedvelni a mostohaapját, akit tekintélyelvűként írt le; csak - az ő szavaival élve - "megtanulta tisztelni". Az édesanyja iránti harag, amiért idehozta a nyakára ezt az autokrata embert, és a mostohaapja iránti ellenérzések egész életén át végigkísérték.
Titokban irigyelte bátyja, Olav népszerűségét, és az édesanyja új házasságából született féltestvérei jelenléte még magányosabbá tette. Húgához, Sylviához ragaszkodott a legjobban, vele kifejezetten gyengéd volt, leginkább csak vele játszott.

Az ijesztő felismerés

A serdülőkorba érve, Nilsen rémülten és zavartan fedezte fel, hogy a férfiakhoz vonzódik. Izgatta a gondolat, hogy más fiúk testét felfedezze - egyszer még a bátyját is megkörnyékezte, amikor az aludt. Olav gyanakodott az öccsére, félreérthetetlen utalásokkal hozta zavarba mások jelenlétében, és rendszeresen nevezte a nyilvánosság előtt "tyúknak".
Nilsen, mivel rendszeresen tapasztalta, hogy olyan fiatal fiúk tetszenek meg neki, akik a húgára emlékeztetik, jó ideig azt gondolta: biszexuális. (Később, felnőttkorában azt vallotta a bíróságon: élvezte a nők társaságát is, feltéve, hogy nem ittak túl sokat.)

A vidéki élet és a szerény anyagi körülmények egyre inkább kellemetlenné váltak a tizenéves Nilsen számára, úgy a karrier-, mint a szórakozási lehetőségek is meglehetősen korlátozottak voltak. S noha Nilsen nagyra tartotta a szülei erőfeszítéseit, amelyeket a család eltartására tettek, azért legbelül fájt neki, hogy az ismeretségi körében ők voltak a legcsóróbbak, és hogy szülei láthatóan semmit nem tettek az életszínvonal javítása érdekében. Ez annyira kínos volt számára, hogy még az egy-két barátját sem volt szokása meghívni magukhoz.

Karrier a seregben

Ezért döntött úgy, hogy a katonaságban kezd karriert - annak ellenére, hogy igazán jó affinitást a történelem, irodalom és a művészetek iránt mutatott a suliban; a tanulmányi eredményei jók voltak ugyan, de nem kiemelkedőek; a sportoláshoz pedig egyáltalán nem volt hajlandósága.
1961-ben rukkolt be a seregbe, végigcsinálta a hároméves kiképzést Aldershot-ban, méghozzá nagyon jó eredménnyel - erre később úgy emlékezett vissza, mint élete legboldogabb időszakára. Kiváltképp az utazási lehetőségeket értékelte nagyra, amelyeket a kiképzés nyújtott.
Az aldershot-i évek felkavarták Nilsen homoszexuális hajlamait, melyeket gondosan titkolt a bajtársai előtt. Nem volt hajlandó velük közösen zuhanyozni, mindig akkor tisztálkodott, amikor a többiek már végeztek, nehogy véletlenül erekciója támadjon valamelyikük teste láttán.
1964 közepén Nilsen befejezte a kiképzést, és a zászlóaljával Nyugat-Németországba helyezték, hadtáp-csapatellátói minőségben. (Ez a gyakorlatban azt jelentette: szakács és hentes feladatokat látott el.) Ekkor szokott rá az ivásra - zászlóalját így jellemezte: "szorgalmas, piás társaság" -, de bajtársai arról is beszámoltak: Nilsen gyakran ivott azért is, hogy oldja a gátlásosságát.

Az első átütő erejű élménye, amely stimulálta aberrált fantáziáját, ekkor érte.
Kimaradáson volt, és egy német fiú társaságában emberesen leitták magukat. Nilsen a fiú lakásán ébredt, amikor vendéglátója még nem volt magánál. Noha semmi nem történt kettejük között, Nilsen ekkor kezdett el fantáziálni olyan együttlétekről, ahol a partner - rendszerint egy fiatal, karcsú alkatú férfi - teljesen passzív. Később a fantáziálgatás egyre vadabb lett: Nilsen vágyálmaiban szerepelt eszméletlen, később már halott partner is.
Művészet iránt fogékony pszichéjét hasonlóképpen megragadta a Medúza tutaja című festmény (Théodore Géricault alkotása) egy bizonyos részlete is: egy eszméletlenül heverő fehér bőrű fiatalember és az őt átölelő, idősebb, szakállas férfi.
Nilsen viszont saját magát is szívesen látta e szerepben: a bajtársaival folytatott közös ivászatok alkalmával rendszeresen tettette magát merev részegnek, abban a reményben, hogy valamelyikük hátha kihasználja a kínálkozó alkalmat, és magáévá teszi őt... Ez a vágya soha nem teljesült.

A nyugatnémet küldetés után szolgált Norvégiában is, később pedig Dél-Jemenben - itt került közvetlen testközelbe a háborúval és az erőszakos halállal, holott ő maga - továbbra is csapatellátó minőségben - soha nem volt "éles" bevetésen.
Több bajtársa is elesett.
Ebből az időből számolt be Nilsen egy élményéről, amelyről később az igazságügyi elmeorvos-szakértők sem tudták megállapítani: az eset valóban megtörtént-e, vagy Nilsen a fantáziatartalmait adta elő valóságként. (NB az itteni táborban már volt saját szobája, ahol kedvére fantáziálgathatott és elégíthette ki önmagát.)
Egy eltávozásról részegen ment vissza a táborba; a taxisofőr őt leütötte, levetkőztette, és éppen készült megkötözni, hogy megerőszakolja, amikor ő magához tért, és a keze ügyébe eső vasdarabbal konkrétan halálra verte az erőszakoskodó sofőrt. Az ügynek nem lettek további következményei.
Azt is vallotta, hogy viszonya volt egy arab fiúval - erről a kijelentésről sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy valóság-e, vagy pedig valóságként előadott vágy.

Nilsen a századával 1968-ban tért vissza Nagy-Britanniába, ezután Plymouth-ban főzött 30 embernek legénységi csumpit, két továbbinak pedig tiszti kosztot. Később egy néhány hónapos ciprusi tartózkodás következett, majd egy hosszabb berlini - Nilsen ekkor próbálkozott először - és valószínűleg utoljára - azzal, hogy nővel legyen együtt. Egy prostituált szolgáltatását vette igénybe, az élményről így nyilatkozott: a hetero szexet túlértékelik, számára nyomasztó volt a dolog.
Ezután Inverness-ben, majd Londonban a királyi testőrségnél volt hadtáp, utoljára a Shetland-szigeteken szolgált; innen szerelt le 1972 októberében szakaszvezetőként.

Leszerelés után...

Néhány hónapra hazaköltözött a családjához, amíg eldöntötte, mit is kezdjen magával a civil életben.
1972 októbere és decembere között édesanyja ismételten kifejezte: Dennisnek nem annyira a további karrierje miatt aggódik, mint inkább amiatt, hogy egyáltalán nem ismerkedik nőkkel.
Egy alkalommal Nilsen, a bátyja és annak felesége, valamint egy ismerős házaspár együtt nézték a tévét, éppen egy, a homoszexuális férfiak életét és szubkultúráját bemutató dokumentumfilmet adtak. A társaság tagjai ellenszenvüket fejezték ki a látottakkal kapcsolatban, Nilsen viszont - érthető okokból - szenvedélyesen védelmébe vette a melegek jogait. Ennek kapcsán igen intenzív összetűzésbe kerültek a bátyjával, aki ezután tudatta édesanyjukkal, hogy Dennis homoszexuális.

Nilsen soha többé nem beszélt a bátyjával az eset után; édesanyjával, mostohaapjával és a többi testvérével is csak szórványos levelezést folytatott.

Jelentkezett a londoni rendőrség állományába; a kiképzés után, 1973 áprilisától járőrként teljesített szolgálatot Willesden Green-ben. Több esetben is eszközölt letartóztatásokat, de erőszakot soha nem kellett alkalmaznia.
A rendőri munkát nagyon élvezte (beteges képzeletvilágát különösen izgatták a munkával kapcsolatos látogatások a halottasházban), de hiányolta a katonaságban megszokott bajtársi légkört. Magányosnak érezte magát, rászokott arra, hogy esténként egyedül iddogáljon az albérletében. 1973 nyarán elkezdett melegbárokba járni, ismerkedni, társaságot keresni. Rövidesen kiábrándult ebből, az élményt később lélekrombolónak ítélte meg, és azt állította: egy hiábavaló kísérlet volt a részéről arra, hogy belső békét találjon. Ő ugyanis tartós, hosszú kapcsolatot keresett, a szórakozóhelyeken viszont csak alkalmi kapcsolatokat, futó ismeretségeket szerezhetett.
Belátta, hogy életstílusa nagyban ütközik a munkájával, ezért leszerelt a rendőrségtől is. Ebben az évben hunyt el édesapja, aki mindhárom gyermekére ezer-ezer fontot hagyott örökségül.
Nilsen néhány hónapig biztonsági őrként dolgozott, de itt is felmondott, mert a munka nagyon alkalomszerű volt, ő pedig állandó, rendszeres bevételre és alkalmazásra tartott igényt.
Ezért hamarosan elhelyezkedett egy munkaközvetítő cégnél, ahol rövid idő alatt megtalálta a számításait. Egy állásközvetítő központnál kezdte itteni karrierjét, az volt a feladata, hogy szakképzettség nélküli jelentkezőknek találjon munkalehetőséget. Csendes, lelkiismeretes, jól alkalmazkodó munkaerőnek ismerték, aki ráadásul a szakszervezetben is aktív volt. 1979-ben magasabb pozícióba került, amely a kollégái felügyeletének felelősségével is járt. Ebben a feladatkörben dolgozott, egészen a letartóztatásáig.

Magánélet

1979 novemberében Nilsen tanúja volt egy verekedésnek egy kocsma előtt. Két idősebb férfi lépett fel fenyegetőleg egy fiatal, húsz év körüli fiúval szemben. Nilsen közbelépett, megvédte a fiatalembert, majd meghívta magához az albérletébe (amely egyébként a Teignmouth Road 80. szám alatt volt található, London Cricklewood nevű körzetében.) Az estét együtt töltötték, iddogáltak, beszélgettek. Nilsen megtudta, hogy a fiatalember neve David Gallichan, nemrég költözött fel Londonba vidékről, meleg, munkanélküli, és egy hostelben szállt meg átmenetileg. A következő reggel arra az elhatározásra jutottak, hogy összeköltöznek: mivel a Teignmouth Road-i albérlet túl szűkös volt két embernek, új lakás után néztek. Nilsen az öröksége jó részét arra használta fel, hogy kibéreljen egy nagyobb földszinti lakást a Melrose Avenue 135. szám alatt; a főbérlővel megegyeztek arról, hogy a hátsó kert használati joga is kizárólag az övék lesz. (Itt kezdődnek az izgalmak, nyif!)

Nem szeretném a kedélyeket túlzottan csigázni Nilsen és Gallichan kapcsolatának részletezésével; legyen elég annyi, hogy - noha Nilsen eleinte meghittséget és stabilitást tapasztalt az együttélésben - a kapcsolat hamarosan kihűlt (Gallichan később azt állította a nyomozóknak, hogy szexuálisan nem különösebben vonzódott Nilsenhez). Egyre megszokottabb lett, hogy mindketten alkalmi partnereket vittek haza éjszakára. A nézeteltérések és a viták mindennapossá váltak; és noha Gallichan vallomása szerint Nilsen tettlegesen soha nem bántalmazta őt, sértegetést és becsmérléseket gyakran kellett elszenvednie tőle.

A szakításról mindketten mást vallottak: Nilsen szerint egy rendkívül indulatos szóváltás után ő utasította Gallichant (1977 májusában) arra, hogy azonnal hagyja el a lakást. Gallichan viszont azt mondta, hogy ő döntött úgy, hogy lezárja ezt a kapcsolatot. Nem lehetne megállapítani, melyikük mondott igazat - egyedül az biztos, hogy nem közös megegyezéssel, baráti érzésekkel váltak el egymástól.

Az ezt követő másfél évben Nilsennek több kísérlete is volt arra, hogy állandó barátot találjon magának. Több afférja is volt különböző fiatalemberekkel, de mindegyikük csak kalandot keresett, egyikük sem bizonyult hajlandónak a tartós együttélésre, amelyre Nilsen annyira kétségbeesetten vágyott.

Nilsen nagyobbrészt a munkájába temetkezett, esténként pedig zenehallgatással, sörrel és pálinkával enyhítette magányát. 1978 végére teljessé vált az egyedülléte, és az a meggyőződése: egyszerűen alkalmatlan arra, hogy tartós kapcsolatban éljen; őt mindenki csak otthagyja.

Ez az élettörténet már számos motívumot előrevetít, amelyek a későbbi sorozatgyilkos profilját olyan jellegzetessé teszik. A gépelési kapacitásomból most csak ennyire telt; a lényegi gyilkok kitárgyalása egy következő posztban fog következni! Addig is, próbáljatok meg gondolkozni azon - ha az esetet nem ismertétek korábbról -, hogy Nilsen traumatikus élményei hogyan jutottak kifejeződésre a gyilkosságai kivitelezésében!

Frances Lydia Knorr, az angyalcsináló

,  18:42 - Permalink

 

Mielőtt azt gondolná bárki, hogy a krimiblog hiátusra került, gyorsan elmesélek egy kisebb, ám megfelelően borzasztó történetet - addig is, amíg egy nagyobb kaliberű iszonyat feldolgozása zajlik a háttérben. A kedélyek megnyugtatása... akarom mondani, felkorbácsolása érdekében tehát íme, itt van Nektek Minnie Thwaites, akarom mondani, Frances Lydia Alice Knorr, az angyalcsináló története.

Mi az, hogy angyalcsinálás?

Ez a régivágású kifejezés, amelyet ma már valószínűleg csak kevesen ismernek, abból az időből származik, amikor a születésszabályozás kérdése nem volt (még) annyira (sem) megoldott, mint jelenleg. Az "angyalcsinálás" terminus a nem kívánt csecsemő titokban történt "elrekkentését" jelentette.
Minnie Thwaites - a képen balra - 1868 decemberében született a middlesex-i Hoxton New Town-ban. A visszaemlékezések szerint igen engedetlen gyermek volt, a serdülőkorba érve erkölcstelen életet kezdett élni.
Legalább egy afférja volt egy katonatiszttel, mielőtt 19 éves korában a szülei megelégelték kicsapongásait, és elküldték Ausztráliába, hogy csinálja meg ott a szerencséjét. Sydney-ben vállalt munkát, először háztartási alkalmazottként, később felszolgálónőként. A munkahelyén ismerkedett meg egy Rudolph Knorr nevű német emigránssal (nem tudni, hogy rokona volt-e az instant készételeket gyártó Knorr cég alapítójának), akihez 1889 novemberében feleségül ment - és akit kisstílű bűncselekményei miatt a melbourne-i és a sydney-i rendőrség jól ismert.
Minnie - aki ekkor már az elegánsabban, előkelőbben hangzó Frances nevet használta - rövidesen viszonyt kezdett egy Edward Thompson nevű férfival, akivel Melbourne-be költözött. Ez a kapcsolat nem tartott sokáig; Minnie-nek bevételi forrás után kellett néznie, hogy eltartsa magát és kislányát.
1892 februárjában Ausztráliában a gazdasági recesszió mélypontjára esett, a munkanélküliség hatalmas volt. Ráadásként Rudi Knorr börtönbe került, holmi kétes bútorügyletek miatt.
Minnie, várandósan és kilátástalan anyagi helyzetben, előbb varrónőként próbálkozott megélhetést teremteni, majd e terv sikertelensége után elhatározta, hogy gyermekelhelyezési vállalkozásba kezd.

Óh, azok a viktoriánus erkölcsök!

A történet megértéséhez tudni kell: ebben az időben még nem szorították a gyermekek örökbeadását, örökbefogadását olyan szigorú törvényi keretek közé, mint manapság.
Mivel ekkoriban még csak igen megbízhatatlan módszerek álltak rendelkezésre a nem kívánt terhesség megelőzésére, továbbá a korabeli erkölcsi normák a leányanyákat rendkívül súlyosan elítélték és megbélyegezték - emiatt teljesen megszokott gyakorlat volt, hogy a megszületett gyermeket - megfelelő anyagi juttatás fejében - kiadták dajkaságba, illetve nevelőszülőkhöz.
Ez a gyakorlat azt is jelentette, hogy ezekben az időkben a gyermektelen házaspárok egyszerűen adoptálhattak egy-egy újszülöttet, akire az eredeti szülei nem tartottak igényt.
Viszont az ily módon adott-vett csecsemők számára egyáltalán nem volt életbiztosítás, ha egy gyermekelhelyező vállalkozás vette gondjaiba őket! Nagyon sok kisgyermek halt meg néhány naposan, az elégtelen bánásmód és hanyag ellátás miatt, még mielőtt alkalmas - értsd: fizetni hajlandó - örökbefogadó szülőkhöz kerülhetett volna. Az ilyen gyermekek haláláról sok esetben nem is tudott senki - hiszen az eredeti szüleik örültek, hogy megszabadultak tőlük, vagy féltek attól, hogy a rendőrség eljárást indít ellenük.

Minnie tehát Melbourne-ban élt a Moreland Road-on; a város környékén tevékenykedett, és sok családdal kapcsolatban állt. Felváltva használta a leánykori és az asszonynevét, amikor "árubeszerzési" körútjain járt. Gyakran változtatta lakhelyeit, nem maradt soká egyetlen házban sem.
Amikor viszont Rudi Knorr letöltötte büntetését és kiszabadult a börtönből, a házaspár visszaköltözött Sydney-be. Minnie (alias Alice alias Lydia) ekkor várta második közös gyermeküket.

Azonban a Moreland Road-i ház új tulajdonosa felásatta a kertet, és három halott kisgyermek maradványaira talált! A nyomozás nem volt hosszú: hamarosan kopogtattak a sydney-i Knorr-lakás ajtaján a rendőrök. Mrs. Knorr ezzel fogadta őket: "uraim, tudom, mi a látogatásuk célja".
A rendőrök letartóztatták az - ekkor már "mindenórás" - Misziz Knorr-t, aki 1893 szeptember negyedikén fiúgyermeknek adott életet; ezután a hatóságok visszaszállították Melbourne-be, és pert indítottak ellene gyermekgyilkosságért.

Érdekességképpen, közlöm a rendőrség feljegyzéseiből származó személyleírást: Mrs. Knorr "öt láb két hüvelyk (157.4 cm) magas, világos bőrű, kifejezetten erőteljes testalkatú nő, világosbarna hajjal, szokatlanul nagy, jellegzetesen formált ajkakkal. Nagyon közlékeny, és selypítve beszél."

A tárgyalásra várva, Minnie levelet írt volt szeretőjének, és arra kérte, hogy gyártson hamis bizonyítékokat, amelyek majd mellette tanúskodnának. Ez a kísérlete kudarcot vallott: Thompson édesanyja ugyanis bemutatta ezt a levelet a bíróságnak.
Ez a levél volt a legsúlyosabb terhelő bizonyíték. Minnie ebben megpróbálta ugyanis Edward Thompsont is "bemártani", hogy a hatóságok azt véljék: Thompson maga is bűnrészes volt a csecsemők halálában és holttesteik eltüntetésében. A levélben Minnie arra utasította Thompsont, fizessen le egy bizonyos házaspárt, annak érdekében, hogy azt vallják: ők ásták el a Minnie és Thompson közös - halvaszületett - gyermekét!

Thompson tagadta, hogy ilyen bűnrészességet vállalt volna, és a rendőröknek nem volt okuk arra, hogy kételkedjenek ebben.

Az ügy 33 tanúja közül a legfontosabb egy 13 éves kis pesztonka volt, aki eskü alatt vallotta: Mrs. Knorr kölcsönkért egy ásót a szomszédból, ezután arra panaszkodott, hogy a ház előtti kertben túl köves a talaj, lehetetlenség ásni, úgyhogy kénytelen a hátsó kert végében ásni.

Minnie a fejlemények után taktikát váltott: beismerte, hogy csakugyan ő ásta el a halott gyermekeket a kert végében, de természetes halállal haltak meg.

Erre az állításra rácáfolt az igazságügyi orvosszakértő véleménye: a kis tetemeken egy ujjnyi vastag szalaggal történő fojtogatás egyértelmű nyomai voltak láthatóak; az egyik csecsemő nyakát több, mint az eredeti vastagságának felére szorították össze!

Az eljárás során kiderült, hogy Mrs. Knorrnak annyi ügylete volt leányanyákkal és balkézről született gyermekeikkel, hogy szinte lehetetlenség lett volna nyomon követni a történteket. Még a saját kislányáról, Gladys-ről is azt állította, hogy egy másik nő gyermeke!

Ebben az időszakban Melbourne körzetében a rendőrségnek több, mint hatvan csecsemőről volt tudomása, akiket holtan találtak. Ezek közül legalább húsz eset volt, amelyek egyértelmű erőszakos halálra utaltak, de a tettes egyszerűen eltűnt és senki ellen nem lehetett eljárást indítani. Más esetekben egyes csecsemők egyszerűen eltűntek - őket feltételezhetően eladták. Nagyon sok anya akadt, akik nem mertek a rendőrségen bejelentést tenni arról, hogy a dajkaságba kiadott gyermeküknek nyoma veszett.

A rendőrök tehát okkal feltételezték, hogy Frances - azaz Minnie - sokkal több gyermek haláláért felel, mint amennyiért eljárást indítottak ellene. A korabeli erkölcsi normák miatt az ügynek sok sértettje nem is jelentkezett vallomástételre.

A tárgyalássorozat 1893 április 11.-én kezdődött meg, eredetileg csak egy leánycsecsemő sérelmére elkövetett emberölés vádjával. A vádirat véleménye szerint Minnie (alias Frances alias Alice alias Lydia) nemcsak promiszkuus volt és csaló, hanem egy szégyentelen szélhámos is. Lelkiismeret nélkül gyilkolta meg azokat a gyermekeket, akiket nem tudott értékesíteni.

A védelem viszont azzal érvelt: a vádlott egy rossz sorú fiatal nő, akinek nehéz körülmények között kellett boldogulnia. Néhány gyermekkel valóban törődött, egyet pedig visszajuttatott szülőanyjához. Más esetekben - alacsonyabb díjazás fejében - más nőknek juttatta a gyermekeket. A védelem kihangsúlyozta: Mrs. Knorrnak nem származott hatalmas haszna ezen ügyletek egyikéből sem.

A bíróságnak ezután mindössze öt napjába telt, hogy meghozzák az ítéletet: a korabeli jog szerint egy ilyen ügyben kizárólag a halálbüntetés jöhetett számításba.

A verdikt kihirdetésének pillanatában Minnie felkiáltott: "Isten segítse szegény anyámat! Isten segítse szegény gyermekeimet! Ed, Isten bocsássa meg vétkeidet!"
Annak ellenére, hogy a napi sajtóban nem kapott túl nagy támogatást, az ügy megosztotta a közvéleményt.

A helyi nőegylet tiltakozó beadványt nyújtott be, azzal a megindoklással: a közösség moráljával összeegyeztethetetlen, hogy egy nő - bármilyen nő - életét egy férfi oltsa ki. (Nem tartozik a tárgyhoz és a bejegyzés témájához, de ezt a kérdést "remekül" megoldották az iszlám világban: ha egy nőt halálra ítélnek, a kivégzést csakis női hóhér hajthatja végre. A szent erkölcsiség nevében :((((()

Thomas Jones, az állami ítéletvégrehajtó, hivatásában tapasztaltnak számított: pályafutása során már tizenöt férfin hajtotta végre a halálos ítéletet, a hóhéroknál megszokottnak számító szakmai ártalomban is szenvedett: súlyosan ivott. A munkával járó megterhelés, a saját húzódozása az ellen, hogy egy nőt akasszon fel, tovább súlyosbodott, amikor a felesége (aki ellenezte Minnie kivégzését) ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez: elhagyja Jones-t, ha az felakasztja Minnie-t. Két nappal a kivégzés előtt Jones tehát tökrészegen elvágta a saját torkát. Ám hamarosan kerítettek egy másik hóhért, egy Roberts nevű embert.
A képen jobbra az Old Melbourne Gaol - ma már múzeumként üzemelő - siralomházi cellája látható, amelyből - rendkívül lélekemelő módon - rá lehet látni a kivégző helyiségre. Talán azért konstruálták így annak idején, hogy a halálraítéltek egy pillanatra se feledkezhessenek meg arról, mi vár rájuk?

A halálraítélt megtért

Az elítélt eközben példásan viselkedett a siralomházban. Igen mély bűnbánatot tanúsított, és napjait imádkozással, zsoltárok éneklésével töltötte a kivégzésre várva. Élete utolsó napján írott vallomást tett:

 

"Most, amint néhány óra választ el a haláltól, kifejezem erős vágyamat arra, hogy ez a vallomás nyilvánosságra kerüljön, abban a reményben, hogy bukásom nemcsak figyelmeztetésként szolgál majd mások számára, hanem elrettentő erővel is bír majd azok előtt, akik talán ugyanezt a gyakorlatot űzik. Ezúttal kívánom kijelenteni, hogy azokban a vádakban, amelyek a bizonyítási eljárás során Nr. 1 & 2. csecsemőként voltak ismertek, bűnösnek vallom magamat."

Ebben a vallomásban arra is tett javaslatokat, hogyan lehetne jobban szabályozni a gyermekelhelyezéseket, az újszülöttek élete védelmében.

 

Az akasztás

Kivégzése egy hétfői napon történt meg, 1894. január 15.-én, délelőtt tíz órakor.
Várható volt, hogy az esemény rendkívül fel fogja kavarni a kedélyeket, úgy az Old Melbourne Gaol falain belül és kívül is. Míg a börtön előtt tiltakozók egy csoportja jelent meg és demonstrált, a börtönben Mrs. Knorr rabtársai a környező cellákban zsoltárokat énekeltek, főként a Safe In The Arms of Jesus és az Abide With Me címűt.
Az ítélet végrehajtásának késlekedéséről így számolt be a korabeli sajtó: félő volt, hogy az elítélt hosszú, bő szoknyái megakadnak az akasztófa alatti akna falán, ezért gyorsan bele kellett varrni a ruhába egy font tömegű ólomsúlyt, mielőtt a szoknyákat összekötözték az elítélt bokájánál.
A szokásos kérdésre, hogy van-e valami mondanivalója az ítélet végrehajtása előtt, utolsó szavai a következők voltak: "Igen, az Úr velem van! Nem félek semmitől, amit bárki emberfia tehet velem, mert megbékéltem, tökéletesen megbékéltem!"

Az akasztást hosszú eséses módszerrel hajtották végre: a csapóajtó nyílásakor az elítélt hét láb hat hüvelyket (körülbelül két méter huszonnyolc centimétert) zuhant. A feljegyzések szerint a halál azonnal beállt. Minnie halotti maszkja az Old Melbourne Gaol kiállításán megtekinthető.


Kirsten Costas, a gimi sztárja

,  22:50 - Permalink

Ha már így átmentünk nosztalgikusba, akkor miért is ne szólhatna a mostani krimiposzt egy tinédzserkori nosztalgiákat idéző témáról?
Ó, mindannyian emlékszünk arra, milyen fontos volt tizenéves korunkban, hogy a suliban népszerűek legyünk, és a legmenőbb társaságba tartozhassunk. Egészen biztos vagyok benne, hogy a mai tizenévesek sem mások ebből a szempontból.
Mindenki szeretne népszerű lenni az osztályban; a menő arcokat vagy irigyelni szokás, vagy mindenki hozzájuk akar hasonlítani. Egy népszerű, menő arccal mindenki barátkozni szeretne. Aki pedig népszerű, az megengedheti magának, hogy eldöntse: kivel kegyeskedik barátkozni, és ki az, aki egész egyszerűen olyan lúzer, olyan selejt, hogy az ilyennel egy menőnek nem érdemes égetnie magát.
Ez a tendencia, úgy tűnik, világszerte minden középiskolában elterjedt.
Azonban meglehetősen ritkán történik meg, hogy egy fiatal annyira kétségbeesetten hiányolja a népszerűséget - és annyira fáj neki a legnépszerűbb osztálytársától tapasztalt elutasítás, lenézés -, hogy akár ölni is képes emiatt.


Kirsten, a suli üdvöskéje gyilkosság áldozatául esik

1984. június 23.-a. A helyszín Orinda, egy kisváros Kalifornia állam északi csücskében.
Egy nyári estén a tizenöt éves, szép és népszerű Kirsten Costas az iskola pomponlány-csapatában töltötte az időt, amikor telefonhívást kapott. A telefont édesanyja vette fel: egy fiatal nő üzente, hogy másnap este az iskola Bob-O-Links nevű társasága titkos partit szervez, amelyre Kirsten is hivatalos.
Amikor Kirsten hazaért, édesanyja átadta neki az üzenetet. A lány úgy döntött, elfogadja a meghívást.
Családjának többi tagja a meghívás estéjén baseaballmeccsre ment: Kirsten kisöccse játszott a csapatban. Mrs. Costas, mielőtt elindult a meccsre, azt mondta gyermekének, érezze jól magát, de lelkére kötötte: a tévét is, a bejárati ajtó feletti világítást is hagyja bekapcsolva.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor Mrs. Costas beszélt a lányával.

Este fél kilenc tájékában egy autó állt meg a háznál. Kirsten kiment a ház előtt álló mustársárga Ford Pinto-hoz, és beszállt.
Alig több, mint egy órával ezután, Kirsten felzaklatott állapotban csengetett be egy idegen család ajtaján.

Alexander és Mary Jane Arnold a szomszédaikkal töltötték az időt; amikor ajtót nyitottak, Kirsten mögött egy, nagyjából vele egykorú lányt láttak.
Kirsten egyértelműen feszült volt, de nem tűnt rémültnek, amikor elmagyarázta az ajtót nyitó Mr. és Mrs. Arnoldnak: "A barátnőm elkezdett furán viselkedni velem" -, és arra kérte a háziakat, hogy hazatelefonálhasson az ő lakásukról. Amikor a Costas-házban senki nem vette fel a telefont, Alexander Arnold felajánlotta, hogy autóval elviszi Kirstent valamelyik ismerős szomszédjukhoz. Az autóút alatt Kirsten nem tűnt úgy, mint aki gyanakszik, amikor látta, hogy a mustárszínű Pinto követi őket; amint elérték a szomszédos Hillmanék házát, Kirsten kiszállt az autóból, biztosítva Mr. Arnoldot, hogy minden rendben lesz.

Eközben a lány, aki a Ford Pinto-ban ült, gyorsan leparkolt és kiszállt a kocsijából. Amint Kirsten eltávolodott Mr.Arnold autójától, a másik lány előrohant egy magas élősövény mögül, és felemelt karokkal rohant Kirsten felé. Mr. Arnold először azt hitte, hogy verekedés tanúja, de aztán egy fémes villanást látott. Kirsten összeesett, de sebesülten is volt annyi ereje, hogy Arthur Hillman-ék házához rohanjon segítségért.

A tettest Alexander Arnold és más tanúk is így írták le: kerekded arcú, szőke lány, sárga blúzban és fakó vörös melegítőalsóban. A lány kocsiba vágta magát, és elhajtott: Arnold nagyjából negyed mérföldön át követte, ezután feladta a hajszát.

Kirsten vérfagyaszó sikolyai keresztülszáguldottak a házon, ahol az ismerős Hillman család nyugodtan töltötte az estét. Arthur Hillman döbbenten látta a vérben ázó Kirstent, aki a karjaiba vetette magát, azt sikoltva: "Segítség! Segítség! Megkéseltek!"
Hillman megpróbált elsősegélyt adni a lánynak - aki nem tudott válaszolni a kérdésre, hogy mi történt és ki tette ezt -, miközben a mentők megérkeztek. Kirstent nem tudták megmenteni: egy órán belül - röviddel este 11 után - halottnak nyilvánították.

A szüleit azonnal értesítették; Mrs. Costas annyira összeomlott, hogy csak hajnali kettő után került kihallgatható állapotba.

Sima ügy... vagy mégsem?

A nyomozást vezető százados, Stanley Garvin, később arra emlékezett vissza: az emberei azt mondogatták, hogy hajnalra megoldódik az ügy. Nagyon egyszerűnek látszott.

Nos, tévedtek.

A tragédiát nagyon alapos és széles körű vizsgálat követte.
Összesen két kiindulópont volt, amelyekkel dolgozhattak a rendőrök: a kerekded arcú fiatal lány, és a világos színű Ford Pinto. A tettesnek elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy a gyilkossághoz használt eszközt ne felejtse a helyszínen.
Ennek a két pontnak alapján több potenciális gyanúsított is szóba jöhetett - több, mint 300 kihallgatást folytattak le a zsarvak -, de a rostán senki nem akadt fent.

Pletykák a suliban

Az iskolában eközben szárnyra keltek a híresztelések arról: vajon ki veszejthette el a bűbájos Kirstent, mindenki üdvöskéjét?

A suli “páriáját”, egy punk lányt gyanúsítgatták és terjesztettek róla pletykákat. Integritását védendő, a nyilvánosságra került nyomozati anyagokban költött néven szerepel, nevezzük tehát mi is Heather Crane-nek.

Heathernek komoly alibije volt a bűncselekmény időpontjára: otthon volt, a barátja társaságában, és az este jó részében édesanyja is a házban tartózkodott.
Viszont Heather szülei nem egyeztek bele, hogy a lányt poligráfos tesztnek vessék alá. Ez további alapokat adott a kisstílű pletykálkodásokra, megalapozatlan feltételezésekre.

Lévén hogy Heather - a helyi normák szerint - botrányosan nézett ki, festette a haját, és röviddel a történteket megelőzően köszönettel elutasította a Bob-O-Links-be szóló meghívást (amelynek egyébként az áldozat is tagja volt); s ráadásul egyszer bioszórán még rá is szólt a népszerű Kirstenre, hogy fogja be a száját, ellenkező esetben ki lesz nyírva - az elit jókislányok egyértelműnek tekintették, hogy a tettes nem lehetett más, mint Heather, a fekete bárány.
Annak rendje-módja szerint ki is utálták, róla és a családjáról is csúnya híresztelések keltek szárnyra: hogy egy sátánimádó szekta tagja, és a szekta megbízásából követett el emberölést; hogy az egész család Nagy-Britanniába készül emigrálni, hogy elkerüljék a büntetőjogi felelősségre vonást...
A Crane lakásra rendszeresen érkeztek névtelen - és barátságtalan - telefonhívások, szabály szerint az éjszaka közepén.
Mindenki tudni vélte tehát, ki követte el ezt a rettenetes bűncselekményt.

Mindenki - éppen csak a rendőrök nem.
(Heather Crane a gyanúsítgatások eredményeként tönkrement idegileg. Iskolát is váltott.)

Az FBI is bekapcsolódik

Több hónapnyi nyomozás után - amely során átvizsgáltak több, mint 700 Ford Pinto-t, kihallgattak több, mint 800 embert, és a rendőrök összesen 4000 munkaórát töltöttek az esettel - , amikor még mindig nem mutatkoztak a legapróbb eredmények sem - a hazugságvizsgáló teszt szűrőjén nem akadt fenn egyetlen potenciális elkövető sem (és az alibiket ezen esetekben nem is ellenőrizték), a helyi rendőrség kapcsolatba lépett az FBI viselkedéstudományi részlegével, hogy a tettes lélektani profilját elkészítsék. Ez a folyamat, amelyet mindközönségesen profilozásnak szokás nevezni, gyakorlatilag bűnügyi vizsgálati elemzés.

A profilozásnak két típusa van - az ismert kriminológus Brent Turvey szerint -, ezeket induktív és deduktív profilalkotásnak nevezik.

Az induktív bűnügyi profil az a fajta, amelyet egy meghatározott bűncselekmény elkövetőjére vetítenek - azon bűnelkövetők viselkedési és demográfiai statisztikáiból levezetve, akiket a szakemberek a múltban tanulmányoztak. Ez a profil egy nem teljes, statisztikai jellegű elemzés eredménye - gyakran egy standard mintához való hasonlítás nélkül -, ezért nevezik induktívnak. (Más szóval: adott típusú bűncselekményeket jellemzően milyen hátterű és alkatú egyének szoktak elkövetni?)

A deduktív bűnügyi profil ezzel szemben az a folyamat, amelynek során nyomozati bizonyítékokat interpretálnak - helyszíni fotókat, boncolási jegyzőkönyveket és fotókat, az egyéni esetekben a viktimológiát - hogy pontosan rekonstruálják a specifikus bűnelkövetői viselkedési mintázatot, és ezekből a specifikus, egyéni viselkedési mintákból levezessék a bűnelkövető jellemzőit, demográfiai hátterét, érzelmeit és motivációit. (Más szóval: milyen háttere, alkata, motivációja lehetett annak az egyénnek, aki az adott bűncselekményt elkövette?)

Az FBI emberei tehát a deduktív profil alapján leszűkítették a szóba jöhető tettesek körét, és különös figyelemmel vizsgálták át az így esélyesnek látszó versenyzőket (akik természetesen nem önként jelentkeztek a több körös kiszavazó show-ba... elnézést a rossz viccért.)

Eközben a Costas család - akiket nagyon nyugtalanított a rendőrség tehetetlensége - magándetektívet is alkalmazott: egy Elliott Friedman nevű nyomozót, aki arra a következtetésre jutott: a gyilkosságban valószínűleg szerepet játszhatott valamilyen formában a drogabúzus, illetve opcionálisan az elkövető esetleges leszbikus vonzalma az áldozat iránt. Egy ilyen kisvárosban, mint amilyen Orinda volt, egy leszbikus hajlamú lány biztosan óriási megbélyegzésnek és megvetésnek tehetné ki magát, ha kitudódna, hogy a saját neméhez vonzódik!
Friedman nyomozó tehát azt feltételezte, hogy a gyilkost a nyilvános megaláztatástól való félelem motiválhatta.

Egy lyukas alibi

Friedman emellé újból ellenőrizte a legvalószínűbb gyanúsítottak hátterét és alibijét - többek között a 16 éves Bernadette Protti-ét is.


Ez a lány egy hatgyermekes, mélyen vallásos katolikus család legfiatalabb tagja volt.
Látszólag több hasonlóságot mutatott az áldozattal, kettejük között több rokon vonás is felfedezhető volt. Jól szituált családból származtak mindketten, az iskolában jó jegyeik voltak, aktívan részt vettek az iskolaközösség életében, aktívan sportoltak - ráadásul ugyanazokban a sportágakban! Feltételezhető volt tehát, hogy az iskola mikroközösségén belül mindketten ugyanazokban a körökben foroghattak.
Mindkét lány jelentkezett az iskola pomponlány-csapatába (hűha, emberek, utánanéztem ennek, és egyszerűen elképesztőnek találom, hogy fiatal tinilányok hogyan készülnek a "cheerleader" válogatásra, szabályszerű motivációs levéllel meg promóképekkel... borzasztó. - A szerk.) Kirstennek sikerült bekerülnie. Bernadette-nek nem.
Édesapjának pedig Ford Pinto márkájú gépkocsija volt!

Bernadette, a látszólag normális lány

A suliban Bernadette-et jól alkalmazkodó, normális lánynak ismerték: jó jegyei voltak, rendesen viselkedett, tisztelettudó volt a tanárokkal, és nem az osztály perifériáján lézengett (ahová a gyenge tanulók, a hátrányos helyzetűek, a furák, a kiközösítettek szoktak kerülni világszerte minden középiskolában). Igaz, nem is tartozott az elit körbe: akadt néhány barátnője, de nem volt körülrajongottan népszerű.

A tizenévesek normái szerint Bernadette kedves lány volt, de eléggé követő, hozzácsapódó típus. A legtöbb tizenéves fiatal - legalább titokban - vágyik arra, hogy népszerű legyen, de nem mindannyiuknak teljesül ez a vágya, és ezt a többség képes elfogadni. Bernadette azon kevesek közé tartozott, akik nem hajlandóak elfogadni ezt. Hétvégeken ritkán ment el bulikba, lévén hogy nem túl gyakran hívták meg - ez rendkívülien bántotta, mert nagyon szerette volna, ha elfogadják.

Azok a fiatalok, aik vele együtt nőttek fel, "egy hatalmas wannabe"-nek írták le, aki a legnépszerűbb iskolatársak közelében nagyon gátlásosan viselkedett. Nem volt igazán erős önbizalma, bizonytalan volt önmagában, és a népszerűségről fantáziálgatott.

Bernadette teljesen összetört, amikor nem került be a pomponlány-csapatba.
"Nem sikerült, és ezt nem tudom elhinni" - panaszolta egy barátnőjének.
Ráadásként nem került be az iskolai évkönyv szerkesztőstábjába sem.
Ismét szembesülhetett az alkalmatlanság érzésével, amikor az Atlantis Club nevű exkluzív társaságban is elutasították a felvételi kérelmét, miközben a legjobb barátnője bekerült. A Bob-O-Links nevű társaság, amelybe Bernadette-nek is sikerült felvételt nyernie, valójában csak a "ha nincs ló, szamár is jó" megoldást jelentette a számára.

A legközelebbi kapcsolata a "menők klikkjével" az volt, hogy egy gyerekkori barátnője - akivel együtt nőttek fel és templomba is együtt jártak - a középiskolában Kirsten Costas-szal és klikkjével barátkozott; Bernadette viszont nem igazán "számított" a suli társadalmi rangsorában, nem tartozott semelyik klikkbe sem. Őt és az egynéhány barátnőjét is a középszerűekhez sorolták a suli rangsorában.
A népszerű, mindenben sikeres Kirsten vált Bernadette "kudarcainak" szimbólumává.

Ez a lány hazudott!

A nyomozók kérdéseire rendre azt válaszolta, hogy a gyilkosság elkövetésének estéjén gyerekfelvigyázó volt az ismerős Weems családnál; a rendőrök ezt - a hazugságvizsgáló teszt után - nem firtatták tovább, a magándetektív Friedman viszont felkereste Weems-éket, és Weems anyuka határozottan kijelentette: már egy éve lehetett, amikor utoljára bébiszitterkedésre kérte Bernadette-et.
Amikor Friedman értesítette a rendőröket arról: Bernadette nem mondott nekik igazat, a rendőrök azt felelték: de hát a lány átment a hazugságvizsgáló teszten! "A teszt eredményét hibásan értékelték" - makacskodott Friedman; a helyi rendőrség fejese nem hozta nyilvánosságra az incidenst, mindenesetre a beosztottjai átadták a poligráf eredményét az FBI embereinek - akik megállapították róla: Bernadette Protti csakugyan nem az igazat mondta!

Beszélgetés az FBI emberével

December 11.-én Bernadette-et beidézték egy kihallgatásra Ron Hilley FBI-ügynökkel.
Kezdetben a megszokott meséjét adta elő, azonban Hilley elmagyarázta neki, hogy a gyanúsítottnak milyen lélektani profilját találják valószínűnek - a többi között azt is elmondta a lánynak, hogy a gyilkos vajmi kevés megbánást tanúsíthat a tettéért - , Protti azt felelte: "Ez úgy hangzik, mintha én lennék."
Megkérdezte az FBI-ügynököt: gondolt-e valaha is arra, hogy egy 16 éves lány jobban félhet a nyilvános megszégyenüléstől, mint annak lehetőségétől, hogy esetleg börtönbe kerülhet?
Bernadette ezután kijelentette Hilley-nek: szeretne hazamenni és gondolkodni kicsit. Hilley beleegyezett ebbe - vallomástétel nélkül egyébként sem tartóztathatták volna le a lányt.

Ennek a napnak estéjén Bernadette szólt az édesanyjának: beszélniük kell, de Elaine Protti azt felelte, hogy már fáradt. Másnap reggel Bernadette átnyújtott édesanyjának egy levelet, azzal a kéréssel, hogy csak egy fél óra múlva bontsa fel. Mrs. Protti, aki éppen a Bibliát tanulmányozta, beállította az óráját, és folytatta az olvasást. Bernadette elindult az iskolába.

Amint a fél óra letelt, Elaine Protti elolvasta a lánya vallomását.

Kedves Apa és Anya:
egész nap megpróbáltam mindezt elmondani Nektek, de annyira szeretlek Benneteket, hogy túl nehéz lenne, ezért a könnyebb utat választom.
Az FBI embere... azt gondolja, én tettem. És igaza van. Nem tudom Kristent visszahozni, de nagyon sajnálom. Képes voltam a tudattal együtt élni egy ideig, de nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna meg, ez túl sok nekem és nem bírok ennyire alakoskodó lenni. Kérlek, azért szeressetek továbbra is. Nem tudok élni, hacsak nem szerettek. Tönkretettem a saját életemet és a Tiéteket is és nem tudom, mit tegyek és szégyellem magamat és meg vagyok rémülve. Rosszabb vagyok, mint ahogyan az szavakkal kifejezhető lenne, és utálom önmagamat.

Bernadette
Utóirat: legyetek szívesek, ne kérdezzétek, hogyan is vetemedhettem erre, vagy miért, mert én sem értem és nem tudom, miért.


Mrs. Protti telefonált az iskolába, és a férjével együtt a seriff hivatalába vitték Bernadette-et - aki itt 90 perces vallomást tett, amelyet a rendőrök magnóra vettek.

 

Mindenki megtudja, ki a tettes...

A hírek gyorsan elterjedtek a városban. Mindenki megtudta, hogy a tettest elkapták, de senki nem tudta: ki is ez a tettes?
Ezen a napon - december 11.-én - minden lány megjelent a suliban, még azok is, akik éppen influenzásak voltak, mert senki nem akarta, hogy azt higgyék róla: ő a gyilkos és azért nem jött suliba, mert az őrszobán marasztalták.
A reggeli latinóráról tehát egyedül Bernadette Protti hiányzott.

Bernadette letartóztatása több, észlelhető változást is eredményezett az orindai közhangulatban.
Például, Heather Crane-nel ismét szóba álltak a korábbi osztálytársai.
"Azt hiszem, sokan érzik magukat rosszul" - vélekedett egy középiskolás. "Mit lehet tenni? Hat hónapnyi poklot nem lehet csak úgy jóvátenni, vagy kimagyarázni."

Más középiskolások arról számoltak be: a gyilkosság, és annak következményei keserű érzéseket hagytak mindenkiben. Sokan mondják azt, hogy többé nem tudnak senkiben sem bízni - azután nem, amit Bernadette művelt.
Sokan azt is felismerték: nem Bernadette tette jelenti az egyetlen problémát.
Egy elsős véleménye szerint: "Ebben a suliban mindenki nagyon szemét módon tud viselkedni. Mindenki azt mondja, hogy ez a suli annyira unalmas, úgyhogy csak a szórakozás kedvéért kezdenek el mindenfélét csinálni. Elkezdenek kegyetlenkedni. Mindenki a legjobb akar lenni. Nagy a versengés."
Egy édesanya kommentárja szerint a szülők is felelősek mindazért, ami ebben a tragédiában csúcsosodott ki.
"Az itteni szülők drága, márkás ruhákban járatják a gyerekeiket, már kicsi koruktól kezdve. Ezzel nevelik beléjük idejekorán a kivagyiságot."

Tárgyalás - a beismerő vallomás sokkoló részleteivel

A bírósági tárgyaláson, három hónappal később, lejátszották Bernadette magnóra vett vallomását, amely aköré csoportosult: a suliban a lány elutasítva érezte magát.
Kirsten, aki az iskola úszócsapatában és pomponlány-csapatában is benne volt, ennek az elutasításnak szimbólumává vált Bernadette számára. Kirsten mindent megtestesített, amiről Bernadette csak álmodozni merhetett: népszerű volt, minden sikerült neki, körülrajongták a fiúk, és a legdrágább, legdivatosabb cuccokat engedhette meg magának.
Bernadette nyilván szerényebb körülmények között nőtt fel: hatan voltak testvérek, édesapjuk ráadásul nyugdíjas volt.
Arról is panaszkodott, hogy a szülei "olyan öregek", és hogy édesapja soha nem figyelt rá. Bernadette a házuk miatt is kínosan érezte magát, mert a vakolat pergett a falakról, a bútorok pedig régebbiek voltak, mint amilyeneket az osztálytársainál látott. A barátnőinek azt mondogatta, hogy modern, drága berendezésű házra vágyik, Laura Ashley falakkal és Vouge bútorokkal.

"Kevésnek érzem magamat. Ronda vagyok. Egyetlen fiúnak sem tetszem. Annyira deformált vagyok. Nézz rá a testemre, a hajamra. A cuccaim is olyan cikisek" - panaszkodott egy barátnőjének.

A vallomásban Bernadette említést tett egy sítáborról, ahol Kirsten őt nagyon csúnyán megsértette és feldühítette.
A sítábor nagyon sokat jelentett Bernadette-nek - egészen fel volt villanyozva, hogy a hétvégét együtt töltheti Kirstennel és az ő barátnőivel. Azt hitte, végre lehetősége lesz kapcsolatokat teremteni.
Nem akart szégyenben maradni a menő lányok között, ezért a gyerekfelvigyázással keresett pénze egy részét arra költötte, hogy új síruhát vegyen magának, amelyről azt hitte, hogy trendi. Tudta, hogy a sílécei és a bakancsa nem a legújabbak, nem is márkásak, de ettől függetlenül jól érezte magát a sítáborban.
Egészen addig, amíg meg nem hallotta: Kirsten véleménye szerint nem menő az új cucca. Gúnyosan megkérdezte: "valami turkálóban vetted?"
Ez a megjegyzés rendkívül rosszul esett Bernadette-nek, akinek a családja nem volt annyira tehetős, mint Kirsten-é. Napokig bánkódott a sértés miatt.

Mindenesetre továbbra is a "hozzácsapódó" viselkedést mutatta. Csatlakozott több tevékenységhez is, amelyekben Kirsten klikkje részt vett: elkezdett atlétizálni a suli sportegyesületében, jelentkezett pomponlánynak is, azokba az elit klubokba is, amelyeknek Kirstenék tagjai voltak. Még az iskolai irodában is munkát vállalt, csak hogy Kirsten közelében lehessen.
Kirsten, a bűbájos kis tündérke, kihasználta a helyzetet: olyan "szívességeket" kért Bernadette-től, amelyek, ha kitudódtak volna, ahhoz vezettek volna: Bernadette eljátssza a jogot arra, hogy a suliban ilyen bizalmi munkát végezhessen. Mindenesetre megtette a szívességeket, amelyekre Kirsten megkérte, csak hogy elnyerje a népszerű lány rokonszenvét. Ez soha nem sikerült neki, és ettől csak még jobban elkeseredett.

Kirsten minden jel szerint soha nem vette Bernadette-et komolyan: számára csak egy barátnőjének gyerekkori ismerőse volt, aki hozzájuk csapódott, ha lehetősége nyílt erre. Mivel neki - Kirstennek - soha nem jelentett problémát a népszerűség és a megfelelő státusz elnyerése, valószínűleg nem merült fel benne, hogy milyen érzés lehet Bernadette-nek, hogy csak nézheti ezt a sziporkázó népszerűséget, de nem részesülhet benne; eszébe sem juthatott, hogy egy keserű és féltékeny lány milyen ellenségessé válhat, ha a barátkozási kísérleteit elutasítják. Kirsten számára Bernadett csak valami ártalmatlan kis senki lehetett.

Bernadette számára hamarosan eljött a bizonyítás ideje.
Egy barátnője megemlítette: a tesója révén hivatalos egy bulira, ahol néhány felsőbb osztályos fiú is jelen lesz, és természetesen Bernadette-et is szívesen látják. Bernadette azt gondolta: számára most jött el a nagy pillanat! Elhatározta, hogy meghívja Kirstent.
Mennyire imponálni fog Kirstennek, ha ezúttal ő viheti el egy buliba, ahol nemhogy menő srácok, de menő _felsőbb éves_ srácok is jelen lesznek!

Lévén hogy nem volt buta lány, a korábbi tapasztalatai alapján megértette: Kirsten túl nagy név ahhoz, semmint hogy "csak úgy" elmenjen egy buliba - ezért, amikor telefonált Costas-ék lakására, azzal a csalimesével állt elő, hogy a Bob-O-Links szervezi az eseményt, és meglepetés vacsora lesz az új "Bobbie-k" számára. A telefont Mrs. Costas vette fel, így Bernadette "véletlenül" elfelejtett bemutatkozni.

1984 június 23.-án, Kirsten szülei és testvére nem tartózkodtak otthon. Kirsten izgatottan készülődött a meglepetés-partira, és felhívott néhány Bob-O-Links tagot, hogy megérdeklődje: mi lesz aznap este? A lányok, akiket megkérdezett, egyöntetűen meg voltak döbbenve: ők semmiféle partiról nem hallottak, nem tudják, hogy Kirsten miről beszél! Kirsten részben hitt nekik, részben azt gondolhatta: biztos csak azért mondják, hogy nem tudnak semmiről, hogy a meglepetés tényleg meglepetés legyen.

Este fél kilenckor a Costas-lakás bejárata előtt egy autó dudált. Kirsten kiment - és nem is leplezte csalódottságát, amikor Bernadette-et látta a volán mögött. "Ó, hát te vagy az?..."
Annak ellenére, hogy még csalódottabbá vált, amikor megtudhatta: nem lesz semmiféle Bob-O-Links díszvacsora, mégis beleegyezett, hogy Bernadette-tel tart, amikor meghallotta, hogy felsőbb éves fiúk lesznek jelen.

Útban a buliba, Kirsten arra kérte Bernadette-et, hogy álljanak meg a templomkert mögött, mert el szeretne szívni egy kis füvet. Ekkor vett észre egy henteskést az autóban, és megkérdezte Bernadette-et, ezt mire vélje. A kérdezett nevetett, és azt válaszolta: a nővére hagyta a kocsiban, miután paradicsomot szeletelt. Kirsten még erre sem fogott gyanút, hanem a buli részleteiről kérdezte Bernadette-et: kik lesznek jelen, Bernadette-et ki hívta meg. Amikor megtudta az igazságot - t.i. hogy Bernadette-et szokás szerint nem hívta senki, a barátnője tesója révén mehet -, nagyon felháborodott, és kijelentette: ő bizony nem fogja azzal égetni magát, hogy odatolja az arcát egy rendezvényre, ahová nem is hívták meg.

Bernadette megpróbálta elmagyarázni, hogy ez nem jelenthet gondot, mások is viszik az ismerőseiket - de Kirsten nem volt hajlandó végighallgatni, állandóan félbeszakította, és azt követelte, hogy Bernadette vigye őt haza.

Bernadette kétségbeesett, és emelt hangon felelte: "NEM! Ez mindent elrontana!"
Erre Kirsten azt válaszolta: "Nem is volt mit elrontani."

Ekkor már este 9 felé járt az idő.
Bernadette kétségbeesése nőttön-nőtt, és azt érezte, hogy ez az incidens az utolsó esélyét is tönkretette arra, hogy megfelelő státuszt tudjon kivívni magának.

Tett egy utolsó kísérletet arra, hogy egyezkedjen Kirstennel.
Megkérdezte tőle: miért muszáj ennyire szenyónak lennie?
Kirsten csak a szemeit forgatta válasz helyett.
Bernadette-ből erre kitört az őszinteség: csak azt akarja, hogy barátnők legyenek, és esküdözött, mennyire csodálja Kirstent és mennyire szeretne olyan lenni, mint ő.
Ha Bernadette megértést remélt, hát nagyon csalódnia kellett.
Kirsten ugyanis erre teljesen kikelt magából, és közölte Bernadette-tel: "Szánalmas vagy! Úgy viselkedsz, mintha belém szerettél volna."
Amikor Bernadette megpróbálta kimagyarázni a menthetőt, egyszerűen azt a választ kapta: "Nem vagy normális."

Ekkor Kirsten kiszállt az autóból, és ekkor csengetett be az Arnold családhoz, segítséget kérni.
Bernadette teljesen elkeseredett: belátta, hogy ezt elszúrta, és az egyébként is ingatag reputációjának egyszer s mindenkorra annyi.
Tudta, hogy Kirsten el fogja intézni, hogy az egész iskola rajta röhögjön. Ezt mindenképpen el akarta kerülni, és el akarta hallgattatni Kirstent, mielőtt a népszerű lány még jobban megszégyenítené őt. Félelme fokozatosan haraggá alakult.

Ezért követte Mr. Arnold kocsiját Kirstenék házáig. Figyelte, amint Kirsten eléri a bejárati ajtót, amely zárva volt - Kirsten ekkor vette észre Bernadette-et, aki gyorsan, csendben közelített felé. Azt motyogta: "én is hazahoztalak volna", amire Kirsten azt felelte, kiabálva: "Tűnj el! Teljesen zakkant vagy!"
Bernadette figyelmeztetés nélkül elkezdte döfködni a késsel. Öt késszúrás érte az áldozatot: egy-egy a jobb és a bal karján, egy a tüdejét érte, kettő pedig a hátát -ez azt jelezte, hogy Kirsten védekezett és megpróbált elmenekülni támadója elől.
Kirsten felsikoltott, Bernadette pedig elrohant.

A gyilkosság elkövetése után Bernadette hazament, elrejtette a kést, és édesanyjával elment kutyát sétáltatni. Másnap elmosta a kést, és visszatette a konyhába. Később eldobta a gyilkosság elkövetése során viselt ruháit a Sleepy Hollow úszóegyesület szeméttárolójába.

A tragédia az egész várost sokkolta, a búcsúztatón több százan rótták le kegyeletüket - beleértve Bernadette-et is, akit több tanú is sírni látott.

A kérdésre: mi váltott ki belőle ekkora haragot Kirsten irányában? - a következőeket felelte:

"Soha nem kedvelt engem, de azt hittem, hogy amúgy oké a csaj. Amitől végül eldurrant az agyam, az volt, ami fájt és amin nem tudtam változtatni. Mint például a kinézetem, a pénz, a népszerűség, vagy az, hogy milyen cuccaim vannak."

A tanúk kihallgatása

Egy osztálytárs vallomása szerint: "Bernadette népszerű volt a maga módján, és egyáltalán nem volt kiközösítve. De az volt a mániája, hogy ő legyen a legnépszerűbb. Egyszer még füvet is szívott, csak azért, hogy valakinek imponáljon. Állandóan változott. Soha nem értettem, miért hitte, hogy nem kedvelik. Kirsten benne volt abban a társaságban, amelyet az elit körként ismertünk, Bernadette viszont nem. Bálványozta Kirstent."

A bíróság meghallgatta Kirsten édesanyjának vallomását is. Berit Costas - akit a vallomás meghallgatása olyan mélyen felkavart, hogy majdnem rosszul lett - úgy vélekedett: a kezdetektől - tehát a telefonhívástól - fogva előre kitervelt volt az egész gyilkosság. Véleménye szerint Bernadette-nek rengeteg ideje lett volna meggondolnia magát, a vallomásában pedig több hazugság is észrevehető. Senki nem hagy az autójában egy zöldségaprító kést - és senki nem használ egy tizenhat hüvelykes konyhakést paradicsomszeletelésre. Bernadette továbbá egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint aki buliba készül, tehát esze ágában sem volt semmiféle partira vinni Kirstent. "Most megpróbálja úgy beállítani, mintha a gyilkosság alapja és indoka a drog lett volna, és nem volt az."
A tény, hogy Bernadette vallomása szerint Kirsten füvet óhajtott szívni, hitetlenkedést váltott ki Kirsten hozzátartozóiból.
Noha Mrs. Costas nem állította, hogy leánya soha nem kísérletezett a fűvel, de ragaszkodott azon állításához, hogy Kirstennek nem volt saját készlete vicces cigarettából (tehát csak akkor szívta, ha mások kínálták meg vele.)

A vallomás lejátszása után, Bernadette két kérdést tett fel a bírónak.
Az első, amit tudni akart: mit fognak a sajtónak mondani? A második: "javítóba kerülök, vagy vissza kell mennem az orindai gimibe? Inkább meghalnék, semmint hogy mindenki megtudja, és vissza kelljen mennem oda."

A tárgyalás harmadik napján a bíró bűnösnek találta Bernadette-et, másodrendű gyilkosságban. Az ítélet: legkevesebb egy év, legfeljebb kilenc év a fiatalkorúak fegyintézetében.

Bernadette 1992-ben szabadult - új identitással él egy másik államban.

Marie Fikácková, akit megőrjített a csecsemősírás

,  18:37 - Permalink

 

Ugye, milyen bájos, bizalomgerjesztő ez a kedves hölgy? Tiszta nosztalgikus hangulatba kerül az ember e régi kép láttán. Retro feeling, ahogyan mostanában ezt mondani szokás.
A hölgy neve Marie Fikácková, született Schmiedl. Ő az egyik legkegyetlenebb gyermekgyilkos, akinek ténykedését évtizedekig titokban tartották, politikai okokból. Az akkori fő-fontosemberek ugyanis úgy vélték, hogy beláthatatlan következményekkel járó presztízs-veszteséget jelentett volna, ha kitudódik: az állítólag bűnözésmentes rendszerben is előfordulnak ilyen esetek.

Gyanús halálesetek az újszülöttosztályon

1960 február 23.-án a sušice-i körzeti kórház szülészeti osztályán két újszülött leánycsecsemő hunyt el. A boncolás mindkét esetben kimutatta, hogy a halál oka súlyos agysérülés volt. Az egyik kisgyermeknek még a karjai is eltörtek.

Négy nappal később letartóztatták az akkor 23 éves Marie Fikácková ápolónőt, aki a két haláleset idején ügyeletben volt.

A kihallgatás másnap, február 28-án kezdődött el, és majdnem hat órán át tartott, mígnem röviddel éjfél után Fikáčková megtört, és vallomást tett.
Február 23.-án betörte a felügyeletére bízott, alig egynapos leánycsecsemő fejét az újszülöttosztályon. Ugyanezen a napon halálra bántalmazott egy másik, öthetes gyermeket is. Előadta, hogy korábban tíz másik újszülöttet is bántalmazott, de ezek a gyermekek túlélték a sérüléseket.

A vallomás jegyzőkönyvbe vétele után kihallgatták Fikáčková környezetét: egybehangzóan arról számol be mindenki, hogy Fikáčková rendes nő és nagyon szorgalmas ápolónő. A kórházban viszont pletykák keltek szárnyra arról, hogy a felfedezettnél több újszülött is gyilkosság áldozatául esett. A pletykálkodók kiszínezték a gyilkosságok elkövetésének módját is: a rendőrök egészen vad történeteket hallhattak a kisgyermekek szemeibe, illetve kutacsába szúrt tűkről.
Minderre ugyan nem találtak bizonyítékot, de a kórházban minden, a közeli múltban bekövetkezett csecsemőhalálért a most letartóztatott ápolónőt tették felelőssé.

A vádlott előélete - sajnos nem meglepő

A rendőrök a következőket tudták meg Fikáčková hátteréről: anyagilag nehéz helyzetű családból származott, a szülei pedig erőteljesen rokonszenveztek a németekkel. Édesapja erőszakos, iszákos ember, aki bevallottan gyűlölte a cseheket. Fikáčková viszonya az édesanyjával sem volt meghitt, igen gyakran veszekedtek.
Az iskolában viszont nagyon jó eredményei voltak; 1955-ben sikeresen elvégezte az ápolónőképzőt Klatovy-ban. Még ebben az évben munkába állt a sušice-i körzeti egészségügyi központban; 1957 októberében áthelyezték a szülészeti osztályra. Úgy tűnt, hogy elégedett volt az ottani állásával, még arra is esélye volt, hogy főnővérré léptessék elő.
A rendőrség kérdéseire Fikáčková előadta, hogy korábban sok bántalmazást és kínzásokat kellett elviselnie az elmebeteg fivérétől. Említést tett egy erőszakos szomszédról is.
A bűncselekmény elkövetésekor már férjnél volt, de gyermeke nem született; házasságát nem írja le boldognak.

Mi motiválta a gyilkosságokra?

Ki nem állhatta a síró csecsemőket. Tömören közölte: "Csak a menzeszem alatt, vagy közvetlenül előtte bántalmaztam csecsemőket. A síró újszülöttek az őrületbe kergettek, és az irántuk érzett gyűlöletem csak erősödött." Saját bevallása szerint még a saját gyermekét is megütötte volna, ha túl gyakran sírna.
Az orvosi szakértők véleménye szerint Fikáčkovának egyértelműen hajlama volt a hisztériára és a dühkitörésekre, amelyeket képtelen volt kontrollálni. Idegileg tehát nem volt rendben, viszont a bűncselekmények elkövetése során nem volt beszámíthatatlan, elmezavarra utaló jelet nem találtak nála.

Mindez azt jelenti: a nő csak a csillapíthatatlanul síró csecsemőkre jelentett veszélyt. Egy-egy hisztériás roham során töltötte ki féktelen haragját az újszülötteken.
Egy részlet a vallomásából:
"Amikor a kis Prosserová fejét nyomtam, éreztem, ahogyan az ujjaim belemélyedtek a kutacsába. Nem éreztem, hogy a koponyacsont betört volna. Csak nyomtam a kis fejet, és az ujjaim mélyebbre és mélyebbre merültek benne. Egy idő után enyhült a dühöm, és képes voltam arra, hogy folytassam a munkámat."

 

 

(Fikáčková az eljárás alatt, amikor felszólították, hogy mutassa be, hogyan ölte meg a csecsemőket)

Az ügy gyorsan megoldódott

A rendőrök utánajártak, hogy Fikáčková nem gyilkolt-e esetleg meg további csecsemőket. A nyomozás során végignézték az összes kórházi dokumentumot, az ápolónők beosztásáról és a boncolások eredményeiről, de nem találtak további gyanús haláleseteket.
(A szárnyra kelő pletykáktól függetlenül, az akkori kórházi protokollok egyszerűen lehetetlenné tették volna, hogy az esetleges további gyilkosságok felfedezetlenül maradjanak; a boncolás ugyanis kötelező volt minden csecsemőhalál esetében.)
Viszont két újszülött esetében találtak feljegyzést arról, hogy a gyermekek megsérültek, amikor éppen Marie Fikáčková volt ügyeletben. A két gyermek sérülései pelenkázás, illetve a mérlegre fektetés közben keletkeztek - Fikáčková erről a két esetről is részletes vallomást tett, és ezekben is vádat indítottak ellene.

Marie Fikáčkovát 1960 október hatodikán - csaknem nyolc hónappal a letartóztatása után - halálra ítélték. Védője kétszer is megfellebbezte az ítéletet, de ezt mindkét alkalommal elutasították. A kivégzést 1961 április 13.-án hajtották végre, a prágai Pankrác börtönben, a kora reggeli órákban.

Toni Jo Henry - az egyetlen nő, aki Louisiana állam villamosszékében végezte

,  18:46 - Permalink

Ezt a történetet tényleg csak saját felelősségre olvassátok!
A rutinos ténykrimi-olvasókról feltételezek némi "edzettséget" a durva bűnesetek terén, de nem kizárt, hogy kevésbé magas az ingerküszöbötök, már ami az érzelmi drámát illeti.

Egy kisvárosi lány hányattatott gyerekkora

E - halálban, szerelemben, bűnben és bűnbánatban bővelkedő - tragikus - és ráadásként igaz - történet főszereplője Annie Beatrice McQuiston néven született, 1916. január harmadikán, a Louisiana állambeli Shreveport-ban. Mindössze hatéves volt, amikor édesanyja a tuberkulózis áldozata lett.
Édesapja a tragédiát követően rászokott az ivásra, továbbá újra nősült. Mindkét tény egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a kislány élete pokollá vált: napirenden voltak a bántalmazások, és a mostohaanyját soha nem tudta megkedvelni. Szerette volna, ha a nagynénjéhez kerül, de erre valamilyen ok folytán nem került sor.

13 évesen - talán apja nyomására? - már kimaradt az iskolából, és munkát vállalt egy száraztészta-gyártó üzemben. Amint azonban az üzem vezetőjének tudomására jutott, hogy a lány anyja TBC-ben halt meg, abban a pillanatban kirúgta. Amint az apja ezt megtudta, kegyetlenül megverte a kislányt - aki ekkor komolyan elhatározta, hogy megszökik otthonról.

Sodródás és züllés

Mivel nem igazán értett semmihez, amiből eltarthatta volna magát, viszont nagyon helyes, vonzó lány volt, ezért a prostitúció vált az egyetlen kézenfekvő megélhetési forrássá a számára. Nem tudni, hogy az eredeti neve helyett mikor kezdte el használni a művésznevet, amelyen később ismertté vált.
Hivatalosan ugyan táncosnőként állt alkalmazásban a helyi piros lámpás házban, de később az újságíróknak azt mesélte: szégyellte magát azon dolgok miatt, amelyeket ott művelt. Állítása szerint szerette volna abbahagyni, de nem hagyták kiszállni a business-ből.
16 évesen már dohányzott, ivott, és minden, akkoriban hozzáférhető kábítószert kipróbált. A város bűnözői körében igen sok ismerősre tett szert, ő maga is került összeütközésbe a törvénnyel - egyszer letartóztatták egy férfi elleni fizikai erőszak miatt, de fiatal korára való tekintettel nem ítélték börtönbüntetésre.

A nagy szerelem

1939-ben, mondjuk így, Toni Jo szakmai kapcsolatba került a Cowboy becenéven ismert Claude Henryvel, egy sikertelen ökölvívóval. A hivatalos ügy lebonyolításán túl is kapcsolatban maradtak, és annyira szenvedélyesen egymásba szerettek, hogy az szappanoperába illő drámákat eredményezett. A nem egészen feddhetetlen életű bokszoló és a kábítószerekkel kísérletező szexmunkás egymásra talált, és össze is házasodtak.
"Otthont nyújtott nekem, és megszabadított a drogtól - és a drog egy súlyos dolog" - emlékezett vissza később Toni Jo szeretettel. "Máig itt van előttem, milyen arcot vágott, amikor elmondtam neki, hogy kokainoztam. Azt hitte, nem volt annál keményebb tapasztalatom, hogy marihuánát szívtam, és vigyorgott. De amikor megmondtam neki, hogy a marihuánánál sokkal messzebb mentem, akkor elvitt egy szállodába, és egy hétig ott feküdtem az ágyban, ő meg időnként bejött, és megkérdezte, hogy vagyok. Megpaskolgatta az arcomat egy hidegvizes törölközővel, és mindketten nevettünk."
Noha Toni Jo ilyen szépen kiszínezve adta elő a történetet az újságíróknak, a valóság mégis az volt: hangos szóváltások, sőt fizikai erőszak is kísérte - mindkettejük részéről - a kokainnal való szakítást.
A felhőtlen boldogságnak hamarosan vége szakadt: ugyanis éppen nászúton voltak, amikor Cowboy kapott egy telegramot, amelynek értelmében meg kellett jelennie a texasi bíróságon, ahol emberölési ügyét fogják tárgyalni. (Valószínűleg óvadék ellenében védekezhetett szabadlábon - erről nincs nyilvánosan hozzáférhető adat.)
Toni Jo szívszerelme ugyanis egy szolgálaton kívüli rendőrt gyilkolt meg erős felindultságból. A halálos ítélettől csak az mentette meg, hogy az illető rendőr nem volt szolgálatban - de így is kiszabtak neki ötven év szabadságvesztést. Toni Jo ugyan győzködte, hogy szökjenek meg együtt - de Cowboy engedelmesen bevonult a börtönbe, és megkezdte büntetése letöltését.

Toni Jo nem tud a férje nélkül élni

Rajongó kis felesége vakon hitt az ártatlanságában, pontosabban szólva: abban, hogy Cowboy jogos önvédelemből ölt, és így nem érdemli meg a börtönt.
"Amikor ott álltam a tárgyalóteremben, és meghallottam, hogy a bíró elmarasztaló ítéletet hoz, olyan érzés volt, mintha engem zárt volna börtönbe" - mesélte később Toni Jo egy interjúban. - "A szenvedés minden mélységét átéltem abban a pillanatban."
El is határozta, hogy megszökteti férjecskéjét a hűvösről.
Mivel kiterjedt ismeretségi köre és befolyása volt az alvilágban - legalábbis ezt hitte magáról -, terveket kezdett el kovácsolni, hogyan mentse ki imádott férjét az igazságszolgáltatás karmai közül. Ehhez az elképzeléséhez annak ellenére is ragaszkodott, hogy többen is figyelmeztették: ezt lehetetlen megvalósítani!
Csábító szépségének és egzotikus Tex-Mex kiejtésének hála, mégis könnyűszerrel talált magának segítőtársat - legalábbis ezt hitte -, egy Finnon Bourke nevű férfi személyében, akit a bűnözői körökben csak Arkansas-nak vagy Arkie-nek ismertek.
Minden jel arra utal, hogy Toni Jo - noha halálosan szerelmes volt a börtönben sínylődő férjébe - nagyon készséges és kedves volt Arkie-hez is, annak érdekében, hogy megnyerje magának a szöktetés kivitelezéséhez.
Ez a mákvirág korábban éppen abban az intézményben üdült, a texasi büntetésvégrehajtás huntsville-i egységében, ahová Cowboyt is bevarrták.
Mint állította, korábbi nyaralási tapasztalatának köszönhetően jól ismeri a börtön alaprajzát és rutinjait, ezért érdemben közre tudna működni a szöktetésben.
Toni Jo Huntsville közelébe költözött, hogy gyakran meglátogathassa imádott férjét. Lelkére kötötte: viselkedjen nagyon jól, annak érdekében, hogy megkapja azt a kedvezményt, hogy mezőgazdasági munkára jelentkezhessen a börtön farmján. (Innen ugyanis egyszerűbb lett volna a szöktetés, naiv elképzelései szerint.)

Előkészületek a kiszabadításra

Toni Jo terve rendkívül "fondorlatos" volt: kiállnak az országútra stoppolni, amíg fel nem veszi őket egy megfelelően gyors autóval rendelkező sofőr; a palimadarat aztán megölik jól, kirabolják, elveszik a ruháját (hiszen férjecskének majd kell a civil ruha a szökés során) és elhajtanak a kocsijával.

A valóság ezzel szemben az volt: Arkie-nek esze ágában sem volt ilyen kockázatos tervben részt vállalni! Éppen azért, mert korábban maga is élvezte a huntsville-i szálloda vendégszeretetét, tisztában volt azzal, hogy milyen jól szervezett és milyen keményen őrzött börtön ez. Tudta tehát, hogy Toni Jo terve egész egyszerűen abszurd. Mégis úgy tett, mintha belemenne - részint azért, mert nem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy egy ilyen bomba nő társaságát élvezheti; részint azért, mert az ő - egészen eltérő - terveihez hasznosnak bizonyult Toni Jo ötlete.
Ugyanis Arkie katonaszökevény volt, akit elvileg hadbíróság elé állítottak volna. Ezért neki éppen annyira szüksége volt a készpénzre, autóra és ruhára, mint Toni Jo-nak.

A nagy terv kivitelezése előtt azért néhány kis rablást is elkövettek kettesben: a rablógyilkosság elkövetéséhez szükséges fegyvert úgy szerezték be, hogy a texasi Beaumont városban kiraboltak egy fegyverüzletet, és összeköttetéseiknek hála, a szajré további részét el is tudták passzolni a megfelelő orgazdáknak.

Az áldozat a 42 éves Joseph P. Calloway lett, aki 1940. február 14.-én egy szép, új Ford V8 Coupe-t vezetett houstoni otthonából a louisianai Lake Charles-ba. Jóhiszeműen felvette a csinos, fekete hajú stoppos lányt és partnerét - akik hamarosan levetkőztették, a csomagtartóba kényszerítették, és néhány mérföldet megtettek egy elhagyatott mezőgazdasági terület mellett. Itt kiráncigálták az áldozatot, és egy szántóföldre vonszolták. Az áldozat eközben nemcsak fázhatott - február volt és a földek még fagyosak voltak az esti órákban - és nemcsak rettegést élt át, hanem szinte az összes ujjperce eltört, amikor előrángatták a csomagtartóból, emellé - a boncolás később nyilvánvalóvá tette, hogy a szántóföldön vonszolás eredményeként - t.i. az útszéli sávot a szántóföldtől egy szögesdrót választotta el - igen súlyos sebesüléseket is szerzett.
Toni Jo ezután rászólt az áldozatra: térdeljen le és imádkozzon! - de még mielőtt egy szót is ki tudott volna nyögni a szerencsétlen, egy .32-es kaliberű revolverből golyó repült a jobb szeme fölé. Azonnal meghalt.

A bűntárs olajra lép

Toni Jo és Arkie újból beszálltak a Fordba, és elszáguldottak az arkansas-beli Camden városba, ahol az eredeti tervek szerint kiraboltak volna egy bankot - de Arkie-nek inába szállt a bátorsága. Toni Jo később így vallott erről: "Olyan sárga lett, mint valami kis patkány. Én meg fejbevágtam a fegyverem markolatával."
Egy olcsó motelben szálltak meg - az éj leple alatt, míg a lány aludt, Arkie kereket oldott, a szó szoros értelmében - magával vitte a rabolt készpénzt, az áldozat civil ruháját, és a Fordot.
Toni Jo másnap reggel döbbenten szembesült a ténnyel: bűntársa faképnél hagyta, mindössze tizenöt dollárnyi készpénzzel, és a retiküljében a fegyverrel. Jobb híján, elhatározta, hogy hazautazik Shreveportba.

Szülővárosában előbb a régi munkahelyét, a nyilvánosházat kereste fel - a madám nem tudott meg ugyan túl sok mindent Toni Jo-tól, de azt egyértelműen látta, hogy a lány nagy kalamajkába keveredett. Udvariasan azt javasolta neki: menne el inkább a nagynénjéhez. Toni Jo így is tett... a nagynénje férje viszont rendőr volt! Neki - akinek szeme láttára előkerült a retikülből a fegyver, és azonnal észrevette, hogy nemrég lőttek is vele - hivatali kötelessége volt jelenteni az esetet, ezért meggyőzte Toni Jo-t, hogy adja fel magát a rendőrségen.

Toni Jo feljelenti magát

Az ő egyik kollégájának, egy Dave Walker nevű őrmesternek tett vallomást Toni Jo. Az őrmester hitetlenkedve hallgatta a történetet: ugyan bejelentették Joseph Calloway eltűnését, de sem a holttestét, sem az autóját nem találták meg.
Mindenesetre letartóztatta a lányt, és átadta a Lake Charles-i rendőrségnek. A zsarvak kivitték Toni Jo-t az általa megjelölt helyre, ahol a szántóföldön meg is találták Joseph Calloway holttestét úgy, ahogyan a tettesek ott hagyták. A boncolás során az áldozat testéből előkerült a golyó, amely pontosan illett a revolverbe, amelyet Toni Jo-tól foglaltak le.

Közben Arkansas államban megtalálták a Ford Coupe-t, benne az áldozat ruháival; a kocsiban találtak cigarettacsikkeket, amelyeken rúzsnyomok voltak láthatóak. Toni Jo ellen hivatalosan is vádat emeltek gyilkosságért, viszont bűntársáról sokáig nem volt hajlandó vallomást tenni, mert véleménye szerint a sajtó rossz képet festett róla.

Végül mégis vallott Arkie-ről, azaz Harold Finnon Burks-ről, akit az általa adott információk alapján el is csíptek Arkansas államban, Warren városban, a nővére házában.

Ítélethozatal és fellebbezések

Noha egyikük bűnösségéhez sem fért kétség, és mindkettejüket kötél általi halálra ítélték - a jogi hercehurca igen sokáig tartott (bár még mindig nem olyan sokáig, mint amennyi időt napjainkban szokott egy halálos ítélet meghozatala és újratárgyalása igényelni.)
Toni Jo ügyvédjei - tapasztalatlanságuk ellenére is: korábban még nem dolgoztak ilyen fajsúlyú ügyekkel - a halálos ítélet megszületése után azonnal fellebbeztek, és kiharcolták, hogy az ügyet újratárgyalják - arra való tekintettel, hogy nem került egyértelmű megállapításra: a halálos lövést ki adta le? Mindkét vádlott azt állította ugyanis, hogy a másikuk tette.
1942 februárjában újabb tárgyalást tartottak; az esküdt bíróságnak egy órai tanácskozásba telt, hogy ismét halálos ítéletet hozzanak. Az ügyvédek azonnal fellebbeztek, és újabb tárgyalást követeltek.

Arkie kivégzését elhalasztották abból a célból, hogy lehetősége legyen egykori bűntársa ellen vallani. Vallomásai alapján Toni Jo-t harmadszorra is halálra ítélték.

A védelemnek ezután már csak arra lehetett esélye, hogy a kivégzés elhalasztását kérelmezzék, technikai indokokra hivatkozva: Louisiana államban ugyanis a tárgyalás-sorozat alatt vezették be az akasztás helyett a villamosszéket, mint ítéletvégrehajtó eszközt.

A kormányzó egyértelműen kijelentette: ha be is adják a kegyelmi kérvényt, ő azt el fogja utasítani.

A siralomház sztárja

Toni Jo a halálsoron egyfajta celebstátuszt élvezett. Fiatal és szép volt, a média pedig rendkívüli érdeklődést mutatott az ügy iránt. Toni Jo emellé könnyen megnyerte magának az embereket, pusztán a természetes báját és kedvességét bevetve - ezért a büntetésvégrehajtás személyzetétől is minden kedvezményt megkapott, amit csak a körülmények lehetővé tettek.
Ismeretlen jóakarói ellátták bútorokkal, olvasnivalóval, ruhákkal - tehát egészen otthonossá vált a cellája, miközben a halálos ítélet végrehajtására várt. Még kiskutyát is tarthatott, hogy ne érezze magát egyedül - amikor éppen nem rohamozták meg az újságírók, riporterek.
Egy Gibbs Duhon nevű börtönőr, aki felügyelte, nagyon barátságosan bánt vele. (Amikor szolgálaton kívül vadászni ment, még a lőtt kacsákból készült sültből is vitt másnap a börtönbe Toni Jo-nak.) A történet egyik változata szerint éppen ez a jólelkű smasszer kérte meg a helyi katolikus papot, Wayne Richard atyát, hogy látogassa meg a lányt a börtönben és nyújtson neki lelki vigaszt.

Toni Jo-ra olyan mély hatást tett a fiatal - és egészen jóképű - pap, hogy hatására igen hamar megtért és megkeresztelkedett.
Mindazonáltal a megtéréstől nem vált együttérzőbbé; úgy tűnik, hogy a lelkiismeretét sem hagyta megszólalni, akármennyire is vallásos lett.
“Leszögezem: az áldozat nem kísért az emlékeimben. Soha nem gondolok rá. Végig tudtam, hogy számára az élet ennyi volt. Hiszek abban, hogy az életem éppen annyira értékes a számomra, mint amennyit az ő élete ért saját maga számára. Néha azért elgondolkozok: miért törvényes most az, hogy valaki meg engem öljön meg."
Az újságíróknak hosszasan beszélt a Cowboy iránti szerelméről, és arról, hogy ez az egyetlen férfi törődött vele igazán, egész életében, senki más. Kifejtette továbbá: "Azt hiszem, az elítélt ember mindennél jobban aggódik amiatt, hogy elveszíti a kapcsolatot az emberi lényekkel. Úgy érzed, kimaradsz belőle."

Ezúttal Cowboy-on volt a sor, hogy kétségbeesett szenvedélyében megpróbálja megmenteni a feleségét. Megszökött a börtönből - Lake Charles-tól mindössze hatvan mérföldnyire kapták el, és visszavitték Huntsville-be.

Az idő közeledtével...

Toni Jo engedélyt kapott arra, hogy a kivégzés előtti napon telefonon beszéljen a férjével - holott ez szabályellenesnek számított. Állítólag a férjecske végig zokogott, Toni Jo pedig derűsen és élénken arra intette: igyekezzen kijutni a börtönből és kezdjen valamit az életével.

A kivégzés előtti éjjelen egy szemhunyást sem tudott aludni; megkérte a helyi seriffhelyettest, hogy maradjon vele a cellában. Ez a kívánsága is teljesült.
Az ítélet végrehajtásának időpontját déli 12 órára tűzték ki; a délelőtti órákban tehát riporterek és fotósok özönlötték el a börtönt, egyikük engedélyt is kapott arra, hogy fotózza az elítéltet. Nehéz elhinni, hogy ez a kép (balra) néhány órával a kivégzés előtt készült, ráadásként egy siralomházi cellában!
Toni Jo meg is jegyezte a képet készítő riporternek: "Nézze, uram, már kétszer is mosolyogtam. Van önnek fogalma arról, mennyi tehetség megy itt veszendőbe ma?"
Ekkoriban még nem volt az USA börtöneiben tilos a dohányzás. Toni Jo ezen is szellemeskedett, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott:
"Ezekről az öngyújtókról mindig garantálják, hogy élethosszig kitartanak. Hát, most már legalább egyvalakiről tudnak, akinek az öngyújtója élete végéig működött."
Leginkább mégis azon bánkódott, hogy soha nem tudhatta meg: kedvenc rádiósorozatának, az Abie's Irish Rose-nak mi lesz a vége.
“A sorozat folytatódni fog nélkülem is, nevetéssel meg történésekkel és csodálatos zajokkal mindenki más számára."

Utolsó kívánságaként azt jelölte meg: a kiskutyáját az unokahúgára hagyja, és azt szeretné, ha a bal kezében egy rózsafüzérrel temetnék el. A nagy eseményre egy egyszerű kis fekete ruhát választott, amelyet aznap reggel hoztak vissza a tisztítóból. (Ezt nevezem morbidnak: minden lánynak kell egy kis fekete ruha, amelyet bármilyen alkalomra fel lehet venni! Társaságba, színházba, operába... de akár a kivégzéseden is megjelenhetsz benne!)
Könnyekben tört ki, amikor tudomására hozták: a kivégzés előkészületeként le kell borotválni a haját - erre azért van szükség a villamosszékes kivégzéseknél, hogy az elítélt haja ne gyulladhasson fel az ítéletvégrehajtás során, illetve ne szigetelhesse az áramot - -; végigzokogta a műveletet - amelyet egyébként szintén igyekeztek elviselhetővé tenni a számára: ahelyett, hogy a börtön személyzetére bízták volna a feladatot, fodrászt hívattak.
Kerítettek neki egy kendőt, amelyet a fejére köthetett a cellából a kivégző helyiségbe vezető úton - amelyet egyébként Richard atya kezét fogva tett meg.
A kivégzés előtt megengedték neki, hogy imádkozzon; az utolsó szó jogán nem kívánt semmit mondani, egy szó nélkül ment a halálba.

Halálig - és még azon túl is tartó dráma

A sötét romantika természetesen nem szűnt meg Toni Jo halálával.
A kivégzés után rengetegen szerettek volna a halott Toni Jo-ra vetni legalább egy pillantást, viszont a holttestért senki nem jelentkezett. Ilyen esetekben a büntetésvégrehajtási intézet szokott megrendelni egy szerény temetést.
Természetesen Richard atya tartotta a gyászbeszédet, sőt még Toni Jo sírkövét is ő tervezte!
Claude Henry, amint tudomást szerzett arról, hogy az ítéletet végrehajtották, őrjöngeni kezdett, magán kívül tört-zúzott a cellájában.
Azt beszélik: a bíróság tárgyalótermében, ahol Toni Jo-t halálra ítélték, a mai napig is lehet időnként léptek neszét hallani, néha egy női hang suttogását, és vannak, akik érezni vélik egy olyan parfüm illatát, amilyet az 1940-es évek óta nem használ senki. A bíróság irodájában is bekapcsolódik időnként az elektromos aktakezelő berendezés, anélkül, hogy bárki hozzányúlt volna. Az iroda alkalmazottainak meggyőződése, hogy Toni Jo szelleme huncutkodik. Néha a bíróság épületének kapuja is spontán kinyílik, azután, hogy kulcsra zárták.
Nagyon érdekes az is: nem tudni pontosan, hogy a kivégzés a börtönnek melyik részében, és melyik helyiségében történt meg valójában. T.k. Louisiana államban egyik helyi börtönnek sem volt saját villamosszéke, összesen egy ilyen eszközt üzemeltetett az állam.
Ez a villamosszék - amelynek az évek során a Gruesome Gertie becenevet adták - meglehetősen egyedülálló a hasonló büntetésvégrehajtási eszközök között. Saját generátora van, tehát hordozható, így minden elítéltet abban a körzetben végezhetnek ki vele, amelyben a halálbüntetést kiszabták rá (szemben az egyéb államokbéli gyakorlattal, ahol az ítéleteket egy-egy központi börtönben hajtják végre.)
Többen is beszámoltak arról, hogy az alagsorba vezető lépcső aljára érve egy női hang sikolyát hallották visszhangzani. Azok, akik hisznek a kísértethistóriákban, azt vélik: a kivégzés itt, a lépcső mellett történt meg.

A sors iróniája...

Miután három ember is meghalt - 1943 márciusában kivégezték Arkie-t is - Cowboy sikertelen kiszabadításával összefüggésben, Toni Jo imádott férje 1945-ben kegyelmet kapott, egészségi állapotára való tekintettel.

A csodálatos Carmencita

,  18:03 - Permalink

Már annyi durva bűnesetet olvashattatok ezen a site-on, hogy a sok "megmérgezte, agyoncsapta baltával, megfojtotta, megfőzte, felhentelte, sátorlapba csomagolva elásta, leütötte, agyonlőtte, ittas állapotban, tényleges életfogytiglan, kivégezték, kényszergyógykezelésre ítélték" után egy könnyedebb hangvételű svéd bűnesetet választottam most.
El tudjátok képzelni, hogy egy bűneset lehet izgalmas akkor is, ha senkit nem gyilkolásztak le (és akkor is, ha ezúttal nyugodtan nassolhattok olvasás közben)?

Magam részéről sírva röhögtem a sztorin. Most Ti jöttök: igazán megérdemlitek, hogy ennyi véreskedés után nyeríthessetek is egy jóízűt.
A történet szereplői és áldozatai költött néven szerepelnek; kivéve a főszereplő hölgységet.

1973 nyara - a történet kezdete

A 38 éves Åke Norberg, egy malmö-i ingatlanközvetítő vállalkozás munkatársa, üzleti ügyben találkozott először a tőle jó tíz évvel fiatalabb Ragnhild Olssonnal, aki egy üzlethelyiséget vett bérbe, "Chez Moi" nevű fodrász-szalonja számára. Annak ellenére, hogy Norberg nős volt és két gyermek apja, a nő annyira mély benyomást tett rá, hogy elkezdett találkozgatni vele a bérleti szerződés megkötése után. Moziba, színházba, étterembe, kirándulni jártak együtt, és Åke-t egyre jobban elbűvölte a nő lenyűgöző személyisége és láthatóan sziporkázó intelligenciája.
Még egy külön lakást is kibéreltek a légyottjaik számára; Åke itt ismerte meg a nő Janne nevű fivérét.
A kapcsolat komolyabbra fordult ősz tájékán. A nő ekkor meghökkentő dolgot közölt Åke-val: valójában nem is Ragnhild Olsson a neve, hanem Carmencita Capelane; amerikai állampolgár, a híres Rockefeller-dinasztia sarja, Nelson Rockefeller unokahúga, és álnéven él Svédországban. Ennek oka az, hogy - lévén gazdag, számos vállalkozás tulajdonosa, emellé diplomata is. S valójában nem is fodrász, hanem orvosprofesszor. A fodrászüzlet, amelyet bérelt, tulajdonképpen egy fedő vállalkozás, hogy az itteni kapcsolatait és hírszerzési tevékenységét elrejtse. Hivatalosan ugyan férjnél van, de éppen válófélben Ted Capelane nevű, orvos férjétől, akire gyanakszik, hogy meggyilkolta közös gyermeküket. Ragnhild - azaz Carmencita - azt gyanítja, ennek a tettnek oka szakmai féltékenység lehetett; a férje ugyanis nem volt olyan jó hírű orvos, mint ő maga. Ugyanis rákkutató, több nehéz esetet is operált, és új kezelési protokollok kifejlesztésén is dolgozik.

Rockefellerként és multimilliomosként, természetesen állandó fenyegetettségnek van kitéve, magyarázta Carmencita. Az elrablás és a merényletek veszélye bármikor fennállhat, ezért él Malmö-ben álnéven és fiktív identitással, gyermekeivel és féltestvérével - akinek valójában Bing a neve, és az ő biztonsági team-jének főnöke. Carmencita körül állandó jelleggel aktív több amerikai biztonsági ügynök is. Bing pedig az amerikai nagykövetség biztonsági főnöke, Koppenhágában.

Åke mindezek hallatán kezdett elbizonytalanodni.
"Nem tudtam, mit higgyek - ahogyan előadta magát, és ahogyan alátámasztotta az állításait, teljesen hihetővé tett mindent, amit csak mondott."
Érthetőnek találta azt is, hogy egy ilyen magas pozíciójú személynek ügyelnie kell a biztonságára, és teljes mértékben érthető, hogy egy nyugodt helyen kíván élni.
Kiváltképp azután, hogy - egy alkalommal Carmencita lakására telefonált. Bing vette fel, és drámai hangon előadta: Carmencita ellen merényletet kíséreltek meg; a támadást sikerült elhárítani, de Carmencita jelenleg kórházban van. "A fiúk dolgoznak az ügyön" - biztosította Bing a döbbent Åke-t, aki úgy találta: az egész helyzet annyira reális és Bing annyira hihetően adta elő, hogy minden további nélkül elfogadta a magyarázatot.

Titkosügynökök

Egy alkalommal Bing és Carmencita előadta, hogy "a fiúk" fantasztikus munkát végeztek, és hogy szokás szerint egész hétvégén a lakásban található rádióközpontot fogják felügyelni. Ezekkel a fiúkkal - akiket a testvérpár Mac és Steve néven említett - Åke soha nem találkozott, mindenesetre együttérzett velük, amiért egész hétvégén melózniuk kell, és ezért küldött nekik egy kosárnyi delikátesz ínyencséget.
Néhány nappal később Åke-t virágcsokor várta az irodájában, a következő üdvözlőkártyával:
kort
El lehet képzelni, mennyire el lehetett Åke a szerelemtől vakítva, ha ez a rossz angolsággal megfogalmazott üzenet nem keltette fel a gyanúját!


Történt egy alkalom, amely tovább erősítette Åke meggyőződését arról, hogy Carmencita rendkívül gazdag. Az Översten nevű luxusétteremben egy rakás nyilatkozattal alátámasztva, ünnepélyes beszéd keretében átengedte - hálája jeléül - Bingnek az egyik jól menő amerikai vállalkozását. Åke-re mély benyomást tett Carmencita nagyvonalúsága - ezt tovább fokozta az ígéret, hogy amint Carmencita válását kimondják, ő és Åke együtt költöznek az USA-ba, Åke pedig az egyik ismert ingatlancég főnöke lesz.

Az állítólagos biztonsági emberek jelenlétére bizonyítékként élte meg, hogy több alkalommal is mintha más autók vették volna őket körül. Carmencita a kézitáskájában pedig adóvevőt tartott.

Fantasztikus operáció

1974 májusában Åke apósa súlyosan megbetegedett. Åke megosztotta aggályait Carmencitával, és azt is elmondta: egy ismert specialista fogja az apóst operálni.
Carmencita nagyon meggyőzően előadta, hogy ismeri ezt az orvost, asszisztált is neki egy műtétnél. Ez az operáció sikertelen volt, és diplomáciai utakon Carmencita gondoskodott arról, hogy az orvos kapjon egy figyelmeztetést felsőbb körökből.
Ez Åke-t nyugtalanná tette.
Amikor az operáció napján Åke felhívta Carmencitát, a nő beszámolt arról, hogy ő maga végezte el az operációt, amely négy és fél órán át tartott, és egy új, egyedülálló módszert alkalmazott. Åke - aki korábban részletekbe menően tájékoztatta Carmencitát az apósa betegségéről - most azt hallhatta a nőtől, hogy "a megtámadott csontvelő-folyadék eltávolításra került, és egy újonnan kifejlesztett folyadékot juttattak a helyébe".
Ebben az érzelmileg megviselt állapotban Åke rendkívül hálás volt Carmencitának, és teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy minden úgy is történt, ahogyan a nő azt elmesélte.

Åke azt is megtudhatta, hogy Carmencita fivére, Bing, is orvosi diplomával rendelkezik, de valójában az amerikai hadsereg generálisa, és magas pozícióban áll a Pentagonban. Biztonsági okokból nem látogathatta meg őket a lakásukon, mint megtudhatta.

Åke, aki annyira szerelmes volt, hogy már közös jövőt kezdett tervezni Carmencitával, azt hallhatta Bingtől, hogy Carmencita gyermeket szeretne tőle. 1974 júniusában Carmencita a boldogságtól ragyogva közölte Åke-val, hogy közös gyermeküket várja. 1975 elején megszületett a kislány, aki a Jennifer nevet kapta. Åke-ben soha nem merült fel kétség a saját apasága felől, bár a szülésen nem lehetett jelen.

Röviddel a kislány születése után Bing elkezdte kapacitálni Åke-t: adja be a válókeresetet, hogy elkezdhesse a Carmencitával közös jövőt tervezni! Azzal kecsegtette, hogy Åke nagy fejes lesz a Ralph's üzletláncban.
1976 elején Carmencita egyre erősebben utalt rá: Åke-nek tennie kell valamit, hogy megalapozza leányuk jövőjét. Véleménye szerint Åke-nak be kellene fektetnie az ő - Carmencita - egyik amerikai cégébe, a gyermek javára.

Válás és eljegyzés

1976 tavaszán Bing elkezdte pedzegetni, hogy ideje az eljegyzésnek, leginkább a Rockefeller család jó hírnevének megőrzése, illetve a pletykák elkerülése kedvéért. Åke édesanyjának és Bing-nek jelenlétében, a Kronprinsen nevű étteremben, Carmencita és Åke eljegyezték egymást. Bing ünnepélyes köszöntőt tartott a jegyespár tiszteletére.

1976 júliusában Åke és volt felesége eladták a közös lakást; ennek árából 94500 korona jutott Åke-nak, aki már másnap átnyújtott 25 ezer koronát Bingnek, azzal, hogy ezt befektetheti a Carmencita által említett vállalkozások egyikébe. Egy levelet is mellékelt, azzal, hogy ezt majd adják át a kis Jennifernek, ha felnő.

Néhány nappal e tranzakció után szóba került egy közös üdülés, és július végén Åke a két saját gyermekével, az amerikai testvérpár pedig Carmencita négy gyermekével kéthetes üdülésre utazott Görögországba. Åke fizette a saját és gyermekei költségét, de arra nem is gondolt, hogy valójában ki fedezte Carmencita és Bing költségeit.

Carmencita - egy elegáns nő, akivel meg lehet jelenni elit társaságban

Åke, tartalékos tisztként, egy alkalommal egy bankett házigazdája volt a Kungsparken nevű, sokcsillagos étteremben. A megjelent magas rangú tisztek előtt Carmencitát a menyasszonyaként mutatta be - aki gyorsan az este középpontja lett. Az asztalhoz éppen egy Öfverman nevű vezérkari tiszt vezette.
Ez az alkalom vált az Öfverman házaspár és Carmencita - és Åke - közelebbi barátságának kezdetévé. Carmencita - Åke oldalán - rendszeresen jelent meg különféle fogadásokon, rangos eseményeken. Miután elmesélte, hogy fivére, Bing az amerikai haditengerészet generálisa, különösen szívélyes fogadtatásra lelt a rangos társaságban. A rangos társaságban feltűnt többeknek is, hogy Carmencita, noha erős akcentussal beszélt svédül, az idegenszerű kiejtése fokozatosan eltűnt, amint az este előrehaladtával oldottabbá vált a hangulat. Ha valaki angolul szólt hozzá, mindig ragaszkodott ahhoz: beszéljenek csak svédül, hogy "gyakorolhassa a nyelvet".
Bing-et soha nem lehetett rajtakapni, hogy akár egy teljes mondatot is kiejtett volna angolul. Azért viszont, hogy hibátlanul beszélt svédül, nemcsak számos elismerést kapott, hanem sokan felfigyeltek a hamisítatlan österlandi dialektusra. Carmencita felvilágosította az egybegyűlteket: Bing házitanítója "österlending" volt.

Az Öfverman házaspár és Carmencitáék kapcsolata egyre közelebbi barátsággá érlelődött, míg Carmencita meghívta a házaspárt texasi ranch-jeinek egyikére. Öfverman generális felvetette, hogy az utazás meglehetősen drága lesz, de Carmencita - a tőle megszokott nagyvonalúsággal - biztosította őt: a költségeke és a repülőjegyre ne legyen gondja, mert a Rockefeller család magánrepülőgépén fognak utazni!
Az Öfverman házaspár semmilyen indokot nem látott arra, hogy kételkedjen mindabban, amit Carmencitától és Bing-től hallottak. Åke Norberget évek óta ismerték, megbízhatónak tartották - és a hadseregben bizalmi pozíciókat töltött be.
Öfverman tehát engedélyt kért arra, hogy szabadságra menjen, és a kiutazáshoz szükséges vízumot is megkapta.

Két nappal az utazás tervezett időpontja előtt azonban Bing mélységesen megrendült hangon tudatta Åke-val telefonon, hogy valami rettenetes történt. Az USA-ba történő utazást kénytelenek visszamondani, és azonnal Öfvermanékhoz kell menniük, hogy magyarázatot adjanak erre.
Útban az Öfverman-rezidencia felé, az autóban Bing elmondta: Hasakatara nevű, japán felesége, és közös gyermekük, Angelique autóbaleset áldozata lett New York-ban. Hasakatara éppen egy veseátültetés után volt, és a kórházból a hotelbe tartó úton történt a tragédia. Carmencita teljesen összeomlott, mert a sógornőjét nagyon szerette. (Åke soha nem találkozott Hasakatarával, de egy alkalommal kapott egy üdvözlőkártyát, amelyen az ő aláírása is szerepelt. Egy alkalommal Carmencita megemlítette, hogy anyai ágon szegről-végről rokonságban áll a japán császárral.)

Az Öfverman házaspár természetesen megértette, hogy ilyen körülmények között az utazást elhalasztják egy későbbi alkalomra.

Åke tudta nélkül, Carmencita és Bing egy későbbi alkalommal ismét felkereste Öfvermanékat, talpig gyászban.
Åke-t is mélységesen lesújtották a történtek, és osztozott a Rockefeller család gyászában. Ezzel egyidőben az is lesújtotta, hogy csalódást kellett okoznia az Öfverman házaspárnak, akik már nagyon várták az amerikai utazást; úgy gondolta, hogy a Rockefeller családnak illene kárpótolnia őket valamilyen formában. Ezért saját költségére befizette az Öfverman házaspárt egy olaszországi útra, anélkül, hogy tudatta volna velük, hogy az üdülés költségeit ki állta.

A mélységesen lesújtott Bing és Carmencita elmondták, hogy a temetés Atlantában lesz, ahol Carmencitának van egy vidéki birtoka. A szűk családi körben megrendezett temetésen csak Carmencita lesz jelen; Bing több okból sem tart vele. Részint biztonsági megfontolásokból; részint a gyermekekre való tekintettel; részint pedig azért, mert annyira megbénította a kettős tragédia, hogy képtelen volna a temetésen jelen lenni.
Bing azt kérte, hogy Åke tartson vele abban az időpontban, amikor az USA-ban a temetés zajlik: ebben az időpontban tehát Malmö keleti temetőjében jelentek meg, ahol az emlékparkban, gyászba és némaságba öltözve, ezen az indirekt módon részt vettek a gyászos ünnepélyen.

Újabb aggodalmak

Az év vége tájékán Åke újabb rossz hírekről szerezhetett tudomást. Carmencita másik fivére, Roger merénylet áldozata lett, legidősebb leányát pedig leukémiával diagnosztizálták.
Åke emiatt csak nagyon ritkán találkozhatott jegyesével, aki hosszasan tartózkodott az USA-ban, hogy az ottani kutatóintézetekben részt vegyen az ellenszer kifejlesztésében. Elmesélte, hogy a Rockefeller-intézetben az ismert svéd rákkutatóval, Waldenström professzorral dolgozik együtt.

1977-ben egyre ritkábbá váltak az alkalmak, amikor Åke láthatta szeretett Carmencitáját, aki ezt azzal magyarázta: amellé, hogy a kutatásai nagyon lefoglalják, ő maga is megbetegedett rákban, és többször is kórházban volt. Átmenetileg megvakult, és Åke-t kerekesszékben kísérte el egy dániai protokolláris rendezvényre. Közös gyermeküket, Jennifert Åke csak nagyon ritkán láthatta - mint megtudhatta, ennek biztonsági okai vannak.

Carmencita a többi között Florida kormányzója is volt. Amikor Åke rámutatott: nem még mindig Ronald Reagan a kormányzó? - Carmencita szívbaj nélkül felelte: igen, papíron csakugyan ő a kormányzó, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ekkora színész végzi el a kormányzói feladatokat.

Végrendelkezések

Mivel Åke - úgymond - minden alkalommal veszélynek van kitéve, amikor Carmencitával mutatkozik, ezért Carmencita már 1976-ban elkezdett arról beszélni, hogy végrendelkezniük kellene egymás javára. Addig is, amíg összeházasodnak, szükséges egy végrendelet, Jennifer javára.
1977 áprilisában Åke írt egy végrendeletet, amelyben Jennifer mellé kedvezményezettként említette meg Carmencita adoptált gyermekét, egy Annika nevű kislányt, aki az USA-ban élt. Åke ezt az Annikát soha nem látta.

1979-ben született meg a végrendelet végleges formája; Carmencita ragaszkodott hozzá, hogy Åke őt jelölje meg a végrendeletében első számú kedvezményezettnek; hiszen nemsoká úgyis összeházasodnak!

Åke tehát a vagyonának felét a végrendeletében Carmencitára hagyta. A végrendelet szabályszerűen volt kiállítva, Carmencitát Ragnhild Olsson néven, svéd személyi számmal említve, a dokumentumot két tanú írta alá.
Minden alkalommal, amikor Åke új végrendeletet írt, az eredeti példányt az ügyvédjénél helyezte el, egy példányt pedig Carmencitának adott át - akit ismételten kért arra, hogy mutassa meg az ő javára írott végrendeletét. Åke soha nem láthatta Carmencita végrendeletét.

Az utolsó végrendelet még érvényben volt, amikor Åke feljelentette Carmencitát a rendőrségen. Ekkor tett vallomást arról is, hogy az életbiztosításában is Carmencitát jelölte meg kedvezményezettként: Åke halála esetén Carmencitát nem kevesebb, mint 250 000 korona illette volna. Ez a körülmény önmagában elég volt ahhoz, hogy durva csalás kísérletéért eljárást indítsanak Carmencita ellen.

Szélhámosság

Az említetteken túl, Åke nem esett további gazdasági bűncselekmények áldozatául; de mindaz, amivel Carmencita és Bing szédítette Åke-t, még Münchausen báró nagyotmondásain is túllépett. Ez jogilag nem büntethető, viszont az évek során egyre szégyentelenebb hazugságokkal traktálták Åke-t is, mindenki mást is, akiket Åke révén megismerhettek.
Carmencitáról megtudhatták, hogy egy rövid ideig John F. Kennedy volt a vőlegénye; hogy az USA politikájában is van némi befolyása; hogy van beleszólása abba, ki nyeri el az orvosi Nobel-díjat; hogy egy alkalommal elsimított egy incidenst, amikor egy amerikai repülőgép-hordozó jogtalanul kínai felségterületre hajózott be.

Åke révén Carmencita és Bing bejáratosak lettek a svéd vezérkar bankettjeire, fogadásaira, és rengeteg új, befolyásos ismerősre, barátra tettek szert.

1979-ben egy fogadáson Carmencita megismerkedett Åke egyik tartalékos tiszt kollégájával, Lars Nilssonnal és ennek feleségével, Ingegärd-del. A Nilsson házaspár, az Åke-val való ismeretség miatt, már eleve bizalmat szavazott Carmencitának és Bingnek. Ne felejtsük el: Åke nagyon befolyásos volt, bizalmi pozíciókat is betöltött, tehát az ő neve, ismeretsége egyfajta garanciát jelentett számos dologra!
Később, a nyomozati eljárás során, Åke is, a súlyos rákbeteg Ingegärd szülei is tanúsították: Ingegärd a kezdetektől fogva mélységes bizalommal és tisztelettel tekintett Carmencita Capelane-ra, a híres rákkutatóra.

Még mielőtt túlzottan felháborodnátok: a nyomozás során semmilyen bizonyíték nem került elő, amely arra utalt volna, hogy a korkedvezménnyel nyugdíjazott ex-fodrásznő, Ragnhild Olsson illegálisan orvosi gyakorlatot folytatott volna! Annak ellenére, hogy a társaságban orvosprofesszornak adta ki magát, soha nem praktizált orvosként. A viselkedése és a cinizmusa tehát morálisan mélységesen elítélendő, de a szégyentelen hazudozás önmagában véve nem büntetőjogi kategória.

Vesetranszplantáció (már megint?)

1979 vége, 1980 eleje táján ismét újabb akadályai voltak annak, hogy Carmencita és Åke találkozzanak. Carmencita súlyos vesebántalmakról panaszkodott, mankóval közlekedett egy katonai díszszemle alkalmával, és elárulta Åke-nak: veseátültetésre van szüksége. Bing lesz a donor, mert ő a legközelebbi rokona.

1980 májusában Carmencita és Bing Spanyolországba utazott, és Åke ezt a képeslapot kapta:

A szöveg jelentése: "Minden rendben,az op. most csütörtökön történik. A telefonok itt Spanyolországban romosak, nem tudom, mikor javul a vonal. (Jennifer) jól van és melegen üdvözöl - A belső kör"

Amikor hazaértek, megnyugtatták az aggódó Åke-t, hogy az operáció rendben lezajlott.(A valóságban az Olsson család az évenként megszokott spanyolországi üdülését folytatta, veseműtét helyett.)

1980 tavaszán Åke gyanúja egyre erősebbé vált azzal kapcsolatban: az amerikai testvérpár rendszeresen találkozgat a Nilsson házaspárral az ő - Åke - távollétében.

Júliusban Ingegärd elhunyt mellrákban.
A hamvasztás utáni búcsúztatójára Carmencita és Åke - mint az elhunyt közeli barátai - elutaztak Göteborgba.
A szertartás alatt Åke-nek feltűnt, hogy Carmencita gondolatai mintha egészen máshol jártak volna a gyászbeszéd alatt.
Az özvegy Lars Nilsson fivérének, Jöns-nek hasonló benyomása támadt: ő emlékezett ugyanis arra, hogy elhunyt sógornője nagyon mély bizalommal és csodálattal tekintett a rákkutató Carmencita Capelane professzorra. Mivel Jöns Nilsson maga is orvos volt, ezért gyanakodni kezdett arra: ez a nő egy szélhámos, és Lars az ő csalásának áldozata. Nagyjából két héttel azután, hogy a helyi lapokban megjelent a hír Lars Nilsson és Carmencita Capelane eljegyzéséről, Jöns Nilssonnak alkalma nyílt arra, hogy egy családi fogadáson közelebbről elbeszélgessen leendő sógornőjével.
Carmencita elmesélte Jöns és édesanyja jelenlétében, hogy ismert kutató és sebészprofesszor Amerikában, szakterülete a rákkutatás, és továbbképző előadásokat is tart. Azt is állította, hogy egy malmö-i világhírű rákspecialistát személyesen is ismer, az illető járt is az ő előadásaira.

Jöns Nilsson ezeket a kijelentéseket elég valószerűtlennek találta. Később, a nyomozás során folytatott kihallgatáson - és a tárgyaláson is, a vád tanújaként - elmondta: "Felvetettem néhány szakmai kérdést, és a dilettáns válaszaiból azonnal nyilvánvaló volt, hogy ez a nő nem lehet orvos."
Doktor Nilsson emellé az illető malmö-i rákkutatót is felkereste, és megkérdezte tőle: ismer-e egy Carmencita Cappelane professzort. Az illető kutató orvos kijelentette: "Soha életemben nem hallottam erről a nőről."
Ezzel Jöns Nilsson számára 100%-ig bizonyossá vált, hogy Carmencita nem nemzetközi hírű kutató, hanem egy egyszerű csaló, aki most éppen az ő fivérére, Larsra vetette ki hálóját.
Annak ellenére, hogy a tárgyalás során Jöns Nilssont csak tanúként és nem orvosi szakértőként idézték be, a vallomásában megemlítette: véleménye szerint ez a Carmencita minden jelét mutatta a nyilvánvaló pszichopátiának.
Azt is előadta, hogy ő is, édesanyjuk is igyekezett meggyőzni a szerelmes Larsot arról: menyasszonya valójában egy szélhámos, és egyáltalán nem az, akinek kiadja magát. Lars viszont, a szerelemtől elvakítva, maradéktalanul bízott Carmencitában.

Åke, aki utoljára 1980 augusztusában, Ingegärd temetésén találkozott szeretett Carmencitájával - a következő évben lezajlott tárgyalásig nem is látták egymást - megsejtette, hogy nem minden megy úgy, ahogyan kellene. Szeptemberben szembesült a brutális valósággal: egyik tartalékos tiszt bajtársától ugyanis megtudhatta, hogy a számos protokolláris fogadáson és banketten, amelyeken Carmencita részt vett - különböző, magas rangú tisztek vacsorapartnereként - egészen vad dolgokat hallhattak a nőtől.
Fennhangon dicsekedett azzal, hogy CIA-ügynök; hogy az utóbbi évek orvosi Nobel-díjai mögött ő állt; hogy rákkutató; hogy Brezsnyevet is operálta; hogy folyékonyan beszél japánul és szuahéli nyelven is; hogy anyai ágon Hirohito császár távoli rokona; hogy Nelson Rockefeller unokahúga; hogy magánrepülőgéppel közlekedik az USA és Malmö között úgy, ahogyan mások Malmö és Göteborg között ingáznak; hogy saját magán is végzett orvosi kísérleteket; hogy az amerikai biztonsági szolgálat részére végzett hírszerzéseit leplezendő, fodrászüzlete van Malmö-ben.

Åke álla leesett, amikor meghallotta, hogy Carmencita a fodrászüzletéről mesélt az elit társaságban. Sok évvel ezelőtt, ennek az üzlethelyiségnek bérleti szerződése kapcsán ismerte meg Carmencitát, Ragnhild Olsson-ként!
Åke soha, senkinek nem beszélt Carmencita "fedőnevéről", mert ünnepélyesen titoktartást esküdött szeretett kedvesének - egy sor másik közléssel együtt, amelyeket Carmencita bizalmasan osztott meg vele. A nő meg nyilvánosan locsog mindarról, amivel kapcsolatban őt titoktartásra eskette meg?

Házassági tervek

Lars eljegyzése bombaként csapódott be 1980 októberében. A tartalékos tisztek szövetségében több körlevél is készült, amelyek arról szóltak, hogy Lars Nilsson és Åke Norberg szélhámosság áldozatai lettek.
1980 januárjában a helyi lapokban megjelent a hír, hogy Carmencita és Lars össze fognak házasodni, és az USA-ba költöznek. Carmencita emellé, állítása szerint, gyermeket várt Lars-tól.
Ennek kapcsán tanácsolta Åke-nak egyik tartalékos tiszt kollégája: forduljon már a rendőrséghez, és tegye fel a kérdést: ki ez a nő - aki nem is olyan régen még Åke jegyese volt - és az állítólagos féltestvére valójában?

Amikor Åke végre belátta, hogy alaposan átejtették - a rendőrséghez fordult, és előadta történetét. Az ekkor tett vallomása 55 gépelt oldalt tett ki; az előadott tartalmak első hallásra hihetetlennek tetszettek, és ennek alapján a nyomozás vezetője azonnal elhatározta, hogy Ragnhild és Janne Olssont azonnal be kell idézni kihallgatásra. A rendőrség nyilvántartásából kiviláglott, hogy nem testvérek, hanem házastársak.

Janne Olssont otthonában találták, négy kiskorú gyermeke társaságában. Nem volt hajlandó felvilágosítást adni arról, hogy Ragnhild Olsson hol tartózkodik. A házkutatás során számos dokumentum került elő, amelyek tartalma kompromittáló volt, de az Åke által említett 25 ezer koronával kapcsolatban semmi sem került elő. Három borítékot találtak, Åke végrendeletének különböző változataival. Kettő ezek közül felbontatlan volt.
A következő kihallgatás során Olsson tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt vagy kihágást követett volna el; a feljelentés tartalmát légből kapott fantáziálásnak aposztrofálta. Nem, ő soha nem adta ki magát Ragnhild fivérének, a kis Jennifer az ő gyermeke, házasságon belül született. Tudomása szerint a feleségének nem volt viszonya Åke Norberggel.

A fenyegetésre, hogy körözést írnak ki ellene, Carmencita - azaz Ragnhild - néhány nappal később jelentkezett a rendőrségen. Ő is tagadta, hogy bármilyen bűncselekményt elkövetett volna, és határozottan tagadta, hogy abban a szerepben lépett volna valaha is fel, amelyben Åke feljelentése szerint tetszelgett. Carmencita Capelane egy létező személy, egy ismerőse, aki egy időben nála és a férjénél lakott.
Az állítást, hogy Åke lenne Jennifer apja, és hogy 25 ezer koronát kapott volna 1976 júliusában, ezzel kommentálta: "ez a legrosszabb, amit valaha hallottam." Azt a vádat, hogy rákspecialistának adta ki magát - többek között Lars és Ingegärd Nilsson előtt is -, hasonlóképpen tagadta, és kifejtette, hogy mindez színtiszta képzelgés Åke Norberg részéről.

Nem volt a rendőrök kezében semmiféle indok, hogy az Olsson házaspárt letartóztassák. Az ügyész viszont utazási tilalmat rendelt el Ragnhild számára. A kihallgatás alól egy orvosi igazolással sikerült kibújnia, miszerint trombózis, súlyos isiász és valószínűsíthető tüdőgyulladás miatt nem jelenhet meg a rendőrségen.

Súlyos csalás alapos gyanúja miatt indult a nyomozás; az ügy felgöngyölítése során kihallgatott számos tanú egybehangzó vallomása alátámasztotta: Åke minden egyes szava igaz volt. El kellett viszont ismerni, hogy a feljelentéskor tett vallomásában olyan elképesztő dolgok szerepeltek, amelyektől még a legtapasztaltabb nyomozóknak is leesett az álluk.

A nyomozás...

...során előkerült egy főorvos, akinek 1976-ban afférja volt egy Ragnhild Olsson nevű pácienssel, akinek a visszér-problémáit kezelte.
A nő, hogy háláját kifejezze, meghívta vacsorázni a főorvost - aki, lévén válságban volt a házassága, elfogadta az invitációt - az elsőt is, a továbbiakat is.
A nő hamarosan előadta neki, hogy hamis identitással él Malmö-ben. A valódi neve Carmencita Rockefeller, és inkognitóban tartózkodik Svédországban. Mivel állandó veszélyben állt, hogy merénylet áldozata lehet, egy egész csoport biztonsági ügynökkel vette körül magát. Ennek a stábnak vezetője egy Steve nevű amerikai férfi. Itt, Svédországban az ő - Carmencita - feladata az, hogy információkat szerezzen aukciós cégekről, nagyvállalatok tranzakcióiról és hasonlóakról.

A főorvos kezdett gyanakodni az egyre vadabb és képtelenebb históriák hallatán, de a nőt nehezen lehetett sarokba szorítani.

Ez a főorvos az elé tett útlevélképek alapján felismerte Ragnhild Olssont alias Carmencita Rockefellert, valamint férjét, Janne Olssont, azaz biztonsági főnökét, Steve-et.

Mivel a főorvos nem esett semmiféle csalás áldozatául, ezért további nyomozásokat nem folytattak az ügyben. Viszont amikor a csalás lelepleződése után beidézték az orvost tanúnak, nagyjából ugyanazt a vallomást tette, mint amit Åke-től is hallani lehetett. Ugyanazokat a fantáziadús eseményeket adta elő az amerikai hírszerzésről, a Rockefeller-rokonságról, a biztonsági stábról. (Annyi esze mégis volt ennek a szélhámos nőnek, hogy egy főorvos előtt ne rákkutatónak adja ki magát.)

A nyomozók kérdésére, hogy orvosként milyen benyomása volt Carmencitáról, akarom mondani Ragnhild-ről, a férfi a következőket vallotta:

"Nagyon meggyőzően tudta magát előadni, és könnyen el lehetett neki hinni dolgokat. Nehéz lett volna nem hinni neki, annyira bizalomgerjesztő és lenyűgöző volt a személyisége. Mégis, a történetei annyira fantasztikusak voltak, hogy az ember nem tudta megállni, hogy csodálkozzon vagy kételkedjen a sztorijaiban, ha józanul átgondolta, amit Carmencitától hallott. Mindenesetre nem volt egyszerű sarokba szorítani - állandóan erre tettem kísérleteket. Egyszer például azt mesélte, hogy édesanyjának több cége is van Tokióban, és több divatos szórakozóhelynek is tulajdonosa. Amikor egy tokiói üdülésről tértem haza, Carmencita meg tudta említeni számos ismert hely és cég nevét is."

A főorvos végül azzal konfrontálta Carmencitát, hogy kérdéseket tett fel azzal kapcsolatban: a Rockefeller klán egyik tagját jó tíz évvel a történtekkel azelőtt elkapták és megették az új-guineai kannibálok. Ha a nő tényleg a Rockefeller dinasztia tagja lett volna, akkor tudott volna részletekről szolgálni erről az incidensről (amelyről egyébként az újságok is sokat írtak akkoriban) - de Carmencita láthatóan még csak nem is hallott erről a durva esetről.
Ám ennek ellenére sem volt egyszerű leleplezni a nő hazugságait. Egyszerűen olyan meggyőző, megnyerő személyisége volt, hogy könnyen a csapdájába esett bárki, aki a környezetében tartózkodott.

A főorvos, aki gyakran töprengett azon: tulajdonképpen milyen szándékai vannak ennek a nőnek, miért csinálja ezt - soha nem vált gazdasági természetű csalás áldozatává. S amikor nem sikerült azzal sem átejteni, hogy Carmencita állítólag "gyereket vár tőle", akkor ennek az évnek őszén "zátonyra futott a kapcsolatuk".

A legfrissebb áldozat - az özvegy Lars Nilsson...

...volt az egyetlen, aki nem mutatott készséges együttműködést a Carmencita-rejtély megoldásában.
Irodájából az a hír érkezett, hogy hamarosan házasságot köt egy Carmencita Capelane nevű amerikai orvosprofesszorral, és terveik vannak arra, hogy a nő gyermekeivel együtt hamarosan elhagyják Svédországot.

A rendőrség által összegyűjtött képanyagból Nilsson legközelebbi munkatársa azonosítani tudta a nőt, akit Nilsson egy fél évvel korábban eljegyzett. Ez a tanú maga is jelen volt azon a díszvacsorán, amelyen Lars Nilsson kihirdette Capelane professzorral történt eljegyzését. Kifejezetten elbűvölő személyiségűnek és intelligensnek találta Nilsson jegyesét (egyébként az első áldozat, Åke Norberg is azt vallotta a rendőröknek: a nő egyszerűen lenyűgözte; úgy élte meg, hogy Carmencita jóval intelligensebb őnála!)- és annak ellenére, hogy kissé csodálkozott az egész helyzeten, soha nem kérdőjelezte meg sem Nilsson, sem menyasszonya szavahihetőségét.

A rendőröknek ezzel szemben minden okuk megvolt arra, hogy megkérdőjelezzék Nilsson szavahihetőségét, amikor kihallgatták a Carmencita-val - alias Ragnhild Olsson-nal - való kapcsolatáról. Azt vallotta, hogy Åke Norberg révén valóban megismert egy Ragnhild Olsson nevű nőt, akivel utoljára a felesége, Ingegärd temetésén találkozott.
Nilsson minden erejével azt a meggyőződést próbálta elültetni a rendőrökben: Ragnhild Olsson és Carmencita két különböző személy.

Egy kérdésre azt válaszolta: Carmencita, aki - a külső hasonlóság miatt valószínűleg összetéveszthető Ragnhild Olssonnal, jelenleg New York-ban tartózkodik. A kérdésre, hogy mit csinál ott a nő, és mi a vezetékneve, Nilsson csak azt válaszolta, ezt nem kommentálja. Ezt a kifejezést alkalmazta minden alkalommal, amikor a kihallgatást vezető tiszt tolakodó kérdéseket tett fel Carmencitával kapcsolatban.

Ki is volt ez a csodálatos Carmencita (és a csodálatos Bing) valójában?

Carmencita, azaz Ragnhild, Malmö-ben született, egy varrónő és egy köztisztasági alkalmazott gyermekeként.
Az iskolában közepes eredményei voltak; a kémiatudása, noha nem lett volna elegendő ahhoz, hogy bekerüljön az orvosi egyetemre -, a hajfestékek és a dauervíz kérdéseihez viszont bőségesen megfelelt. Így lett női fodrász.
17 évesen férjhez ment; két év és két gyermek után elvált az első férjétől. Ekkor ismerkedett meg Janne-val, aki szintén elvált, neki is volt két gyermeke az előző házasságából; egyébként egy kifőzdében volt szakács (más források szerint pék). 14 éves kora óta, amikor elhagyta a szülői házat, éttermek konyháin dolgozott. Élete legnagyobb ambíciója volt, hogy saját éttermet nyithasson, de ehhez hiányzott a megfelelő kezdőtőke.
Házasságukat jónak írták le, a felmerülő anyagi nehézségek ellenére is.

Mindaz, ami egykor viccnek indult - vagy legalábbis egy abszurd társasági játéknak -, ahol az Olsson házaspárból Ragnhild volt a hangadó, hatalmas médiavisszhangot kapott szenzációvá duzzadt. Nagy publicitást kapott az ügy, a korabeli sajtóban rengeteget cikkeztek az esetről. A közvéleményt nagyon izgatta és szórakoztatta, hogy két - "alacsony státuszú"-nak minősülő személy - milyen fantasztikus ügyességgel érzett rá az emberek gyenge pontjaira, és hogyan vezette a társadalom elitjét az orruknál fogva, kihasználva, hogy mennyien harapnak rá a gazdagság illúziójára, a hangzatos címekre és a Rockefeller név mögött álló hatalomra.

cikkekz
Néhány szalagcím a korabeli újságokból: "Mindenki hitt a szép Carmencitának", "A női fodrász átverte mindannyiukat: generálisokat, bírókat, orvosokat és igazgatókat"; "Mindenki bedőlt Carmencitának"

A házaspárt bűnösnek találták csalás vétségében - tévedésben tartották Åke Norberget a kis Jennifer apaságát illetően, és ezáltal kicsaltak tőle 25 ezer koronát, miközben Norberg abban a hitben élt, hogy ez a gyermek jövőjét biztosítja, valójában ez az összeg az Olsson család futó kiadásait fedezte.
A feleséget durva csalás kísérlete miatt is elítélték, hiszen a végrendelet és az életbiztosítás kérdésében a saját javára befolyásolta Åke Norberget. Azzal árulta el magát, hogy a kihallgatások során határozottan állította: "soha nem állt szándékomban összetenni magamat Åke Norberggel".

Carmencita, azaz Ragnhild cinizmusa nem ismert határt.
A tárgyaláson kijelentette: "egyetlen épeszű ember sem hitte volna el a hazugságaimat". Az ügyvédje is ezzel érvelt: nem tekinthető félrevezetésnek, amit védence művelt, hiszen józan ésszel egy felnőtt ember nem hitt volna el ilyen vad állításokat.

A bíróság véleménye szerint "arra való tekintettel, hogy az ügy milyen figyelmet kapott, és miután ez valószínűleg visszatartó erővel bír, ezért a Tingsrätt úgy ítéli, hogy nem szükséges szabadságvesztéssel büntetni az elkövetőket."
Az esküdtek véleménye szerint feltételezhető, hogy az Olsson házaspár a továbbiakban tartózkodik a csalástól és mások tévedésben tartásától; ezért mindössze pénzbírságra és kártérítésre kötelezték őket. A feleséget, mint hangadó, 750 koronára, a férjet pedig 500 koronára bírságolták; továbbá kötelezték őket, hogy fizessenek kártérítést Åke Norberg-nek. Más szóval: kötelesek visszafizetni a 25 ezer koronát, amely végül nem került befektetésre, továbbá a közös szerelmi fészek bérleti díját.

Carmencita, akarom mondani Ragnhild, korábban soha nem volt büntetőeljárás alatt.
Bing, akarom mondani Janne ellen, 1971-ben és 1973-ban is eljárás volt foganatban, csekkhamisítás miatt.

Az elmeorvosi vizsgálatok egyértelművé tették, hogy sem a férj, sem a feleség nem szenved elmezavarban, zárt intézeti gyógykezelésük tehát nem szükséges.

A nagy, nyilvános jogi cirkusz zárójelenetében az államügyész kifejtette: a rendkívül szórakoztató tárgyalássorozat hátterében egy sor társadalmi és személyes tragédia is húzódott, nemcsak a vádló, hanem több tanú esetében is.
Az ügyész véleménye szerint Carmencita színjátéka hallatlan cinizmusra utal, és arra, hogy a nő egyáltalán nem volt tekintettel az érintetteket sújtó következményekre. Szabályszerű pszichopataként viselkedett az elmúlt hét évben, s mivel erre semmilyen ésszerű indoka nem volt, ezért az elmeállapotát alaposabban meg kellene vizsgálni.

A végjáték

Åke Norberg az eset után sikerrel kibékült a feleségével.
Nilsson sikeresen felülkerekedett az ügy kapcsán elszenvedett presztízs-veszteségén, de továbbra is jó viszonyban maradt Carmencitával és Binggel.

Janne Olsson 2012-ben elhunyt. Ragnhild, azaz Carmencita ma is Malmö-ben él, pontosabban a város Limhamn nevű külső kerületében. (NB a korabeli sajtóban, identitása védelme érdekében, szintén költött néven szerepelt - de a valóságban egyetlen, Solveig Johansson nevű nőt sem lehetett megfeleltetni a csodálatos Carmencitának!)

A történetből 2016-ban musical is készült.

Sylvia Seegrist a.k.a. Rambo kisasszony

,  01:37 - Permalink

 

Igazán ritka példányt hoztam most Nektek: egy női ámokfutó elmebeteget - konkrétan a legelső ismert ámokfutó tömeggyilkos nőt -, aki egy bevásárlóközpontban rendezett lövöldözést, két halálos áldozattal, hét súlyos sebesülttel. Mindez 1985-ben történt, pontosan a Halloween előtti napon, október harmincadikán, a pennsylvaniai Springfield helység - roppant fantáziadúsan - Springfield Mall néven ismert bevásárlóközpontjában.

Az esetben azt tekinthetjük a leginkább sokkolónak, hogy a hölgynek problémás előélete volt, tíz év alatt 12 alkalommal állt pszichiátriai kezelés alatt - de mindannyiszor elbocsátották, azzal, hogy nem jelent veszélyt sem önmagára, sem a környezetére. Tudott dolog volt: agresszióproblémái akadtak, sokszor beszélt arról, hogy ölni akar, a hivatalos szervek mégsem vették komolyan, hogy "ez a csaj súlyosan zakkant!"

Kisiskolásként és kiskamaszként problémamentesnek tűnt: okos, értelmes lány volt, érdekelték a természettudományok, de jól teljesített pszichológiából is.

A normális látszat mögött egy rettenetes titok rejtőzött: a kis Sylvia nyolcéves volt, amikor a nagyapja incesztust követett el ellene. Mrs. Seegrist erről évekig nem is tudott; Sylvia elmúlt 13 éves, amikor a nagyapjáról ezt mesélte: "anya, nem is tudod, milyen intim kapcsolat volt közöttünk!" Kiderült, hogy a nagyfater rendszeresen onanizált a kis Sylvia előtt, és különböző szexuális szívességeket is kicsikart tőle.

Sylviával 15 éves kora körül kezdődtek a problémák. Tanulmányi eredménye ekkoriban romlott le, és az erőszakos kitörések, dührohamok, agresszív fantáziák, fenyegetőzések és rögeszmék, amelyek mindennapossá váltak nála, már messze túlmutattak a megszokott tizenéves kori bolondériákon. Egyszer még a haját is leborotválta.
Pszichiátriára került, ahol rövid úton diagnosztizálták nála a paranoid skizofréniát, és tájékoztatták arról, hogy két lehetősége van: vagy élete végéig gyógyszert kell szednie, vagy hosszú távú kórházi kezelésekre számíthat.

Évről évre súlyosbodott az állapota, a fantáziatartalmai csak durvábbak lettek, és a kezelések gyakorlatilag semmit sem segítettek: azon túl, hogy egyik dilisbogyót a másik után írták fel neki - és nem ellenőrizték, hogy szedi-e rendszeresen -, nem törődtek vele. Volt egy olyan rögeszméje is, mely szerint a szülei és az orvosok valójában meg akarják mérgezni a gyógyszerekkel.

Amikor Sylvia elérte a nagykorúságot, berukkolt a seregbe - sokat beszélt arról, hogy gerillaharcos akar lenni Iránban -, de a kiképzés alatt rögtön a szívatások célpontjává vált. A többi újonc azzal ugratta, hogy leszbikus - nincs adatunk arról, hogy erre hogyan reagált, de okkal feltételezhetjük, hogy nem vette jó néven, nem tudta viccnek tekinteni. A kiképző tisztek is észrevették, hogy idegileg nincs egészen rendben: a viselkedési problémái miatt már a kiképzést sem csinálhatta végig, két hónap után leszerelték. Ez érzékenyen érintette. Az agresszió-és egyenruhafétis a továbbiakban is jellemző maradt rá.

25 éves korára már képtelen volt arra, hogy önálló életvitelt folytasson; szociális segélyből élt, a plázában tengett-lengett naphosszat, és lassanként egyre furcsábbá, különcebbé vált.
Sajátos szokásai akadtak. Hajnali négykor volt képes kimenni avart gereblyézni; gyakran fel-le járkált a lépcsőházban; kedvelt beszédtémája volt a nukleáris háború és az, hogy az egész világ ellene van; megszállott arckifejezéssel bámult az emberekre; gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen kontaktusba került vele vagy akár látásból ismerte, volt legalább egy bizarr sztorija. Többen is beszámoltak arról: Ms. Seegrist "utált mindenkit, és sokat beszélt arról, hogy kiket ölne meg".

Szenvedélyesen imádta a military cuccokat - kedvence volt az olívazöld színű gyakorló és zakó, fekete barettsapkával. E holmikat még a szaunában sem volt szokása levetni. Mániákusan edzett, megszokott látvány volt az edzőteremben, amint súlyokat emelgetett. A fitneszközpont alkalmazottai és vendégei szerint Seegrist vagy magában motyogott összefüggéstelenül, vagy a többi vendéget inzultálta.
Sajátos politikai kijelentéseket tett, akár az utcán, idegeneknek is. Rokonszenvezett a kommunista eszmékkel, magánszorgalomból oroszul is tanult (el tudjátok képzelni, hogy ez az 1980-as évek USÁ-jában micsoda bizarr, különc és lázadó megnyilvánulásnak számított? - A szerk.)
Állítólag bútorfényező folyadékot is ivott, ismeretlen indokból.

Egy legális fegyvervásárlási kísérlete kudarcba fulladt. A K-Mart szaküzlet alkalmazottai, meglátva a hölgy militáns külsejét és sajátos viselkedését, nem szolgálták ki - azzal mentve ki magukat, hogy sajnos nincs raktáron az a típus, amelyet keres. Végül egy másik üzletben tudott fegyvert venni - a vásárláshoz szükséges kérdőív kitöltése során eltitkolta a tényt, hogy már állt pszichiátriai kezelés alatt (és ekkoriban még nem volt törvényben előírva, hogy leellenőrizzék azok hátterét, akik lőfegyvert szeretnének venni!) -, egy Ruger 10/22-est (volt önkritikája talán? Ez a fegyver a szakértők szerint kifejezetten kezdő-, illetve amatőrbarát.)

A plázában, mondhatni, "ismerték, mint a rossz pénzt" - rendszeresen provokálta és zaklatta a többi vendéget, ezért számos alkalommal a biztonsági őrök, néhányszor pedig a rendőrök tessékelték ki barátságosan a helyről. Az ilyen esetek ellenére, nem sokáig volt szokása távol maradni a plázából, szinte a második otthonává vált; az itteni gyógyszertárban váltotta ki a dilisbogyókat is. A tulaj - Richard Zensen - szellemeskedve Ms. Rambo-nak szólította, aztán egy sötét tekintetet kapott válaszul: "mintha démonok szállták volna meg". Legutoljára akkor látta Seegristet, amikor egy antipszichotikumot próbált kiváltani, de nem adhatták ki neki, mert nem volt nála a társadalombiztosítási kártyája. Zensen később így referált erről az esetről: "úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne: ha fegyver is lenne nála, biztosan használná" (lehet, hogy ez lett volna az utolsó szalmaszál Seegrist számára? Édesanyja szerint az lehetett Sylvia ámokfutásának a közvetlen előzménye, hogy rettenetesen félt attól: a szülei ismét elmeosztályra juttatják; ismételten kifejezte korábban, hogy szíve szerint inkább meghalna, semmint hogy újból pszichiátriai intézetbe kerüljön.)

A pláza és a fitneszterem mellett a könyvtárat is gyakran látogatta, orosz nyelvkönyveket, szótárakat forgatott, bombakészítési leírásokat fordított, továbbá rendkívül érdeklődött a "negatív energia" témája iránt, erről a tárgykörről minden hozzáférhető anyagot elolvasott.

Zavart és mások számára is zavaró viselkedése az idők során fokozatosan súlyosbodott: 1984-ben egy alkalommal berontott a pláza egyik éttermébe, emelt hangon kijelentve: "lelövöm azt az anyab*szó szarházit!"
Nem derült ki, hogy pontosan kire gondolt, mert elhagyta a helyszínt, mielőtt bármilyen erőszakos cselekedetre ragadtatta volna magát.

1985 október 30.-án a megszokott szerelésében - gyakorló, zakó, bakancs, barettsapka - jelent meg a plázában, kiváltotta a gyógyszereit, majd a fitneszterembe ment, ahol csendben dolgozott a súlyokkal egy ideig. Ezután egy kis időt a könyvtárban töltött, majd délután kettő körül hazaugrott a lakására; fél négy tájékában ismét megjelent a plázában, ekkor azonban nála volt egy .22 kaliberű félautomata lőfegyver!

Egy telefonszerelőt vett célba elsőként, de - lévén hogy csípőből próbált lőni - elvétette, a férfi megmenekült - és, mivel megismerte Seegrist kocsiját, elég lélekjelenléte volt ahhoz, hogy leeressze az egyik autógumit - hogy megakadályozza a nő elmenekülését a tett színhelyéről.
Seegrist ezután egy nőt vett célba, aki éppen pénzt vett ki a bankjegykiadó automatából; egyetlen lőszer sem talált, holott fél tucat csapódott be a célpont körül.

Az ámokfutás következő célpontja egy csoport kisgyermek volt; egy Recife Cosmen nevű kétéves kisfiú a helyszínen életét vesztette - Seegrist pontosan szíven találta -, két további kiskorú súlyosan megsebesült.

Seegrist ezután a bevásárlóközpont bejáratához rohant, és véletlenszerűen lőtt az alkalmazottakra és vendégekre, vegyesen. A kirakatüvegeket és az üzletek bejáratait is válogatás nélkül szétlőtte - mivel ez éppen a Halloween előtti nap volt, sok látogató azt gondolta, hogy az ünnepi műsor része egy kommandósnak öltözött nő, aki őrülten lövöldözik.
Egy korábbi halloween alkalmával az üzletközpont alkalmazott valakit, hogy az ünnep alkalmával cowboynak öltözve játék fegyverrel lövöldözzön a látogatókra. A pláza vendégei ezért először azt hitték, hogy ez is egy szokott Mindenszentek-napi morbid vicc, és ez a fura csaj is a pláza megbízásából csinálja a fesztivált.

Ahogyan keresztülviharzott a bevásárlóközponton, Seegrist két lövést adott le egy nő irányában, aki egy jégkrémes stand közelében tartózkodott; mindkét lövés a hasán találta el az áldozatot. Két másik nőre is rálőtt, ezután célba vett egy idősebb férfit, aki egy evőeszközöket forgalmazó üzlet kirakatában állt.
A férfit - a 67 éves Earl Trout-ot - az arcán és a hasán érték a lövések, és később belehalt a sérülésekbe.
A plázában tartózkodó emberek, végre felismerve, hogy ez nem egy Mindenszentek napi idétlen tréfa, igyekeztek fedezéket találni, miközben Seegrist folytatta ámokfutását. Egy Augusto Ferrara nevű férfi, egy nyugalmazott állami hivatalnok - egy cipőbolt kirakata előtt téblábolt a feleségével - nem reagált elég gyorsan, és így lett az öldöklés utolsó halálos áldozata: a tarkóján érte a halálos lövés.

Amint Seegrist a pláza bejárata irányába indult vissza, a 24 éves John Laufer megállította.
A fiatal férfi maga sem volt biztos benne, mi történt ekkor - az első gondolata az volt: egy kommandósnak öltözött nő, játék fegyverrel, egyáltalán nem vicces, még ezen a napon sem -, és Seegrist őt is célba vette. Csodával határos módon, egyetlen golyó sem találta el Laufert, aki haragosan kicsavarta Seegrist kezéből a fegyvert, és közölte vele: "Rossz célpontot választottál arra, hogy szórakozzál. Most rendőrkézre foglak adni."
Seegrist láthatóan megdöbbent és összezavarodott, amikor lefegyverezték, és azt válaszolta: "Nő vagyok, családi problémáim vannak és rohamaim szoktak lenni." Laufer ezután egy közeli üzletbe rángatta be, és a pláza biztonsági személyzetét értesítették. Seegrist a következő szavakat intézte Lauferhez: "Siess, ember, tudod, hogy bűnös vagyok. Ölj meg a helyszínen."

Ettől a ponttól kezdve, Sylvia Seegrist csendes és megadó volt.
Amikor a biztonsági őrök megkérdezték, miért támadta le a plázát, azt felelte: "A családom az idegeimre megy. Nem akartam ezt. Nem akartam ezt."
Összesen két áldozat veszítette életét a helyszínen, egy harmadik később halt bele sérüléseibe, nyolc ember pedig súlyosan megsebesült az összesen négy percig tartó ámokfutásban. John Laufer lélekjelenléte nélkül kétségkívül sokkal magasabb lett volna az áldozatok száma.

Az eset nagy port kavart fel. A közvéleményt leginkább az háborította fel: az illetékes szervek tudtak arról, hogy a nő szabályszerű őrült - mégsem szűrték ki, hogy veszélyt jelenthet a környezetére. A legutolsó alkalom, amikor bármilyen interakcióba került szakemberekkel, egy telefonbeszélgetés volt, amelynek során a receptjeit megújították.
Utóbb kiderült: Seegrist kisasszony nem szedte rendesen a dilisbogyókat, mert borzasztóan szenvedett a mellékhatásoktól: főként azt élte meg nagyon rosszul, hogy az egyik gyógyszertől meghízott.

A bűnbakgyártás és a felelősség tologatása több szinten is zajlott: miközben az egészségügyi rendszert is hibáztatták, amely nem szűrte ki idejében, hogy Seegrist kisasszony nem egyszerűen őrült, hanem közveszélyes őrült - a jogi eljárás során őt magát is pellengérre vonták, úgymond azért, hogy eldöntsék: őrült ugyan, de vajon elég őrült-e ahhoz, hogy ez kizárja a büntethetőségét?
A letartóztatás után ugyanis egy évig mást sem tettek a vizsgálóbírók, mint azon tanakodtak: mennyire elmebeteg a csaj? Úgy tűnik, nem volt számukra elég bizonyíték - a tanúk beszámolói mellett - az sem, hogy Seegrist mezítláb jelent meg a tárgyaláson, és a következő szavakat intézte a bíróhoz: "Bassza meg. Remélem, éhezik, maga anyabaszó. Nem élvezem ezt az érzést, de ez van."

Amikor az életkorát kérdezték, Seegrist elárulta, hogy 25 éves, és hozzátette: nem számít arra, hogy ennél hosszabb ideig éljen. A telefonszámát firtató kérdésre egy hosszú, véletlenszerű számsorozatot sziszegett el, haragtól fűtött hangon. Azt is kifejtette: azt kívánja, bárcsak soha nem született volna meg, és tette okaként azt jelölte meg: problémái voltak a szüleivel.
"A szüleim vertek, természetesen" - magyarázta. - "A rendőrség soha nem állította elő a szüleimet."

A bíróságon két, figyelemre méltóan bizarr kijelentést tett.
"Tettem valami iszonyatos dolgot, igen - és akkor mi van? Lepaktáltam a kommunistákkal. A férfiak mindig készek arra, hogy háborúba menjenek."

Miután felolvasták neki a vádakat, a következőt mondta:
"Van fekete dobozuk? Az az én vallomásom."
(A későbbi házkutatás során derült ki, hogy ez nem volt egy teljesen zavart kijelentés. Seegrist kisasszonynak tényleg volt odahaza egy fekete doboza, amelyben a bombareceptjeit és a naplóit tartotta.)

A további kutatások egyértelművé tették, hogy Ms. Seegrist korábban is különösen viselkedett, voltak aggodalomra okot adó megnyilvánulásai.
1980-ban megkísérelte hátba szúrni az egyik terapeutát, aki foglalkozott vele. Annak ellenére, hogy ez a terapeuta kifejezésre juttatta: Seegrist kisasszony túlságosan erőszakos ahhoz, hogy a társadalomban szabadon járhasson-kelhessen - csak rövid időtartamú zárt intézeti gyógykezelését rendelték el.
Kiderült továbbá, hogy Seegrist egyszer egy lángoló gyufát vágott egy pszichiáter arcába; plüssállatokat is felgyújtott, és a lakásában ilyen tartalmú idézeteket festett a falra, mint "Gyűlöllek benneteket!" és "Öld meg mindet".
Képtelen volt másokkal közösen élni. Több korábbi albérletéből is azért dobták ki, mert pokollá tette a lakótársai életét, többeket is rettegésben tartott.

A lövöldözést megelőző évben tett egy kísérletet arra, hogy megfojtsa a saját anyját a nyílt utcán. A rendőrség közbelépett, de sajátos módon, Sylviát mindössze három hét után elbocsátották a pszichiátriáról, annak ellenére, hogy az orvosok nagyon rossz prognózist jósoltak neki.

Tanúk vallomása szerint Seegrist nagyon nagy lelkesedéssel nyilatkozott egy másik, hasonló esetről, amely a kaliforniai San Ysidro-ban történt, egy évvel Seegrist akciója előtt. Itt egy James Huberty nevű fiatal férfi rendezett tömeggyilkosságot egy McDonald's étteremben.
Seegristet rendkívül izgatta ez az eset, és jelezte: szívesen tenne valami hasonlót. A helyi McDonald's-ben tett olyan gesztusokat, amelyek a lövöldözést imitálták.

Ruth Seegrist tanúvallomásában azt adta elő: leánya az ámokfutást megelőző napokban a szokottnál zavartabban viselkedett, azt téve valószínűvé, hogy felhagyott a gyógyszerszedéssel. A lövöldözés előtti reggelen Mrs. Seegrist arra kérte leányát, menjen vissza a kórházba, de Sylvia azt felelte: inkább börtönbe megy. Mrs. Seegrist megpróbálta elérni, hogy kényszergyógykezelésre utalják a lányát, de az illetékes orvosok tájékoztatták: ez csak egy nyilvánvalóan erőszakos, durva incidens esetén volna lehetséges.

"Véleményem szerint Sylvia Seegrist a lövések leadásának időpontjában olyan súlyos pszichózisban szenvedett, amely meggátolta abban, hogy a valóságot helyesen észlelje, és tette súlyosságát felmérje. Amikor elsütötte a fegyvert, elméje annyira zavart volt, hogy tökéletesen meg volt győződve arról: helyesen cselekszik" - jelentette ki dr. Robert Sadoff, a védelem tanújaként szereplő elmeorvos.

Összesen három szakértő tanúskodott egyébként az ügyben, két pszichiáter és egy pszichológus; egybehangzó véleményük szerint Seegrist, elmeállapota következményeként, nem látta be, mit tett. Azzal a gondolattal ment az üzletközpontba öldökölni, hogy a gyilkosságokkal megszabadítja az embereket a szenvedéseiktől. Meglátásai szerint ugyanis sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne születtek volna meg.
Azt a reményét is kifejezte, hogy ezáltal megtanítja a mentőalakulatokat, hogyan reagáljanak vészhelyzet esetén, és ezért a hadsereg majd büszke lesz rá. Ezzel egyidejűleg annak a vágyának is hangot adott, hogy híres bűnözővé váljon és ezáltal identitást találjon magának. Mindhárom szakértő - Dr Gerald Cooke, Dr. Robert Bowman és Dr. Robert Sadoff - egyetértettek abban, hogy Seegrist gondolkodása zavart és szétesett. Ezt a vélekedést a bíróság által megbízott pszichiáter, Dr. James Ewing is megerősítette.

Az ügyészség viszont azt emelte ki: Seegrist nagyon jól teljesített a pszichológiaórákon, tehát tudta, hogyan ejtse át az orvosokat.
Az ügyészség által megbízott pszichiáter, Dr. Park Dietz véleménye szerint Seegrist tudta, mit művel, és tudta, hogy rosszat tesz. Igaz, hogy nyilvánvalóan elmekórtani eset, de inkább bipoláris zavarokra utal a viselkedése, semmint skizofréniára. Előre kitervelten cselekedett - az öldöklést megelőző napon végrendelkezett, és ügyvéddel hitelesíttette végakaratát -, ezért jogi értelemben beszámíthatónak tekinthető.

A védelem tehát azzal érvelt: Seegrist elmebetegség áldozata.
Az ügyészség pedig azzal: Seegrist a saját élete kudarcaiért a társadalmat hibáztatta.

A bíró tudatta az esküdtekkel, hogy négy verdikt közül van lehetőségük választani: a vádlott bűnös; nem bűnös; bűnös, de elmebeteg; elmeállapota miatt nem tekinthető bűnösnek.

Eközben a harmadik áldozat, Earl Trout, a kórházban belehalt sérüléseibe, anélkül, hogy eszméletét egy percre is visszanyerte volna. Az orvosok kijelentették: ha Mr. Trout túl is élte volna a sérüléseket, élete hátralévő részét tolószékben és világtalanul kellett volna töltenie.
Ez a tény különösen nagy politikai nyomást jelentett az ügyet tárgyaló jogászok számára. Egy ilyen fajsúlyú ügyben a közvélemény mindig követeli, hogy statuáljanak példát és húzzák rá a vizes lepedőt a tettesre.

Annak ellenére, hogy a vádlott ennyire egyértelműen elmezavarban szenvedett, a szakemberek eldöntötték: Seegrist bíróság elé állítható, kompetens arra, hogy a tárgyalást végigcsinálja, bár az elmeállapota eközben valószínűleg rosszabbodni fog.

Az esküdtek a következő verdiktre jutottak: Ms. Seegrist bűnös ugyan, de elmebeteg.
Három tényleges életfogytiglant szabtak ki büntetésül, minden egyes halálos áldozatért, továbbá tíz-tíz évet minden egyes gyilkossági kísérletért. A bíró szerint Ms. Seegristnek valamilyen formájú elzárásban kell töltenie hátralévő életét.

Sajátos mindazonáltal, hogy az elmebetegnek nyilvánítás ellenére is, Seegristet két és fél év után átszállították az ideggyógyintézetből a börtönbe. Tény: ügyeltek arra, hogy rendesen szedje a gyógyszereit, és ennek látható eredményei is lettek. Seegristet továbbra sem nyilvánították gyógyultnak, de a tudata letisztult annyira, hogy hasznossá tudja magát tenni: a kilencvenes években legalábbis már matekot tanított azoknak az elítélteknek, akik a börtönben fejezték be a sulit, továbbá elvégezte a pszichológia szakot. Az ezredforduló előtt néhány évvel megszakította a szüleivel a kapcsolatot.
Egy újságíró érdeklődésére azt felelte: minden év október harmincadika körül rettenetes érzései támadnak, és nehezére esik nem sírnia. Mint állította: a gondolat, hogy embereket bántott, nehéz leírni, milyen érzés ezzel együtt élnie. Az állapotát az új gyógyszerek sikerrel stabilizálták, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszanyeri a szabadságát. Az utóbbi 15 évben viszont semmit sem tudni róla.

- page 4 of 7 -